Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
Japán költészet
« Zen mesterek
一休宗純 Ikkyū Sōjun (1394-1481)
Ikkjú
Szódzsun
Összegyűjtött magyar versfordítások
Műfordítók
mutatója:
Bakonyi Berta: Másotok sincs...
Oravecz Imre: Szerzetes a bordélyban
Terebess Gábor: Ikkjú dókáiból, búcsúverse
PDF: Csontváz–dalocskák
Bánfalvi András fordítása
Soós Sándor: Ikkjú élete és művei [Előszó Oravecz Imre fordításaihoz]
Kiliti Joruto: Ikkjú [Legendák Ikkjú életéből]
Kavabata Jaszunari: A gyönyörű Japán és én (DOC)
Nobel-beszéd, Vihar Judit fordítása
Másotok sincs, csak dagályos kóanok és csűrés-csavarás,
Naphosszat a hivatalnokok, gazdagok előtt csúsztok.
A Dharma büszke barátai, hadd mondjam meg nektek,
Egy aranybrokátba öltözött kurtizán is jobb nálatok.
(Bakonyi Berta fordítása, 2008)
John Stevens: Ikkjú Szódzsun
Fordította: Szigeti György
In:
Naparcú Buddha : a zen szellemisége és gyakorlata;
[Budapest] : A Tan Kapuja : Vizsom, [2005], 56-73. oldal
Angol nyelvű forrása: Three Zen Masters: Ikkyu, Hakuin, and Ryokan by
John Stevens, Kodansha International: New York, 1993.
Ikkjú az 1394. év első napjának hajnalán született. Noha a fáma szerint
az ifjú Gokomacu császár fia volt, mégis közemberként anyakönyvezték.
Édesanyját, aki Gokomacu császár legkedveltebb udvarhölgye
volt, igazságtalanul száműzték a palotából, az irigy császárnő és támogatói
áskálódása nyomán. Ennélfogva Ikkjú szerény körülmények
közé született, noha legelső életrajzában azt írják, hogy gyermekként
"egy sárkány és egy főnix jeleit viselte".
Ötéves korában a kiotói Ankoku-templomba küldték oltárszolgának,
ahol jó neveltetésben részesüit. A templomban a buddhista
szentiratokat, valamint a kínai és japán klasszikusokat tanulmányozta.
A kiváló tanítvány tehetségét mindenki elismerte. Ikkjút eleven észjárású,
pajkos gyermeknek ismerték. Íme néhány anekdota abból az
időből, amikor még oltárszolgaként tanult:
A templomba való belépését követően az apát megparancsolta
neki, hogy oltsa el a gyertyákat az oltáron az éjszaka beálltával. Amikor
Ikkjú visszatért, az apát megkérdezte:
- Hogyan oltottad el a gyertyákat?
- Elfújtam őket - válaszolta Ikkjú.
- Nem szabad ilyet csinálni, fiam - korholta az apát. - Az emberek
büdös lehelete nem érheti a megszentelt Buddha-szobrot. A lángot
a kezeddel, vagy egy legyezővel oltsd el!
Másnap, amikor az apát belépett a csarnokba, hogy elvégezze
a reggeli szertartást, meglátta Ikkjút háttal az oltárnak énekelni.
- Mit művelsz, te kis bolond? - kiáltott rá.
- Azt mondta, hogy az emberek büdös lehelete nem érheti
a Buddha-szobrokat. Hogyan tudnánk lélegzet-visszafojtva énekelni?
- érdeklődött a kisfiú.
- Ez más - mondta az elképedt apát mosolyogva, és rászólt a kisfiúra,
hogy forduljon meg.
Ikkjú olyan volt, mint egy eleven ördög. Az apát a kedvenc cukorkáit
egy korsóba rejtette a szobájában, s így figyelmeztette az ifjakat:
- Ezekből a cukorkákból csak a felnőttek vehetnek, mert a gyermekek
meghalnak tőlük.
Ikkjút azonban nem lehetett becsapni, s mihelyt az apát elhagyta
a szobát, kiürítette a korsó tartaImát, és szétosztotta barátai közt.
Azután összetört egy teáscsészét. Amikor az apát visszatért, Ikkjút
könnybe lábadt szemmel találta.
- Miközben takarítottam az ön szobáját - zokogta Ikkjú meggyőzően -,
véletlenül összetörtem ezt az értékes csészét. Hogy jóvátegyem
szörnyű hibámat, bekaptam a mérgező cukorkákból néhány
szemet. Nem volt hatásuk, ezért magamhoz vettem mind, abban
bízva, hogyha elszopogatom őket, akkor meghalok. Sajnos életben
maradtam, úgyhogy kérem, bocsásson meg nekem.
Egy másik alkalommal az egyik oltárszolga véletlenül összetörte
az apát kedvenc teáscsészéjét, miközben a szobáját takarította. Az
oltárszolga, az apát dűhétől rettegve, a találékony Ikkjúhoz fordult
segítségért, hogy húzza ki a csávából. - Hagyd rám a dolgot! - nyugtatgatta
Ikkjú. Amikor az apát visszatért a templomba, Ikkjú azonnal
felkereste.
