Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Vámbéry Ármin
KELETI ÉLETKÉPEK
PULSZKY POLYXÉN ÚRHÖLGYNEK TISZTELETTEL ÉS BARÁTSÁGGAL AJÁNLOM E LAPOKAT.
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Tartalom

Előszó
A ház s a háztartás
A családi élet
Nők
Sá'ir evlenmeszi, azaz: egy költő házassága
Ruhák és ékszerek
Étkezés
Tivornyázás
Dohány és bódító szerek
A fürdő
Iskolák
Műveltség
Ünnepek
Zarándokok és zarándokolások
Dervisek
A fényes porta és oszlopai Konstantinápolyban
A karavánok
Bazárok és bazárélet
Keresztények és zsidók
Moszlim néptípusok
A jelenkor moszlim fejedelmei
Példabeszédek
Oszmán példabeszédek
Özbég-mondatok
Kazán-tatár mondatok
Altaj mondatok

 

Előszó.

A mohamedán Ázsiá
ról eddigelé közzé tett munkáim sorrendjét tekintve, e lapoknak az – Iszlám a 19-dik században – "című könyvem előtt nem pedig utána kellett volna megjelenni. Részben már egy évtized előtt, részben pedig még Keleten való tartózkodásom alatt megírván, ezen egyes életképek egybegyűjtése és kiadásával már csak azért se siettem, mivel az efféle irodalmi foglalkozásra, tekintettel az igen gyenge írói képességemre, valami különös kedvet nem is éreztem.
Hogy azt most még is tevém, arra következő körülmények indítottak. Először egy tekintélyes külföldi könyvkiadói társulat szívélyes felkérése, melyet nem utasíthattam vissza. Másodszor a huzamosabb idő óta főfoglalkozásom levő –"Török - tatár nyelvek gyökszótára" – mintegy szükségessé tette az elméleti tanulmányok birodalmából való kis kirándulást a gyakorlati élet mezejére. A török – tatár nyelvek bonctani értelmezése egy rendkívül érdekes és vonzó tárgy ugyan, de a változatosság még itt is lélekre és kedélyre egyaránt üdítőleg hat. Harmadszor, nem igen nagy erőltetésbe fog kerülni mind annak, aki ifjú és férfi korában több ideig Ázsiában lakván, ott majd csak otthonosan érezte magát, ama erkölcsök és szokások képét rajzolni, melyek iránt ő egykor annyi érdekkel viseltetett, és melyeknek benyomása még egy egész évsoron át sem mosódtak el az emlékezetéből. Minek is tagadnám; ifjúságom egész hevével csüngtem Ázsián és életképeinek egyes vonásai még most is kimondhatatlan varázshatalmat gyakorolnak reám.
Íme e jelen lapok rövid története, és ez szerint kérem a t. olvasót az Életképek tartalmát megítélni. Készakarattal elkerülvén mindent, mi könyvemet nehézkessé teheté vala, fő törekvésem oda irányult: az egykori benyomásokat híven minden cicomázás nélkül visszaadni, és idegen forrásokhoz, mindössze kétszer vagy háromszor oly esetben fordultam, ahol újabb észlelődések saját tapasztalataimat kiegészíték. Mind hasonnemű eddigi irataimban úgy ebben is a jelszóm – Utile dulci – vala; a gyakorlati életből merített tárgy kidolgozásában egy fő kellék az: egyszerű és népies előadási modor által az olvasókört lehetőkép tágassá tenni. Ázsia, úgy látszik, nem sokára azon világrész fog lenni, melyen a tettszomjas Európa nagy horderejű politikai, művelődési és társadalmi problémákat megfejteni készül, annál szükségesebb tehát, hogy a ködfátyol mind jobban és jobban emelkedjék, és hogy a keleti világ élete és szokásai annál ismeretesebbé váljanak.
Budapest, március havában 1876. V. A.

 

A ház s a háztartás.

"A halifák palotája aranytól, márványtól ragyogott; pompás mozaik födte a falakat s padlózatot; a szökőkutak s vízesések susogó habja kellemesen hűsíté a levegőt s frissítő álomra csábított. Gazdag folyondár növények és árnyas fák lombja egy sereg dalos madárnak szolgált menhelyül. A termek aranyban, színpompában ragyogtak, gazdag, színes selyembe öltözött rabszolgahad hemzsegett a lakosztályokban, s a belső termekben a világ legszebb hölgyei voltak csoda-bokrétává összegyűjtve.«
Ezen szavakkal festi Kremer, a "Kulturgeschichte des Orients" szellemdús és tudós szerzője az Ommejádok palotáját Damaszkusban. A híres moszlim uralkodók palotáiról ép oly ragyogó, színgazdag képek maradtak fenn, melyek a távol múlt mesés pompájáról regélnek, s ez nem túlzás; mert a mórok nagyszerű építményei Spanyolországban, az abbaszidok monumentális épületei Bagdadban s a Timuridákéi Közép-Ázsiában és Indiában egyedül álltak a világban s minden tekintetben megérdemlik az utókor osztatlan bámulatát. S mégis tévedünk ha az egykori nagyság és hatalom ezen nagyszerű emlékeiből a jólét s gazdagság általánosságára következtetünk, s még nagyobb tévedés, ha a keleti pompa e pazar bizonyítékai szerint, melyek egy rég múlt korhoz tartoztak, ítélni akarnánk Kelet mai viszonyai fölött.
A Kelet ma már csak egy történelmi fogalom, s a mily magasan túlragyogják Szuleimanie, Herat, Szamarkand és Agra romjaikban is még nagyszerű építményei, a körülöttük álló kunyhókat, a "király s koldusról" szóló szomorú mondát illusztrálva, épp oly rikítóan feltűnő az ellentét a hajdankori és mai Kelet közt, oly mérhetetlenül távol áll, a tulajdonképpeni keleti világnak szomorú valósága, azon fényes képtől, mit arab mesék által táplált képzeletünk a tündér Oriensről magának alkotott.
Ha Konstantinápoly vékony deszka épületeiről van szó, általánosan azt szokták mondani, hogy a törökök Európában csak tanyáznak. Azt hiszem, még tovább is mehetnénk s e szójárást általánosítva azt mondhatnók, hogy az ázsiaiak mindannyian csak tanyáznak, mert akár deszkából készült, akár agyag- s kavicsból emeltetett, a mohamedán világ magánlakháza még a legelőkelőbb városokban sem tekinthető európai fogalom szerint "háznak." A fent említett világ nyugati részében, s legkivált ott, hol a bizánciak építkezési modora és kényelemhajlama úgyszólván kényszer hatással volt a muzulmán hódítókra, – ott legalább külsejére nézve, a ház leginkább felel meg a szó európai fogalmának. Az emeletek, a számos, nagy, természetesen sűrű rostéllyal ellátott ablakok az utcai homlokzaton; a tetőzet, tornácok, kapuk – minden Nyugatra emlékeztet, de újból ismétlem, hogy csakis külsőleg, mert alig lépünk az épület belsejébe, Kelet egész, meztelen, lakájtalan sajátsága áll előttünk. Mindenütt ijesztőleg üres termek, de minél tágasabb, minél üresebb a hely, annál kellemesebbnek látszik lakójának, ki ízlése ebbéli irányának legnyomatékosabban ád kifejezést az ismert közmondásban: "Tág és kényelmes termekben jobban esik az ütleg, mint szűk helyiségben az étel." Még a leggazdagabbaknál is az egész bútorzat egy díványból áll, mely a helyiség három falán végigvonul, s ha imitt-amott a padlót finom szőnyeg nem borítaná, teljesen lakájtalannak tűnnék fel a hely.
"Ti európaiak," hallám többször mondani, "annyira megtöltitek szobáitokat bútorokkal, hogy mozogni is alig birtok bennök." Azonban ebből még nem következik, hogy a keleti ember szabadabban mozog lakásában mint mi. Összekucorodva ül díványa valamely szegletében, s csak szeme gyönyörködik a szoba tágasságában. Az ily lakás se nem vonzó, se nem kellemes, se nem csinos; de még az égalji követeléseknek is csak bizonyos viszonyok alatt felel meg. Habár nyáron kényelmet és kellemet nyújt, télen annál elviselhetetlenebb, s még most is összeborzadok, ha az átdidergett téli napokra, s mi rosszabb, téli estékre gondolok, melyeket Stambulban, volt miniszterek házaiban töltöttem. A mangal (kőszén-üst) melege, csak a prémes ruhájába burkolt keletinek elegendő, mely azonfelül igen hamar el is illan a vékony deszkafalak hasadékain; s nem egyszer történt meg rajtam, hogy reggel, az ablak mellett kiterített ágyam takarójáról, össze kelle szednem, s el kelle távolítanom az éjen át az ablakon s deszka-hasadékokon keresztül behatolt havat. A nyugati befolyás erősebb hullámzása csak legújabb időben idézett elő némi változást az előkelő törökök házánál. Kanapékat, székeket, karos székeket és asztalokat szereztek, de inkább a divat mint rendes használat kedvéért, mert a minder (a dívány körülbelül négy láb széles matraca) puha, ruganyos lése sokkal kényelmesebb pihenőt nyújt a keletinek, mint a szék, hol lábait maga alá nem vetheti, hanem azokat lefüggő helyzetben kénytelen hagyni, mi fárasztó s lankasztó hatással van reá, minek következtében a szék csak "keresztény karónak" neveztetik.
Azon mérvben, amint Törökországtól el, Ázsia belseje felé haladunk, a ház tetszetősebb külseje egyre jobban elsatnyul, a szándékos rejtőzködés jellegét véve fel, mely egyrészt a háremszokások, másrészt azonban a hatóságok előtti rettegésnek természetes következménye. Ott, hol túlzott s hamisan értelmezett erkölcsiségből a nőnemet féltve elzárják az idegen szem elől, s hol gazdagság és jólét a zsarnoki elnyomatás főokát képezik, ott igen érthető, hogy a lakház külsőleg csak rideg, megviselt, esőverte s rongálta agyag falakat mutat fel, míg belseje gyakorta fényűző pompával és fénnyel van felszerelve. E sajátság legkiválóbban Szyria és Perzsia némely városában észlelhető, melyek ennélfogva némileg igazolják is a nyugaton általánosan elterjedt hitet Kelet mesés pompájáról s kényelméről. Meglepő már az első látvány is, amint a sötét, szűk kapuból belépünk a tág udvarra, melynek közepét rendesen egy hosszúkás vízmedence foglalja el. A kis kerti ültetvények e helyen kiválóan kellemes hatást tesznek s ámbár az udvar három oldalán végig vonuló termek itt is tökéletes űrt tüntetnek fel, a falaknak gyakorta gazdag díszítményei, madarak, virágok, sőt Perzsiában nőalakok pompás festményei, a valódi keleti cifrázat jellegével bírnak. A régi divat, a szobák mennyezetét gazdag aranyozással, pompás arabékekkel s berakott tükörüveggel elhalmozni, csak Ázsia belsejében tartotta még némileg fenn magát, s valamint hajdan, úgy még ma is csak a Perzsák bírják teljesen ezen ékítményezés művészetét. Rendkívül feltűnő az európaira nézve, a mi divatlapjaink színezett divatképeinek roppant mennyisége, mely a perzsa salonfalak díszítésére használtatik. Később értésemre jutott, hogy e képekkel külön kereskedést űznek.
Mi a szíriainak és a turkesztaninak az Aivan nevezetű nagy csarnok, melynek az udvarra néző oldala egészen nyitva áll: az a perzsának a Talar, egy tág, szőnyegekkel borított terem, melynek előoldalát egy művészileg s ízléssel faragott ablak képezi, mely télen nyáron nyitva áll s kilátást enged a kerti ültetvényekre s vízmedencékre. Itt fogadtatnak a vendégek, itt végeztetik a napi munka, s itt szokta a keleti ember elfeledni gondjait, midőn órákig elmerengve bámulja a zöld pázsit bársonyát s a fodrozatos víztükör képleteit, amint az arab versben írva áll:

"Szelaszetun jezilu' min el kalb el huszn,
El Mai dsani el hadhravat ve vedsih ul huszn."

Csak három dolog űzi el a bút:
A folyó víz, a zöld pázsit és a szép arc.

Mit nyáron a pázsit s a víz, azt télen a tűzhely nyújtja. "El nar fakihat es sita" (a tűzhely a tél gyümölcse), mondja az arab, természetesen a szó keleti értelmében fogva fel a tűzhelyet, mely szigorúbb éghajlatunk követelményeinek semmiképpen sem felelne meg. Akár a Mangal vagy az Odsak (kandalló) mellett ül, az európai egyik oldalán mindig fázik, míg a másik félig megsül, feltéve, hogy nem követi a keletiek példáját, kik meleg ruhákba s bundákba burkoltan órákig a legcsekélyebb mozdulat nélkül maradnak veszteg egy és ugyanazon helyen, – mi európai embernek bizonyára minden hidegnél nagyobb kín lenne. Még ismeretlenebb reánk nézve a T a n d u r használata; ez oly szerkezetű szénmedence, melynek melege, erősen gyapozott takarók által összpontosíttatik; s e takarók alá bújik el olykor az egész társaság, elannyira, hogy csak a fej s a kezek láthatók. A Tandur, kizárólagosan nők által használt melegítő szerkezet, s a keleti kényelem non plus ultrája a hideg évszak tartama alatt. Kézi munkáról vagy egyéb foglalkozásról természetesen szó sem lehet ily alkalommal s a drága idő énekkel, beszélgetéssel s alvással, vagy pedig mesék s szent történetek hallgatásával fecséreltetik el.
Habár kül- s belfelszerelésénél fogva, a keleti ház legtávolabbról sem felel meg a pompa s fényűzés eszméjének, mégis tagadhatatlan, hogy a kényelemre s ezzel kapcsolatban bizonyos egészségtani követelményekre nagyobb súly fektettetik mint nálunk Nyugaton. Már az a körülmény is, hogy az egész mohamedán Ázsiában mindenki saját házában lakik, kiváló előny az európai nagyvárosokban dívó kaszárnya-rendszerhez képest. Ehhez még más előnyök is járulnak; például a tág udvarok, a sok vízmedence, ahol csak alkalmazható, s mi különös említést érdemel: a nyaralók általánosabb és gyakoribb használata. Az időnkénti lakásváltoztatás ott épp oly életszükség a városi, mint a szegény pusztai lakóra nézve. Mindenütt, még a perzsanyelvű népeknél is használatban van a Jajlak és perzsa Kislak – nyári és téli lakás – értelmezése, mi legbiztosabban bizonyítja e szokás túrni származását, s elvitázhatatlan tény, hogy a nyaralók választásában és minőségében a törökök még ma is a legmagasabb fokon állanak.
A Zerefsan és a Murgab melletti gyönyörű kioszkokról ugyan már csak történelmi emlékek és pompás romok tanúskodnak, azonban a Bosporus-parti Jali-k még ma is utánozhatatlanok a maguk nemében, s kellemre s kényelemre nézve felülmúlhatatlanok. Alig egy órányira a városi háztengertől, hol a tikkasztó melegben még a pókháló sem lebben meg, a "jali"-kban a hűsítő északi szellő élvezhető, mely olykor még melegebb öltönyök felvételére is kényszerít. De mily bűvös-bájosak az esték és mesés nyári éjek! Nem létezhetik magasztosabb élvezet, mint ha valamely júniusi vagy júliusi estén, a nagy kikötő-lépcsőről (iskelleről) a tengerpart legszéléről, egy bosporusi éj csodaszerű képét bámulhatjuk. A végtelen csillagos boltozat fénye versenyt ragyog a tiszta hullámtükör mélyében tükröződő égitestek csillogásával. Lehetetlen el nem merengeni e tündéries képen, s ez édes merengést legfeljebb ha olykor az éji csendben távolról visszhangzó evezőcsapások zaja szakítja meg, vagy az éjjeli imára hívó muezzin bánatos, szívhezható hangja. "Asz szalatu khair min al naum!" ("az ima hasznosabb az álomnál!") hangzik le a sugár minaretről. De hiszen jó muezzin, kinek is jutna eszébe, szemet hunyni itt, hol az ember ébren is a legbűvösebb álomba merül! Ha az ég borult a tenger lakosai némi kárpótlást nyújtanak a hiányzó csillagfényért. Fénybarázda jelzi minden legapróbb halacska utját a gazdag villany tartalmú hullámokban. Élénk játékaikat s mozdulataikat, mint az aquariumban a cikázó fény-vonalok szerint lehet szemmel tartani, s ki lenne képes, a delphin vagy kardhal vadászati életét hűségesen leírni? Először néhány cikázó sugarat látni a vízben; ezek egy menekülő halcsoport előre-nyomuló csúcsai; nemsokára az egész had zöme közeleg, miriád csillagból szétsugárzó fényár alakjában s ezek után iramlik nyílsebesen a tömör fényóriás, a kardhal, maga előtt kergetve a rezgő kis csillagok, a kis halacskák végtelen raját, míg végre közéjük törve halál s végveszedelem jelzi minden egyes mozdulatát.
Órákig tudtam elnézni ezen érdekes látványt, s őszintén bevallom, hogy a Bosporus partján való tartózkodásom, (éveken keresztül a nyarat Kalindzsiában, az ázsiai parton töltöttem egy kies villában) kalandokban s vándorlásokban oly gazdag életemnek legédesebb emlékei közé tartozik.
Képünk nyájas fényoldalaitól elpártolva, most annak árnyoldalait kell szemügyre vennünk. Ezzel az egész Keleten, de leginkább a moszlim világban szigorúan fenntartott s keresztül vitt elválasztatásra célzok, mely a két nem közt létezik, s melynek természetes következménye az, hogy a ház s család két részre oszlik. H á r e m és s z e l a m l i k (t.i. a tiltott, elszigetelt hely és a fogadási terem), mint a törökök nevezik, vagy e n d e r u n és b i r u n , (külső és belső) ahogy a perzsák mondják, látszólag mit sem mondó szavak, jelentőségük mégis mélyen, de igen mélyen behat a keleti élet velejébe, mert a házban magában, valamint a kül és belső életben is oly botránykövet képeznek, melybe minduntalan beleütközünk. A választófal szegényeknél egy egyszerű függönyből áll, a gazdagoknál azonban több, m a b e i n nevezetű előcsarnokból, melyeken keresztül lehet csak bejutni a szentélybe, s melyeknek küszöbét ennélfogva idegeneknek nem szabad átlépniük. Csak betegség esetében szabad az orvosnak vagy látogató barátnak e határt átlépnie, de ez esetben is az őt megelőző herélt hangosan kiáltja: a "K i m s ze ol m a s z i n t-t" (senki se legyen az útban). E kiáltás az esetleg a folyosón levő nőknek szóló "sauve qui peut." Amint e szavak felhangzanak, mindenki ijedt sietséggel rohan az ajtók, vagy valamely rejtekhely felé, mintha csak kérlelhetetlen ellenség lenne sarkukban, s ha valamelyiknek még sem sikerül az elillanás, arcát félősen kezeibe rejtve, egy szögletben meghúzódva, hátat fordít a betolakodónak.
Belső felszerelésére nézve a nők lakosztálya csak keveset különbözik a szelamliktól, néhány nyugat-európai bútordarabot, s más "a la franca" újításokat kivéve, melyeknek meghonosítását azonban a rendesen conservativabb szépnem, meggátolni igyekszik. Miután az előkelőbb osztályoknál a hárem külön konyhát visz, külön éléskamrákkal, cselédséggel stb... bír, mi a mohamedánoknak nagyon megnehezíti a házasodást, – a ház e része természetesen nagy költséget igényel, s aránylag még sem nyújt kellő előnyöket. Igaz, hogy kellemetlen vendégek, vagy még a zsémbelő házastárs előtt is könnyen meglehet szökni, anélkül, hogy azért távozni kellene a házból, vagy az üldöztetés lehető lenne. Amellett, a hárem a vallási képmutatásra nagyon alkalmas, amennyiben péld. a szigorú ramazán bőjt alatt, titokban igen jól étkezhetni, anélkül hogy azért az illem ellen vétkeznék, vagy férfi szolgái előtt magát hitetlennek deklarálná az illető. Meglehet, hogy a hárem még más, előttem ismeretlen előnnyel is bír, de mennyire megsemmisülnek mindezek, ha párhuzamba állíttatnak azon mély szakadással, örökös egyenetlenséggel, mit e természetellenes szokás Ázsiában létesített, s mely elejétől fogva lehetetlenné tette az európai fogalom szerint "o t t h o n t" a házastársak összetartását és lelki rokonságát s a családi élet megváltó, édes érzetét és lényegét.
A háztartás általános jellegének ziláltsága, benső értéktelensége s a családi kötelékek lazasága legjobban tükröződik a nagy szolgahadban, melyet Kelet gazdagai tartanak, hogy általa tekintélyt, bámulatot és kényelmet szerezzenek maguknak. Oly társadalomban, melynek alaphangja a csúszás-mászás s alázatosság, különben nehéz volna meghatározni, tulajdonképpen hol kezdődik a szolga. Török körökben a szolgaság a K a f t a n A g á s z i n á l, vagy Kjajánál kezdődik; az első, a szó valódi értelme szerint, fő-felügyelő, inkább hivatalnoki színezettel bír, míg az utóbbi, névszerint a házgondnok, a háztartás vezetésével van megbízva. Mindkettő természetesen csak igen kevéssé szolga, - körülbelül olyan rangon állnak, mint a nyugati majordomo és intendánsok, – ámbár mindkettő alsó fokú szolgálaton kezdte, uruk jóvoltából emelkedtek és híztak, sőt gyakorta gazdagabbak saját uruknál, csak hálából, szerénységből, vagy az álszínűség és illem álarca alatt viselik még a szolga nevet s csak kivételes esetekben lépnek föl állásuk gyakorlatában, mi legföljebb is egy ital víz, vagy a csibuk átnyújtásából áll. Közvetlenül az említettek után Törökországban a pipák, a fehérnemű és kávétűzhely gondozói, s a ruhatár felügyelői következnek, kik ismét egy bizonyos mennyiségű szolga fölött uralkodnak, melyeknek egész zöme, még a legszerényebb viszonyok alatt is nem lényegtelen kart képez.
De még ez nem felel meg a török vagyonosság követelményeinek, mert mellesleg még néhány felszabadított rabszolgával is kell bírni, kik fogadott gyermek gyanánt életfogytig tartó évi járadékot kapnak, bár meglett korukban a háztól megválnak; fiatal korukban azonban urukat, mint az árnyék, kénytelenek lépten-nyomon követni, elannyira, hogy az utóbbi, (húsz évvel ezelőtt legalább még divat volt ez), még a legigénytelenebb sétában is 5-8 utána bicegő szolga által kísértetik.
Mindennek dacára, a törökök még szerények s igénytelenek szolga személyzetük számára vonatkozólag, ha azt a perzsa háztartás követelményeivel párhuzamba állítjuk. Itt az urat, ha sétálni megy, egész sereg szolga előzi meg s egy másik sereg szolga követi; sőt nagy tekintélyű urak valóságos "a v a n t g a r d e-al járnak, mely rongyos, néha nyomorék és fizetetlen szolgákból állva, a m i r z a vagy khán előtt halad. "Szerencsét keresni," Iránban annyit jelent, mint valamely nagy úr kíséretéhez csatlakozni. Ezt szó szerinti értelemben kell venni, mert az illető úr néha hetekig szokott a városban ily szolgasorok közt megjelenni, anélkül, hogy annak csak felét is ismerné, vagy pláne még fizetné is. E poroszlófaj ily módon, úgy szólván a börzére viszi kutya természetét; napokig azon mesterkél, hogy az úr tekintetét magára vonja, s ha végre sikerült ezt az úri pillantást egy percre lefoglalnia, azon édes reménnyel táplálkozik, hogy a végleges alkalmaztatás kilátásban áll. Hogy az aratásnak aztán meg kell felelnie a fáradságos vetésnek, az üres gyomorral való sétálgatásnak és hosszas várakozásnak: az magától értetődik. Az alkalmazott olykor kötelessége szerint hűséges urához, azonban mindig kész, ura rovására, törvénytelen úton meggazdagodni. Már a Bosporuson is megütközik rajta a szemlélő, miképp tűrheti az úr jó képpel, hogy csak százakkal fizetett szolgája ezreket költ s amellett házakat s jószágokat is szerez. Persia még mélyebben áll e posványban, mert ott a szolga felvételekor egész nyíltan alkudozik a rendelkezésére álló m e d a k h i l (törvénytelen jövedelem) fölött. Egész bona fide, megkérdezi urát, mennyit szabad évenkint lopnia? Az úr ennyit, meg ennyit határoz, azonban az ígért szabadalomban gondja van rá, hogy magának fenntartsa a lehetőséget, saját szolgáját megcsalhatni s kijátszhatni.
Ha már most az kérdezzük, mily hasznot, mily kényelmet talál az úr e nagy mennyiségű fizetett és fizetetlen szolgában, valóban nehéz a kérdésre kellőleg válaszolni. – Általán véve, e henyélő gyülevész csapat fenntartásában a személyes kényelem nem jön tekintetbe annyira, mint a vágy, nagy szolgaszemélyzet által, bizonyos tekintélyű udvartartással ragyoghatni. Aztán a sok éhenhaló szegény fenntartójának, gondviselőjének óhajt tartatni az illető, anélkül, hogy helyet adna azon eszmének, miképp az ily emberséges célok helyén voltak ugyan a moszlim társadalom anyagi fénykorának idejében, azonban annak mai állapotával, az általános elszegényedéssel és nemzeti hanyatlással, többé nem egyeztethető meg.
Társadalom és állam egy és ugyanazon bajban szenvednek; mindkettő a szükségesnél jóval több munkaerőt fogad szolgálatába, mindkettő rosszul tartja és fizeti az alkalmazottakat, s mindkettő ennélfogva egyaránt hozzájárul a saját hanyatlásukkal együtt járó élősködő faj támogatásához. (1)
1) A konstantinápolyi magas társaság szolga személyzetét, külön s kimerítőbben írtam le: "a magas porta és annak oszlopai" című szakaszban.

