Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dohány és bódító szerek.

Azon élvezetek közt, melyek a moszlimhitű Ázsia egész széltében és hosszában elterjedtek, a dohány és a pipa úgy szólván első sorban állnak. Azok ott nem fényűzési cikkek, hanem nélkülözhetetlen élvezeti tárgyak, és ugyanazon jelentőséggel bírnak Stambulban a főúri palotában, mint a szegény közép-ázsiainak nemez sátrában, ki bár kenyeret soha se látott és soha sem evett, egy jó harapás füstölt lóhús, vagy pedig egy ital savanyús "kumis" után legfőbb élvezetet talál pipájában. Vajon Európából, vagy Khinából jött-e át a dohány nyugat Ázsiába, ez a kérdés már gyakran vita tárgya volt. A feltevés, hogy a mennyei birodalom hajfonatos fiainak apró rézpipája a khinai befolyással egyetemben már korán megtalálta az utat a mongol sivatagon keresztül egész a Tien-san hegységig, nem egészen jogosulatlan; azonban mégis téves; mert a tény, hogy a dohány a középkorban még ismeretlen volt Keleten, már azon körülményből is kitűnik, hogy Mohammed tanainak magyarázói a bódító élvezetek tilalmáról szóló értekezleteikben csak újabb időkben tesznek említést e növényről; másrészt e felfogás azáltal is támogattatik, hogy sem a török, sem a persa és tatár, szóval semmi keleti irodalomban sem bírtam felfedezni a dohány nyomát. A költők, kik szerelmet, bort, virágot, zenét s az élet egyéb gyönyöreit oly különbözőleg s oly szenvedélyesen megénekelték, a dohányról, a keletiek e főélvezetéről bizonyára meg nem feledkeztek volna. Képzeletük csak ismert tárgyakkal játszik s egyedül csak a dohányélvezet újságának tulajdonítható, ha még eddig nem talált dalnokot.
Hogy az ismert közmondás: "Úgy pipázik mint a török," igen régi eredetű volna, abban már azért is kételkedem, mert azon törökök, kik Európa délkeleti részén kellemetlen látogatásaikat szokták volt tenni, még nem kötöttek volt ismeretséget a nikotinnal, minthogy csak IV. Ahmed Szultán uralkodása alatt adatik ki a parancs, hogy a dohányfogyasztást meg kell akadályozni. Igaz, hogy ma éppen az Ottomán császárság az, melyben úgyszólván kultusszerüleg hódolnak a dohánynak. Rumeliában, még pedig a nagy macedóniainak szülőföldjén terem a dohányok királya, leginkább pedig a Szalinichtól észak-keletnek fekvő kis helységben: Jenidise Vardarban. Ezen apró, sárgásbarna növény hetekig, sőt gyakran hónapokig száríttatik a hazai talajon, azután kis csomagokba (bogcse) göngyöltetik s csak, miután már éveken keresztül feküdt a dohányárus raktáraiban, tiszteltetik meg az Aala Göbek-névvel, a stambuli ínyencek által. A selyemszál vékony sárga vágott dohánynak aztán ugyancsak nagy is az értéke a császári palotában s a szultán háremében, s nem kevésbé a magas Portánál, hol a titkos minisztertanács sűrűn felszálló fűszeres füstfellegek közt végzi a fontos államügyeket. A pipák, a szár, valamint a szopóka is, melyek e legjobb dohány élvezetét közvetítik, ennélfogva különös gonddal választatnak és gondoztatnak. Az agyag pipának a Findiklibeli (Konstantinápoly egyik negyede) Haszan-féle gyár bélyegével kell bírnia, a hosszú jázminszárnak, a selyembársonyszerű kéreggel, Brusza ültetvényeiből kell származnia, a szopókának átlátszó, tiszta borostyánkőből kell lennie az utolsó divat szerinti alakban faragva, s a zivána (vékony csövecske, melyre rátétetik) az első esztergályos műve. Csak az ily tökéletes dohányzó készletek érdemesíttetnek arra, hogy e legjobb dohány számára használatba vétessenek s ott, hol dohány és pipa a legjobb fajtából valók, ott a pipaszolgának (csibukcsinak) is igen jártasnak kell lennie művészetében.
Gyakran komikus csodálkozással szemléltem az ilyen csibukcsit, míg a pipa egyes részleteit gondosan s arányzatosan összeállítá. Az agyagpipa, mely néhány nappal a használat előtt megtöltetett, s köröskörül rojtszerű párkányzattal van ellátva, pléh szelencébe záratik. Többször hallám azon állítást, hogy a pipa íze, a dohányra tett parázs nagyságától és formájától függ, s ha a csibukcsi meggyújtja a pipát, mindaddig szokott a szénmedencében kotorászni, míg lapos, kerekalakú parázs darabot talál. A szolgát teendőiben figyelemmel kísérhetni, midőn jobbjában a hosszú pipát, baljában a kerek réz tálcát tartva komoly ábrázattal és kimért léptekkel közeledik urához, midőn attól a pipaszár hosszának megfelelő távolságra egy térdre ereszkedik a tálcát leteszi, s a pipát reá helyezi, hogy aztán a szárral félkört képezve a szopókát urának félig nyilt ajkai közé csúsztassa, mindez a szemlélő Európaira rendkívül komikus hatást gyakorol, míg a török egész természetesnek találja az egész eljárást. Míg az úr a pipaszár után nyúl, a szolga felemelkedett térdeltéből s alig hátrált egy lépéssel, midőn már az első mély szippantásra előidézett sűrű füstgomoly őt s a közel környezetet felhőjébe burkolja. Az első szippantás középszerűnek, a második és harmadik legjobbnak, a negyedik már rossznak tartatik s az ötödik az ínyencek által egészen megvettetik.
Az elhunyt Abdul Medsid Szultánról azt hallottam beszélni, hogy soha sem tett egy pipából három húzásnál többet; az egykori külügyminiszter, Aali pasa, sem szítta soha végig pipáit. Az ínyencek által megvetett maradékot a künn várakozó szolgaszemélyzet finom nyalánkságképpen élvezi. Mi a finomított töröknek csípős és nyers, az megfelel a vad anatóliai durva ínyének, ki nagyon is szereti, ha nyelve erősen felmaratik.
Minthogy ki-ki tulajdon pipájából szí, nem feltűnő, ha e tárgy minden előkelőbb ember nélkülözhetetlen vademecumjává válik; a pipa ennélfogva mindig és mindenkor kíséri a törököt. A nagyobb úr két-három szolgát tart a pipához; az egyik az úgynevezett p e t i t e d o m e s t i q u e-ot végzi, a másik lovaglás, vagy séta közben kiséri urát. A hosszú szár, ékesen díszített posztó tokba dugatik; a pipafejet, dohányt és más hozzávalót a szolga egy oldalán lógó tölténytáskában hordja. A Konstantinápolyban tartózkodó idegen, gyakran nem csekély kíváncsisággal fog szemével követni valamely gyalogoló vagy lóháton járó büszke Oszmanlit, a jól elpakolt hosszú eszközt hordozó szolgától követve, ki oly gőggel lépdel ura mögött, mintha csakugyan egy hősies vasgyúró fegyverhordozója s éppen útban volna egy komoly légyottra. Bizony az idők változnak! Ami a régi, harcias nemzedéknek egykor a fegyverhordozó volt, az mai nap az elpuhult utódnak a csibukcsi!
Naponta hatvan-nyolcvan pipát színi, nem ritkaság; a pipa minden foglalkozás alatt, s ha az mindjárt a legkomolyabb természetű lenne is, a török elválhatlan, nélkülözhetetlen kisérője. A magas Portánál, a minisztertanácsban, hol a török nagyok három világrészre terjedő hazájuk sorsa fölött tanakodnak, egykor a kérdés merült, nem lenne-e helyes a csibukcsikat legalább a fontos és titkos államügyek fölötti tanácskozásokból kizáratni. A vélemény különbség nagy és viharos volt, íny- és ész soká küzdöttek egymással, míg végre néhány potrohos ülnök indítványa győzött, mely szerint kár volna a régi, jó szokást szégyenbe ejteni s az ártatlan csibukcsinak megtiltani, hogy akármelyik percben a pipa felfrissítésére a terembe léphessen; pedig jól tudták, hogy e határozat helytelenséggel jár, miután a ravasz szolgák foglalkozásuk közben gyakorta ellesnek egy-egy államtitkot, s mielőtt még a Szultán, vagy a hivatalnokvilág a magas tanácsnak határozatairól csak távolról is értesítve volna, már nem egy fontos titok külföldre szivárgott. Ennélfogva a háremlakos után a csibukcsi a legbiztosabb reporter a követségi tolmácsok és hírlapírók számára. Hányszor volt alkalmam valamely büszke levantait látni, ki kevélykedésében az egész világot megvetve, orrával csaknem a csillagokig ért, míg egy csibukcsi előtt alázatosan hajlongott és csúszott-mászott, csakhogy egy-egy fontos hírt csalhasson ki belőle, vagy pedig valamely érdekes okmányba belepillanthasson. – Hogy e hírhordozás, az illető famulusra nézve igen jövedelmező üzletet képez, ezt tán mondani sem kell; mi a csibukcsit ura a l t e r - é g o - jává emeli, egyedül csak a törökök határtalan dohány-szenvedélyén alapuló tisztjében rejlik.
A dohány és pipa, tehát nemcsak a különböző osztályok, de még az egyes rangfokozatok külső jelvényét is képezi. A musir (marsal) nagyon illetlennek találná, ha két rőfnél rövidebb pipaszárból szína, míg a mesterember vagy alsórendű hivatalnok kérkedőnek tartatnék, ha hosszabb pipát használna, mint amilyen rangjához illik. A nagy úr, az alárendelttel szemben pipáját egész hosszában nyújthatja ki, míg az alsóbbrendű a pipaszárt szerényen oldalra hajtva, csak a tenyerében nyugvó csutorát meri mutatni. A basa oly füstfellegeket fújhat ki a levegőbe, mint valamely gőzhajó kéménye, míg az alárendelt, csak zephir-könnyű füstkarikákat mer kilebbenteni, s azokat is nem maga elé, de háta mögé fújja. Nagyurak megtiszteltetésnek veszik, ha jelenlétükben a pipa mellőztetik, ugyanezt teszi a fiú is az apával szemben, s csak az a gyermek neveztetik jó nevelésűnek, mely atyja többszöri felszólítása után is, folyton tartózkodik a pipától.
Nem kevésbé szenvedélyes a dohányzásban a nővilág, habár kissé tartózkodóbb a pipa élvezetében. Titokban már a tizenkétéves leányka is hajszálvékony papírcigarettekkel kezdi meg a dohányzást. 14-15 évében, melyben a török hölgyvilág már eladóvá válik, szabadon dohányozhat. Az évek számával a cigarette átmérője is növekszik és senkinek sem lesz feltűnő, ha a 24 éves asszonyt egy szerény kis csibukkal találja alacsony díványán ülve. A matrónák, – és 40 éves korában, minden török nő matróna, – szenvedélyes tisztelői a dohánynak. A hárem számára ugyan külön pipák és dohány vannak rendelve, azonban ez nem gátolja, hogy a legerősebb, legmaróbb dohány is forgalomban ne legyen a háremekben elannyira, hogy a szép hölgy szája, mely fiatal korában, a költő vallomása szerint, csak ambrát és pézsmát lehel, 40 éves korában már oly visszatetsző, éles szagot terjeszt, hogy némely hölgyet, a vészedzette matrózhoz hasonlólag, már messziről elárulja a megjelenését bejelentő, éppenséggel nem kellemes illat.
Valamint a férfiak, úgy az előkelőbb hanimok női csibukcsiszokat visznek magukkal, ha sétálni vagy látogatóba mennek, csak azon különbséggel, hogy a félhosszú szár nem posztó, hanem szép selyemtokban vitetik. Szép kilátást nyújtó pontra érve, férfiaknál mint nőknél is divat egy pihenő pipát színi. Az előbbiek, akármely nyilvános helyet választhatnak e célra; az utóbbiak azonban csak egy rejtettet, mert ha a török szépség a vékony jasmakot (fátyolt) ajkairól eltávolítja, hogy a pipának hódolhasson, körülötte mindennek háremnek kell lennie. Olykor eunukhokat állítanak fel őrökül s ha netán valami férfi lény közeledik, zárt sisakkal beváratik, míg a kíváncsi elhaladt.
A legfontosabb szerepet a pipa a fürdőben játssza. Hogy a török szépek gyakran s még pedig órákig tartózkodnak forró fürdőkben, általán ismert tény. Rendesen nyolc órakor reggel gyülekeznek össze a fürdőbe, ott ebédelnek s délutáni 3-4 óráig a fürdő helyiségekben maradnak. A szünetek alatt, - a legboldogabb órák a török hölgyek életében – általánosan hódolnak a pipának. A legmelegebb terem közepén egy terasse szerű emelvény létezik, melynek neve "göbek tasi", – ezen nyugszik apraja-nagyja, fiatalok és vének: Csirkaszia hófehér leányai és Szudan koromfekete szépei, festői összevisszaságban, részint egész test hosszában nyugodva, részint alávetett lábakkal ülve, azonban mindannyian, fáradatlanul dohányozva, s szüntelen társalgásban mulatva. Olykor az idősebbek egyike egy mesét regél, vagy valamely ifjú kis tudós vallásról beszél, vagy Aisia és Fatma erényeit és szépségét dicsőíti. Szóval, a társalgás fonala soh'sem fogy ki. De bármily érdekes látványt nyújt is a "göbek tasi", a fénykép író, ki annak felvételét csak megkisérleni merné, erősen bűnhődnék a merényletért.
A provinciákkal szemben, Konstantinápoly az ország civilizált és gazdag részét képviseli; ez már a pipából is kitűnik. Az anatóliai és rumeliai, terménye jobb részét eladja s maga beéri harmad-negyedrendű dohánnyal. A feketetenger partjain többnyire a Szamszundohányt szívják, mely aroma és íz tekintetében igen messze hátramarad a rumeliai mögött; a pipa és pipaszár is nagyon elhanyagolt állapotban van itt. A Középtenger keleti partján virul a fekete L a t a k i a. A pipa csak félig töltetik meg ezzel, s e dohány finomabb minősége már arról is megismerhető, hogy az már a második szippantásnál, mint a bepréselt pamut ruganyosan feldudorodik és sustorogva túl akar áradni. Sokan a Latakiát, melyet mi arab dohánynak nevezünk, magasan a rumeliai fölé helyezik; ez azonban ízlés dolga. A finomabb minőségből nem lehet elvitatni egy bizonyos, kellemes zamatot, de ez is igen erős és bódító, s erősen nélkülözi a Jenidse Vardar enyhe kellemét.
Törökök és arabok többnyire még a pipát használják s csak kivételesen akadunk itt-ott a nargilehra(4) amint a vízipipa elkorcsosult nemét, a keleti tartományban nevezni szokták. Falun, leginkább a kávéházakban, hol az egész világ összegyűl, a pipa a nélkülözhetetlen közvetítő, minden politikai és vallási társalgásnál, vagy vitánál. Városban, az előkelő török soh'sem jár a nyilvános kávéházba, azonban falun nem ragaszkodnak e szabályhoz. Ha egy mezőváros vagy kisváros anyagi vagy szellemi állapotáról biztos képet óhajtanak maguknak alkotni, csak az ily-féle helyiséget kell felkeresnünk. A kávéház birtokos, vagy felügyelő mindenkor komoly arca s a kutató, átható tekintet, mellyel minden újonnan érkező utazó vonásait tanulmányozza, még teljes elevenséggel megmaradt emlékezetemben.
4)Nargileh a perzsa N a r d s i l (Kókosdió) szóból ered, mert a vízkorsó eleinte e gyümölcsből készült s csak később utánoztatott alakra nézve agyagból és üvegből.

A szakállról s öltözetről következtetnek a pipa, pipaszár és csutora minőségére, mellyel a belépett idegennek szolgálniok kellend. Ha társalgása és modora jó benyomást tesznek, a jelenlévők mindannyian azon vannak, hogy a vendég kinek-kinek saját pipájából is szíjon egy-kettőt. A visszautasítás illetlenségnek tarttatik, sőt gorombaságnak vétetik, ha a nyálka és hab borította szopóka letöröltetik. Egy baráttól undorodni, bűn, s valamint a közép-ázsiaiak kölcsönösen lenyalják egymás ujjait, úgy fogadja el a török, minden habozás nélkül szomszédjának átnyújtott pipáját. Sokan még utazás közben, lóháton sem tudnak megválni a szeretett pipától, akár gyorsan kénytelenek lovagolni, akár nem. Ha az ily lovaglót szemléljük, amint a kerek szopókát ajkai közé szorítva, tüzes paripáján tova száguld, önkéntelen eszébe jut az embernek, hogy bizony az illető nem kevéssé veszélyezteti fogait; a tapasztalatlan nem is menekülne teljes számú fogsorral az ily kísérletből. De törökök és arabok, sokkal inkább megszokták e dohányzási módot, semhogy baj érhetné őket, s valóban bámulatra méltó az ügyesség, mellyel lovaglás közben a pipát megtöltik, meggyújtják s azt kezükben tartják anélkül, hogy egy szál dohányt elszórnának.
A szegény, örök nomádéletet folytató Kurd is hódol a nikotin növénynek, mely általa egy vékony, lisztszerű minőségben használtatik s nagyobbrészt Szuleimania és Rovandiz környékeinek terméke. A kurd dohány levele hosszabb, de keskenyebb a rumeliainál s porhanyós természete lehet oka, hogy többnyire csak igen ritkán található vágott alakban. Kelet felé exportáltatik messze, Persia legbelsőbb provinciáiba, hol leginkább Irán török lakosságánál van használatban; fanyar ízű s igen rossz szagú. Többnyire apró, rövid szárú sárgaréz pipákból szivatik, olyan kis eszközökből, mit Persiában mindenki használ, elkezdve a nagy Khántól le az öszvérhajcsárig. Utóbbiak szenvedélyesen látszanak ragaszkodni hozzá, s ha egy tenyeres-talpas öszvérhajcsár, csak rövid ideig dohányzott is egy istállóban, a füst sűrűbb és erősebb, mint a jó nagy számmal benne állomásozó állatok kigőzölgése.
Az üzlet, mely által a kurd dohány terjesztetik, igen kezdetleges. Utazásaim közben, nem egy távol eső faluban, nem egy kóbor törzsnél, hová bizonyára a házaló nem bátorkodik, mégis találkoztam a dohánykereskedőkkel, kik gyapot, kecskeszőr, kész szőnyegek s több efféléért adják áruikat cserébe. A haszonleső kurd, ki minden élvezetről képes lemondani, még sem bír ellenállni egy-egy font dohány becserélésének s habár semmi más nem képes őt vételre csábítani, - dohánnyal bírnia kell. A magányos juhász, ki néha napokig van távol otthonától s nyájával a hegyekben kóborol, aligha őrzi jobban kenyerét, sajtját vagy pénzét, mint rongyba burkolt kis dohány készletét. A törzsfőnökök, kik vendégek jelenlétében az enyhébb török dohányt szíják, egyedül maradva, nemzeti terméküknek adják az elsőbbséget. Meshed volt a legtávolabbi hely, ahol e dohányt találtam; általán véve csak ott használtatik, hova a jó perzsa dohány nehezebben juthat el.
Persia azon ország, mely Ázsia egész területén a finomított és művelt ízlés, kiváló szellemi előnyök s a legősrégibb civilisatió birtokában véli magát, csakugyan, a pipát és dohányt illetőleg, legmagasabb fokon áll. A persa, Tombaku nevű dohány nagymértékben különbözik az eddig említett fajtáktól s a dohányzó-készlet is egészen elüt a többitől. Több alkatrészből áll: 1) A víztartó; ez vagy agyagból való – a legszebbeket Iszpahanban készítik – vagy üvegből van, melyek Cseh- és Oroszországból importáltatnak, vagy pedig egy kokosdióból áll. Az utóbbi fajta a legpompásabbnak tarttatik, s joggal, mert a válogatott dió arany vagy ezüstbe foglaltatik s gazdag véső munkával és gyakran drágakövekkel díszíttetik. 2) A fa illeszték; az belülről üres, gyakran egész 12 hüvelyknyi magas és fekete fából készül, a gazdagabbaknál ezüstből van s apró láncocskák s más díszítmények lógnak le róla. Ennek végére van alkalmazva. 3) a tulajdonképpeni pipa, névleg "a szerkallján", mely agyagból vagy fából készült. Belseje mésszel, külseje azonban a gazdagoknál ezüsttel és arannyal pántolt s pazarul van ékítve mindennemű drágaságokkal. Az utóbbiakhoz számíthatók leginkább a művészi kivitelű zománcképek s Iszfahán és Siráznak e művészet leghíresebb mesterei, egy ily pipafej festéséért gyakran 20-30 arannyal díjaztatnak. 4) A vékony, a vízipipához erősített cső, melyen át felszáll a lepárolgott füst. Utazás és sétalovaglás közben, ehelyett egy hosszú "márpics" nevezetű kígyózó bőrcső használtatik, melynek segítségével, az ura háta mögött lovagló szolga tartja a dohányzó készletet, az úr maga pedig a szopókát.
A persa vízi pipa (kallián) ha ízlésteljesen van dolgozva és összeállítva, igen csinos háztartási cikk. Minthogy a dohányzó csak ülve élvezheti, jellege jóval keletiebb a török pipáénál. A persa szenvedélyesen szereti, s ha ülőhelyén kissé előrehajolva, a víz kellemes bugyborékolása közben illatos dohányának könnyű füstfellegeit áraszthatja széjjel, élvezeteinek Elyziumában érzi magát. A török pipa mindenkor és mindenütt egyenlően kellemes, ellenben a persiai korán reggel, vagy közvetlen naplenyugta előtt nyújt legtöbb élvezetet s miután minden persa házban az udvar közepén kis vízmedence létezik, e miniature tavak partjait, a par excellence dohányzó helynek lehetne elnevezni. Persiában azt állítják, hogy a tumbaku dohányzás a legjobb szer a tüdőbetegségek ellen; én azonban az ellenkezőt merem állítani, mert szívás e pipákból sokkal inkább fárasztja a tüdőt, mint bármely más pipafajtánál. A persák véleménye szerint akkor legteljesebb az élvezet, ha az erősen megnedvesített dohányból (szárazon sohasem szívatik) az izzó szén érintésére könnyű, kékes felhőcskék szállnak fel.
A legjobb tumbaku Sirázban és környékén terem, s leginkább a Zergán nevű faluban, még pedig jó nagy mennyiségben, elannyira, hogy e cikknek export üzlete évenként vagy 100.000 aranyra rúg. Nagyobb részt egész levelekben, zsákokba pakolva küldetik szét, s minthogy igen porhanyós, a fogyasztó kezével szokta szétmorzsolni. A dohányzásra szánt dohánynak soha sem szabad egy óránál tovább nedvesnek maradnia, a víztartó vizét is meg kell ujjítani minden friss pipa számára, minthogy egyáltalán, a persa pipának kiszolgálása, sokkal nagyobb gondot igényel a töröknél. A jómódú persa e fényűzési cikk számára több rendbeli szolgát tart; legalább is kettő kell: egy ki a pipát elkészíti, a második, aki átnyújtja. Utazás alkalmával a szolgának külön lovat állítanak teendője tekintetéből. A nyereg egyik oldalán a víztartó csüng, a másikon a mindig izzó szénmedence, míg dohány és pipafej, kerek tokokba zárva a nyeregkápához vannak erősítve. A szolgák rendesen igen gyorsan s ügyesen végzik teendőjüket, s valóban érdekes látványt nyújt az ilyen szolga, amint a több részből álló pipát összeállítja s gyakran a legerősebb ügetés alatt oda nyújtja urának az élvezetre készen álló szopókát.
Miután a persák, mint az etiquette szigorú követői ismeretesek, nem lesz meglepő, ha azt a felfedezést esszük, hogy a pipa használata is, számos ceremóniával jár. Vannak téli és nyári pipák, a rang és állás, kor és nem különbséghez mért pipák, s szemben a rendkívül fontoskodó arcokkal, melyekkel a kallián-etiquettenek hódolnak, gyakran nagy erőltetésembe került a nevetést elfojtani. Az összegyűlt társaságnak a pipák en masse szolgáltatnak át. A szolgaszemélyzet katonás tactus-lépésben jelenik meg, egyidejűleg közeledik minden jelenlévő vendéghez, s csak midőn a szolga-sereg ismét visszavonult, kezdi meg a házi úr egy halk hörgése a bugyborékoló, pezsgő zaj nyitányát. Legszigorúbban ragaszkodnak a szokáshoz, mely az első szippantások után a pipák átcserélgetését parancsolja. Az átadás és átvétel, különös, előre megszabott hajlongásokhoz van kötve. A nedves szopóka letörlése itt is nagy illetlenségnek tarttatik, nem kevésbé az is, ha a szopókát félhüvelyknél mélyebbre dugják a szájba. Ezek s még több más dohányzó-szertartás, nemcsak a gazdagoknál és művelteknél divatosak, de még a nép legalsóbb rétegeiben is gyakoroltatnak, mert minden persa igyekszik udvarias lenni.
A persa hölgyvilág, mely általánosan több szabadságot élvez a töröknél, nem is kénytelen a dohányzásban magát mérsékelni. Fiatal leányok épp úgy, mint idősebb nők naponta több órán keresztül hódolnak a pipának, miközben a gazdagok, körülbelül minden harmadik szippantás után egy darabka cukrot esznek. Minthogy az egy pipából való közös dohányzás kiváló intimitás jeléül tekintetik, a pipa még a szerelmes tét-á-tébe-ben is fontos szerepet játszik. A szójárás: "egy tányérból enni", Persiában a pipára alkalmaztatik. Egyáltalában Persiában a szép nem sokkal nagyobb szenvedéllyel csügg a pipán, mint Törökországban; s az átható, kellemetlen szag, itt a hercegnő száját épp úgy elékteleníti, mint a parasztnőét.
A pipa leggyakrabban s legjobb minőségben Sirázban található. A keleti országokban való hosszas tartózkodásom dacára, egy dohánynemhez sem szítottam különös előszeretettel; csak Sirázban, ha a Muszallában (nyilvános ima és pihenő hely), Hafiz sírjánál, vagy Szaadi kertjében valamely víg társaságba elegyedheték, ha a gomolygó füstfelleg gyűrűzve emelkedék Délpersia feledhetetlen, azúrkékségű égboltozata felé, csak ilyenkor nyújtott a pipa oly élvezetet, melyet Persia semmi más helyén, sőt a világon sehol sem tudtam többé feltalálni. Jól emlékszem egy estére melyet víg társaságban tölték az Khullari-bor(5)
nemes nedve mellett, azon temetőben, hol Hafiz porai nyugszanak.
5)
Persia ezen kitűnő bora, az első két évben nagyon hasonlít a tokajira, s ha nem is áll azzal egészen egyenlő színvonalon, a tokaji után mindenesetre legjobb.