- Mester - szólt halkan -, maga gyakran tanítja nekünk, hogy
mindennek, ami megszületik, meg kell halnia, valamint minden tárgy
végül elpusztul.
- Így van - felelte az apát. - Ez elkerülhetetlen az életben.
- Mester, van egy szomorú hírem - mondta Ikkjú búsan. - Az ön
kedvenc teáscsészéjének az ideje lejárt.
Az élénk eszű fiatal szerzetes híre Josimicu sógunhoz is eljutott,
aki egy napon a palotájába rendelte találkozóra.
- Úgy hallom, nagyon okos vagy - szólt a sógun Ikkjúhoz.
- Mondd csak, képes lennél elkapni egy tigrist?
- Igen, uram, képes lennék rá - válaszolta Ikkjú magabiztosan.
- Tessék, egy kötél. Kapd el azt! - utasította a sógun, és a szoba
falára festett nagy képre mutatott, mely egy tigrist ábrázolt.
Ikkjú habozás nélkül a festmény előtt termett, fogta a kötelet,
és így kiáltott:
- Uram, kérem, űzze ide a tigrist!
A templom egyik támogatójának volt egy kedvenc bőrből készült
ruhája, melyet a buddhisták nem tekintettek helyénvaló öltözéknek.
Egy napon, ahogy a templom felé közeledett, egy deszkalapra írt szöveggel
várták: "A bőrből készült dolgok nem megengedettek a templom
területén. A szabályt megszegők szigorú fenyítést kapnak." A patrónus
azonnal felismerte a huncut Ikkjú kézírását, s dühöngve berontott
a templomba. Mérgesen a kisfiú előtt termett és ráförmedt:
- A csarnokban a nagydobot nem bőr fedi?
- De igen - válaszolta Ikkjú. - Reggel és este nagyokat sózunk rá.
Ha kitart a bőrruha viselete mellett, maga is úgy jár.
Egy másik alkalommal Ikkjú az apátot halevésen kapta rajta.
- Mester, maga azt mondta, hogy a húsevés tilos ebben a templomban.
De ha már szabad - mondta az apát evőcsészéjét fürkészve -,
én is magával tartanék.
- Szó sem lehet róla! - erősködött az apát. - Egy novíciusnak
nagy bűn húst enni! Ami pedig engem illet, most éppen temetési szertartást
végzek a hal lelki üdvéért.
- Hogyan? - kérdezte a tudálékos Ikkjú.
- Hallgasd csak: Halacska, most olyan vagy, mint egy elszáradt
faág. Még ha elengednélek, akkor sem térhetnél többé vissza a vízbe.
De ha gyógyszernek tekintelek, hamarosan eléred a buddhaságot!
Másnap Ikkjú lóhalálában kiment a halpiacra, és vásárolt egy
élő pontyot. Éppen fel akarta aprítani, amikor az apát belépett a konyhába
és rárivalIt:
- Mit művelsz? Az ölés tízszer nagyobb bűn, mint a húsevés!
- Dehogy! - ellenkezett Ikkjú, és felkapta az agyonkínzott halat.
- Hallgassa csak: Halacska, most olyan vagy, mint egy élő faág. Ha
elengednélek, megszabadulnál, én pedig éhen maradnék. Ugye, inkább
a vízben úszkálnál, minthogy finom vacsorám legyél.
Azzal levágta a hal fejét, és a levesbe dobta.
Ismét leleplezte az álszent apátot. aki dühében szóhoz sem jutott.
Bár a kisfiú tele volt játékossággal, olykor nagyon komolyan viselkedett.
Imádta édesanyját, és sohasem fojtotta el a haragját, amiért
igazságtalanul száműzték a császári udvarból.
Ikkjú a kor romlottsága folytán valószínűleg hamar találkozott a
templomon belüli egynemű szerelemmel. Mélyen elmerült ebben, de
a nők utáni vágy egészen haláláig megmaradt.
1410-ben az idősebb szerzetesek körében elhatalmasodott kapzsiság
és korrupció hatására a tizenhat éves Ikkjú elhagyta az Ankoku-templomot,
és elment Kenóhoz gyakorolni, ahhoz a különc, öreg szerzeteshez,
aki Kiotón kívűl, egy félreeső, rozoga viskóban élt a hegyekben.
Kenó korábban nagy vihart keltett, mert nem volt hajlandó elfogadni
az inkát, a megvilágosodás pecsétjét Muintól, a Mjosin-templom
akkori apátjától. Akkoriban az ilyen oklevelek - melyeket gyakran
megvásároltak vagy csalárd módon megszereztek - nélkülözhetetlenek
voltak a főtemplomok tisztségeinek elnyeréséhez. Kenó szerzetest
lázadása miatt kizárták a zen egyház tagjai sorából - amely ítélet neki
és egyetlen tanítványának, a makacs és eltökélt Ikkjúnak, nagyon is
megfelelt.
