Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

"Isten utai sokfélék és bármily különbözők legyenek is, mind javunkra szolgálnak és előnyösek, feltéve, hogy hozzá vezetnek." Ezen elven alapulnak a különböző szerzetek, Tarika, szószerinti értelemben, "Utak", ezért mindannyi egymáshoz hasonló értékűnek és érdeműnek tartatik, s valóban ritka eset, hogy valamely szerzetet a többi fölé vagy alá helyeznének. Általánosságban 36 főszerzetet számítanak, melyek közül a közép-ázsiai Nakisbendi-k, a Nimet-Ullahi-ek és Hajderi-k Indiában és Persiában, a Kaderi, Rufai, Dselveti Khalveti, Szadie, s legfőképp a Mevlevi-k az ottomán birodalomban, kiváló hírnek örvendenek.
A testvérület, a szerzet testületébe való felvételi szertartások a különböző szerzetek jellege szerint változnak. Így pl. a Bektasiknál az avatonc csaknem teljesen levetkőztetik s egy arra szánt csarnokban a főnök elé vezettetik. Vastag kötéllel nyakán két egyház-tolmács kíséretében jelenik meg egy tizenkét ülnökből álló – (a 12 Imámra szóló célzás), melyek mindegyike égő gyertyát állított maga elébe, – rendi káptalan előtt. A "Mejdantasi" elé vezetik, egy tizenkétszögű, a csarnok közepén álló kőhöz, melyen keresztbe vetett karokkal, úgy hogy a kezek a vállakon nyugszanak, helyet foglal. Emellett fejét erősen jobbik vállára kell hajtania, szóval oly helyzetbe kell helyeznie magát, mely legvilágosabban fejezi ki teljes alázatosságát, mielőtt a fölvétel következnék. Más szerzeteknél, pl. a Mevlevi-knál, az avatonc miután a Mursid-ot (szellemi útmutató) megválasztotta volna, 1001 napon át a legalsóbbrendű házi szolgálatokat kénytelen végezni. Ismét más avatoncok nyolc, sőt tíz hónapig a legsoványabb élelmezés mellett a szokásos istentiszteletet látják el. Oly emberekről beszéltek nekem, kik annyira viszik lemondásukat, hogy napontai élelmüket két olajbogyóra szorítják, s a test borzasztó gyötrése alatt órákig tartó imádságokat szavalnak. E fáradalmas avatonc-ság nem ér véget mindaddig, míg a csontvázig lesoványodott személy álomlátásokról és jelenésekről nem tud számot adni, melyekben rég elköltözött egyéniségek, vagy a próféta magajelent meg nekik. Amennyire én tudom, e látványok már az első hétben következnek be; de a mohammedán szerzetszabály nem akar potrohós papokat, s miután e látományok valódisága csak hosszasan szenvedett kínok után ismertetik el, az avatoncel eleinte felemlíteni sem meri az álmodottakat.
Anyagi helyzetükre nézve a moszlim szerzeteseknek koránt sincsen oly jó dolga mint társaiknak a keresztény Nyugaton. Ámbátor a régebbi időben voltak oly ájtatos emberek, kik a Tekkiek (zárdák) és Kalenter khane-k (tanya, vándor dervisek számára) alapításáról gondoskodtak, s ezek akkoriban olykor kegyes hagyományokban is részesültek, e dotációk mindazáltal távolról sem oly gazdagok, hogy a zárdák lakóinak gondtalan életet biztosítsanak. Azon felül a koldulás csaknem általánosan elvileg tiltva van, s még a legvégsőbb nyomorban is a dervis csak viszontajándék átnyújtása után fogadhat el ajándékot, s innen ered, hogy Keleten gyakran találkozik az ember kolduló-dervisekkel, kik tálcájukon fogvájókat kínálnak, a rendszabályt kijátszva, körülbelül oly módon, mint ahogy londoni koldusok látszólag gyufa-üzletet visznek, hogy a rendőrség szigorú rendeleteinek eleget tegyenek. Mindenesetre feltűnő marad, hogy a moszlim világ közép és keleti részében e rend, mindazáltal oly nagy számú követőt számít; e meglepő tünemény egyedül csak a keleti mértékletességből s a tétlenség iránti legyőzhetetlen hajlamból magyarázható ki. Hajat, szakállt megnövesztenek, rongyos ruhát vesznek fel, a Keskult nyakukba aggatják, s bántatlanul, még egyetlen fillér nélkül is, nyugodtan vándorolhatnak a birodalom egyik végétől a másikra – mindenesetre nem megvetendő előny a megjavíthatatlan csavargók előtt!
Azonban ez csak a vándor dervisekre vonatkozik; a megtelepedett dervis, kötelességei teljesítése által a keletiek szellemi életében jelentékeny hézagot pótolni van hivatva. De hát miből áll a dervis kötelessége? Minthogy létezésének alap-oszlopai s élethivatásának főfeladata Isten folytonos imádásában és dicsőítésében összpontosul, minden szerzetnek, s annak minden egyes tagjának kötelessége, a nap egy bizonyos részét, Isten rejtélyes neveinek, (Telkin) vagy jobban mondva, Isten hét jelvényének elmondásával eltölteni. E jelvények a következők:
1. La illaha il Allah! (Nincsen Isten Alláh-n kívül.)
2. Ja Allah! (Ó Isten.)
3. Ja Hu! (Egyedül ő az és nem más.)
4. Ja Hakk! (Ó igazságos.)
5. Ja Haj! (Ó élő!)
6. Ja Kajjum! (Ó állandó.)
7. Ja Kahhar! (Ó bosszúálló.)
Ezen célra az illető rend főnöke által bizonyos órákban, többnyire délután vagy este, zártkörű társaságok rendeztetnek, melyek a Khalka (gyűrű) nevet viselik, Isten végtelenségére, a testvérület egységére s a kör egyes tagjait élesztő lelkesültség szakadatlan árjára való célzás. A Khalkák rendesen egy külön arra szánt, Sema-Khane (fáklyaház) vagy Tevhid-Khane nevű helyiségben tartatnak meg, néha azonban kertekben is, vagy mezőkön, amint a körülmények engedik. A Pir, vagy főnök, úgyszólván az egész dervis kör pecsétjét, vagy ékét képezi, tekintéllyel azon szellemi viszonyra, melyben tanítványaihoz áll, s egyszersmind jelképéül a belőle kisugárzó, a szervet-avatottait, (Murid-okat) átható s ismét hozzá visszatérő rajongásai áramlatnak. Miután a Pir, – többnyire tiszteletet parancsoló külsővel bíró egyéniség – helyet foglalt, néhány perc a szellemi magába szállásnak szenteltetik, t. i. a kezeket ölükbe ejtik, fejüket mélyen lehorgasztják keblükre, s azon mesterkélnek, hogy gondolataikat a földtől s minden földitől elvonva, magasabb szellemi sphäraba emelkedjenek. A legünnepélyesebb csendnek érdekes pillanatai ezek. Mindenki lehunyja szemét s szinte látni némelyeknél, mint emelkedik a kebel a mély felfohászkodásban, míg másoknál tompa nyöszörgésben nyilvánul a belsejükben végbemenő harc. Végre a Pir halk, egyre emelkedő hangon kezdi meg egy vagy másik Kaszide (dicsének) elmondását. Ezek többnyire költői, fennkölt irányban tartott költemények és parabolák, miknek hatása valóban megható. Eleinte a dervisek a legfeszültebb figyelemmel hallgatnak, fejeik mozdulatlanul mélyen lehajtva nyugszanak a keblen, a szemek hunyva maradnak, s csak ha főnök által előadott költemény egyik-másik részlete a hallgatóságot erős felindulásba ejti, tör ki lelkesedésük egy erélyes felkiáltásban: Allah! Allah! Ezt az előadás folyamatában a Ja Hu! Ja Hakk! Ia Kahhar! felkiáltások követik, s a szellemi meghatottság ezen nyilvánulásaiban, a tetszés tetőpontjára ér. Rövid időközökben mind gyakrabban és erélyesebben hangzanak fel, elannyira, hogy a felolvasó főnök hangja a dervisek zűrzavaros karában végre egészen elenyészik.
Minthogy általánosan azon hit, sőt szent meggyőződés uralkodik, hogy a szent szavak szakadatlan, lelkesült elszavalása a vérbe, testbe is átmegy, úgy hogy az igazhitűnek egy órai gyakorlat után általa elragadtatva, rajongásba kell esnie: megfogható, ha a mi nézetünk szerint oly színpadias jelenségek az ily Khalkák alkalmával, a moszlimok előtt egész természeteseknek tűnnek fel. Én gyakran voltam jelen az ilyen körökben, sőt párszor a szellemi láncgyűrűje gyanánt is működtem közre, s ennélfogva meg akarom kísérleni, nem tudnék-e saját érzelmeim nyomán néhány jelentet leírni.

Első jelenet.
Amint a "Ja Hu!" "Ja Hakk!" felkiáltás gyakrabban és erélyesebben hangzik fel, a dervisek lassacskán felegyenesednek hajlott helyzetükből. Sarkaikon ülve a test mindkét oldal felé, eleinte csak könnyedén, később azonban mind gyorsabban és gyorsabban lóbáztatik, s miután a rezgettyühöz hasonlólag, a test folytonos rezgetésbe hozatott, a kezek szemfényvesztő sebességgel majd a szemre, térdre és mellre tétetnek. Ez a rajongási állapot első fokozata. Sokaknak arcába szökik a vér, a szemgolyók vadul forognak, az eddig elég alázatosan lehajtott fej csaknem büszke tartásra emelkedik, s oly vakító gyorsasággal mozog, hogy a gyönge idegzetű néző valósággal beleszédül. Ezen mozdulatok alatt az egymást gyorsan követő felkiáltások, a zúgó szélvész morajához hasonló jelleget öltöttek s észrevehető, hogy a kitörés közeleg, mely csakugyan be is következik, s ez a

Második jelenet.
Egyszerre, mintha villanyos ár érte volna őket, a dervisek helyeikről felugornak s néhány rend szabálya szerint, egymást kézenfogva, vagy pedig elkülönítve a "Devr"-t, a forgást kezdik, vagyis a szellemi táncot. Egy nagy gyűrűvé alakulva a táncolók, mintha forgószél ragadná el őket, körben szállonganak körül, őrült dühvel folytatva a Telkint. "A Mevlevik, mondja egy török író, testvérek gyanánt egyesülnek az Isteni szeretetben, hogy a szeretet házában, a fuvola dallamos hangjai mellett – teremtményei összehangzásának jelképe – meghódoljanak neki." A forgó égi testeket utánozva, a körtánc által örömet és elragadtatást fejeznek ki, egyúttal szerelmi sóhajokban és panaszokban nyilvánítva az Öröklétű után való forró vágyat és emésztő sóvárgást. A táncoló gyűrű azonban gyakran kisebb gyűrűkre oszlik, sőt egyes táncolókká is olvad s ekkor fejlődik a

Harmadik jelenet.
Ez a legmagasabb fokára ért lélekhevülésnek, vagyis ha jobban tetszik, személyesített őrületnek képe. A táncolókat valósággal ádáz düh fogta el. Halaványan, verítékbe fürösztve, a kezeket messzire előretartva, félig hunyt szemekkel, fövegüket vagy ruházatukat magukról lehányva, csaknem öntudatlanul forognak már minden irányban, s ha egyik másik, kimerülve az iszonyú erőmegfeszítés alatt összeroskad, az erősebb társak által újra lábára állíttatik s a főnök maga, ki ezalatt helyét oda hagyta s dühöngő tanítványai közé vegyült, folytatásra nógatja. A legféktelenebb zűrzavarnak képe ez, valódi boszorka-tánc, oly dühöngés, tombolás, ordítozás, sírás, sóhajtozás és eltorzítás vitetik itt végbe, mely minden leírást meghalad. S e jelentet Halet-nek nevezik szószerint, állapot, vallási jelentőségben az üdvösség azon pillanatai, melyekben a földi lény, az istenségtől áthatva, emberfölötti tettekre képes. E Halet alatt, némely szerzet dervisei készen tartott éles késeket, tőröket és kardokat kapnak föl s azokkal oly mély sebeket ejtenek magukon, hogy a vér patakokban folyik. Más rendeknél, legkivált a Rufaji-knál, a szent dühben lévőnek izzó vasakat nyújtanak oda. A főnök imádságot motyog az izzó érc fölött, rálehel, azonban elég bölcsen jól vigyáz, nehogy ajkaival érintse valahogy, míg a dervisek megragadják azokat, lenyalják, beléharapnak, fogaik közt tartják, s végre szájukban lehűtik. Én magam is szemtanúja valék, midőn egy ily "elragadott" egy nagy izzó parazsat a medencéből elővett, szájába tett, darabigide-oda forgatá s a megfeketedett, kihűlt szenet végre kiköpé.
Az európai olvasónak e sajátságos jelenetek hihetetleneknek fognak látszani, a művelt ázsiai is már csak vétkes szemfényvesztést lát bennük, azonban "mundus vult esse decipi, ergo decipiatur," az iszlamita szerzettársaknak is vezető elve. Mindenütt ugyanaz a humbug s ámbár a főnök az égetési vagy szúrt sebet megnyálazza, rálehel és imádságokat mond fölötte, elakarván hitetni a néppel, hogy az 24 óra alatt teljesen meggyógyul, nekem untig elég alkalmam volt az ellenkezőről meggyőződni. A tulajdonképpeni csoda csak azon példátlan készségben rejlik, mellyel a dervisek az ily kínzásokat tűrik s némely szerzetnél, legkivált a moszlim Indiában, vannak tanítványok, kik alig lábadnak fel a sajátkezűleg ejtette sebekből s máris a leghihetetlenebb vidámsággal új megsebzéseknek teszik ki magukat. Szinte a Halet-ben történik, hogy dervisek, pl. a Szaadi-k, mérges kígyókat kezelnek, azokat darabokra harapják, sőt olykor le is nyelik. A monda szerint, Szaad-ed-din, e szerzet alapítója, midőn egyszer fát vágott az erdőben, a kötél hiányában fanyalábát három óriási kígyóval kötözte meg, anélkül, hogy megharaptatott volna, s ezen állítólagos sebhetetlenség követőire is átszármazott. Szinte a Szaadi-k azok, kik a csupán Egyiptomban előforduló Doszehnek (a tapodtatás) vetik alá magukat. A dervisek főnöke t. i. a mecsetből hazamenet, tanítványai által az alázatosság igen sajátságos bizonyítékával tiszteltetik meg. Utóbbiak t. i. az utca közepén hasra feküsznek, s szellemi főnöküket arra kényszerítik, hogy elhízott lovával, – a papi lovak minden országban igen jó karban vannak, – rajtok végig lovagoljon. Olykor meghökken a ló, de az utána jövő dervisek által unszoltatva, végre folytatja útját a lapockák és hátgerinceken keresztül. Valószínű, hogy ugyancsak van mellette ropogás és törés, de az Allah! Allah! Jahu! Jahakk! kiáltozások a lópatkó kongását túlhangozzák s a dervisek eltiport tagjaikért, kegyeletes tettük öntudatával vigasztalódnak. Az ily főnöknek üvegen is végig kell lovagolnia anélkül, hogy az eltörnék, oly csoda, mely testének tollkönnyűdségét feltételezi.
Ismétlem: Az egész hókuszpókuszban a csodálatraméltó mindig csak e dervisek odaadása, sőt a halál megvetése marad, oly tulajdonok, melyek azon vak fanatizmusban és rendíthetetlen hitben gyökereznek, mely az alacsony származású ázsiaiakat egyáltalán jellemzi. A Halet különben a dervisek életfenntartásának legsikeresebb forrása. Már a rendkívüli utáni vágy is nagy mennyiségű nézőt csal oda, kik közül sokan apró ajándékokat szoktak magukkal hozni, a Halet állítólagos csodatévő erejében nem egy nyomorék és beteg keres javulást, s alig képzelhető visszataszítóbb s egyúttal furcsább valami, mintha beteg asszonyok vagy gyermekek a dühöngő, izzadó, tajtékzó dervisbe kapaszkodnak, s a beteg kezeket, vagy a beteg szemet stb. a félőrült ruháihoz dörzsölik. Irtóztató, megmagyarázhatatlan ájtatosság! – gondolám magamban, valahányszor szemtanúja valék az ilyen jeleneteknek. Dervislétem ideje alatt társaim őrjöngő kitörései leginkább érdekeltek. Incognitóm álláspontjáról véve a dolgot, kénytelen valék az ordítási gyakorlatokban a Jahu! Jahakk! Allah! Allah! Hu! hu! kiáltásokban részt venni, de nálam hiányzott a hit, így hát csak fárasztó hatást tett reám, míg társaim oly lényeknek tetszettek nekem, melyek a szenvedély paroxismusában hihetetlent képesek létesíteni.
____________________________________________________________________________________