Azon dicső költőnek sírköve, ki a bort minden más költőnél szebben énekelte meg, ez alkalommal pohárszékké volt átalakítva; tőszomszédságunkban könnyű tüzet raktunk s hajnal hasadtáig egyre szájról-szájra járt a bilikom. A pipa számtalanszor felfrissíttetett s a kellemes íz folytonosan újabb élvezetre ingerelt. Lóháton is rendkívül kellemesnek találtam a persa pipát. Többnyire csak akkor pipázunk, ha hosszadalmas ügetés után Persia sivár pusztáin keresztül, a szegény lónak végre egy kis pihenést akarunk engedni, t. i. ha a gyors lovaglás után szépen lépésben folytatjuk utunkat. A ló nyugodtabb mozdulata lecsendesíti a lovag felhevült vérét, s ha ezen állapotában a kallián kezébe adatik, annak élvezete az élet nem egy kellemével ér fel. Az utazó társasággal pipát cserélünk s a dohányzás édes élvezetében kevésbé nyomasztóan érezzük az út egyhangúságát. Kiválóan jótevő hatással bír a dohányzás, ha lovaglás helyett a "kedsevé"-ben (a tehervonó állatról alá lógó kosár) pihenünk. Az összehajlott testtartás utóvégre szenvedhetetlenné válik, mozgás után vágyunk, s valóban igen boldognak érezzük magunkat, ha pipára gyújthatunk s magunknak, valamint utazó társainknak élvezetet szerezhetünk.
____________________________________________________________________________________

Persia ó-klasszikus földjéről vessünk egy pillantást az északnak fekvő Tatárország felé, melyet Turkestánnak, vagy Közép-Ázsiának szoktak nevezni. Az Oxus és Jaxartes partjain lakó nomád, valamint megtelepedett népség is, durva, vad s a moszlim civilizáció legalacsonyabb fokán áll. Ugyanaz mondható élvezeteikről is; legalább a pipa, az ottani kultúra-állapot jellegét viseli s a legegyszerűbb, legdísztelenebb a világon, s mégis mindenkire nézve, ott is nélkülözhetetlen, mindenki által példátlan szenvedéllyel élvezett fényűzési cikké vált. Itt, hol az Iszlam fanatizmusa legtúlzottabb határáig jutott el, s a dohányzást is vétójával terhelte, e meggyökerezett szokással szemben mégis hatás nélkül maradt szava; s a középázsiaiak nem maradnak hátra más iszlamhitű barátaik mögött s a Turkománok, Kirgizok, Özbegek és Tadsikok mindannyian szerelmesek a nikotin növénybe. A középázsiai pipa Persiából importáltatott s a persiai pipa egy válfajának nevezhető. A művészi víztartó helyett is öblös tököt, s hol az nincs, durván fából faragott edényt használnak. A failleszték rendkívül kicsi s szinte durva munkájú, valamint a pipa is. Az egész eszköz jellemző tulajdona az, hogy a víztartó egyik oldalán vékony cső van alkalmazva, s annak megfelelőleg a túlsó oldalon kerek kis nyílás látható, mely dohányzás közben az ujjal befogatik. Ha már most a közép-ázsiai pipáját szomszédjának adja át, mi itt szinte szokás, amaz az előtte pipázó által a vízben hátrahagyott füstöt kifújja. Ezen ujj mozgás által a tatár dohányzó a furulyázóra hasonlít.
A növény maga Közép-Ázsiában otthonos; a legjobb fajták Karsiban és Sehri-Szebz-ben a nagy Timur szülővárosában terem; a khivai Khanságban is híres a rafanek nevű dohány-faj; azonban valamennyi fajta messze hátra marad a persa dohányok mögött úgy illatra, mint enyheségre nézve is. Itt csak száraz állapotban használtatik s éles, maró, kellemetlen füstjét csak a tatár száj és tüdő bírja elviselni, vagy pláne még élvezni is. Idegeneknél már az első szippantás is órákig tartó köhögést idéz elő; különben a bennszülötteknek is némi fáradságába kerül, míg e növényt megbírják szokni. Idősebb urak e dohány enyhítőbb élvezeti módját találták fel, mely azonban nem éppen tündöklik az esthétikai oldaláról; t. i. a pipa füstjét csak szolgájuk közvetítése által élvezik, ki a pipából megteszi a nagy szívást, a fojtó és maró részt magában tartja s csak az ártatlanabb füstöt fújja aztán teli torokkal a nyitott szájjal előtte álló öreg úr torkába. A nomádok leginkább áhítoznak e bódító élvezet után. Hányszor csodálkoztam rajta, ha karavánunk a sivatagbani mars közepette valamely vad száguldással közelgő kirgiz vagy turkomán által feltartóztatott, ki távolból észrevéve az utasokat, előállt, egy pipát kérve ki magának. Eleinte mindig azt hivém, hogy e nomádok rablási szándékkal közelednek; de a Kervanbasi, (a karaván főnök) jól ösmerte embereit. A pipa hamarosan megtöltetett s a szokásos udvariassággal átnyújtatott. A turkomán rendesen mohó vággyal nyúlt az áhított eszköz után; már az első szippantásra szemei ragyogni kezdtek, a másodiknál elbódulva a földre ült s a harmadikra a bódító méreg már oly hatást tett, hogy a pipa kihullott erőtlen kezei közül s ő maga őrült delériumba merült. Többen erős köhögési roham után reszketni kezdtek, mások ájulásszerű bódulásban terültek el a földön. Míg a dohányzó, habzó szájjal, mint a tébolyodott a földön hevert, a karaván nyugodtan folytatta utját. A nomád nehezen üdül fel ezen állapot után, mely nekünk súlyos szenvedésnek, neki pedig magas élvezetnek látszik, s órákig képes a karavánok nyomán végig száguldozni, csakhogy abban részesülhessen.
De még a nomádoknál is a gazdagabbak sátrában a csilim (a pipa középázsiai neve) nem ritkaság. A khivai Khanságban leggyakrabban található: Bokharában többnyire lopva dohányoznak; Khokandban pedig feltűnően keveset. Miután a középázsiai a pipában inkább bódulást, mint élvezetet keres, oly dohányzók számára, kik a dohány maró hatását már megszokták, pótszer találtatott fel; e pótszer a mákony, mely amennyiben saját tapasztalataim után ítélhetek, legnagyobb mértékben Tatárországban fogyaszttatik. A mákonnyal fűszerezett pipák tanítói és kezelői, többnyire dervisek, ezek a kitanult gazemberek, kik a szentség álarca alatt a világ zajából, khankáikba (zárda) vonulnak vissza, hogy nemcsak maguk kéjeleghessenek ezen elgyöngítő élvezetben, de másokat is annak élvezetére csábítsanak. Közép-Ázisában a khanka viszi a persiai kávé- vagy théa-bódé szerepét. Bizonyos helyiségek különös hírnévnek örvendenek a mákonyméreg kitűnő készítése tekintetében; ünnep- és vasárnapokon a mohó, vágytelt mákonydohányzók egész raja foglalja el a helyeket. Szerencsétlenségre e bűn azon fölül még a magasabb műveltség jelvényének is tekintetik, és khivai tartózkodásom alatt, a khán, miniszterei és az egész hivatalnokvilág, meghódolt neki. Rendkívül feltűnő, hogy a csontvázig lesoványodott mákonydohányzók többnyire igen hosszú életnek örvendenek, mi e méreg borzasztó hatása mellett valóban megmagyarázhatatlannak tűnik fel. Azok, kik már igen sokra vették a gyakorlati téren, pipájukat hithetetlen nagyságú adagokkal terhelik, örökké feledhetetlenek lesznek nekem amaz iszonyú percek, melyeket a legborzasztóbb rángatódzásokba merült mákonydohányzókkal szemben töltöttem.
Bokhara városában és khanságban, a túl vallásos mollá-k a dohányt a "mámorító italok" sorozatába helyezték, s minthogy utóbbiakat a korán eltiltja, a nyilvános dohányzás a kormány, valamint papság által is a legszigorúbb tilalommal van sújtva. Mindazáltal a bokharai bazárban számtalan dohánybolttal találkozunk. Világos tehát, hogy az üzletet elnézéssel tűrik, s ha a fogyasztók saját házukban, nagy titokban hódolnak a mámorító élvezetnek, senki sem törődik vele, mert a titokban elkövetett bűnt nem tekintik bűnnek. Számtalan példabeszédje és erkölcsmondata van a nomádnak, mely valamennyi a dohány élvezete ellen irányul; például: ha az utas dohányzik a négy napi útra hat nap telik el. Vagy: ha a hős dohányzik, – lovától és feleségétől megvonja szerelmét, stb. ... Mindennek dacára azonban, egyre jobban terjed a dohányzás szokása s az érkező karavánt körültolongó nomádok épp oly mohósággal kapkodnak a pipa és dohány után, mint asszonyaik valamely világos színű, régi perkálrongy, vagy piros kláris sorok után.
Zsiványkodásaik alatt, abrakos zsákuk egyik oldalán csekély mennyiségű élelmet hordanak lovuk számára, míg annak másik oldalát a nélkülözhetetlen, ronda dohányzó készlet foglalja el. Még a legsoványabb étkezésről is lemondanak, ha helyébe a pipa vad mámort hozó élvezetének hódolhatnak. Igen megfogható, hogy Közép-Ázsiában nem igen pazarolják a dohányt. Egyetlen egy pipa néha egy egész társaságot kielégít; az őszhajuak s a társaság előkelői élvezik az első, legteljesebb szippantásokat, az alsóbb rendűeké a többi szippantás, míg a fiatalok és rabszolgák már csak könnyű kis fellegeket csalhatnak ki a fekete, porrá égett maradványokból. A kiszítt pipa ritkán tartalmaz egyebet fekete szénnél. Az ulémák vagy tudósok, kikhez, kivált Bokharában az előkelők is számíttatnak, a pipát tisztátalannak tartják. Itt a dohányt nem pipából élvezik, deburnótolnak, még pedig oly undorító módon, melyről Európában senkinek sem lehet fogalma. Csaknem valamennyi tudós is még sok más is övükön burnót szelencéül szolgáló miniatűr-tököcskét hordanak. Tíz-tíz percenként a bornótoló előveszi szelencéjét, a sötétsárga port, mely kellőleg erős s mégis ízetlen, keze fejére önti, kezét a kolossális orrlyukakhoz emeli, s a burnótot egy hatalmas lélegzettel felszíja. A burnótozás e módja másutt is előfordul, azonban különösen utálatos a szokás, mely szerint a tobákot nem az orrba, hanem három ujjal a szájba dugják, még pedig a nyelv és szájpadlás közé, hogy az egész adagot pár perc múlva zajosan ismét kipökjék. Jaj ama szerencsétlennek, ki az ily egyénnel társalogni kénytelen, s kit a barna dohányoshab minduntalan arcon talál.
Bokharában, Afghanisztánban és Észak-Indiában általános a rossz szokás, a bagózás. Jó fogfájás elleni szernek tartják. Ez ugyan lehetséges, azonban határozottan áll s könnyen érthető is, hogy ez eljárás iszonyúan elékteleníti a fogakat. Rendkívül visszataszító látványt nyújtanak a nők, kik a dohányzás bűne elől visszarettenve, szinte ezen utálatos szokásnak engedik át magukat. A férfiaknál a szakáll némileg elrejti a lehulló porrészleteket, a nőknél azonban a sima áll, rendesen ezen élvezet igen látható jeleit viseli, s ennélfogva igen természetesnek találom, ha az így eléktelenített hölgy, férj uramra nem gyakorol valami különösen vonzó hatást. A pipa kisérőjéül Közép-Ázsiában a théa merül fel, még pedig a fekete téglathéa. E zsiradék és sóval fűszerezett ital kitűnően illik a durva élvezethez s a csapatra, mely több órákig vándorolt a sivatagban, csodálatos hatást gyakorol. A théának forrónak kell lennie s minden korty théára a pipa egy szippantása következik. A tatár véleménye szerint a théa és dohány együvé tartozik s valamint az első az ereket kitágítja s a vért ritkítja, úgy a füst által fej és agyvelő is mindinkább tisztul; szent meggyőződése, hogy a jó pipa a szem erejét megkétszerezi.
Befejezésül még a kirgizek rögtönzött pipájáról is meg kell emlékeznünk. E nomád gyakran a sivatag közepette, minden eszköz nélkül, ha csak egy kis vízre tehet szert dohányozni szokott. Többször hallottam e tényről, s hogy meggyőződjem annak valódiságáról, egyszer meg is mutattatám magamnak a "csodát". A kirgiz hosszasan keresgélt a földön, míg agyagos helyre akadt. Legelőször is vagy két ököl nagyságú lyukat túrt a földbe, melynek nyílása azonban szűkebb volt a belső üregnél. Ez a lyuk vízzel töltetett meg s nedves agyagból alakított pipával takartatott be. Az üreg mellett, egy rézsutosan bedugott cső a vízzel összeköttetésbe hozatott, de úgy, hogy a cső hegye, vagy két ujjnyira kilátszott a földből. A kirgiz e mozdulatlan eszköz előtt végig feküdt a földön s oly kényelemmel élvezé pipáját, mintha valamely persa vagy török nagyúr házából hozta volna. Tisztaságról ily eljárás mellett természetesen álmodni sem szabad. A nomádok élelmességüket még messzibre is kiterjesztik, amennyiben dohány helyett a sivatag egy másik növényét használják. – E pót-növény alacsony, hosszúdad bokor alakban nő, szárított állapotban fekete, s oly maró tulajdonnal bír, hogy az idegen egyetlen egy szippantás után is órákig küszködik fejfájással. – Mindebből kitűnik, hogy a pipa elkezdve legtökéletesebb alakjától, le a legkezdetlegesebbig, mindenütt szerettetik és ápoltatik. A mohamedán népek, Törökországtól egész az "égi tartomány" távol határáig a kenyér után a pipát a legnélkülözhetetlenebb élvezeti szernek tekintik; azonkívül mulatságot is nyújt a dolce far niente-t megszokott keleti világnak, mely a lassan múló órákat oly elégedettséggel látja elenyészni a felszálló füstfellegek képleteiben, s ha Nyugat népei valaha le is találnának mondani a nikotinnövényről, a keleti soha sem lesz hozzá hűtelen, a pipa életmódjával, valamint szokásaival is feloldhatatlanul egybeolvadt.
____________________________________

Valamint a hárem természetellenes szokása, egy még természetellenesebb, undorító bűnt eredményezett, épp úgy előmozdította a vallás által parancsolt bortóli és szeszes italoktóli tartózkodás a kábítószerek használatának hajlamát. A hasis, benk, mákony s a többi kábítószer mind, mely az idegrendszerre s az ember szellemi tehetségeire oly mámorítólag hat, aránylag kevésbé vannak elterjedve ott, hol a moszlimhitű társaság egy része túlteszi magát a bor s más szeszes italok élvezetét illető tilalmon. Konstatáltatott, hogy a raki-ivás emelkedésével Törökországban a mákonydohányzók száma feltűnően alábbszállt, ellenben a jobban Keletnek fekvő birodalmakban, hol a vallási törvényt szigorúan követik, egyre növekszik. Konstantinápolyban, már csak emléke él azon helynek, melyet "Afinudschilar"-nak (mákonydohányzónak) neveztek, hol ama gonosz szenvedély iszonyúan eltorzult áldozatai, magas fák árnyában erőszakosan gyilkolták szellemüket és testüket. Gyakran beszélték nekem, hogy e mulatóhely – s bizonyosan, olyan több is volt, – kora reggeltől késő estig mindig tömve-tele volt. Míg az opium dohányzó baljával görcsösen fogta pipáját s jobbjában a nagy kávéscsészét lehűtés végett ide-oda lóbázta, hátulról nesztelenül oda sompolygott valami pajkos utcagyerek, s egy hosszú szalmaszár segítségével, a félig öntudatlannak csészéjéből kiszítta a nemes mokkanedvet. Az élő csontváz, azon hitben, hogy ő maga fogyasztotta el a felelevenítő barna nedvet, a mákonymámorosoknak sajátos mosolyával szokta ilyenkor kiáltani: "Kahvedsi, doldur", (Hej kávés töltsd meg újból.)
Megfoghatatlan bár, de tény, hogy a törvény ezen öngyilkosokkal szemben szemet hunyt. - Ezen emberek mámorszenvedélyét többnyire oda magyarázták, miképp általa az érzéki érzelmek erőszakos elnyomását akarják elérni, hogy annál buzgóbban engedhessék át magukat a vallásos elmélkedésnek. Sokan, kik e bűn folytonos gyakorlása következtében félig megőrültek, szenteknek tekintettek; magam is ismertem egy ilyen félholtat, ki egész komolyan azt beszélte nekem, miképp a testében lakó tűz időnként oly erős, hogy egyetlen egy érintéssel egy hordó bort ecetté képes változtatni.
Amint már említém, Törökországban a rakihordócska egyensúlyozta már e bajt, s ma már többnyire csak pervisek azok, kik a hasis s mákonyital és dohányzás által álomlátást igyekeznek előidézni, hogy benne a jövendő üdvözülés előérzetét élvezzék. Ők ennélfogva az "Eszrar"(titkok) szóval jellemzik e kábítószereket Törökország Eszrarja többnyire Brusza, Izmid és Moszul híres mákonytelepítvényeiben készül. A növény legfelső levelei gondosan összegyűjtetnek, megszáríttatnak, porrá dörzsöltetnek s egy bizonyos édes szörp segítségével apró pastillákká gyúratnak, melyeknek egyes darabkái a pipa torkára tétetnek, s a füsttel beszívatnak. Gyakran még fűszeres, a kábító hatást emelő részletek is mellékeltetnek a pastillákhoz, hogy a paradicsom sajátságos képleteinek körvonalait, a földöntúli üdvözülés, s más élvezetes, mámorító boldogságok előérzete megkettőztetett eréllyel töltsék el az élvezőnek lelkét. Az eszrar apró, vékony pálcikák alakjában is előfordul s az utóbbiakból magam is elnyeltem vagy egy borsónyi nagyságú darabkát, hogy hatásáról meggyőződjem. Ebbéli tapasztalatom, fájdalom csak igen csekély, miután a mámor kezdete és vége csak mint az ittasodás egy könnyű neme nyilvánult. A társaság azonban, melyben e kísérletet tevém, utólag igen mulatságos dolgokat beszélt nekem rendkívüli vidámságomról, mely természetesen mélységes álommal végződött. Ösmertem európaiakat, kik a hasis befolyása alatt nagy költőknek tartották magukat s ihlett álmaikat papírra tették; azonban kijózanodásuk után meggyőződtek káprázataik nyomorult silányságáról. Fájdalom, több európai esett áldozatul ezen visszataszító bűnnek; többek közt az angol tábornok, ... G. úr és S... báró. Utóbbi rendkívül tehetséges ember és elég jómódú ember volt, s utoljára annyira ment, hogy csontvázzá lesoványodva, évekig fésületlen, mosdatlan, s ruházat helyett csak néhány ronggyal fedett testtel bolyongott Konstantinápoly utcáin. Okvetlenül őrültnek tartották volna, ha időnként több európai nyelven vitt, kiválóan szellemdús társalgása, nem tanúskodott volna az ellenkezőről és sohasem fogom elfeledni, midőn ezen egykori, előkelő mágnás, csípős téli hidegben, csak néhány foszlánnyal takarva Stambulban a ház mellett haladt el amelyben laktam, míg dala felhatott hozzám:

"Oh szép Kelet, oh szép Kelet,
"Hol örökké kék a mennyezet!"

Mint könnyen elképzelhető, az útszélen fejezte be életét.
Mint már említém, a kábítószerek használata egyre növekszik, minél inkább Kelet belsejébe hatolunk. Persiában a Benk, egy a dervisek által termelt növény, a canabis indica leveleiből készült kábítószer játszik nagy szerepet, míg a mákony vagy tirjak csaknem minden magasabb rendű ember által élveztetik, még pedig apró labdacsok alakjában. "A persa 40-50 esztendeig használja a mákonyt," mondja Dr. Polak, "anélkül, hogy a mennyiséget változtatná, mely átlag egy-két szemerre rúg naponként, úgy hogy egy-egy személy egy hónap alatt 60-90 szemert fogyaszt. A Kaspi tenger nedves alvidékein a napontai adag kétszeres szokott lenni, t. i. 3-4 szemer. Ily rendszeres használat mellett, még az adag emelkedése folytán sem kártékony a mákony hatása az emberi szervezetre nézve; a szellemi és testi működésben semmiféle fennakadást nem idéz elő, olykori szorulást s a has elgyöngülését kivéve, s minden férfi működésre nézve közömbös. A negyvenedik, s a Kaspi tenger mellett már a 35. év után, a mákonydohányzás állítólagosan kevésbé ártalmas mint korábban, sőt a persák állítása szerint az 50 év után az embernek mákonyt kell szednie ha erejét és frissességét fenn akarja tartani s magas kort óhajt elérni. Tényleg ösmertem is 60-90 éves aggokat kik már fél század óta naponta rendesen szedték bizonyos mákony adagukat."
Malcolm egy persa főúrról beszéli, hogy Persiában tett első látogatása alkalmával megismerkedvén vele, az különösen feltűnt neki a nagy tiriak adagok következtében, melyeket naponta élvezett. Malcolm figyelmezteté a férfit, hogy e hatalmas méreg korán sírba fogja vinni. Tizenkét évvel később Malcolm újra találkozott ama persával ki most már igen testesen, de nagyon erőteljesen nézett ki, s már távolról kiáltá oda Malcolmnak: "Hé Szahib! megkétszereztem rendes tiriak adagomat, s amint látod, nem hogy a sírban feküdném, hanem ellenkezőleg igen egészségesen ülök a nyeregben!" A csersz-el természetesen egészen másképp áll a dolog. Ez kizárólag bódítószerül használtatik s a pipa segítségével gőz alakjában szívatik be. Polák állítása szerint a csersz mérsékelt élvezete semmiképpen sem hat lehangolólag és erőtlenítőleg, sőt ellenkezőleg, felizgatja a képzeletet, vidámságra és kedélyességre hangol s bizonyos ruganyosságot kölcsönöz a szellemnek. Saját tapasztalataim nyomán támogathatom Polák véleményét, mert magam is ösmertem persa írókat, kik a csersz befolyása alatt hihetetlen módon fokozták képzelő tehetségüket. A csersznek tulajdonítják a bátorság csodaszerű hatását is, s hogy a jelenkor történelmi adataival támogassam ezen felfogást, csak azon tényre utalok, hogy állítólag e készítményt okozzák amaz árulói tettért, melynek alkalmával Ekber Khán Macnaughten angol ezredest egy értekezlet alatt lelőtte, s mely Afghanisztánban az angolokra nézve oly iszonyú katasztrófát eredményezett. Ennélfogva Iránban nem hiába teszik e méreg gyakori használatának rovására a vallási és állami életben előforduló egy-vagy más lázadást, miután a rajongás állapota amit ez előidéz némelyeknél a legnagyobb mértékben fokozza a képzeletet, másokat pedig a vezetők akarat nélküli eszközévé alacsonyítja le. Hasonló okokat akarnak találni, az egykor retteget Assszaszin(6)felekezet tetteiért, valamint a Babik nevű communista felekezeteiért is.
6)Az arab Hasasin (hashish-evő) szóból származott.
Ha a mérséketlenség nem hat kártékonyan idegrendszerére, a mákonydohányzó tényleg kiválik a többi keleti közül; szeme ragyogó tűzzel bír, modora eleven, beszéde, mozdulatai gyorsabbak, s e tulajdonok által emelve, bizonyos életkorig valóban akarattal és tetterővel is rendelkezik. A tapasztalás azonban azt mutatja, hogy még a 40-dik év után is e veszedelmes idegzetingerlő szernek még mérsékelt használata is a ritkaságok közé tartozik, s Közép-Ázsiában mégis tíz mákonydohányzó közül legalább nyolc e szenvedély nyomorult áldozatává vált. Ott, hol a szeszes italok élvezete halálos véteknek tartatik, igen számosan találhatók a mákony-evők s leginkább a Dervis-zárdák közelében, s mindig megható látvány volt reám nézve ha erős s edzett férfiakat, e borzasztó méreg beszívása következtében rövid idő alatt testileg és szellemileg tönkre menve találtam. E bűn csak ritkán vonja maga után a halált. Áldozata, a szellemileg elbutult, visszataszító csontváz többnyire magas kort ér el, sőt kevesebb betegségnek van alávetve, mint más emberek; de mily szomorú tengés e járó-kelő halottaké, s mily mérhetetlen kártékony a mákony hatása a szeszes italokéhoz mérten!