Ikkjú egészen Kenó haláláig, 1414-ig maradt a megalkuvást nem
tűrő szerzetes mellett. Miután megásta a sírját és megsiratta, a zaklatott
Ikkjú, mestere elvesztése felett keseregve, céltalanul bolyongott
Kiotó utcáin. Fájdalmát énekléssel és meditációval próbálta enyhíteni.
Ebben a szomorú időszakban néhányszor meglátogatta édesanyját,
akit mélyen megrendített fia ziláltsága és zavarodottsága, ezért titokban
felkért egy szolgát, hogy kövesse fiát vándorútján.
A mélységesen elkeseredett Ikkjú elhatározta, hogya Biva-tóba
veti magát, mondván: "Ha nincs miért élnem a világban, legalább
hadd legyek jó halétek!" Szerencsére azonban édesanyja szolgája a kőzelben
tartózkodott, és megakadályozta Ikkjút tette végrehajtásában.
Miután Ikkjú megnyugodott, a szolga átadta neki édesanyja levelét,
melyben azt kéri, hogy legalább az ő kedvéért maradjon életben. - Egy
napon biztosan megvilágosodunk, csak légy állhatatos! - írta édesanyja.
Ikkjú beleegyezett, hogy visszatér édesanyja otthonába, és
elgondolkodik a jövőjén.
Egy napon elhatározta, hogy megpróbál Kaszó (1352-1428) mellé
szegődni tanítványnak, akit Kenónál is szigorúbb mesternek tartottak.
Ez a két szigorú mester jól képviselte a sokat követelő Daitó-zen
irányzatot. Daitó, miután Daió keze alatt megvilágosodott, koldusként
néhány évet Kiotó Ötödik Sugárútjának hídja környékén töltött, hogy
elmélyítse tapasztalatát. A híd körüli betyárok pengéjüket a gyámoltalan
koldusokon edzették, s egy éjszakán hirtelen Daitó előtt teremtek
fenyegetőzve, aki rendíthetetlen nyugalommal nézett a szemükbe.
Megpróbáltatásaimnak
se vége, se hossza.
Lám, most megtapasztalom,
milyen rendíthetetlen a tudatom.
Daitó rendíthetetlen tudatával lefegyverezte a gazfickókat, akik
többé nem háborgatták.
Kaszó egy rövid ideig szintén a Daitoku-templom apátja volt,
noha jobban szeretett kicsinyke kunyhójában tartózkodni, a Biva-tó
közelében. A Daitokudzsi gazdagságával és frivolitásával szemben,
a Kaszó kunyhójában való élet még a legelszántabb tanítványokat is
próbára tette. Amikor Ikkjú megjelent a kunyhóban, félreérthetetlen
módon elkergették. Az állhatatos Ikkjú az elkövetkezendő öt napot
a kapu előtt töltötte - ez idő alatt a kapuőr többször nyakon öntötte
ürülékkel és elverte seprőjével. A tántoríthatatlan Ikkjú, a közel egy
hétig tartó megaláztatást elviselve, végül bebocsátást nyert. Kaszó
közösségének tagjaként minden megpróbáltatást elviselt: a kemény
kétkezi munkát, a szegényes étrendet, a kevéske alvást, és a hosszú
órákon keresztül tartó meditációt.
Ikkjú művészi képességének köszönhetően olykor felmentést
kapott a fárasztó robot alól, hogy elvégezzen néhány munkát kiotói
üzletek számára - babákra saját tervezésű kimonóit festette és füstölőtartó
zacskókat varrt. A megkeresett pénzből Kaszó visszavonulását
támogatta.
Ikkjú sokféle kóanon elmélkedett Kaszó keze alatt, de a legtöbb
baja a Zen kapuja: Mu kóan-gyűjtemény tizenötödik történetével volt:
"Egy napon Tózan elment Ummon zen mesterhez.
- Honnan jössz? - kérdezte Ummon
- Szató faluból - válaszolta Tózan.
- Hol tartózkodtál a nyár folyamán?
- A tó déli partján, a Hózu-kolostorban.
- Mikor jöttél el onnan?
- Augusztus huszonötödik napján.
- Hatvan botütést érdemelnél! - kiáltotta Ummon.
Másnap Tózan ismét felkereste Ummont, és így szólt hozzá:
- Tegnap azt mondta, hogy hatvan botütést érdemelnék. Árulja
el, hol követtem el hibát?
- Te semmirekellő fajankó! Mi késztett arra, hogy egyszer a folyó
nyugati partján légy, máskor a tó déli partján? - érdeklődött Ummon.
Tózan hirtelen elérte a megvilágosodást."