"Ha még az arany, a legtisztább fém is salakot tartalmaz, mondák nekem egyszer Persiában, nem lehet csodálatos, ha a dervis szerzetek isten-ihlette férfiai közt is vannak képmutatók, azaz hamis dervisek. S a hamis dervisek tényleg nagy mennyiségben találhatók; képmutatók, mert hivatásukat földi szenvedélyek palástolására használják s a Khirka oltalma alatt, ha nem is éppen gazdag, de a csavargó életre mindenesetre célirányos fenntartásra tesznek szert. E hamis dervisek leginkább a vándor dervisek, (Kalenter) soraiban léteznek; nem képeznek külön szerzetet s többnyire a keleti iszlamitákból kerülnek ki. A régi pápista példabeszéd: "Aki sokat vándorol, ritkán avattatik szentté," az Iszlamban is bevált; mert a vándordervisek mintaképei a ravaszságnak, s elképzelhetetlen fortélyokkal szokták kizsákmányolni az alsó néposztályok tudatlanságát. Életfeladatuk állítólag a nagy világban elszórt moszlim Szentek sírjaihoz való búcsújárás; a földi célok legcsekélyebb látszatát is gondosan kerülve, s csak a legájtatosabb szerzettagok ruházatával és jelvényeivel ellátva, a mohammedán világot egyik végétől a másikig bevándorolni kénytelenek. Az Írás szerint a vándor-dervis a kutya tíz tulajdonával bírjon:
1. Mindig éhes legyen, 2. ne ösmerjen hazát, 3. az éjt álmatlanul töltse, 4. halála után ne maradjon öröksége, 5. Urát, még ha méltatlankodnak is vele, el ne hagyja, 6. érje be a legrosszabb, legszegényebb kis hellyel, 7. másnak kívánságára hagyja el a helyét, 8. ha megverték, térjen ismét ugyan oda vissza, amint kenyeret nyújtanak neki, 9. az ét-asztaltól kellő távolságban maradjon, 10. soha se emlékezzék meg az elhagyott helyről, ha urát kíséri. Sajátságos ugyan, de tény, hogy számos vándor-dervis ismerőimnél e kutyatulajdonoknak, az első pontot kivéve, csak igen kevés nyomát bírtam felfedezni, sőt többnyire az említett sajátságok merő ellentéteivel találkoztam.
Fennhéjázásukról és tolakodásukról Stambulban győződhettem meg, ahol nyolc vagy tizedmagokkal szokták az előkelő efendik házait a legborzasztóbb ordítások közt megrohanni, s előbb nem is tágítanak, míg a kívánt ajándékokat ki nem zsarolták. Hasonlóképpen lépnek fel Persiában és Közép-Ázsiában, s nem egy épületes történetet tudnék elbeszélni, mely kitanult gazságukról tanúskodik. Legféktelenebbül garázdálkodnak a provinciában és falun. Olykor valamely gazdag ember házánál találkozunk egy dervissel ki a házi urat oly ügyesen be tudja fonni, míg misztikus szédelgése hálójába kerítette. A dervis ezentúl valóságos Szentnek tekintetik a háznál s minden nyitva áll előtte; egyszerre azt állítja, hogy egy éjjeli látomány következtével el kell utaznia; a család megsiratja távozását, míg végre néhány nap leteltével észreveszi, hogy az Isten emberével együtt egy pár drága ékszerdarab is az Isten útjára kelt. Még a körmönfont persák is áldozatul esnek, olykor a dervisek álnok fortélyainak. A mai persa Sah egyik aranyra vágyó rokona szinte ily kedves vendéget tartott egykor házánál, még pedig olyat, ki aranycsinálónak volt elhíresztelve s a khán már eleve is alig fért a bőrébe, ha elgondolá, mily gyönyörére fog válni megannyi lószerszámát, mosdótálát stb. ragyogó színarannyá átváltozva látni. Nyolc lat tiszta arany más fémekkel együtt az olvasztó tégelybe vetve a művész áltató kecsegtetése szerint egy font szín aranyat lett volna eredményezendő. Azonban a földi javak e határozott ellensége oly ügyesen értette művészetének kezelését, hogy a jó khán egy csomó nyers fémmel maradt hátra, míg a dervis gazdagon megrakva színarannyal nyomtalanul eltűnt. Még a keresztény Európa sem kíméltetik meg mindig gaz szédelgéseiktől. Csodálatosképpen évről évre a távol Indiából, Kasmirból, Közép-Ázsiából jöve megszokták látogatni Gül-Baba sírját, – egy Budapesten, a budai oldalon fekvő, igen kétes jellemű Szentnek mecsetje – a Magyarországon a legszívesebb fogadtatásban részesülnek. A falukban többnyire a pápista papoknál szoktak megszállni, kiknek csodálatos dolgokat regélnek (Kudusz-ról,) (Jeruzsálem) hol állításuk szerint, természetesen szinte voltak. A vallásilag szabályszerű élelmezésre nézve nem lévén túl pedánsak, e jó dervisek a párolgó disznósültet, egy-egy friss korty erős magyar borral szokták lecsúsztatni, s egyáltalán minden elgondolható kéjelgésnek hódolnak. Emlékszem egy sokat utazott dervisre a persa Szebzevár-ból, ki hosszasabban tartózkodott Pesten, többször meg is látogatott s mindenben oly istenfélőnek tettette magát, hogy magam is felültem neki s őszintének hittem. Megbetegedvén a városi kórházban vétetett fel s midőn ott meglátogatám, az "Ab és Hava" (víz és levegő) t. i. a magyar főváros levegőjének és vizének tulajdonítá betegségét. Esetlegesen a rendelő orvos is előjött s végtelen meglepetésemre arról értesültem, hogy nem Ab és Hava, hanem bizonyos házak látogatásának következményei vetették betegágyra az Isten emberét. Bizony, "Khirkadan dervislik belli olmaz!" a köpeny még nem csinált dervist, mondja egy ó-török példabeszéd.

A Fényes Porta és oszlopai Konstantinápolyban.