A családi élet.

A múlt szakaszban festett képhez ezúttal a mindennapi és családi élet leírását kívánjuk csatolni. A kettő oly viszonyban áll egymáshoz mint test és ruha. A kettő tökéletesen illik egymáshoz; mert ha már a ház és külső háztartás meglepő, de mindig kellemetlen hatást tesz az európai szemlélőre, a családi élet látása, – ha ugyan az együttélés keleten megérdemli, e szép elnevezést – okvetlenül nyomasztólag hatványozza e lehangoló benyomást. Valamint a nagy és üres termek látogatásakor, úgy itt is bizonyos gyanús, hideg érzés lep meg bennünket, oly elidegenítőleg hideg érzés, mit a szerelem, gyöngédség és egyetértés kedélyderítő sugara nem enyhit, mert a nyugati életnek vonzó, nyájas családi képe, itt Keleten, titokzatosan el van fátyolozva, sötét s a borzadályig rideg.
Látogasson meg velem a szíves olvasó korán reggel egy török házat.
Néhány tompa kopogás hallatszik a Dolab-on, egy kerek, sajátlagos szerkezetű szekrény, melynek hangja által a szolgáknak s legfőképp a ház azon tagjainak adatik jel, kiknek a hárem küszöb átlépése nincsen megengedve. A kopogás a D o l a b o n mind hevesebben ismétlődik: erre nemsokára egy szolga nehéz léptei hangzanak a folyosón, s egy rabnő azon fontos hírt közli vele, hogy a ház ura elhagyta ágyát, megfürdött, s most a szelamlikot szándékszik magas jelenlétével boldogítani, hogy ott reggeli csibukját szíhassa. Ezután rövid szünet áll be. Nemsokára elterjed a hír, hogy a pasa, bey, efendi, khán, vagy mirza "kijött" miáltal gyöngéden kifejeztetik a női lakosztályból a férfi lakosztályba való átjövetel. A kiáltás: "kijött az úr!" talpra állítja a szolgahadat. Egy csibuk, nargileh és csilimszolga nehézkesen végig biceg a folyosón ura szobája felé tartva majd álmos szemeit dörzsölgetve, majd teljes tüdejéből fújva a tüzet, melynek rendeltetése a narkótikus mérget megeleveníteni. Utána következik a kávé- vagy tea-szolga, mert bárha a háziúr a háremben már egyszer hódolt ezen élvezeteknek, a szelamlikban azokat mégis ismételnie kell. Ami amott történt, az itt nem történtnek tekintetik s ámbár ott már egyszer felébredt itt mégis újból fel kell ébrednie. Anélkül, hogy köszönne, vagy köszöntetnék - mert a szolga nem üdvözli urát s viszont attól sem vétetik figyelembe, – a keleti étiquette követelményei szerint, most nagyokat kell húznia úgy csibukjából, mint a felszolgált italból. – Alig tett eleget ebből kötelességeinek, már a v e k i l k h a r d s (a majordomo) közeledik, vagy pedig a k h a z i n e d a r , (kincstárnok) és rőfnyi hosszú írott számlákat rak ura elé, ilyen vagy amolyan háztartási ügyre nézve engedélyt kérve, vagy pedig aláírását, ugyanis pecsétlenyomatát kívánva, hogy a családi bankárnál pénzt vehessen fel. Mert nem szabad elfelednünk, hogy a háziasszony kötelességei Keleten a háziurat illetik. Álmos, kedvetlen arccal futja át a különböző háziköltségek hosszú számsorozatát, azonban még nagyobb ellenszenvvel nyúl végre a selyem zacskó után, melyben a különféle pecsétnyomók tartatnak, s mit csupasz mellén viselve, még saját gyermekei előtt is rejtve tart s még éjjel sem tesz le, egy percre sem. – A számadás helybenhagyatik, a pénzutalványok kiadatnak, mialatt a keleti házúr folyvást nyög és sóhajtozik. Jól tudja, hogy a számlák egyes tételeinek fele, vagy legalább harmada csalás; jól tudja, hogy az az ember, kit tíz-tizenöt év óta tart házánál szemtelenül meglopja és ezután is lopni fog; mindez nem titok előtte. Mert az illető szolga havonként 200, 250 piaster fizetést húz, míg 500, sőt gyakorta 1000 is szokott költeni. Mellékesen nem foglalkozik semminemű üzlettel; tehát hol vette, ha nem lopott? A török sóhajt e tényálladék felett, azonban nem változtat rajta. Azzal vigasztalja magát, hogy az észrevétlen lopás nem fáj neki, s véleménye szerint jobbnak tartja: "ha a legyet, mely vérével teleszítta magát tovább engedi színi, mintha ennek elűzése, vagy agyonütése által egy másik, éhesebbnek helyet ád!"
Az állami életben éppen ilyen állapot uralkodik. 500 piasternyi havi fizetésű hivatalnokok 1000 költenek stb.... A szultán vagy sah látja, hogy ez vagy amaz minden üzleti, minden műiparbeli foglalkozás nélkül, egyedül csak szerény fizetésére utalva mégis hallatlan gazdagságra emelkedik. Itt-ott, de leginkább a távol keleten, olykor megragadják az ily legyeket melyek már jól teleszitták magukat, s egyszerre lecsapolják belőlük a csöppenként gyűjtött vért. A Bosporus partján azonban szégyenlik az ilyen barbarismust s egy török közmondás azt mondja: "Padissahhin mali deniz, Jemejen domuz." A padisah gazdagsága tenger, s ki nem iszik belőle, disznó.
De elég volt erről a fényes nemzetgazdászatról! Lássuk inkább, mi történik később a házban. A fárasztó számadások és adósságcsinálás után pihenőül egy második pipára gyujtatik. A d o l a b hangja is újra megzendül. Egy éles, fiatal hang egy szolga után kiabál, rendesen a legidősebbet, legbizalmasabbat hívja elő, hogy a fiatal beynak ki most már szinte elhagyni készül a háremet, kezeit nyújtsa s atyjához vezesse. A szolga a függöny elé áll, mely a hárem ajtaját rejti el, s kezeit a függöny mögé dugva előhúzza onnan a fiut, vagy néha több gyermeket is egyszerre, akik ezután, friss öltözetükben a papának bemutattatnak s már négy-öt éves korukban csak többszöri felszólítás és engedély után ülnek le; mert keleten a gyermeknek atyja iránti tiszteletből állva kell maradnia annak jelenlétében, – tiszteletből, mely gyakran a szeretet helyét is elfoglalja s mit mégis már zsenge korában a gyermek lelkébe csepegtetnek.
Miután a gyermekek visszavonultak, akkor kezdődik a tulajdonképpeni munkaidő, mely tizenegy óráig, vagyis reggeli, vagy tán jobban mondva ebéd idejéig tart. Ez az időszak a legélénkebb a keleti ember házánál, kit a legcsekélyebb munka is hamar kifáraszt, s csak az első reggeli órákban képes teendőit bizonyos elevenséggel s gyorsasággal végezni. Akár Konstantinápolyban, akár Teheránban, vagy másutt keleten, ez időtájban az úr legbiztosabban található hon. Ha tisztviselő, mely cím s állás egyébiránt minden magasabb rendű keletit megillet, akkor alsóbb rendű hivatalnokait fogadja ez órában. A szelamlik előcsarnoka a járókelő látogatók számos szolgáival telik meg, a szobákban a füstölgő pipák sűrű füstje földig áll már, azonban a húsz-harminc jelenlévő vendég alig ád annyi életjelt, alig tartja fenn a társalgást oly mértékben mint az két-három európainál, s főképp dél-európainál történnék. A felindulás határozottan ellenszenves, gyűlölt egy lelkiállapot a keletieknél, s épp oly gondosan kerüli, mint ahogy minden szükségtelen testi mozgást kerül. Ellentétben a mi fogalmainkkal, a testi s szellemi nyugalmat az egészség legelső s legfontosabb kellékének tartja. Sajátságos bár, de tény, hogy ezen urak, nehézkes, s több órákig tartó mozdulatlan helyzetük dacára, mégis óriási étvággyal ülnek a második reggelihez, melyhez minden jelenlévő, felszólítás nélkül is hivatalosnak érzi magát. Mert amily illetlen s hallatlan volna az, ha oly szobában maradnánk, melyben étkeznek, anélkül hogy az étkezésben részt vennénk, épp oly illemellenesnek tartatik, ha hosszabb reggeli látogatás alatt a házat reggeli nélkül hagynók el.
A szolga egyszerű jelentésére: "Az étel kijött!" a társaság az étkezésre elkészül. A reggeli, mely az ételek mennyiségére nézve minden civilizált országban megérdemelné a főétkezés nevét, aránylag igen rövid idő alatt végeztetik el. Hogy a keletiek, kik a sietésnek oly határozott ellenségei, étkezésükben oly páratlan mohóságot nyilvánítanak, dacára annak, hogy e szokásuk káros voltát ösmerik; hogy ezen emberek, kik oly lassan beszélnek, oly lassan járnak, sőt minden tekintetben oly ismert lassúsággal járnak el, éppen evés közben gyorsak és mozgékonyak, kétségtelenül mindenkire épp oly meglepő lesz, mint amennyire engemet meglepett.
Gyakran gondolkodtam e sajátságos tünemény oka fölött, s végre is abban állapodtam meg, hogy csak a férfitársaságnak fárasztó egyhangúsága okozta ez általánosan elterjedt, káros s természetellenes szokást. Ha kedves keleti embereink oldalánál, étkezés közben oly hölgy ülne, ki még akkor is beszédre késztetné őket, ha éppen semmi kedvük nincs is a társalgásra; ha fáradniok kellene, hogy egy szeretetre méltó és szellemdús hölgynek kedvében járjanak: valószínűleg ők is lassabban ennének, hosszabb szüneteket engednének a különböző étkek felhordásában, s mi fődolog, végre belátnák, hogy az étkezések ideje nemcsak anyagi, de szellemi élvekkel is fűszerezve legyen, mi manapság náluk még teljesen hiányzik. Ha egy negyedóránál kevesebb idő alatt, tíz-tizenöt ételt elköltünk, ez az eljárás a gyomrot okvetlen egy ruganyos és mohón megtömött zsákká változtatja, s keleti embertársaink ebéd után valósággal oly lényeknek látszanak, kik ily zsákot hordanak magukban. Még nehézkesebbekké, még fáradtabbakká válnak s valóban nem kicsinység, a törököt vagy perzsát közvetlenül a nagy villásreggeli után valamely komoly foglalkozásra rábírni. Igaz, hogy a Bosporus partjain, az úri világ csak reggeli után – mely körülbelül 11 1/2 óráig tart – szokott hivatalba menni. Ilyenkor aztán, a szelamlik elhagyatva áll s az egész ház más alakot ölt.
Amott, a háremajtón igen elevenen kezd mozogni a függöny; néhány víg egérke megérezte, hogy a macska nincs a háznál s szabadabban emeli fel fejecskéjét. Rabnők, vagy más fiatal hölgyek az időt alkalmasnak találják arra, hogy tréfával, évődésekkel mulassanak. A dolab kopogása megszólal, hívogató hangok hallatszanak, hogy ezt vagy amazt a szolgát előcsalják, s ha közeleg, rögtön elillannak megint; szavakkal évődnek együtt, néhányan drasztikus kifejezésekkel, anélkül, hogy a női alakokból több látható volna, mint legfeljebb egy ruhaszegély, vagy egy-két ujj.
Ezen időpontban szoktak a hölgyek a szelamlikban is mutatkozni, s nem félve aktäoni tekintetektől, a külvilággal is itt s ekkor érintkeznek. Az otthon maradt szolganéppel, ártatlan tréfákat s bolondságokat űznek, melyek azonban távolról sem illem vagy erkölcs sértők, mert a ház becsülete csak igen ritka esetekben sértetik meg oly férfi által, ki ott kenyeret és sót evett. Szolgák, kik egész életüket egy háznál töltötték, a szóbeli társalgásdacára, mégis soha sem pillantották meg a család nőtagjait, s nem képzelhető sajátságosabb látvány, mintha egy férfi, állhatatosan földhöz szegzett tekintettel áll egy nő átellenében társalgásba merülten. Ezen illemszabály megtartása mindig nagy erőltetésembe került, s valahányszor szórakozottságomban felemeltem tekintetemet, mindannyiszor "Edebli ol" (légy illedelmes!) zúdíttatott arcomba, s megszégyenülve kelle ismét lesütnöm szememet.
A kényszerült s kierőszakolt szemérmetesség, a nőkkel való bánásmód s azoknak megítélése, mely az európai felfogástól oly homlokegyenest ellenkezik, tekinthető tehát ama fekete pontnak, melynek veszélyes árnya a társadalom minden rétegébe, sőt a családi élet legtitkosabb viszonyaiba is behat. - Az alig hároméves gyermek megjelenik a férfitársaságban lévő apánál, hogy valamit közöljön vele. Az apa aggályosan lehajlik a gyermekhez; a gyermek félve s pirulva körültekint s apja fülébe súg valamit. Az anyától hozott valamely üzenetet, azon anyától, kinek merő megnevezése e helyen is illemsértő már, valamint a férfi általában leányai vagy családjának egyéb nőtagjai felemlítésénél, vagy oly kifejezést használ, mely csak igen távolról céloz a g e n u s f e m i n i n u m r a, vagy pedig egészen kikerüli az ilyféle beszédtárgyat.
Családi ünnepélyekről, családi összejövetelekről, szóval: a családról egyáltalán, ily körülmények között, persze, soha szó sem lehet. Vegyük például a "khatem"-et, a Kórán befejezési ünnepét. Egy szobában - én egy középosztályú családról beszélek - összegyűlt egy férfitársaság. A fiú kitűnően mondja el leckéjét, az apa arcán végig peregnek az örömkönnyek, de hiába néz körül s keresi azon lényt, mely leginkább hivatva lenne lelkifelindulásában osztozni; hiába! az anya a második, harmadik szobában van s csak olykor-olykor vesz annyi bátorságot magának, hogy könnyes szemét egy-egy percig, a függöny hasadékán keresztül, gyermekének fényes diadalán legeltesse. Épp oly szomorú jelleggel bírnak az esketések, confirmatiok, valamint az öröm vagy bánat egyéb nyilvánulásai, amint azok a családi életben előfordulnak. A társadalmi fogalmak ilyen nyomása alatt, melyek a férfit elkülönözött állásban s a másik nemmel semmiféle összeköttetésben sem állónak akarják feltüntetni, a család nyilvános megjelenése olykor nevetséges színezetet is ölt. Megengedem, hogy az alsó osztályok túlteszik magukat e természetellenes törvényen, azonban az előkelőbb rendek s már a közép osztály is, Törökországban és Perzsiában a legkisebb részletekig kénytelen azoknak meghódolni.
N. N. efendi, vagy bey, khán, vagy mirza a bazárban megjelen nejével, leányaival, vagy fiaival, hogy közösen vásároljanak. A család férfi tagjai az apa körül csoportosulnak, az anya azonban s leányok öt vagy tíz lépéssel hátra maradnak. Ha már most a p a t e r f a m i l i a s házastársát valamiről értesíteni akarja, fejét hátrafordítva találomra a tömegbe kell kiáltoznia, s N. N. asszonyságnak tudnia kell, hogy e szavak neki szólnak és senki másnak. Így megy ez sokféle változatokkal az élet minden körülményeiben, amint azt keleten való tartózkodásom alatt s a meghitt közlekedés folytán melyben a moszlim társasággal álltam, tapasztalni alkalmam volt. A szomorú s rideg családi kör, mindig a nyugati zárdák magányos csarnokaiban folytatott egyhangú életre emlékeztetett.
Ha mélyebb behatolás után a keleti családról egyetemes képet alkotunk magunknak, leginkább a következő vonásokon fogunk megütközni, melyek európai szememet is leghamarább sértették. Az európai először is az egész keleten nélkülözi amaz egybe olvadó együttélést, benső barátságot és szeretetet, melyre a család, mint vágyai fő céljára törekszik. Elszigeteltség és viszálkodás, jéghideg fonalakként húzódnak keresztül az egész családi életen és mindent megdermesztenek, sőt a család egész épületét alapjában megrendítik. Azáltal, hogy férj és nő a nap legnagyobb részét egymástól távol töltik, nem csak az öröm és bánatbani részvétel s a társadalmi együtthaladás az életen keresztül tétetik lehetetlenné; de magában a házban is, két különböző pártot képez férj és nő, mely között a vallási és polgári törvény áthághatatlan válaszfalat emelt, oly két pártot, mely a legjobb akarat mellett sem egyesülhet s nem is törekedhet soha egy és ugyanazon cél elérésére.
A nő, ha még oly vagyontalan is, nagy számú rokonságot és szolgálónőt tart maga körül, kik valódi, komoly foglalkozás hiányában a legkárosabb szeszélyekre vetemednek, s ha a ház ura e szeszélyek valamelyikének nem akar eleget tenni, a család valamennyi női tagja, s gyakorta még saját leányai is, azonnal ellenséges állásba helyezik magukat ellenében. E rideg pártállás némelyiknél rögtön, már házasságának első idejében, másoknál csak néhány hónap, sőt néhány év múlva fejlődik, s a házi úr, ha nem engedi magát meglopatni, vagy jó szemmel nem nézi a különböző cselszövényeket s rágalmazásokat, nemsokára annyira megunja a háremet, hogy azt szívesen mellőzi naphosszant, nyugodalmat s békét keresve és találva a szelamlikban. Itt természetesen nem marad egyedül. Az idősebb szolgák s néhány férfirokon összegyűl körülötte, s habár a férj pártja kétségtelenül az erősebb a háznál, a családi élet örömei és kellemei mégis száműzve vannak házától.
Azonfelül, nem csak a mohamedánoknál, de mindenütt keleten, meglepő a gyermekek magaviselete szüleik irányában, mely mindig inkább tiszteletről mint szeretetről tanúskodik. Már elmondatott, hogy keleten a gyermek atyja jelenlétében nem ülhet le elébb, míg arra engedelmet nem nyert. A gyermek atyja jelenlétében se hangosan nem beszélhet, sem a csibukot nem használhatja, szóval semmit sem tehet, mi csak távolról is önállóságra mutathatna.
Az európai szemlélőnek rendesen tetszeni szokott a keleti élet e kiváló vonása, mert abban a tisztelet egy magas fokát véli látni, mellyel a gyermek szüleinek tartozik. Azonban ez egészen téves felfogás, amit a felületes szemlélő lát, az puszta, hideg etiquette, de nem szeretet, mert az említett udvariasság egyedül csak az apa iránt tanúsíttatik, az anya nem részesül benne. Gyakran töprengtem e természetellenes és megmagyarázhatatlan magatartás fölött. Mit azelőtt csak sejtettem, az ma tisztán áll szemem előtt. Kétséget sem szenved, hogy a gyermekben, mely a háremben szemtanúja mindazon cselszövényeknek és titkos játékoknak, melyek itt mindenki által rettegett atyja ellen életbe léptetettnek, már zsenge korában elnyomatnak a valódi ragaszkodás és meleg szeretet érzései, melyekkel természetes úton atyján csüggnie kellene. Hozzájárul ehhez még azon körülmény is, hogy a gyermek, akár fiú, akár leány, tizedik évéig, sőt gyakran még tovább is a háremben marad, s a fiú azt, hogy egy "lala," rendesen azonban egy-két herélt, vagy művelt szolga kíséretében hagyhatja el.
Vagy tán azt hiszik, hogy a gyermekek anyjukat jobban szeretik? Határozottan nem felelhetek igenlőleg, mert habár a gyermekek nagy többsége melegebb szeretettel ragaszkodik az anyához, mégis elkerülhetetlen, hogy azon körülményre utaljak, miképp anyák, kik azelőtt rabnők voltak, nem osztoznak mindig szabadon született leányaik boldogabb sorsában. Pedig az előkelő mohamedán házaknál sok a rabnő, s ha még annyi szerelemben részesülnek is, mégis gyakorta megtörténik, hogy eszükbe juttatják szegényeknek, mennyibe került vételáruk, mily szegényesen s egyszerűen néztek ki s mily műveletlenek és vadak voltak, mikor a házba felvétettek. Még ha mindjárt csak tréfából történik is ez, mégis, mennyire sértheti a gyermek érzését ha anyjával így bánnak. A gyermeki szeretet rendesen legyőzi ugyan a nagyravágyást, azonban az ellenkező eset is gyakran előfordul, s jól emlékszem egy episodra, mely szomorú bizonyítékul szolgálhat a mondottak mellett.
T. i. két tanítványom volt egykor; az egyik épp oly engedelmes, szorgalmas és békeszerető volt, amily hanyag, engedetlen és veszekedő volt a másik. Az egyik első intésre szót fogadott anyjának, míg a másik folytonos ellenszegülése által, örök gondot szerzett a magáénak. Egy apa gyermekei valának, azonban különböző anyáktól származtak, s midőn a makrancos fiút kérdőre vonám rosszasága miatt s fivérét követendő példaképpen állítám elébe, a rossz fiú dacosan felelt: "Tán azt akarod, hogy én is úgy engedelmeskedjem anyámnak, mint fivérem a magáénak? Hisz az ő anyja 40,000 piásterbe került, az enyém pedig csak 20,000-be! - - -"
Szívesen akarom elismerni, hogy a természet törvényei mindenütt ugyanazok maradnak, s hogy a felhozott példa csak a ritkább esetek közé tartozik; azonban senki sem fogja kétségbevonni, hogy amily mértékben elüt a mindinkább felviruló, civilizátori hatalmas szavával a áldásthozó, felvilágosodást terjesztő fáklyájával működő, nyugalmat nem ismerő nyugati világ, az álmos, romba dűlő keleti világtól, – épp oly merő ellentétben áll a nyugati családi élet benső lényege a keleti világéval.