Egy napon Ikkjú, a városban tartózkodván, felfigyelt az egyik vak
vándorénekesre, aki dalában egy Gió nevű hölgynek, a Heian-korban
élt Taira-no Kijomori hadvezér szíve választottjának, a történetét mesélte
el. Amikor a hadvezér beleszeretett egy másik szépségbe, egy
Hotoke nevű leányba, azonnal elkergette Giót. Végül a két lány, megunva
a világi élet megpróbáltatásait, szerzetesnőnek szegődött. Ikkjú,
amikor meghallotta ezt a különös dalt, felfogta a "Hatvan botütést érdernelnél!"
mondat értelmét.
Ikkjút ezt megelőzően Súkennek hívták, Kaszó azonban az esemény
hatására tanítványának az "Ikkjú" buddhista nevet adta, mely
név az élet és halál, az illúzió és megvilágosodás közti megnyugvás
állapotára utal.
Ikkjú, a szellemi meglátás dacára, továbbra is testi és lelki problémákkal
küzdött. Éjszakáit meditációval töltötte a Biva-tavon, egy halásztól
kölcsönkért csónakban. Az 1420-as év nyarának derekán, egy
éjjelen a huszonhat éves Ikkjú, ahogy csónakja a nyugodt tó vizét szelte,
hirtelen mély belátásra jutott egy varjú rekedtes károgását hallva.
A legenda szerint, miután Ikkjú megkapta az inkát Kaszótól, az
oklevelet tiltakozásul a földhöz vágta és megtaposta. A mester az egyik
szerzetesnőnek adta megőrzésre a becses pergament, abban a reményben,
hogy tanítványa egy napon megengesztelődik és elfogadja. Ikkjú
később megtudta, hogy az inka még megvan, ezért gyorsan megszerezte,
és darabokra tépte. Amikor meglátta, hogy egyik barátja a pergamen
darabjait illeszti egymáshoz, elvette tőle és elégette. Ikkjú megvilágosodási
élményét követően még néhány évig Kaszó mellett maradt.
Annyira
ragaszkodott hozzá, hogy gyengélkedő mesterét hasmenését
követően puszta kézzel tette tisztába. 1426-ban váratlanul
összevesztek, és Ikkjú elhagyta a kolostort.
A viszály egyik oka az volt, hogy Ikkjú undorodott Jószótól, Kaszó
másik legfontosabb tanítványától. Jószó egy kicsit idősebb volt
nála, s a két teljesen eltérő személyiség sohasem jött ki egymással.
Ikkjú távozásának másik oka az volt, hogy egyre inkább a konvenciókat
felrúgva, a szokottól eltérő módon viselkedett. Egyszer például
azon veszett össze tanítómesterével, hogy Kaszó szellemi vezetőjének,
Góngainak a temetési szertartásán rongyos ruhában és szakadt szalmaszandálban
jelenjenek-e meg, vagy ahogy a szigorú Kaszó gondolta,
az elhunyt előtt tisztelegve, megfelelően felöltözve. Ikkjú azonban
bosszúsan így szólt: "Én szerzeteshez illően öltözöm fel. A többiek
csak nyugodtan csípjék ki magukat!"
A legenda szerint ez után az eset után Kaszó azt mondta: "Ikkjú
az én igaz örökösöm, csak őrült módjára viselkedik." Ikkjú ekkor is
a "töltsd a nappalt a hegyekben és az éjszakát a városban" szokást követte
- a szerzetesek nappal a kolostori zent gyakorolták, az éjszaka
beállta után a városban mulatozva keresték az igazságot. Mindezek
után Ikkjút megkértek, hogy távozzon Kaszó közösségéből.
Miután Ikkjú távozott, állítólag találkozott a nyugalmazott Gokomacu
császárral 1427-ben, melyet az apa és törvénytelen fia kibékülésének
lehet tekinteni. Gokomacu nyomatékosan kérte és elfogadta
tanácsát néhány fontos világi és vallási ügyben, attól kezdve nyilván
rendszeresen találkoztak. Ikkjút 1433-ban apja halálos ágyához rendelték,
és megajándékozták a császári kincstár néhány festményévei és
kalligráfiájával. Ikkjú, akinek soha semmije nem volt, élete végéig gondosan
őrizte a becses pergamentekercseket.
Kaszó 1428-ban meghalt. Halálverse így szólt:
Egy vízcsepp megfagy a levegőben.
Hetvenhét évem
mind elhasználtam!
A forrásvíz felbugyog a lángokból.
Ikkjú elment mestere temetésére, melynek végén Kaszó tanítványai
mind szétszéledtek. Ikkjú soha nem telepedett le sehol, kalandos
élete hátralevő részét kóborlással töltötte Kiotóban, s önmagát
bolond felhőként jellemezte.
Egy bolond felhő az égen,
a vad szél őrülten ide-oda fújja!
Ki tudja, hol fog ez a felhő összeállni?
Hol fog a szél megpihenni?
A nap felkél a keleti tengerből,
és megvilágítja a földet.
Ennek az időszaknak az elején írt egyik verse arra utal, hogy
valószínűleg megházasodott (és néhány beszámoló szerint gyermeket
nemzett).