A fürdő

A fürdőket és mosdásokat illető parancsolatok, melyeket a próféta híveinek lelkére kötött, csak igen keveset engednek a bráhma-hit tisztasági törvényeinek. Vajon a "Tetahheru!" (tisztuljatok) szó alatt csak a testi s nem inkább a szellemi tisztaság értetett-e, vagy pedig az első csak képleti célzás volt-e az utóbbira, annak eldöntését körmönfont korán-magyarázókra bízzuk; itt csak azt constatáljuk, hogy ez egyetlen szó hatása alatt, Ázsia mohammedánjai mind, a fürdőt nemcsak a legszükségesebb életkelléknek, hanem egyszersmind a szigorú vallási parancs intézményének tartják. Ma már az egész iszlamita keleten a fürdő alatt nemcsak az isteni parancs teljesítése, nemcsak a megtisztulás egy tette értetik, hanem egyszersmind élvezet, melynek mindenki szenvedéllyel engedi át magát. Ha fárasztó utazásból tér haza az ember, ha erőltető munkát végzett, ha valamely ijedtség, vagy túlságos nemi élvezet után pihenni vágyik: fürdőbe megy. Szegény és gazdag, öreg és fiatal egyenlően hódol e szenvedélynek. Amit nálunk borravalónak, Oroszországban pálinkapénznek, a khinaiaknál théapénznek neveznek, annak Keleten fürdőpénz a neve. Ha egy város előnyeit akarják felmutatni, fürdőinek ecsetelésén kezdik; ha az ellenkezőre akarnak célozni, az utóbbiak tisztátalan elhanyagoltsága hozatik fel érvül, s ha mecsetek, karaván szerailok és tanépületek emeltetése által nevünket halhatatlanítani kívánjuk, tán biztosabban érjük el ebbéli célunkat egy tág, vízgazdag fürdő építése által. Azonban bármire célzott is a próféta, annyi tény marad, hogy egészségi szempontból népének jótevője volt, miután Keletnek többnyire meleg éghajlatában, a fürdő gyakori használata által sok betegségnek vétetik eleje.
A moszlim világ nagy területén, kétségtelenül Konstantinápoly azon hely, hol a keleti kényelmi-fogalmak Nyugat műízlése által finomító átalakuláson mentek keresztül; az ottani fürdők ennélfogva határozottan a leggazdagabbak, legszebbek s legelegánsabban felszereltek. A Közép-tenger márványdús szigeteinek közelléte nagyban hozzájárult, hogy a byzantin-római építészet e hazájában a fürdő-intézetet a tökély ritka fokára juttassa. Nem kevésbé váltak hasznossá e célra elejétől fogva a nagy vízvezetékek, s minekutána a félhold, melynél a fürdők és mosdások oly dogmaszerű fontossággal bírnak, kiszorította volt Bizancból a keresztet, leginkább a fürdőépületek díszítésére pazaroltattak az ottománok által, Európában folytatott zsiványkodási utaikból ide hozott drágaságok. Valóban, a tisztasági fogalmak igen sajátságos vegyüléke tűnik fel emlékemben, ha visszagondolok mindazon fürdőkre, melyeket a különböző moszlim tartományokban meglátogattam. Ilyenkor mindenek előtt az oszmanli, még pedig az efendi osztályhoz tartozó merül fel lelki szemem előtt, amint fontoskodó arccal és határozott léptekkel halad odább, míg szolgája a terjedelmes fehérnemű csomót viszi utána. A fürdő-intézet ajtaja alig nyílt meg s már elébe siet a bérlő és a szolga-személyzet. A kupolaszerű előcsarnok legmagasabb karzatán ruganyos dívány várja az érkezőt. Minden kéz vetkőztetésével van elfoglalva, lábára vonják a naalint (facipőt) és meztelenül, egyedül csak a "futá"-val (köténnyel) dereka körül, némely efendi oly büszkén lépdel, mintha rendjeldíszített mellel a parádén jelenne meg. Mezítelen urát a mezítelen szolga követi tsibukkal és kávéscsészével. Az előcsarnoktól az első meleg szobáig alig van néhány lépésnyi távolság, s mégis már pihenni, pipázni és kávézni kell. Erre a pipahordozó távozik s szemérmetesen földre sütött szemekkel, félősen közeleg néhány dellák (fürdőszolga) az előkelő vendéghez. Mint azt a bon ton követeli, ezek Georgia fiai szép alakkal és húsos tagokkal. Mozdulataik, szemjátékuk, fejbólintásuk, szóval minden a jól trainirozott dellák szabályai szerint idomul. Az efendi int és az ifjú csapat (bajuszosak már nem tűretnek e foglalkozásnál) lassan tagjaihoz nyúl; a gyöngéd simogatástól lágy fogásokba mennek át s ezekből a valóságos dagasztásra. Megjegyzendő, hogy a szemjáték mellyel a lágy tésztához hasonlólag megdolgozott uraság Georgia vagy Cserkeszország fiainak elégedettsége kisebb-nagyobb mértékben bátorító jeleit adja, Európaira nézve utánozhatatlan marad.
A fél meleg szobából, az egészen kimerült fürdő-vendég a tulajdonképpeni forró osztályba lép, mely minden részletéből feltűnő gonddal felszerelve a török hamamok, (fürdők) szentélyét képezi. A napsugarak, melyek a kupolára alkalmazott, többnyire zöld színű, golyószerű üvegeken át a magas terembe hatolnak, igen sajátságos képet világítanak meg. A leghalkabb mozdulatot is erős visszhang követi, s a vékony csészék csengése, melyekkel a víz a kagylóalaku medencékből merítve a testen végig öntetik, a szappanhab bugyborékolása, a vendégek nyögése és sikoltása, mely közé olykor egy-egy víg dal vegyül, mindez meglepő hatást teszen. A kupola-építkezés gyakran tévútra vezeti az embert hangja erejére vonatkozólag s megbocsátható, ha annak szépsége és terjedelmére nézve rövid illúziónak engedi át magát. Ezért mondja a török példabeszéd a képzelgőről: "Úgy látszik, a hamamban próbálta a hangját." – E terem közepén: éppen a kupola alatt, két láb magasságú terasse alakú emelvény létezik, melynek neve "Göbek-Tasi" (a köldökkő). Ez a fürdőkedvelők légyott helye, kik miután egy csöpp izzadtság sem maradt meg többé bennük itt, 40 R.-foknyi hőség mellett, több órákon át vígan társalognak, dohányoznak, kávéznak s hébe-korba még kártyáznak és sakkoznak is. Ha e "Göbek-Tasi-k beszélhetnének, mennyi mindent mondhatnának el a fürdők női látogatóiról, a fiatal hanimokról (török hölgyek), kacér cserkesz nőkről és Abyszinia rézszínű leányairól." Megismerkedtem Törökországban nőkkel, kik négy-hat órát ültek a Göbek-Tasin, hajukra négy darab szappant használtak el s ámbár testük minden látogatás után erősen megfőtt csibehúshoz hasonlított, mégis hetenként háromszor-négyszer ismételték ezen élvezetet. Ezen nem szabad csodálkoznunk! A fürdő, főképp télen, a török hölgyvilág főtalálkozási helye s az operát, a hangversenyt helyettesíti náluk. A férfiszemtől, tehát a szeretetteljes férj tekinteteitől is megóva, itt minden játéknak és tréfának fesztelenül lehet magát átengedni. A szolgaszemélyzet értékes borravalókkal hallgatásra indíttatik. És az hallgat is; azonban mi tagadás - rendkívül érdekes volna, ha megleshetnők a konstantinápolyi Göbek-Tasi élményeit és tapasztalatait.
Aki az ó-keleti ettiquettet szigorúan akarja követni, a nagy csarnok nyilvánosságát a kis cella zárkózottságával cseréli fel, melynek nyílása előtt össze vonatik a vörös-kék csíkozott függöny, mely mögé a fürdő-személyzet már nem teheti be a lábát s csak a magánszolgának szabad a bemenet. Ott általában kerülni kell a vízzel való hangos lubickolást, a hallható nyögést vagy felkiáltást; a vallási parancsok szigorúan elrendelték hány kanna vízzel szabad meglocsolni a test egyik-másik részét, melyeket kell előbb, melyeket utóbb leönteni, másrészt azonban a fehérnemű szövetére és alakjára, valamint a jeruzsálemi szappan minőségére nézve a változó divatot követik. Nem kevésbé ceremóniás a belső termek elhagyása. Minden osztályban más ruhába takartatunk, s mielőtt azon csarnokba térnénk vissza hol ruháinkat levetettük, nem egy furcsa jelmezt kelle magunkra venni. A letöröltetés, a serbét, kávé vagy más frissítőszerek átnyújtása, az egészséget kívánók egész raja, a tükör átnyújtó, szóval minden mi az európai kedélyt végképp kimerítené, a keletiek ritka türelme és kitartása mellett, még nem is feltűnő nekik, mert fogalmaik szerint mindez szükségképpen hozzá tartozik a fürdőhöz.
A távol Ázsiában a fürdő, lucus a non lucendo, inkább beszennyező mint tisztító intézmény. Minél jobban tartunk Konstantinápolytól Keletnek, annál kezdetlegesebbé válik a hamam, még Persiában, a régi Iránban is, a fürdő éppenséggel sem lehet vonzó az európaira nézve. Az ottomán birodalom ázsiai részében Erzerum, Kharput, Moszul, Kaiszeria, s leginkább Damaszkus híresek fürdőikről. Az utóbbi hely, mely az "illatos" melléknevet viseli, vízgazdagsága tekintetében felülmúlhatatlan. Minden háztulajdonosnak jogában áll a fürdőintézet alapítása s habár a főhámámok némelyikének alapítási ideje még az ó-korból való, mégis az építési mód, valamint a használt anyagok távolról sem közelítik meg a stambuli fürdőkéit.
Iránban, az ó-ázsiai civilizatió e székhelyében, ezen országban, hol a művelődés legmagasabb fokán vélnek állni, s az egész világot még a kezdetlegesség legmélyebb posványában gondolják, - a fürdő valóságos paródiája ezen intézménynek. Oly népnél, mely a máshitűvel való merő érintkezés által is már nagyon tisztátalannak érzi magát s a mocsoktól csak a fürdő használata által bír ismét szabadulni. Midőn Persiában először tudakozódtam az ilyféle intézet után, már a hely külső alakja, a bemenet előtt magasra tornyosuló lótrágyával, (ezen országban a fürdőket azzal fűtik) végtelen undort keltett bennem. De ez még egyre növekedett, midőn a kerek előcsarnokon át, – melynek falai a Firduszi-féle hőskölteményből vett csata képekkel valának díszítve, – a pince mélységű belső részbe léptem. Minden oldalról a fényűzés látszatába burkolt piszok meredt felém. A vetkőződés nem különböző termekben megy itt végbe, a fürdőruha sincs oly jó állapotban mint Törökországban s egyáltalán lehetetlenség egy persa fürdőt meglátogatni, anélkül hogy néhány eleven emléket magával haza ne vinne az ember. Már az első szobában is a felolvasztott henna vagy festő növény, s más egyéb kenőcsök átható, kellemetlen szaga üti meg a belépő orrát; a második szobában, a tulajdonképpeni mosdó-osztályban, az még sokkal erősebbé s elviselhetetlenebbé válik. Azok, kik a törvényes, teljes mosdást akarják elvégezni, az itt létező négyszögletű vízmedencébe lépnek. E medence belső ürege kicsiny, a fenne lévő vizet naponta csak egyszer változtatják s ha nyolc-tíz persát e mocsárszerű nedvben egymás mellett állni láttam, amint akarva nem akarva csaknem a bőrt dörzsölték le egymásról a folytonos érintkezés következtében, tökéletesen meg volt előttem magyarázva a törökök ismert undora, mellyel keleti testvéreik iránt viseltetnek.
A török fürdőkben, a forró osztályokban szoktak öltözködni, a persák e célra egy harmadik szobát használnak. De szükségük is van reá, mert a dellák két óra hosszán tartó műtéte, - mely alatt hajat, szakállt, talpat, tenyeret vörösre festetik, – melegebb atmosphärában nem lenne éppen kellemes. A hennávali festés a persák egy érthetetlen szenvedélye, mely róluk az afghánokra is átszármazott. Nem csak felnőttek, idős férfiak és nők, de még ujdonszülött gyermekek is hennával festetnek be. A fehér lovakat arany pejjé változtatják általa, s a királyi lovak farkánál a hennafestés a királyi szolgálatot jelzi. A henna számtalan célra használtatik és árnyalati a sötét feketéből átmennek egész a téglavörösbe. Ha az első szín azért véttetik igénybe, hogy a vénség jeleit elfátyolozza, az érthető; azonban, mily szépészeti fogalomnak akar kifejezést adni a művelődésére oly büszke persa azáltal, hogy fekete szakállát téglavörösre festi, az megmagyarázhatatlan, s még megmagyarázhatatlanabb azon tisztasági fogalom, melynek következtében kezeiket befestik, hogy a rájok tapadt piszok láthatatlanná váljék.
Ha férfiak két órát öltözködnek, nem lehet meglepő, hogy a nők négy-öt órát töltenek a toilette-el; de a nyugati olvasó azért ne képzelje, hogy egy hölgy az ó-kor rózsaországában tán ragyogó tisztán, díszesen kerül elő a fürdőből. Habár a persa nők átlag megfelelnek a női szépségrőli fogalmainknak, öltözetük s cicomázásuk által, melynél a festőpor szinte főszerepet játszik, rendkívül elékteleníttetnek. Az európai szem nem is fogja az elragadó szépség nyomát találhatni amaz anyajegyekben (Khal) akár természetesek, vagy csak művészileg állíttattak elő, – melyeket a kelet költői oly magasra becsülnek s oly végtelenül dicsőítenek, elannyira, hogy Hafiz Közép-Ázsia két legszebb városát odaadná két anyajegyért. A persa nők egy maró kővel, kisebb khal-okat petyegetnek arcukra, nyakukra és keblükre; a félvilág, a khalt kiterjesztve, merész képeket petyegett bőrére, sőt Iszpahanban, Irán valamely emancipált leánya egész vadászati képet petyegettetett magára.
Dacára a nagy gondnak mit a toilettere fordítanak, a persa nők tisztaság tekintetében mégis messze hátra maradnak a Törökországbeliek mögött. Szappant csak a jómódúak, gazdagabbak használnak, az alsóbb néposztályok pótlékul egy bizonyos agyagnemet használnak, mely olykor illatossá tétetik, nagyobbára azonban a magatermészetes, hamisítatlan valóságában fogyaszttatik. De legkivált a hajzat az, mely a reng-kenőcs által – egy fekete, festékszerű kenőcs - a tisztítás helyett, sűrű páncélt nyer. Hogy naponta ne kelljen a fésüléssel és hajsimítással bíbelődni, sokan valami ragadó szert vegyítenek a reng (festék) közé, s képzelhető, mily bűvös illatú a szépek ilyetén elkészített fejecskéje, a forró évszak alatt.
Valamint a persa fürdők külső építkezése, belső elrendezése s gyakorlati használata is nagyban különbözik a törökök fürdőjétől, épp úgy változik a két országban azoknak használati ideje. Törökországban a fürdő csak alárendeltek és szegényebbek által használtatik a reggeli órákban, mi Persiában éppen nem áll. Itt a kora reggeli órákban, az idegen egy trombita egyhangú szózata által lepetik meg; ez az igazhitűeknek szóló jel, mely tudtukra adja, hogy a fürdőmedencék megteltek meleg vízzel. Azon módon, amint Európában reggelenként a marhát szokták aklából legelőre csalni, úgy figyelmeztetik Persiában a hívőket a próféta intő szózatára: Tetahherú! De bármi régen szólal fel naponta a trombita intő szava, a próféta szózatának valódi értelmét a persa mai napig sem fogta még fel.
A mohammedán művelődés még inkább keletnek terjedő birodalmaiban, az afghánok, turkesztániak, turkománok és kirgizeknél, amennyiben e népek művelődésre, vagyis vallásosságra számot tartanak, a fürdő nem csekély fontosságú intézmény. A Szunita-Khiva, Bokhara és Herat fürdőintézetei építés-módra s berendezésre nézve hasonló alanti fokon állanak s a szegénység hatását teszik a szemlélőre. Az özbég fővárosban, valamint a Zerefsán partjain a fürdők többnyire földalatti helyiségek. Egy pincelépcső közvetítése folytán lejutunk a Dehliz-be, (előszoba) hol a ruházat egymástól elkülönített kis csomagokban hátrahagyatik, anélkül hogy valaha kicserélés, vagy pláne sikkasztás történnék. Innét keskeny folyosó a tulajdonképpeni hamam-ba, vagy özbeg megnevezés szerint az "isziglik"-be vezet, ahol az ember edzett tatár markok által derekasan megdolgoztatik. Volt rá eset hogy két ily tenyeres-talpas, készséges szolgát láttam egy fürdővendégen dolgozni, s a "shampooing" ahogy az angolok nevezik, Ázsia egy országában sem használtatik oly erélyesen mint az említettekben. A hamam-ból a mosdókészlethez megy az ember; az egy kerek medencéből áll kupola-szerű födővel, melynek közepét egy nagy vízzel telt üst foglalja el, mely csapszívekkel van ellátva, úgy hogy a fürdővendégek ízlés szerint önthetik le magukat meleg vízzel. Minden csappal szemben kis cella van alkalmazva, mert a moszlim törvény szerint a feccsenő vízcsöpp a mellette állót tisztátlanná teszi. A csapszívek Törökországban és Persiában itt-ott ezüstből vagy finom rézmunkából valók, az özbégeknél azonban mindig csak egyszerű fából készülnek. Fürdőintézeteikben egyáltalán nyoma sincs a fényűzésnek, aránylag még a fürdők ára is igen csekély, sőt arra is van eset, hogy sok fürdővendéget ingyen is bebocsátanak, – mi Nyugatázsiában sohasem történik, – s főképp télnek idején, hogy az igazhívőket, ha a folyóban nem végezhetik vallásbeli mosdásaikat, ezáltal a nagy bűn elkövetésétől visszatartóztassák.
Turkesztán nomád népsége rendkívül sajátságos módon szokta teljesíteni e vallási kötelességeket, miután bizonyos esetekben a "Guszl" (tetőtől talpig való mosdás) elhanyagolása hittagadás gyanánt értelmeztetik. A Görgen melletti pusztákon, Merv körül, valamint a Jaxartes és Oxus északi részén, mindenütt hol nomádok tanyáznak, korán reggel gyakran látható a sátrak előtt egy-egy nő, ki egy hátrafelé tartott, kiterjesztett lepedő előtt áll, míg a rögtönzött függöny mögött a férj áll, ki néhány veder hideg vízzel önti le meztelen feleségét. – Volt rá eset, hogy karavánunk a sivatagban, hol rendesen nagy vízhiány uralkodik, oly sátor mellett haladt el, hol a leguggolt igazhitű nomád, valamely szolgája által homokkal öntette le testét. Valóban, nem igen kellemes toilette-mód! Azonban ez pótfürdő, valamint bizonyos pót mosdások (Tejemmun) is léteznek, melyeket magam is használni kénytelen valék, ha a sivatagban még inni való víz sem volt, minél kevésbé, tehát a vallásbeli mosdásokra szükséges mennyiség. Ha valamely folyó mentében üttettek fel a sátrak s egy molláh közelléte és fegyelme a törvényszigorú követését igényli, a fiatal nők sohasem mulasztják el, már korán reggel a vallás parancsolatai szerint víz alá bukni a folyóban. Az idegenek és ismerősök tekintete ezalatt igen keveset bántja őket. A moszlim szemérem tanai, de egyúttal a velük járó bűnök is még egészen ismeretlenek a nomádoknál.
A fürdők után a vallásos mosdások kiváló helyet foglalnak el a moszlim világban. Mindenesetre sajátságos látványt nyújt, ha egy egész népet látunk magunk előtt, mely toilettejének egyes részletei által Istennek tetsző tettel vél elkövetni s csaknem hihetetlen a tény, hogy vaskos kötetnyi könyvek léteznek, melyek keleti ravaszsággal és hajszálhasogatással e parancsolatok apró részleteit magyarázgatják, s az európai sohasem fogja csodálkozás nélkül szemlélhetni, ha az igazhitű az öntöző kannával kezében, ájtatos töredelmességgel s éghez emelt tekintettel arcát, kezét s lábát mossa. "Tisztán közeledjetek Isten trónjához", szól a törvény; de a tisztaság nem a lélekre hanem a testre alkalmaztatik, minél fogva minden imádság előtt öt igen körülményes s legapróbb részletében törvényileg nagy szigorral meghatározott mosdás van megparancsolva, melynek neve abdeszt vagy taharet. Az egész eljárás alatt nem szabad sem beszélni sem egyébre gondolni, csak Istenre és szentségére.
Az így megtisztított moszlim végre egészen audiencia-képes Allah-nál s ha Mekka irányában felterítette imádsági szőnyegét s eszméit összeszedte, megkezdődhetik a "namaz." Ekkor aztán a kezek oly módon emeltetnek a fej fölé, hogy a hüvelykujjak a fülek mögé kerülnek. E szamárfül jel által igyekszik a moszlim gondolatait a külső dolgokról elvonni, vagyis, imádságra készül. E mozdulat azonban csak a férfiak előjoga; a nők, kiknél az egyházi törvény az érzékek tökéletes fejlettségében kételkedni kegyeskedik, kezeiket nem a halántékig, hanem csak a vállig emelik. Miután az imádkozó bevégezte a fent említett kézmozdulatot, előre hajtja a nyakát, kezeit elől, teste fölött egymás fölé rakja s testével egy derékszögletet képezve mélyen meghajtja magát, ismét felemelkedik, hogy azonnal földre bukjék megint de úgy, hogy homlok, orr és térd a földdel érintkezésbe jusson, mit "Szedsdé"-nek neveznek. E mozdulat ismételtetik s ezzel valóságos Rikaa-t (térdre esést) végeztek. Az utolsó Rikaa után - azoknak száma a napontai öt imádságnál változik- a mohammedán térden állva, fejét töredelmesen s valódi alázattal mélyen keblére hajtva, néhány percig mozdulatlan szokott maradni. Ezen helyzet főképp a szabad természetben, nap feljötte és lementekor a valódi Istentisztelet és imádat igen megható képét nyújtja s nincs nép, mely több alázattal is imádattal közelítene Istenéhez. Az imádság ideje az, amelyben a moszlim legjobb vágyaival járul teremtője színe elé, magát véle közvetlen közeledésben véli, s ebből magyaráztam ki magamnak azon, eleinte meglepő tényt, hogy barátaim és utazótársaim mindig látható örömmel és ragyogó szemmel emelkedtek fel imádságukból s ilyenkor oly vidámak s kedvteltek valának, mintha szívük nagy tehertől szabadult volna meg.
A mosdásokra nézve még meg kell jegyeznünk, hogy a Keleten mindenütt oly nagy szerepet játszó tisztasági törvények a moszlim társaságra sokkal üdvösebb hatást gyakorolnak, mint azt felületes utazók gondolni szokták. A szennyes és szegényes ruházat dacára az ázsiai-moszlim világ egynémely tartományainak legalsóbb néposztálya, sokkal tisztább mint a véle együtt lakó, hasonló osztályú keresztény nép, sőt miután a fürdők és mosdások ezeknél a művelődéshez tartoznak, még tisztábbak a megfelelő európai néprétegeknél is. A tisztasági törvényekkel összhangzólag a mosdókészletekre és mosdóedényekre mindenkor nagy gond fordíttatott. A humanizmus érzete nemcsak mecsetek, iskolák, kórházak, hidak és karavánserailok alapítása, hanem vízmedencék és mosdókutak felállítása által is kifejezést nyert. Mindenkor nagy súlyt fektettek a vizes kancsók és vizestálak gyakorlati s egyszersmind csinos alakjára is; azelőtt gyakorta aranyból és ezüstből készültek, fényűzési cikk gyanánt ragyogtak, sőt okúl szolgáltak udvari címek és állások elnyerésére. Az Ibriktar, (kancsóvivő) ki nyilvános szertartások alkalmával ezen edényt a Szultán mögött hordani szokta, Törökországban tekintélyes hivatalnok volt s Közép-Ázsiában, Aftabedsi címmel még királyi hercegek is felruháztattak e ranggal.