Nők

A mohamedán s egyáltalán az ázsiai nőt sokat emlegették, sokat kritizálták és épp annyit dicsérték, lefestették a költészet ragyogó színeivel s megénekelték, s mégis kevéssé ismerik, vagy legalább nem az igazságnak, s valónak megfelelő világításban. Távolról sincs szándékomban Belgiojoso hercegnővel, a "Harminc év a háremben," című könyv szerzőjével, vagy pedig az utolsó egyiptomi alkirályné híres angol nevelőnőjével, oly hölgyekkel, kik az említett tárgyat már oly sokoldalulag megbeszélték, versenyre lépni. Némi jogom ugyan volna, itt egy-egy szerény véleményt kockáztathatni, minthogy annak idejében bőven volt alkalmam a háreméletet közelről szemlélhetni, sőt elég szerencsés is valék egy császári hercegasszonyt a francia nyelv első elemeibe beavathatni. Igaz, hogy ez kissé sajátságos tanítási mód volt! M a d a m e l a p r i n c e ss e F... egy sultán leánya és nagy vezír menye, Bebek és Emirgián közt fekvő, fehérmárvány palotája termében mindig a nehéz szőnyeg redő mögött ült, míg én az előcsarnokban a a függöny innenső oldalán ülve s a mord heréltek fenyegető tekintetei őrizete alatt, A h n német-francia nyelvtanával kezemben, "m o n p é r e e s t b o n"-féle előadást tartottam a függönynek, mire az édes hölgyhang "b e n i m b a b a e j i d i r" válaszolt. Tanító és tanítvány hallották ugyan, de soha sem látták egymást. Más, nem éppen hercegi hölgyekkel szinte ily viszonyban álltam. Hisz több éven keresztül még lakásom is volt gazdag s hatalmas pártfogóm palotájának első emeletén, csak néhány lépésnyire a hárem függönytől, s miután nemcsak egy, de több családban is szíves fogadtatásban részesültem s családtagnak tekintettem, s egyáltalán mint oly férfi voltam ismeretes, ki a szokások szentségét tisztelni tanulta; szemem sokkal szabadabban tekinthetett körül, mint az különben nem- és törzskülönbség tekintetéből lehetséges lett volna.
A Bosporusnál szerzett s közép-ázsiábani és persiai szemléleteimmel megtoldott tapasztalataim révén azon meggyőződésre jutottam, hogy mi Európában, a keleti nővilág általános megítélésében mindazon hibákba s tévedésekbe esünk, melyek azon túlságba vitt titkolódzásnak, mellyel a keletiek belső családi életüket körülveszik, természetes következményei és kifolyásai. Leginkább a nő általános társadalmi állásának felfogásában tévedünk, amennyiben azt, részint az ominózus hárem szövetség és embertelen vallási törvények következtében, teljesen alárendeltnek, zsarnokilag lenyűgözöttnek és semmi tekintetben sem pártfogoltnak képzeljük, elannyira, hogy nyugati értelmünk előtt, a nő Keleten csak egészen akarat nélküli s ura szeszélyeinek átadott, sajnálatra méltó lénynek tűnik fel.
Ez határozottan téves hit. A nép legalsóbb rétegeiben, az ázsiai és európai nő állása éppen semmiben sem különbözik, sőt azt merem állítani, hogy a szabad, művelt és hatalmas Albionban, a rendőrségnek sokkal több a dolga azon szeretetreméltó férjekkel, kik dühös, vagy részeg állapotban házastársukkal kegyetlenkednek, mint a moszlim Keleten az igazság osztó kadinak. Hogy a török parasztnő a kül- és belháztartásról gondoskodik, míg a férj henyél, vagy mindenét eljátssza, azt nem fogom megvitatni; azonban sok férjnél lévő s ezen osztályhoz tartozó európai munkásnő szint oly sorsra van kárhoztatva. Ők is korán vénülnek, mindennemű fáradságnak s gondnak alávetvék a azonfelül még ama jótévő gondozást is nélkülözik, mely a Keleten uralkodó szigorú patriarchális életnél, a nő javára válik. A közép és magasabb rendeknél, a nálunk annyira kárhoztatott s rossz hírben álló bilincsek, inkább csak a külső etiquetten alapulnak, mintsem valódi elnyomatáson, mint azt később bebizonyítani szándékozunk. A soknejűség, mindenesetre a moszlim társaságnak egyik szomorú törvénye, semmiképpen sem oly általános és elterjedt, mint azt Európában hisszük.
Ama mohamedán birodalmakban, melyeket közelebbről megismertem – nem rettegek vissza állításom igazsága elől – ezer család között alig találunk egyet, hol a soknejűség törvényes engedelme érvényesítve, foganatba vétetnék. – A török, perzsa, afghan és tatár népnél a soknejűség hallatlan, sőt képzelhetetlen dolog, miután több nő nagyobb háztartást, több vagyont és pazarlást igényel. Épp oly ritkán, csak imitt-amott fordul elő a többnejűség a középosztályban, mert csak igen túlzó emberek hódolnak ezen erkölcsi szörny-törvénynek, s azok is keservesen lakolnak meg érte későbbi éveikben. Emlékszem egy alsórendű hivatalnokra Konstantinápolyban, kiről köztudomásra jutott a hír, hogy a hónap vége felé, midőn a pénzkészlet is mindinkább fogyott, rendesen négy kis papuccsal lőn eldöngetve, mert tudvalévő dolog, hogy a török nők, ha haragjuknak tettleges kifejezést kívánnak adni, a lábacskáikról lekapott papucsokat szokták fegyverül használni. Szegény Kemal Efendi! barátai gúnytárgya volt örökké, különben négy neje nélkül is az lett volna, mert az ostobaság csak úgy kirítt szemeiből.
A magas és legmagasabb körökben persze a soknejűség, e társadalmi seb, rettentő mód burjánzik, – mit nem is lehet kétségbe vonni; – külsőleg azonban inkább azon szabadságoknak következtében létezik, melyekkel a ház ura, a fényűzéséhez és tekintélyéhez szükséges rabnősereg ellenében bír, semmint a belső, törvényes soknejűséget értve. A rabnők csak ritkán lépnek a feleségek rangjába és sorába, s ott, ahol megtörténik a viszony, melyben a B ö j ü k H a n i m-hoz, vagy B é g u m -hoz áll – ez az első feleség címe, – csak ritkán jobb azon állásnál, mit nálunk Nyugaton, egy tűrt szegény rokon, a háziasszonnyal szemben foglal el. A törvény ugyan a későbbi feleségeket is oltalmazza, azonban szokás és illem oly előjogot biztosítanak a Böjük Hanimnak, mit alig vitatnak el tőle valaha. Oly példákra emlékszem a török és perzsa társaságban, hol az első feleség, bár öreg, minden vonzó báj nélküli s mindig kiállhatatlan és zsémbes volt, mégis a külvilágban tejhatalmú férjét minden tekintetben tyrannizálta. F... pasa, egy életvidor ember, kit Európában legalább általán annak ismertek, csak jó távolságra házától s legmeghittebb szolgájának lakásán merte élvezni egy kis pót-hárem édességeit, s midőn F... asszonyság a dolognak neszét vette, nyakra-főre Alexandriába kelle expediálni az illető szépséget.
Amit már azelőtt említettem, a rabnők (khalaik), a feleségeknek fényűzéséhez tartozó cikkek, s minél szebbek és számosabbak annál jobb. A khalaikok nemcsak a nők, de a férfiak belső kiszolgálására is használtatnak, de jaj a pasának, vagy pasafinak, ha engedve a ragyogó lángszemek delejének, megtalál botlani a sikamlós pályán!
Perzsiában, hol az erkölcsök még lazábbak, s hol a Szigah és Nikiah, – vagyis, ideiglenes és állandó házassági viszony – a legtágabb tért nyitja a kicsapongásnak, valóságban a nők állása a magas körökben, gyakran igen szomorú, sőt kétségbeejtővé is válna olykor, ha a rokonságnak meleg részvéte enyhitőleg közbe nem lépne és a család női tagjait pártfogása alá nem venné. E szomorú viszony, azonban a most uralkodó hercegi családnál, a Kadsaroknál gyakoribban fordul elő, mint a valódi perzsa körökben, míg Közép-Ázsiában ismét a Khánságokban, a gazdag Tadsikok inkább űznek többnejűséget, mint az Özbégek.
Általánosan azonban a perzsa nők állása csak igen csekély mértékben különbözik valamennyi moszlim nőétől, t. i. ők is, nemcsak a belügyekben működnek és rendelkeznek szabadon, de még a külügyekben is, és néha a legérzékenyebb módon éreztetik a férjjel szeszélyeiket és hatalmukat, sőt még arra is van számos példa, hogy lényeges részt vettek az utolsó évtizedek politikai és vallási forradalmaiban, elannyira, hogy beavatkozásuk időnként az államot veszélyeztető cselszövénnyé fajult.
Mi a soknejűségről mondatott, az az elválásra is vonatkozik, mely az iszlám törvény szerint aránylag nagy könnyűséggel történik, annak dacára azonban, alig fordul elő többször Keleten, mint a protestáns Angliában, vagy Amerikában. E meglepő tünemény oka, egyedül a szentség ama sajátos fénykörében rejlik, mely akár valódi, akár hamis, a családi szövetséget mindig környezi, s melynek megsemmisítésétől minden tisztességes férfi visszaborzad. Oly társadalomban, hol az apa, bizonyos szégyenérzettel fogadja leendő vejét, s a házasság első napján alig mer szemébe nézni; ott, hol a férj arca minden szint játszik, ha nejével idegen társaságban kell megjelennie, s annak akkor néhány lépéssel hátrább kell állnia férje mögött, – ott soha sem fogja a férfi egy könnyen rászánhatni magát, hogy a nőt, kit valaha magáénak nevezett, másnak birtokába engedje általmenni. – Perzsia legmagasabb köreiben, - a hercegek itt szomorú kivételt tesznek, – valamint az Ulema világban is, ugyan gyakoribbak a válóperek, s a nő sorsa ilyenkor, ha nincs magánvagyona, valóban igen sajnálatra méltó; azonban újból ismétlem, hogy az ily esetek aránylag ritkán fordulnak elő, s az Európában uralkodó sötét színezetű vélemény e tárgyra vonatkozólag éppenséggel sem igazolható.
Mi a keleti nőt leginkább megkülönbözteti nyugati társnőitől, az a szellem és szívműveltség teljes elhanyagolása, még pedig oly mértékben, amint az a keresztény nyugaton, még a durva középkor idejében sem fordult elő. Hisz még a különleges női nevelés fogalma sem létezik Keleten, mennyivel kevésbbé tehát még annak szükségének elismerése, vagy csak érzéke is. A túlnyomó többség még írni és olvasni sem tud, s azok, kik ezen elemi tantárgyakban tanítást nyernek, a tudományok jóval alantabb fokán állapodnak meg, annál, melyet a férfi, az elemi iskolák végeztével elért. E szomorú állapot különben nem annyira egy rosszul értelmezett vallási parancsnak kifolyása, mint inkább azon furcsa felfogásnak tulajdonítható, mely szerint a tanulás és tudás csak olyanoknak nélkülözhetetlen, kik a külvilággal érintkezni kénytelenek. Hogy e felfogás nagyban vétkezik az emberi jog ellen, azt tán mondanom sem kell. Mennyi szellemvirág nyomatik el és töretik le még zsenge bimbó korában, e barbár fogalom által; mert az ázsiai nők ritka szellemi tehetsége mellett bizonyára leginkább tanúskodik a körülmény, hogy számos nő, ki minden segítséget és tanítást nélkülözött, szellemi téren mégis kitűnt s az önművelődés utján oly írónők fejlődtek, kiknek műveit még nyelvük elsőbbrendű írói sem bírták túlszárnyalni.
De túlságosan átengedem magamat az általános észrevételeknek, melyek ha mindjárt még oly találók is, soha sem hatnak oly meggyőzőleg, mint a gyakorlati életből merített jelenetek. Hogy a moszlim Ázsia nővilágának életét és lényegét, nyájas olvasóim előtt teljesen szemlélhetővé tehessem, legyen szabad néhány oly képet előttünk felderíteni, aminőket annak idejében, magamnak is gyakran élvezettel, máskor ellenszenvvel, de mindig érdekkel szemlélni, alkalmam nyílt.

I.
Az első délelőtti órákban vagyunk. A M a b e i n-ban (a hárem előcsarnoka) rendkívüli elevenség uralkodik. Ez a szokott óra, amelyben a rabszolga kereskedő, egy cserkész lélekárus kíséretében a hárem ajtaja előtt megjelen, a háziasszonnyal utálatos alkuját megkötendő. A Bosporus partjain, valamint egész Keleten, a nők keresetforrásnak tekintik, ha még fiatal, fejletlen rabszolganőket megvehetnek, hogy felnevelve, később húszszoros, sőt negyvenszeres áron ismét eladhassák. Még a leggazdagabbak és legmagasabban állók is foglalkozni szoktak ilyen üzlettel, mely nyervágyukat ingerli s ebben még a császári hárem sem teszen kivételt. Habár a vásáron megjelenő rabszolgák és rabszolganők egy ötöde közvetítők (Dellal-ok) által adatik el, a hátra lévő négy ötödrész biztos vevők számára tarttatik fenn.
Egy vad kinézésű cserkesz barbár, magas prémkucsmával, töltéstokokkal bepáncélozott mellel, nyers, durva jellemével összhangzólag puskaport és golyót mindig magánál hordva, rongyos öltözetében s kaukáziai szattyáncsizmáiban halkan végig sompolyog az előcsarnokon, maga után cipelve két éhség és hidegtől remegő s kínzott gyermeket. Azok egy függöny elé állíttatnak, mely mögött a háziasszony tartózkodik, néhány hozzáértő társnője társaságában, kik mindannyian kémlelő, vizsgáló tekinteteket vetnek az uj árucikkre. Az alkudozás megkezdődik; a gyermekek dideregnek a hidegtől és kimerültségtől; fogvacogva pillantanak fel, majd a szívtelen atyára, majd a függöny mögött álló nőkre; szegények nem is tudják ki felé hajoljanak e kritikus percben. Ahhoz-e, ki árucikk gyanánt túl tesz rajtuk, avagy ahhoz, ki megakarja őket venni? – Gyakran szemtanúja valék az ilyen jeleneteknek, s mindannyiszor mélyen meghatottak.
Hosszas, halk hangon folytatott értekezlet után, mely alatt vevő és eladó nem is látta egymást, végre megköttetik az alku, s a durva, a nyomorult cserkessz, kit Európában szabadsághőssé emeltek, átveszi csillogó aranyát. Már mögötte van az első emelet, midőn sietve visszaszalad s kiáltozva, lármázva követeli az eladott gyermek ruházatát, mely állítása szerint, nem értetődött bele az alkuba. Újabb alkudozások kezdődnek, végre azonban, oda dobják neki a rongyos perkál vagy vászon darabot, mely magzatát burkolá. Alig van annyi értéke mint a leghitványabb kötőféknek, mit Európában szívesen átenged az eladó a ló vevőjének; de az embertelen apa még a nyomorult rongyokat is mohón összecsomózza és elsiet.
Ez egy mintapéldány azon nép kebeléből, mely részére néhány évvel ezelőtt Angliában a "szabadság martyrjai" címe alatt, annyi arany gyűjtetett. Valóban metsző gúny! – A vevő természetesen mindig nemesebb az eladónál, s még visszhangzanak a távozó szívtelen szörny-apa, vagy nagybátya léptei, midőn a legmélyebb barbárságból és szegénységből jött idegen gyermek már a fényűzés és kényelem élvezetébe beavattatik s legtöbb esetben szeretetteljes, szelíd bánásmódban részesül. Úrnő, tanítónő, mindenki elnézéssel bánik szegényekkel; taníttatnak, helyreigazíttatnak, illemre s finomított életmódra szoktattatnak, s ha a cserkesz, szabad hegyek balzsamos levegőjét nem cserélték volna fel a hárem tikkasztó légkörének folytonos zárkózottságával, valóban az érkezetteknek nem lenne okuk életük változását siratni.
Hogy e rabszolganők mi sorsra neveltetnek, ez ugyan igen kétséges. Valamelyik tán a fiatal háziúr kegyét nyerheti meg, s ama távol szerencse-csillag ragyoghat feléje jövőben, hogy egykor az egész ház úrnője lesz; a másik, a császári háremmel való összeköttetés által még a palotába is bejuthat, s ha Fortuna istennő kegyence, még sok millió ember úrnőjévé és uralkodójává is emelkedhetik. Egyáltalában, ki bírná megjósolni a sorsot, mely e, jogosan Khalaik lényeknek nevezett nőkre vár? Egy azonban tény; hogy t. i. sokkal kevésbé sajnálatra méltók, mint azt Nyugaton hinni szokták. Csak az adás és vevés átmenete vértlázító dolog, a többire nézve, különben, a rabszolganők sorsa nemcsak tűrhető, de egyáltalán igen enyhe.
Vagy úrnőjük díszére szolgálnak, vagy pedig üzleti speculatio tárgyai; mindkét esetben nemcsak jól tartatnak és fényesen öltöztetnek, de aránylag szép nevelésben is részesíttetnek, keveset olvasni s írni is tanulnak, táncban, énekben, hangszerkezelésben és női kézi munkákban oktatást nyernek s hallgatag, szelíd természettel megáldva még azon kegyet is kieszközölhetik, hogy családtagnak tekintetnek. Azt mondtam, hogy a rabszolganők díszül szolgálnak s kiegészitőleg még meg kell jegyeznem, hogy előkelő hölgyek mindenkor a kíséretüket képező rabszolganők számára és minőségére ügyelnek, s minthogy ezek mindannyian szépek és fiatalok, egyenlő szépen öltöztetvék és igen jó bánásmódot élveznek, a nyugat országbeli szemlélő, mindnyájukban a pasa, khán, vagy bey nejeit véli látni.
Annak idejében Abdul Medsid két, sőt négyezer nejéről is beszéltek. Meglehet, hogy e számot megközelítő nő volt együtt a császári palotákban, de a "feleség" címe semmi esetre sem illette meg őket. Mahmud Szultán nyugdíjazott háreme Eszki Szerai-ba vonult vissza; az uralkodó Szultán háreme Besik tas-ban tanyázott, s mindezen osztályokban bizonyos számú feleség, nagynéne, unokahúg, női ex-hivatalnok stb. ... volt együtt, melyeknek mindegyike, már az illem és szokás révén négy-öt társnőt vagy rabszolganőt tartott, mely utóbbiak ismét két-három cseléddel rendelkeztek. Már most adjuk össze Mahmud Szultán exkadinjai és exhivatalnoknőinek, valamint az uralkodó Szultán leányainak és legközelebbi nőrokonainak számát, sokszorozzuk ezt öttel vagy nyolccal (az elsők társnőinek száma) s kiderül amaz irtóztató mennyiségű nő, mely miatt a főúri háremek oly rossz hírbe keveredtek. Csak a legcsekélyebb számot, 5-öt vettem számításba, ámbár tisztán emlékszem, hogy az elhunyt Abdul Medsid Szultán anyjának Khazinedarja (kincstárnoknő) magába több, mint 50 rabszolganőről gondoskodott, ki mind híres volt kiváló szépségéről. Ha e tisztességes nőszámhoz, még a nagy sereg Baltadsi-t (szerail-szolgák) és aunuchot hozzáadjuk, némi fogalmat szerezhetünk magunknak a bosporusi főúri háztartásról.
E kis kirándulás után, a magas hölgykörökben előszeretettel folytatott magánüzlet területére, felvesszük ismét a reggelenként előforduló női foglalatosság leírása fonalát. Ez időnként fürdőbe készülnek, melyről később még szó lesz, vagy pedig az európai orvos fogadtatik, ki egy eunuch vagy a család valamely férfi tagjának társaságában a hárem betegeit jön látogatni s a nők egészségi állapotáról rendszerinti tudomást veszen. Mélyen elfátyolozva fogadtatik azon ember, ki előtt egészségi szempontból, a legtitkosabb is napvilágra jő. Itt-ott, ha az orvos nem tudta az ország nyelvét, el kelle őt kísérnem látogatásaiban, melyek inkább komikai, mint komoly színezettel bírtak. Valamennyi török nő aggályosan gondozza külső megjelenését és testi szépségét s gyakran, ha az orvos teendője a hölgyeknél be volt fejezve, a hárem kijáratánál a fehér és fekete rabszolganők egész seregét összegyűlve s reá várakozva találtuk. Mindannyian kinyújtott nyelvvel és kézzel álltak ott, hogy az első szemügyre vétessék s a másik kellőleg megtapintassék, mi képzelhetőleg rendkívül furcsa látványt nyújtott.
Ugyanezen időtájban szokták a hárem lakónői a bazárokat is látogatásukkal megtisztelni. Egy házi szolga, vagy a forró Afrika valamely szerencsétlen fiának kíséretében, a török hölgy komornahadával együtt, szántszándékos nonchalenceal ballag végig az utcákon. Költők, a csillagok kíséretével elvonuló holdhoz hasonliták az így feltűnő török nőt, s miután rendszeres léptek e költői képnek ártalmára válhatnának, a keleti nők nagy gondot forditanak reá, hogy mozdulataik minél hanyagabbak s lassúbbak legyenek, mit kiválóan előkelőnek képzelnek. A bazárban nincsen különösen sok dolguk, de a legcsekélyebb vásárlás is három-négy utat igényel. Ebben az egész világ egyforma marad! A londoni h i g h l i f e lady, még kellemetlen időjárásban is órákig ül a Bondstreet divatos boltjaiban, a török nő pedig a bazárban biceg fel s alá. Hogy a kettő közül melyiknek eljárása ésszerűbb, azt nehéz lenne meghatározni.

II.
Péntek délután van. A háremben feltűnő sürgés-forgás észlelhető; az eunuchok kicicomázott arccal és felsarkantyúzva, a nélkülözhetetlen lovaglóostort suhintva, állnak a hárem udvarán s csak a jelt várják, hogy lóra ülhessenek. Hosszas toilette előkészületek után, a fiatalabb Hanim-ok (nők) is egyenként megjelennek, s csak a Böjük-Hanim-ot (háziasszony) várják még, hogy a szokott pénteki sétára a készen álló kocsikba szálljanak. Végre megjelen az úrnő, egy tisztességes sereg nő és leány kíséretében; az utóbbiak közül azonban, csak a legközelebb állók vehetnek részt a sétakocsizásban. Az első, legdíszesebben felszerelt kocsiba száll az úrnő, egy-két ifjabb osztály sorsosával s néha egy idősebb társalkodónővel, vagy komornával. A második és harmadik kocsit rendesen a fiatalabb Hanim-ok foglalják el, míg a pajzánul tréfálódzó Khalaikok az utolsó kocsikba ülnek. Az előkelő háremek e kocsisorozata, lassan vonul az utcákon keresztül, a háremagaszi (eunuch-főnök) kötelezett felügyelete alatt, ki láthatólag azon mesterkél, hogy a keresztyén seladont kellő távolságban tartsa, míg az igazhívő szépségkedvelők részéről előforduló tréfáknak, jeleknek és integetéseknek jóval szabadabb tért enged. E jelek és tréfák csak ritkán szólnak a fiatal Hanimoknak, de többnyire a vidám Khalaik seregnek, melynek alig van elegendő keze, hogy a kocsikban készen tartott tarka kendőkkel és szalagokkal az úgynevezett, színnyelvet kellőleg fenntartsa.
A Szejr felé tartanak, melyekben Konstantinápoly környéke oly végtelen gazdag. A divat változékony törvényei szerint, mindennapra más Szejrjéri (sétahely) jön sorra: Hétfőn rendesen Modaburun-ba mennek (a divat foka), kedden Kadiköj-be, szerdára és csütörtökre Kaulidsia van napirenden, s pénteken az előkelő divatvilág, vagy Kiagadkhané-ben, vagy Kandili-ben találkozik. A kitűzött helyen megérkezve, a társaság elhagyja a kocsikat, a Khalaikok szőnyegeket borítanak a zöld pázsitra, mindenki letelepedik s egy pillanat alatt a szemlélő szingazdag, festői csoportozatot lát szemei előtt, mely a legsajátságosabb helyzetekben egybeolvadva, a legvonzóbb képet nyújtja.
Mi európaiak, sétálni járunk, a keletiek úgyszólván sétálni ülnek, mert a hölgyek ott a szőnyegeken órákig képesek csaknem mozdulatlanul maradni, a természet pompájában gyönyörködve, vagy amint már említettük, tarka zsebkendők és az ujjbeszéd segélyével, a körülöttük hemzsegő fiatal világgal fenntartva a közlekedést. Az idősebbek többnyire arccal a kör belseje felé fordulva ülnek s pipájukat élvezik, mely fekete rabszolganők által szolgáltatik át, kik szükség esetében, kiterjesztett köpenyeikkel, olyan védfal-félét képezhetnek úrnőik körül. Bárha a kor még oly mély redők és barázdák által törölte el az egykori szépség legutolsó nyomát is, a jó anyóka mégis attól fél, hogy vélt bájai által bűnös vonzerőt találna gyakorolni. Igen, az öregek mindenütt, még prűdebbek a fiataloknál s valóban hálásak lehetnének a vallás szigorú elfátyolozási törvénye iránt, minthogy általa, sok keserű kiábrándulástól óvatnak meg. A fiatalabb nők csoportjában, csaknem soha sem találhatók nyilvánosan pipázók. Többnyire élénk társalgásba merülnek, s aki a keleti mimika titkaiba nincsen beavatva, alig fogja sejteni, hogy a fátyol elrendezése a szemszegletek körül, két-három vagy négy ujjal, avagy a csúcs képzése, mely a könnyű selyemköpeny előli részét összetartja, mind megannyi jel, melynek meg van a maga mély jelentősége. Ama bey vagy efendi, ki látszólagos közönnyel sétálgat a távolban, igen jól tudja értelmezni e jeleket s megfelelő mimikával válaszol.
Valamint a rózsának a virulást nem lehet megtiltani, úgy hiába tiltanák meg a nőknek az arcjátékot, s a konstantinápolyi, s más török városok környékén fekvő, nagyszerű kilátást engedő sétahelyek a szép évszak délutáni óráiban, szerelemgazdag romantikának színhelyei, melyre a természet elragadó szépsége hangulatteljes bájával, bátorítólag hangolja a kedélyt.
Mint Törökországban a Szejrjei, úgy szerepel Perzsiában a lovaglóséta. Itt a szórakozás ájtatossággal egyesül. A várostól nem messze fekvő szentek sírjaihoz megy az ember, melyekben Perzsia kiválóan bővelkedik, s melyek árnyas kertek közepét képezvén különösen alkalmasak a szerelmes párok légyottjára. Teherán elegáns világa, Sah Abdul Azim sírjával bír, Iszpahan pedig a nagy, árnyas berkű temetővel. A halottak kultúrája s a szerelemjátéka igen ellentétes dolgoknak látszanak nekünk, azonban Perzsiában a halottak nyughelye változatlanul örvendhet az élők szerelmében. Ennélfogva Siráz, Kum, Nisabur és Herat sétahelyei is mind egy rég elhunyt szent személy sírjának közvetlen tőszomszédságába vannak helyezve. Csak Közép-Ázsiában látunk Csihar bag-okat, azaz nyilvános kerteket folyó vízzel, vagy álló vízmedencékkel, melyekből aztán a nők ki vannak zárva.
Látod-e amott ama csoport lovagnőt, tisztelt olvasóm, mely Irán újkori fővárosból Sah Abdul Azim kapuján keresztül, a hasonnevű szenthez zarándokol? Ha a kengyelvasban a pici papucsok nem lennének láthatók, s az arcfátyol szűk rostélyain keresztül a nagy szemek tüze villámokat nem szórna, valóban csak esetlen kék vászonzsákoknak néznéd az ékesen felcifrázott lovakon ülő társaságot. S tényleg, csakugyan kék vászonzsákok, azonban e vászon alatt, Irán kacér, életvidor leányai rejlenek, kik parthiai őseikhez méltó ivadékai lévén, igen ügyesen ülik meg a lovat. Egyszerre sebesvágtatva közeleg egy lovas; a villám gyorsaságával illan el az elfátyolozott szépek mellett, azonban a villám gyújtott, mert a találkozás rövid pillanatában szavak cseréltettek. Rövid vártatva ismét porfelleg tűnik fel a távolban, ismét közeleg egy lovas; ez az előbbeni, s újból néhány szót váltanak. Ez többször ismétlődik, míg végre az ügyes Seladon szépének kíséretéhez csatlakozik, s valamely nehézkesebb, szélesebb kék zsák mellett egy néni, vagy komorna oldalánál, beszélgetésbe ered. A megszólított szépség a menet élén folytatja útját, de azért mindent látszik hallani és látni, mert időnként egy-egy megjegyzést kiált hátrafelé, mely gyakorta általános derültséget idéz elő.
Így udvarolnak Perzsiában a sétalovaglás alatt s egyidejűleg hódolnak a szentnek és a szerelem istenének. Irán pajzán leányai annak idejében bizonyára távolról sem sejtették, hogy a szerény kisszamáron mögöttük ügeti dervis megleste őket, hogy később az európai keresztény világnak elárulja titkaikat s eljárásukat. Ismeretlen létemre s észrevétlenül gyakorta szemtanúja voltam az ily jeleneteknek, melyek mindannyiszor teljes érdekemet felgerjeszték; – s létezhetik-e vonzóbb s érdekesebb látvány, mintha az embert, a különböző éghajlatok alatt és országokban, minden tetteiben, örömében és bánatában, ifjúkori játékaiban s idősebb korának komoly céljaiban figyelemmel kísérhetjük?