Kimerülve az egynemű szerelern gyönyörében,
átölelem feleségem.
Az önsanyargatás szűk ösvényét
nem nekem taposták ki -
bensőm inkább a másik irányba űz.
Könnyű a zenről dumálni -
csak ne szóljak egy szót sem.
Bizzak a szerelmeskedésben egész áldott nap.
lkkjú idejének nagy részét a nyüzsgő Szakai városban töltötte,
ahol hamarosan a jómódú kereskedők kedvence lett, akiket elbűvölt
bolondozásaival. Hol a gazdag és hatalmas palotákban folyó kellemes
"játékokkal " töltötte idejét, hol pedig a félreeső, düledező viskókban
a zen gyakorlatnak szentelte magát.
Ikkjút, népszerűségének köszönhetően, 1440-ben a Nyoian-templom
apátjának kérték fel, amely a Daitokudzsi egyik altemploma volt.
Hamarosan, megundorodva a szerzetesek körében elhatalmasodott
sarlatánságtól és álszenteskedésről, bejelentette lemondását:
Ez a tíz nap a templomban
egészen felkavart lelkileg!
Lábam között a vörös bot egyre ágaskodik.
Ha később beszélni szeretnél velem,
jobban tennéd, ha egy halétkezdében.
egy szaké-üzletben
vagy egy bordélyházban keresnél engem.
A szenvedély vörös botja egy nemiséggel kapcsolatos kóanra utal,
amelyet először a kínai Sógen mester vetett fel:
"Azért, hogy teljes tisztaságában meglásd az utat, meg kell értened
egy alapvető dolgot, amit nem lehet kikerülni: a lábunk között
ágaskodó szenvedély vörös botjától nem lehet elszakadni. Csak kevesen
szállnak szembe a problémával, mivel nem lehet könnyen megoldani
azt. Habozás vagy meghátrálás nélkül, közvetlenül a kérdés
megoldására irányulj: Hogyan érhető el a megszabadulás?"
Ennek a kóannak egy rövidebb változata így szól: "Miért nem
képes egy megvilágosodott lény elszakadni a szenvedély vörös
botjától?"
Ikkjú azon kevés zen mesterek közé tartozott, aki Sógen kérdésével
behatóan foglalkozott.
A "szenvedély vörös botja" mellett volt még egy nemiséggel
kapcsolatos kóan, melyet a legtöbb zen tanító igyekezett figyelmen
kívül hagyni:
"Egy öregasszony épített egy remetelakot egy szerzetes számára,
akit húsz éven keresztül eltartott. Egy napon, hogy megbizonyosodjon
a szerzetes szellemi meglátásairól, elküldött egy leányt a kunyhóhoz,
hogy csábitsa el a szerzetest, A leány megérkezvén ölelgetni, csókolgatni
kezdte a fiút, majd megkérdezte:
- Mit érzel?
A szerzetes hűvösen így felelt:
- Elszáradt faág a hideg sziklák között. Sehol nem lelsz meleget
a télben.
Az öregasszony, a választ megtudván, azonnal elkergette a szerzetest,
a remetelakot pedig porig égette. Miért?"
Ikkjú válasza a fenti kóanra így szólt: "Ha egy gyönyörű lány
ölelgette volna ezt a szerzetest, az én elszáradt fűzfám ága újra kivirágzott
volna!"
Ikkjúnak a szenvedély volt az üllő, melyen az igaz megvilágosodás
kovácsolódik.
Egy napon Ikkjú, egy elhagyatott vidéken vándorolva, véletlenül
meglátott egy meztelen nőt egy tó partján, amint készült megmártózni
a vízben. Megállt, tiszteletteljesen leborult feléje, majd továbbment.
Néhányan szemtanúi voltak ennek a szokatlan esetnek, és utána szaladtak,
hogy magyarázatot kérjenek tőle különös viselkedéséért.
- Egy hétköznapi embert rögtön elkap a vágy egy meztelen nő
láttán. Miért borult le előtte?
- Minden lényt nő szült erre a világra, még a Buddhát és Darumát
is! - válaszolta Ikkjú.
Ikkjú Sógenen kívül még két másik kínai mesterrel azonosult
teljesen, Rinzaival és főleg Kidóval. Rinzai zenje egyszerű volt: "Üríts,
és csak légy ember. Amikor éhes vagy, egyél. Amikor fáradt vagy,
pihenj le. Légy minden élethelyzetben mester!" Noha Rinzai kifejezetten
nem említette a nemiséget, mégis arra figyelmeztette tanítványait,
hogy "ne vonzódjanak a szentségeshez, és ne vessék meg a közönségest".
Mert ha nem így tesznek, akkor soha nem szabadulnak ki
a szamszára körforgásából. Ikkjú megfogadta Rinzai tanácsát: "Ha
szomjas vagy, álmodj vízről. Ha fázol, álmodj egy meleg kabátról. Én
a női intim szalonok gyönyöreiről álmodozom - ilyen a természetem."