A Fényes Porta, Bab-Ali név alatt, a mai Törökország nemcsak az egész ottomán birodalom legmagasabb rendeit, de egyúttal a helyet is érti, ahol ezek tanácskozásaikra összegyültek. Ellentétben a Nyugattal a porta Keleten mindig a ház díszhelyének tekintetett. Már Ábrahám patriárka is az arkangyalokat a sátor kapujánál fogadá s a lakház e része Kelet nomád és megtelepedett lakóinál egyaránt ugyanazon értelmezésben részesül. Ez leginkább észlelhető a turáni népeknél. Valamint a Kirgiz és Törzstársai csak a bemenet előtt, de soha sem a sátor belsejében szokott nyilvános vagy magán ügyekről tanácskozni, úgyszinte Kasgar, Akszu, és más városok khivai Vang-ja, és Khokand, Bokhara és Khiva hatóságai, sőt még ezen országok fejedelmei is, a ház kapuja mellett lévő terrasse-on szokták alattvalóikat kihallgatáson fogadni, ítéletet osztani és egyebekről rendelkezni. E szokásból magyarázható meg, miért azonosítja a török nyelv a "Porta" szót, a törvényszékkel és a magas hivatalnokok székhelyével. Úgy mint még a Szeferidák ideje előtt is Persiában az "Ali kapi" kitétellel, a magas hivatalnokok székhelyét jelezték, úgy Törökországban a "porta" szóval. Nem csak minden főváros, de még minden provinciális-hatóság is bír a maga "Kapi"-jával s habár európai ujjítások ma már az újabb minisztérium, ítélőszék stb. elnevezésekkel igyekeznek kiküszöbölni e régi szót, a törököknek és Ázsia más népeinek mégis igen nehezére fog esni, hogy a "magas törvényszék" vagy egyéb főhivatal megjelölésére más nevet s elnevezést használjon, mint a régen megszokott "Kapi-t" vagy "Bab"-ot: - kapu, porta.
A kitételek alatt; "Erős porta", vagy "magas porta", az illető hatóságok különböző állása és felhatalmazottsága értetik, melyeknek megvesztegethetési fokára is némi célzás rejlik e szavakban. Hisz a megvesztegetés törökül "mellékjövedelem"-nek neveztetik, amint szépítőleg mondani szokták: "Kapi alti," azaz ami a kapu alatt rejlik, kétségkívül igen találó célzás azon ajándékokra, melyeket a pörös fél nem nyilvánosan visz el a bíró házába, hanem lopva a kapu alá rejt. Miután a magánlakok kapui gyakran oszlopokból alakíttatnak, nem lesz meglepő ha mondom, hogy az államépület kapui is oszlopokon nyugszanak. Ezen oszlopok a miniszterek, kik e hivataluk következtében valósággal "Erkiani Devlet" t. i. "kormány oszlopoknak" neveztetnek. Vállaikon nyugszik a kormányzás nehéz feladata s az élükön álló főnök joggal és igen találóan viseli a Vezir t. i. a teherhordó nevet. A korinthiai, dóriai és más oszlop rendszerek építészeti különlegességeit a keletiek még eddig el nem sajátították s ezek helyett a magas karokat és rendeket ekképp jellemzik: "vas, acél, vagy kő oszlopok", mi természetesen nem egyéb bombasztikus, üres címnél, mert mi gyakran látjuk élesebb szemlélet után, hogy a kormány ezen "acél oszlopa" nem egyéb korhadt, redves fánál.
A Porta, mely a népnyelvén Pasa Kapiszi-nak neveztetik, mai napság a következő hivatalokat zárja magába: 1) "A Nagyvezér és hivatalai székhelyét, 2) A külügyérséget titkárságával és fordítási hivatalával, 3) a Medsliszi Vala-t, vagy a legmagasabb államtanácsot, 4) a Medsliszi ahkiame adlie-t, vagy legfőbb ítélőszéki tanácsot, egyúttal a bel- és igazságügyérség azon felhatalmazottsággal felruházva, hogy a kormányzókat és alsóbbrendű tiszteket kinevezze és elbocsássa; 5) az Amedi diváni humajunot, oly hivatal, mely a Szultán magán irodájával és a portával közvetlenül összeköttetésben áll. Az igazgatóság többi kormány székei, úgy mint: a rendőrségi, pénzügyi, kereskedelmi, hadügyi, tengerészeti, közoktatási és Vakf (jótékony alapítványok) stb. minisztériumok, különböző épületekben vannak elhelyezve s az illető főnökök csak akkor jelennek meg a Magas Portánál, ha a Medsliszi Vala felhívása, fontos tanácskozásra hívja őket össze. Ezeken kívül még néhány, nem éppen ide tartozó hivatal létezik: a négy különböző vallástársulat irodája, úgy mint a római-katolikusok, a görög-egyesültek és nem egyesültek és zsidóké, a szertartómester s a császári aláírások (Tugra) készítőjének irodája s végül még egy állami iskola és könyvtár, a franciában való tanításra, melyek épp úgy mint a fordítási hivatal, a külügyérséghez tartoznak.
Ami a különböző tisztviselői osztályokat illeti, a polgári hatóságnál a legmagasabb helyet a Musir (marsall) foglalja el; őt illeti a "Devletli" cím, t. i. "boldogságos". Havonként 80.000, 120.000 piaszternyi fizetést húz – Törökországbani tartózkodásom idejéről beszélek, – s még néhány évvel ezelőtt, az Egyyptomi alkirály nem bírt a musirénál magasabb ranggal, csak hogy címéhez hozzá biggyesztetett még az "Ubhetli" (ragyogó). A Musir, európai kocsin szokott hivatalba menni; ha nagyvezér, két hadseregbeli tiszt és két kavasz (rendőr) lóháton kísértik, ezenkívül két-három szolga követi, s a szinte lovas csibukcsi, katonásan hadonászva a tokba rejtett, hosszú pipaszárral: A tisztelet melyet a Musirnak mindenütt tanúsítanak, kiválóan nagy, de még nagyobb a költség, mellyel a nagy raj szolga, rokonság, védenc stb., stb. fenntartása jár, s a roppant fizetés dacára egy Musir sem bír kijönni fizetésével, ha csak magán vagyonnal nem rendelkezik. A katonaságnál is vannak Musirok, de ezek távolról sem állnak oly magas polcon mint az előbbiek, minthogy itt számra sokkal többen vannak, és fizetésük is jóval csekélyebb. A Musirhoz legközelebb álló tisztviselői hierarchia a Rütbe-i-bala, (magas rang) mely két részre oszlik. Címük Utufetli (kegyesek.) Ezt követi a: Rütbe-i Ula, mely szinte két osztályból áll, a Szeadetlu (üdvös) címmel, továbbá: Mutemajiz: vagy Rütbe-i-Szanie, oly rang, mely a legtöbb hivatal főnöket megilleti, s Izzetlu efendim (méltóságos uram) címmel címeztetik. Azután jön a 2 számú Szanie, melyet szinte megillet a Izzetlu efendi cím. Ehhez csatlakoznak az alhivatalnokok rangsorai: a Rütbe-i-Szalisze, (harmadik osztály) mely Rifalu-val (a felemelt) és a Rütbe-i Rabie-vel, (negyedik osztály) mely a Tutuwetli-vel (nemeslelkü) címeztetik; a hivatalnok világ minores gentium-ának a Hamijetli (a figyelmes) cím ítéltetett oda. A kultusz-hivatalnokok közt a legmagasabb a Seikh ul Iszlam, ezt követik a Szudur-ok s az öt különböző Paje-k, t. i. Stambulból, a szent városok, a Bilade Arbaa, Rumili és Anatoliából. A katonaság állása a hivatalnok uralomban, többnyire a tisztek rangjában van kifejezve. A hadseregnél nagy számmal léteznek Musirok, sőt pasák is és osztály meg dandár-tábornokok, kik rangban mind a polgári hatóság nem egy efendije alatt állnak. A pasa elnevezés megmagyarázásául mindjárt itt felemlítjük, hogy katonai és polgári tisztviselőkre átruházott cím, mely az elsőbbek közül csak a Musirokat és provinciák Muteszarrif-jait illeti, (másod rangú kormányzók) még ha rangra nézve csak Mutemajiz-ok is; – a katonai hatóságoknál azonban, az ezredestől felfelé minden tisztnek adatik. A pasára azelőtt a bég cím következett, melyet európaiak tévesek fejedelmeknek szoktak tulajdonítani, amint az régente csakugyan szokásban is volt. Ma a pasa után egyszerűen az efendi úr következik, s az efendire: Aga. A két utóbbi címezésre nézve különben nem igen szőrszálhasogatók, s kivált a divatból egészen kiment bég szó, dédelgetésképpen nem csak az előkelő hivatalnok világ gyermekeinél, de a középosztályban is gyakran használtatik. Az efenti ellenben, már komolyabban hangzik. A mindennapi életben, az írástudó értetik alatta, a tisztviselő-világban, gyakorta egy igen magas állású egyént, sőt királyi hercegek is nem ritkán csak az efendi címet biggyesztik nevük mellé.
Ennyit röviden a különböző hivatalok és rangosztályokról, oly tárgy, mely Törökországról szóló statisztikai és más művekben már kimerítleg dolgoztatott fel. Inkább a tárgy kevésbé ismeretes s nem oly könnyen hozzá férhető részét akarjuk érinteni, amennyiben megismertetjük az olvasót a portához való befogadásra szükséges szellemi követelményekkel s mindazon tulajdonokkal, melyeknek birtoka a fiatal oszmanlit a nagy cím elérésével kecsegtetik: "Az állam-épület oszlopa!" Régibb időkben a várományosnak azon úton kelle lennie, hogy keleti fogalmak szerint tökéletesen művelt férfiúvá váljék; mindenek előtt szép írással kelle bírnia, arabúl és persáúl jól tudnia, szép tehetségnek örvendenie az irály terén, de legkivált magas származásra, vagy legalább valamely magas állásúnak pártfogására kelle támaszkodnia. Ma, mindenek előtt a francia nyelv ismeretére néznek. Földrajz, történelem, természetrajz, matematika és más tudományokat soh' sem követeltek a hivatalnoktól s a Porta idősebb tagjai által is könnyebben nélkülöztettek hivatalos pályájukon; ma azonban annál inkább követelik azoknak elsajátítását, mivel a magas állású hivatalnokok gyakran jutnak érintkezésbe a mi diplomatáinkkal, s egy némely európai intézkedés meghonosítása alkalmával ezen ismeretek hiánya által gyakran kudarcot vallanak. Amit a mai török minisztériumok kiváló hivatalnokai tudnak, azt mind csak hivataloskodásuk alatt tanulták meg. Azelőtt a basák és efendik magán úton képezték ki magukat pályáikra, ma az iskolai és magasabb műveltséget helyben a portán nyerik, s éppen ebben különbözik a régentei török állami élet az újabbitól. Szabály szerint a fiatal efendi-fi csak akkor osztassék be egy vagy másik irodába, ha a Rusdie-iskolában sikeresen végzett négy osztályt s legalább is tizenhat, tizennyolc éves. Tapasztalataim szerint e szabály ritkán követtetik. A különböző Kalem-ekben (irodák) gyakran tízéves gyermek-tisztviselőket látni. Ha pl. valamely tapasztalatlan a külügyérség levelezési hivatalába lép és a körülfutó díványokon egy egész sereg gyereket és sihedert lát guggolni, inkább valami iskolában fogja vélni magát, mintsem egy elsőrendű hivatalos helyiségben.
Ha a fiatal efendik néhány éven át e hivatalos kisdedovodába jártak, kiderül, vajon valóban alkalmasak e a kül- vagy bel-igazgatóság valamely osztályára, vagy egyáltalán, a hivatalnoki pályára valók-e. Ha a hivatalkereső ezen idő alatt nem vitte annyira, hogy mint jeles másoló (Müszevoid) tudta megismertetni magát Khalfá-jánál, (irodafőnök) kevés kilátása van reményeinek valósulására. Többen, s ezekhez tartoznak a tehetségesebbek s szorgalmasabbak, ezalatt a Mubejjiz fokra jutottak s ha emellett magán tanulmányok útján a franciát is annyira elsajátították, hogy folyékonyan olvashatják Telémaque-ot, vagy a "Journal de Constantinople" "faits divers" feliratú rovatát megérthetik, már az a titkos vágy ébred bennük, hogy egy vagy másik követséghez attaché-képpen osztassanak be, vagy pedig, ha a körülmények igen kedvezők, az Amedije, a legmagasabb Kálemek irodájába léphessenek be. Ezen irodában csak a legelőkelőbb törökök fiai találnak alkalmazást s ha még csak másolók is, mégis magasabb fizetést húznak mint más osztályok nem egy irodafőnöke. Az Amedije közvetítő álláspontja következtében, melyet az uralkodóval szemben elvállalt a legmagasabb fontossággal bír, mert a porta minden határozatai útban a szerail felé az Amédijen kénytelenek átmenni. A porta jelenlegi hivatalnok világának tüzetesebb ismeretére, azt két sorozatra kell felosztani, melyeknek egyikét nemzetinek, másikat nemzetközinek fogjuk nevezni. Az első sorozatba számítandók, kiváló előszeretetet táplálva a régi török bureaucratia eránt, mint már említtetett, a fősúlyt a Kitabet-ra (irály) fektetik. Kitabet az első és utolsó, mire ezen emberek törekszenek, éjjel nappal csak erről beszélnek, mindent a világon e mérték szerint mérnek, s folytonos és sok évi figyelmem, mellyel ezen emberek fáradatlan törekvéseit kísértem, támogatja azon tapasztalatot, hogy valódi keleti gondolkodás szerint a lény mindenkor a formaszerűségnek áldoztatott fel. E hasztalan irodalom játéknak utolsó nagy mesterei Akif pasa, Pertev pasa és Rifaat pasa voltak, s minthogy mai utódai sokkal inkább el vannak mélyedve a török-arab-persa nyelvek tömkelegében, semhogy még európai nyelvekkel is megismerkedjenek, tehát rendesen a belföldi igazgatás osztályában maradnak; s azok válnak később részint az illető irodák főnökeivé, de többnyire a provinciák kormányzói kerülnek ki soraikból.
A második sorozat a jelenlegi, a "modern" Törökországot képviseli; tanulmányainak is modern színezetet ad. Mint már mondám, franciául a Portán magán-tanulónak, vagy pedig a nyelv elsajátítása tekintetéből valamely európai fővárosba küldetnek, legtöbbször fájdalom, Párisba, ahol sokkal gyakrabban látogatják a Mabille kertet és Café shantants-okat, mint a Collége-t s Nyugat művelődése helyett oly erkölcsöket hoznak haza, melyek nekünk, európaiaknak nem válnak becsületünkre. Tudományos irányban ezek sem vitték sokkal többre mint az előbbiek, de ezek előtt legalább névleg nem egészen ismeretlenek Európa szellemi törekvéseinek termékei. Kivételek igen ritkák. Ezekhez tartoznak pl. Ahmed Vefik efendi, ki földrajzi tanulmányai által híres; Dervis pasa, ki a bányász-tudományban kitűnő és Edhem pasa ki a kereskedelmi tudományokban kiváló helyet foglal el. Franciául, németül és angolul írni, alig tud valaha valamelyik s csak Aali pasa, a hajdani nagyvezír, kinek tömör, tiszta francia irálya még Franciaországban is híres volt, tett e téren fényes kivételt. A keletiek szellemi gyorsaságánál s gyakran található, ritka nyelvészi tehetségüknél fogva az idegen nyelvnek folyékony beszélése gyakorta fordul náluk elő.
Mindazok után, miket a magas Porta oszlopai vagy támaszairól mondtunk, nem lesz egészen fölösleges, ha mellesleg a magas porta sarkköveiről, t. i. az úgynevezett szolgáló szellemekről is említést teszünk, úgy mint: a cipőgondozóról, pipatöltőről, kaftan – recte – felsőkabáttartóról, stb. Mily befolyással bírhatnak ezen emberek a legmagasabb török hivatalnokok igazgatási rendszerébe? fogja kérdezni az európai olvasó. Egyes európai utazók gyakran nagy csodálkozással észlelték a rendkívüli bizalmasságot, mely ezen emberek és uraik közt észrevehető. Már régi időkben is kiemeltetett a különbség, mely az európai és ázsiai szolga állásában, urával szemben létezik: e viszony változatlanul fennáll még mai napig is; nem szorult különös bizonyítékokra, hogy a magas Porta alá rendelt szolgaszemélyzetét másodrangú hatalomképpen mutassam be olvasóimnak. Modorában és szavaiban alázatosnak és szolgálatkésznek tűnve fel, senkinek esze ágában sem lesz, hogy ezen szerény külsejű egyén, nem egy magas állású pasa vagy efendi szívét és szellemét, tollát és erszényét erélyesebben vezeti, s nagyobb befolyást gyakorol reá mint neje, sőt gyakran mint egész nagy családja együttesen. S nem csak a keletinek házikörében játsszák a szolgák az uralkodót, de még a Portánál is, valamely hivatalnok kinevezése vagy letevése körül, nagyobbszerű pörök eldöntésében, sőt gyakran fontos államügyekben is a szolga befolyása nagy szerepet játszik. Gyakori, s eléggé hasonló viszonyokra lehetne utalni nálunk is, melyek a komornyikok s uruk közt léteztek s máig is még léteznek, de a patriarkális szellemtől átlengett régi Ázsiában az ily viszonyok sokkal gyakoribbak s élesebben körvonalozva, feltűnőbbek is. A folytonos veszekedések és zavarok a hárem belsejében, a sohasem nyugvó asszonyi cselszövények nem ritkán igen ellenszenvessé teszik a háziúr előtt a ház azon részét, mely a család számára van fenntartva; hogy tehát legalább ideiglenesen kikerülje a kellemetlenségek e kifogyhatatlan kútforrását, házának második részébe, a szelamlikba (férfiterem) menekül. Unalom, vagy elhagyatottság arra kényszerítik, hogy itt társat keressen, s minthogy a szolga Keleten általánosan nem éppen gépnek, de inkább barátnak tekintetik, a közeledés közte és ura közt könnyebben is jön létre, mint az másutt volna lehető. A barátság szolgák és uraik közt nem csak Törökországban, de egész Ázsiában mindenütt nagyban elősegíttetik egy, e helyen meg nem nevezhető bűn által, melynek a régi görögök is átengedték magukat, s az okos, simulékony szolga, bámulatosan rövid idő alatt a legmagasabb kegybe jut uránál. Évek multával a viszony mind bensőbbé válik; tíz év után a szolga "Emek-Dar"-nak neveztetik, t. i. egy olyan, ki sok fáradságot tűrt, s úgy tekintetik, mintha a családhoz tartoznék, s egy "Emek-Dar-t" vagyon nélkül a világba kitaszítani, épp oly embertelenség volna, mintha valami védtelen gyermeket világnak küldene az ember.
Mindig csodálkoztam rajta, hogy ezek szolgalények kik többnyire Anatóliából származnak, s a stambuli civilizáció külső mázán kívül, sem Európáról, sem az állami életről általában, sem a diplomáciáról és igazgatásról stb. a legtávolabb fogalommal sem bírnak, – hogy az emberek, kik írni és olvasni is csak ritka esetben tudnak, gyakran igen művelt, szellemes férfiaknál befolyásra tehettek szert, sőt még tanácsadókká is fel csaphattak. Azokokat csak később, hosszasabb ott tartózkodásom után ismertem fel s e gyöngeség Törökország nem egy kitűnőségének lobbantható szemére. Hogy természeti elmésség és keleti ügyesség kipótolja amazoknál a tudomány hiányát, gyakran hallott, de igen felületes mentség. Minthogy tehát ezen emberek tényleg mindennek inkább nevezhetők mint szolgáknak és amint már fentebb említém a Porta ügyeire nem megvetendő befolyást gyakorolnak, be is akarjuk őket mutatni, úgy amint illik, t. i. rangjuk szerint.