Iskolák

Ha valamely keleti városon, bármily kicsi legyen is végig menve, egy házból fiatal hangok zűrzavara hallatszik ki, melybe időnként egy idősebb férfihang is vegyül, tudd meg kedves olvasóm, hogy egy alsórendű mohammedán iskola előtt állsz, mely minden körülmények között megérdemli, hogy szemügyre vedd. Beléptedkor aligha fog elcsöndesülni a hangzavar, ámbár a festői összevisszaságban a földön guggoló fiatalság nagy, eszes szemei feléd fordulnak; csak a khodsa kinek turbánja a nagy erőltetés alatt kissé felcsúszott, fog szünetelni a túlságos hosszú nád tactusszerű mozgatásában. A nádnak azért kell ily hosszúnak lenni, hogy még a legutolsó sorban ülő ifjak is tettleges megfeddésben részesülhessenek általa a netalán elkövetett bűnökért. Éppen az Elif-Be (A, B, C) sorozata memorizáltatik s a szegény gyerekek nagy zavarban vannak nem tudva, a nagy arányban felrajzolt betűkre, vagy a khodsa ajkainak mozdulatára figyeljenek-é. Tényleg mindkettő szerencsésen sikerül. Az arab nyelv rendkívül komplikált abc-jét, melyben egy hiányzó különböztető jegy életet halállá, szerelmet gyűlöletté változtat, aránylag rövid idő alatt tanulják meg, s ha néhány hónap multával újból meglátogatod ugyanezt az iskolát, a tanítványokat már ama korán mondatainak memorizálásánál fogod találni, melyeknek a napontai ötszöri imádságba kötelességszerűleg benn kell foglaltatniuk. Ezek turani vagy iráni származású gyermekek, kiknek rendkívül nehezére esik a durva semmi torokhangok megtanulása. Bármint torzítják el szájukat és álkapcáikat, akarva nem akarva meg kell tanulniok a nehéz leckét. Mohammed nem vett számba semmiféle nemzetiséget, ennélfogva vele szemben a hangszerv különbsége nem is létezhetik s a görög, albániai, kurd, lazisztani, persa, afghán és török összhangzatos egyformaságban kénytelen szólószervezetét az arab sivatag lakosé után idomítani. De nem csak a korán mondatok gépies felmondásával, de tudományosan is foglalkozniuk kell a tanítványoknak s már a zsenge fiatalságot is megismertetik Törökországban p. a Birgevivel, Persiában pedig az Ilmi-hal-al. Mindkettő olyan katéchizmus-féle, melynek tartalma épp oly kevéssé érthető az ifjú tehetségére nézve, mint nálunk pl. valami rejtélyes theologiai dogmák, minek következtében ott épp úgy mint itt, a kívánt cél nem is éretik el. Ha a gyermeket a vallási mosdásokra s jelentőségükre vagy egyéb egyházi parancsra tanítják, az ellen senkinek sem lehet kifogása; ha azonban a zsenge fiúnak a birgeviből megmagyarázzák, miként kell magát egyházi parancs szerint előforduló bizonyos nemi esetlegességekkel szemben viselnie, akkor még nagyobb mértékben vételen a morál ellen, mint pl. az ó-testamentombeli Thamar-monda, vagy egyéb az ó-testamentomban található s a szentség leplébe burkolt esztelenség elbeszélése által. De a Birgevi és Ilmi-hal, mint a moszlim tudomány kezdeményezése szentesítvék, s valószínűleg még soká fenntartandják tekintélyüket.
Az olvasó, vagy jobban mondva a kiáltozó-lecke után, felvétetik a Dsuz (irka); sárga vagy vörös lakkos papirosból áll, s használat után nedves spongyával letöröltetvén újra használható. Míg európai gyermekek tucatonként telemázolják az irkákat, az ázsiai négy lapon megtanulhatja az írás nehéz mesterségét. Tintája, természetesen szinte különbözik a miénktől; kevésbé folyékony s könnyen letörölhető, valamint a toll és a nádtoll is, melynek legjobb fajtája Mazendran-ból származik, szélesen metszetik s a többi írószerszámhoz illik. Az írókészletet illetőleg Abdul Haszan Alitól egy versbe foglalt rendszabály létezik, melynek címe: "a portás fia", és mely az ifjút a toll-metszésre, tinta-készítésre s a papiros megválasztására tanítja. "Kezetek és ujjaitok", mondja a költő, csak hasznos dolgok írásával foglalkozzanak, melyeket akkor, midőn a csalódások e hazáját elhagyandjátok, utánotok fennmaradjanak."
A szépírás a mohammedánoknál sokkal fontosabb mint nálunk, sőt arra nézve, ki műveltségre igényt tart, úgyszólván nélkülözhetetlen, s habár az arab példabeszéd: "Kulli khatatum dsahilun (a szépíró mind bolond) nem messze esik a "doctores male pingunt"-tól, mégis a moszlim Keleten száz írástudó közül alig lesz egynek is rossz írása; kificamodott betűk, milyenek nálunk divatosak, ott sohasem fordulnak elő. Nyolc különböző írásnem létezik, melyek közül minden ország kiválogatta magának a magáét. Meglepő azonban, hogy az elemi iskolákban csak a könyvbeli írást tanítják, az írásbetűket csak a későbbi években kell elsajátítani.
Valamint az olvasás tanításánál, úgy az írásnál sem igen vétetik tekintetbe a nemzeti nyelv. Egyedül csak az arabot tanítják, melynek helyesírása a nyelvtanból derül ki; a nemzeti nyelv helyesírásával senki sem törődik, s innen magyarázható, hogy a leghíresebb írástudó törökök saját nyelvüket, t. i. a törököt nem írják hibátlanul. Az igazhívő véleménye szerint az írás leginkább a szent könyv sokszorosítása s magyarázata terjesztése eszközéül szolgál; hasznossága a világbeli forgalomban, mellékesnek tarttatik. Az írás művészete ennélfogva vallási színezettel bír s nemcsak az írás, de még az írószerek is oly tiszteletben álltak azelőtt, hogy Abdul-Kader Gilani seikhtől, dicséretre méltó kegyeletteljes tett gyanánt beszélték, hogy csak akkor ment keresztül azon bazáron, melyben papirost árulnak, ha szentelt mosdások következtében teljesen megtisztultnak tekintheté magát. A papiros, mint oly anyag, melyre isteni szózatok írvák, még most is szentnek tekintetik az egész moszlim világban. Voltak Szultánok és más mohammedán fejedelmek, kik sajátkezűleg írták meg házi koránjukat, de sőt még IV. Murad egy híres eunuchja is nem kevéssé volt büszke reá, hogy roppant vagyona dacára, mégis csak abból tartotta fenn magát, mit a korán másolatok folytán szerzett.
Valamint az első út az iskolába bizonyos ünnepélyességekkel van egybekötve, amennyiben a jövendőbeli iskolatársak eljönnek a gyermekért, az ABC-s könyvet selyem tokban hordva, s díszes öltözetben, övszalagokkal teleaggatva egy sereg ujjongó, himnuszokat éneklő gyerek által az iskolaépületbe vezettetik, úgy szinte a Khatem is, t. i. a korán első befejezése után következő ünnepély nagyfontosságú, vallási szertartásokkal megy végbe s családi-eseménnyé alakul. Még a legszegényebb sem mellőzi a Khatem-et s a gazdagoknál gyakran nagyszerű tivornyázásra ad alkalmat. A tanító tanítványával a már egybegyűlt társaságban megjelen; egy új, két szárnnyal ellátott, Rakhle nevezetű olvasótámlány a szoba közepére tétetik, tanító és tanítvány leguggolnak előtte s aki szemtanúja az apa és rokonság örömének, mely a dünnyögő előadás hallatára elragadtatásba megy át, aki a társaságot könnyekre látja fakadni a durva arab gégehangok erőltető kimondásának hallatára, azzal nehéz volna elhitetni, hogy az ifjú szigorász oly textust olvas, mit sem ő, sem hallgatói nem értenek, sőt ellenkezőleg, a tapasztalatlan azt fogja képzelni, hogy a gyermek szellemi tehetségeinek az imént legfényesebb bizonyítékait adta, midőn a korán titkaiba behatott. – Ha a mohamedán ifjú már kissé előrehaladt a tudományban, ha t. i. az arab nyelvtan elemi szabályain már keresztül ment, akkor, természetesen csigalépéssel közeledik a nyelv értelmezéséhez, s ama forrón óhajtott kútfőhöz, melyből egyes egyedül meríthető a tudomány; t. i. a korán és a Fikih (vallási törvények) megértése. Semmi sem lehet célellenesebb mint a modor, mellyel az említett nyelvet elsajátítani igyekszik. T. i. a nyelvtant arabul tanulja, mégpedig az elméleti formatan legapróbb részletéig. A nyelvtan, mely századok óta javító szabályozás nélkül, a maga eredeti valóságában megmaradt, a moszlin világ minden tartományában egy és ugyanaz. A tanítvány az első füzeten, az Emszelén kezdi, erre a Bina következik, (előkészítő szyntaxis) azután az Ilal, Makszud, Mantik, stb. stb. míg végre zárkövül a verstant alkalmazza befejezett nyelvtani épületére.
A világi tudományokból legföljebb a számtan elemi szabályai, vagy a korán hagyományokra vonatkozó teremtéstan és földképződés taníttatik. Minek is kínoznák az ifjút az európai tudományok unalmas vívmányaival?! Itt, hol a tanító csak a hét föld és hét menny csodaszerű, költői képletét kénytelen feltüntetni, elegendőnek tartják, ha a tanítvány e világok átmérőjének nagyságát ösmeri. Megtanítják rá, hogy 500 évnyi távolsági út választja el a földgömböket egymástól, hogy ugyanazon távolsági mérték a mennyek egymástóli távolságára is alkalmazandó, s e mennyek elseje smaragdkőből, a második vakító fehérségű ezüstből, a harmadik nagy fehér gyöngyökből, a negyedik rubintból, az ötödik vörösded aranyból, a hatodik sárga jácintkőből s a hetedik végre sugárzó világosságból való. E sajátságos világtan a föld tengerövéről is regél, mely fölött a Kuhi-Kaf (Kafhegység) létezik, melynek csúcsáról a véghetetlen semmiségbe merül az emberi tekintet. Továbbá, hogy az egész föld átvándorlása 500 esztendeig tart, melyből 200 vízen, 200 puszta sivatagokon, 80 az óriások országában s csak 20 esztendő tölthető ismert országokban. A menny kéksége, néhány mohammedán világtanárok állítása szerint a Kafhegység zöld aranykövéből ered, mely hegységnek hátát éppenséggel nem környezi a határozott űr, mint azt hinni akarják, sőt ellenkezőleg, angyalok tartózkodási helyéül szolgálnak a különböző régiók, melyeknek egyike aranyból, más hetven ezüstből és 7 pézsmából való. Mohammedán hit szerint ami földünkön kívül, mérhetetlen mélységben még hat más létezik; Ezek közül a 2. számú földön a szelek laknak, a 3. és 4. sz. alatt csak kövek és pokolkén létezik, az 5. számon csupán kígyók tartózkodnak, a 6. szám alatt öszvér nagyságú skorpiók, lándzsa hosszúságú farkokkal, s a 7. sz. végre a rettegett Sitan (sátán) s gonosz társainak rezidenciája.
Nagy zavarba ejti e fantaszta világtanárokat, a világ támpontja, mely újra tért nyit a képzelet szabad játékára. Állításuk szerint Isten a hét föld teremtése után észre vevé, hogy alapjuk nem egészen biztos, minek következtében egy külön angyalt vala kénytelen életre hozni, melynek háta a földeknek a kellő támaszt nyujthatá. De ímhol egy újabb zavar: min nyugodjanak már most az angyal lábai? Ennélfogva egy 7000-nyi nyílással bíró rubint szikla teremtetett, s minden nyílásból egy-egy tenger özönlék elő. Ezzel azonban a támpont kérdése még mindig nem volt megoldva. A szikla hordozására tehát óriási bika hozatott létre, 4000 szemmel, ugyanannyi füllel, orral, szájjal, nyelvvel és lábbal s minden láb a másiktól oly távolságban áll, hogy ez utat csak 500 év alatt lehetne megtenni E bika naponta kétszer szed lélegzetet, innen az apály és dagály csodája, s minthogy utoljára e gyöngéd kis állatkának is valamin nyugodnia kelle, a jó Isten még egy halról is gondoskodott, melynek orrlyukai oly tágak, hogy bennök a mindenség minden tengere csak egy-egy csöppnek látszik stb. stb.
Azonban ezáltal távolról sem akarom állítani, hogy a jó persák, törökök és arabok nem ismernek egyéb földrajzot. A Nyugaton e tudomány területén történt előmenetelek éppenséggel nem ismeretlenek a keletiek előtt s Hadsi Khalfától a mai napig amaz országokban nem hiányzottak e tudomány terén tett komoly tanulmányok bizonyítékai, melyeknek Ó-Ázsia ösmeretét köszönjük. Az újkori török irodalom, pl. igen jó böngészeti munkákat bír az újkor legjobb földrajzi munkáiból, habár általánosan még ritkán tanítanak belőlük. Még a távol Siráz egy magán házában is, a földrajz európai minta szerinti előadását hallottam, mely alkalommal persze a nevezéktan nem kevéssé mulattatott. A tanító t. i. "Oszter-Lasiá"-ról mint világrészről, Gujene, Nifhaland, Niwiperetin nevezetű országokról beszélt, s midőn e sajátságos elnevezések gyökerét kutattam, kisült, hogy a persa földrajzíró e neveket félig a kiejtés, félig az átirat nyomán adta volt elő; "Oszter-Lashia" - Ausztrál-ázsia, Gujene: Guinéát, Nifhaland: New-Holland-ot, Niwiperetin: - New-Britaint jelentett.
Hasonló szellemű azon tanítás, melynek nyomán az ifjak Klió szentélyébe vezettetnek be. Valamint a középkorban nálunk a vértanuk történetére s a szentek életírására fektették a legfőbb súlyt, éppugy legmagasabb célul tűzte ki magának a moszlim történelmi oktatás a Kisszasz-ul-enbia, t. i. a próféták történetét, és a Teszkrei-evliát, a szentek életírását. Minek is foglalkozzék a fiatal török nemzete eredetével, egy Szelim, Szuleiman, IV. Murat tetteivel, – mit használhat a régi persa kultúra, egy nagy Szamanid avagy Szefida virágkorának ösmerete a fiatal persának?! – Elég ha aszunita egy Abdul Kadir Gilani egy Imam, Hanife, Abbasz és mások csodaszerű életpályáját ösmeri; elég ha tudja, hogy ezen emberek a földöntúli tanulmányok által átszellemülve, testi táplálék gyanánt több hét folytán csak egyetlen egy olajbogyót fogyasztottak.
"Az istenfélelem minden bölcsesség kezdete", mondák századok előtt, s ez mai napig is áll. Feledhetetlen marad előttem egy persa tudós, kivel Iszfahánban, Mederi-sah hajdan nagyszerű kollégiumában találkozám, s ki oktatásunk és tanügyeink felsőbbségét dicsőítő beszédemre néhány észrevételt kockáztatott. Egy márványszegélyű vízmedence szélén ültünk, melynek vizében ringatóztak a közel álló platánok az ősz folytán elsárgult levelei, míg a lenge szellő, a fejünk fölötti rózsaberkekről hervadt rózsaleveleket szedett s tele hintett velök. Hadsi Kirmansahi molláh, – ez volt a persa neve, – következőleg szólt hozzám: "Igaz, ti a tűzszekeret (gőzmozdony) feltaláltátok, mellyel gyorsabban juthatni el a föld egyik végétől a másikig, mint a szellő szárnyán; drótszálak kifeszítése által - hasa szumma hasa – (isten bocsássa meg vétkemet) a villám gyorsaságával versenyeztek; nem kétkedem benne, hogy még oly gépeket is felfogtok találni, mellyel a hetedik mennybe fel s a hetedik földre le lehet lesz jutni, – de ugyan mondd meg, ott Nyugaton, ki képes csak távolról is oly szert feltalálni, mely által e platánleveleket ágaikon s e rózsákat száraikon meg lehetne erősíteni? A teremtés és megsemmisítés titka még is csak egyetlen egy lény tulajdona; s balgaságnak nevezhető-e ennélfogva, ha minden hasztalan fáradozástól elfordulunk s csak a legdicsőbb lényben keressük a tudomány és búvárkodás központját?" – S ezen eszmék nemcsak a moszlimokat, buddhistákat és brahmanistákat jellemzi, de még a keleti keresztényeket is, és fájdalom! még jó soká in-státu quo fognak maradni.
Eddig a városi és falusi elemi iskolákról szóltam s még a kivételes magánoktatásról is meg akarok emlékezni, melyben csak az előkelőbbek fiai részesülnek, s melybe, amint mondják: kisebb nagyobb mértékben, az európai tudományok is becsempésztetnek. Tapasztalásból beszélek, miután magam is éveken keresztül működtem mint magántanító, s a persák és törökök közt folytatott tanászati pályám még igen elevenen megmaradt emlékemben. Bármily őszinte jóakarattal igyekeztem is a természettan, földrajz és történelem első alapfogalmaival magasrangu tanítványaimat megismertetni, minden fáradságom kárba veszett oly tanulókkal szemben, kik már 4-5 év óta egy fanatikus, ostoba Khodsa vezetése alatt álltak, s kiknek képzelő tehetsége folytonosan a háremvilág regényes mondái által hevíttetett fel. A mindennapi természeti tünemények magyarázatát egy kis francia füzetkéből tanítám; melynek címe: "Les pourqois et les parceques"; alig hallották a gyerekek a mennydörgés, villám és szivárvány magyarázatát, midőn őrültek gyanánt felugráltak helyeikről, hogy nyomban a hárembe szaladjanak, hogy ott az anyának Lalá-nak és Ajá-nak a "frank"-tanító furcsa ötleteit elmondhassák, s melyek természetesen borzadályt keltettek a hölgyeknél, minek rendes végeredménye az lőn, hogy a "frank-khodsa" (idegen-tanító) fekete tudatlanságban született szamárnak deklaráltatott, s Isten bocsánata kéretett le a mennyből a pater familias részére, ki e tanító alkalmazása bűnébe esett.
____________________________________________________________________________________