Ikkjú önmagát Rinzai egyik méltó örökösének tartotta, és kedvenc
remetelakját, a Kacuroant, a Vak majom kunyhójának nevezte el
Rinzai jóslata után, aki megjövendölte, hogy tanítását vak majmoknak
adják át - a zen olyan makacs és hajthatatlan követőinek, akiket nem
vakít el a hírnév és a jómód. Ikkjú úgy érezte, szabadon büntetheti és
leplezheti le a zen valamennyi dilettánsát.
Ikkjú nagyon szerette Kidót, Daió kínai mesterét, aki viszont
Daitó tanítója volt; Daitó volt a Daitokudzsi hagyomány alapítója. Kidó,
a vándorköltő, a zen tisztaságát követelte meg: "A Buddha Törvénye
kimondja, mi a helyes és mi a megfelelő, s egyáltalán nem említi
fényűző épületek felállítását és díszes rangok létrehozását." Kidó szenvedélyesen
megőrizte függetlenségét, és nem volt lekötelezettje egyetlen
vallási vagy világi hatalomnak sem. Egy alkalommal még tömlöcbe
is vetették, mert ellenszegült egy olyan kormányrendeletnek, melyet
igazságtalannak vélt.
Ikkjú nemsokára az "Ikkjú, Kidó hetedik generációs megtestesülése
Japánban" szavakkal kezdte el aláírni műveit. Megnövesztette
a haját és Kidóhoz hasonlóan borzas szakállt viselt. Van egy festménye,
az Ikkjú mint Kidó círnű, melyben a két arc egybeolvad. Ikkjú ezt
a verset Kidó tiszteletére írta:
Kidó apát semmibe vette a világot,
úgy dobta le magáról köntösét,
mint egy elnyűtt szandált,
egyáltalán nem törődött
Rinzai "igaz tanátadásával".
A menny ragyog
és énekre fakad csodálatában.
Ikkjú, miután undorodva elhagyta a Nyoian-templomot, elterjesztette
élettel teli, hóbortos Rinzai-Kidó-Ikkjú-féle zenjét Kiotóban
és a környező vidékeken.
Egyszer egy gazdag kereskedő meghívott jó néhány apátot és híres
papot egy vegetáriánus lakomára. Amikor Ikkjú megjelent viseltes
köpenyében és cafatos szalmakalapjában, közönséges koldusnak
nézték, kezébe nyomtak egy rézkrajcárt és elkergették. Nem sokkal
később Ikkjú finomszövésű díszruhában állított be a gazdag kereskedő
házába. Mikor levetette a díszruhát és az evőcsésze elé tette, a házigazda
megkérdezte:
- Mit művel?
- Az ételt a ruhának szolgálják fel, ne nekem! - válaszolta Ikkjú,
elhagyván a szobát.
A Hiei-hegy templomai minden évben egy napon bemutatták
a birtokukban lévő szentiratok temérdek kötetét a zarándokoknak.
Az egyik évben Ikkjú is megjelent, de amint letelepedett egy fa alá
szunyókálni a főtemplom közelében, az apát kijött, és így korholta:
- Ma mutatjuk meg a szent szövegeket! Itt nem aludhat, maga
szentségtörő tökfilkó!
Ikkjú fölpislantott, és így válaszolt:
- Mi jobb? Papírra nyomtatni a buddhizmust vagy megvalósítani
a szívben? Jómagam az utóbbit választom, úgyhogy hagyjon magamra!
Ikkjú a bor és a nők mellett nagyon szerette a tenger gyümölcseit is,
különösképpen a nyolckarú polipot. Ezt a verset kedvenc étele tiszteletére
költötte:
Annyi karod van, mint Kannonnak. az Istennőnekl
Életed áldoztad értem,
imádlak, citrommal körítve!
A tenger íze oly mennyei!
Bocsáss meg, Buddha!
Ezt az egy fogadalmat
nem tudom megőrizni!
A józan és bölcs zen mesternek számos összetűzése volt jamabusikkal
(aszkétákkal, akik magányosan gyakoroltak a hegyek mélyén,
hogy természetfölötti képességekhez jussanak). Egyszer egy nagy termetű,
barna bőrű jamabusi megszólította és megkérdezte:
- Mi a buddhizmus?
- A bensőnkben rejlő igazság - válaszolta Ikkjú.
A jamabusi elővette borotvaéles tőrjét, Ikkjú mellkasához szegezte,
és így szólt:
- Most, mindjárt felhasítom magát, hogy bepillantást nyerjünk!
Ikkjú rezzenéstelen arccal így válaszolt:
Hasítsa ketté Josino cseresznyefáit!
Mondja, hol találja a virágokat,
melyek minden tavasszal illatoznak?
Egyszer egy jamabusi összetalálkozott Ikkjúval egy hegyi ösvényen
és megkérdezte:
- Merre tart?
- Amerre a szél visz - válaszolta Ikkjú.