Az első osztályba tartoznak a Karakulak-ok – a titkos ágensek egy neme a nagyvezireknél – és a Kaftan Agaszi-k. Az elsők még ha mindjárt a hivatalos rang egy bizonyos fokával bírnak is, mégis a szolgaszemélyzethez tartoznak. Uruk titkos küldöttségekre használja őket, akár a Porta körében, akár a Portán kívül működő hivatalnokokkal szemben. Többnyire évekre és tapasztalatokra nézve egyaránt gazdagok, s habár a szakáll megnövesztése nekik tiltva van, mi alárendelt, szolgai állásukra utal, fellépésükben még a legfőbb hivatalnokok arányában is feltűnő önérzetet tanúsítanak. A fogadó pasának vagy efendinek gondja lesz rá, hogy bennük felsőbb valóik hatalmát tisztelje; – általában; e rettegett szolgák viszonya szemben a hivatalnok-világgal igen sajátszerű jelleggel bír. A Kaftan-agaszi a magánéletben ugyanazon állást foglalja el, mely a hivatalosban a karakulaknak jutott. A Musirok és más magasabb tisztviselőknél a Kaftan Agaszik az Emek-Dar-ok soraiból vétetnek, s nem ritkán urat és szolgát még bensőbb viszonyok is fűzik egymáshoz. A világ ezeket ösmeri, s oly személy, ki a pasánál kedvező fogadtatást akar magának kieszközölni, bizonyára nem fogja elmulasztani a Kaftan Agaszi jóindulatának minden áron való kieszközlését. Az előkelőbb efendi, állásával távolról sem összhangzó, feltűnő barátsággal bánik vele, az alsóbb rendű efendi még udvariassággal is kénytelen irányában viseltetni és a Piade Katib, (azaz "a gyalog járó írnok" ahogy a török tisztviselők legalsóbb rendje neveztetik) még tiszteletet is köteles iránta tanúsítani. Bizony, a Kaftan Agaszi nagy ember! Legyen bár az emlékező tehetség gyöngeségének, vagy pedig csak a keleti indolencia következménye, de a magas állású hivatalnok rendesen a kihallgatást kérvényezők személyiségére absolute nem tud ráismerni. Kicsoda ő? Mi volt ő? Mit akar? Ezek oly kérdések, melyekre a Kaftan Agaszi köteles felelni, s minthogy ura föltétlenül hisz neki, következőképpen a kérvényezők bemutatása és ajánlása, ha nem is egészben, de nagy részt mindenesetre tőle függ. Valóban, ez a török hivatalnok osztálynak nem épen igen dicséretreméltó vonása, tényleg azonban el nem tagadható, s egy vezir befolyásos Kaftan Agaszi nélkül simpliciter nem is képzelhető.
Ha már most egy fokkal alább szállunk, a csibukcsival találkozunk, a török dohány-Ambrózia e tenyeres-talpas ganymédjével; a török dohányzói szenvedélyétől és nyugalomvágyától elválaszthatatlan egyénnel, mely minden méltóságra, gazdagságra és tiszteletre számot tartó efendit hű árnyékaképpen kísér. Kora reggeltől késő estig a csibukcsi nem mozdul ura oldaláról, akár otthon dolgozik az, vendégeket fogad, baráti vagy hivatalos teendőket végez, akár a bazárba, sétatérre vagy fürdőbe, vagy akárhová megy, akár a portán dolgozik egy egész feltornyosult sürgöny-barrikade mögött, vagy a titkos tanácsban ül, – a csibukcsi mindenütt és mindenkor sarkában van. Csoda-e tehát, ha az is jó adag bizalommal tiszteltetik meg ura részéről? A hosszú pipaszárt egyik kezében tartva, a másikban az alapul szolgáló rézcsészét, biztos léptekkel halad keresztül a tsibuktsi a hivataltermen, s míg leguggolva, szemlesütve pipát, tüzet és csészét nyújt át, fülei mohó kíváncsisággal csüggnek a tanácskozás tárgyán. Olykor, minthogy az ajtó függöny közelében kell tartózkodnia, tiltott helyekre oson, hogy jobban megleshesse a benn történőket s ekképp a legfontosabb államügyek és határozatok tudatához jut. Ő tudja leghamarabb, főképp ha a magas tanácsot szolgálja fel, ki lett kinevezve valamely provincia kormányzójává, követté, vagy egyik-másik fontos ügy közvetítőjévé, s csak igen kevesen közülük szokták megvetni az előnyt, mely e meglesett titkok értékesítéséből vonható. A magas porta csibukcsijai lábra kelt hírlapok, legjobb vevőik a Dragománok (a követek tolmácsai) s ha esetleg nincsenek éppen oly jó megrendelőik, egymás közt szokták kicserélni újdonságaikat. A kölcsönös reporter-üzlet következtében, erősen megkötött szövetségek léteznek köztük, akképp, hogy pl. a Medslisz-i-Ahkiame-Adlie-nál alkalmazottak, csak is a magas tanács vagy külügyérségbeliekkel folytatnak csereüzletet, s csak ritkán történik meg, hogy egy magasabb Kalem csibukcsija, egy alsóbb rendű Kalem-éval összeköttetésbe lép. Az újdonság-vadászat soknak közülük a leggazdagabb jövedelem kútforrása, s a mód mellyel címükön túl szoktak adni nem ritkán nagy csodálkozásomra szolgált. A legtöbbek, s főképp az idősebbek bizonyos viszonyban állnak az európai másod-harmad rangú követ-tolmácsokkal. Ezen urak, a portára célzó európai befolyásnak e vándor ijesztői, kik leírhatatlan büszke magatartással és sétabotocskájukkal hadonászva, tartózkodás nélkül barangolják be a különböző hivatalok irodáit s oly fensőbbséget fitogtatnak, mintha a portánál hitelesített főnökük koronázott fejét képviselnék, gyakran valamely szegletben a csibukcsival a legmeghittebb társalgásban találhatók. A szemüvegező, törökfaló piperkőc mélyen hajlong, alázatosan tiszteleg a török pipa-szolga előtt, kikémli, csakugyan egyet-mást megis tud és készpénzzel fizet, s alig hagyta el feltűnően hanyag közömbösséget fitogtatva a Portát és visszatért Pérába, már is a sürgöny drótra bízza a pipa szolgától kitudakolt újságokat, s egy más udvarral közli a fontos híreket. Sok nagy fontosságú hír ily módon legelőször is a követségek, vagy távírdai irodák tudomására jut. Csak több nappal később kerül napfényre a hivatalos jelentés. - Így megy ez a magas Portán, s ennélfogva nem veendik tőlem rossz néven, hogy oly nagy fontosságot tulajdonítok a tsibuktsinak.
Ezen újdonságüzleten kívül a csibukcsik a Kaftan agaszikkal egyetemben gyakran kényes viszályok, kiegyenlítésére és cselszövények kivitelére is használtatnak eszközekül. Valamely határozat gyorsabb kivitele vagy annak megakadályozása és hátráltatása szinte a csibukcsitól függ, mert, miután ő viszi haza a "Torbá-t (az okmány-zacskót, a tárcát) s csak este terjeszti elő urának az illető okmányokat, a török hanyagság vagy szórakozottság következtében, vagy pedig szántszándékosan, az egyik okmány előbb, a másik később intéztetik el, sőt olykor az is megtörténik – s magam is tapasztaltam néhány ily esetet, – hogy, valamely rendkívüli fontosságú okmány a Torbá-ból, melynek hazaérkezésekor első helye a dohány kamra, a dohányszekrénybe, sőt a szolga ládájába szennyes ruhái közé és más efféle helyre tévedt. Akinek a szerencse kedvez, az, ha egyúttal "az ajándékok lámpáját is kellőleg felgyújtja," megkerestetheti eltévedt iratait; aki azonban nem kedveltje a sorsnak, újra kezdheti pörét. Mindezek után nem-é valóban nagy fontosságú emberek a kedves csibukcsik?
Velük összefüggésben állnak a Kahvedsi-k, az élelmiszerek felügyelői, s minden Kalem mellé ilyen kettő adatik. Minél előkelőbb a Kalem, annál befolyásosabbak e szolgák s annál nagyobbszerű aratásuk. A havi kiadási számla a csibukcsikkal egyetemben szerkesztetik; általánosan ugyan a háznál reggeliznek, azonban gyakran különös nyalánkság, vagy pedig a hosszasabb ülés fáradalmai a Portán is valamely frissítő étkezésre gerjesztenek. A Kahvedsi és Kilerdsi a legalsóbb török néposztály szemében ugyanazon nagysággal bírnak, melynek fényköre a csibukcsit környezi a tolmácsok és tisztviselők előtt. Utóbbiak csak akkor válnak hozzáférhetőkké és engedékenyekké a paraszt, vagy mesterember részére, ha a Kahvedsi őt a csibukcsi által a pasa, vagy efendi kegyébe ajánltatja. – Végül még az ajtónállókat vagyis a kapusokat kell felemlíteni; ők ügyelnek fel a ki- és bejárókra s a nem kevésbé fontos tiszttel vannak megbízva, minden belépő tisztviselő felsőcipőit átvenni, s elmenetelekor ismét a küszöbre állítani számára. Az eredeti szabály szerint, a kormányhivatalba belépő felsőcipőit a külső kapunál levetni lenne köteles; ma azonban, ezt csak az alsóbbrendű efendik s a szegényebb néposztályok teszik. Az előkelő világ és magasabb tisztviselők, kik kocsin vagy lóháton érkeznek, felső cipőiket illető Kalem-eik előtt szokták levetni. A Porta minden látogatói, melyeknek száma gyakran több százra rúg, felső cipőinek elrakása, több kapus közt van felosztva. Egy és ugyanazon Kapidsi gyakran száz, sőt százötven felső cipőt vesz át, számozott jegyek kiosztása nélkül s minden párt, anélkül, hogy valaha tévedés történnék, ismét illető birtokosa kezébe juttat. A cipőtartó nem csak emlékébe vési minden átadó személyiségét, kit csak egyszer látott életében, de a belépőnek állását, foglalkozását és származását is felismeri felső cipőinek formájából s a modorból mellyel azokat levette. A magas állású személyiségnek, rögtön beléptekor elébe siet s lehajol, hogy amaz felső cipőinek levetése alatt vállára támaszkodhassék. Az efendi rangja, vagyis jobban mondva: a havonkénti bakhsis (borravaló) határozza meg a sietséget, mellyel a Kapidsi segédkezet nyújt. Bármily büszkén botorkál keresztül a fiatal Kiatib a bemenet előtt felhalmozott felsőcipő-halmazokon, bármily parancsolólag int tekintetével a cipő-tartónak, az utóbbi modorából csakhamar kiösmerheti mindenki, miképp áll a török piperkőc dolga. Befolyással nem bírnak a cipő-tartók; legfeljebb ha időnként egyik-másik tisztviselő megjelenése, vagy távozásának ideje felől kérdés tétetik náluk.
Még csak rövid pillantást kell vetnünk a portán észlelhető életre és sürgés-forgásra a hivatalos órák alatt.
Délelőtti tíz óra van. Akinek érdekében fekszik a különböző osztályok tisztviselőit hivatalukba menetelük alatt szemügyre vehetni, álljon meg velem "Dsigaloglu jokusu" nevű meredek felment élén. Itt halad el a török társaság valóságos crěme-je amint azon városrészekből jön, melyekben még mai nap is a fashionable világ lakik. A nagyon vagy könnyű phaëtonban robognak el, vagy csendesen ügetve, a szolgaseregtől környezve ballagnak odább. Minél magasabb rangjuk, annál mélyebb lesz a Memenna – oly üdvözlési mód, melynél az illető jobb kezével két félkör mozdulatot tesz melle és homloka felé. – Némelyek egész földig hajolnak alázatosságukban s valószínűleg erősen sajnálják, hogy nem bírnak még néhány lábnyi mélységre a földbe is behatolni. A kölcsönös köszöntés kezdeményezése a magasabb rangút illeti s nem az alsóbb rendűt. Ez többnyire megáll, s miután a magas elhaladó könnyű kézmozdulat, halk mosoly, vagy rátartós fejbillentés által értésére adta a másiknak, hogy felismerte amaz, vagy néha az egész környezet, keresztül megy a Temenna tornászati gyakorlatán. Gyalog csak a szegényebbek s azon kevesek járnak, kik a mozgás tekintetéből az európai szokásnak hódolnak s ezért a törökök által túlzónak tartatnak. A portára menő efendi könnyen felismerhető úgy lova, nyeregszerszáma, valamint öltözete által. Az ó-törökhöz ragaszkodóknak lovai széles paszományú nagy takarókkal, gazdag ékítményű kantárral, szintoly nyeregszerszámmal vannak ellátva; ők maguk nagy, nehézkes cipők és felső cipőt viselnek, szoknyaszerű nadrágot, duzzadó felső kabátot s nyakig lecsúszó fezet. Előrehajló testtel ülnek a nyeregben, szelíd de merev tekintetük maga elé bámul, s míg balkezük a kantárszárat tartja, jobbjuk gépiesen az olvasóval szokott játszani. A mellettük ballagó lovász is megfelel ura öltözetének. Ez nagy Khióból való görög, vagy albáriai de még a régi fajtából. A hosszú gyakorlat következtében lépést tud tartania lóval, hisz már évek óta szokta megtenni ezen utat, ura kíséretében. A fiatalabb efendi fél európai nyeregben ül s ménje a takaró helyett fehér isztákot vagy kis nemez takarót hord. Divatos öltözete Perában készült, felső cipői a cipőnek csak hegyét tüntetik fel s inkább csak talpaknak nevezhetők. Glaceé kesztyűt visel, az olvasó helyett csinos lovagoló ostort tart kezében s fejét folyvást hátra szokta vetni. Két ily ellentétes alak egymás melletti megjelenése valóban igen furcsa hatást gyakorol. Ugyan ezen különbség észlelhető a gyalogolóknál is. A fiatalság vagy új-törökök, sétapálcával hadonászva járnak-kelnek; az ó-török csoszogó lépéssel nehézkesen utána biceg; nem csak a ruházat bősége és saját terjedelmessége, de még illemfogalmai is tiltják, hogy gyorsabb lépéssel haladjon. Az új-török egyedül jár, szolga nélkül, míg az ó-török mindig két árnyék által kisértetik, melyeknek egyike a hosszú, posztótokba rejtett pipaszárt s a dohányzacskót hordja, a másik pedig a nagy bőrtáskát az irományokkal. S éppen e kicsinyes, nekünk oly felületeseknek látszó apró árnyalatokban nyilvánulnak leghívebben az uj- és ó-törökök különböző világnézetei, melyek csakugyan minden átalakulási korszakban érvényre is szoktak jutni. Erre még vissza fogunk térni s egyelőre még a porta belsejébe is be akarunk pillantani, megtekintendők néhány hivatalt és irodát.
Legelőbb is a külügyérség levelezési osztályába (Khardsie Nezareti mektubdsi odaszi) lépünk, a török hivatalnokvilág már egyszer említett csemeték iskolájába. Ez nagy, hosszúdad teremből áll, melynek falain végig húzódnak a szokásos, vörös posztóval bevont kerevetek. Amennyire a szem lát a tág helyen, azok teljesen el vannak foglalva guggoló írnokokkal, többnyire ifjú egészséges vagy gyönge, gazdag vagy szerényebb kinézésű emberek. Két-két írnok közé mindig egy négyszögletes párna, vagy az írótámlány szerepét játszó kis ládika van alkalmazva, melyen az íróeszközök vannak elhelyezve. Utóbbiak nem egy vagy két, de nyolc-vagy tíz apró porcellán csészécskéből állnak, melyek hígabb vagy sűrűbb fekete és vörös téntát, vizet, apró spongyákat, arany vagy kék hintőport tartalmaznak s többnyire egy kis tálon, nagyságuk sorrendje szerint vannak elhelyezve, körülvéve mindenféle nádtollakkal, papírvágó és ollóval. Azok kik leghamarabb jelennek meg a munkásság e terén, többnyire olyanok, kik az osztályfőnök feladványait éjjen át nem végezték el s a kora reggeli órákban igyekeznek munkájukat befejezni, mert kilenc és tíz óra közt még csak kevesen találhatók a hivatalban s csak 11 óra felé szokott megnépesülni a terem. Zsongás-bongás, ide-odakiáltozás, a köszöntések egész özöne kezdődik ilyenkor, szóval leírhatatlan zűrzavar. Némelyek csak állnak a dívány mellett, mások ülnek; itt egy csoport vidám társalgásba merült, egy másik meg amott, gyermekes tréfáknak és bolondságoknak engedi át magát. Az egyik villás-reggelit költ el, a másik kávét szörpöl, a harmadik tollakat metsz, a negyedik szolgájával zsémbel, s csak ha a Khalfa (osztályfőnök) megjelen, és helyet foglalt, egyszerre, mint varázsütésre minden a hivatalos kerékvágásba jut. A vörös posztós kereveteken feketekabátos efendik ülnek sűrű sorban; mindenki munkához lát s az első negyedórában valóban azt hihetné az ember, hogy itt valódi szorgalom és munkásság ütötte fel sátorát. De még nem soká tartott a csend, midőn parancsolólag kiabáló tolmácsok és más idegenszerű egyéniségek megjelenése, – a török hivatalok nem igen különböznek a bazártól vagy európai kávéháztól – egyszerre felzavarja a munkás képet. Az egyik, mitsem gondolva munkájával, látogatásokat fogad, a másik, biztató szavakkal igyekszik csillapítani egy, a hivatalába nyakára jött hitelezőt; nemsokára végképp oda van az első negyedóra rendje-csendje s többé nem is jön létre egész napon át. Hogy ily körülmények alatt csak keveset lehet végezni, könnyen megfogható. Már számtalanszor hozzáláttak ugyan a reformokhoz, azonban eddig még minden arra célzó intézkedés dugába dőlt. A keleti, akár török, akár nem, nehezen, vagy éppenséggel nem is tudja megszokni a kitartó, gépies munkát, s nem csak a külügyérség levelezési osztályában, mely különben ismeretes különnemű elemeiről, de mindenütt, valamennyi osztályban, kisebb-nagyobb mértékben hasonló viszonyok uralkodnak.
Hisz még a fontos tanácskozásokra szolgáló termek is hasonló észleletekre nyújtanak alkalmat. Lépjünk beide az "Ahkiame adlie" termébe délelőtti 11 órakor, midőn annak tagjai összegyűlnek. Többnyire nagy urak, kik azáltal tanúsítják a korszelem iránti engedékenységüket, hogy a hagyományos kerevetek helyett, félkörben felállított karosszékeket használnak, melyeknek mindegyike oly nagy, hogy kényelmesen elférne benne egy egész európai család, mert nem ülésre, hanem török szokás szerinti guggolásra számítvák ezen öblös karosszékek. Minden karszék mellett kis asztalka áll, írótámlány képpen. Itt is a munkásabb és szegényebb tagok a gazdagabbak és kevésbé elfoglaltak előtt jelennek meg. Ámbár csak húsz lépésnyire van a portától, a pasa vagy efendi mégis észrevehető bágyadtsággal lép a terembe; félaléltan rogy karosszékébe, mélyen fellélegzik, ásít s már is zárt ajkai közt van a csibuk. Bizony nem is csekélység egész a második emeletre feljutni, ha mindjárt két szolga támogatja is az embert és sok oly török urat ismerek, ki a legkisebb út után is vagy egy negyedóráig lihegni és pihenni kénytelen. Az Ahkiame adlië-ben is csak az elnök beléptével kezdődik a tulajdonképpeni élet. Valamely okmány felolvastatik s habár e lihegő s kémények gyanánt füstölgő tagok, kivétel nélkül kéretnek fel tanácsadásra, mégis csak nevesen vannak, kik melegebb részt vesznek az ügyekben. A többiek gyakran a leghevesebb vita alatt szomszédukkal érdekes társalgásba merülnek szakácsuk vagy csibukcsijok ügyességét, s más felületes tárgyakat illetőleg és sokan haza is mennek ismét, anélkül hogy csak távolról is fogalmuk volna arról, ami jelenlétükben történt és elhatároztatott. S pedig gyakran igen fontos kérdésekről van itten szó; pl. egyik-másik kormányzó letevéséről, megvesztegetési vagy más vétkek okából; vagy pedig oly pörök kiegyenlítéséről, melyekben nagy vagyonok fölött kell ítélni; azonban van rá eset, hogy a legcsekélyebb, legaprólékosabb dolgok is szőnyegre kerülnek. Az egyik pl. bepanaszolja a másikat, hogy a Fekete-tenger keleti partjáról egy gyöngyöt küldött neki, mely azon kikötéssel vétetett meg, hogy még csiszolatlan és soha nem volt a hárem gyöngysorai közzé felfűzve. Az ügy igen fontos, (?) molláh-k és szakértő-nők idéztetnek, s míg a mellékszobában a corpus delicti fölött tényeket constatálnak, a pörös felek a Collégium előtt szembesíttetnek. Máskor meg valamely rajongó egyéniség jelen meg, keresztény vagy mohammedán, ki a magas tanácsnál engedélyt akar kieszközölni magának közelebbről megnevezendő helyen való kincskeresésre. A kérvényező a legkomolyabb arccal beszéli el, hogy egy éjjeli álomkép, felcsapó láng képében megjelölte neki az Anatoliában nagy Ruméliában lévő léthelyet. A bölcs urak türelmesen hallgatják szavai, sőt mi több, az eshetőségekkel számolva, még alkudozásba is bocsátkoznak vele, nehogy a kormány megrövidítessék netaláni siker esetében; szerződést kötnek a kincskeresővel, a kormánypecséttel is megerősítik azt az okmányt anélkül, hogy a tárgyalás ostoba voltáról fogalmuk volna.