A moszlim keletnek észrevehető, sőt feltűnő hanyatlása, leginkább ama fény végleges megszűnése által nyilvánul, mely letűnt századokban a Medreszéket, az egyetemeket, vagyis főiskolákat sugarával környezé. A múlt és jelen közti metsző ellentét sohasem hatott meg szembetűnőbben, mint Szamarkandban, a Medreszei Hanim romvárában. A szédítő magasságú, impozáns-kapu művészi munkájú fülkékkel, függő csepegvényszerű művakolászattal, csodaszép mozaikkal kirakva, melyből a mesterileg berakott betűírás, szépírászati tökéllyel emelkedik elő, a szemlélőben inkább azon hitet ébresztheti, hogy valamely hatalmas uralkodó hajdankori pompás székhelye, s nem a tudományoknak szentelt menhely előtt áll. S pedig tisztán láthatók még az egykori egyetemi épület egyes cellának, fürdő és éttermeinek körvonalai. Timur hűséges élettársa, ki örömet és bánatot megosztott férjével, pazar fénnyel építteté ezen épületet s tanítóknak valamint tanulóknak is, valóban fejedelmi nagylelkűséggel nyitotta meg annak kapuit. S mit látunk ma e helyen? A Medreszei Hanim előudvara, – legalább az én ottlétemkor úgy volt – a khokandi szamárhajcsárok és talyigabérlők légyottja! Itt, a kapumozaikján egy nagy fülű Bileámszamár dörzsölődik, egy másik fülhasító ordításait hallatja ott, hol egykor a hálás tanulók Kaszidéjei (dicsének) hangzának fel. A cellaromok mind a legundorítóbb szeméttel telvék, s ott hol az arab szónokok előadásukat tarták, ma már csak szitkozódást, káromkodást és trágár beszédet hallani. Az ellentét a hajdankor e díszépülete s a legalsóbb rendű lebuj között leghívebb képe Ázsia egykori és mai egyetemi életének.
Mindenütt, a Boszporus partjaitól kezdve Timur hajdani székhelyéig, kiváló figyelmet fordítottam a különböző medreszekre, s egykori, elméleti nézetek befolyása alatt lévén, csak nagy ellenszenvvel, vagy jobban mondva, csak nagy szomorúsággal bírtam hozzá szokni a nyomorult valósághoz. Terisz-ben, Iszpahanban és Nisaburban, nem kevésbé Stambulban, Bagdadban és Damaszkuszban, a tanítók mindannyian panaszt emelnek a tudomány iránti közöny ellen, Rakhle-ik előtt már nem tolong a tudvágyó fiatalság, javadalmaik napról napra fogynak s a mohammedán tudomány s egykor ragyogó fényoszlopai, már csak szerény, kis mécsecskék gyanánt fénylenek a sötétben. Ismétlem, hogy csak Közép-Ázsia kiveendő némileg ezen állapot általánosságából, mert itt csakugyan találtam Kedreszéket, melyeknek híre a távol Arábiából, Indiából, Kashmirból, Khínából, sőt a Volga partjairól is képes volt tanítványokat vonzani.
S másképp lehetne-e ez? Mily jognál fogva érdemelnének nagyobb figyelmet a moszlim egyetemek, miután még ma is letűnt századok megdermedt tanaiba merülten, a jelenkor politikai és társadalmi követelményeinek távolról sem felelnek meg. – Hogy a Medreszében divatos élet s mozgalomról kellő képet alkothassunk magunknak, nem kell külön egyik vagy másikra utalnunk. Akár a konstantinápolyi Nur Oszmanie vagy Szulejmanieről, akár a kairói Azhánrije vagy a bokharai Mir Arab és Kökel-Tasról van szó, valamennyit egy és ugyanazon szellem lengi át s az egyes árnyalatok csak a tanítványok különböző öltözetében s nyelvében tükröződnek, kik némely helyütt "Talebe" néven, másutt meg "Szofta", vagy inkább Szukte néven, t. i. a tudomány által "emésztetteknek" neveztetnek. Ha te, kedves olvasóm ezen egyetemek valamelyik tantermébe lépsz s egy csomó ily tudomány emésztette ifjút figyelemmel kísérsz, amint tanítójuk körül guggolva az ajkairól omló szavakat s lábainak porát nyeldesik, a turbános fők között rendesen egy-kettő különösen fel fog tűnni, mert még közelebb húzódnak a tanítóhoz s tüzes pillantásukat állhatatosan arcára szegzik s az ő részéről is kiváló figyelemnek örvendenek. Ezek a Musztaidok, vagyis tehetségesek, kik a Mudervisz (tanár) távozása után a hallott előadást hangosan ismétlik s e hivatal gyakorlása által a segédtanítói állásból a főtanítóira léptetnek elő, ha t. i. egy vagy másik vallási mű hiba nélküli memorizálása következtében, ami jus docendinkhoz hasonló Idsaze-engedélyt sikerült nekik megnyerni. Iskolatársai által már korán bámultatva kiválóbb szellemi tehetségei miatt, a Musztaid nem sokára jós gyanánt tiszteltetik, őt is csakhamar körülveszi a Talebe-k vagy Szukhte-k serege, kik a legmélyebb alázattal lesik az ajkairól hulló szót.
Így jönnek létre még ma is a moszlin Keleten az egyetemi tanárok, s úgy volt az ezelőtt is. A tanítványok nagyobb részt az alsóbbrendű, sőt egészen szegény néposztályból újoncoztatnak, mert az idők hol a Medreszéből magas államhivatalokba lehete jutni, tekintélyt, hatalmat és gazdagságot szerezni, rég elmúltak, minthogy tudvalévőleg ma franciául kell beszélnie és írnia, európai módon cicomázódnia, idomulnia annak, ki sokra akarja vinni. A szegény falusi lakó gyermekében kiváló hajlamot vél észrevenni a vallásos életmódra és egyházi tudományra, az elemi iskolák befejezése után valamely Medreszére küldetik, hogy ott protekció útján egy megüresült Hudsréra (cellára) tegyen szert. Régi időkben, s Közép-Ázsiában még ma is, az ily négy csupasz falból álló helyiséghez nem megvetendő javadalom tartozott, mely élelmiszerekből, pénzből és ruházatból, szóval mindenből állt, mi a tanulónak gondnélküli életet biztosított; ma, az efféle stipendiumok már sokkal ritkábban fordulnak elő. A Medreszek alaptőkéjével való becsületellenes kezelés, alig hágy meg elegendő vagyont, a szükséges Fodhla (egy naponta friss sütésű fekete kenyér fajta), s a sovány, reggel és esténként kiosztott leves beszerzésére. Csak ha valamely pasa vagy más nagyúr házánál nagyon is vígan vannak s az ételmaradékok túlságosan felszaporodnak, csak akkor emlékeznek meg a szegény egyetemi hallgatókról. Hasonlóképp szoktak a nagyok háremjeiből időnként fehérneműt és ruhafélét ajándékba kapni. Én magam is, egykor nagy veszedelemből menekülvén, hálából öt font gyertyát valék kénytelen e célra áldozni. Mily végtelennek tűnik fel az egykori és mai Medreszék közötti ellentét, ha a jelen e nyomorúságával a Timuridák és Szefidák bőkezűségéről szóló mesés adatokat hasonlítjuk össze. S amilyen a bánásmód a kortársak részéről, olyan a tanulók lelkesültsége s a tanulmányok eredménye is. A nagy többség csak annyi tudomány elsajátítására törekszik, amennyi nélkülözhetetlenül szükséges egy Khatib (pap) Molláh, vagy legrosszabb esetben egy Kadi állás elnyerésére, s csak ritkán találkozunk oly kivételekkel, kik a tudományt saját értéke kedvéért ápolják. A mohammedán tudományosság virágkora, amidőn egy-egy Khodsa híre messze szárnyalt határokon s tartományokon túl, s előadásai ezerszeres másolatokban mindenfelé elterjedtek, rég s tán mindenkorra letűnt. Emlékezem egy konstantinápolyi egyetemi tanárra, ki hetekig volt kénytelen a nagyok előcsarnokaiban lebzselni, hogy végre nyomtatásban kiadhasson egy juridikus kis füzetkét.
Most még egyet-mást a Medreszékben folytatott tanulmányokról. Azok két részre oszolnak, melyeknek egyikébe a syntaxis s a nyelvbeli mélyebb behatolás foglaltatik, míg a másik a tulajdonképpeni theologiát s a vele szorosan egybekapcsolt jogtudományt zárja magába. A mohammedán jog, tudvalevőleg a koránon alapul, valamint a hagyományosan fennmaradt híres alkalmi ítéleteken, s valóban éppenséggel nem csekélység e 7275 hagyományos esetet, melyek Al-Bokhari művében tartalmazvák, könyv nélkül megtanulni. Hogy ezen alkalmi ítéletek, valamint az egyes Ajet-ek (korán mondatok) is, egész sereg magyarázót teremtettek, a keletiek ismeretes szőrszálhasogatása és fejtegetés szenvedélye mellett nem lesz meglepő. Aki már most e korán mondatokba elmélyedni, s azokból új kincseket meríteni képes, vagy magyarán mondva, akinek emlékező tehetsége nagyobb tehert bír elviselni, az nagy eredménnyel fejezte be tanulmányait s lumen mundi képében lép elő.
A tisztán theologiai tudományok mellett, némely helyen a szónoklat, mértan és csillagászat is ápoltatik; a gyógytan azonban, mely hajdan az araboknál oly nagy becsületben állt, végképp elhanyagoltatik. Beérik vele, ha egy Ali ben Szina, (Avicenna) elismertetik s ha itt-ott találkoznak is olyanok, kik orvosi tanulmányaik befejeztével orvos képpen lépnek fel, azokat mégis csak a legalsóbb néposztály veszi igénybe, a valamivel előkelőbb azonban, már egy Hekimi-Hrengi-re (európai orvosra) fog vadászni.
Az iskolaügy nyomorult állapotát Keleten senki sem sajnálhatja jobban mint az, ki a keletiek kitűnő szellemi tehetségeit közelről ismeri s ki meggyőződést szerezhetett róla, mennyivel túlszárnyalják Kelet gyermekei a nyugatbelieket, a gyors felfogás, emlékező tehetség és lélekjelenlét tekintetében. Azelőtt a természeti törvényekből magyaráztam ki magamnak e tüneményt, az éles észt s a véralkat tüzét, a gyorsabb érettséget előidéző nap forróbb sugarának akarván tulajdonítani; – az összehasonlítás a lassan, úgyszólván fáradalmasan növekvő, bütykös tölgy, s a ruganyos gyorsasággal kihajtó, színpompájában ragyogó, belül azonban üres trópikus növények közt merült fel előttem, -ma azonban, e hasonlat már nem látszik nekem helyesnek, s mégis meg nem állhatom, hogy kifejezést ne adjak feltétlen bámulatomnak, mellyel a keletiek szellemi tehetsége iránt viseltetem.
Kelet általam ismert népei között a persa a legtehetségesebb, utána következik az arab és aztán az afghán és kurd; legalsóbb fokon áll a török, azonban még azzal szemben is előbbeni állításomhoz ragaszkodom s minden nyugati, ki Keleten a néppel szorosabb összeköttetésben él, támogatni fogja véleményemet. Ki ne lett volna azok közül meglepetve, ha valamely töröknek, arabnak vagy persának politikai vagy társadalmi állapotainkra vonatkozólag a legbonyolódottabb kérdéseket terjeszté elő, s azok nemcsak hogy alaposan megértették, de sőt oly ellenkérdéseket nyertek feleletül, melyek még a legelkészültebbeket is zavarba ejtheték? Csak egy példát hozok fel bizonyítékul: a mohammedán Kelet diplomatikus összeköttetését a keresztény Nyugattal. Diplomatáink évekig készíttetnek elő pályájukra s rendesen az arisztokrácia soraiból választatnak; Keleten ellenben oly emberek tétetnek meg miniszterekül és diplomatákul, kik még rövid idővel ezelőtt az egyházi, írnoki vagy pláne a kézműves osztályhoz tartozának. Műveltségük és tudományok csekély, vagy legalább is nagyon különbözik a mi műveltségünk s tudományosságunktól, s mégis ritkán fog előfordulni, hogy a persa vagy török diplomata zavartnak érezze magát az angol, francia, orosz, vagy német diplomatával szemben, még ha mindjárt hibát követne is el. Így például egy társalgás alatt, melynél szerencsés valék tolmácsként szerepelni, az egykori miniszter M. pasa egész naivul kérdé S. lord angol követtől: megfogja-e Dánország engedni a Suezi földszoros keresztülvágását? Többnyire azonban, igen ügyesen tudják rejteni a pozitív tudományosság hiányait. A legrövidebb tartózkodás Európában vagy pedig a gyakori érintkezés európaiakkal a török vagy persa diplomatát ugyanazon szellemi színvonalra emeli európai társával, s ha az utóbbi az elsővel a napi kérdések és high-life események megvitatásába ereszkedik, az állítólagosan ulyszesi szellemi tulajdonokkal ellátott európai diplomata aligha fogja észrevenni, hogy a véle szembesített keleti kollega minden elemi műveltséget nélkülöz s a mi felfogásunk szerinti, tulajdonképpeni tudományokban, a nyugati serdülő gyerek mögött messze hátramarad.
Leginkább a gyermekek azok, melyek jelentékeny szellemi tehetségeik által tűnnek ki. Az öt éves fiú már annyi felfogással is ítélő tehetséggel bír, mint nálunk tizenkét éves korában. Nemcsak, hogy úgy viseli magát mint a felnőtt ember, de gyakran úgy cselekszik mint a férfi s Persiában gyakran találkoztam özvegyekkel, kik leányaikkal, nénjeikkel s más női rokonokkal nyolc éves fiúk vezetése alatt távol zarándokolásra keltek. Fiam uram ily esetben hosszabb és bővebb ruhákat ölt mint korához illenék s mindig azon mesterkél, hogy arcának gondolkozó és komoly kifejezést adjon s annak gyermekded kerekdedségét elrejtse; lakásról gondoskodik, vásárlásokat végez s a háremről s női emberiségről úgy beszél, mintha valósággal az egyetlen kakas volna a nagy csibecsapatban; de mi több, a nők, sőt saját anyja fölött is hatalmas felsőbbséget gyakorol, azonban a nyilvánosan felmutatott szigorú modorból otthon a leggyöngédebb, leggyermekdedebb enyelgésekbe megyen át. Iszfahánból egész Sirászig egy tíz éves persa társaságában utaztam, ki harminc s nehány öszvér birtokában lévén, szállítmányi üzletet vitt Persia egyik részéről a másikig. Vagy tizenöt szolga állt felügyelete alatt, kiket ugyan jól látott el, de még jobban vezényelt, s ha én álomtól s bágyadtságtól elnyomva, őt az éjféli órákban, láncos ostorát zörgetve s gyermekded hangjával az állatokat unszolva biztos lépésekkel láttam karavánja mögött lépdelni, vagy ha alkalmilag társalgásba bocsátkozott velem, gyakran óhajtám, bár lenne mellettem néhány európai tanú, hogy vélük egyetemben bámulhassam a gyermek önérzetes önállóságát és nyugodt erélyét. A fiúk rendkívüli emlékező tehetsége szinte bámulatba ejtett. Ifjúkorom első éveiben hazámban is nyelvoktatással foglalkoztam s később nem kevéssé valék meglepetve midőn tapasztalám, hogy a Boszporus melléki tanítványaim tízszer annyit tanultak könyv nélkül, mint az európaiak. Míg nálunk a gyermek csak több heti tanulmány után képes a különböző országok földrajzi alakjait valamely földabrosz szerint emlékében tartani, a keleti fiú alig szükségel erre néhány napot. A törököknél, persáknál, araboknál és tatároknál az egész nyelvtudomány egy iszonyú mennyiségű idegen szó és mondat memorizálásából áll, melynek azonban a társalgási nyelvben sosem fordulnak elő s a keleti irodalom mesterművei hemzsegnek a szóvirágok, észleletek s hasonnevektől, melyeknek feltalálásában ki-ki magáért kitenni igyekszik. De nemcsak a magasabb osztályokban a társadalom minden rétegében észlelhető a szellemi felsőbbség nyugattal szemben. Folytassuk összehasonlító kutatásainkat az alsó néposztályokra vonatkozólag s itt és bizonyos szembetűnő különbséget fogunk találni a kelet- és nyugat-európai paraszt közt. A Magyarországi földművelő elevenségre és szellemi mozgékonyságra nézve mindenesetre magasabban áll a németnél, dacára annak, hogy utóbbinak iskolai műveltsége jóval felülmúlja az előbbeniét, s ha ismét egy yorkshire-i parasztot állítunk egy magyar alföldi csárdalakos mellé, ugyanazon különbséget fogjuk észlelni, mely az egyszerű ruméliai s az ügyes iszfaháni közt létezik.
S mégis, mért áll a nyugat minden tekintetben annyival magasabban a keletnél? Miért indult Európában minden virágzásnak, míg Ázsia végromlásnak megy elébe? Ezt fogják kérdeni! A felelet igen egyszerű. Ugyanazon úton, amelyen Ázsia belsejéből Európa határáig a szellemi ruganyosság, eleven vérmérséklet és gyors felfogás fokozatos fogyatkozását észleljük, ugyanazon úton Nyugat-Európa szélétől kezdve Ázsia felé haladva, a vasakarat, lankadatlan kitartás, lassú bár, de öntudatos cél felé való, fáradatlan haladás hanyatlását fogjuk tapasztalni. Ha a magyar kitartást és szívósságot akar jellemezni, a németet hozza fel például, s úgy amint utóbbi a magyarnak tűnik fel, ily világításban látja a török a "frank"-ot, azaz egyáltalán az európait. Az elv: "Minél elevenebbek a szellemi tehetségek annál csekélyebb a sikerhez nélkülözhetetlen kitartás," itt is megvalósul, s a keleti éleslátás s elmésség ha mindjárt még annyira elvakítana is bennünket, az európai morális eréllyel szemben mégsem fog soha fontos eredményekre vezetni. Ehhez még anyagi nehézségek is járulnak hozzá. Az ázsiai már gyermekéveiben érett s huszonötödik évében ereje tetőpontjára ér; nem sokan vannak, kik negyvenes éveiken túl is még kitűnnek szellemi tevékenység által, s ennélfogva a keletiek munkássága aránylag korlátoltnak mondható.
Ami nagy szellemi felsőbbsége dacára, Kelet fiát mégis az európainak alárendeli, az abban rejlik, hogy a dolgok lényegét mellőzve csak a külső formának hódol, s a formaszerűség iránti e túlnyomó előszeretete a keletinek minden tette s eljárása fölött uralkodik. Ebben az úgynevezett szellemdús gyerekekre hasonlítanak, s mint azok, szint oly hibákban s fogyatkozásokban is szenvednek. A keletiek szellemi műveltsége csak nyelvükben érvényesül, arra fektetnek legfőbb súlyt, az magába foglal mindent, s abból ered minden. Régi, ó-keleti műveltségi elvek szerint, egy mű csak akkor vonzó és rétékes, ha dagályos és misztikus szavakkal annyira túl van terhelve, hogy csak a legnagyobb fáradsággal lehet felfogni értelmét, s aki ügyes búvár gyanánt nem képes az értelem gyöngyeit a titokzatos, zavart mélységből felszínre hozni, annak minden világbölcsessége keveset használ. Ha tehát a nyelv értelme szándékosan annyira megnehezíttetik, elképzelhető, mily rendkívül nehéz annak megtanulása. A török alig képes huszadik évében, a persa tizenöt éves korában s a közép-ázsiai pláne csak huszonöt éves korában képes az irodalom magasabb termékeit megérteni. Miképp juthat tehát a nép zöme a tudományokhoz, ott hol a művelt a műveletlentől annyira különbözik, hogy az első saját édes anyanyelvében érthetetlen titkot mondhat el utóbbinak; - ott, hol az eszköz megszerzésére az erő hiányzik, a cél el nem érhető.

Műveltség

Irán tarttatik leginkább a mohammedán műveltség hazájának, s a művelt ázsiai vázolásához leghelyesebben szolgálhat háttérül. Látogassuk meg a Szefidák ősrégi székhelyét, hogy kizárólagosan persa férfiak körében kezdhessük meg elmélkedésünket, miután törökség és finomított szokás összeférhetetlennek tekintetik. – A férfi, ki etikettszerű derékszöget képező helyzetben, félig oda támaszkodva, félig heverve, a szobában a szőnyeg középhelyét foglalja el, minden tekintetben finom műveltségű keleti. Első látásra az európai elegáns nyomoréknak fogja tartani, mert a lábak, keleti felfogás szerint az emberi test illetlen részei, a ruházat által gondosan elfödetnek. Megmutatni, hogy lábakkal bír az ember, példátlan szemtelenségnek tarttatik s innen ered a régi példabeszéd is: "Óvakodjál ott lábadat kinyújtani, hol kezedet kell kinyújtanod!"
De folytassuk hősünk leírását. A dsubbe, egy finom teveszőrszövet, arányzatos redőkben lóg alá a felső testről; elől annyira nyitva áll, hogy az Entari (alsókabát) látható legyen. A turbán kiváló gonddal csavartatott, s oly módon tétetett fel, hogy e kétségtelenül érdekes arc egyetlen, ráerőszakolt vonását se takarja el. S ez arc, a persa típus nevelési, gondolkozási és foglalkozási módjának leghívebb tükre. A szakáll színe és alkata kifogástalan, a száj körül a szerénység és kérkedés sajátságos vegyüléke tűnik fel, mely észrevehető életkedvvel és világgyűlölettel elvegyülve, a legellentétesebb gondolkozási mód nyilvánulásai, melyeknek kifejezéseit azonban csak hosszasabb érintkezés után észleljük. A szem szűziesen földre szegeződik s a zengzetes, érces hang hajlékonysága a híres szépészek szabályai szerint szigorú kezelést árul el.
Ki ezen ember s mi a foglalatossága?
Magánzó, ki anélkül, hogy valami különös célra törekednék, az ódivatú műveltség szabályai szerint nevelkedett s ezeknek nyomán osztja be életét. Darab ideig theologiával foglalkozott, de csakhamar, bizonyos lelki ösztön a világi pályára terelte vissza, mert észrevevé, hogy ő egy "Szahibi-tab" egy "ösztön" birtokosa; azaz észrevevé, hogy költői érrel bír, melynek kimívelésére mind nagyobb gondot fordított. Vajon kortársainak, vagy az utókornak hasznára váli-é e férfiú, e kérdés függőben marad, azonban hallatlan olvasottságát már az első találkozásra is elkell ismernünk. A Medreszében töltött mohammedán tanévek alatt rendkívül kiművelt emlékezőtehetség, arra képesíti ezen embereket, hogy egy még oly hosszú költeményt, háromszori elolvasás után könyv nélkül tudnak elmondani. Meglehet, hogy a velük született szellemi erő is támogatja őket, azonban tény, hogy míg mi európaiak remek íróinkat olvassuk, a persa p. költőit memorizálja. Valamint az ifjú nem nélkülözheti Szaadi "Rózsaberkét," Hafiz "Szerelmi dalait," Dsami "gyümölcsös kertjét" és másokat épp úgy gyönyörködik a meglett korú Firduszi mester hőskölteményében, a Mesznevi, Khakani, és mások titokzatos költészetében, kiknek műveiből, hacsak megpendíti az ember a húrt, ők mindjárt egész fejezeteket szavalnak el. Az előadásra kiváló gond fordíttatik, s míg Hafíz ghazéljait friss vidámsággal kell elmondani, a Mesznevi pl. a tartalomnak megfelelőleg komor szomorúsággal szavaltatik.
Így pl. a versszak:

"Bisnov ez nej csun hikajet mikuned,
V'ez dsudaiha cshun sikajet mikuned."

(A furulyát hallgasd ha majd regél,
S a szenvedett gyötrelmekről beszél.)