III.
Egészen más jelleggel bír a négy fal közti mulatság s a szórakozás a házban. Itt az illem és fesz legtöbb esetben háttérbe szorul, s a műveletlen, minden ítélet elől ment nők eljárása s modora gyakorta kellemetlen, sőt undorító képet nyújt. Ha már az moszlim férfikörök társalgásában is hiányzik az éltető fűszer a nők kizáratása következtében s felületessé, fékezetlen frivollá alakul, annyival inkább érezhető az elkülönzés hatása a háremkörökben. A beszédtárgyak megválasztásában éppenséggel nem szőrszálhasogatók s nem képzelhető ellenszenvesebb valami, mintha öreg matrónák és fiatal leányok oly témát feszegetnek, mely Európában, nemük legelvetemültebb tagjának is, arcába kergetné a vért. Ha belefáradtak a beszédbe, táncokat kezdenek, melyek egész Keleten csak látványosságnak tartatnak; az érzéki ösztönök plasztikai értelmezésére számítván s mint gondolható, valódi jelentőségükben még sokkal megvetendőbbek a trágár nyelvek laza értekezleténél. A perzsa és török előkelő világ háremeiben, a táncosnők rendesen külön erre nevelt s kiművelt rabszolganők, kik kézcsörgettyükkel és kis dobokkal maguk kísérik táncukat s többnyire bámulatra méltó ügyességgel végzik mutatványaikat, melyek ugyan sokkal inkább hasonlítanak valamely voltigeuréihez, mintsem ama rythmikus, hullámos mozdulatokra emlékeztetnének, melyekkel az újkori Európának choréographikus művészete oly bájos kifejezést tud adni az örömteli felindulásnak és változó hangulatoknak. Csak ebből érthető, hogy a keleti ember a művelt és szabad emberhez méltatlan foglalatosságnak tekinti a táncot, mi amaz adomából is kitűnik, melyet a Bosporus partjain egy perzsa diplomatáról beszélnek. Ez, t. i. európai kollegái által nagyon ünnepeltetett s tiszteletére még bált is rendeztek, melyen az iráni udvaronc megjelenvén, egy emelvényen helyet foglalt. A zene megzendült, a vidám párok táncra kelve forogni kezdtek a nagy perzsa előtt, mit ez, külön neki szóló, kiváló kitüntetésnek tartott; midőn azonban a háziúr, N. N. őexellenciája egy szép perai nőt a felharsogó keringőre felkért, a nagy perzsa felugrott székéről, odarohant az exellenciás úrhoz, kiáltva.: "Uram! túlságos megtiszteltetésben részesítesz; semmiért sem engedhetem, hogy te is táncolj nekem!"
A nyilvánosság terén, magától értetődik, hogy a táncok tejképű, nő ruhába öltözött fiuk által ábrázoltatnak, kik Törökországban "C s e n g i" név alatt ismeretesek, és mi igen sajátságos, egyedül csak a zsidók és cigányok soraiból ujjoncoztatnak. Régente még nagyon divatban voltak a Csengik, ma már Konstantinápolyban és más nagy városokban ritkábban fordulnak elő. Perzsiában még általánosabban kedvelik a táncelőadásokat; legféktelenebbül viszik e dolgot Közép-Ázsiában, hol főképp a tadsik népeknél csaknem minden rongyos falunak meg vannak a maga művésztársaságai, melyek közül sok táncos a jobb családokhoz tartozik.
De térjünk vissza a háremmulatságokhoz.
A táncot és társalgást társasjátékok és mesélés váltja fel. Valamint a férfivilágnak, úgy a nőknek is meg vannak a maguk "Meddach"-jai, kiknek emlékezete jó nagy gyűjtemény tarka-barka, képzeletdús históriát rejt, melyeknek érdekfeszítő előadásához kitűnően értenek; változás kedvéért aztán a K u l z u m n e n é -ből (nőkatechizmus) olvasnak fel néhány fejezetet, oly könyv, mely a vallástant, a női észjárásnak megfelelő módon magyarázza, mellesleg azonban talizmánokkal és bájitalokkal is foglalkozik, melyek által a testi szépség és férfiak szerelme nemcsak megnyerhető, de állhatatosabban meg is tartható.
Színi előadások sem hiányzanak Keleten, csakhogy azok a kezdetlegesség legalsóbb fokán állanak, mi annál feltűnőbb, miután a dramatikusnak fejlődését annyira előmozdító passió-játékok Perzsiában már két század óta nagy buzgalommal ápoltatnak és sokkal magasabb tökéllyel ábrázoltatnak, mint a keresztény passió-játékok Nyugaton. Jelen voltam a tyroli passió-játékokon s bátran merem állítani, hogy a "T a z i e-k" Iránban, mi az arcjátékot, előadást és színrehozatalt illeti, még tán a felső-ammergaui leghíresebb ilynemű előadásokat is jóval túlszárnyalják.
Kelet hátra maradásáért a dramatikus téren, elsősorban a nő szigorú elszigeteltsége és beburkolódzása okozható. Ahol a színdarabok csak férfiak által adatnak elő, ott a finomabb árnyalás, a valóság vonzó bája hiányzik s ezzel nagymértékben hanyatlik az érdek, mely különben a színi előadásokkal jár. Ami Keleten a mulatság helyére lépett, vagy az úgynevezett O r t a O j u n u-ból (középjáték), vagy pedig a K h a j a l-ból, másképp Kara-gőz-ből áll, a tulajdonképpeni khinai árnyjátékból. Az első, leginkább nyilvános helyeken adatik elő, mialatt az ábrázolók, sűrű néptömegtől környezve, valamely bohózatot a legfurcsább módon s trágár rögtönzésekkel fűszerezetten játszanak el. – A második i n t r a m u r o s mulatság. A Khajal-dsi (árnyjátszó) bódéját egy szoba szegletében állítja fel, s miután a gyertyák eloltattak, nehézkes alakjait egy megvilágított vászon táblán ugrándoztatja, s minden alakocska, különböző hangok utánzása mellett, kétértelmű, cinikus magán beszédeket tart. Cselekvény és beszéd többnyire oly ízetlenek és erkölcssértők, hogy az európai elbámul rajta, miképp lehet élvezetet találni ily undorító ostobaságokban, de még inkább feltűnik a körülmény, hogy atyák nem csak megengedik nejeiknek s leányaiknak ily előadások látogatását, de még fizetnek is értök.
A nyitány rendesen egy dünnyögve elmondott dalból áll, melyben a Kara-gőz minden földi jónak mulandóságáról, az emberi hatalom hiányosságáról, a korszak romlottságáról, szóval, mindenről a világon panaszkodik, csaknem saját ronda s ízetlen beszédeiről; megjegyzendő, hogy a cinikus Kara-gőz mindig erkölcstanitóként lép fel s elnézésre s türelemre kéri fel a közönséget. Egyszerre pokoli lárma hallatszik, zsémbelés, veszekedés s betoppan a színpadra, vagyis tulajdonképpen a vászonra, egy rongyos perzsának árnyképe, hosszú szakállal, magas kucsmával, tövig kiölti a nyelvét, míg egerek, patkányok és más ronda bogárfélék sans-gene fel s alá futkosnak testén. Az Iráni (a török gúnynak egyik kedvenc céltáblája) most a legtúlzottabb phrazisokban kezdi magasztalni nemzetének előnyeit, hazájának szépségeit, s éppen legjavában foly dicséneke, midőn egyszerre egy töröknek árnyképe, egy hangos ütés kíséretében megjelen, a perzsát egy csapással földre teríti s darabig halálos hörgésben a földön hagyja fetrengeni. – Erre a taps és lelkesedés általános lesz! Karagőz ismét dünnyögni kezd, újra panaszkodik a földi javak mulandósága felett, s így megy ez tovább a d i n f i n i t u m.
S emellett apraja, nagyja, örege és fiatala örömkönnyeket nevet, míg az európai néző nem képes megérteni, hogy oly társadalom, mely különben szellemet és ízlést tanúsít, miképp gyönyörködhetik ily gyermekes rondaságokon.
Még csak egy igen sötét pontot akarunk felemlíteni a keleti nők életéből, oly sötét pontot, melynek árnya az egyetemes társadalmi és állami létet elsötétíti s jogosan tekintendő minden társadalmi baj okozójának. Ez a házasság megkötése, mely a mohamedán világ minden népénél egyaránt esztelen, ferde és természetellenes. Kelet minden országában azoknak, kik egész életre szövetkezni akarnak legkevésbé van joguk a döntő szóra. Mindenütt a szülők, tutorok, nénék és nagybátyák lesznek szerelmesek a házasulandó felek kontójára, helyettük látnak, hallanak és határoznak; mert az általános vélemény szerint a személyes közeledés teljesen szükségtelen, s a Fatiha áldó szavai tökéletes elegendőknek tartatnak arra, hogy a házassági frigyben az egyetértést és szerelmet meghonosítsák.
A fél-civilizált osztályoknál olykor megesik, hogy a fiatal ember alkalmat talál egy futó pillantást vethetni jövendőbelijére, sőt van eset rá, hogy ily váratlannak nevezett találkozások eleve elrendeztetnek, - ismétlem, egy futó pillantást vet reá, mert szóbeli közlekedés hallatlan dolog s amit a kiküldött szerelmi hírnöknő (S z e v id s i k h a t u m, szépnek, bájosnak és okosnak talál, azt az illető vőlegénynek jó remény fejében el kell hinnie. Az inkább Keletnek fekvő országokban, már a gyermekkorban köttetnek a házasságok, miből az illetőknek legalább a játékéveken át folytatott ismeretség hasznára válik; a dolog lényegében azonban ez semmit sem változtat; legtöbbnyire a házassági frigy oly lényeket egyesit, kiknél a kölcsönös vonzalom és lélek rokonság mindig igen kétséges marad s a számos szerencsés kimenetelű házasság valóban csodának tekinthető.
E helyzetek legélethívebben tükröződnek egy általam lefordított török "eredeti vígjátékban", mely az ötvenes évek vége felé a "D s e r i d e i H a v a d i s z" (Új hírek lajstroma) nevű, török lap tárcájában jelent meg. Szerzője e vígjátéknak, Sinaszi Efendi, a közoktatási tanács tagja, azon mollá-'k egyike, kik annak idejében Resid pasa által Párisba küldettek, hogy mohamedán rajongásukat levetkezve, nyugati műveltségre tegyenek szert. Mint az rendesen történni szokott, Sinaszi is mint istentagadó tért vissza a moszlim szokásoktól, erkölcsöktől és világnézettől irtózott s minthogy a házasságról körülbelül úgy gondolkozott, mint nyájas olvasóm, annak gúnyolására a víg múzsához folyamodott segélyért. Egy felvonásos darabja, mint dramatikus mű csak gyönge első kísérlet, azonban a házassági szokásokat sokkal hívebben festi a legkörülményesebb leírásnál.


SÁ'IR EVLENMESZI
azaz
Egy költő házassága
Vígjáték egy felvonásban

SZEMÉLYEK:
Mustak bey: a Kumri Khanim vőlegénye és kedvese.
Hikmet efendi: Mustak bey kebelbarátja.
Kumri Khanim: Mustak bey kedvese és a Szakime Khanim nővére.
Szakine Khanim: Mustak bey menyasszonya és a Kumri Khanim nővére.
Ziba Dudu: a vőlegény nyoszolyó asszonya.
Habbe Kadin: Vőfély.
Ebul Laklakat ul Enfi: megköti a Szakine Khanim házassági szerződését.
Batak Esze: a városrész éjjeli őre.
Atak Kösze: utcaseprő ugyanott.
Szomszédok a mesteremberek osztályából.
Színhely: A menyasszony háza.

ELSŐ JELENET
Mustak bey és Hikmet efendi

Mustak bey. Végre hát mégis megházasodom ma este. Mily szerencse, hogy házassági szerződésem valahára megköttetett. Különben szórakozottságomban és szerelemből, csaknem minden szerződés nélkül is megnősültem volna.
Hikmet efendi. Lehetséges volna-e az?
Mustak bey. Hát mért ne? Hisz ez az, mit szerelmi házasságnak neveznek.
Hikmet: Különös.
Mustak: Persze. Azoknak valóban sok szerencsét kívánok, kik nem vonzalomból és szerelemből nősülnek és mégis megtudnak élni együtt. Én részemről soha sem vettem volna feleségül Kumri Khanimot, ha szerelmemet nem bírná. Mit mondasz hozzá, nem volt-e okos tőlem, hogy ennyire belé bolondultam?
Hikmet: Meglehet.
Mustak: Mily fiatal, épp oly szép. Valóban, minden tekintetben meg vagyok véle elégedve. Oh jaj, csak oly varjú forma testvére ne volna az én fehér galambomnak.
Hikmet: Igazság! Hogy is híják azt?
Mustak: Ha nem csalódom, Szakine Chanimnak híják. Szegény, még a neve sem tetszik nekem.
Hikmet: Mért?
Mustak: Nemcsak, hogy utunkban van és szépségre nézve igen szegény; de 45 éves koráig otthon is ült mindig, minek következtében szelleme végképp tönkre ment; óriás púpján kívül semmivel sem bír, mi által feltűnhetne az embereknek. Oh! Szégyellem, hogy ilyen sógornőm van!
Hikmet: Mért szégyellnéd? Aki rózsát akar, ne féljen a tövisektől.
Mustak: No, úgy neked ajándékozom, még pedig szerződésileg; mért ne lehetne kijönni vele? Vagy ő lesz okos, vagy te bolondulsz meg.
Hikmet: Csak vigyázz, hogy téged meg ne csaljanak s ne őt varrják a nyakadba Kumri Khanim helyett; mert hiába! ilyen a világ. Nem is szokás a fiatalabbikat férjhez adni, míg az idősebb a háznál van.
Mustak: Ohó! Nem szeretem az ilyen tréfát; ha tréfa, csak maradjon meg tréfának.
Hikmet: S tréfából mégis nekem ajándékozod?
Mustak: Hogyan? Csak tréfából akarom odaadni? Dehogy, barátom! Egész komolyan.
Hikmet: Mentséged még vértlázítóbb, mint sértésed.
Mustak: De hát, ki mondja, hogy menteni akartam magam?
Hikmet: Úgy?
Mustak: Pszt! Csendet! Amott jön Ziba Dudu, a vőlegény nyoszolyó asszonya. Tán elhozta galambomat. Menj ki az előcsarnokba; viszontlátásra!

MÁSODIK JELENET
Mustak bey. Ziba Dudu.

Ziba: Örömhírt hozok neked fiam, örömhírt! A menyasszony jön; már útban van.
Mustak: Oh anyuska! Ha te nem volnál, vágyam teljesítlen maradna! Nem is tudom miképp háláljam meg jóságodat.
Ziba: Oh fiam! Mit is tennék e gonosz világban, ha nem foglalkoznám ily jó cselekedetekkel. Hisz a te jóságodat is ismerem. Mit is tehetnék még egyebet a világon. Nem! nem! nem fogadhatok el semmit. Nem akarok mást semmit, minthogy gyermekeidet még ősz szakállal lássam, mielőtt szemeimet lehunynám.
Mustak: Végre teljesítetted leghőbb vágyaimat. Élj, amíg csak lehet. (Örömében ugrál és táncol.)
Ziba. Légy már kissé komoly kedves fiam; hisz túl vagy már a házasulás évein, s ezt tulajdonképp szégyellned kellene.
Mustak: Hát szégyen, ha megházasodik az ember? Én az ellenkezőt hittem. De most pusztulj innen. Várj te odakinn a menyasszonyra, én addig idebenn a szégyenkezésben fogom magam gyakorolni.

HARMADIK JELENET

Mustak bey: (egyedül.) Végre valahára a kalitkába kerül az én galambom. Oh! csak már szárnyai alatt élhetnék. - De az emberi nemzedéknek bizonyos táplálékra van szüksége, mit "pénznek" neveznek. Hát ha ő azt találja tőlem kérni, mit tegyek akkor? Ami hatalmamban áll, az minden az övé legyen. Leginkább vigaszt adhatok neki. De mi történik a nászajándékokkal? Néhány lakodalmi verssel fogom megajándékozni, be kell érnie vele.

D a l .
Galambom, lelkem eszményképe te,
Szívemben hadd építsem fészkedet;
Én teljes szívből, lélekből szeretlek
S megérdemled, szívemben hogy építsem fészkedet.
Ez lesz a szegény költő nászajándéka.

NEGYEDIK JELENET
Mustak bey. Hiba Dudu. Habbe Kadin. Szakine Khanim.

Ziba: Fiam, elhoztuk néked menyasszonyodat; jer, vedd karjánál s ültesd a sarokba.
Mustak: (ki örömében nagyokat ugrik, a Habbe Kadin által vezetett Szakine Khanim elébe megy.) Ah!
Ziba: (Habbe Kadinhez.) Oh, barátom; a vőlegény úr még alig pillantotta meg a menyasszonyt, és már elájul örömében.
Mustak. Nem az örömtől, de fájdalomtól megszakad szívem.
Habbe Kadin: (Ziba Duduhoz.) Jaj! mily reszketegség fogja el a menyasszonyt. Tartsd te is, hogy el ne essék. (Szakine Khanim-et egy székre ülteti.)
Mustak: Mi ez?
Ziba: Íme, itt van a halálig elválhatatlan társnője életednek, szeretetreméltó feleséged, Szakime Khanim.
Mustak. Inkább váljék meg lelkem testemtől, mielőtt az életem társnője lesz.
Ziba: (Habbe Kadinhoz.) Hallod! a vőlegény úr magánkívül van; tán örömében elvesztette eszét.
Habbe: (Zibához.) Szegény! Vágya teljesedése őrültté teszi!
Mustak: (leverten.) Oh! oh! oh!
Ziba: Csak ne sírj; hadd sírjanak ellenségeid helyetted.
Mustak: Oh be nevetnének ellenségeim, ha helyzetemet ismernék.
Ziba: Menj oda fiam, leplezd le a menyasszony ábrázatját, hogy szíved kissé gyönyörködjék benne.
Mustak: Minek? Tán, hogy még jobban visszaborzadjak midőn arcába tekintek?
Ziba: Leplezd le, fiam, leplezd le, hogy ne maradj kétségben afölött, hogy csakugyan ő szíved választottja. (Ő és Habbe Kadin arra kényszerítik Mustak beyt, hogy a Szakine Khanim fátyolát fellebbentse.)
Mustak: Nem akarok. (Amint kezeit visszavonja azok esetleg Szakine Khanim fátyolában és vendég hajában megakadnak, s mindkettő Mustak kezeiben marad, míg Szakine Khanim arca és ősz haja láthatóvá válik.) Mi az?
Ziba: Oh jaj? Most még a leányka szép aranyhaját is kitépte.
Mustak: Igazán! Ősz haja úgy fénylik, mint a fehér arany, nemde?
Ziba: Beszéded nem neki szól, de nekem és a násznagynak. Majd megtanítlak, hogy kell beszélni. (Habbe Kadinhez) Menj násznagy vezesd el hamar a menyasszonyt s hozd ide azt az urat, ki a házassági szerződést köti meg. A közeleső kávéházban van; hadd hozza magával az ott lévő szomszédokat is, hogy ezt az embert ismét észre térítsék.

ÖTÖDIK JELENET
Mustak bey. Ziba Dudu.

Mustak: Hogyan? A szomszédok kényszerítsenek rá, hogy vőlegény legyek?
Ziba: Igen. A nászszobában vagy a börtönbe fognak vezetni.
Mustak: Százszor szívesebben vagyok börtönben, mint e nőszeméllyel egyházban.
Ziba: Csak menj hát a börtönbe; majd megtudod ottan, milyenek annak kínjai.
Mustak: A miattad szerzett hitelezők áldásával és jó kívánságaival, mégis igen boldogan fogok élni.
Ziba: S ha megbetegednél?
Mustak: Hitelezőim valószínűleg orvost küldenének, ki ápolna.
Ziba: Hát mit tehetsz?
Mustak: Csak szerencsétlenségemmel kezdődnek azoknak kellemetlenségei.
Ziba: Hát mi baj érheti őket?
Mustak: Akár meg is vakulnék, ha halálom nem válnék kárukra.

HATODIK JELENET
Mustak bey. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Ebul Laklakat. Batak Esze és szomszédok.

Ebul Laklakat: (Hálósapkával fején, lép föl.) Mit jelentsen az, hogy álmomból fölzavartak s ide cipeltek? Nézzétek meg öltözetemet - mintha színpadra akarnék lépni. Mily botrány! Mit jelent e lárma?
Ziba: (felső ruhája szegélyével arcát elrejtve, Ebul Laklakatnak kezet csókol.) Bocsánat uram. Lásd, ez a nyomorult, vőlegény akar lenni, és mégis visszautasítja a forrón szeretett nőt, miután kitépte haját. De ez még nem elég; menyasszonyát, engem és a násznagyot is oly szidalmakkal illet, melyeket ismételni szégyellek.
Ebul: (Mustakhoz.) Oh, te szemtelen!
Mustak: Méltóztassék megengedni, uram, hogy úgy mondjam el az igazat, amint én tudom.
Ebul: Hallgass! Ziba asszony, ki hozzád olyan, mint az anya, e szegény teremtés nem hazudhatott.
Ziba: Igen, uram, a leányt mindenesetre el kell vennie.
Ebul: Természetesen. Ha el nem veszi, jó hírnevét bemocskolja (A szomszédokhoz.) Nincs-e úgy szomszédok?
Szomszédok: Mindenesetre. Úgy van.
Mustak: Nem vehetem el, uram. Itt tévedés forog fönn; mert nem ezzel, hanem a fiatalabbal lettem eljegyezve, s azt akarom nőül is.
Ebul Laklakat: Szó sincs róla. Az idősebbiket jegyezted el.
Mustak: Valóban, nem ezt.
Ebul: Tehát engem is meghazudtolsz? Mily szemtelenség!
Batak Esze: Tudja-e uram, hogy erről még egyebeket is beszélhetek? Várjon csak, mindjárt elmondom. Mint éji őr, rendesen az egész negyedet összebarangolom. Egyszer, amint úgy barangolok, az utca közepén találkozom vele, s azt kérdem tőle: Honnan jössz? S tudja-e mi volt a felelete? A Tarater-ból (színház-ból) jön. Mi egyebet akart, mint engemet szegényt kigúnyolni?
Mustak: Oh mily bölcs ember vagy?
Batak: No bizony, nézzétek azt a lónevü embert! Te marhaőrző te, ha nem hallgatsz s egyre szidalmazol, majd megtanítlak dörmögni.
Ebul: A gyerek szemtelen s hozzá még bolond is.
Batak: Azt hiszem, legjobb lenne őt egyszerre tömlöcbe és a bolondokházába zárni.
Ebul: Ha tanácsomat követitek, előbb följelentjük gorombasága miatt, s aztán tovább meg se tűritek a negyedben. Nem kell már nekünk!
Szomszédok: Már nem kell nekünk; nem kell nekünk!