Csak a legmagasabb tanács termeiben találkozunk ama hivatalos komolyság, amaz ünnepélyesség nyomával, mely Európában a kormánygyüléseket jellemezni szokta. A helyiségek a legelegánsabb európai modorban vannak bútorozva; a tagok, többnyire öreg, megállapodott emberek, nyugodt hangon szoktak társalogni. A csibukcsik és ajtónállók törvény szerint siket-néma egyéniségek, hogy a tárgyalások titka általuk is megőriztessék. A legmagasabb tanács többnyire nagy tehetségű férfiakból áll; kiváló tulajdonuk arra képesíti őket, hogy az arcvonásokban és arcjátékban olvasni tudnak s ennélfogva, amint róluk hiszik, a legrejtettebb politikai tikokon is keresztül látnak, míg mások véleménye szerint, sokan közülük a miniszter-tárcákba vetett tiltott pillantások útján informálódnak az ügyek állása felől, mi valószínűleg sokkal igazságosabb vélemény, habár nem is oly hízelgő reájuk nézve.

A forgalom a Portán rendesen délelőtti 11-től, délutáni 2-ig legelevenebb. Az irodák és hivatalok belseje kisebb-nagyobb mértékben általában megfelel a róluk festett képnek. Jóval érdekesebb látványt nyújtanak a külső helyiségek, a folyosók, előcsarnokok stb., melyek valóban a legtarka-barkább színekkel s legsajátságosabb alakokkal lepnek meg bennünket. A sietősen ide-oda futkosó efendik, hivatalszolgák és mások közé folyvást a kérvényezők, pörös felek, bámész falusiak, kolduló asszonyok és árva gyermekek hatalmas árja tódul. Tintatartók, íróeszközök, könyvek, ruhaneműk, ékszer-áruk s számtalan más tárgyak eladásra kínáltatnak itt a számos házalók által. Oly napokon, midőn a havi fizetés osztatik ki, – a fizetés igen rendetlenül, csak három havonként egyszer történik, – a Porta külső helyiségei, melyekben a kupecek, házalók s mindenféle ronda nép csak úgy hemzseg, inkább hasonlítanak valamely bazárhoz, mint egy első rangú hivatalos helyiséghez. Vázlatunk aligha lenne élethű, ha e helyen megfeledkeznénk a komédiásokról, verselőkről, gúnyírókról stb.... Kalemről Kalemre járnak, hogy az efendi világot erőltető (!) munkájuk alatt szórakoztassák és felvidítsák. Ezen emberek egyúttal házassági közvetítéssel és szerelmi a kalandok elősegítésével is foglalkoznak, s valamint Konstantinápoly minden negyede saját külön kutyáival bír, melyek az idegen négylábú társat meg nem tűrik maguk közt, ugyszinte minden Kalem is külön bohócával rendelkezik, kinek tréfái más hivatal-helyiségben nem találnának visszhangra. Lebzselők és koldusok is állandó vendégek itten; valamely ürügy alatt az egyik vagy másik Kálemnál kitudtak maguknak eszközölni rendes havisegélyt, mely vagy az illető hivatalnokok által adatik össze, vagy pedig hagyományos szokás szerint az általános budgetből fedeztetik. A magánemberek, valamint a kormány részéről is rosszul alkalmazott könyörületesség Keleten sokkal több bajt okoz, mint amennyi jót létesít. Azonban, mindazáltal nem akarnak, s nem bírnak megválni a régi szokásoktól.
A magas Porta és oszlopai e gyönge vázlatát, ne tekintse a szíves olvasó Törökország irányában táplált ellenszenves hangulat kifolyásának. Oly viszonyok élethű és részrehajlatlan tükrözése az, melyeket igen közelről szemlélhetni e sorok írójának évekig volt alkalma. Amíg a Boszporus parjain mulattam, a legkellemetlenebbül érintettem általuk, később azonban, midőn a persa fővárosban divatozó hivatalnoki élettel, az afghanok, özbegek és tadsikok törvénykezési eljárásával megismerkedém, a Porta, minden hibáival és beteges kinövéseivel együtt, azokhoz képest a rend- és igazságszeretet példányképének tűnt fel. Igaz, hogy a történelem nem egy híres ázsiai fejedelem példás igazgatási rendszeréről tesz említést és Keleten e téren még ma is dicsőítik Harun-al-Rasid-ot, Melik sáh-t, Szolimánt a törvényhozót, Nagy Abbaszt, az indiai Ekber sáh-t és másokat, de mindezek csak szerencsés kivételeknek tekinthetők, mert mindaddig, míg a munkaszeretet, jellemszilárdság, komoly törekvés, szóval mindazon tulajdonok hiánya uralkodik, melyek reális állami és társadalmi viszonyok alapítására nélkülözhetetlenek, mindaddig mondom, egész Keleten és Törökországban is, az igazság-szolgáltatás és igazgatás, valamint a hivatalos eljárások terén is számtalan életbevágó hiba lesz észlelhető. A Boszporus partján az újjászületés, vagyis egyszerűbben mondva, a reform megkezdődött már. Sokan már is letértek a régi hagyományok és szokások útjáról; azonban, hogy teljesen fog-e sikerülni a hasonulat nagy műve, azt csak a jövő bizonyítandja be.

A karavánok.