csakugyan olyképpen adatik elő, hogy a hallgató a furulya panaszosan síró hangját véli hallani. A finom műveltségűnek legkevésbé sem szabad vétenie a vers összhangzata ellen s valóban ritka eset, hogy művelt emberek egyúttal ne lennének a költői előadás mesterei is.
A történelem tanulása már gyöngébb lábon áll. A valóságos keleti műveltség, általunk föntebb felállított mintaképe, inkább bizonyos gyűjtemény-munkákban járatos, mintsem a részletes történelemben. A Szaszanidák virágkora csak mondákból ismeretes előtte, de annál kimerítőbben foglalkozott a moszlim korszakkal, s nemcsak Ali örökösödési kérdése fölött, de az Alidák harcai és szenvedései legcsekélyebb részlete fölött oly hévvel vitatkozik, mintha ezek máról s tegnapról szóló tettek s nem oly események volnának, melyek jóformán 1200 évvel ezelőtt történtek volna. A Szefidák korszaka sem hanyagoltatik el; leginkább jellemző adomák gyűjtése által igyekeznek kitűnni, míg a haza múltjának bírálati méltánylásáról már azért sem lehet szó, mert a történetírás Persiában s egyáltalán egész Keleten a krónika formájában maradt meg.
Egy másik tárgy melyben a világfi ragyogni kénytelen, s melynek tudása Persiában minden finom műveltségű emberre nézve csaknem épp oly kötelességszerű, mint nálunk a zongoraverés még oly hölgyeknél is, kik éppenséggel sem bírnak zenetehetséggel, a nemzeti zene. A miénktől teljesen elütő persa zene már számtalan szakember fejtegetési tárgyát képezte, én csak annyit akarok róla mondani, hogy európai fülnek, még sok évi megszokás és hallás után sem hangzik kellemesen. Bizonyos kulcs gyanánt szolgáló betűk helyettesítik Persiában az írott hangjegyeket s a hangok változatai ott egyetemesen dallamoknak kereszteltetnek. A legismeretesebbek Huszeini, Makami, Sirazi, Iszfaháni, Buszelik stb., – a amint értesültem, ezen elnevezések többnyire azon helyekre utalnak, hol e dallamok már régi idők előtt is kedveltettek.
Ha az ó-keleti kultúra e mintaképét a finom műveltségű efendivel szembesítjük, azonnal felismerjük benne, két teljesen ellentétes világnézet korcsalakját, mely aligha tehet előnyös benyomást. Az iszfaháni salonból tehát egy stambuli salon felé fordulunk, s szemügyre veszünk egy fiatal efendit, ki minőségére nézve az Amédida, vagy pedig a külügyérség titkárságának tagja R... bey, jó család ivadéka, s már arcvonásai is elárulják a számos fajvegyülék nyomát. A népbúvár, a görög-örmény típus erős vonását fogja bennük felismerni, itt-ott kevés sémi, ritkábban turáni, legkevésbé azonban a tisztán ázsiai típus ismertető jeleit fogja találni. A stambuli efendit az ázsiaiak lajstromába sorolni, kissé kockáztatott dolog volna. A magas tetejű kalap és frakk őseredeti európaivá bélyegzik, s Párisban a Montmartre boulevard embertömegében alig lesz megkülönböztethető a délfranciától vagy spanyoltól. De nézzük meg hát figyelmesebben az ál-keletit. Nem ugyan alá, de mégis keresztbevetett lábakkal találjuk díványán ülve – mindenesetre igen kellemetlen és erőszakolt helyzet, mert a nadrág lábszárain egész az elpattanásig megfeszül s folytonos izgés-mozgása, ültének kényelmetlenségéről tanúskodik. Nem kevésbé céliránytalan az elől begombolt, állógallérral ellátott kabát, (szetri) mely egyrészt a fej lehajtását megakadályozza, másrészt szűken testhez álló szabása által a török ülésnél elmaradhatatlan testbehajlását nagyon megnehezíti. Ezen öltözetet a fez koronázza, a kacéran oldalra csapott sapka, hogy a frizura kellőleg láthatóvá váljék, mert ezen uraknál az üstök leborotválása ismeretlen dolog s a persák "kakul"-jai (fürtök) egyáltalán itt sohasem voltak divatban. Toldjuk meg még e képet az elmaradhatatlan glacékesztyűvel és lakkcipővel, s a jelenkor ázsiai kultúra képviselője teljes valójában előttünk áll.
Belseje külsejére hasonlít. A magán vagy nyilvános iskolából az arab nyelvtan és persa nyelv csak éppen annyi tudományát hozta el magával amennyi concipista-pályájára elkerülhetetlenül szükséges. Az eszmény, melynek elérésére törekszik az, hogy jó Kiatib, azaz írnok vagy stylista váljék belőle; t. i. értsük meg jól a dolgot: annyira akarja vinni, hogy egy gondolatot hibátlanul papírra tudjon tenni, mert csak ez úton – in hoc signo vinces – juthat nagy hivatalos állásra, tekintélyre és gazdagságra.
Igaz, hogy a török irály nem könnyű dolog, de az európaira mindenesetre furcsa hatást tehet, ha látja, hogy egy államhivatalnok törekvései oly tudományok elsajátításában pontosulnak össze, melyeket nálunk, már a harmadik osztálybeli elemi tanuló régen magáévá tett. Megengedve, hogy Egyiptom és Törökország mai intelligenciája már az annyira óhajtott Kitabet teljes birtokában van, tulajdonképpeni nemzeti műveltsége mégis ijesztő minimumra olvad össze. A török irodalom gazdag kincstára a többség előtt csaknem teljesen ismeretlen s csak igen ritkán történik, hogy egyik-másik felemlíti Baki, Vehbi, Szami vagy Kemal pasazadet vagy Szaad-ed-din-t, mi pedig 30 évvel ezelőtt még megtörtént. A történelmi ismeretek, amint arról már az iskolaügyekről szóló fejezetben említést tettem, még rosszabb lábon állnak s mind ezen hiányok silány kárpótlásául, a francia nyelv igen felületes ismeretét fitogtatják, bár ott is alig jutnak egy könnyű olvasókönyv megértésénél, vagy a felületes társalgásnál tovább. E nyelvet a nyugati tudományok elsajátítására eszközül felhasználni, eddig csak keveseknek jutott eszébe, s úgy akarta a szerencsétlenség, hogy azoknál is csak oly korban, midőn a tanulás az ázsiaiaknál már nagy erőmegfeszítéssel jár. Az ízlés-irány szinte igen kétséges modern kultúra ezen újoncainál. Az uralkodó divat által betanítva, európai színházakat és estélyeket látogatnak, mellesleg azonban, az ázsiai bohóckodás s a Karagőz undorító alakjaiban is gyönyörködnek, tetszést színlelnek úgy estélyeinkre, öltözetünkre, lakásmódunkra nézve stb. bensőleg azonban mégis a régi nemzeti szokások hívei maradnak.
A nyugati moszlim kultúra e korcsalakjai kétségtelenül ellenszenvesebb hatást tesznek az európaira, a hamisítatlan moszlim-világ legkificamodottabb képviselőinél.
Az afghánok, özbégek és tadsik-ok, körülbelül oly fogalommal bírnak a műveltségről, mely Európában az ököljog idejében s Nyugat-Ázsiában rendkívül viharos korszakokban uralkodott. Ezeknél az értelmi osztály két szigorúan egymástól elkülönített kategóriára oszlik: a katonai- és hivatalnokira s a mollá-k vagy világi-egyháziakéra. Valamint utóbbiak a harcot és viszálykodást hivatásukkal összeférhetetlennek tartják s utazáson és zarándok-utakon csak azért kötnek kardot, mert a Korán szerint a fegyvertelenül elesett egyenesen a pokolba jut; – így a szipahi, – az első osztály elnevezése – a tudományos műveltséget tisztjére nézve igen nélkülözetőnek, ha nem is egészen fölöslegesnek tekinti. Jól lovagolni, célba lőni, lándzsát derekasan kezelni, legfőképp pedig, magatartás és modor által jelvényezni a fejedelem kegyéből nyert kitüntetést vagy társadalmi állást, ezekből áll ezen osztály fő törekvése és életük feladata. Minden arisztokratának megvan a maga írnoka, ki alkalmi verselő, számtanár, csillag- és álom-magyarázó s olykor még lelkipásztorképpen is működik, s ha az említett nagy úr az alsóbbfokú vallási kérdésekben egy-egy szerény megjegyzéssel hozzá tud szólni, vagy az olvasott költői termékekből némi értelmet tud kimagyarázni, az afghán vagy özbeg high life-hez szükséges tulajdonok netovábbját érte el. Írni és olvasni nem tudni, egész Közép-Ázsiában kevésbé szégyen, mint első látásra fel nem ismerni egy ló korát, egy fegyver értékét hajszálig ki nem találni anélkül, hogy a kéz érintette volna azt, vagy egy rabszolga munkaképességét meg nem tudni határozni, anélkül hogy lábait meg ne tapogatnák. Tényleg, nem titkolhatom el, hogy Közép-Ázsiában a legtökéletesebb gentleman szellemi kultúrára nézve a magához hasonló állású iráni vagy törökországbelihez képest nyomorult torzképet mutat, melynek rovására Teherán és Konstantinápoly udvaroncai mindannyiszor jóízűen mulatnak, valahányszor Hilmendről, vagy az Oxus és Jaxartes partjairól diplomatikai követség érkezik.
A magasabb özbeg-osztály műveltségének gyenge, igen gyenge nyomai találhatók a sivataglakó Kirgizek szultánjainál és vénjeinél. Orosz utazók gyakran megvalának lepetve a patriarchális modor, márvány nyugalmú arcvonások, s alkalmilag felmutatott moszlim bölcsészet példányai által, melyekkel az ily törzsfőnökök sátrában találkozának. Képzelem, mennyire meglepő az ily tünemény észak fiaira nézve; azonban e látszólagos tehetség s ez ildomosság nem egyéb, a moszlim műveltség utolsó s legmesszebbre terjedő ágazatánál, mely az Iszikköl partjain s az Ala-tau hegységben a megfelelő buddhista kultúra romjain gyökeret vert. A kirgiz Szultánja, az özbég sipahihoz, az özbég sipahija, az afghan khánhoz, az afghán khánja a persa mirzához. Az utóbbi utolsó s leghívebb képe az ó-mohammedán kultúrának, ellenben az arab- és török gentleman, a vele született makacsság s századéves ellenszegülés dacára mégis már sok idegenszerűt, európait vett fel modorába és beszédmódjába s ennélfogva ma már épp oly kevéssé tekinthető európainak, mint valódi keletinek.
Egész Keleten a műveltség fő követelményét képezi, sőt azt mondhatnám, a szellemi műveltségnél magánál többre is becsültetik az ildomosság; a keleti életkép egy kiváló vonása, mely szóban és tettben magába foglalja a társadalmi és politikai különbség mindazon változatait, melyek által a két világ leginkább választatik el egymástól. Felhevült képzelődés, szóvirágos nyelvezet, feltűnő vonzódás külsőségekhez és ceremóniákhoz s végre a zsarnoki kényuralom előtti folytonos rettegés, szükségképpen nagy különbséget fognak előidézni a szó és gondolat között; azon hitben ringatja magát az ember, hogy a tömjénezés füstfellege mögött biztonságban van s így lett az ildomosság tulajdonképpeni képmutatássá. Csak az, aki látta mint találkozik pl. két persa paraszt egymással, ki nem tudva, melyikének dukál az első megszólítás megtiszteltetése, néhány percig szemlesütve áll egymással szemben - csak az képzelheti mi a keleti ildomosság. Ha végre utat tört magának a társalgás s eldöntetett, ki szóljon elébb, az egyik paraszt nyugodt, sőt halk hangon mondott szavakban egész kérdés-sorozatban tudakozódik szomszédja hogyléte felől; Pl. "Zsíros-é a gégéd?" "Nedves-é a szájpadlásod?" "Insallah, nincs-é betegség házadban?" "Jól érzed-é magad?" stb. stb. Olykor tiz-tizenöt ily kérdés tétetik egy huzamban s a jelenet komikuma abban rejlik, hogy a köszöntő, mondatainak elhadarása után nyugodtan állva marad, s az üdvözölt részéről ugyanazon kérdéseket, ugyanazon sorozatban meghallgatni kénytelen. E ceremóniák nemcsak az aránylag művelt iráninál, de még a turáni felső vidék legkezdetlegesebb sivataglakóinál is kötelességszerű s rendkívül megdöbbentőleg hat, ha durva arcvonású, rongyos öltözetű embereket, a szóvirágos nyelvezet finomított kifejezéseire látunk törekedni.
Előkelő körökben szédítő magasságra jutottak az ildomosság fogalmai; írásban és beszédben, nyelvezetben és tettben, sőt az élet minden cselekedeteiben oly mértékben nyilvánulnak, melyről Nyugaton még azon időben is, midőn társadalmunk e téren hihetetlent hozott létre, fogalmunk sem volt. "Én-nel beszélni, ördögnek szokása," mond a példabeszéd, ennélfogva előkelőkkel szemben, a társalgási nyelvben a kitagadott "én" helyett csak ily körülírások használtatnak: "Szolgád, rabszolgád, rabod, - s írásban: "A felszabadító levelet visszautasító rabszolgád, stb." A második személyt így írják körül: "Magas személyiséged." "Fönséges személyed." A mondattal: "Lábaid pora" azon mély tiszteletnek akarnak kifejezést adni, melynek következtében nem a személyhez magához, de annak lábaporához mernek csak közelíteni: "Lábaid porát a színházban láttam; lábaid porával a városba óhajtok kocsizni; ki nyírta meg lábaid porának a haját; lábaid porának édes anyja megérkezett; stb. stb. Mindezek oly szójárások, melyek szépészeti szempontból nem hangzanak éppen igen vonzólag: "Házam", – "a te cseléd szobád", – "gyermekem", – "a te rabod," – "feleségem," – " a te rabnőd" kifejezések leple alatt használtatnak s mindezek után alig kell már mondanunk, mily hallatlan dagályosságra és túlzásokra vetemednek. Az üdvözlet mimikája külön említést érdemel. Az oszman társaság előszeretettel használja a "Temenná-t," oly üdvözlési modor, melynél a magát meghajtó, jobb kezét szívéről ajkaihoz, ajkairól homlokához emeli, mi által körülbelül az fejeztetik ki: amit érzek, azt beszélem, s amit beszélek, azt gondolom; vagy más szavakkal: érzés, szó és gondolat neked hódol. Ez tulajdonképpen igen csinos mód volna, ha csak az illetőnek oly túlságosan nem kellene meghajolnia. A "Temenna khak beraber" (a földtől kezdődő üdvözlet) nagyon is lealázó ceremónia, másrészt azonban óriási haladás a birmánok, sziamesek és más keleti népek üdvözlési szokásaikhoz képest.
Persiában, az üdvözlési szertartások ferdeségei még szembetűnőbbek, mert ott oldalt történik a hajlongás, a fej a jobb vállra hajttatik, hogy a nyak szabadon hagyása által a felsőbbvalónak értésére adassék: "nyakammal éltemet bocsátom rendelkezésed alá," oly ildomosság, mely a folyvást használatban lévő "Beli kurbanet sevem" (áldozatoddá váljak) által, még inkább megerősíttetik. Még szembetűnőbb kifejezést nyer e szokás Közép-Ázsiában, hol a meghódoló, vagy bűnbánó érzelmekkel közelgő udvaronc kötelet s azon lelógó meztelen kardot köt a nyakába, vagyis: magával hozza a kivégeztetésre szükséges eszközöket s ennek következtében életét felsőbb valója kezébe adja, annak egy intésétől várva sorsát. A többire nézve a közép-ázsiai még mindig az egyszerű "Muszáfehä" vallási formájához csatlakozik, azaz kölcsönösen mindkét kezét nyújtja egymásnak a találkozó, s meghittebb viszony esetében összeölelkeznek. Nagyok és fejedelmekkel szemben, egyszerűen keresztbetett karokkal mélyen meghajolnak.
Valamint szó és tettbeli túlságos ildomosság a moszlim világban tulajdonképpen tiltva volt, s csak a khalifák világi hatalma növekedésével jött szokásba, szintúgy áll ez a manapság oly dagályos és túlterhelt irályra nézve is. Ebben az ildomosság úgyszólván ellenszenvet keltő túlzásba csap át s ebben legtöbbre vitték a törökök és persák.
Ezeknek két-három nyelv szókincse állt rendelkezésére, s nemcsak hogy a legpazarabbul használták fel azokat az irodalmilag remekelni akarók, de ildomossági ferdeségekre is lelkiismeretlenül kizsákmányolták. Hogy a nyugati olvasó fogalmat szerezhessen magának a keleti irály ildomosságáról és dagályáról, ide csatolok néhány példát egy kéziratban lévő levelezőből, mely 1809-ben oszmán nyelven jelent meg:
"Nemes, mélyen tisztelt, fenséges fiam! A küszöb magas fejedelme! (egy cím, mely a francia huissiernek felel meg.)
Nagyméltóságod!
"Kívánságom átnyújtása mellett, mely szerint: Szerencse sajkád mindig a vidámság és szerencse partjainak díszére váljék s kívánságaid vitorlái mindenkor az üdv és gyönyör révébe juttassanak - az elmetengerbeli búvár, t. i. a daltudó toll, a beszéd következő hullámait verte föl. - Ma este, midőn a 14 napos hold ezüst sajkája, szerelmet és gyöngédséget árasztva, a zöld menny tengerpartjára ér, mi Rumeli Hiszarban (a Bosporus európai oldalán fekvő falu), a bájtól duzzadó helyen, Hazreti Mollán, meg fogunk állapodni, hogy egész éjen át hajnalhasadtáig a "száraz víz és nedves tűz" élvezetének (pálinka-tivornya) engedhessük át magunkat.
A habozásnak hajszálszélességű tért sem szabad engedni; ennélfogva arra kéretik, hogy a vitorlák és evezők egész erejét használtassa; hogy minél elébb legyen barátai felvidulásának okozója."
Ez a meghívó egy egyszerű raki-lakomára. Íme, itt adunk egy rövid meghívót vacsorára, mely ekképp hangzik:
"Boldogságos uram! Méltóságos uram!
"Ma este, ha Isten úgy akarja, és a csillaghad nagy királya, t. i. a világ napja, a sötétség birodalmában teendő útjára készülvén, lábát a sietség kengyelvasába helyezendi: arra kérlek, tisztelj meg a nappal versengző arcod szépség sugaraival, hogy az elhagyatottság és magány sötét éjjele, a tavaszi reg szellőjéhez hasonlólag felderüljön és szétoszoljon."
Megjegyzendő, hogy e szertartás csak barátokkal és ismerősökkel szemben használható; e példákból könnyű lesz arra következtetni, miképp jártak el ezelőtt írásban a felsőbbvalók irányában, s mit parancsol az etiquette még manapság is.

Ünnepek

Tekintettel a keresztény világ s kiváltképpen a keleti keresztények számos ünnepére, csaknem úgy látszik mintha a moszlimoknál nem is léteznének ünnepek. A próféta tanainak követői ünnepeket ugyan ismernek, de azok nem a nyugalom napjai. Évenkénti, legfeljebb három nap kivételével, minden egyházi ünnepélyességnek eleget tett, ha pénteken részt vesz a Dsuma Namaziban (pénteki-ima) ott meghallgatja a próféta, négy társa és az uralkodó fejedelem dicsőítését, s a meghatározott mennyiségű Rikaat (térdhajtás) után ájtatosan, a többiekkel összhangzatosan kimondja az áment. Ha ez megtörtént, napi foglalkozásai után nézhet. A moszlim vallás minden országában sokan így tesznek, sőt még vallási buzgalmukról híres vidékeken is, s ha imitt-amott egyik-másik iparos vagy nagykereskedő boltja zárva van ünnepnapon, abból csak az következtető, hogy a túlbuzgó tulajdonos azon kötelességeknek hódol, - pl. bizonyos kaszidék elmondásával vagy szentkönyvek olvasásával foglalkozik, – melyek az egyházi törvényben, mint Nafilé-k (többlet) szerepelnek.
Bár számuk csekély s kiváló külsőségük sem igen említésre méltók, a moszlim vallás ünnepei leginkább az imádságok melegebb bensősége és a szertartások nagyobb hatású, ünnepélyesebb hangulata által különböznek a kereszténység ünnepeitől, mi elsősorban a szívósabb s mélyebb gyökerezésnek tulajdonítható, mely a keleti hitvallást az egész keleti világban jellemzi. Az előkészületeket, melyek a Ramazan hónap beálltával tétetnek, – tudvalevőleg az Idi fitr-Bairam-al befejeződő böjthónap – éveken keresztül figyelemmel kísértem, s még tisztán megmaradtak emlékemben. A moszlim világ egész széltében a Boszporus partjain találtam ezen előkészületeket legfényesebbeknek. Ha az időjárás csak legkevésbé kedvező, a ház nemcsak belülről, de kívülről is kitataroztatik és tisztára meszeltetik. A szőnyegek, bútorok rendbe hozatnak, kávéskannák és csészék, evő- és ivókészletek újonnan beszereztetnek, élelmiszerek rendkívüli mennyiségben és minőségben hordatnak össze, s mindez, egy harminc napos böjtölés, a test harminc napos gyötörtetésének tiszteletére történik. Bármily sajátságosoknak látszanak e rendelkezések, mégis teljesen megfelelnek a kitűzött célnak, mert az egy hónapos böjt, egyszersmind egy hónapos dőzsölést is magába zár. A jó Isten, a szellemi állapot tiszta elismerése tekintetéből a test gyötrését rendelte el, minthogy azonban, a huszonnégy órányi napforduló idejét nem jelölte ki határozottan, tehát egyszerűen megcsalják a jó istent: t. i. nappal böjtölnek, hogy éjjel annál nagyobb tobzódásnak engedhessék át magukat. A nap ennélfogva éjjellé változtatik, s minden felforgattatik; oly zűrzavar, oly összevisszaság uralkodik az életrendben, mely egyedül csak a jó keletieknek eshetik jól, kikről tudvalévő dolog, hogy az időt nem tartják éppen a legbecsesebb kincsnek s a munkát sem a legkedvesebb szokásnak. Még ma is szédülök, ha egy nyári Ramazan délelőtti óráira gondolok – (a holdév következtében az egyes ünnepek 33 esztendőn át egymás után minden évszakra esnek), míg a megszokás megedzé a testet e rendkívüli életmód elviselésére. Az egész hónapon át a mohammedán világ folytonos mámorban, kábultságban él s az állam igen helyesen cselekszi, hogy ezen idő alatt minden munkásságot beszüntet.
Két-három órával naplemente előtt, Stambulban valamint Teheránban, Bokharában, Fezben és Marokkóban, sőt még Kína belsejében is egyenlő bágyadtsággal, lehangolt közönnyel járnak-kelnek az igazhitűek tántorgó árnyai. Egy nyári-Ramazan forró napját egy csöpp víz nélkül átszenvedni, - akkor e folyadéknak még neve is tiltva van, – vagy, mi még többet mond: átélni anélkül, hogy a szeretett pipából egyetlen egyet szippanthatnának, valóban a leggyötrelmesebb kín, mit keleti emberre szabni lehet. Hiába barangolták be az érzékek szórakoztatása tekintetéből a bazárok termeit, különböző mecseteket, hiába voltak jelen mindenféle szemfényvesztési, komédia és színházi előadásokon – a gyomor korog, a gége szomjazik az érzékek elzsibbadnak s csak a fül folytatja még éberséggel teendőjét, amennyiben amaz ágyúdörgést lesi, mely a naplementét fogja jelezni. Végre eldördül a várva várt lövés s ezer meg ezer lelket, vagyis jobban mondva gyomrot örömteli felindulásba ejt. Mindenek előtt neki dűlnek a pipának, azután víz után kapkodnak s végre a gazdagon ellátott asztalhoz sietnek. Hogy ottan mennyi fogyaszttatik el, azt európaiak el nem képzelhetik. Az étkek nem költetnek el nyugodtan, de hevesen, sietősen a gyomorba hányatnak s ugyancsak bölcs volt a próféta azon intézménye, mely az igazhitűeknek az ilyen lakoma után a Teravi imát parancsolta meg. Ezen ima t. i. 20 Rikaat-ból áll, melyeknek mindegyike a test 8 különböző helyzetével van egybekötve. Nyolcszor 20, annyi mint 160, s a legmérséktelenebb igazhitű mohammedán sem tarthat gyomor elrontástól, minek utána testét e 160 mozdulatnak alávetette. Nincs rózsa tövis nélkül, nincs öröm, üröm nélkül, nincs Ramazan-ebéd Teravi nélkül.
Így ünnepelik a Ramazan-t Konstantinápolyban. Itt az esti ünnepélyességek, még a sugár minaretek kivilágítása s a kettős-tornyokról alálógó transparens korán mondatok dísze által is emeltetnek, valamint egyáltalán a moszlim főváros, a Boszporus partján sokkal több bajt tud kölcsönözni a böjti hónapnak, mint azt más helyütt tapasztalám. E hónapokra esik "a végzet éjjele is" (Kadrgedseszi), melyben a szultán pompásan kivilágított sajkákon a Szeráil csúcsig járul s onnan a mecsetbe megy, mely ájtatos tettért a nemzeti pénztár egy szép rabszolganővel szokta megajándékozni. E végzet éjjele rendkívüli jelentőséggel bír a mohammedánok előtt, mert általános hit szerint ezen éjben szokta a jó Isten egyesnek bűnlajstromát befejezni, s a jövő évre megkezdeni az új könyvet. Tudós korán-magyarázók ezen égi főkönyvnek állítólag színét és alakját is ismerik, ennél fogva nem is csoda, ha az igazhívő ez éjben, legbensőbb töredelmességgel emeli lelkét az isteni könyvvivőhöz.
Végre letelt a bűnhődés hónapja. A Bairam nagy ünnepélyességgel s valóságos ájtatossággal kezdődik, mely csak is az Iszlam sajátja. Mindenki az előkészített új öltönyöket veszi fel s komoly méltósággal fitogtatja az utcákon, bazárokban és nyilvános helyeken. Ha az évszak engedi, virágfüzérekkel is díszítik a fejet, de rendkívül furcsa módon, amennyiben a virágszárakat homlok és turbán közé szúrják, míg a virágok fejei a szemekre hajlanak alá. A kölcsönös látogatások és szerencse kívánatok szertartása, rendkívüli szigorral tarttatik meg. Maga a szultán is ünnep első napján az ország nagyjait és hivatalnokait nyilvánosan fogadni kénytelen. Az ünnepélyesség, mellyel ilyen udvari ünnep jár sok, mindenféle látványosságot nyújt. A szultán a régi szerail egyik udvarán egy terasse-szerű emelvényen foglal helyet, az udvar első hivatalnokaitól környezve, mire a magas főurak uralkodójuk előtt, rangjuk szerint elvonulnak s mélyen meghajolnak. Azelőtt, a főurak tág, dudoros, eleven színű, arannyal és drágakövekkel elhintett öltözékei, az ily ünnepélynek a valódi keleti fény és pompa jellegét kölcsönzék, ma azonban a múlt bő, színgazdag ruházata, helyet volt kénytelen adni az európai szabású, szűk s józan kabátnak – mely a jelenkor, vagyis az ottomán császárság hanyatlásának hű jelképe.
Jogszerint a Ramazan-Bairamnak csak egy napig szabadna tartania, mindazáltal három napig ünnepeltetik, valamint a 70 nappal később következő Kurban-Bairam, (áldozat-ünnep) a szokásos négy nap helyett, némely vidéken 6-8 napig tart. Az utóbbi ünnep Abraham patriárka áldozatkészségének emlékezetére tarttatik meg s különös, hogy Törökországban nem bír azon magas jelentőséggel, melyet a keleti moszlim világban annak tulajdonítanak.
Konstantinápolyban s a birodalom egyéb városaiban csak a rendkívül nagy mennyiségű juh által nyilvánul, mely ez alkalommal faluról a városokba hajttatik. Aki csak szerét teheti juhot vesz magának és a vallási szertartások szigorú betartása mellett sajátkezűleg szúrja le. Legvígabban megy a dolog ezen ünnep alkalmával a szegény medresze-hallgatók celláiban, mert nekik, valamint a városnegyed szegényeinek, kik is, csak ritkán jutnak húsétkek élvezetéhez, küldetik el a húsfélék fölöslege. E két ünnepen kívül még egy harmadik is létezik az oszmán birodalomban, t. i. a Mevlud, azaz Mohammed születésének ünnepe, mely 1588-ban III. Murad által alapíttatott ugyan, azonban a keleti moszlim országokban ha nem is egészen ismeretlen, még sem ünnepeltetik. A szultán egy nyilvános mecset-utjából áll, melyben valamennyi ország nagy részt veszen, s a múlt századokban ugyan még nagy pompával vitte véghez, ma azonban már kevés látványossággal jár.
Egészen más jelleggel bírnak az ünnepek a moszlim világ belső területein, mert itt kiváltképpen gyásznapokból s csak egy ősrégi ünnepből állanak. Az elsőkhöz tartoznak mindenekelőtt a síita felekezeti buzgalom által nagyon is okadatolt gyász és bosszú hónapok, melyeket Persiában ünnepelnek s melyek a hosszasabban Keleten tartózkodó idegen előtt igen sajátságosoknak tűnhetnek fel. Ezeknél minden Ali örökösödési harca körül forog, mit a három első Khalifa ellen folytatott s minden törekvés oda irányul, hogy Irán mélyen sértett nemzeti hőse minél jobban dicsőítessék s ellenfelei minél alávalóbb, nyomorultabb gúnnyal és gyalázattal tetőztessenek. Ide tartozik elsősorban Mehdi születésnapja Saban 15-én, a szunniták ellenére, kik ezen Imamot csak a feltámadás után akarják e világra hozni, míg schiiták állítása szerint már régen a feltámadás előtt született s titokban elrejtőzve még mindig él. Továbbá a Gadir-i-Khom ünnep, Dsemazi-ul-akir 17-én azon nap emlékéül, melyen Mohammed Mekkából Medinába utaztában a Khom völgyben vejét, Alit, helytartójának nevezte ki, oly tény, mely a leghatározottabban bizonyítson a három khalifa usurpátiója ellen. Ali halálnapja szintoly mély nemzeti gyászünneppé vált, míg másrészt a 27. Ramazan, Ibni Muldsem, Ali gyilkosának halálnapja örömünneppé emeltetett. Ezen sorozatba tartozik az Omar-Szuzani is, t. i. Omar megégetési ünnepe, mely az Iszlam e legkiválóbb, minden schiita által mélyen gyűlölt, harcosának halálnapján tarttatik meg. Egy fabábut készítenek, melyet Omarnek keresztelnek s belülről lőporral töltenek meg; este e gyűlölt khalifát in effigie a városon végig hordozzák s azután, a közönség nagy gyönyörűségére, egy hátul alkalmazott röppentyű segedelmével a levegőbe röpítik.
Legcifrábban, természetesen a Moharrem alatt mennek a dolgok. Az első tíz napon át ugyan az egész iszlam világban tartózkodni szoktak a nyilvános mulatságtól, de a síita hit tartományában már négy héttel azelőtt végtelen panasz és gyász-szertartásokat visznek végbe, passzió játékokat adnak elő; elégiákat énekelnek s örökös sírás és zokogás közt élnek. Mi azelőtt Alinak szólt, az most szerencsétlen gyermekeinek. Haszan és Huszein, s leginkább utóbbi vértanúságának rovására megy, ki Kerbela víz nélküli sivatagában nyomorultan tönkre ment övéivel együtt. A nap sugárfényével árasztja el a közel eső Tigrist, a tábor csak néhány lépésnyire van a folyamtól s mégis senki sem meri az üdítő nedvnek egy csöppjét előhozni Huszein elaléló családja számára; mert a kis csapat, Jezid hadától körülfogva, a legkisebb moccanásnál egy biztos halálnak menne elébe. Huszein tizenkétéves kedvenc fia, Ali Ekber nem nézheti tovább, mint küzdenek anyja, nővérei és nénjei a szomjhalál kínjaival, mint görnyedeznek elégett nyelvvel, a sivatag forró homokjában s harciménjére kap, hogy az ellenség sorain át utat törjön magának. A leskelődő ellenség számtalan kardcsapásai alatt összerogy, a vér – a színpadon, vörös répanedv által ábrázolva, miután itt egy passzió előadásról szólok – széjjel loccsan egész a nézőközönség közé és elvegyül annak sűrűn omló könnyeivel. Utána az apa, t. i. maga Huszein lép a harcmezőre, küzd mint az oroszlán, de ő is sebekkel borítva rogy össze s a panaszkiáltások vad zaja, túlharsogja az ábrázolók dünnyögő hangon előadott elégiáit. E jelenetek egy egész hónapon át szakadatlanul adatnak elő, a városokban fényesen, pompásan, falun egyszerűen; még elkülönzött sátorcsoportoknál sem hiányzanak ezen előadások egyes töredékei, s aki a négy hónapig tartó sírást és nyögést hallotta, fej folytonos behintését látta festett fűrészporral hamu helyett, az nem fog csodálkozni ha a síitákat a Ruzi Asurán (tizedik nap), a nemzeti gyász tetőpontján, nyilvános menetekben mint az őrülteket fogja látni a városon végig haladni, úgy viselve magukat, mintha mindegyikükbe belébújt volna az ördög. A ruhát leszaggatják testükről (miután gondjuk volt rá, hogy a legócskábbat vegyék magukra), hajukat, szakállukat tépik, neki szaladnak egymásnak fejeikkel, vagy a falba ütik, de mi több, minden városnak megvannak a maga speciális vértanúi, kik kedves Husszeinuk fölötti fájdalmukban fegyveres kézzel sebeket ütnek magukon, – természetesen, nem a test veszedelmes helyein, – s a véres tagokkal valódi hősiességgel hadonásznak. Az ilyen önmegbénítás különben éppen nem háládatlan üzlet. Egy egykori utazótársam, mély karsebeit értékes tőke gyanánt ápolta s egy városból a másikba hordta mutogatni, pénzt gyűjtve velök. A szellemdús Iránban kiválóan értenek hozzá, mint kell egymást a jó isten contójára orránál fogva vezetni. Így gyakran találkozni ott oly emberekkel, kik homlokukon nyolcsarkú vaksebet hordanak. Azonban, nagyon csalódik aki azt hiszi, hogy ez egy octogén kőhajítás nyoma. A síiták t. i. az imaszőnyeg helyett, a Kerbela földről származó, nyolcsarkú vályogtéglát használják, melyre leborulás alkalmával kénytelenek homlokukat nyomni, s ezen emberek aztán, el akarják hitetni a világgal, hogy homlokuk a túlságos imádkozás következtében sebesült meg, míg tényleg a seb csak pettyegetés által állíttatott elő.
Bármily ízlésteleneknek mutatkoznak is az iszlam vallási ünnepei, az újévi ünnep Noruz, mégis költőileg szép; a tavaszi éjnap-egyenre esik s azon percben, melyben a nap a kos jelébe jut, veszi kezdetét, s a parszi-kultus egyetlen maradványaképpen, nemcsak a síita Iránban, de a keleti moszlimvilág minden tartományában nagy fénnyel ünnepeltetik. Konstantinápolyban a Noruzünnep csak az előkelők házaiban, édességek s a házigyógyszerész által ajándékképpen átnyújtandó főzetek élvezete által dicsőíttetik. Azonban az ottomán császárság keleti határától kezdve egész Kínáig, a Noruz úgyszólván fontosabb szerepet játszik, mint a vallási ünnepek. Iránban már hónapokkal azelőtt szokta készülni reá. Cukor, szörpök, sárgacukor, cukorba főtt gyümölcsök stb. hihetetlen mennyiségben hozatnak a városokba, tizenhárom napig tartó ünnepélyre számítva, azoknak fogyasztására. Mindenki új öltözetet vagy legalább új ruhadarabot igyekszik készíttetni; a királytól le a koldusig, mindenki ajándékokat kap és osztogat, s mondhatom igen érdekes látványt nyújt az örvendetes felindulás, mellyel a tavasz beköszöntése üdvözöltetik. Az ünnepélyek a csillagászok által meghatározott pillanattal veszik kezdetét; leghatályosabban fejlődnek a király üdvaránál, ki az újév beköszöntét ország nagyjai körében szokta bevárni, hogy azonnal átvehesse azoknak üdvözleteit s egyúttal ajándékokat osztogathasson. Hogy ez alkalommal nem hiányzanak a dagályos költemények sem, melyek a Sah felséges lényét a tavasz fenséget egyaránt dicsőítik- király-illat és rózsaillat merészen egybeolvasztatnak - magától értetik. Hivatalos beszédekben sincs hiány. A Sah az ország állapota, üzlete és ipara felől kérdezősködik, értesítést követel a hit és vallás terjesztéséről, mire a miniszterelnök őexellenciája az újévet óriási hazugságokkal kezdi meg, amennyiben vidékeket, melyek tényleg romnak indultak s nyomorúságban tengenek, virágzó kövéreknek ír le; szintoly mértékben és szellemben hazudnak a főpapok is, kik a moszlim hit győzedelmes terjedéséről mesélnek, holott pedig az Oxustól kezdve a hitetlenség fekete árnyait mind messzibbre terjeszti ki Irán földjeire. Kérdező és kérdezett biztosan tudja, hogy csaló és megcsalatik, de az percig sem tartóztatja a Sehin Sáh-t, hogy mindenütt ajándékokat, tele kézzel új verésű arany- és ezüstpénzeket ne szórna, mert az újévet arany ajándékkal kezdeni, legjobb jóslatnak tekintetik. Bármily ősrégi is a Noruzünnep, mégis úgy látszik már fontos átalakulásokon ment keresztül még a néhány évszázadnyi, aránylag rövid idő alatt is, mert Chardin és Thevenot francia utazóktól kezdve, egész Polák-ig, Persia legújabb s legalaposabb ismertetőjéig, ezen ünnepély leírása Irán minden látogatójánál különbözőleg hangzik.
Amint a tudós Richardson beszéli, az évszak változtában szép alakú ifjú, jelképileg az új évet ábrázolván, állított a királyi hálószoba ajtaja elé s azon percben, midőn a nap a kos jelébe jutottnak mondatott bejelentetlenül belépett a királyhoz. A király kérdéseire: "Ki vagy? Hová mégy? Hogy hínak? Mit hozasz?" – az ifjú azt felelte: "Én áldott és üdvhozó vagyok, Istentől küldettem hozzád, mert az Új évet hozom." Erre egy másik szép ifjú nagy tálat hozott elő, melyben búza, lencse, bab, zezamfű, rizs, továbbá nagy adag cukor és két újveretű pénzdarab volt, míg a miniszterek és országnagyok friss sütésű kenyeret nyújtottak át. Miután a Sah mindent megízlelt volna, a maradékokat elosztá a jelenlévők közt, mondva: "Ez az új idő újévének új napja, hol minden létező megújul."
Ami ez alkalommal a királyi palotában történik, némi változatokkal az ország nagyjai palotájában ismétlődik, míg magánkörökben, az ünnepi ruhába öltözött család gazdagon megrakott asztalnál foglal helyet. Annak közepén – (megjegyzendő, hogy itt csak a földön felterített szőnyegről s nem tulajdonképpeni asztalról van szó), vízzel telt tál áll, melyre minden szem irányul. Azon percben t. i. midőn a nap a kos jelébe jut, a föld egy halk megrendülése következtében a víz állítólagosan megbodrosul, s e pillanat adja a jelt kölcsönös üdvözletekre. "Idi suma mubarek bad!" (Ünnepetek boldog legyen!) E köszöntés hangzik fel aznap mindenütt, házon kívül és házon belül, a város minden utcáin, amerre emberek csak találkoznak egymással. A Noruz-zal t. i. az állami, üzleti, ipari, és mezőgazdasági életben új fejezet kezdődik. A fagy, eső és borús ég évszaka helyet ád a tavasznak, az azúrkék mennyboltnak, a balzsamos légnek s virágok édes illatának. Nem csoda tehát, ha az ünnepélyek szakadatlanul folytattatnak 13 napon keresztül, s még a pénztárát oly aggályosan őrző fejedelem sem képes magát kivonni belőle, hogy a nyilvános mulatságokhoz bizonyos összeggel hozzá ne járuljon. S még ott is, hol az irán kultúra az ó parz eszmék befolyása alatt már egy évezreddel ezelőtt fanatikus arabok és turáni hordák által erőszakosan kiküszöböltetett, még ott is, t. i. Közép-Ázsiában is a Noruz még mindig antik formájában és bájában tovább virágzik.
Sajátságos, hogy az ős Kharezm, a parszi-kultúrának ezer év előtt még híres székhelye, hívebb maradt e szokáshoz, mint Turkesztán egyéb részei. Khiva özbeg népségénél a tavasz beköszöntése nem kevésbé fontos szerepet játszik mint Persiában. Állítólag e napon hangzanak fel először a szilfák sűrű lombozatú ágairól, a csalogány búsongó, édes dalai. Az Oxus drága nedve, ezen ünnepély érdekében a legtávolabb csatornákba is bebocsájtatik; a város nyilvános terein kosviadalok és lóversenyek rendeztetnek, s akinek csak módjában áll, ezen időtájt elhagyja lakását, hogy néhány napot sátorokban, valamely kövér mező szélén töltsön el. A szigorúan moszlim Bokharában, ugyan szinte ünnepeltetik a Noruz, azonban nem oly pompával, mint az iszlam legszélsőbb keleti határszélén, t. i. Keleti-Turkesztánban. A természet szép ünnepének e kiváló dicsőítése nem lehet meglepő, mert az iszlam ünnepei egyáltalán számra igen kevesek s azon felül a gyász és elkeseredés érzelmeivel tartatnak meg; jelentőségük elvileg, az Istenségbe való, őszinte elmélyedésen s a próféta rajongó dicsőítésén alapul, s ennélfogva magától értetődik, hogy a lélek örömteli hangulatát kizárják.