HETEDIK JELENET
Mustak bey. Ziba Dudu. Habbe Kadin, Ebul Laklakat. Batak Esze. Atak Kösze. Hikmet efendi.

Atak: (kosárral hátán, egyik kezében lapátot, a másikban seprűt tartva.) Nem kell nekünk.
Hikmet: (Atak mögött belépve.) Mi nem kell nektek?
Atak: Mit tudom én? A szomszédok azt mondják, nem kell nekünk, hát én is ugyanazt mondom; bizonyosan igazuk van, ha azt mondják.
Hikmet: Jó, de miben van igazságuk a szomszédoknak?
Atak: Hogy igazságuk van, azt igen jól tudom; de bevallom, hogy nem tudom, miben van igazságuk.
Hikmet: Hát akkor minek avatkozol oly dolgokba, miket nem ismersz?
Atak: Hát mért ne? Nem tartozom tán a negyed nemesebbjei közé?
Hikmet: Ki vagy te tulajdonképp?
Atak: Micsoda? Azt se tudod, hogy én ki vagyok?
Hikmet: Valóban nem tudom.
Atak: Hát akkor minek kérdezesz oly dolgot, amit nem tudsz? Oh! mily tudatlan vagy? No hát, ezennel tudtodra adom, hogy a legutolsó városnegyedben bérlő, e városrészben azonban, utcaseprő-főnök vagyok.
Hikmet: Ó te oktondi!
Atak: Ha annyi eszed volna mint nekem, tán te is oly oktondi lennél, amilyen én vagyok. Hát tulajdonképp mi van abban? Nesze, seperj egyszer te, mutasd meg mit tudsz!
Ebul: (Mustakra mutatva.) Hogyan, ilyen bűnöst, mint ez, védelmezni mersz? A bűn helybenhagyása egyértelmű magával a bűnnel. Ennélfogva éppúgy megérdemled a büntetést, mint ez.
Hikmet: Bocsánat uram. Jól ismerem hibámat; azonban eddig még nem tudom, hogy ő mit vétett.
Ebul: A legrosszabbat. Nem akarja elvenni a neki eljegyzett leányt s a fiatalabb nővért követeli. Járja ez?
Hikmet: Ne haragudjál uram, (titokban egy kövér erszényt mutat neki). De a fiatalabbikat kérjük tőled.
Batak: Uram! mi az? Megvesztegettetni engedi magát.
Ebul: (Batakhoz). Micsodát? Én ilyet tennék? No bizony. (Halkal Hikmethez). Tedd oldalzsebembe. (Hikmet az erszényt Ebul oldalzsebébe csúsztatja).
Atak: Azt súgja neki: Tedd oldalzsebembe?
Ebul: Dehogy! Én mondtam volna ezt? Azt mondtam, ne álljon oldalam mellett, nehogy bennem is kétkedjetek.
Batak: Nekem úgy tetszik, mintha a pénzt már félre rakta volna.
Ebul: Isten ments! Rothadjon el a kezem, ha csak hozzá is nyúlt a pénzhez.
Hikmet: Kérem, uram, szíveskedjék az ügyet úgy előadni, amint valósággal van, s aztán cselekedjék tisztje szerint.
Ebul: Miután kívánságait ily tisztességes módon tetszett előadni, a harag helyébe, sajnálkozás vonult szívembe. (A szomszédokhoz). Valóban, jó szomszédaim, e percben új s döntő érv jut az eszembe, melyről eddig megfeledkezém.
Szomszédok: Mi lehet az?
Ebul: Nemde, én az imént azt mondám, hogy a nagyobbik leányt jegyeztem el.
Szomszédok: Persze.
Ebul: De én a "nagyobbik" szó alatt nem azt értettem, hogy évekre nagyobb, hanem azt, hogy nagyobbra nőtt, mert hisz az idősebb már megis haladta a 40-et s ennélfogva nem is a vőlegénynek való. Ennyit biztosan tudok, s arról itt és mindenütt becsületes tanúságot tehetek.
Batak: Ezen őszinte nyilatkozatot mi is igaz esküvel támogatjuk.
Szomszédok: Hogyne! Minden bizonnyal.
Ebul: (Habbe Kadinhez). Vőfély, menj s hozd el a nagyobbra nőtt, vagyis a fiatalabb leányt, a tulajdonképpeni menyasszonyt. Saját kezűleg akarom által adni a vőlegény úrnak, hogy ezentúl ne történjék tévedés. (Hikmethez). Ha netán még valami tévedés forogna fenn, kérem, beszéljen, mert én dicsőségemnek tartom, ha ily jó szolgálatokat tehetek.
Batak: (Mustak beyhez). Uram, mindaz amit ezelőtt mondtam, nem volt egyéb, rossz tréfánál. Szomoru valék s azért nevetni és vigadni óhajtottam.
Atak: (Hikmethez). Uram, bocsásson meg. Ha ezentúl, az utcaszemetet kivéve, még más dolgokba is keveredem, ne legyek többé ember!

NYOLCADIK JELENET
Mustak bey. Hikmet efendi. Zida Dudu, Habbe Kadin. Kumri Khanim. Ebul Lalakat. Batak Esze. Atak Kösze. Szomszédok.

Habbe Kadin: (Kumri Kadimet vezetve, ki majd szemeit törüli, mintha sírna, majd egyik kezével arcát takarja el, és ujjain keresztül Mustak beyre pillant). Íme uram, itt a valódi menyasszony.
Ebul: (Habbe Kadinhez). Miért sír? Vigyázz, visszautasítja a vőlegényt.
Habbe: (Miután halkan suttogott Kumri Khanimmal). Ura, megkérdeztem könnyei okát. Nem úgy áll a dolog, amint ön hiszi.
Ebul: Tehát mi azoka?
Habbe: Oh, hisz szegénynek csak fájdalmát megújítom. Azelőtt fájdalmában sírt, hogy nem lehet a vőlegényé. Most pedig, az imént hiába ontott könnyeket siratja.
Ebul: (Halkal Kumrihoz). Könnyeid annyira megindítottak, hogy merő sajnálatból késztetve érzem magamat, nálad a vőfély szerepet elvállalni. (Kumri Khanimet Mustak beyhez vezeti). Uram, íme, vedd őt s igyekezzél őt felvidítani. Éljetek boldogul! Ezt teljes szívből és lélekből kívánom. (Hikmethez). Parancsol-e még velem?
Hikmet: Oh nem! Csak azt óhajtjuk, hogy a jelenlévőket mind, a mátkapár kivételével, magával vigye.
Ebul: Miért kíván? Parancsoljon uram! (A szomszédokhoz). Szomszédok, mehettek! (Ziba Duduhoz). El veled, nászanya. (Habbehez). Pusztulj vőfély!

KILENCEDIK JELENET
Mustak. Hikmet. Kumri.

Mustak: (Kumri Chanimet karon fogva tartja. Mindkettő elragadtatással áll egymás mellett s szerelmesen néznek egymás szemébe. Hikmethez fordulva). Te nem mész el a szomszédokkal? Dolgod van-e még itt?
Hikmet: Oh nem, csak még néhány szót szeretnék hozzád intézni.
Mustak: Oh kedves barátom, gyere el reggel, akkor pár ezret intézhetsz hozzám, s akkor szívesen foglak hallgatni.
Hikmet: Nem, nem; most akarok beszélni veled.
Mustak: No szólj hát, de siess. (Kumri Chanimhoz fordul s keveset figyel Hikmet szavaira).
Hikmet: Oh, szeretett barátom!
Mustak: Még nincs vége?
Hikmet: No csak várj, még el se kezdtem.
Mustak: Jaj be unalmas vagy!
Hikmet: Sajnálod, hogy oly barát tanácsa nélkül nősültél, amilye barát én vagyok?
Mustak: Még te is gyóntatni akarsz? Mi az?
Hikmet: Látod, úgy jár az, ki amolyan közvetítőknek hisz, kik közvetítői szerepüket szerelem és házasság dolgában, csak saját hasznukra zsákmányolják ki.
Mustak: Jaj barátom, menj ahová tetszik, különben elkésel; nem kívánom, hogy valamely ügyedet elhanyagold.
Hikmet: Lásd mennyi bajodba került míg megházasodhattál, dacára annak, hogy oly jól ismerted feleségedet.
Mustak: Oh, az összekelés előtt csak álmodni akartam boldogságomról, majd hogy megfeledkeztem róla; de most eszembe jut megint. - Lefekszem s ha álmodom, általad fogom megfejtetni álmomat.
Hikmet: Menj hát s gondolkozzál afelől, hogy járhatnak azok, kik ismeretlen létükre egymással összekelnek.
Mustak: (Szemeit dörzsölve). Jaj! jaj! Tanácsod következtében, unalmamban meglepett az álom, s nem bírok megküzdeni vele. Ha megengeded, kissé lefekszem.
Hikmet: Megyek már, tégy amit tetszik, de ne feledd az adott tanácsot.
Mustak: Hogy is feledhetném? Nem elég gondot és bajt szerzett-e nekem: A házasulás elméletét alaposan megtanultam, s remélem, hogy a gyakorlati téren sem fogok többé hibákat ejteni.
(Vége.)


Ruhák és ékszerek.