A számtalan különböző benyomás közt, melyet Keleten való sok évi tartózkodásom alatt tapasztaltam nincs több oly kellemetes, nincs több oly regényes mint azon élményekéi, melyek a gyakran hónapokig tartó karavánéletet kísérték. Habár mindennemű, európainak csaknem elviselhetetleneknek látszó fáradalmakkal jár is, a karaván utazás, mindazáltal még a legprózaibb emberre is tartós benyomást fog előidézni, feltéve, hogy társai közt otthonosnak érzi magát s e tisztán keleti életkép idegenszerű jellegét teljes érdekkel képes méltányolni.
Miként Arioszt középkori hősei a lőpor feltalálása felett panaszkodnak, szintúgy Köroglu, a Törökök mesebeli hőse is kígyófészket kíván azon ember agyába, ki a lovagkor megrontására a fekete ördögport a világra hozta. Amennyit a lőpor vétett a lovagkornak, annyit vét a vaspálya és európai útépítés a karaván-intézményének Keleten. Igaz, hogy mindkettő az Anya Ázsiára nézve még csak a jövő vívmányai lesznek, s előrelátható, hogy még hosszas idő fog múlni, míg a lihegő tevét mindenütt felváltja a fáradatlan, zúgó gőzparipa. De ma még Keleten, csakúgy utaznak mint ahogy a patriarkák utaztak egykoron s meg fogjuk kísérleni, nem sikerülne-é a változatos és sajátos romantikával bíró kép néhány kiválóbb vonásával nyájas olvasónkat megismertetni.
A karaván szó, a persa Kervan, vagy jobban mondva Kiarvan vagy Kiarban elferdítése és annyit jelent mint: "üzletet védő," vagy üzlet védelem, oly elnevezés, mely a karaván eredeti célja és jelentősége felől legbiztosabb felvilágosítást ad. S tényleg e felfogás még mai nap is a túlnyomó, mert minél nyugodtabb egy ország, minél inkább pang egy vidék politikája és társadalmi állapota, annál kevésbé szükséges a nagy karavánokbani utazási mód. Ha a biztosság non plus ultrá-ját akarják kifejezni, azt mondják: "Egy gyermek, arannyal telt kosárral a fején is bántatlanul meg teheti ezt az utat." A szó szoros értelmében az ily határozott biztonság soha sem létezett Ázsiában, sem keleti, sem nyugati részén; azonban tény, hogy a karavánok fontossága oly mérvben hanyatlik, amily arányban emelkedik Ázsia országaiban az állandó rend. Törökországban a tulajdonképpeni karavánügy, már csak Irak vagy Arabisztán provinciára és a Szürré-re szorítkozik, vagyis az évenkénti zarándok karavánra, mely a Boszporus melletti Skutariból indul el, Damaszkuszban összpontosul s innen a sivatagon át Mekkába vándorol. A birodalom többi részeiben, az imitt-amott felmerülő rablóbandák dacára, csak kisebb utazótársaságokkal találkozunk, melyek inkább unalomból szövetkeznek együvé. Divat-karavánokat a Tebrisz Teheráni, és Teherán-Bender Busiri úton még leginkább látunk, valamint a Rest és Szari felé vezető úton; Irán keleti része azonban még egészen középkori jellegével bír, mert Siráztól Kermanig, vagy Jezd és Tebbesz-en át Meshed-ig, a vad, merész és jól felfegyverkezett beludsoktóli félelem épp úgy rá kényszeríti az utazót, hogy a nagy és számos karavánokhoz csatlakozzék, mint a khoraszáni úton Teherán és Meshed felé a turkománoktóli rettegés. Politikai zavargások és zsiványkodó nomádok tőszomszédsága a karavánok népesedését eredményezik; ennél fogva megmagyarázható, hogy Közép-Ázsiában, t. i. Turkesztán, Afghánisztán és Kelet-turkesztánban, a karavánügy még szakasztott olyan állapotban van, mint évszázadokkal ezelőtt. Anélkül, hogy karavánokhoz csatlakoznának, nevezett országokban csak nagy urak, vagy koldusok utazhatnak; előbbiek erős fedezet, utóbbiak rongyos ruhájuk oltalma alatt. Mindenki annál jobban biztonságban érzi magát, minél nagyobb az utazó-társaság melyek útra kelt. Egészen veszélytelen útvonal alig van Közép-Ázsiában, s azok is többnyire közel fekszenek az összpontosított hatalom székhelyéhez. Kevésbé biztos utak, azok, melyek Bokharán keresztül, Karsin át Kerkibe vezetnek, aztán azok, melyek Bokharától Khivába visznek, minek után az elsőbbek biztonsága a Bokhara és Afghanisztán közti politikai viszonyoktól, az utóbbiaké pedig a Khivai khán indulataitól függ. Legveszélyesebbek voltak mindig s most is épp oly veszedelmesek az útvonalak, melyek Bokharától vagy Khivától kiindulva, a turkomán sivatagok érintésével Persiába visznek s akármily számos legyen a karaván, csak is turkomán oltalom mellett utazható meg s még akkor sem feltétlenül bizonyos a biztonság, miután a fedezet gyakran támadtatik meg oly turkománok által, kiknek nincsen részük az oltalmi összegben.
A mondottak után, a legnagyobb karaván-csapatokkal, melyeknek teher és lovagolható állatainak száma háborús időkben gyakorta 2000-re rúg, csak is Közép-Ázsiában találkozhatunk. Ilyféle karavánok Turkesztánból jöve, utukat többnyire Heraton és Persia, vagy Kabul és Kandahar felé szokták venni. Egy taskendi kereskedőtől hallám, s egy Jengi Ürgendsből jövő özbeg kereskedő bizonyította, hogy gyakran az ilyen Orenburgnak és Szemipalatinszknak tartó karaván megannyi állata egy és ugyanazon ember birtoka szokott lenni. Közönséges viszonyok közt egy turkesztani karaván, mely kipróbált utasok által megbízhatónak tekintetik, rendesen 300-500 állatból áll, míg Persiában az ily számú állatseregre csak a Jezd és Meshedből Tebrisz- és Erzerumba tartó karavánoknál számíthatunk.
A karaván létesülése erősen hasonlít egy város keletkezéséhez. Valamint utóbbi előnyök és szabadalmakból növekszik, szintúgy a karaván is annál inkább fog felszaporodni, minél tekintélyesebb és hatalmasabb annak üzleti ura. Egészen illő is, ha utóbbit vándor városnak, vagyis jobban mondva, vándor kereskedelmi városnak nevezzük, mert ez utazótársaságok többsége üzleti célokat követ, s csak imitt-amott találkozunk karavánokkal, melyeknél kéjutazók, vagy zarándokok, – mi Keleten egyre megy, – képezik a társaság zömét.
Persiában, hol évenként körülbelül 500.000 ember kel vándorlásra, leggyakoribbak a zarándok-karavánok. A karavánok összehasonlítása egy várossal még más pontokra nézve is találó, mert valamint Kelet városaiban, a vagyonos emberek a középrészekben s a szegényebbek a város végein laknak, ugyszinte a gazdag kereskedők és előkelő utazók is, a karavánok középpontját szokták elfoglalni, míg a vagyontalanok, vagy oldalvást, vagy elő- és utóvédül szolgálva, a karaván két végén vannak alkalmazva. A karavánoknak megvannak a maguk rövidárusaik, mesterembereik, imámjaik, koldusaik és csoda-orvosaik; sőt mi több, Persiában még hetärák is csatlakoznak a karavánokhoz, s már két-három napos együttélés után oly jól ösmerik egymást az utazók, mint valamely ázsiai kisváros lakói. Amily szerepet játszik az utóbbiban a Ketkhuda, (polgármester) oly fölénnyel bír itt a karavánbasi, és a zarándok karavánoknál a Csaus. A Ketkhudá-k nem megvetendő hatalommal vannak felruházva, és Khiva és Khokandban még élet és halál fölött is ítélnek; szintúgy a karavánbasik is; ezek vándor fejedelmek, kik magukkal viszik titkárukat és imámjukat, s annyira beleélik magukat ezen állásukba, hogy még nagy kincsek megszerzése után is szívesebben vándorolnak évhosszat a sivatag pusztákban, semhogy hazai városaik valamelyikében nyugodtan élnének a szerzett vagyon élvezetében. A karavánokhoz használt állatok, többnyire tevék, lovak és öszvérek; utóbbiak azonban leginkább csak Persiában és Törökországban divatosak, miután a közép-ázsiaiak istentelenségnek tartják, ha a ló arisztokratikus vérét, a szamárral viszontkeverés által megfertőztetik. A teherszállítási ügyre nézve a teve áll legelső helyen s minden tekintetben megfelel feladatának; felényi gyorsasággal jár ugyan mint a ló, vagy öszvér, ellenben amazokéhoz képest négyszeres terhet hord s a téli idényt kivéve nem követel sem etetést, sem megvakartatást. Persiában egy ló teherre rendesen 250 fontot számítanak, rendkívül erős Persa öszvérek 300 fontot is elviselnek, míg a teve hord-képessége a következő rendszerhez idomul. A leggyöngébb tevék a turkománok, az észak Persia melletti sivatagból, Jezd, Siráz és Kirmán tevéi, melyek legfeljebb 400 fontot bírnak el. Ezek után következnek a kettős púpú Kazak-tevék, melyek bizonyos korban öt mázsát vehetnek magukra, míg az utazási művemben felemlített Ner-faj, – az Andkhoi és Heratból való tevék, ugyszinte az arab sivatagbeliek, – hat, sőt néha még nyolc mázsát is hordanak. Ily rendkívüli teherrel hátán, e szegény állat csak nagy erőmegfeszítéssel bír lábra állni s ezalatt a teher könnyű megemelintése által kell könnyíteni rajta; ha azonban már egyszer lábra állt négy öt órán át szakadatlanul tovább halad az iszonyú teher alatt. A teve megterhelésénél nagy gond fordíttatik a kötegek egyensúlyozására. Oly állat, melynek hátán a teher két oldalt kellő egyensúllyal van felosztva, napokig, sőt hetekig is sértetlenül ballaghat el, míg ellenben a teher hibás felosztása csakhamar gonosz hátsebeket idéz elő, melyek a sokat szenvedő tevét már néhány mars után hasznavehetetlenné teszik. Míg a tevék terhe hosszú vagy széles rakománnyá alakíttatik, a lovak és öszvérek kötegei tömött gömbölyű, vagy négyszögletes alakúvá göngyölíttetnek. A kevésbé türelmes öszvérek, oldalugrásokkal néha igen ügyesen le tudják magukról rázni terhüket, s a szolgálatot folytonos újabb felrakással erősen igénybe veszik. Az állatok gyorsasága s teherhordási képessége leginkább az utak minőségétől és az égalji viszonyoktól függ. E szerint s ennek következtében az utazási idő tartamához mérten váltakoznak az árak is, melyek az állatok átengedéséért követeltetnek. Tavasszal, midőn a marhát zöld takarmánnyal lehet etetni, Persiában a lovak és öszvérek általi teherszállítás, valamint Közép-Ázsiában a tevék általi olcsóbb; télen magasabb bér követeltetik érette.
Amint hogy megalakult egy karaván, s elindulási ideje közeleg, minden résztevőn lázas izgatottság vesz erőt. Az európainak idegrendszerét leginkább az elindulás szokta megviselni; a folytonos elhalasztás és elnapolás a legközömbösebb apróságok miatt, őt, kinek utazáson legfőbb érdeke az előre jutás, csaknem beteggé teszi csupa kedvetlenségből; míg a keleti gyakran hetekig nyugodt odaadással vár, anélkül, hogy csak egy percre is kijönne szokott sodrából. Majd a város kormányzója, majd egyik-másik kereskedő szószegése, máskor meg valami kedvezőtlen csillag-jóslat, vagy pedig a még meg nem állapított biztonsága az útnak, szolgál a halogatás ürügyéül. Végre valósággá válik az "indulás" boldogító szava. A különböző városnegyedekben minden izeg-mozog, kisebb csoportok csatlakoznak egymáshoz és kézszorítások, ölelések, kiabálás, lárma, vad ide-oda futkosás közt végre kivonulnak a város szűk bazáraiból. Amint a város kapui hátra maradnak, s az ember valósággal azt hiszi már most, hogy haladni fog, alig félórányi ügetés után egyszerre újra megállapodnak. A városban indultak el először, a városon kívül kell megtörténnie a második elindulásnak. S valóban, nem egy keletivel történik meg, hogy csak e második elindulás alkalmával jut eszébe, hogy a többheti utazási előkészületek dacára, még egyik-másik ruhadarabot, vagy valamely utazási készletet hagyott hátra. Félnapot szentelnek még az elfeledt cikkek elhozatalára, s csak ekkor jön létre végre-valahára a végleges elindulás.
Hogy mily képet nyújt egy nagy karaván úton, azt a nyájas olvasó csak úgy képzelheti el kellőleg, ha egy egész város lakosságát, vagyonostól, mindenestül, szokásaival, egész nemzeti jellegével együtt, közös marsra egyesülten, elvonulni enged lelki szeme előtt. Az odább ballagó, mindennemű árucsomagokkal megrakott teherszállító öszvérek, lovak és tevék hosszú sora, a vándor bazár leghívebb képét nyújtja. A vonat mellett, előtt és mögött lovagló kereskedők, nyergükben épp úgy kiabálnak, alkudoznak esküdöznek, mint boltjaik támlánya mögött. Itt valamely hivatalnokot, vagy gazdagabbat látunk szolgái környezetében, – kik lóháton teát főznek, vagy pipákat készítenek, – épp úgy átengedve magát mindenféle kényeztetésnek és szeszélynek, mintha díványa duzzadó párnáin, és nem valamely lovagolható állat párnázott nyergében ülne. Amott egy molláhval találkozunk, ki méla-komolyságú arccal üget odább. A papság vagy tudósok által utazáson használt állatnak, nem szabad firtató kedvvel bírnia; mint ura, úgy az öszvér, ló, vagy szamár is mélyebben lehajtott fővel kénytelen ballagni; innen ered a csendes lovagolható állatokra használt kitétel: "molláh-lovak." S valóban, a tudomány és Istenség e képviselői Keleten, nem bőrrel, de posztóval kipárnázott, puha magas nyergükben, épp oly hatást tesznek, mint a tanácskozás alatt, vagy a mecsetben. A karavánban minden egyes egyéniség, a rangját és állását megillető helyet foglalja el, s azt nem is lépi túl soha; csak igen ritkán kénytelen a Karavánbasi, auctoritását érvényesíteni, ámbátor nem keveset tart, bizonyos tekintetben, királyi méltóságára. A Karavánbasit mindenkor amolyan udvar nép környezi s kötelessége követeli, hogy az efféle hiú és alázatos utazótársakat saját költségén tartsa el. Az ilyen karavánbohócok, ha így fejezhetem ki magamat, Közép-Ázsiában, egy nagyobb utazótársaságban sem hiányzanák, s már öltözetük, s az általuk lovagolt állat minősége is elárulják mesterségüket. A letelepedés alatt gyakran előadásokat rendeznek, dalokat adnak elő, vagy történeteket mesélnek, s a társaságot pihenés közben mulatni igyekeznek, s miután a keleti alig rendelkezik otthon is nagyobb kényelemmel mint így útközben, előszeretete az utazgatás iránt, mely folyvást szórakozást és változatosságot nyújt neki, igen érthető.
Ha a karaván-életet teljesen akarjuk élvezni, s kényelmesen óhajtjuk folytatni utunkat az ilyen társaság közepette, legjobban cselekszünk ha lovat választunk, még pedig egy poroszkálót, vagy jorgá-t, amint törökök és persák nevezik. A poroszkálásra, mely alatt az állat kellemesen hintázó mozgást vesz fel, úgy lehet a lovat szoktatni, ha a két első lábára alkalmazott kötél segítségével lépteit kellőleg irányozzák. Eleinte, ez a járásmód igen nehezére esik, a térdizmok fájósan feldagadnak, s csak hosszas, több havi gyakorlat után lehet a lovat megszabadítani kötelékeitől. De a dresszírozás eredménye fölér a vele együtt járó fáradalommal, mert az így iskolázott lovon, ha amellett még jó palannal (posztónyereg) van ellátva, még a leghosszadalmasabb utazás sem válik terhessé. A nyugati embernek a ló rendkívül lassú lépése aligha fog tetszeni, a keleti ellenben, ki azon elvnek hódol, hogy: "Sietség az ördög dolga," sokkal jobban szereti, ha a mosolygó kék ég alatt, a szabad természet ölén, kényelmesen odább vitetik a ringató nyeregben. S igaza van! mert aki megismerkedett a keleti-utazás vonzó bájaival, egyet fog érteni velem, ha azt mondom, hogy nincs oly teve, ló vagy öszvér-lovaglás, mely oly fárasztólag s idegrázkódtatóan hatna, mint ami vasúti utazásaink, legyen az bár a London és Liverpool közötti gyorsvonaton, vagy a legnyomorultabb osztrák kósza-vonaton.
A ló a legkellemesebb lovagolható állat karavánoknál, vagy kisebb utazótársaságban; az öszvérnek ugyan szinte kellemes járásmódja van, azonban időnként a legmegátalkodottabb teremtés a nap alatt. Ha a karaván marsban van, csak nagy nehezen lehet megállítani az öszvért, s ha lovasa néhány napig arra szoktatta, hogy más öszvér mellett haladjon, nincs földi hatalom, mely e megcsökönyösödött állatot rá bírhatná, hogy állását megváltoztassa. Megáll, s ha halálra kínozzák is, megveti a lábát s csak úgy folytatja útját, ha tegnapi társa ismét oldalánál ballag. Még nagyobb kellemetlenségekkel jár a szamáron való lovaglás. Az állat apró, rövid lépései lovagja idegeit nagymértékben felizgatják. Azon felül minden víz és pocsolya előtt halálos félelem fogja el. Ostor és tövis csak az első napokon képesek az állatot engedékennyé tenni, s a folytonos unszolás épp úgy kifárasztja a lovas kezeit és lábait, mintha gyalog tette volna meg az utat. Hát még a fülhasító kiáltásról mit mindjak? – Az európai szamár, mi hangja erejét s színpompáját illeti, nyomorult kontár ázsiai testvéréhez képest. A leghatalmasabb ordítók, a bokharai és khokandi szamarak; utánuk következik az egyiptomi szamár, s harmadik sorban állnak a jezdi és kirmáni szamarak; az ismeretségemhez tartozó legszerényebb szamarak, kétségtelenül a ködön Anglia-beliek.
Csak a szegénység vagy a sivatagbeli utazás kényszerítheti a keletit arra, hogy tevén utazzék. Nem annyira az állat hullámos mozgása, melynek következtében a tengeri betegséghez hasonló állapotot idézi elő, az ok, mely a tevét oly kevéssé kedvelt utazási közvetítővé teszi, mint inkább a csaknem elviselhetetlen szag, mit a sivatag idomtalan hajója négy-öt lépésnyire terjeszt maga körül. E semmi mással össze nem hasonlítható szag mindig érezhető; legnagyobb mértékben a nyári hónapok alatt gyötri az utazót, s legfőképp, amikor a szegény állat, a sivatagban tenyésző bogács-kóró megemésztéséhez, mely rendes eledelét képezi, nem talál elég vizet. A lovat ily esetben csak nagy kényszer mellett lehet a teve közelébe hozni, az ember azonban órákig kénytelen a hátán ülni, a bűzhödt levegő beszívására kárhoztatva. Bizonyos ruhaneműk, melyeket tevelovaglás alatt hordtam, hogy egy év letelte után veszték el a maró s oly végtelen kellemetlen szagot. Azon felül még az állat nehézkes és igen lassú járása is kellemetlen. Szóval a teve teherhordó állatnak teremtetett s örökre az is marad. Dromedárok igen ritkán találhatók s azonfelül igen drágák is. Amit az utóbbiak szélsebességéről beszélnek, korántsem mese. Csakhogy kivételes eset. A beludsok és araboknál állítólag találhatók olykor ilyféle dromedárok; Turkesztánban saját tapasztalatom szerint igen keveset tudnak róluk; mert a sebeslábúaknak ismert kazak tevék a középszerű ló mögött is elmaradnak. Ennyit a lovagolható állatokról...
De még más közlekedési módok és léteznek, melyekről szólni akarok. Ezekhez tartoznak mindenek előtt, a már többször említett kedvesé-k (lógó kosarak), melyek a déli Közép-Ázsiában és Indiában Paléki-nek neveztetnek; ha ló vagy öszvér nyergekre aggattatnak, rendkívül kényelmetlenek; még elviselhetőbbek a tevenyeregre alkalmazottak. Hogy az európai, órákig, sőt napokig három láb hosszú fakosárban guggolva, nem igen szeret utazni, nem csodálatos; az ily fogat használata valóságos kínzás reá nézve, míg Kelet fia az utazás e nemét, melyhez gyermekkora óta hozzá szokott percig sem találja kellemetlennek. A Kedvesék gyakran könnyű tetővel bírnak s nők számára függönyökkel vannak ellátva, s az ilyen himbálódzó kalitkában, néha a leghosszabb utak minden fáradalom nélkül tétetnek meg. Valamivel kényelmesebb a tevehátára alkalmazott hordkosarak, mert szélességük négy-öt, hosszuk nyolc lábra szokott terjedni. Ha vagyona engedi, az utazó málháit, vánkosait és szőnyegeit is ily kosarakban szokta elszállítani. Csak a tevék egy veszedelmes szokása, visszariasztó ez esetben; ha t. i. rovarok által bántatnak nagyokat ugranak a levegőbe, s ily esetben a fakalitkát utazóstól nem éppen szelíden szokták a földre lerakni. A legnagyobb kényelmű közlekedési mód Keleten egyes-egyedül a hordszék, Takht-i-Revan, azaz egy vándor trónus. A mennyezetes ágy formájával bír, mely elől és hátul egy-egy villában járó állat által hordatik. E jármű természetben a legdrágább utazási mód, s csak a legelőkelőbbek szokták használni, ámbár véleményem szerint, még ennél is kellemetesebb a jó poroszkáló ló. A hordszék kivételével, a Keleten divatozó járművek és közlekedési eszközökre nézve bő tapasztalatokat tettem. Legis-legfáradalmasabb a jól felpakolt teherállaton való lovaglás, a forró nyári hónapokban, mert nem csak e szegény kínzott állatok remegő járásmódja reszketteti meg az ember testét-lelkét, de még hozzájárul a hátsebek rendkívül kellemetlen szaga is, – melyektől pedig e kínzott négylábúak közül csak igen kevesen mentek, s ez szinte iszonyúan bántja az utazót, s erős fejfájást is okoz. Ilyen állaton lovagolni augusztusban, vagy pedig halotti karavánban lenni a bagdadi úton, tökéletesen egy és ugyanaz. A közép-ázsiai taliga, nyolc-tízfoku kerekével, szinte csonttörő hatást tett reám. E jármű, melynél tengely és kerék egyszerre fordulnak, az első órákban mindig erős tengeri betegséget hozott a nyakamra, idővel ugyan hozzá lehet szokni a himbálózó mozgáshoz, azonban tatár idegekkel és izmokkal kellene bírnia annak, ki a folytonos ide-oda hányatásból sebek és gümők nélkül szabadulna ki.
De hová tévedtem a lovagolható állatok sorozatával? Hisz e sajátos keleti életkép néhány költői vonását is ecsetelni óhajtottam volna! Kövessen tehát a nyájas olvasó Persiába, azon országba, mely ős-eredeti jellegét a Kelet minden országai közt, leghívebben őrizte meg, s kísérjen el velem együtt egy karavánt éjjeli útjára.
Az iráni nyáréj mesés csillapja, mely az izzó napi hőség után jótevő enyheségben pihenő vidék fölött milliárd fényét ragyogtatja, már számtalanszor íratott le, de ha mindjárt e leírások oly számosakká válnának, mint az ég csillagai, mégsem fog soha toll vagy ecset létezni, mely e varázsos képet a természet csodabájával és mesés színeivel csak legtávolabbról is ecsetelni képes volna. Mily bágyadtaknak, apróknak tűnnek fel égövünk csillagzatai, amint boruló-derülő láthatárunk közömbös kékjében vesznek el Kelet ezüst fényében, lángsugárosan felragyogó csillagvilágához képest. A csillogó, folyó fény okozta-e mely ez égi testeket körülfolyja, vagy az engemet környező légkör tisztasága – de ama fénysugáros csillagképek amott a keleti égboltozaton sokkal közelebb látszának lenni hozzám, mint itt a hideg Európában! – És ily éjben, képzelje el magának a nyájas olvasó a karavánt, amint hosszan elnyúló sötét fonalakként végig vonul a rónán. Méla, nesztelen csend terül el utain; az est hűvössége elől beburkolódzó lovasok fáradtan ülnek a nyeregben; a meglazult kantárszár s a hajcsár mindinkább hanyatló hangja az állatokra is altatólag látszik hatni, mert fejeik egyre mélyebben konyulnak le a föld felé. A patkóütés, majd puha földön, majd keményebb talajon tompán visszhangozva vész el a messze távolban a csendet csak a harang kongása szakítja meg, melynek csodálatosan megható csengéséről énekli Hafiz:
"Panaszosan szól a harang,
Ha a tevét megrakják terhivel."