Zarándokok és zarándokolások

"Eszsafrkitatun min esz szakr" (az utazgatás egy darab pokol) állítja egy arab s egész Keleten elterjedt régi közmondás, mely sokak előtt a keleti kényelem-érzék kifejezésének fog tetszeni, voltaképpen azonban semmi egyéb parodiánál, vagy ártatlan szójátéknál.(7)
7) E szavak írásmódja oly annyira hasonló, hogy utazás és pokol közt a különbség egyetlenegy pontból áll.)
Az utazás tudvalevőleg egész Keleten kellemetes időtöltésnek, az egészségre nézve jó hatásúnak tekintetik, sőt bizonyos népeknél valóságos szenvedéllyé vált, mely különféleképpen érvényesül s legvilágosabban nyilvánul a zarándokolások utáni mohó, fékevesztett vágyban. Ha a persának vagy közép-ázsiainak kiválóan jól megy dolga, ha magának vagy élettársának rendkívüli élvezetet kíván nyújtani, akkor a moszlim-Ázsiába zarándokolást határoznak el, olyformán, mint ahogy nálunk Olaszországba vagy Svájcba tervezünk kéjutazást. E célra jó eleve megtakarított kis összegek tétetnek félre, ruhát és utazó-készleteket készítenek s már előre gyönyörködnek az élvezetben, melyet az idegen országokon és városokon keresztül teendő út, s a tartózkodás annyi nagyfontosságú, a próféta által szentesített helyeken nyújtani fog, be sem számítva az előnyt, hogy e szent helyek látogatása az örök üdvösséget biztosítja az utazó számára.
A zarándokolások közt a Mekka és Medinába való utazás, az iszlam e legszenteltebb helyeinek látogatása, természetesen legkiválóbb szerepet játszik. E "Hads-zarándokolás" néven nevezett búcsújárás után következik a próféta egyes családtagjai sírjainak látogatása, pl. a siiták részéről, Kerbela és Nedschef sírjai Meshedben, Kumban s más helyeken, továbbá az Eszhaboknak, – a próféta társai, a vallás-épület megalapításában, – s más szentek és írástudók nyughelyei, s ámbár matematikai pontossággal ki van mutatva, hogy 7 búcsújárás ezen, s más 21 másik Veli-Ullah sírjához, hasonértékű egy mekkai zarándokolással, mégis a sivár, köves, homokos Arábiába való vándorlás, a moszlim keletinél a vallás örve alatt nyilvánuló utazási vágyának legfőbb ideálját képezi. Mindenekelőtt tehát a "Hads"-ról, a par excellence zarándoklásról fogunk szólani.
Habár a korán azt mondatja a prófétával: "Zarándokoljanak házamhoz," azért a későbbi magyarázók, a túlságos búcsújárás, azaz utazási kedvet korlátozni óhajtván, a zarándokolást mégis csak a következő föltételek mellett engedélyezték: 1) Elegendő pénzösszeggel kell ellátva lenni, 2) testileg egészségesnek és 3) nőtlennek kell lenni. 4) Nem szabad adósságokat hátra hagyni otthon, 5) csak béke idején szabad útra kelni, 6) inkább szárazföldön, mint tengeren kell utazni (minthogy az első kevésbé veszélyes) s végre 7) teljes korúnak, azaz legalább 15 évesnek kell lenni. E szabályok szigorú betartása, gazdasági szempontból igen előnyös volna a moszlim társaságra nézve, de a szeretett vallás sok kibúvóval bír, s egyetlenegy látomány vagy álom elegendő arra, hogy az egész rendszert irgalom nélkül feldöntse. Mindenesetre érdekes marad a tény, hogy minél távolabb esik egy ország a moszlim világ e vallási központjától, annál nagyobb hévvel vágynak annak lakói a "Hadsi" tiszteletcím elnyerésére. Azok valószínűleg, az Iszlam legszélső keleti és nyugati határain t. i. egyrészt Fez és Marokkóban, másrészt Kelet-Turkesztánban s a három Khanságban uralgó bensőbb és szívósabb hiterélyben rejlik, minthogy e vidékeken a rajongás sokkal jobban elharapódzott, mint magában Arábiában; valamint a fénytorony lábánál sötétség uralg, míg tetejének szétáradó fénysugarai a messze távolt megvilágítják. Elvitázhatatlan, hogy a Hadsi eszmében jó adag romantika rejlik, sőt azt mondhatnám, költői lelkesültség, mely a vallási rajongások dacára, melyeken alapul, mégis már századok óta gyakorlati eredményekre is vezetett.
Ha emlékemben felmerülnek számtalan ismerőseim a moszlim világ különböző országaiból, s magam elé varázsolom azon személyiségeket, kikkel a Hadsra való készülődés alkalmával ismerkedtem meg, még ma sem vagyok képes bizonyos csodálkozást leküzdeni. Ilyen emberek hetekkel, sőt hónapokkal azelőtt, az elhatározott terv következtében teljesen megváltoznak, s amily mértékben közeleg az elindulás ideje, épp oly mértékben növekszik náluk a lázas, hevült állapot. Szegényebb s kevésbé ismert egyéniségek, feltűnés nélkül, észrevétlenül szoktak eltávozni ismerőik köréből; rendesen mások költségén utaznak, kik aztán a rájuk költött pénzért tantiéme-et remélnek nyerni az isteni elégedettségből; sőt volt egy társam, ki életében nyolcszor tette meg mások contójára a tavafot (a Kaaba körüljárása) és épp annyiszor Hadsi lett, anélkül, hogy bizományozói e címmel ékeskedhettek volna. Utóbbiak azért csak a másvilágon várhatnak jutalmat, itt alant azonban egyedüli joguk abból áll, hogy azon Ihram-ba (ingszerű zarándokruha) melyet a Hadsi megbízott búcsújárása alatt hordott, temettethetik el magukat.
A zarándokútra készülők elindulása gazdagoknál bizonyos ünnepélyességgel jár. Az illető tetőtől talpig újba öltözik, szintúgy szolgái és kísérői is, a legjobb lovakat, legjobb nyeregszerszámokat viszi el magával s elutazása előtt végrendeletet csinál, oly elővigyázat, mely amint később látni fogjuk, koránt sem felesleges. A család – barátok és rokonoktóli búcsú komoly, megindító színezetet ölt, amennyiben sok száz, sőt ezer mérföldnyi útnak néznek elébe, éghajlati nehézségekkel, emberi gonoszsággal és elemi bajokkal kellend megküzdeniük, mielőtt a Kaaba eléretnék.
Képzelj magadnak kedves olvasó, egy vagy több zarándokot, kik Khokandban vagy Kelet-Turkesztanban a hosszú s fárasztó útra kelnek Arábia felé s a legkedvezőbb viszonyok közt utazásuk célját 9, de gyakran csak 12 hónap alatt érhetik el. Ezen emberek előtt a Hads, minden tapasztalatok, végtelen nélkülözések, szenvedések és mindennemű veszélyek öszlete. Ily körülmények alatt természetes, hogy az egyes utasok lassanként összecsoportosulnak s a barátság, sőt rokonság erős kötelékével fűződnek egymáshoz. A távol észak-keleti mohammedán országokból jövők, többnyire Bokharában, Herát és Orenburgban egyesülnek, míg a délkeletiek Bombay- vagy Karsiban képeznek nagyszámú utazó-társaságot. Ott, hol az út nagy részét vízen kell megtenni, az utazási fáradalmak aránylag csekélyek, ámbár szűk helyre összeszorítva, a Hadsi-k itt sem élveznek valami különös comfortot. Azonban rendkívüli és valódi fáradalmakkal jár az Istennek inkább tetsző szárazföldi utazás, akár – itt az Iszlamvilág végéről beszélek – Persiát kerülve Dél-Oroszországnak, vagy egyenesen délnyugatnak tartva haladnak a szent városok felé.
A szunnita Turkesztánra nézve, a siita Irán oly ország, hol a zarándokok mindennemű veszélyeknek vannak kitéve, hol folyvást kínoztatnak, gyakran ki is raboltatnak s ily viszonyok között természetes, hogy Bagdad elérésével már a célhoz közel érzik magukat. Bagdadtól, másrészt még Konstantinápolytól, valamint Afrika igazhitűire nézve Kairó és Alexandriától kezdve, a karavánok nagy mérvet öltenek, azon zarándokkaravánok, melyeknek ős típusa mégis csak a régi Ázsia földjein tűnnek fel a vallási költészet valódi fényében. Itt egyes csoportokkal találkozunk, kik vörös vagy zöld zászlót lobogtató csatlós által vezettetnek. Minden csoportnak megvan saját papjaki egyúttal bíróként is szerepel, ha felmerülő viszályokat kell kiegyenlíteni; továbbá saját külön müezzinjével bír, ki szabad ég alatt, vagy a karaván-szerailban imádságra hí. Egy csoportban sem hiányzik a hajnyíró és a bohóc, ki a hosszú út alatt, ha a "Telkin" éneklése már kifárasztotta a torkokat, vastag tréfáival igyekszik az ájtatos vándorokat megnevettetni. Ily csoportok gyakran egymás mellett utazgatnak, anélkül, hogy azért elegyednének egymással. Hisz ez nem is lenne lehetséges. Amazok eretnek siiták, kiket egészen különböző gondolkozás és törekvés vezet a szent helyekre; emezek ellenben, ronda kinézésű tatárok rézsent álló szemekkel, idegen szokásokkal, idegen nyelvvel, végképp elütők a büszke arabtól, ki honfitársa s prófétája sírjához vándorol s amazokkal távolról és semmiben sem kíván érintkezni. "Az igazhitűek mind testvérek!" Amire Mohammed törekszik ez csak elméletileg szép -de Keleten mint Nyugaton, az elmélet csak elmélet marad.
A Tigris melletti nagy Khalifaváros után Damaszkus tekintetik a második nagy állomásnak, Damaszkus, hol tényleg össze is folynak az Északról, Keletről, s Nyugatról jövő zarándokok seregei. A Bagdadtól odáig vezető út sohasem volt igen biztos, s a számos mellékállomások dacára nem is volt valami igen kellemes, elannyira, hogy igen érthető, ha vízgazdag fakert, melynek közepén díszlik az Omejjádok székvárosa, a távol messzeségről jött utazót bámulatra ragadja. Persákat, Indusokat, Kínaiakat és Közép-ázsiaiakat hallottam Damaszkusról beszélni s mindannyian földi paradicsomnak írták le. - A termékeny szíriai völgytől kezdve, a zarándokkaraván hivatalos jelleget ölt, amennyiben Damaszkusban, a "Szure Emini" (a konstantinápolyi zarándokkaraván felügyelője) hozzá csatlakozik. Az út már most délnyugati irányban, többnyire sivár vidékeken keresztül, az úgynevezett szíriai zarándokúton Hedsaz, t. i. a köves Arábia felé vezet. A több mint ezerévnyi frequencia s híres moszlim fejedelmek és fejedelemnők részéről rá pazarolt gondoskodás dacára, ezen út még mindig tele van kellemetlenségekkel, melyek a sivár könyörületlen tenyészet következményei. Az út igen gyéren népesített völgyeken, majd köves lapályokon, kopár hegygerinceken, és forró homoksivatagokon visz keresztül; az állomáshelyek többnyire csak nyomorult agyagviskókból, vagy hajdankori kastélyok romjaiból állanak. De mit törődik a Kaabá-ért és próféta sírért rajongó moszlim a múltnak imitt-amott felmerülő szép emlékeivel, Rabati Ammón-nal az ó-római Philadelphia, Gerazá-val, (a mai Dserras), pompás oszlop maradványaival, kapuival, vízvezetékeivel és fürdőivel? Gondolatai víztartók s iható víz körül járnak, melyek mind gyérebben kerülnek elő; ő pázsitos legelőhelyekre vágyik, melyeket azonban hiába keres; leginkább pedig védelmet óhajtana a nomádok támadásai ellen, mit azonban sem a Szultán, sem szent szándékainak kegyeletteljes méltatása nem biztosíthatnak neki. Akár a Beni-Harb, akár az Eneze, vagy más arab törzsök legyenek - mindannyian mohó szemmel lesik honfitársuk rajongó tisztelőit s a Hadsi-kat kirabolják s ahol csak szerit tehetik halomra verik agyon.
A rabló beduinok előli folytonos rettegéshez még az ijedelem is hozzájárul, melyet a vallási mondák és mythószok idéznek elő. Majd kísértetekről van szó, melyek ezen út több helyén leszögeztettek; majd Themad puszta sziklaüregeiről, melyekben egy egész nép rögtöni tönkremenéssel bűnhődött Mohammedbeni megátalkodott kételyeiért s melyeknek porladozó kőhalmazaiból lelket rázó jajkiáltások hangzanak ki, - természetesen csak a Hadsi-k fülei hallják; - majd meg az istentelen Ad óriás nép emlékére reszketnek, melynek fejedelme a hírhedett Seddad, Istennek jelenté magát, egész városokat építtetett aranyból, ezüstből s e vétkes képzelgésért természetesen iszonyúan megbűnhődött. Csak Maannál, hol Paläsztina felé ágazódik el az út, kezd a sivár természet egyhangúsága gyéren felmerülő kertek és szántóföldek által felvidulni s valóban rendkívüli vallás-rajongás szükségeltetik hozzá, hogy elragadtatást érezzen az ember, ha 30 napos kín- és fáradalomteljes vándorlás után, végre maga előtt látja a vulkánnemű katlant, melynek közepén a prófétasír városa fekszik, s melynek keleti végén a Ohod nevű fekete bazalt hegy kísértetiesen emelkedik ki. E hegy látásakor a keletieket valóságos fogfájás rohanja meg, mert ennek közelében vívatott ama híres hasonnevű csata, melyben a prófétának két első fogát kiütötték; ama fogak, melyek legbecsesebb ereklyeképpen Konstantinápolyban a szerail csúcson drágakövekkel kirakott tokban őriztetnek s mély kegyelettel tiszteltetnek.
A Medina Jattrib keleti részén egy egyszerű, igénytelen épület, épp oly igénytelen zöld kupolával emelkedik; ez a próféta sírja fölötti épület, melynek láttára, a messze-távolból ide utazott sok százezer zarándok szíve lelkesülten feldobog.
Egyszerűnek nevezem az épületet, mert más, pl. a Meshedben és Nedsefben látható mohammedán díszépületekkel összehasonlítva, Medina világcsodája alig méltó említésre, s úgyszólván a próféta szerénységét s egyszerűségét jellemzi az utókor előtt. Az épület szabálytalan négyszögből áll, melynek külső falaihoz számtalan magánház támaszkodik, s csak homlokzatán láttatott el utóbbi időben, nagy bemeneti csarnokkal. A belső tért oszlopos folyosó futja körül, mely részint márvány és porfírból, részint azonban csak művakolattal bevont közönséges kövekből emeltettek. A délkeleti sarkot foglalja el a próféta madárkalitkaszerű mauzoléuma, még pedig csak néhány lépésnyire azon helytől, ahol Mohammed maga az első mecsetet alapította s szeretett neje Aisa karjaiban lehelte ki nemes lelkét. Ha e legszentebb szentély belsejébe lépünk, egy ágyszerű hely előtt állunk, melyet világos zöld, aranyfeliratokkal és kis nézőkével ellátott rács vesz körül. E rács rendkívül sűrű s a tulajdonképpeni sírtól csak keskeny sötét kis folyosó által választtatik el, melyben a templomszolgák, a próféta úgynevezett utódai tartózkodnak s a fenntemlített kandi ablakocskán át a dicső ősük számára átnyújtott ajándékokat a zarándokok kezéből átveszik, s magától értetődik, hogy azok javukra szolgálnak. A belépés e sötét titokzatos szentélybe, a templomszolgák által szigorúan elleneztetik, s annak kieszközlése csak nagyszerű adakozások következtében sikerül olykor a leggazdagabb Hadsi-knak.
A rács körül, de leginkább a sír fejoldala táján, a zarándokok égfelé emelt kezekkel a következő imát mondják el: "Béke legyen veled ó próféta, Allah és Allah kegyelme és minden áldása. Béke legyen veled ó barátja Allahnak. Béke legyen veled, o legjobbja Allah minden teremtése közt. Bizonyságot teszek, hogy nincs Isten Allahon kívül, s azt vallom, hogy Te vagy prófétája és utódja; Tanúságot teszek, Allah prófétája, hogy hivatásodat híven betöltéd, hitedet bevallád s Istenedet imádtad, míg meggyőződést nyertél a halál órájában. És mi barátaid, o Allah prófétája, megjelenünk előtted, messze országok, távol éghajlatokról jövő vándorok, veszedelmek és nehézségek közepette, a sötétség idejében és a nap óráiban, azon vágytól vezéreltetve, hogy megadjuk neked a kellő tiszteletet s megnyerjük közbenjárásod áldását; mert bűneink megtörték hátunkat s Te képviselsz Annál, ki bennünket meggyógyít. Ó Allah prófétája, közbenjárásodat, közbenjárásodat kérjük."
Ezen ima folytonos írás, kiabálás, s nyöszörgés közt mondatik el, elannyira hogy saját hangját sem hallja az ember. Az írás nem-tudók, kik egy felolvasó szavait hallgatják ugyan, de azokat követni képtelenek, beérik vele, hogy a beszélő ajk- és szájmozdulatait követik. Emellett mindnyájan megbénító kegyelettel vannak eltelve, alig merik ajkaikkal a rácsot érinteni, annál kevésbé a tulajdonképpeni sírbolt selyem függönyeit, melynek látásában csak igen kevesen részesülnek. Egy felvilágosodott mohammedán állítá előttem, hogy az egyszerűen egy nagy, hosszúdad, közönséges kövekből összerakott emelvényből áll, mely a múltbeli kegyeletes keresztény utazók képzeletének távolról sem felel meg, miután az Mohammed acél koporsóját a padlóhoz s tetőzethez erősített mágnesek következtében a levegőben akarja lebegtetni.
Ugyanazon helyiségekben vannak Abu Bekir és Omar sírjai is, mindegyik külön nézőkével az említett rácsozatban, mely előtt az igazhívők megfelelő imádságokkal könnyítenek szenvedő lelkükön. Miután Omár a siitáknál, a bitorlóknak tekintett Khalifák közt leginkább gyűlöltetik, sírjának kandiablakából nagy figyelemmel kísérik a persákat, s aki az iszlam e nagy hőse ellen valamely kihágást enged magának, az iszonyúan bűnhődik gaz tettéért. Mindazáltal megszokott történni irániak részéről, hogy a szokásos "Ja Omár!" (ó Omár) helyett gyors kiejtéssel Ja Khimar!-t (ó szamár) kiáltanak s otthon erősen dicsekszenek a hőstettel. Hisz láttam irániakat, kik az Omár nevet cipőik talpára írták, azon kedves gondolatnak engedve át magukat, hogy egész napon át e főgazembert lábbal tapodhatják. - Habár a prófétasír látogatása inkább érdem, mintsem kötelezett, mégis ritkán találkozunk oly Hadsi-val ki e szent kötelességet elmulasztaná. A rajongó moszlimok legmagasztosabb vágya oda irányul, hogy Medinában fejezhessék be életüket, és sok jómódú s rendkívüli ájtatosságú ember, élete hanyatló őszkorában oda vonul vissza. Azokat Mudsavirnak, a próféta szomszédainak nevezik s már eleve is boldogoknak érzik magukat, hogy haláluk után a föld ama részében porladozhatnak, hol legközelebb esnek a próféta földi maradványaihoz s ennek következtében a feltámadás napján, a próféta közvetlenvezetése alatt legkönnyebben juthatnak Allah trónja elé.
Körülbelül öt vagy tíznapi tartózkodás után Medinában, mely rendesen Munevvire-nek (a kivilágított) neveztetik, a zarándok végre Mekka-felé vonul, mely város a Mukerrime, (a dicsőített) elnevezést viseli. Négy különböző úton lehet eljutni oda, melyek közül leggyakrabban használtatik a Szultán-út, (Szultán-Joli). A vidék itt is fő vonásaiban kopár és puszta, itt sincs gondoskodva legkevésbé sem az utazók kényelméről, s nem egy ájtatos moszlim, – főképp a szegényebb osztályokból – nyomorultan elveszni kénytelen, amaz iszonyú zűrzavarban és tolongásban, mit a végtelen mennyiségű lovas, öszvér, szamár, teve, hordkosarakban és gyaloghintón utazók előidéznek, ha rabló beduinok elől menekülve, vad összevisszaságban tolonganak át a számtalan hegyszoroson, maguk alá gázolva azt a szegényt, ki mielőtt még megpillanthatta volna az Isten házát – amint a Kaabá-t nevezik – szerény sorsának esik áldozatául. Az utolsó előtti állomáson csinálják rendesen a hadsi-toilettet. Megnyíratják, megborotváltatják magukat, minden ruhát levetnek, s felveszik az "Ihram"-ot, egy hosszú vászondarabból álló, könnyedén a testre vetett, s a jóhangzás kedvéért köpenynek nevezett zsákot, mely két nyílással bír a fej s jobb kar számára. Ezen Istennek tetsző öltözet nem igen gyakorlati, de annál kártékonyabb, mert az Ihram által, az északbeliek melegebb ruházathoz szokott egészsége nagy kárt szenved. Napszúrások napirenden vannak, a hűvös esték vérhast idéznek elő s ezek s már körülmények magyarázzák meg a tényt, hogy száz zarándok közül, ki a Volga, Oxus, Jaxartes partjairól s a Tian-San alvidékeiről Mekkába vándorolnak, harminc, sőt több is a szerencsés hazaérkezés helyett, Allahtól az örök álom boldogító sorsával jutalmaztatik meg. – Az említett állomástól, még egy napi s egy éjjeli út van hátra, mely részint fekete sziklafalakon, részint sárga homokon vezet keresztül, melyből oázisszerűen emelkedik ki néhány zöld pázsit lapály, míg végre másnap reggel egy hegyszoros végére érve, egy összevissza hányt szürke háztenger merül fel, s annak közepében a Kaaba nagy mecset-udvara a hét minarettel, oly látvány, mely a zarándokokat a legnagyobb lelkesedésbe, sőt üdvözült elragadtatásba ejti. Ezer meg ezer torokból száll ég felé az örömreszkető kiáltás "Lebeik, Lebeik, ja Allah!" (amint néked tetszik, o Isten!), Mindenki leszáll, idegenek ki sohasem látták egymást, sohasem szóltak egymáshoz, összeölelkeznek; mindenki csókolódzik, sír, kiáltoz, ujjong, mintha váratlanul földöntúli boldogság kapui nyíltak volna meg előttük. S ez a tűz, e hallatlan felindulás és lelkesedés, mindössze egy a pogány időkből bennmaradt kőnek szól, melynek eredete sem a próféta tisztelői, sem máshitűek által, nincs ismerve, s mely mégis évről évre több mint tizenkét század óta, számtalan millió ember lelkében a legmagasabb lelkesedést előidézni képes.
A százféle kellemetlenségről, csalásról s megrövidítésről, melynek a zarándokok az idegen néptől hemzsegő városban ki vannak téve, hallgatva, egy pillantást akarunk vetni a Kaaba legszentebb szentélyébe, mely egy nyílt csarnokokkal körülvett egyenszögű udvar közepén emelkedik. A tompa, alig negyven láb magas torony, a zarándokolás idejében mindig hosszú selyem függönyökkel van elfödve. A bemenet északnak fekszik s oly magas, hogy a templomszolgák segítsége nélkül nem lehet bejutni. Egy egyszerű lépcső ugyan legkönnyebben segítene e bajon, azonban meghagyják úgy amint van, mert a zarándokoknak nyújtott segítség az Isten szolgáinak igen sokat jövedelmez, s tudvalévő dolog, mily jól fel tudnak azok mindent használni. Ha végre belebotorkázott az ember e sötét, félelmetes helyiségbe, az oszlopzatokról alácsüngő lámpák fényénél, jobbra a Makami Ibrahim-ot (Ábrahám lábnyoma) látja, melynek nagysága szerint ítélve a jó patriárka oly lábacskával bírhatott, mint tíz egymás mellé helyezett elefánttalp. Balra van a szent Zemzem-forrás, egy, valószínűleg föld alatt folyó csermely, kútszerű nyílással, melynek vize a moszlimek által a legbecsesebb nedvképpen íratik le, messze el, a legtávolabbi régiókba hordatik szét s csodatévő varázsital gyanánt tekintetik. Azt mondják: ha e víznek egy csöppje érinti a haldokló ajkát az meg van mentve a pokoltól s minden kínjától; egyetlen egy csöppe a női szépséget hervadatlanná teszi s gyermek-áldást biztosít meddő asszonyoknak. A forrásnál magánál, csak keveset élvezik e vizet s ez igen természetes, mert langyos, keserűsavas s az ájtatos zarándokoknak gonosz dysenteriát okoz. Igen, az a jó, drága zemzem! Utazótársaim Közép-Ázsiában hónapokig hordták öveikben, hitetlen csehek által készített kerekre köszörült üvegekben, s ha valami veszedelem környékezte őket, jobban féltették Zemzem üvegeiket mint becses éltüket.
A legszentebb a Kaabában természetesen, a titokteljes fekete kő, (Hadsari Aszvad) a keleti sarokban, nem messze az ajtótól négy lábnyi magasságra befalazva. E kő, mely ma már csak töredék s aranyozott ezüst karikával van átfogva, nemcsak e kis épületnek tulajdonképpeni fénypontja, de sőt az egész Iszlam-világnak; s csak félve és remegve közeledik hozzá a zarándok. Már távolról kinyujták utána ujjaikat, s a szent kő légkörét egyre ájtatosan csókolják. Százaktól körülvéve, mégis csak keveseknek sikerül, hogy azonnal hozzáférhessenek, tehát többször ismétlik a Taváfot s végtelen boldogoknak tekintik magukat, ha órákig tartó várakozás után, végre jobb kezük három első ujjaival érinthetik a világ legbecsesebb kincsét s szomjas ajkaikkal megcsókolhatják. Ez, amint már mondám, az egész zarándokút tetőpontja. – A Kaabá-n kívül, a mecset előudvarában fekszik a négy Makama, t. i. az orthodox felekezetek, névleg, a Hanefiták, Saféiták Hambaliták és Malekiták alapítóinak nyughelyei. E helyek naphosszant tarka néptömegtől, csupasz vállak és borotvált fejek sűrű gombolyagától, valóságos emberkáosztól környeztetnek, valamennyien egy és ugyanazon eszmétől eltelve s csak különböző nyelvük által árulva el, hogy csaknem minden égalj legtávolabb eső tartományaiból zarándokoltak ide. A többire nézve, az élet a nemes Mekkában is csak olyan mint minden vallási jelentőséggel bíró városban, t. i. végtelen romlott és feslett. A legájtatosabb imák, mindennemű vétkes kihágásokkal váltakoznak s az Isten házának legközelében oly orgiák ünnepeltetnek, melyek minden leírást felülmúlnak. Ez egyébiránt nemcsak Mekkában van úgy; néhány persa búcsújáró helyen alkalmam volt személyesen meggyőződhetni ezen istentelen állapotokról. Erre vonatkozólag is ellehetne mondani: les extremes se touchent, mert az erkölcstelenség és bűn szégyenteljesebb fészkei mint a persa Meshed és Kum aligha találhatók valahol a világon.
Eddig a nagy zarándok út két főpontjáról beszéltünk; még csak a harmadik, úgyszólván, az egész zárkövének leírása hiányzik, t. i. az Arafa, vagy – amint a törökök mondják, – Arafat hegységre való búcsújárás. Itt t. i. a Zil-Hidse hónap 9-én hitszónoklat tartatik, mely a végtelen nagyszámú hallgatóság következtében, valószínűleg csak a legkevesebbek által hallatik, melyen jelen lenni, azonban minden zarándok köteles. Már két nappal azelőtt, ezer meg ezer ihramjába tekert zarándok siet ki Mekka északi kapuján, fel, az alig néhány száz lábnyi magas dombnak tartva. Az említett hónap 7-8-án már rendkívüli a tolongás a Zil-Hidse körül, a kopár szikla egész lejtője sűrűn van elhintve emberekkel, s hogy a 9-ik napot vidáman bevárhassák, kávéházakat, borbélyműhelyeket és mindenféle mulatságokat rögtönöznek. E napon már napkeltekor mindenki a legtarkább összevisszaságban tódul fel a dombra, hogy a tetején álló szónokhoz minél közelébb jusson. Valóban nem csekély feladat! főképp Arábia izzó napsugarai alatt s csak a nyomorult ihramba burkolva; e mulatság nem csak egynek kerül életébe is, ki jutalmul aztán az igazhitűek szemében, vértanúnak tekintetik, kinek lelke egyenesen a paradicsom felé emelkedik. Egyébiránt kétséget sem szenved, hogy ezen emberekkel borított domb, aznap igen megható látványt nyújthat. Ezer meg ezer szem tapad a szónokra, s valahányszor ez imádsága hevében karjait ég felé emeli, mindannyiszor megmozdul a lejtőket elfoglaló egész embertömeg, óriás, ringó tengeri hullámhoz hasonlólag, s messze dörgő Lebeik! Lebeik!-ot küld fel a fellegetlen éghez. Ez egyszer helyén is van a Lebeik (=tessék), mert Ábrahám híres szavának ismétlése az, midőn a patriárka, engedve Isten akaratának, fiát az áldozatkőhöz vezeté.
Amint vége van a prédikációnak, mindenki, mint az őrült rohan le a hegyről. E sietség szabályszerinti s valóban irtózatos jelentté fejlődik, ha a sok ezer ember részint lóháton, részint gyalog tüskön-bokron, sátorköteleken és sátorpóznákon át az éj sötétében, vagy egyes fáklyák gyér világításánál vad rohanással száguld le az Arafat lejtőin. E pokoli futásgyakorlat első állomásán imádság végeztetik; összeölelkeznek s egymást üdvözlik a Hadsi új tekintélyében, melyet e perctől fogva elértnek tekintenek. Amint ez állomást odahagyni készül, minden Hads hét követ kénytelen maga mögé dobni, melyek sátánnak szólnak, ki Ábrahámot kísértetbe akarta vinni. E kövek igen gyakran a sátán koponyája helyett, valamely ártatlan zarándok fejéhez röpülnek, miből aztán természetesen heves verekedések támadnak, melyek a szent szertartás zárjelenetét képezik. Végre Mina völgyében, Ábrahám áldozata emlékéül, egy-egy állatot áldoz minden zarándok. – A szegényebbek beérik egy báránnyal vagy juhval, a gazdagabbak azonban tevéket áldoznak s a leölt állatok száma gyakran több ezerre rúg. A hús felhasználását az áldozók nem engedik meg s minthogy annak legnagyobb része ad majorem Dei gloriam, szabad ég alatt, Arábia forró napjának kitéve hagyatik hátra, e bűzhödt légben leghamarább fejlődik a kolera első csírája, mely ezerenként osztogatja a zarándokok közt az öröklétre szóló útlevelet, s általok, a kolera-bizottság által szervezett szigorú intézkedések dacára, Európába is átvitetik. - A búcsújárás e harmadik jelenetének befejeztével, a zarándokok sietősen összeszedik Zemzem vizüket s egyéb emlékeiket, hogy könnyű szívvel s még könnyebb erszénnyel hátat fordítsanak Isten városának, míg Mekkában körülbelül, mint az idény lefolytával Karlsbadban, igen vígan vannak ezután. Ájtatos egyházszolgák, kútőrök, szállásadók, hotelier-k, kereskedők, kávéházbirtokosok, komédiások és hetärák összeadják az idény jövedelmét. A jó Istenre, a fekete kőre, Arafatra és Zemzem-vízre legkevesebbet gondolnak, annál többet ellenben a jövő idényre, és Mekka serifje, a próféta e vérrokonságban lévő ivadéka időnként még imádságokat is rendez, Istentől minél számosabb zarándoklátogatást esdve.
Hát a zarándokok? Még elég vidám hangulatban kelnek a hosszú, fáradalmas útra. Visszamenet Mohammed állítólagos lakházától egy kis porond vitetik el selyemzacskóban. E "Khaki mubarek" (áldott vég) legbiztosabb gyógyszer legyen szembajok ellen. Annak idejében én is tartottam ily selyemzacskót övemben, azonban sohasem bírtam rávenni magam, hogy egy szenvedőnek oly mértékben hintsek port a szemébe, mint azt társaim tevék. A hazatérés egyáltalán sokkal gyorsabban történik. A szeretettek viszontlátásának reménye felvillanyozza az ellankadt tagokat s türelemmel tűreti az utazás fáradalmait. A jutalom, mely a hazaérkezőket várja, fel is ér aztán a kiállott szenvedésekkel és veszedelmekkel. Rokonok és barátok több napi távolságra eléjük utaznak s szülővárosukba, vagy otthonukba való bevonulásuk mindenféle ünnepélyességgel jár. Egy ujjongó embertömeg diadalmasan hordja őket az utcákon keresztül, mindenki közelükbe tolakodik, hogy láthassa, ruháikat érinthessék, azon reményben, hogy a városok legszentebbikének egy láthatatlan porszeme rájuk talál ragadni, s ha jól emlékszem, a hazatérő Hadsi ölelése és testvéri csókja, az egész Istennek tetsző tett huszadik részletét képviseli. A Hadsi cím, mely a pecsétnyomó gyűrűn valamint később a sírkövön is díszlik, az illető egyéniséget a tisztelet és becsület egész sugárkörével övedzi körül. Minden Hadsi patriciussá válik, a felekezetben vezető szerepet játszik s ezáltal minden másnál jobban van megvédve a hatóságok zsarnoksága ellen. S ezen előnyzés nem indokolatlan, mert aki évekig tartó utazásra kel, sok idegen országgal és néppel ismerkedik meg s a legkülönbözőbb tapasztalatokon megy keresztül, nem méltatlan a polgártársai közötti kiválóbb állásra. De még a Kelet népei szellemi és erkölcsi életének ismeretére nézve is nagy értékkel bírnak e zarándok utak; fennállásuk óta közvetíteni szokták, az afrikai lakosokkal való közlekedést, s évenként úgyszólván internationális gyűlést hoztak létre az Iszlam követőiből.
____________________________________________________________________________________