Ha váratlanul a nyugati világ belsejéből egyszerre Ázsia kebelébe léphetnénk át, semmi sem lepne meg bennünket jobban, mint az emberi ruházat különböző volta, melynek oka nemcsak az égalji viszonyokban, de egyszersmind a művelődési és erkölcsi állapotban keresendő. Hogy az ázsiaiak elsőbbséget adnak a virító színű ruháknak, civilizációjuk gyermekkorának tulajdonítható, mely évezredek óta létező népéletük dacára, még sehol sem érte el a férfikor. Ha középkor idejében, Nyugaton túlnyomó volt az eleven színű ruházat, sőt még ma is, az éretlen gyermekhez hasonlólag a társadalom alsó rétegei a tarka, virítós színeket szeretik, mennyivel inkább menthető a Kurd, Özbég vagy Arab, ha a szerény lila, vagy hamvas színvegyülékü ruhát kevésbé kedveli a bíbor és skarlát színűnél. Hisz Kelet valamennyi népénél azon hit uralkodik, miképp az öltözet sötét színezete a lélekre nyomasztólag hat és kedvetlenséget idéz elő, míg a világos, eleven szín szemre és szívre egyaránt jótékony hatást gyakorol. Csak a dervis, a mulandóság e járó-kelő képmása, csak az hordjon földszínű ruhát, ha ő, mi még sokkal dicséretreméltóbb lenne, még sem akar egész meztelenül járni, és erényeinek fénye, színtelen ruhájától épp oly mérvben legyen elütő, mint ahogy a bülbül (csalogány) édes dala, tollruhája igénytelen hamvas színétől elüt.
Valóban sajátságos, mennyivel élénkebbnek mutatkozik az öltözék színezete, minél inkább Keletnek tartunk. A Bosporus partjain a jancsár tsorbadsik bíbor vörös dsubbéi, és az udvari apródok sáfránysárga díszruhái rég eltűntek, bár a jancsárok szokásai és szelleme köztük megmaradt; csak a Nakib-ul-Esref, a próféta utódainak főnöke és Mekka serifje bírnak első sorban a joggal, hogy zöld turbánokat hordjanak s egyáltalán ruházatukat fitogtassák, szintúgy a többi szeid, ha mindjárt még oly szerény körhöz tartozna is. A próféta szerette a zöldet, s habár a hatalmas ős-apa sírján, már az utolsó cipruságacska is hervadásnak indult, ivadékai a török-hitű világ nyomorult állapota dacára, még is egyes egyedül csak a remény színében gyönyörködnek. Ártatlan képzelődések!
Valóban igaza van utazóinknak, ha a Kelet festőileg regényes színezetének egyre érezhetőbb eltűnése felett panaszkodnak. Csak ha nagyobb néptömegek gyülekeznek Konstantinápolyban, újra feltűnik emlékünkben Kelet festői népviselete, melynek egyes részletei ilyenkor fel szoktak még merülni; úgy mint a világos színű feredse'k, (nőköpeny) vagy a közép és alsó osztályok által öv gyanánt használt tarka sáwlok, s gyakran még a fanatikus mollá-knál és esznaf-oknál (mesteremberek) divatozó sal várok- (nadrágok)ban. A lakosság ma már nagyobb részt fekete vagy barna ruhákba öltözik; a városokban csaknem mindenütt ez már az uralgó divat, mert bármily furcsán hangzik is, mégis tény, hogy Törökországban már számos osztály létezik, mely a tarka, virítós öltözetben kabaluk-ot (durva szokást) vagy türklük-ot törökizmust, mi az elővel jóformán egyértelmű-) lát. Ugyanezen vélemény uralkodik Persiában is.
Ott, a Szefevidek idejében, kedvenc szín volt a bíborvörös; ma, a társadalom minden rétegéből ki van küszöbölve, s habár még mindig egyszínű szöveteknek adatik az elsőbbség, azok mégis már a zöld, kék és sárga szerényebb árnyalatait tüntetik fel. Csak a nomád maradt hű régi szokásaihoz, ő és megtelepedett törzs és hittársai, csak a vad színvegyülékű ruházatot kedvelik. Az erzerumi, karputi, diarbekeri és moszuli bazárokban, többnyire nomád Kurdokkal találkozunk, kik még mindig világos vörös köpenyekben, csizmákban és nadrágban járnak s Közép-Ázsia legmagasabb hivatalnoki köreiben szinte még nagy kitüntetésnek tekintik, ha khántól lángvörös csapant vagy tógát kapnak ajándékba s abban nyilvános helyeken díszeleghetnek. A chivai khán évenként hat, sőt tíz teveszállítmány bíbor-szín posztót használ el, melyeket királyi kegye jeléül szokott elajándékozni; Bokharában és Khokandban körülbelül kettős mennyiségű kendő fogy el; valamint Khinában bizonyos színek, bizonyos hivatalhoz csatolván, úgy a Khanságok határain belül is, csak oly családoknak szabad a bíborszint viselniök, melyeknek fejét az uralkodó megajándékozá.
Színre nézve tehát, a török hitű kelet- és nyugatközti különbség, lassanként tünedezni kezd; azonban szabásban és formában, egészen másképp áll a dolog. Ezekben, ha nem tévedek első sorban a kényelem, s azon felül még az illem is irányadó. A kényelem bő, gazdag redőzetű ruházatot igényel, hogy fesztelenül lehessen ülni, a mozgásban mi sem akadályozzon és hőség esetében szabad tere legyen a levegőnek. Az öltözetbeni illendőség a török s egyáltalán az ázsiai illemszabályokhoz simul. Európai fogalmak szerint eleget teszünk, ha bizonyos részei a testnek befödetnek; Keleten sokkal tovább mennek, mert még távolról sejtetni sem engedik az ily testrészek létezését. Testhez simuló ruhák, melyek e testrészek körvonalait elárulják, illem, sőt a szeméremérzetet sértőknek tekintetnek. Mindent tengernyi redőbe kell rejteni, csak sejteni szabad, de látni nem.
Minthogy ez már ősidők óta divatozik Ázsiában, tán jogosan feltételezhető, hogy a ruhának zsákszerű alakja, már az ókorködbe vesző ideje óta egész a mai napig változatlan maradt Ázsia belsejében. A tág redőzetű ruházat duzzadó lepleiben semmi sem látható az egyénből, csak az arc; mert kezek és lábak aggályosan elrejtetnek. A ruhakészítőknek, vagyis jobban mondva, Törökország reformátori szellemeinek, a ruházat, ezen a szépészettel éppen nem egyező sajátsága lebeghetett szem előtt, midőn az uj aera kezdetével a nemzeti viseletet az európai ruházattal igyekeztek fölcserélni. Ma a török divatfogalmak, főképp a férfiaknál, már nagyon megközelítik az európaiakat, azonban a régibb générátió a francia ruhát csak török átalakításban szereti; t. i. oly nadrágot, mely széltibe-hosszába, pazar redőkbe simul s még hordozójának jókora testessége mellett is, kényelmesen be fogadna egy második, sőt harmadik hasonló alakot is. A szerti-nek kabát, vagy helyesebben felső kabát, oly bőnek kell lennie, hogy alatta még egy-két rövid entárit (gyapozott zubbonyt) is lehessen hordani, melyek selyemből vagy szőr-szövetből készülnek, a mellényt helyettesítik. E felső ruha, mely magas álló gallérral van ellátva, még 34 Reaumur fok melegnél is szorosan begombolva viseltetik; lebbentyűinek oly hosszúaknak kell lenniök, s oly sürün egymásra kell hullniok, hogy a legbátrabb lépésnél se nyíljanak széjjel, s leülésnél, – értem az alávetett lábakkal való ülést – a lábak nyomát se engedjék látni. A nyakravaló, vagy bármily nyakkendő féle szükségtelennek tarttatik, s minthogy a brusszai selyem ingnek (hariri) nincsen galléra, a nyak minden időjárásnál szabad marad.
Legfurcsábbnak tűnik fel az ily európai törököknél a láb és fej ruházata. Az első, télen-nyáron nehéz felső és alsó cipőből áll, mely még a legkisebb lábat is egy szerény elefánt talphoz teszi hasonlóvá, s valóban, sajnálatra méltó látványt nyújt a potrohos efendi, kit a rekkenő nyári melegben, Konstantinápoly nyomorult kövezetén ily kettős lábbeliben lát az ember tova bicegni. Hát még a fejviselet! A régi festői görög sipkának mily mulatságos karrikaturáját képezi a divatosított török fez. A fiatalabb török világ, kevésbé a homlokba nyomott, kisebb fezzeket hord; de az idősebb urak, s újabb időben maga a szultán is oly idomtalan nagy fezzeket választanak, hogy a fej úgy néz ki bennük, mint valami lábasban úszkáló tárgy. Homlok, szemek, fülek, nyakcsigája, minden eltűnik az ilyféle osztó zsákban, s hogy mily hatást gyakorol a fez az ily légmentesen elzárt koponyára, legjobban megítélhető azon sűrű verejték cseppekből, melyek az így megkínzott efendi homlokáról, annak keblére és nyakára peregnek alá.
Ez a malgré lui civilizált oszmánlinak gyönge képmása. Amíg fiatalok s nőtelenek, a dandyk szívesen öltözködnek á la franca, sőt sokan, francia szabóknál dolgoztatnak; azonban, ha az évekkel a háj nő és a mozgékonyság fogyatkozásnak indul, a jó törökök bele kívánkoznak ismét régi kényelmes nemzeti viseletükbe, mely valósággal kényelmesebb s tán egészségi tekintetben is, (természetesen a helybeli s égalji viszonyok szerint ítélve) alkalmasabb. Költségesebb ugyan, ellenben tartósabb és a keletiek ízlésének sokkal inkább megfelelő, mint az Európából átszármazott divat.
A mondottakon kívül a keleti még egyebet is követel ruházata alakjától, t. i. azt, hogy természetes testi megjelenésének nagyobb terjedelmet kölcsönözzön, szóval: hogy őt impozánsnak, tiszteletet parancsolónak tüntesse föl. Az európai ruházattal ezt nem érheti el, míg nemzeti viselete ezen irányban teljesen kielégítő. A salvárok, eme többnyire igen hosszú bugyogók, melyekre tíz-tizenöt rőf széles posztó szükségeltetik, nemcsak a csípők körül emelik az alakot, de a tág övvel kapcsolatlan, – melyet a legvastagabb sáwl tíz-tizenötszöri körülcsavarása a test körül, képez – a vékony s görbe lábak elpalástolását is fényesen elősegítik. Ehhez hozzájárul még a bokáig leérő "dsubbe," mely alatt az inghez közel, a rövid, gyapozott "entari" s e fölött a második bő zubbony, névleg "szalta" viseltetik; s ha, finis coronat opus, még az óriási turbánt is odaértjük, – mely minden időszakban s minden törökhitű népnél oly terjedelmes, hogy éjjel bízvást párnául s nappal napernyőül szolgálhatna – akkor a mondat: "törpékből óriásokat teremteni", nem fog túlzottnak hangzani.
Valóban, a példabeszéd: a ruha teszi az embert, sehol sem találóbb mint Keleten. Minthogy ruházatuk által minden áron minél tekintélyesebbeknek akarnak látszani, az anatoliai s rumeliai törökök még ma nagy mennyiségű fegyvert hordanak övükben. Igaz, hogy az idő rég elmúlt, midőn az oszmanli vagy mohammedán katonai jelvények által tekintélyt tudott magának szerezni. Egész fegyverkészlete az újabb európai gyártmányok ellenében, ártatlan játékszerré törpült: s mégis soha, se télen, se nyáron, sem otthon, sem az utcán, sem békés értekezletek alatt, de még a mecsetben sem teszi le fegyvereit. Turistáink gyakran megijednek e vándor fegyvertárak felett, pedig ezek csak ártalmatlan ijesztők. A nyakig felfegyverkezett keleti, távolról sem ébreszthet valóságos ijedelmet; a gyilok, a handzsár, a pisztolyok, a kard és egyéb fegyverei csupán csak luxustárgyak, egy vas korszak, az eltűnt ázsiai hatalomnak emlékjelvényei. Ennélfogva nem is szabad csudálkoznunk, ha minden lépten, mellyel Kelet belsejébe hatolunk, e valósággal keleti nézet nyomatékosabb nyilvánítására akadunk. A nyugati mohamedánok hosszú dsubbéja, csaksurja és salvárja, messze Keletnek lakó testvéreiknek épp oly banálisnak, érdektelennek és silánynak tetszik, mint a törököknek a mi európai öltözetünk. Hajlandó vagyok hinni, hogy a csípőkre feszesen odasimuló, szűk dsubbénak határvonala ott található, ahol az osmanli-világ, mely a szó szorosabb értelmében a nyugati-mohammedánismust képviseli, megszűnik.
Az arabok, kurdok, persák, afghanok és közép-ázsiaiak, ugyan szinte dsubbé-nek nevezik felső ruhájukat, azonban szabása inkább a régi, kezdetleges hirka, vagy aba jellegével bír, mely formára, szövetre és készítés módra nézve, keletiebb, s az ázsiai hanyagságnak s tétlenségnek inkább megfelel. Az aba két-három nem függőlegesen, hanem vízirányosan összevarrt szövetdarabból áll, sok helyütt egy darabban szövetik s nem egyéb, mint egy bő, elől nyitott kabát, mely gallér helyett egy félkörű, ujjak helyett két hosszúdad nyílással bír, gombok helyett pedig, két lényegtelen, lelógó zsinórt mutat fel, s hogy minden tekintetben eleget tegyek leírásának, úgy rakható össze, hogy még használatlan szövetvégnek tartható s nem valami elkészült ruhadarabnak. Ugyanezen szabály szerint készültek a középkorban a híres damaszkusi és aleppói entari-k, sőt még a brussai és kóniai nemezkabátok is egy darabban szövettek, tökéletesen mellőzve a jó állás eszméjét, mely nálunk oly nagy szerepet játszik; mert a moszlim-hitű Ázsia népviseleteinek átpillantásánál világosan kitűnik, hogy ott sem divat, sem fényűzés nem irányadó, hanem egyedül csak a test kellő fedezése vétetik tekintetbe, mint fő cél.
Európai művészek, a keleti ruházat hanyag alakulásában, annak tág redőzetében festőit, sőt regényesen szépet akarnak látni. De e nézetet szépészeti szempontból nem lehet okadatolni, mert ruházatában, valamint egész lényében a keleti ember csak azon fenséges közönynek ad kifejezést, mellyel az egész világot s minden földi dolgot szemlélni szokott, s pompa és ízlés ruha dolgában, a mi fogalmaink szerint soha sem jutottak érvényre Keleten. Ha a keleti gazdagnak vagy tekintélyesnek akar látszani, valamely drágakövet, vagy egyéb értékes ékszer darabot aggat magára; arannyal, ezüsttel díszeleg, azonban anélkül, hogy e tárgyakat öltözetével egyesítené. Hányszor történik, hogy oly emberekkel találkozunk, - főképp a régi jó idők emberei közül - kik rongyos ruházatukon értékes gyémántokat hordanak, oly emberekkel, kik kaftánjukat pompás övvel szorítják testükhöz, sőt olyanokkal, kik mezítláb s elrongyolódva járnak s mégis oly ékszerekkel pompáznak, melyeknek legcsekélyebb része is már kiváló jómódúságról tanúskodik.
Nem tagadom, hogy európai szemünk, mely Nyugat célszerű öltözetéhez szokott, némi meglepetéssel pillantja meg az arabot, ki feltűnő hanyagsággal magára veszi abáját, vagy a persát, kinek sugár termete posztó dsubbéja tág redőzetébe vész, vagy az afghánt, ki vászon tógáját a római ókor szokása szerint vállára veti. Azonban előttem, ki e tünetekben az okok okadatát láttam csak, az úgynevezett regényesnek költői színezete teljesen elhalványult. A gondolat, tág, duzzadó öltönyök által tekintélyt akarna szerezni, mindig gyermekesnek s barbárnak látszott nekem, de még inkább a ruházat szabása, mely minden foglalkozást meggátol; mert csak rá kell pillantanunk egy bokáig redőibe burkolt keletire, s öltözékéből azonnal világosan kitűnik az eszme: hogy ezen ember restségre és tétlenségre született.
A keletinek e vétkes restségét minden előmozdítja, s ha munkája hevében már csakugyan felköti hosszú ruháját, – s Keleten már példabeszéddé vált, hogy az munkás embernek tartatik, ki öltönye szegélyét övébe gyűri, – mégis, az így felgyürkőzött férfi gazdasszony sem képes oly szabadon mozogni, mint a nyugati ember, ki minden mozdulatában valamint öltözetében ernyedetlen szorgalomról, munkás életről tanúskodik.
Költőiség, de nem szántszándékos költőiség egyedül csak a mohammedánok fejviseletében található. A turbán (dülbend-muszlinból, mit a franciák dulbánnak vagy turbánnak neveztek), mindenkor szebb és festőibb vala a nyugatiak fövegeinél. Egy Konstantinápolyban megjelent kőmetszetű képen, mely valamennyi szultánt, Oszmantól kezdve egész Abdul Medsidig ábrázol, körülbelül 32 turbán látható. Sajátságos, hogy mindannyi egymástól különbözik s korszaka, vallási- és politikai nézeteinek jellegével bír. A próféta halálától fogva az abbaszid khalifák bukásáig, a vallásilag hivatalos turbán nem volt egyéb, mint a szokásos sapka rendszeres körülcsavarása a szokott vászonnal. Később a bő tekercs kerekdedséggé változott; a turbánt már nem csavarták, de fonták s már Orkhán idejében e fejdísz oly complikált volt, hogy minden tekintélyes török hitű gentlemannek külön turbánfonót kelle tartania. Harcias szultánok kicsi, könnyen tekert turbánokat hordtak, a vallásos fanatikusok pedig nagyokat, golyószerűeket – a legjobb szer a fejet megnehezíteni, hogy az előre hajolva oly kinézést kölcsönözzön tulajdonosának, mintha az folytonosan vallási elmélkedésekbe merülten, soha se merné tekintetét felemelni. Víg uralkodók, phantastikus csomókká köttették turbánjaikat. Cyprus hódítója, a tsirkásznők iránti szerelmének és részeges hajlamának, turbánja változó, ledér fonataiban adott kifejezést. Hódítók, túrbánjaikat kócsagtollal, vagy a hatalom egyéb jelvényeivel díszíték; elpuhult hárem hősök gyöngysorokkal aggatták tele s valóban igen sajátságos mily sokféle eszmére vetemedtek a keletiek végleges szemfedelük elrendezésében. Mindemellett a turbán szép és festői maradt; sőt még ma is az, midőn már az eltávolítás küszöbén áll. A nyugatiak azt mondják: a haj, a fej ékszere; a keletinél e mondat a túrbánt illeti s valóban a becsületes uj-oszmanlik, vörös serpenyű formájú fövegeikkel, óhitű keleti hitsorsosaik mellett igen nyomorultan néznek ki.
A mollá-k kápráztatóan fehér turbánja, bárha ma már csak hanyagul, sajátkezűleg csavartatott, még mindig bizonyos fokú előkelő tekintélyt kölcsönöz, épp úgy, mint az anatóliaiak turbánja, mely durva, tarka-barka sáwlból tekerve, különösen magas növésű embereknél soha sem téveszti el hatását.
A turbán nem csak föveg, nappal egyúttal napernyőként, éjjel kényelmes párnául szolgál, sőt gyakorta valóságos készlettartóul használtatik. Redőiben sokan fogvájókat, fogkeféket, szemport, néha még sót és borsot is tartanak, másoknál a papírpénzt és levelezést rejtegetik, s a nagy többség egyik vagy másik végét törölgetésre is használja, főképp a vallásos mosdások után. Annyi kényelem és haszon a föveggel egyesülve, valósággal nem csekély előny! Rossz néven vehetjük-e hát a törököktől, ha annyira nem akarják a turbánt a fezzel felcserélni? "Minden moszlim-hitű testvér", mondja a próféta, s ha a turbán nem is szerepel mint a nemzetiség ismertető jele, mégis mindig nyíltan magán hordja a rang, vallás és politikai nézetek jellegét.
Míg bizonyos országokban a zsidók és keresztények fekete, durva pamut turbánokat kénytelenek viselni, hogy általuk rabságuk szomorú jelvényét fitogtassák; más országokban, pl. Közép-Ázsiában és Persiában e fejviselet minden nem török hitűnek végképp tiltva van. Még az óhitűek közt is a zöld szín árnyalatai egyes egyedül a próféta utódainál találhatók; Konstantinápolyban az utóbbiak többnyire zöldségkereskedők s turbánjuk színe egyúttal üzletük komikus jelvényévé válik. Persiában e szentelt család tagjai életfogytig kék színű turbánt hordanak, a zöld szint pedig síremlékeik kupolájára szánják. Kereskedők, mesteremberek és más rendek tarka-barka turbánokban gyönyörködnek; világfi létükre nem ellenkeznek a földi lét tarka változatosságaival s nem átallják életkedvüknek még turbánjaik által is kifejezést adni. A nemesség, tudományosság, vallásosság és hatalom jelvénye, mindig a fehér turbán volt s mai napig is az maradt.
Még a civilizáció fokozatai is, melyek az iszlam különböző népcsaládjait jelenleg is jellemzi, e csodálatos fejdíszből ismerhetők fel. Mekka serifje, valamint e szentelt város minden nemes lakója büszke reá, hogy a lepedőt ma is még ugyanazon módon csavarja, mint az Ő Szentsége boldog idejében divat volt. Bagdadban, Damaszkusban és Jeruzsálemben sokan dicsekednek még azzal, hogy turbánjuk a leghívebben megmaradt ama régi formánál, mely a khalifák alatt napirenden volt; míg Brussában, Kóniában és Bokhariában buzgó hittársak minden áron bebizonyítani igyekeznek, hogy fövegükben ma is még a híres Baktash, Mevlana-Dselaleddin-Rumi és Behaeddin divatát követik. Persiában, a kedvelt Szefevidák, Afghanistánban a Gaznevidák és Indiában a hatalmas Ekber sah és Evrengzib turbánjait akarják utánozni. A turbánban terjedelmes történelmi képet bírunk, s habár a népviselet általán az idő és korszellem különböző befolyásainak engedni lesz kénytelen, a turbán mégis mindenkor a letűnt századoknak elveszett nagyságának és mélyen gyökerező vallási és dynasztikus érzelmeknek rendíthetetlen képviselője marad.
S a fehérneműben, vagyis jobban mondva, a tisztaság e nélkülözhetetlen kelléke iránt tanúsított közömbösségben, nem-e szinte ki van fejezve Kelet egész élete és szokása, veszedelmes bölcsészetével együtt. Vajon a rómaiak, görögök, vagy az ókor bármely népei, sőt a nyugatiak is a ködbe vesző régi időkben, különös gondot fordítottak-e a fehérneműre, azt ugyan tán senki sem lenne képes határozottan felmutatni; mindazáltal hinni merem, hogy az a fent említett népeknél mégis jobb állapotban lehetett mint az újkori keletieknél. Keleten nemcsak a szegény és középosztály oly feltünőleg hanyag a fehérnemű tekintetében, de még a legmagasabb és leggazdagabb körök sem tesznek kivételt e téren.
Habár Törökországban és az arab városokban a fehér, gázeszerű, fél selyemkelmék alsó ruházatra már a középkorban is használatban voltak, a tisztaságot előmozdító ruhaváltásra, soha nem fordíttatott gond, s mint hajdan, úgy ma is szokásban van, hogy a felső ruhák nagy mennyisége mellett, csak két-három, legföljebb hat ing vétetik fel a ruhatárba. Persiában és a távol Keleten, e részben még sokkal szomorúbbak a viszonyok. Emberek, kik százanként költik az aranyakat ruhákra és ékszerekre, alig bírnak annyi fehérneművel, amennyi egyszeri váltáshoz szükséges; s nemcsak gazdag kereskedők, még a magas aristokrácia khánjai és miniszterek is jóval szegényebbek fehérneműben, mint nálunk a legszegényebb munkás osztály. Persiában a nép zöme sötétkékre festett nanking ingeket visel, mi által a szenny láthatatlanságát, és a redőkben fészkelő, fehérbőrű apró teremtések észrevehetőségét akarják elérni. Semmi sem undorítóbb az idegenre nézve, mintha valamely nagy urat lát, ki a legpompásabb rubintokkal és gyémántokkal teleaggatta magát, a szolgák egész seregétől környeztetik, s kinek pompás selyem öltönyeiből a szennyes ing egy sarka kandikál ki.
Teheránban való tartózkodásom idejében még Ő Felsége is csak tíz európai inggel bírt, melynek minden igazhitű Siita ijedelmére, egy hitetlen francia nő kezei által mosattak, keményíttettek és vasaltattak. Iránban az említett ruhadarab, a büdös hennával kent testtel való folytonos érintkezés következtében, még azonfelül igen rossz szagot is terjeszt, s a rikító ellentét, melyben a benső tisztátalanság a külső fénnyel áll, legjobban bizonyítja, mennyire hódol minden Keleten a külső látszatnak. Közép-Ázsiában, hol a bokáig érő ing házi ruhául, sőt nyáron öltözetül is szolgál, valamivel több gondot forditanak a fehérneműre. A fehér ing főképp az imádságokhoz nélkülözhetetlen, s még sem bírnak, sem a turkesztániak, sem az afghánok, az ingeknek valami különös fölöslegével. Emlékszem, hogy a híres Doszt Mohammed Khán fiát láttam, amint az néhány órára meztelenül aludt felső ruhái alatt, hogy szolgája egyetlen ingét kimoshassa. Valóban hercegi fogalmak a tisztaságról!
A távol Keleten a ruházat még hosszabb, még esetlenebb, alkalmatlanabb és a szépészettel még inkább ellenkezik, mint az iszlam világ nyugati részeiben. Mindenesetre sajátságos marad, hogy oly népek, melyek inkább lóháton, mint gyalog járnak, olyan duzzadó, redőzetes ruházatot használnak, mely a lovas évolutiókra éppen nem alkalmasak. A lovas keleti még bizonyos érdeket talál benne, ha ruhapompáját növelheti, miután az öltözet súlya nem általa, hanem lova által hordatik. Nemcsak Bokhara, Khokand és Kasgar özbégjei hasonlítanak öltözetükben a tizennyolcadik század kipárnázott hölgyeihez, de a Kharezmi és harcias Afghán, kiknek lovagias és hősies eljárását angol írók annyira ünnepelték, szinte gyalog, mint lóháton is inkább a Nebukadnezár opera valamely karénekesnőjére emlékeztet, mint a katonára. A testhez álló ruha ugyan kevesebb kecset kölcsönöz mint a bő, azonban kevésbé is gátolja a mozdulatot, s a közép-ázsiaiaknak tág redőzetű öltönye, mely könnyen megragadható, gyakorta igen végzetessé válik reájuk nézve, a köztük folytonosan dúló háborúskodások alkalmával. – – –
Keleti ékszer! Nemde kedves olvasóm, nagyszerűt, hallatlant vársz, s kíváncsi vagy? A Kelet számos leírója, képzeletedet bizonyára felizgatta, azt azonban engedd meg nekem, hogy az igazságot fel ne áldozzam amaz érdekfeszítő regényes leírásoknak, a őszintén elmondjam, hogy Kelet régi, kápráztató fényével a csillagokat elhomályosító ékszere ma már nem egyéb szegényes csillámnál. Pompa - melyről még szólani fogunk – ugyan létezik még, de ékszer, bámulatot ébresztő ékszer, melytől az európai szem kápráznék, csak igen ritkán található. A józan oszmanlik régi előszeretetüket, mellyel a hiu pompán csüggtek, nejeikre vitték át s ezek csakugyan nehéz gyöngysorokkal, nyakékekkel, boglárokkal, karperecekkel, gyűrűkkel és fülbevalókkal szokták magukat teleaggatni, míg a férfivilág, már csak rubint, gyémánt vagy zaphir ékítette zsebórákkal, gyűrűkkel és pecsétnyomókkal óhajt fényleni. A pecsétnyomók a keletiek e steréotyp-aláírása és minden gentleman alter egoja, apró selyem zacskókban tartatnak, melyeket a keleti ember csupasz testén hordana s még saját gyermekei előtt is aggályosan rejtegetni szokott. Művészileg metszett drágakövekből állanak, melyek aranyba foglalvák s gyakran nagybecsű ritkaságok és régiségek. A régi, angol gyártmányú órák, nem ritkán szinte gyémántokkal vannak kirakva, s gyakorta még a cselédség is 500, 1000 frankos génfi órákat hord.
Az ó-törökök, hagyományos szokás szerint a nyeregszerszámot szokták fényesen kiállítani, az új-törökök e költséges fényűzést a kocsikon gyakorolják; valóban nevetséges pazarlást visznek véghez e téren s a finom tükörüveggel és ezüsttel díszített, Párisban készült hintókat, néhány hét alatt Byzánc pokoli kövezetén engedik összezúzatni, mert a Szajna, vagy Duna partjairól még nem került a Bosporushoz oly kocsi, mely ott két-három hónapnál tovább tartott volna.
Habár e fényűzési cikknek nagy pénzösszegeket áldoznak is, mégis legfőképp egy tárgy az, melyre a keletiek leginkább összpontosítják fény-szenvüket, s ez a: pipa. A nagy borostyánkő csutora a gazdagoknál értékes kövekkel van kirakva, s bizonyos ünnepélyes alkalmakkor csibukok adatnak körül, melyeknek minden egyes darabja, több ezer frankba kerül. Midőn a mai belgai király, akkoriban még brabanti herceg a Keletet beutazta és Abdul-Medsid vendége volt, efféle csibukokkal szolgáltak neki; azok rendkívül megtetszettek a hercegnek, s a Szultán, kinek e tetszését kinyilatkoztatá, az ily alkalommal szokásos keleti udvariassági formulával válaszolt reá: "Ajándékod legyen!" merő, üres phrázis, mely soha sem értetik komolyan. A herceg azonban, kinek ereiben még Coburg vér folyt, egész komolyan vette a dolgot, s elutazása napján valamennyi tárgyat, melyeknek értéke pár százezer frankra rúgott, egyszerűen málháiba pakoltatott. A belga trónörökös mellé rendelt török szolgaszemélyzet ijedelemmel nézte, mi történik és siettek a Szultán szavait a szokásos keleti ildomszabályok szerint megmagyarázni; azonban ő Felsége erről hallani sem akart, s határozottan mondá: "Szultánok nem tréfálnak!" s valósággal, az egész gyűjtemény Brüsselbe vándorolt. Viszont ajándékul a brabanti herceg egy művészileg készült virágtartót küldött, csodaszerű féldombor művel és vésett képekkel, de értékre nézve bizonyára százszorta csekélyebb kedveskedés, mint a magával vitt, akaratlanul átengedett ajándékok.
Persiában még nagyobb mérvben uralkodik a pipafényűzés, valamint egyáltalán a keleti pompának ott sokkal inkább hódolnak, mint másutt Keleten, mi legfőképp azonban, a fényes ruházatban s nemes ércek használatában nyilvánul, miket pazarul látni a nyeregszerszámokon, miután a persa, a régi hagyományhoz híven, még mindig a p a r e x c e l l e n c e lovas népnek mondható. A bútorok és evőedények nemes ércekből való készítése, ma ugyan már a ritkább esetek közé tartozik; csak régi családoknál találhatók még imitt-amott, a régi jó időkből fennmaradt ezüst mosdótálak és vizeskorsók, gyertyatartók és tányérok, valamint arany serbetcsészék. Az egyetlen edény, mit a bosporusi törökök még ma is díszesen állítanak ki, a kávéscsészék apró aljai (zarf); a belföldi ipar filigrán munkából készíti s gyakorta drágakövekkel is ki vannak rakva.
Minthogy a nyugati művelődés növekedő befolyásával a régi török szokások mindinkább Ázsia keletiebb vidékei felé szoríttattak vissza, a gazdag és ékes fegyverek már csak Arábiában és Kurdisztánban találhatók, ámbár ezüst és arany kardhüvelyek és markolatok, valamint hosszú dömöckölt, arannyal, ezüsttel, drágakövekkel kirakott puskacsövek, értékes handzsárok és gyilkok, már a ritkaságok közé tartoznak s többnyire a régiségeket vadászó, európai turisták által vitetnek ki. Amint e tárgyak Ruméliából és Anatóliából érkezve a konstantinápolyi bazáron megjelennek, azonnal oly áramlatba jutnak, mely azokat mindenestül Európába sodorja s ritkán térit meg valamit belőle Keletnek.
Irán több eredetiséget őrzött meg a műipar terén; habár az ókorban nagyhírű kardok gyártása Iszpahánban és Khorasanban megszűnt, mégis kell, hogy minden tekintélyesebb perzsának birtokában legyen néhány pompás fegyver darab. A drága fegyverek iránti szenvedély természetesen a közép-ázsiaiknál még nagyobb, minthogy már a középkor óta nagy gondot forditanak fegyverek díszítésére s egy értékes gyilok, paizs vagy kard ajándoka még ma is egyértelmű valamely méltósággal való felruházással.
Egyáltalán igen jellemző a körülmény, hogy Kelet népeinél drágakövek és nemes ércek nemcsak díszül és piperéül, de egyúttal talismánok és gyógyszerek gyanánt is szerepelnek bizonyos bajok ellen. A sárgaságban szenvedőnek, aranypénzek folytonos viselését ajánlják, azon hit révén, hogy a sárga pénzek a rokon színt magukhoz vonják s ez így az ember testéről eltűnik. A tekintet merev elmerülése a kristálytiszta gyémántba, a kedély borultságát oszlatja el, a szemről elvonja a gondok fátyolát, az embert éleslátóvá teszi és felvidítja. Akinek szeme a rubint mély pírjában gyönyörködik, az megnyeri a tehetséget, a tiltott ital élvezete nélkül is, magát ittas mámorba beleképzelheti. A vörös rubint és vörösbor rokon tárgyaknak tartatnak; mindkettő a kedvesnek bíbor ajkai képmásául szolgál, s a költők annyiszor hasonlíták a rubintot a borhoz és leányajkakhoz, hogy a szerelemtől lángoló keleti a hideg követ csókolva, az üde leányajk meleg viszoncsókját véli érezni. A törökkő azúrkékjében, úgy szól a monda, felhőtlen boldogságú, letűnt élvezetű vidám órák emléke tükröződik, s e kőért, főképp ha a női kebel formájával bír, már százával fizették az aranyokat. A keleti e köveket egyre forgatja szemei előtt, azon hitben, hogy ily módon bizonyos fényben csillogtathatja s e sugár törések szépsége által előidézett érzelmeinek folytonos sóhajtások és felkiáltásokban ad érzelgős kifejezést.
Igen, minden egyes kőnemnek meg van a maga értéke és jelentősége. A jámbor dervis és szerzetestárs, rongyos öltözete mérséklet-övének csatját bizonyos kőnemmel díszíti, mely egyházfőnökétől ruháztatott át reá, s inkább válik meg minden világi javaktól, mindentől, mihez szíve vonzódik, mint e szerény kőtől. Figyelemmel kísértem vallási rajongókat, kik egy bizonyos erezetes kőnemet (holdkövet) alázatos, gyötrelmes kegyelettel bámultak. E kövek leginkább Nedsef környékéről, Ali nyughelyéről kerülnek, s keleti hit szerint, erezetük nem egyéb, mint az általánosan szeretett hős khalifa áldott szakállának egyes szálai. E kövek egész Khináig exportáltatnak, s ámbár helyben, a szabadban találtatnak, Jarkendben, Kasgárban és az egész chinai tatárországban, szívesen cseréltetnek föl drágakövekért.
A csodatévő kövek száma, melyek leginkább ellenszerül használtatnak, szintén nem csekély. Főképp a sivatag fiainál nagy tiszteletben részesülnek, s még ma is megmagyarázhatatlan maradt előttem, s az európai olvasónak hihetetlennek fog látszani, hogy egy turkomán főnök, egy mérges kígyó által megmart egyént azzal gyógyított meg, hogy egy kicsi fekete kővel mindaddig megnyomkodta, míg minden fájdalom megszűnt. Nemkülönben a mesebeli bölcsek köve is szorgalmasan kerestetik a keletiek által, s állítólagosan, már sokaktól megis találtatott. Régi romok körül és más kísértetek s boszorkányságról elhírhedt helyeken, gyakran találkozik az ember egy hórihorgas, sovány, zavart kinézésű dervissel, ki napokig, sőt hónapokig is keresgél, anélkül, hogy modora és eljárása által csodálkozásra adna alkalmat. A bölcsek kövét keresi, mondják egyszerűen, az aranycsinálás főalkatrészét akarja feltalálni, s nemcsak hogy senki sem zavarja őt hasztalan foglalkozásában, de étellel és itallal is elláttatik annak tartama alatt.
Legmagasabb fokára ért s legelterjedtebb volt a drágakövekkel való fényűzés Közép-Ázsiában a középkor iszlamita uralkodóinál. Az óvilág keleti és nyugati része, még Európa is onnan szerezte drágaköves ékszereit és az erre vonatkozó tudósítások, a bagdadi khalifák, iszpaháni széfévidák, lahórai indus uralkodók és transoxaniai timuridák udvaraiból, semmiképpen sem sorozhatók a mesevilág túlzott képzelemképei közé.
Az arab tengeröböl, India, Bedakhsan és Khorasan voltak a drágakövek kifogyhatatlan léthelyei; ott merültek fel ama ragyogó egyes csillagok, melyek némely koronázott fő homlokán sugárhintő nappá tömörültek; onnan szedették össze a kincsvágyó uralkodók kincstáraik legértékesebb tárgyait. Az egyik vagy másik dynasztia bukása, az összegyűjtött kincseket ismét forgalomba hozta; eleinte csaknem egyedül nyugotnak tartott ilyenkor az áradat, később azonban délnek és éjszaknak is kijutott a maga része; s minthogy a harcias, örökké vad kényuralomtól aláásott Ázsia, Nyugat hatalmas felébredése óta a tétlenség álmába, sőt halálba merült, az is feltehető, hogy a középkor vége felé, zsarnokainak nagy kincsei, lassanként tünedezni megszűnt. Sok, az égalj minden része felé szétszóródott, sokat a föld ismét visszafogadott sötét ölébe, s ami az iszlamita uralkodók udvarainak birtokában maradt, az csak szegényes csillám, értéktelen fény, s már nem a régi, hatalmas ragyogás.
Amit eddig a pompáról mondtunk, egyedül csak a férfivilágra szól. Beszéljünk már most a keleti nőkről, kik költőinket és szépészeinket annyira rózsás elragadtatásba ejték, kiket azonban többnyire rosszul festettek le, s még ma sem ösmernek valójukban.
A nő, az iszlamita keleten nem tartozik a nyilvánosság keretébe s ennélfogva pompára és ragyogásra nézve, messze hátra marad a férfi mögött. Szigorúan véve, mindössze csak két öltözettel rendelkezik, a házi és nyilvános öltözettel. Otthon, vagy pongyolában, a nőnek könnyű, átlátszó szövetű s ledér szabású ruhát kell hordania. Minden egyes részlet arra irányuljon, hogy testi szépségét ura s férje számára minél élesebb világításba helyezze s míg a hárem határain belül fékezetlenül kacéran s a legfrivolabb öltözetben mutatkozik, a háremen kívül, melyen elfátyolozva, lepecsételten, mint valamely titoknak, szabad csak megjelennie.
Itt is, a török nőket kell elsősorban felemlítenem, már valósággal igen ízlésteli háziöltözetük kedvéért is. A költő azt mondja: "Három hang gyönyörködteti hallásomat és édes mámorba ejti érzékimet: a pecsenye czis! czis!-se: a borosüveg, gluk! gluk!-ja, és a suhogó női ruha csukh! csukh!-ja." A gazdag redőkben bokáig alá hulló bő selyem nadrágok járás közben oly sercegést és suhogást hallassanak, mely a törökre a legkéjesebb dallam benyomását teszi. A meztelen lábak az apró papucskákban, azok viszont a gyors léptek mozdulatába vesznek el. A kebelnek mindig leplezetlenül kell maradnia, s a könnyű átlátszó entari, melynek túlságosan hosszú lebbentyüi az öv által felvétetnek, gracziózus, phantasztikusan alá hulló jupont képezzen. Kiválóan kecses a pajzánul oldalt ingó fejék, mely alól a fürtözött hajzat omlik alá. E fejék, mely pici sapkából, vagy pedig pókhálószerű, vékony kendőkből áll, oly végtelen csinos és ifjító, oly kiválóan emeli a vidám szépek pajzán arckifejezését, hogy szinte lehetetlen volna, valamely komoly fejecskét gondolni a fejdísz alá. A török nők kitűnően értenek hozzá, mint kell e fejkendőket gyorsan s minden különös gond nélkül felkötni, s mégis a rojtok és végek oly festőileg esnek, ahogy az éppen csak Keleten lehetséges és teljesen igazolja a keleti költők rajongó elragadtatását.
A test e könnyű ruházatban szabadon és kecsesen mozog; az alabástrom karok a bő ujjakból egész formaszépségükben emelkednek ki, s akár a himzőrámánál ül a török hölgy, akár keblén keresztbe tett karokkal áll ura előtt, akár tevékenyen ide-oda siet, vagy mélabús lassúsággal fel s alá lépdel, – e háziöltöny mindenkor oly tetszetős kecset kölcsönöz neki, mint ez a világ egy hölgydivatjától sem lenne várható. Sajnos, hogy e tünemény csak egyedül áll. Ha a török háremek hanimjai után a persa, afghán és közép-ázsiai nők termében teszünk látogatást a költészetnek nyomával, az ízlésnek első jeleivel sem találkozunk. Irán leánya, ki az indus bajadéretől vette kölcsön alsószoknyáját, a rövid, csak a mellét takaró felső ingével, a vörösre festett kacsalábakkal, a felragasztott fejdísszel, a pettyegetés által eltorzított nyakkal és karokkal, inkább hasonlít valami ízléstelen öltözetű kéjhölgyhöz, mint ama a varázsteli rózsához, vagy szívet rabló széphez, mint őt a nemzeti költők festeni szokták. Nemcsak modora, egész öltözete is az érzékinek, aesthétik ellenesnek jellegét mutatja; ő a valóságos hárem orgia megtestesülése, s azon felül a legpazarabb szokásoknak hódol. A csípőtől aláhulló szövettömegek legfelsőbb része a gazdagoknál drága sáwlokból áll, elannyira, hogy az ilyen felsőruha gyakran 1000 és több aranyba kerül.
Ellenben a persa nőkhöz képest, mily szegényesnek, esetlennek, gyámoltalannak tűnik fel az özbeg felesége. A hárem szigora, ázsiai barbarismus, mohammedán álszemérem és szegénység, együttesen hozzájárulnak, hogy ruházata ízléstelenné váljék. Közép-Ázsia némely részében még a különleges női ruha létezése is kétségbe vonható; én legalább, több helyen tapasztaltam, hogy sok ruhadarab férfi és nő által egyaránt és hasonló módon viselhető. Az alsó nadrág, az ing és zubbony, a nemi sajátságokra nézve semmiképpen sem különböző, gyakran a női öltözék csak a lábikrákat fedő darabka perkál, vagy bútorszövet eleven színe által tűnik ki. Az özbegnő, vagy tadsiknő, házban is redőzetes, bő ruhákat visel, s télen-nyáron egyaránt el van bugyelálva; még a hajzat is csak a bimbózó ifjú korban ápoltatik, míg idősebb matrónák, a hajat kényelmetlen, útban álló mellékletnek nézik és ennélfogva le is nyírják. A vékony gáze, finom selyem művészi csipkék, - szóval minden cifra pipere áru, melyben a bosporusi nők bővelkednek, itt az importált, virítós színű orosz keszkenő által helyettesíttetik, mely részint ízléstelen, kúpalakú turbánképpen a fej körül, vagy vastag hurka formában a csípők körül csavartatik. A nehéz selyem szövetek, milyenek a kimkha, darai és etresz, korántsem hiányzanak Közép-Ázsiában, azonban ezek csak férfiöltönyökre valók, csak a férfivilág díszére szolgálnak. De a barbár szokás, a nőket minden piperétől, minden ékszertől megfosztani, csak Transoxániában és Afghanisztánban terjedt el; a mohamedán Indiában, hol szinte nagy vallási szigor uralkodik, a régi indus törvények sokat elsimítottak; még Bokharában sem lehetett e szokás mindig érvényes, miután történelmileg be van bizonyítva, hogy a Timuridák fénykorában a nővilág nem ritkán nyilvánosan is szerepelt. Ma azonban, a sajnálatra méltó szép-nem, az ottani vidéken, öltözetre, piperére, ékszerre nézve igen szomorú állapotban van.
Ennél fogva az iszlamita kelet nőinek háziöltözéke, oly európai olvasónál, ki mindent "ezer egy éj" tündér fényében, vagy ihlet európai költők ragyogó színpompájában akar látni, furcsa csalódást fog előidézni, de a házi öltözéknél még nagyobb csalódásra fog okot szolgáltatni amaz öltöny, melyben a nők nyilvános helyeken szoktak megjelenni. De mit is mondok, hogy öltöny! - jobban mondanám, a nagykendő, melyben bebugyolálva járnak-kelnek, vagy a zsarnokos álarc, mely alatt nem egy csodaszépség kénytelen ifjú alakja gömbölyded bájait elrejtve, öregnek és ízléstelennek mutatkozni. Nyugat-Ázsia aránylag civilizáltabb részében, e felöltő a köpeny alakjával bír, (feredse) melynek széles felső galléra elől és hátul leér egész a csípőkön túl és fent meg nem erősíttetik, hanem csupán a kezekkel könnyedén a kebel fölött tarttatik össze. Míg tehát járás közben a felső rész annyira széjjel nyílik, hogy csaknem a vállakon lecsúszik, addig az alsó rész a redők elrendezése folytán oly szűkké alakul, hogy a lépésben akadályoz s a feszes odasimulás által éppen azon testrészeket tünteti fel éles körvonalakban, melyeket a mi hölgyeink öltönyeik redőhullámaiba szoktak rejteni. A test felső részét, a török nőknél, többnyire vastag tüll redők, vagy egy sawl borítja, a fejet pedig az Európában is már igen ismeretes alakú, "jasmak" fátyol, mely inkább megérdemli a szépségmutató, mint a szépségrejtő nevet, miután a szemek, orr és száj szabadon hagyatnak s az erősen kendőzött arc, a sűrű festékkel bevont kígyózó szemöldökök, a tapasztalatlan előtt természethűnek tűnnek fel.
A török hölgyek e complikált divata az újkor vívmánya. Mint azt a régi rézmetszetek bizonyítják, sem a tizenhetedik, sem a tizennyolcadik, de még a tizenkilencedik század elején sem létezett és még most is, az egész török birodalomban csak is a török hivatalnokok nejeinél található. Az arab és persa nők házon kívül nem élvezik, sem a török jásmák, sem a kacér feredse előnyeit. Kimenetkor sötét lepedőbe burkolódnak, (melynek neve: csadir, azaz sátor, vagy lepel), melynek felső sarkai az övbe dugatnak, míg az alsó sarkok két kézzel fogatnak, mi annyira bebugyolálja a bájos nőket, hogy inkább hasonlítanak vándor zsákhoz, vagy kipárnázott múmiához, semmint csinos sétáló hölgyecskékhez. Az arcot egy törülközőszerű vászonkendő (rubend) födi be, az arcbilincs, mely sűrű, csak igen gyér világot átszivárogni engedő hálót borit a szemekre. A jómódúaknál e rubendek, itt-ott nemes érccel s drágakövekkel ékítvék, melyek mindig valamely börtönajtóra alkalmazott pompás lakatra emlékeztettek. Minél messzibbre hatunk be Kelet felé, annál complikáltabbá, s zárkózottabbá válik e csadir, és Turkesztánban az álszenteskedés annyira vitte, hogy a nők és férfiak felső öltönye, egészen egyenlően készül, hogy ezáltal a két nem külső megkülönböztetése lehetetlenné váljék s a vétkes kacérkodásnak eleje vétessék. Itt a szegény Özbegleányok többnyire hosszú pongyolaruhát, még hosszabb ujjakkal kénytelenek magukra venni; a lebbentyük egész bokáig érnek, s míg az öltöny előli része, görcsösen összeszorított kézzel tartatik össze, a fej sűrű lószőr hálóval van bevonva, melyet fellebbenteni senki sem merne, de még a legsürgősebb alkalmakkor sem. Törökországban és Persiában, minden aktäoni impertinencia nélkül is sikerül olykor az embernek, egy vagy más szépséget megpillantani, amint víziváskor, vagy pipázás közben fellebbenti fehér fátyolát; Turkestanban, az ily tett halálos bűnné válik, s az utcán esetleg megbotlott hölgy csekélyebb szerencsétlenségnek tekinti, ha valamely tagját keményen megsérti, mintha arcát egy percig fátyolatlanul látni engedé. Mi leginkább meglepő ott, az iszlamita világ végső határain, azon tény, hogy a nők csaknem valamennyien, többi nem- és hittársnőikhez hasonlólag pipere és fényűzési cikkek készítésével foglalkoznak, hímzésekkel és finom szövetek szövésével, anélkül, hogy szorgalmuk és ügyességük ezen termékeivel önmagukat díszíthetnék és szépíthetnék. A transoxániai bazárokon gyakorta a hímzés mesterműveivel találkozunk. De mindez csak a férfivilágnak van szánva. Hónapokig, gyakran évekig dolgozik egy-egy szegény lény valamely díszöltönyön, s csak akkor gyönyörködhetik munkájában, ha az urának s néha, zsarnokának testén pompázik.
A moszlim Kelet női ékszer tárgyai közt, túlnyomók a házi öltözethez tartozók. A török nők leginkább fejüket és nyakukat díszíti. Elsősorban a kecses kis sipka, vagy a negédesen megkötött kendőcske ékíthetik értékes gyöngysorokkal, gyémánt boglárokkal és diadémekkel, míg a drága nyakékek hosszan aláhullanak a hókebelre. Gyűrűket csak az öreg asszonyok hordanak, ellenben a karperec kizárólag a fiatalok dísze. A fülönfüggők mindenütt különös gondnak tárgyai; azonban az orrgyűrűk bűnébe, a török nők sohasem estek. Ezen ízléstelen divatnak elejétől fogva, csak is Arábia és a nomád törzsök hölgyei hódoltak s az orrgyűrűk csak igen ritka kivételes esetekben viseltetnek a persa, vagy török nők által. Közép-Ázsia népeinél, e bizarr tárgy használata általánosabb, s nem egy özbeg hölgy kénytelen orrán keresztül beszélni, mert orrcimpáiról ily teher lóg alá. Az utóbb említett országokban, kisebb s nagyobb ezüst vagy rézből készült koronákat is használnak hajdíszül; azonfelül még számtalan bűvereklyével és talizmánnal is teleaggatják magukat.
Ezeknél kevesebbet határoz a rejtélyes mondatok bűvhatalma, mint inkább a drága s nehéz tokok, s valamint az özbeg csak akkor találja lovát elég ékesnek, ha csengés-bongás közt lépdel, úgy nejében is csak úgy gyönyörködik igazán, ha a róla lelógó ékszertárgyak járás közben hallhatólag zörögnek és csörömpölnek. Nem ismervén e szokást, az utolsó párisi földrajzi kiállítás látogatói a khivai hercegi hárem mindazon sajátságos alakú s kinézésű ékszer tárgyait, melyeket az oroszok diadal jelül az Oxus partjairól a Szajna partjára hoztak, valamely nagyszerű nyeregszerszám kiegészítő részeinek tartották. Ilyesmi jól illik ugyan egy ló szügyére, de nem egy nő kebelére, mondá az egész világ.