- És hová megy, ha nincs szél?
- Akkor majd én leszek a szél - felelte Ikkjú, és belefújt a bambuszfurulyájába.
Egyszer Ikkjú egy réven utazott, amikor egy jamabusi belékötött:
- Az ezoterikus iskolában mi csodákat művelünk, nem úgy, mint
maguk a zen iskolában.
- Éppen ellenkezőleg - védekezett Ikkjú -, a zenben a mindennapi
cselekedeteket tekintjük csodáknak.
- Igazán? - gúnyolódott a jamabusi. - Akkor, lássuk, tud-e ilyet?
Majd egy bonyolult rítus után megidézte Fudó Mjó-ó, a szenvedélyes
oltalmazó-istenség tüzes képmását a hajó orrára. Ikkjú azonnal
lehugyozta a víziót, mely hirtelen elillant.
- A csodák belőlem fakadnak - szólt Ikkjú.
A révész közben elérte a túlsó partot, ahol egy föl-le futkározó
kutya vadul csaholt az utasokra. A jamabusi ujjai közt pergetve olvasóját
ráolvasásba kezdett, megpróbálván megszelídíteni a kutyát, de az
tovább ugatott. Erre Ikkjú köntöse redőiből elővett egy finom rizs-
süteményt, s a kutya elé vetette. Odament hozzá, megsimogatta a fejét,
hogy a többi utas biztonságban partra szállhasson.
Bár Ikkjú sohasem vágyott tanítványokra, és mindenkit elkergetett,
aki mellé szegődött, mégis folyton tanítványok vették körül, hogy
ugyanazt a szigorú és tiszta gyakorlatot végezzék. mint ő. Ikkjú így
vélekedett: "A szigorú gyakorlás a buddhák és pátriárkák lényege;
az ember buddhává válik, s nem annak születik."
1444-ben komoly fenyegetés érte a Daitokudzsi függetlenségét -
Ikkjú egyesítette erőit az általa olyannyira utált Jószóval, hogy
megakadályozzák Nippó kinevezését a Daitokudzsi apátjának. Nippó
a Mjosindzsi rivális csoportjához tartozott, melyet a sógunok támogattak,
míg a Daitokudzsi a császár pártfogását élvezte. Ikkjú és Jószó
részletes hadműveletet dolgoztak ki. Úgy tervezték, hogy Ikkjú fogja
elbarikádozni a kaput, és mélyreható kérdéseikkel megálljt fognak
parancsolni Nippónak, hogy elfoglalhassa helyét az apáti székben.
Erőfeszítéseik azonban hiábavalóak voltak, mivel Nippót, a Mjosindzsibeli
bitorlót, a tekintélyes Hoszokava klán támogatását élvezve,
végül kinevezték apátnak. (A Hoszokava klánt a sógunok hívei alkották.)
A Daitokudzsi szerzetesei tovább folytatták harcukat Nippó
ellen, s 1447-ben egyikük öngyilkosságot követett el - ennek hatására
számos szerzetest bűnbaknak kiáltottak ki és bebörtönöztek. Ezt már
Ikkjú sem tudta elviselni, ezért elbujdosott a Juzuriha-hegy mélyére,
megesküdve, hogy tiltakozásul haláláig böjtölni fog:
Szégyellem, hogy az élők közt maradtam -
egész életemben a zent gyakoroltam
és az utat követtem,
mégsem ért az egész semmit!
A Buddha igazságát megtagadták,
helyébe a hatalmas démon király lépett.
Gohanazono császár (1429-64 között uralkodott) egy napon követet
küldött lkkjú színe elé a következő üzenettel:
"Ha őn, a mélyen tisztelt szerzetes, tovább folytatja a böjtöt,
akkor a Buddha útja és a Császár útja egy napon megsemmisül. Képes
lenne cserbenhagyni bennünket és a nemzetet?"
Ikkjút végül meggyőzték, hogy hagyjon fel a böjtöléssel - ez
valószínűleg annak köszönhető, hogy a császár figyelemre méltatta,
(és a helyzet némileg javult a Daitoku-templomban).
1450 körül az Ikkjú és Jószó közti megbékélés összeomlott, és
a régi gyűlölködés ismét elhatalmasodott rajtuk. Jószót néhány idősebb
tanítványa megtagadta, és csatlakozásuk Ikkjú gyülekezetéhez
olaj volt a tűzre. 1453-ban a Daitokudzsi nagy része elpusztult egy hatalmas
tűzvészben. Amikor Jószó egyik tanítványát kinevezték apátnak,
hogy felügyelje az újjáépítést, Ikkjút elöntötte a méreg. Az elkövetkezendő
évben személyes ellentéteik tovább fokozódtak, mivel
Jószó azzal vádolta Ikkjút, hogy vad szokásaival és mesterük hiteles
örököseinek állandó kritizálásával magát Kaszót járatja le. Ikkjú azzal
vágott vissza, hogy Jószó követői ügyet sem vetnek Daitó és más Daitokudzsibeli
pátriárkák szenvedéseire, akik az éhséget és nélkülözést
elviselve az igazi zent kutatják, ehelyett arisztokraták és sógunok befolyása
alá kerülnek, és nagy, díszes épületeket emelnek a nevükben.