Mekka és Medina igen távol esnek, az útiköltség odáig, akár vízen, akár szárazföldön igen jelentékeny s a koldus tarisznyára s botra támaszkodó zarándokok száma aránylag csekélynek bizonyul; minthogy azonban az egész világ utazni, azaz zarándokolni akar, az ájtatos szellem azon mesterkélt, hogy az Arábiától távol eső tartományokban is vonzó búcsújáróhelyeket puhatoljon ki. A szent sírok feltalálása soha, semmi időben és egy vallásban sem volt különös nehézségekkel egybekötve. Az igazhívő moszlim az éj sötétében tűzoszlopot, a keresztény egy Madonna-képet lát felragyogni, itt Lourdes dicsőíti magát, amott meg Imamzade N. N. s minthogy a papok akár Keleten, akár Nyugaton gondoskodni tudnak róla, hogy e csodahelyek kellőleg látogattassanak és méltányoltassanak, könnyen érthető, hogy mindenkor s az Iszlam világ minden hitfelekezetében nem hiányzottak a szent sírok. Nem feladatunk, hogy e sírokról kimerítőleg szóljunk, ámbár a számos "Teszkeret-ul-Evlia"-ban (szentek története) igen bőséges források állanának rendelkezésünkre; azonban, itt csak arra akarunk utalni, hogy Mekkán és Medinán kívül még számos búcsújáróhely létezik, mely nagy hírnek örvend. Ezekhez tartoznak a keleti Szunnita tartományokban a Szent Apak sírja Kasgav-ban, Ahmed Jeszevi-é Turkesztánban és Bahaeddiné Bokharában. A Siita világnak megvan Meshedje, Kum- és Kerbelá-ja. Az utóbbi három inkább nemzetgazdászati mint vallási tekintetből emeltetett vértanúvá. Irán néhány okos fejedelme, t. i. gátat akart emelni, a sok pénznek Arábiába való évenkénti kivándorlása ellen s ájtatos alattvalóik nagyobb kényelmére három nemzeti Szentet teremtett, melyeknek imádása és tisztelete valósággal épp oly sikeresnek bizonyult a nemzetgazdászatra, mint nemzetvallásra nézve. E három siita búcsújáróhely gazdagsága és pompája már gyakran íratott le; én is körülményesen foglalkoztam velük "Vándorlásaim Persiában" című munkámban, s miután én nem csak látogatóképpen, hanem inkább mint zarándok tartózkodtam több hasonló helyen, tanúságot tehetek róla, hogy a Meshed és Kumbeli zarándokok, látszólagos ájtatosságban, lelkesedésben, sőt töredelmességben csak igen keveset engednek a Medina zarándokoknak. A siita Szentek nyughelyei kápráztató fényükben, arannyal, ezüsttel és drágakövekkel túlterhelve, a jámbor megtekintőt bámuló csodálkozásra ragadják. Az ékszertárgyak többnyire kegyeletes adakozások, melyek által, mint az a földi nagyoknál szokás, jóindulatra igyekszenek hangolni az istenieket. Hisz még a példabeszéd is mondja: "O deris, o Szent, pénz nélkül még a mennyországban is szegény ördög vagy!" E sírok már mint épületek is nagyszerűek. A meshedi Imam Riza kupolája több centiméter vastagságú aranylemezzel van bevonva, mely a felkelő s lenyugvó nap sugaraiban csodálatosan felragyog; sőt egy sugár torony egész külfala is vastag aranylemezzel van borítva s a síremlék rácsozata, Meshedben, valamint Kumban is, tömör ezüstpálcákból áll, nehéz arany ékítménnyel. Hatalmas vastag ezüst táblákkal fedett kapukon át lép be az ember e síremlékek belsejébe, melyben mesés fény és pompa uralg; száz meg száz fülke környezi a nyughelyet, a falak arany alapon azúrkék zománc dísszel ékítvék, s könnyen megfogható, hogy a szegény moszlim zarándok, ha e csarnokba lép, a szent egyéniséget környező hallatlan, kápráztató gazdagságtól elvakítva, annak isteni tulajdonai által elragadtatva érzi magát. Az egy vagy másik sír ezüst rácsait körül tolongó zarándok nép képe, zokogásuk, sírásuk és kiáltozásuk a kiaggatott táblákról leolvasott imádságok alatt, az aggályos mohóság, mellyel az olvasni nem tudók a mollák ajkairól hangzó szavakat lesik, mindez örökre feledhetetlen lesz előttem. Könnyzáport láttam végig omlani gyermek arcokon, holló fekete és hófehér szakállakon; szemtanúja valék, midőn még nők is oly hatalmasan ütve mellüket, hogy a bolthajtásos falak visszhangzottak tőle, bűnbánólag mondták el a pater peccavi-t. Kétségtelen, hogy a mély töredelmességnek alapja valódi ájtatosság volt. Azonban, mért titkolnám? Mindazáltal sok tettetést hazugságot és csalást is találtam e búcsújáró helyeken. Meshedben történt, hogy egy olvasni nem tudó zarándok, egy valóságos fösvény, ki a hivatalos sírboltőröknek a felolvasásért járó tiszteletdíjat sokallta, tőlem kérte ki magának e szíves szolgálattételt. Mellém állt s én lelkiismeretesen leolvastam neki az illető korán-szúrákat és arab imádságokat. Eleinte utánam dadogott egyet-mást, de nemsokára a következő párbeszédet hallám hátam mögött. A. "Öt aranynál ugyancsak nem ér többet ez a ló." B. "A Szent Abbaszra! magam tizenkét aranyat adtam érte," stb. ... Elképedve hátra néztem s jövendőbeli Meshedimet egy ismerősével lóvásárlásba találtam elmerülve; mindenesetre sajátságos foglalkozás a Szent Imam Riza sírjánál.
Hasonlót állíthatok Kumról, mely par excellence a nők búcsújáró helye. E városban t. i. aranyozott kupola alatt nyugszik Imam Riza, az Ali-vértanú nővére, Fatima, kit rendesen Meeszum-ei Fátimá-nak (a szeplőtlen Taminá-nak) neveznek. Ravatalának érintése, a hagyomány szerint elegendő arra, hogy meddő nőket - Persiában a meddőség iszonyú szerencsétlenségnek tartatik, gyermekkel áldjon meg, elveszett szerelmet visszaszerezzen, testi bájakat hervadatlanokká varázsoljon s mi több, az elkövetett hűtlenségért a másvilágon bűntelenséget biztosítson. E szent mohammedánnő nyughelye körül fél mértföldnyire óriás sírkert terül el. E temetőben Irán legtávolabb vidékeiről idehozott nők nyugszanak, valószínűleg vétkes lelkek, kik a házasságtörés súlyos vétkének tudatában, a Feltámadás napján a szeplőtlen Szűz közvetlen vezetése alatt akarnak megjelenni Isten trónja előtt. S tán Meeszumei Fatima oka annak, hogy Kum bájos leányai mai napság oly könnyen eltántoríthatók a női hűségtől, mert nem ösmerek persa várost, melyben annyi kéjhölgy léteznék, mint éppen Kumban, a nők e búcsújáró helyén. E szomorú állapotok híre a távolba is elhatott, s mégis évről-évre ezer meg ezer nő zarándokol e szentelt hölgy sírhantjához, sőt a jelenlegi dinasztia fejedelemnői is ezen aranyozott kupola alatt emeltették sírboltjukat. Még két Kadsár is nyugszik ottan; életükben igen kedvelték a hölgyeket, s az egyik, Feth-Ali sah, 800 megesketett feleséggel bírt - nem csoda tehát, ha halála után is női társaságban óhajtott nyugodni.
Meshed és Kum után a siita irániak tekintete legszívesebben Kerbela és Nedsef felé irányul, ahol a nagy Ali és vértanú fia Huszein vannak eltemetve. Az út e szent városok felé ellenséges Szunnita területen vezet keresztül s azonfelül rabló beduinok által is fenyegettetik. Az odajutás ennélfogva rendkívül veszedelmes és fáradságos; de mire nem vállalkozik a siita, hithőseinek kedvéért, kik elárulva s megkínoztatva, gyilkos tőrök alatt s a szomjhalál gyötrelmei közepette, a sivatag izzó homoktengerében életükkel áldoztak a Sia-hitnek! Ennélfogva az utazás a Bagdadtól fekvő sivatagba kiválóan érdemteljesnek tekintetik, s aki oda zarándokolt, a "Kerbe lai" prädicatumnak örvend, míg Meshed látogatói, Meshediknek neveztetnek. 50 búcsújárni vágyó persa közül legfeljebb öt megy el Mekkába, a többi mind az utóbb említett helyeken teljesíti zarándoklási kötelességeit, s akinek nem sikerül életében oda jutni, az holtan szállítatja el magát oda. Mindenki zarándokolni, utazni kíván s nem csalódunk, ha a persának e fékevesztett zarándokolási és utazási szenvedélyének tulajdonítjuk szellemi tevékenységét s kiváló felsőbbségét, mely őtet többi hitsorsosai fölé emeli.

Folytatás