Étkezés

Azon szavakkal: "J e m e k c s i k t i," (az étel kijött), a törökház női valamint férfi lakói is asztalhoz hivatnak. Mint már azelőtt említém, előkelő házaknál a hárem és szelámlik különböző konyhát visznek, különböző éttermekkel bírnak és szinte különböző órákban étkeznek. Minthogy a férfivilág rendesen az első emeleten étkezik, képzelje el magának a szíves olvasó az A i v a s z-t, (arméniai szolga), ki az elhangzott "Jemek csikti" kiáltás után egy nagy nehéz és keres fatállal fején, melyben több rendbeli étel van, a lépcsőn felcammog. A tág előcsarnokba érve, már egy csomó éhes lebzselő (itt szolgáknak nevezik) vár reá, hogy a fűszeres illatú és párolgó terhet fejéről leemeljék s a földre helyezzék. Míg aivászok és szolgák összevissza körülállják a kerek fatálat, egymás után megnyílnak a mellék ajtók s belépnek az étkezés különböző résztvevői, hogy az étterem felé siessenek. Az asztal oly egyszerű, aminő csak lehet. Még néhány évtized előtt csak a földtől legfeljebb két arasznyira emelkedő kerek fatáblából állt, mely körül a vendégek, m o r e c o n s u e t o leguggoltak. Ma a c i v i l i s a t i o n a l a f r a n c a i s e szokásba hozta a kerek, egylábú asztalt, melyen a régi hagyományos "szini" (kerek réztábla) néhány kanállal és kenyéradaggal fekszik, mert késsel és villával az újkori etiquette meg nem barátkoztatta még a keletieket. Az Isten adományát szúró- és vágó szerszámokkal felaprítani, vétkes eljárásnak tartatik. A kés és villa használata úgyis hiába való, mert a nem folyékony ételek oly puhára vannak főzve, hogy az ujjak első érintésére széjjel mállanak.
Ily asztal körül a társaság tetszés szerint foglal helye; csak a vendégeknek tartanak fenn helyet, rangjuk szerint a házi úr közelében. Az utóbbinak egy jeladására, (rendesen egyet tapsol) a belszolga egy, gyakorta harmadik kézből neki átszolgált tálat tesz az asztalra, melyből előbb a háziúr, s utána a többiek is ujjaikkal szedik ki az ételt. Egy tálba legföljebb ötször lehet belenyúlni, mert a menü rendesen igen számos ételből áll s a tálak váltása nagy gyorsasággal történik. Amikor éppen egy vagy más ételt élvezni akarna az ember, már felhangzik a parancsoló "K a l d i r" (szedd el) s a nyalánkság azonnal eltűnik. Bor vagy más szeszes italok ritkán kerülnek asztalra, csak friss vizet nyújt a hátul álló szolga. A nyugatit kellemetlenül fogja meglepni, hogy az istenadta evőkészlet, édes, vagy savanyu, cukrozott vagy borsozott étkek után, minden lemosás nélkül tovább használtatik, minthogy a keleti asztal-etiquette nem követeli a tisztítást a különböző étkek után. Kárpótlásul a nyelhegyének bizonyos munkásság jutott osztályrészül, mely az európai előtt jó távol esik az aestetika hatáskörétől s fogalmától. S a Kelet még e sajátságában is nemzeti árnyalatokat bír felmutatni. A jobb s óhitű török társaságban csak a mutató-, közép- és gyűrűsujjat szabad alávetni a kezdetleges tisztogatási eljárásnak; Persiában minden öt újra terjed e szabadalom, de csak az első bütyökig, míg az afghánok s tatárok egész kényük, kedvük szerint járnak el. Általánosan, Keleten mindenütt, asztalnál feltűnő csend uralkodik, mely csak a járó-kelő szolgák léptei által zavartatik meg; társalgás, az európai asztal e legfőbb fűszere végképp hiányzik, s a számos ételsorozatok dacára, mely négy és tizenhat közt váltakozik előkelő török házaknál, mégis ritkán tart az étkezés félóránál tovább.
Az asztal-szabályok, jóformán az egész török birodalom területén ugyanazok; ó-török és görög szokások vegyülékei, s a persiaiaktól észrevehetőleg különböznek. Iránban, a tévhit szerint civilizáltabb ízléssel bíró országban, az asztalok és székek idegenszerű divata még nem gyökerezhetett meg. Itt még a földre terülve élvezik az étkezést s a különböző étkek finom török, vagy turkomán szőnyegekre, vagy pedig jezdei nemez darabokra állíttatnak s nem egymásután, hanem valamennyi egyszerre tálaltatik fel a vendégnek. Az étkezők nem ülnek keresztbe alávetett lábakkal, mint a törökök hanem sarkaikon guggolnak, s a szokásos hegyes szögletbe görbedve, bizonyos gonddal hajolnak az étkek felé, nehogy előre nyújtott hosszú szakálluk étel maradványokkal érintkezésbe jusson. A balkezet gondosan ölükbe, vagy ruhájuk alá rejtve, a jobb kéz egyedül működik, még pedig bizonyos keccsel.
Az ember kedv és hajlam szerint a főtt vagy sült húsok, a különböző pilav-félék, zöldségek és cukor ételekhez fog, anélkül, hogy a háziúr, vagy többi éttárs ízlése és választása által, befolyásoltatnék. Csak ha már részint jóllaktak, szoktak a hosszú, körülfutó előterítő kendő után nyúlni, hogy egy vagy másik étel nyomát eltöröljék, vagy a készen álló serbetedényből egy-egy enyhítő kortyot igyanak. Aránylag a tisztaság jobban ápoltatik a török, mint a persa házban, s az asztalnál is kitűnik. Az előkelőbb rendű török, aranyhimzetű h a v l u -ját (asztalkendő) nem gond nélkül használja, míg a persa csak egyetlenegy, hosszú perkál darabot használ, mely valamennyi vendég térdein végig fut, s melybe kezüket, szájukat és szakállukat törülik. Ugyanazon perkál darabba göngyölíttetnek a netán fennmaradó ételmaradványok, hogy másnap újból feladassanak. A török, ebéd előtt és után gondosan megmossa kezeit és szakállát, még a száj is erős szappanlével öblíttetik ki; a persa ellenben beéri egy-két csepp hideg vízzel, csak hogy a vallási szabálynak eleget tegyen.
Távol Ázsiában, a moszlimvilág keleti határain, természetesen még sokkal kezdetlegesebb az állapot, s már az Özbeg, Afghan, Turkomán és Kirgiz nevek is elegendők lesznek arra, hogy az olvasó ezeknek festésében a kecs vagy finomság vonásait ne várja. Az ezredéves iráni kultúrába magát beleélt néptörzsek erkölcseinek vagy szokásainak képe valóban semmi vonzót nem nyújt. A középázsiai ugyan minden alkalommal és napközben számtalanszor készen áll D e s z t u r k h a n -jával, (asztalkendő) minden érkező elé teríti s bőven szolgál étkekkel is, de itt még a kanál is ritkaság; az ujjak helyett az egész kéz használtatik, a szalvéta helyett a kabát ujja, vagy lebbentyűje s az egész asztal-étiquette a velőcsont csinos feltörésére, vagy egy zsiradék tömeg kellemes átnyújtására szorítkozik. – "Infandum iubes renovare dolorem! Valódi borzongás fut át, ha ez étkezésekre visszagondolok, melyeket nemez sátorok alatt, vagy agyag kunyhókban élveztem, s melyek vágyaimat felébreszték az egykor nem éppen kedvelt török vagy persa ebédek után.
Az asztalszokásokat ezennel leírtuk, s már most nagyjában az élelmiszerekről akarunk szólani. Az Ázsiai szárazföld egész széltében, Khinától az Ádriáig a főhelyet kétségtelenül a rizs foglalja el, s készítése módjának változatai épp oly számosak, mint fogyasztóinak osztályai. A közép-ázsiai as vagy pilau, már magába véve is több egyes ételnek vegyüléke, mert rizsből, sárgarépából, szárított szilvából és húsból áll, természetesen nagy adag juhzsír hozzáadásával. Ezen étel a turáni felvidékből származik, onnan az afghánokhoz jutott, minek következtében Őzbeg-Pilaunak is híják, s ezektől végre átment a persákhoz, kik Afghan-pilau-nak nevezik. Ez aztán a rizskészítésnek földrajzi határa. Persia nem keveset tart nemzeti szakácsmesterségére s csakugyan egész lajstromát bírja a különböző csilau- és pilau készítési módoknak, bár az első inkább csak alkatrészül szolgál a sokféle hús és tej étkekhez. Ezenkívül a persa még vörös, barna és sárga piláu-okat ismer. Egész provinciák vannak, hol a rizs a kenyeret helyettesíti, a főtt rizs az utazóövben hordatik, sőt még a lucullusi lakoma sem képzelhető nélküle. A persiai határtól nyugatra, az élelmiszer fontossága feltűnően csökken, mert bárha Törökországban sem hiányzik a rizs egy étkezésnél sem, még sem szabad elfeledni, hogy itt a pilau-tál csak befejezi a lakomát, míg a távol Keleten a főszerepet játssza minden étkezésnél. A pilau, a nép nagy részénél még ma is nagy kedveltségnek örvend; azonban előkelőbbek, kik már jóllaktak egyéb ételekkel, csak néhány kanálnyit vesznek belőle.
A rizs után zöld főzelékek és hüvelyes vetemények következnek elsősorban. Ezek többnyire a nálunk is ismeretes fajtájuak, néhány apróbb tök fajokat, a bamiát és patlidsán-t kivéve. Törökországban gyakran 6-8 tál különböző főzelék kerül az asztalra, s ott igen ízletesen is készíttetnek; Persiában azonban, európainak élvezhetetlen módon sütnek, főznek. A perzsa sokféle zöldséget nyers állapotban szokott elkölteni, melyek közt uborka, hagyma, tormasaláta s mások első helyen állnak. Közép-Ázsiában és az Afghánoknál keveset használtatnak a főtt zöld termékek, de annál nagyobb mennyiségben költetnek el nyersen. Nem szabad megfeledkeznünk a dolma nevű sokféle töltött főzelékekről sem, melyek közül Törökországban az úgynevezett Ialandsi-Dolma (a hamis töltelék) kiváló csemegének van elismerve. A szokott marhazsiradék helyett, az olajbogyók finom olajával készíttetnek, s minthogy hidegen eszik, vadász parthiekon, s a szabadba való kirándulások alkalmával a főszerepet játsszák az ambuláns hideg konyhában.
A húsféléket már csak harmadik sorban említem; sem minőségre, sem készítésmódra nézve nem képes amaz erősítő hatásra, melyet nálunk Európában gyakorol. Rendesen juhhúst esznek, s a legritkább esetekben marhahúst, mely csak Persia alsó néposztályai s néhány szegényebb középázsiai nomádok által használtatik rendes élelem gyanánt. A keleti rajongó dicsérettel szokta kiemelni a karaman- és kivirrsik juhfajok húsának előnyeit s valóban nem hiába, mert az csakugyan kitűnő, ámbár távolról sem oly tápláló, mint a marhahús s oly puhára főzetik és süttetik, hogy csak úgy szétomlik a szájban. Magától értetődik, hogy az apró marha sem vettetik meg, azonban készítés módja, a hiányzó lé-félék folytán, nem éppen ízletes az európai ínyenc szájának. A legismertebb hús-étkek a következők: a jahna, (egyszerűen főtt hús hosszú lével; kebab, vagy siskebab) nyárspecsenye, nyársra fűzött apró hússzeletek, kijma (vagdalt hús) s több alsóbbrendű húsfélék, melyeknek névsorozatával a keleti konyha netaláni barátai, az 1859-ben Londonban megjelent török szakácskönyv utján, megismerkedhetnek.
Csaknem megfeledkeztem volna a törököknél tatliliknek s a persáknál sirini-nek nevezett édességekről, melyek nélkül nem gondolható még a legközönségesebb étkezés sem, minél kevésbé tehát lakoma. A helva (rizslisztből és cukorból készült étkek) végtelen mennyiségű változatban létezik, melyek úgy színre, mint illatra nézve a legkülönbözőbbek. Nem kevésbé változatos börek lajstroma, oly tésztanem, mely a nálunk ismeretes barátfülre hasonlít, s többnyire spinót-tal töltetik meg. Kiváló kedvelésben részesül a baklava, egy zsiradék és cukor áztatta tészta, melynek elköltésében a török gyomor valóságos csodákat mível. - A persa édességek valamivel elegánsabb alakkal bírnak, s egy különös tésztanem, a rahat-lokum (torok-kellem) készítésében, annak idejében egy Hadsi Bekir volt híres, kinek gyártmányai nagy mennyiségben Európába is szállíttattak. A persiai cukor nemük Törökországban, Arábiában és Egyiptomban rendkívül kedveltek. Az érkező vendégnek, a nap ünnepelt hősének, mindenkinek, akinek gratulálnak, egész cukorsüvegekkel kedveskednek ajándékul s a hosszú fatáblákon (gondsa), melyeken lakodalmak alkalmával a szolgaszemélyzet a nászajándékokat viszi, több tucat cukorsüveg magasodik ki. Még a szerelmi nyelvben is nagy szerepet játszanak a festett cukorneműk, mint a különböző vágyak és szerelmi ömlengések tolmácsai, s valamint a complikált virágnyelvet, úgy a cukornyelvet is jól kell tudnia annak, ki hódításokat akar tenni a bel-ázsiai világ szépei között.
Legyen megengedve nekem, rajzaimnak ezen részét néhány általános észrevétellel fejezhetni be. - Az étkek és edényekbeni fényűzés, mely természetesen nagyon különbözik attól, amit mi ezalatt érteni szoktunk, az újabb korban Keleten, hol minden hanyatlásnak indult nagyon alább szállt. A középkorban határtalan vendégszeretet uralkodott a nagyoknál és hatalmasoknál s végtelen kíséretük természetesen megfelelő konyhaszemélyzetet és felszerelést, valamint hallatlan mennyiségű élelmiszereket igényelt. A krónika oly hercegekről szól, kiknek napi osztaléka, több száz darab vágómarhát, több száz mázsa zsiradékot, sőt több száz mázsa fűszert igényelt. A nagy Szamanida által legyőzött, utolsó Szafaridáról egy erre vonatkozó, jellemző adomát beszélnek. E herceg, kit az elveszett csata napján elfogtak, egy közkatona által sovány estebédet főzetett magának egy szűknyakú bögrében. Midőn az étel elkészítve hűlés miatt a földre állíttatott, egy éhes kutya odasompolygott s fejét az idénybe dugta, minthogy azonban fejét többé ki nem bírta húzni, ijedtében bögréstől elszaladt. E furcsa jelenetet megpillantván, a herceg hangos kacajra fakadt. "Az Isten szerelméért, kérdék tőle, mi indíthat mostani helyzetedben ily vidám nevetésre." – "Nézzetek oda," felelé a herceg. "Még ma reggel jelentést tett nekem intendánsom, hogy konyhakészleteim továbbszállítására alig lesz elegendő 300 teve; s íme most egyetlen kutya is elegendő reá, hogy edényt és ételt elhordjon. Nem sajátságosak-e a sors szeszélyei!–"
Keleti történetírók, úgyszólván hihetetlent beszélnek némely történelmi nagyság asztali pompájáról. Ünnepélyes lakmározásaik alkalmával, a sült juhok, lovak és tevék százával, s a méz és tejfölös hordók egész végtelen sorozata bocsáttatott a vendégek rendelkezésére. Állítólag legmesésebb pompát és fényt láttak Timur, a persiai Szuleiman Sah, s néhány török Szultán idejében. Ha e leírások csak némileg közelítik is meg a valóságot, akkor az újkori hasonló törekvések, mint például az Abdul Medsid által 1857. s annak idejében egész Európa által bámult negyvennapos ünnepély, a hajdani, határt nem ismerő fényűző pompához képest, nyomorult silányságnak tűnik fel. Pompaszeretetük hírét már elveszték a törökök s belőle csak az étkezésben való mérséketlenségük maradt fenn. "Az arab eszik, míg jóllakik, - a török, míg megpukkad," s ha tapasztalataimnak hiszek, e példabeszéd nem indokolatlan, azonban nagy ellentétben áll azon szép négy-sorossal, melyet Fuad pasa, a kor legszellemdúsabb töröke, gyönyörű kalindschiai villájában, ebédlőjének falára íratott nagy arany betűkkel. E négysoros, mely Ali khalifa tollából eredt, így hangzik:

La takun bil ejsi medsruhuul fuad
Inn er rizk min al Allah kerim,
Kun ghani al kalb v'akna bil kalil
Mut fula tatlub maasan min laim.