Miután alaposan összevesztek, többé szóba sem álltak egymással,
noha Ikkjú gúnyolódó verseiben és más nyilvános kijelentéseiben
tovább támadta ellenségét. Jószó 1458-ban elhunyt. Ikkjú 1461-től néhány
hónapon át a Tiszta Föld Iskola tanait követte.
Mivel Ikkjú a japán történelem egyik legviharosabb időszakában
élt - éhínség, pestis és háborúk pusztító korszakában -, talán érthető
intoleranciája. Állandó összetűzései voltak zen papokkal, akik a
Buddha tanai művelése helyett a vagyonnak és a hírnévnek szentelték
életüket. Ilyen nyomasztó légkörben írta meg a Csontvázak című egyik
fő művét 1457-ben, hatvanhárom éves korában.
"Tanítványok, üljetek sziklaszilárdan zazen tartásban, hogy belássátok:
minden, ami megszületik a világban, üresség-természetű, beleértve
énünket és a létezés eredeti arcát is. Minden az ürességből fakad.
Ez az eredeti formátlanság a Buddha, melyet a következő nevekkel
illetnek még: buddha-természet, buddhaság, buddha-tudat, felébredett
egy, pátriárka, Isten. Ezek egyazon állapotnak a különféle megnevezései.
Ha ezt nem értitek meg, akkor a pokolban végzitek.
Minden semmivé válik a forráshoz visszatérve. Daruma a fallal
szemben ült, a gondolatokat nem tekintette valóságosnak. Ugyanez
igaz a Buddhára is, aki ötven éven keresztül hirdette a Törvényt. A tudat
eredendően tiszta és ártatlan. [... ]
Sákjamuni ötven éven keresztül hirdette a Törvényt. Amikor
Mahákásjapa megkérte, hogy magyarázza el neki tanítását, a Buddha
így szólt: - Egész idő alatt egy szót sem szóltam. - Azzal felmutatott
egy szál virágot. Ahogy Kásjapa elmosolyodott, a Buddha átadva neki
a szál virágot azt mondta: - Az igaz Törvény immár a tiéd. - Hogyhogy?
- kérdezte Kásjapa. - Ötven éven keresztül tanítottam, te mindvégig
a nyomomban voltál, mint a gyermek az ígért ajándék nyomában
- válaszolta a Buddha.
A buddhista Törvény virága leírhatatlan. Nem anyagi és nem
szellemi természetű. Nem az értelem terméke. A Törvény virága szekerén
a múlt, a jelen és a jövő buddhái utaznak, a huszonnyolc indiai
pátriárka és a hat kínai pátriárka társaságában. A Törvény virága a
létezés eredeti birodalma - mindent felölel, mindent magában foglal.
A nyolc érzék-kapu, a négy évszak és a négy nagy elem (a föld, a víz,
a tűz és a levegő) eredendően üresség-természetű. Ezt azonban csak
kevesen ismerik fel. A szél a lélegzet, a tűz az elevenség, a víz a vér.
Amikor a testet eltemetik vagy elhamvasztják, földdé válik. Minden
mulandó - még a négy nagy elem is.A világban
kivétel nélkül minden káprázat.
Még a halál is illúzió."
Ikkjú tanai nem voltak mindig ilyen búval béleltek. A szépség
tisztelete, a szépség dicsérete Ikkjú egyik fő jellemvonása volt, ezért
is tekintik őt a zen művészetek egyik nagy alakjának.
Ikkjút a zen költészet egyik legkitűnőbb művelőjének tartják.
Verseit többnyire kínai stílusban írta, de költött japán stílusban is.
Emellett festett és kalligráfiákat készített.
Ikkjú nagyon szerette a szerelmet. Románca egy fiatal, vak vándorénekes-
lánnyal a japán történelem egyik legünnepeltebb szerelme
volt. Az idős apát gyermekeként szerette a fiatal leányt.
Ikkjú 1481-ben, nyolcvan hét éves korában elhunyt. Halálverse
így szólt:
E világmindenségben
ki érti meg az én tanításomat?
Kidó apát, ha visszatérne,
nem adna egy garast sem érte.
Bokuszai, Ikkjú egyik leghűségesebb tanítványa, a következőképpen
emlékezett vissza tanítómesterére: "Ikkjú nem tett különbséget
emberek között, jól kijött a művészekkel, a kereskedőkkel és a gyermekekkel.
A gyerkőcök mindenhová követték, a madarak tenyeréből csipegették
a magvakat. Mindenét megosztotta másokkal. Szigorú volt és
sokat követelő, kivétel nélkül mindenkivel szemben. Szívből nevetett,
amikor boldog volt, és hevesen üvöltözött, amikor dühös volt."