A természet ellenállhatatlan szépsége ilyenkor, még a karaván legalacsonyabb tagjaiban is költői hangulatot ébreszt. A mester hangja közelébe híja azokat, s amint bizonyos dalok nótáit kezdi énekelni a szolgák és öszvérhajcsárok soraiból felhangzanak karban a legkedveltebb költők ghazéljai. Ha csekély távolságra hátra maradtam a karaván mögött, vagy rövid darabon megelőztem, e jelenetek mindig lebilincselőleg hatottak reám, s remegve követém a Pléjádok útját az égboltozaton, abból számítva ki, mennyi ideig fog még tartani e hasonlíthatatlan, idegen bájú élvezet. Hetekig, sőt hónapokig magányos esti marsokat tettem, nem törődve a fenyegető veszéllyel, hogy turkománok kirabolhatnának, vagy rabszolgaságba hurcolhatnának, s az éjjeli nyugalomról is megfeledkezém, ha a karaván varázsos képét láthatám éjjeli útja alatt.
Virrad, és itt a reg! A keleti láthatáron a pirkadó nap hajnal sugarai mint cikázó lángostorok mind magasabbra s magasabbra emelkednek; a csillagok fénye elhalványul, mintegy megszégyenülve vonulnak vissza az Orion elől, mely a hegyek mögül felmerülve a keleti hajnal magasztos világosságát árasztja széjjel. Én Ázsia több részén élveztem e páratlan természeti tüneményt, de legnagyszerűbben fejlődött szemem előtt a Persia és Khiva közti sivatag pusztán. Alig hogy észlelhető lett az éjjel átmenete a regbe a hűvösebb légáramlat által, midőn már megszólal a muezzim (imára hívó) szomorúan ünnepélyes szózata "Hejua esszelat!" (fel az imára), a félig még alvókat teremtőjük iránti kötelességükre intve. A szózatot még az állatok is megértik, mert megállapodnak. Mindenki leszáll, mosdásait végzi, s minden jel, minden utasítás nélkül az imádkozók hosszú sora képződik, melynek élén egy ősz-szakállú Imám szerepel. – E közben egyre világosabb és világosabb lesz, a hideg reggeli lég csaknem dermesztőleg hat s míg az utazók éjtatos imádságba merülnek, az állatok, pihenve az éjjeli mars fáradalmai után, mozdulatlan állnak, mit a mohammedán természetesen kegyeleti ösztönüknek rovására tesz. S ha a térdelő igazhitűek egész csapata végre égfelé emelt karokkal az utolsó "Allahu Akher!" kiáltásokat hallatja, Phőbus teljes sugárfényében megjelen, a fű hegyén és bokrok levelén csüngő csillogó harmatcseppeket myriád gyöngyé változtatva át. A karavánok e reggeli képe kiváltképpen mohammedánok vagy tűzimádóknál lebilincselő, sajátos varázzsal bír; az indusoknál már kissé hanyatlik romantikus szépsége, de legtökéletesebbé fejlődik valamely nagy zarándok karaván soraiban, amint a Kerbelai nagy Meshedi úton találja őt a dicső, feledhetetlen keleti hajnal.
Még csak a karavánok állomásairól és megállapodási helyeiről kell említést tennem, melyek szinte igen különleges, idegenszerű képeket tárnak elénk. A karavánok legszívesebben városok és faluk közelében telepednek le, de nem azoknak belsejében. Alig érkeznek meg, midőn az utazók már a közel eső várost vagy falut felkeresik, hogy ott vásároljanak; az állatok élelemmel láttatnak el, az emberek szinte élelmiszerekről gondoskodnak, s aki csak szerét teheti, megrakottan tér vissza az állomásra; még a szegényebb is telegyűjti tarisznyáját koldulással, vallási szédelgések és áldásthozó adományok útján. Igen érthető, hogy csaknem mindenki szívesebben élvezi a pihenést karaván társai körében, mintsem az ismeretlen városokban, mert az utóbbiakban idegenek, míg itt ki-ki ismeri egymást. A leereszkedés Keleten soha sem vétetik rossz néven, s mindig kellemes mulatságot találtam benne, ha a megtelepedés alatt egy csoporttól a másikhoz menve, látogatásokat tehettem s időnként egy pohár teát ihattam társaságban. A karaván egy zárt családi társaság; az ember beszélget és nevet a különböző tagokkal, s oly barátságos viszonyba lép velük, mintha megannyi ifjúkori játszótársa volna. Az állomás-helyek igen fontosak azon vidékek gazdászati viszonyaira nézve, melyeken át vezetnek az illető utak. Például Közép-Ázsiában és Persiában sok falu és telepítvény egyes-egyedül a karavánok után él. Minden háznak megvannak ott bizonyos látogatói, minden kereskedőnek bizonyos vevői és semmi sem magyarázza meg jobban a keletinek kiváló előszeretetét a hagyományos, állandóvá vált megszokás iránt, mint éppen azon kellemetes részletek, melyeket hosszú utjának egyik-másik állomásán bizton feltalálni remél. Os-tól (Us, város Khokandban), jó hosszú az út Trapezunt-ig s ezen ázsiai vidék egész hosszában, a marsrouteokon alig van néhány oly állomás, mely egy vagy más kiváló előnyéről híres ne lenne.
Indián kívül, melynek kultúrélete igazgatásának európai szelleme által már közeledni kezd Nyugathoz, ezen ősrégi anya-földrész nagy szárazföldjén eddig az egyetlen vasúti vonal az, mely Smyrnától Aidin-ig vezet. Más vonalak Bagdadtól Kerbelaig és Teherántól az egy kis órányira fekvő Sáh-Abdul-Azimig, még csak az előmunkálatok stádiumában vannak. Így hát még jó darab ideig fog eltartani, míg gyorsvonaton lesz lehetséges Közép-Ázsia egyik részéről a másikra jutni. De még ha Oroszország a tervezett vasutat a Fekete- és Kaspi-tenger közt s Angolország az óriási vonalt Bagdadon át Indiába létre is hozná, Kelet valódi fia mégis azt fogja tenni, mit ma Alexandria és Suez közt teszen, t. i. ha csak szerét teheti, a kedélyének, természetének és szokásainak inkább megfelelő karaván-utazást fogja választani a vasúti helyett.

Bazárok és bazárélet.

Amely szerepet játszott a forum publicum az ó-rómaiak életében, amely helyet foglalnak el a modern európai életben a tőzsde, a kávé- és klubb termek, a sétahelyek, vagy más mulató és összejöveteli helyiségek, – oly fontossággal bír a keletire a bazár. A férfi, ha családja szűk körében unalom lepi meg, vagy ha a viszály és más kellemetlenségek elől kitérni óhajt, a bazárba menekül, hogy a hullámzó néptömeg zsongás-bongásában szórakozást leljen. A nő azért siet a bazárba, hogy a tarka-barka fényűzési cikkekben és pompás ruhaszövetekben gyönyörködjék, hogy órákig ácsorogjon a fényes kirakatok előtt, néhány apró vásárlás kedvéért, s nem ritkán azért is, hogy a zűrzavaros tolongásban kalandokra vadásszon. A kemény évszak alatt itt keres kárpótlást az árnyas lombsátor és ruganyos pázsit szőnyegért, – mi tekintettel az egészségtelen levegőre, mely e helyiségekben uralg, valóban szomorú kárpótlás lehet. A tisztviselő és tudós is a bazárban fecsérli el pihenő óráit, magas hivatalnokokkal is találkozhatunk, sőt voltak fejedelmek is, kik a központ kupolaszerű bolthajtása alatt, kis fülkéket rendeztettek be maguknak, melyeknek sűrű rácsozatú ablakaiból élvezettel nézték alattvalóiknak sürgés-forgását, vagy pedig onnan kiosonva, kedélyes inkognitóban az általános tolongásba vegyültek el.
A bazár nem csak a kereskedelmi cikkek vására, de az ipar és műipar mindennemű termékeire nézve is a legalkalmasabb kiállítási hely. Valamint az úgy szólván szántszándékos szabálytalansággal épült csarnokok egyes osztályainak a különböző árucikkek kirakatására kellene szolgálniuk, mi azonban a keletiek a regényes tarka-barkaság iránti előszereteténél fogva soha sem történik, úgy szinte a különböző iparosok munkáinak is külön osztályokban kellene össze csoportosulniok. Ez lenne az eredeti bazárrendszer, mely azonban lelkiismeretesen se ma, s valószínűleg azelőtt sem követtetett soha. Vannak ugyan külön osztályok, pl. vászonkereskedők, szatócsok, lakatosok és szabók, festők, könyv és papírárusok, vegyészeti, fűszer és dohánykereskedők, cipészek és sapkakészítők, kardcsiszárok, aranymívesek, kőfaragók, stb. – számára, de az is csak névszerint áll, mert szisztematikus rend, a keleti szemre oly jótékonyan ható össze-visszaságnak hátrányára válnék, s így hát a bazárok főképp Persia és Közép-Ázsia némely városában, a legtarkább zűrzavar és legváltozatosabb összevisszaság képét nyújtják.
Míg a kereskedő a magasan feltornyosuló zsákok vagy árucsomagok közt, szentkép gyanánt, irigylésre méltó nyugalommal ül boltjában, bizalommal várva a vevőket, kiket a mindenható fátum neki kegyesen küldeni szándékozik, tőszomszédságában az esztergályos kereke zümmög, s a piaci-szakács üstje forr és sistereg, a rajongó fatalistának egy oldalról fűrészport hintve szeme közé, más oldalról meg az ételpárával s pecsenyeszaggal csiklandozva meg orrát. Egy másik helyen, egy rézműves műhely közepette, melynek tüzei szikrákat szórnak, fúvói dolgoznak, kalapácsai pokoli lármát csapnak, egy városnegyed oskolája van elhelyezve. A piszkos és szegényes kinézésű, de gyakran ritka szépségű gyerekek, félkörben ülnek a sovány, vézna tanító körül – pedagógia és elhízottság mindenütt összeférhetetlen ellentéteknek tartatnak, – s minthogy a megsiketítő lárma következtében egyetlen egy árva szócska sem juthat el füleinkhez, csak a nagyra nyílt szájak, s az arcizmos mozgása jelöli a tanítás folytatását. Nem messze e kovácsműhelyt, valamely zugban egy nyilvános írnok telepedett le, kissé nagyot hall – valószínűleg az örökös kalapácsolás következtében – s valóban rejtélyes marad előttem, miképp bírja megérteni az elfátyolozott hölgy susogott tollbamondását egy levél, – tán billet-doux számára. Amott álellenben borbély-műhelyt látunk. A vendégek egyikének arca és koponyája éppen be van szappanozva, és Figaró mester csorba borotvája könyörtelenül össze-vissza barázdálja a szerencsétlent, míg a felesleges szappanhabot ujjáról kilöki az útra, mitsem gondolva az elmenőkkel, kik esetleg tán éppen meleg süteményt tartanak kezükben, mely nem éppen javul a szappanhab fölöslege által. Egy másik vendég a foghúzás fájdalmas műtéte alatt ordít, míg a mellékboltban egy fegyverárus az ajánlott kardot pengeti, hogy a vevőt a valódi khoraszáni acél ezüstös hangjáról győződtesse meg. Az egyfelől egészen nyitott bazárok belseje, a legkülönbözőbb, legsajátosabb ellentétű életképet tárja fel a szemlélő előtt, melyhez hozzá foghatót aligha látott azelőtt valaha.
Ennyit a boltok belsejéről. A sokkal érdekesebb és vonzóbb látványt, kétségtelenül a bazárhelyiségben kora reggeltől, késő estig kaleidoszkópszerű tarka-barkaságban hullámzó embertömeg nyújtja, melynek zsongása-bongása s szakadatlan zajlása az épület bolthajtásos csarnokaiban annyira visszhangoz, hogy a bazár elhagyásakor az ember egyszerre halotti városban véli magát az aránylag mély csöndű utcákon. A moszlimvilág keleti, még hamisítatlan részében, a bazár már a kora reggeli órákban megnépesül. A távozó éji őr utolsó lépteivel összhangzik a megnyíló bazárkapuk nyikorgása. Az út közepén elterült kutyák még reggeli álmukat alusszák, midőn már a boltok megnyílnak s az első vevők megjelennek. A társadalom mindenütt bizonyos szabadalmazott henyélő osztállyal bír, s Ázsiában az rendkívül terjedelmes; ezek képezik a bazárlátogatók főcontingensét, kik legelsőknek szoktak ott megjelenni, cél nélkül ácsorogva helyről-helyre, míg végre bizonyos pontokon letelepednek s ugyanazon helyen a legnagyobb kedvteléssel órákig ellebzselnek. Ezekhez csatlakoznak a házalók, kik külön, állandó bolt hiányában, árukészletüket egyik karukon hordva, a másikkal valamely vonzó tárgyat mutatnak fel s egyúttal hathatós hangon s még hatályosabb kitételekkel hirdeti árucikkeik előnyeit. Ezen üzleti bariton dalba e közben az élelmiszerárusok, vándor piaci szakácsok, pékek, sajt, zöldség, gyümölcs és sütemény-árusok dünnyögő, nyafogó kikiáltása vegyül. Az egyik nyelvével csattan, cikkei ízletességére figyelmeztetve, a másik folytonosan ismétli csalogató szavait: "Ó de finom! Ah be cukorédes!" "Ó be édes! " stb. s mindegyik bizonyos hagyományos hangnemben, hagyományos taglejtéssel, időnként túlkiáltozva egy tova rohanó dervis: "Ja Hu! Jak Hakk!" kiáltása által. E máris tiszteletre méltó hangzavart még növeli az iszonyúan nyomorék, undorítólag rongyos koldusok siránkozó nyögdécselt "Zahib-ekh-Khajrat!"-ja, (Ó te, a jótétemény embere!) vagy az élesen kitörő "Sein lillah!"-ja (Isten szerelméért, valamit!) míg kolduscsészéiket ronda kezeikkel magasra feltartják az emberár fölé, a könyörületes adományokat várva. Tetőpontjára a hangverseny akkor ér, midőn egy karaván elhagyja a karaván-szerailt s a felpakolt tevék és öszvérek hosszú sora magának utat törni kénytelen, a sűrű ember tömkelegen át. A tevék nyögése és röfögése, a karvánbasi dühös parancsolgatása, melyet az általa lovagolt kis szamár éles ordítása kísér, e hangkáoszt valósággal észzavaróvá, elviselhetetlenné teszi. A legcsodálatra méltóbb emellett a körülmény, hogy a felpakolt teherhordó állatok hosszú sora, a sétálók és vevők leírhatatlan pěle-měle-jében, a félős asszonyok, sikoltozó gyermekek, szundikáló kutyák és őrültek gyanánt ide-oda rohanó dervisek közepette, mégis nyugodtan megtalálja utját, még pedig anélkül, hogy maga vagy általuk bárki más a legcsekélyebb kárt szenvedte volna. Bámulatos simulékonyság és békeszeretet látszik lakni az emberekben. Amily ügyesen és vigyázva hajlik el, vagy vonul vissza az ember, épp oly rendkívüli elővigyázattal mozog a különben oly nehézkes és durcás kinézésű teve. Tolongásban agyontiportatni, vagy agyon-nyomatni, amint az európában aránylag gyakran fordul elő, Ázsiában hallatlan esemény.
Az bizonyos, hogy a bazárokban egyáltalán igen lármásan megy a dolog s erre nézve csak a nap különböző óráiban észlelhető némi változás. Tetőpontjára a bazárlárma az első délelőtti és utolsó délutáni órákban ér; déltájban, s főképp a nyári hónapokban, aránylagos csend uralkodik ott. Az általános látogatottság az évszakok szerint változik, és leginkább a népelemek különbözősége szerint észlelhetők azoknak egymást követő változatai. S tény, hogy a bazár a nép jellegének és szokásainak leghívebb tükre. Valamint Törökországban a kereskedő boltjában a legfeltűnőbb lelkinyugalmat tünteti fel, áruinak kínálásában soha fel nem hevül és tolakodóvá nem válik, úgy a hullámzó néptömegnél is bizonyos nyugodtság észlelhető. Azonban a persa bazárokban éppen az ellenkező eset forog fenn. A kereskedő, árucikke felajánlásában ékesszólásának egész árját szokta megereszteni. Kezei, lábai, arca, hosszú szakálla, sapkája, egyidejűleg mozgásban vannak; a próféta, a szentek mind, még a korán is előhozatik állításai igaz voltának tanúságául; nem beszél, de rábeszéli a vevőt és csaknem ráerőszakolja áruját, s miután a vevő, ismerve a cseleknek e nemét, hasonló fegyverekkel áll készen, az egész per-alku inkább heves veszekedési jelentnek látszik, mintsem üzleti megegyezésnek. S úgy mint az egyes, úgy tesz a folyosókon tolongó tömeg is. Tebriz, Teherán, Iszpáhán, Siráz és Meshed bazárai, az iráni nép szellemi és testi mozgékonyságának egészen sajátos képét nyújtják. Ott gyorsabban mozognak, hamarább és hevesebben beszélnek, egyáltalán ott indulatosabbak és ingerültebbek, mint Közép-Ázsia és Törökország hasonló helyiségeiben, s ahány verekedés Dél-persia valamely nagyobb bazárában egy nap alatt szokott támadni, Törökországban ily helyeken egész év alatt nem fordul elő.
A többire nézve a bazárok létezése s a vélük összeköttetésben álló sajátságok, kimaradhatatlan, vagy tán jobban mondva természetes következményei a moszlim-világ alapjában oly csendes, kényszerülten elrejtett és titkolt családi életének. Csak végig kell járni a keleti városok, halotti városra emlékeztető kihalt, emberszegény utcáit, – s rögtön érezni fogjuk, hogy a mostani állapot ellentéte, egy ellenkező véglegesség elodázhatatlanul szükséges. E másik véglegességet, ezen ellentétet a bazár közvetíti, mely alatt a szó tágabb értelmében, nem csak vásári csarnok, de egyáltalán a nyilvános élet értetődik. Ami a bazárba jut, az a nyilvánosságra jött; a bazár nem csak magánemberek, de a kormány előtt is fórumképpen szerepel. Akinek kezét vagy fülét akarják lemetszetni; akit egy vagy más módon meg akarnak bélyegezni, az a végrehajtás előtt vagy után a bazáron vezettetik keresztül; sőt Persiában, a bűnös a levágott tagot maga szokta egy csészén körül hordani, könyöradományokat gyűjtve vele. Ha egy nővel rosszul bántak, ha valakit megsértettek, az illetők a bazár legnépesebb pontjain helyet foglalnak, s az elmenőknek elmondják bajukat, hogy rokonszenvüket felébresszék. – Itt mindent félelem és szégyen nélkül megbeszélnek, megkritizálnak. Meglepő ama villámszerű gyorsaság, mellyel itt valamely kósza hír elterjed, s minden sürgönyzött értesítést megelőz, mely alkalommal az természetesen a terjedés mértékéhez képest színre és terjedelemre nézve is változik. A négy szó, mit a bazár egyik végén kimondunk, annak másik végén már húszra szaporodott fel. Példázgatásul a mondottakra a következő kis epizód szolgáljon:
Hét nappal miután Heratra érkeztem s éppen a bazárban ácsorogtam, egy persa zsibárus bolt előtt egy pár ócska, de még nem igen megviselt csizmát találtam elárusítás végett kiakasztva. Nyomasztó szegénységem dacára, a zord időjárás által mégis arra indíttatám magamat, hogy utolsó filléreimet e fényűzési cikk megszerzésére szenteljem s e célból társalgásba elegyedtem a persával. Az ócska csizmákról, beszélgetés közben új csizmákra jutottunk, új csizmákról utazásra, utazásról idegen országokra és nemzetekre s miután az alig egy negyedóráig tartó beszélgetés folyamában elárulám, hogy az ingiliz vagy frengi (angolok, európaiak,) obscurus népéről is némi kétes fogalommal bírok, iráni rókám csakhamar bennem is amaz aranydús emberfaj egy álarcos képviselőjét vélte felismerni, rendkívül nyájasnak mutatkozott, s későbbi fényesebb nyereség reményében, egy csekélységért engedte át a csizmát. Én kitaláltam a dolog miben voltát, de nem törődtem tovább vele, s a csizmákat hátamra vetve odább ballagtam. Alig tíz perccel később egy eleség-árus boltjába léptem, kenyeret veendő. Itt, legnagyobb meglepetésemre azt kérdezték tőlem, nem tartozom-é ama zarándok-társasághoz, melynek soraiban egy álruhás, dúsgazdag angol is utazik, s igaz-e, hogy ezen angol Herat városát, mely akkoriban csak egy romhalom volt, mindenestül meg akarja venni? A karaván szerail-ba érve azt találtam, hogy e hír a leghallatlanabb módon nagyobbítva, már is megelőzött s egy sereg kíváncsit csalt oda. Csak midőn az állítólagos britt Crőzust, a cellák legszegényebbikében, a puszta földön ülve, teljesen keleti foglalkozásnál találták s mi több, látták, hogy irigyeitől és bámulóitól egészen szakértő tolakodással alamizsnát kért, csak akkor hagytak végre békét nekem, ámbár a gyanú még mindig nem oszlott el. Hasonló dolog történt velem Bokharában is, s hogy az úgynevezett Bazár-gossip (Bazár-pletyka) mily hatalmassá, mily veszélyessé válhatik, azt a Szepoy-forradalom alatt 1857-ben, az angolok a legszomorúbb példák által tapasztalták.
Ma, hol a mohammedán Keleten minden gyors hanyatlásnak indult, ma, hol nagyság, pompa, fény és élet csak egy rég elmúlt s valószínűleg soha többé vissza nem térendő korszak bágyadt tükrözése képpen áll előttünk, a bazárok jelentősége szinte láthatólag fogy. A régiek romlásnak engedtetnek át, s újakat nem építenek többé. Minek is? Ahol az állami lét minden köteléke meglazult, ahol igazságügy és nyilvános bizottság már csak névleg léteznek, még ott rendszeres kereskedelemről és forgalomról nem lehet szó, s ennélfogva áruraktárak, karavánszerailok és bazárok egészen feleslegessé válnak. Még a jótékonysági hajlam is, a vágy, fényes épületek által egy nevet megörökíthetni, ama nemes passió, melynek Ázsia nem egy bazára köszöni származását, végképp letűnt, s hol vannak ama dúsgazdag kereskedők, magas tisztviselők és fejedelmek, kik vagyonukat ily módon akarnák felhasználni és azt megis tehetnék? Az ottomán császári birodalomban a bazárok már csaknem teljesen elvesztették előbbi fontosságukat: Persiában már csak romok merednek felénk, igaz, hogy nagyszerű, pompás romok, melyek a történelmi emlékek világításában, még mindig hatalmasan megragadják képzeletünket. Mily gazdag életet láthattak pl. annak idejében Tebrisz bazárjai? A bolthajtásos termekben egy gigantikus világváros fogalma tükröződött: khinaiak és mongolok, tatárok, indusok, persák, arabok, görögök és olaszok legtarkább viseleteikben hemzsegtek ottan s tág raktáraikban a legtávolabb égaljak természeti és műipari termékei halmozódtak össze. Amint a közékor utazói beszélik, napok kellettek reá, hogy a selyemáruk és brokátok árucsarnokaiban tájékozhassa magát az ember, s a vászonkereskedők által fizetett bér-összeg elegendő volt több nagy egyetem tanári karának és tanítványainak fenntartására! Hát még Iszpahán bazárja a Szefidák alatt, milyen lehetett az? Thevenot és Chardin csodadolgokat regélnek annak meseszerű gazdagságáról és pompájáról s a benne fel s alá hullámzó embertömeg fényes voltáról. Még ma is órákig tévelyeghet az utazó e bazár végképp elhagyott, puszta helyiségeiben, s én magam sem fogom soha elfelejteni a mélyen elszomorító, leverő benyomást mit egy séta e visszhangzó csarnokokban, lelkemben hátrahagyott. Ott, hol hajdanában egy egész világ kincsei és fényűzése ki valának állítva, ma síri csend uralkodik, s hol azelőtt naphosszat visszhangzott egy tevékeny néptömeg zaja, ma már csak kísértetiesen repdesnek a világosságot kerülő bőregerek. A bazárok fénykora mindörökre letűnt!