Ne kínozd szívedet az élelem miatt,
Hisz az Istentől a kegyelmestől ered,
Bízzál s remélj s kevéssel érjed be mindig.
Halj meg! de eledelt aljas embertől ne kérj!

Tivornyázás

Este van, ama csodaszerű, enyhe őszi esték egyike, melyeknek édes bája a Boszporus partjain eltörölhetetlen emléket hagy hátra a szemlélő szívében. A leáldozó nap búcsúzó sugarai mágikus világításban tüntetik fel Rumeli Hiszar festői romjait, s elmosódó rózsás fényt borit Abdul Medsid átellenben fekvő nagyszerű nyárilakára s egy egész sor "jali"-ra, Kanlidsián, Csibuklu, Hünkiar-Iszkeleszin túl egész a lejtősen emelkedő beikozi kastélyig. Andalító csend terül el a hegyeken, a légkörön s a napon át friss poiráz- (északi szél) által ringatott Boszporus sötétkék hullámain. Kajikdsi-nk (gondolavezetőik), kik sugár sajkánkat a szerail csúcstól egész a kandilli-i folyamrohamatig egyenlően hatalmas evezéssel előrevitték, némi nyugalmat engednek maguknak s a lengő, hófehér patyolat ingujjal forró homlokuk verejtékét törülgetik. A sajkában ülők is, főnököm, két pecsétőr, egy titkár és más kisérők, mélyebben szedik a lélegzeteket s gyönyörködnek az edző, frissítő levegőben, mit Boreas apó a távol Észak-ról küld, amaz éghajlatról, mely máskor ijesztő rémképekkel tele, Stambul mai urainak egész éven át zsiradékot szerez ételeikhez(2) és éltető légáramlatot idegzetük számára.
2)Szibirjagi szibiriai zsírnak hívják a Konstantinápolyban leginkább használt zsiradékot, mely Oroszországból importáltatik.

– Amint így elvonulunk ladikunkkal a kecses villák kertjei és nyitott ablakai mellet, számos ismerős pasát, efendit vagy beyt pillantunk meg, nyári bundájába(3) burkoltan, a diván egy zugában guggolva, míg egész figyelme egy előtte álló tálra összpontosul, mely több kis palackot, kis poharat és apró tányérkát tartalmaz. Nemsokára megérkeztünk az iszkelle-nel (kiszálló hely) hol fehér s fekete szolgák a sajka érkezését várják, a pasát szelíden hóna alatt fogják, a partra segítik és kimért léptekkel a háziurat a hosszú előcsarnokon keresztül, egész a hárem-függönyig kísérik.
3) A török k ü r k szónak szószerinti fordítása, mely lényegére nézve azonban inkább prémes háló köntösnek mondható.

Ezalatt a szolgák a szelamlik egyik termében felállították egy vagy több tálban mindazon tárgyakat, melyek a csakmakhoz, (dőzsöléshez) szükségesek. Eredeti jelentősége szerint ennek tulajdonképpen csak egy kis falatozásnak kellene lennie a mesterséges étvágygerjesztés céljából; félig-meddig úgy működve mint a z a k u s k i az oroszoknál s az absynth a franciáknál. Ennélfogva az egész kis arányban van tartva. A víz és rakiüvegek csak félig tölték, szintúgy a kis porcellán tálak, melyeknek tartalma csak minőségére nézve meglepő. Az t. i. apró kenyérszeletekből, endivia salátából, hideg angolnából, heringből, füstölt nyelvből, hideg pecsenyeszeletekből áll, melyek pisztáciákkal, sült borsóval, mogyoróval s számtalan édes csemegével vannak körülrakva. Ezek az általános m e z e (nyalánkság) név alatt szerepelnek, s arra számítván, hogy ivásra ingereljenek s a dőzsölés örömeit emeljék. A be nem avatottnak ezen előétkezés inkább úgy tűnik fel mint a lakoma maga s nem mint annak előjátéka s sokakra e nyitány csakugyan oly hatást tesz, hogy az előadásra magára képtelenné válnak; azonban ez régi szokás s minél többféle tál szerepel a m e z e -nél, annál nagyobb élvezetet várnak a tivornyázásból.
Az imént említett salonban (a szelamlikban), ezalatt a férfivilág összesereglett – a házhoz tartozók kék, violaszín, sárga vagy zöld bundákba burkoltan, az idegen vendégek a szokásos szetrikban – s a rangszerinti szabály szerint helyet foglalt. Mély csend uralkodik. A társaság bágyadt szemekkel, fáradt tagokkal ül ott s a kimerültség félreismerhetetlen jeleit tünteti fel, vajon a magas Porta fárasztó hivatalos munkái következtében-e, vagy pedig a hosszas lustálkodás és folytonos kávé szörpölgetés által előidézett blazirtság folytán, – azt nehéz volna elhatározni. Elég az ahhoz, az urak fáradtak s a kör legelőkelőbbje által adott jel után, mely a "g e l s z i n," (rákezdhetjük!) kiáltástól kisértetik, a társaság az első poharat ajkaihoz emeli. A jelenlévő szolgák töltik be a pohárnok tisztjét. Az egyiknek egy pohárka r a k i t nyújtanak egy fél pohár vízzel, a másiknak valamely meze-tállal szolgálnak. Különös mohóságot mutatni ez alkalommal nem illő. Ennélfogva bágyadtan lehajtott fővel s félve kinyújtott karral nyúlnak a felajánlott tárgyak után, komolyan szörpölgetik a szeszes italokat s azután épp oly kényelmesen visszahanyatlanak a ruganyos párnákba. Ezen eljárás két-háromszor ismétlődik egymás után. Ezalatt az italok megtették hatásukat s mintha valami rejtett tűz a villany gyorsaságával ragadta volna meg a jelenlévőket, kéz, láb, fej gyorsabban mozdul, a szem merészebben néz körül s nyilván új gyönyörrel szemléli a lélekemelő látványt, mit a naplemente a Bosporus partjain nyújt. "Szemüvegeden keresztül," mondá egyszer fülem hallatára egy török egy európaihoz, nem tanulod meg soha méltányolni a mi Bogazicsink (Bosporus) szépségét; uram, tégy helyébe két pálinkaüveget, azok látásodat felelevenítik és mindent kétszeres fényben s ragyogásban fognak feltüntetni."
A borozgatás első negyedórája elmúlt s a kép némileg megváltozott. Az alárendeltek, kik remegő félénkséggel foglaltak helyet felsőbb valóik körében, lassanként kibontakoztak a tartózkodás láncaiból, melyek helyeiken lenyűgözve tarták. Már nem várják be a szolgákat, hanem sajátkezűleg nyúlnak a poharak után s a főnök szemét keresve, s annak nyájas biztató tekintetével találkozva, a szolgák eltávolíttatnak, s ők maguk vállalják el a ganyméd háládatos szerepét. Nyilvánulhatna-e még jobban az alázatosság, mintha N. N. titkár vagy osztálytanácsos főnökénél elvállalja a szolga szerepét? Az efendikéztől nyújtott poharak hamarabb hajtatnak fel, hogy az udvariast ne soká kelljen váratni, a társaság egyre élénkebb lesz e foglalatosság közben s a vendégkoszorú, mely eleinte a legilledelmesebben s mély csendben egymás mellett ült, egyszerre megbomlik: Apraja nagyja tarka-barkán ül vagy áll – a borozgatás második stádiumába ért.
Már a harmadik negyedóra ütött. A szolgáknak már nyoma sincs többé, csak időnként felmerül egyik-másik, hogy a gyorsan megürült raki-üvegeket az éléskamra h a s z i r l i k-ából (nagy idény) újból megtöltse, vagy a meze-tálakat megrakottakkal váltsa fel, – különben azonban a társaság egyedül hagyatik, mert a jókedv hullámai még erősen emelkedőben vannak s a decórum fenntartása kedvéért kívánatossá vált a zártkörűség. Aki a borozgatás ezen időszakában az ivók közé lép, rendkívül meg lesz lepetve a hivatalos színezetű s különben oly háthághatatlan válfalat képező ridegségnek teljes eltűnése által. Az alárendelt, ki rangja s rendje szerint máskor a szobába lépve, leírhatatlan zavarral tekint körül, az ülőhelyek utolsóját szemeli ki s szűzies félénkséggel ereszkedik le annak legvégére; ki soha sem mer hangosan beszélni, ölébe összetett kezeivel mint valami áldozat áll felsőbbvalója előtt, most egész fesztelenül ugyanazon díványra ereszkedik le, az utóbbi mellé. A jelenlévők kabátjai nyakig felgombolvák, a fez vagy turbán félre van tolva, a nekitüzesedett arcban a szem lángokat szór, a beszéd fékezetlen, s nem úgy mozognak többé mint a nyugodt, meggondolt keleti, de inkább mint a feldühödt, szenvedélyes nápolyi. "Raki dafi meraki," vagyis, Raki, te gondűző, így énekli meg a rakit az arab, s ezen elnevezés igen találó, mert ki bírná leírni a mindennapi élet mennyi gondját és kínját, mennyi félelmét és haragját, mennyi gyűlölet és irigységet, hány aggodalmas percet a diplomatikai irat vétele előtt, fennhéjázó követségi hivatalnokok s török nagy urak mily kétségbeesett csalódásait temette már el ezen apró raki poharak irgalmas nedve.
Itt-ott e borozgatásokat valamely zeneművész előadásaival élénkítik meg. A K a n u n a mi cimbalmunkhoz hasonló hangszer századok előtt a török és persa előkelő-világ salon hangszere volt s mai napig fenntartotta uralmát. Mit mi művészi előadásnak nevezünk, azt Keleten t a k s z i m-nak hívják; nagy szellemi élvezetnek tartják, bizonyítja ezt a mély csend is, mely az első hangok felhangzását nyomban követi. Ily percekben soha sem tudtam eléggé csodálni a zene végtelen hatalmát. A művész a szoba egyik szögletében a földön ülve, előjáték gyanánt mélabús szívreható hangokat csal ki elbájoló hangszeréből. A hallgatóság halálcsöndben élvezi a megindító, édes-bűvös dallamot, csak olykor-olykor hangzik fel egy-egy elnyomott sóhaj s egy reszkető oh! oh! hal el a szinte hallgatódzni látszó mozdulatlan légben. Némelyek könnyekre fakadnak, hangosan zokognak mint a gyermekek s mi legcsodásabb: a hallgatóság mély felindulása a művészre magára is átmegy s forró könnyek közt folytatja dalát és játékát. - O ti boldog, örökké feledhetetlen órái ifjúkoromnak, midőn egy ismeretlen világot s idegen embereket bámulva leírhatatlan elragadtatással élveztem e jeleneteket!
Ez a felmutatott képnek egyetlen költői oldala; ezen kívül azonban, a szemlélő egyedül csak sötét árnyakra és visszataszító alakokra akad, mert a tivornyázás, a falatozás ártatlan megnevezésével szépítve, gyakran órákig folytattatik s a túlságosan élvezett szeszes italok legundorítóbb következményeit vonja maga után.
Az olvasó kegyesen meg fog róla emlékezni, hogy a társaság még vacsora e l ő t t van, s minthogy a szolgaszemélyzet, mindenféle positurákban guggolva vagy ülve, már nagynehezen várja az estebéd felhordására szóló parancsot, nem csoda, ha időnként valamelyikük a halkal szétvont függönyhasadékon keresztül a terembe pislant, avagy ásítással és sóhajokkal ád kifejezést végtelen unalmának. Azonban ezen esti mulatságok két-három óráig, sőt néha éjfélen túl is tartanak. Félig vagy egészen részeg állapotban, a társaság végre asztalhoz ül, hol étvágy, kedv, sőt néha öntudat nélkül tele tömi a gyomrát. Vacsora után a ágyat keresi fel az ember, de álomra csak a vizes palack gyakori használata után tehet végre szert, s habár a törökök állítása szerint a ráki ivás távolról sem oly kártékony mint a borivás, a dőzsölők mégis csaknem kivétel nélkül; mérséketlenségük szomorú jeleit hordják magukon. A jó efendik már idő előtt vénült, bágyadt kinézéssel bírnak, a raki oka annak, hogy idegzetük oly hamar felmondja nekik a szolgálatot, s szinte a rakinek tulajdonítható a szellemi érintkezés ama halvány szikrájának kialvása is mely régi időkben, a két nem elválasztása dacára, a török társaság összejöveteleit fel szokta volt villanyozni.
A mily messzire terjed a török nyelvű nép, s ameddig elhatnak a török szokások s törvények alatt álló társadalmi viszonyok, a pálinka kiváló előszeretetben részesül, ámbár az ottoman császári birodalomban több kitűnő borfaj termeltetik. Azt állítják, hogy a bor fejfájást okoz; de ez csak kifogás s a bor mellőzésének egészen más oka van. A bort t. i. "sarab"-nak hívják, s miután a próféta az utóbbinak élvezetét a korán több helyén különösen megtiltja, az akkoriban Nyugat-Ázsiában még ismeretlen rakit azonban nem is említé, a Szunniták különösen előszeretettel használják fel e nyelvészeti kibúvót s ily módon bűn nélkül vélik magukat átadhatni a szeszes italok annyira kedvelt élvezetének.
A siita Persia másképp gondolkozik és cselekszik. Itt a venyige tüzes gyermekének előszeretettel hódolnak. A boroskancsó, borosüveg és borospoharak, országszerte használt kifejezések, ámbár másrészt a bor itt is az isteni lelkesültség előidézésére s a mámor vallási rajongásra alkalmasnak tekintetik, amely által legkönnyebben emelkedhetnek a valódi isteni szeretethez. Hogy miképp hozható egyhangba az istenszeretet az istenkáromlással, nehezen érthető s mégis tény, hogy p. Khejjam, a mohammedán világ e kitűnő költője egyik rhapsodiájában erősen neki megy a nagy Allahnak. Egy este, midőn ezen író házának tornácán borozgatott, s egy szélroham váratlanul feldönté s eltöré boroskancsóját, haragjának a következő, istenkáromló versben adott kifejezést.

Ibriki mej mera sikeszti Rebbi!
Ber men deri eisra bebeszti Rebbi!
Ber khak berikhti meji nabi mera,
Khakem bedihen! meger tu meszti Rebbi!

Boros kancsómat eltöréd oh Isten!
Üdvöm kapuit zártad be oh Isten!
A földre öntéd üdvhozó borom
Bocsáss! becsíptél tán te is oh Isten!

Különböző népeknél voltam jelen persa dőzsöléseken; valamennyi közül a pompás Sirázbeliek, az örökké viruló virágok országában, voltak a legérdekesebbek. A tivornyázás Persiában mihmani (megvendégelés) ártatlan nevét viseli s nem a mindenkinek nyitott szelamlikban, hanem az enderunban (háremben) tartatik meg, mi már magában véve is vallás elleni bűn, miután a ház e részébe tulajdonképpen csak vér- és tejrokonoknak, de idegeneknek semmi szín alatt sem engedtetik meg a belépés. Itt is, többnyire hűvös esti órákra hagyatik a borozgatás, azon különbséggel azonban, hogy nem estebéd előtt, hanem utána dőzsölnek. Ha annyi fáradságot akarsz magadnak venni kedves olvasó, s szemtanúja kívánsz lenni egy ily megvendégelésnek, kísérj el kis sétán s jer el velem egy a városon kívül fekvő csinos villába. Miután a kert előli részén végig haladtunk, több udvaron keresztül végre egy, a szentélyhez hasonló rejtett terembe érünk, melynek gipsfalai három oldalt csaknem üresek, padlózata azonban a sűrű jezdi szőnyegen kívül még vastag vászonnal is be van vonva. Két-három nagy fatálon, igen különböző ételek állnak, melyek édes illatot és gőzt terjesztenek. A ház valamely meghitt szolgája titokzatos arccal e szobáig kísért. Az úr egy intésére helyet foglalunk s egy vagy más étel megízlelése után rögtön a boros kancsóhoz kell fognunk. A persa ivó-etiquette lényegesen különbözik a töröktől. Illemszabályoknak s látszólagos tartózkodásnak nyoma sincs, s mi leginkább szembetűnő, az amaz aggályos gond, mellyel ruhát és szakállt az étkekkel való érintkezéstől megóvni igyekeznek, míg erősen előre hajló fővel, poharat ürítenek. Minthogy a legkisebb borcsepp, vagy zsírfolt a ruházatot és padlózatot tisztátalanná teszi és az imádság elvégzését megakadályozza, rendkívül vigyáznak, hogy ama nedvnek, mit üvegekként magukba öntenek, egy árva csöppe se érje a személyt. De mily sajátságos ellentétekbe téved Ázsiában a vallás humbug, s leginkább az álszínűségéről s tettetéséről ismeretes Persiában! Mindazáltal, az illem határai itt sokkal kevesebb szigorral tartatnak fenn s a borozgatások valamint a lakmározások is gyakorta valóságos tivornyává, dőzsöléssé fajulnak. A török társaság már csak a múlt század végéig tartotta meg a k ö c s e k név alatt ismeretes táncelődásokat, míg Persiában a valódi keleti érzékiség e visszataszító szüleménye még teljes pompájában virágzik s táncosok nélkül a lakoma vagy tivornya nem is gondolható. A tánc alatt vad zűrzavar uralkodik s oly lárma és tombolás mint a legalsóbbrendű európai lebujban. Olykor a bortól felhevült vendég ültéből feláll, hogy a táncosok közé keveredjék, egy másik Hafiz nagy Khejjam féle verseket deklamál, míg egy harmadik, a közel muezzin komor hangjai által félig kijózanodva, gépiesen hozzálát imádsága elvégzéséhez s a szentelt ötszögű pecsétet éppen oda teszi le hol minden bortól van elárasztva s a legvétkesebb játék a bűnök fészkét rakta meg.
S Persia nem csak ma óta bortermelő ország, már évszázadokkal ezelőtt is az volt, midőn Dsulfa örmenyai csapatja Iszpahan mellett, melynek rovására tétetik minden bűn, még az Araxes partján tartózkodott. Azoknak a száma, kik a "Lateskiru" (ne legyetek ittasok) parancson túltesznek, sokkal nagyobb itt, mint Törökországban. Nem csak este isznak de a nap minden órájában, s nem csak az értelmiség egy bizonyos osztálya iszik, de még a mollák és a nagy urak nejei is hódolnak a bor élvezetének. Nyilvános kertekben sőt temetőkön is rendeztetnek borozgatások, s egy ivótársaság melyben Hafiz sírjánál, sirázi művészek és irodalmárok közepette részt vettem, örökké emlékezetes lesz előttem. A szép fehér márvány tábla, melyet Perzsia kedvenc uralkodója Kerim Khan Zendi a híres dalnok földi maradványai fölé emeltettek, pohárszékül szolgált, mi egy bizonyos felfogás szerint korántsem tarttatik profanátiónak, minthogy a bor legdicsőbb dalnokának alig lehetne találóbban áldozni és hódolni mint éppen borral. A poharazás csak az est ima után veheti kezdetét; itt csupa vallásosságból isznak s kiki ismeri Délpersia csodás csillagzatú éjimenyezetét az nem fog csodálkozni rajta, ha minden újonnan felmerülő csillagképet mindig megujjuló elragadtatással üdvözölnek s újból fellobbanó élvezettel szörpölik a drága Khullari nedvet. – Egy poharat a Kervankus (karavánölő) tiszteletére; egyet a Binat ul naas-ra! (a halott leánya: kis és nagy göncölszekér,) mondják egymásnak s az enyhe éj tündéries csendjében, egy nagy temető síri némaságának közepette, Hafiz dalainak mélabús dallamai költői elragadtatásra hangolják a bor nemes tüzétől felhevült lelkeket.
Távolabb, Persiától jobban keletre a bor és költészetének birodalma megszűnik. Afghanisztan és Középázsia durvább népeinél, a Korán szavaihoz való szigorú ragaszkodás nem engedte meg az élvezetnek kedvező értelmezést s ennélfogva a szeszes italok állhatatosan mellőztetnek. Csak Bokhara, Karsi s néhány más város zsidói, készítettek annyi bort a sok kitűnő szőlőfajból, amennyit vallási szertartásaikhoz szükségeltek, s iszonyú büntetéssel bűnhődött Izráel azon szerencsétlen fia, kinek gyártmánya által valamely igazhívő az ivás halálos vétkére csábíttatott. Annál borzasztóbban dúlnak s dühöngnek még ma is a pót-ingerlők, a hasis és ópium, melyekről más helyen szándékszunk szólani, s melyeknek pusztításai természetesen sokkal borzasztóbbak a szeszes italokénál.
A mondottak után a szíves olvasó azon meggyőződésre juthatott, hogy Ázsia azon népei, melyekről jelenleg szó volt, nem isznak, hanem dőzsölnek, s a bort nem gyomorerősítőül, hanem egyedül mámorító szerül használják. S pedig e bűn a szigorú Korán parancsok dacára, mégis már igen régi, sőt az a régibb századokban midőn az arab próféta tanaihoz még szigorúbban ragaszkodtak, annak mai követőinek bizonyítéka szerint, még sokkal általánosabb volt mint jelenleg. Már I. Jezid Khalifáról is beszélik, hogy nagyon iszákos volt s bora, melyet a mámorító hatás emelése tekintetéből pézsmával fűszerezett, Mekka tőszomszédságában t. i. Faif-ban termeltetett. Fiáról, I. Welidről az a hír, hogy csak minden másodnap ivott, a többi Khalifa azonban, s főképp II. Welid a legkicsapongóbban hódoltak a bor istenének. Az Abbaszidák alatt a próféta néhány helytartója saját pohárnokával bírt, s a későbbi mohammedán uralkodók s az ország nagyjai közt sokan voltak kik, delírium tremens-ben végezték be életüket. Ezen irányban Kelet Nyugattól csak azon egyedüli körülmény által különbözik, hogy ott az iszákosság inkább belsőleg mint külsőleg terjedt el; mert míg Ázsiában csak a társadalom magas rétegei vannak megmételyezve e bűn által, addig a nép - természetesen török hitűekről beszélek - kiváló józanság által tűnik ki s e tekintetben jóval felül áll a keresztény-nyugati világ megfelelő néposztályain, melyekben az iszákosság számtalan bajnak a forrása.

Folytatás