Keresztények és zsidók.

Már az elnevezés is "keleti keresztények", mellyel Ázsiában a keresztény hitsorsokat címezni szoktuk, kétszeres és nem közönséges érdeket rejt magába. Az utazó e keresztényekben lehetőleg rokonérzelmű és egy közös hit kötelékei által hozzá szíttó embereket vél feltalálni, míg másrészt a művelődés történészei és diplomaták bennük akarják felismerni ama kiváltságos közvetítőket, kik a nyugati kultúra és eszmék Keletre való átültetésére s ezen elaggot világrész megifjítására hivatvák. Mindkét nézet egy végképpen téves felfogáson alapul, mert aki helyesen akarja elemezni a mi kedves ázsiai hitfeleinket, az szedje össze minden vétkes és hibás tulajdont, minden előítéletet és türelmetlenséget, mely Mohammed különböző színű és nyelvű hívőinek sajátsága, toldja meg e tekintélyes summát jó adag szolgaisággal és elsatnyulással, hazugsággal és csalással, melyhez kiváló takarékossági hajlamot és szívós kitartást is mellékelhet, s meglesz a mindenesetre igen tarka keleti-keresztény lakosság hű típusának összlete. Hogy az ilyen kép vonásai, a vallási érzelgősség szépítő máza nélkül szemlélve, általánosságban még visszataszítóbbnak és ellenszenvesebbeknek tűnnek fel nekünk, mint maguk a mohammedánok jellemvonásai, ez egészen természetes. Ez szomorú, de igaz tény, melynek okait egyenlően kellene kutatni, úgy történelmi, mint vallási és néprajzi téren – oly foglalkozás, melytől ezúttal tartózkodom. A tucat számot meghaladó keresztény hitfelekezetek különféleségének elősorolásától is megkímélem a nyájas olvasót, miután a kicsinyes perkérdések fejtegetése, Krisztusnak fél, negyed vagy egész istenségét illetőleg, e helyen nem tartozik reám. Figyelmünk csak a három főnemzetiségre terjedjen ki, úgymint: az örmény, görög és szírokhaldäi keresztényekére, melyeket a maguk kendőzetlen valóságukban, családi, politikai és vallási lételük egész terjedelmében fogok bemutatni.

I.
Kisebb kirándulások, vagy hosszabb utazás alkalmával Keleten, kinek ne tűntek volna fel ama csontos, széles vállú emberek, széles fejjel, széles szemöldökkel, sötét vagy fénytelen szemekkel és vastag arcvonásokkal, kikkel a Paropamizusz hegységtől a Dunáig, a Kaukázustól egész Jáváig, egyenként vagy tömegesen, minden művelődési fokozatban, a legkülönbözőbb társadalmi állásokban, mindennemű viseletben és színben találkozunk. Élesen előtérbe nyomuló jelek által oly összefüggésről tanúskodnak, melynek létezése külsőleg alig észrevehetőleg, csak gyengén pislogó mécsképpen tűnik fel, titokban azonban, a végtelenbe gyűrűző láncszemeken hatalmas tűzként vonul át, s azokat tömör, elválaszthatatlan tömeggé olvasztja össze. E nép, mely földrajzi elszórtsága tekintetében csak is a zsidók és cigányok mögött marad el: az örmény, melyet Keleten Ermeninek neveznek. De óvakodjunk e név általánosító használatától, mert az örmények Rómán csüngő fraktiója, egész a nekivadulásig tiltakoznak ellene, ők, katholikusoknak nevezik magukat. Az örmény nevet sértő gúnynak tekintik, pedig a szó szoros értelmében inkább örmények a többieknél. E nép virágzó fénykora, Nagy- és Kis Arménia politikai nagyságának ideje már igen rég letűnt, és Ani és Szisz kőhalmazai, Erzerum és Erzingian közelében sokkal nagyobb érdekkel bírnak az európai utazóra nézve, sem mint Parthia és Róma egykor hatalmas elleneinek, környékbeli utódai előtt. Dehát mit is jelentenek düledező falak, ha a szentelt hagyományok és legendák eleven szava, százezrek, sőt millió emberek emlékében él és titkos ruganyképpen folytonos tevékenységben működik nemzedékről nemzedékre? Hadsator (Crucidatus) az öszvérhajcsár, ki a ponti hegység meredek utain mellettem üget mit sem tud örmény templomok romjai létezéséről. Útitársam, Ohán, egy Tebrizbe való kereskedő, távolról sejti, míg a Vartabet, (barát) Ucs-Kilisszéből, egy zárda a bajazidi úton, ahol éjjelezünk, már többet tud róla beszélni. Hosszú, sűrű, őszbecsavarodott szakállát simogatja, összevonja a kolossális fekete szemöldeket s az állítólagos efendinek, (t. i. szerény személyemnek) korrekt török írás nyelvben kenetteljes előadást tart, a hajdani örmény egyház t. i. annak papsága nagyságáról és hatalmáról. Mélyen beható, valóban lelkesült módon, azonban csak az örmény író Konstantinápolyban fog beszélni nekünk, nemzete nagyságáról. Hazai történelmének egyes korszakait, valamint az akkori szomszéd országok politikai eseményeit tüzetesen ismeri, s az örmény nép fényes jövője helyezett bizalma megingathatatlan, miután tisztán kitudja mutatni, hogy az a hosszú elnyomatás után végre mégis diadalmaskodni fog ellensége felett.
Hogy ezt az erőteljes, nehézkes, minden tekintetben szívós népet híven jellemezhessük, nem tehetünk jobbat, mint hogy az utóbb említett négy személyiséget a négy főosztály képviselőjeképpen mutassuk be. Hadsator, vagy nem bánom, Ágop, ha e név tán jobban tetszenék, Ván-ból származik, egy örmény fészekből, mely magas sziklák közepette fekszik, melyeknek meredek falai ékírásban hirdetnek persa hőstetteket; ezeknek kibetűzése Schulz német tudósnak életébe került. E szegényes hazát elhagyva, folyvást kurd lándzsáktól fenyegetve, Hadsator a part felé vette útját, hol az árucsomagok elszállítására, széles, erős hátak és edzett izmok szükségeltetnek, oly előnyök, melyekkel a természet igen gazdagon látta el Arménia gyermekeit. Hadsator éveken keresztül cipelte az ördöngősen nehéz freng-pamut és vászon csomagokat, megannyi tömör vaspántokkal összetartott súlyos darabot, melyeket a trébizondi kikötőben állomásozó hajókból, a magasan fekvő khánba kelle szállítania, míg végre oly összeget teremtett elő széles hátával, hogy néhány tehervonó állatot vehetett s szállító üzletet kezdhetett. Mit ezelőtt saját háta cipelt, azt most iráni kereskedők contójára szamarainak háta viszi be Erzerumba és más helyekre.... s mellettük a legjobb kedvben gyalogol a szállító úr, tréfálózva, játszva, de egyre számítgatva is, mennyi tiszta jövedelme marad az expedícióból, ha a szalma, istálló, és abrak költségei leszámítvák. Csak abrakra és szalmára gondol a jó ember, saját fenntartása kevés gondot szerez neki, miután naponta háromszoros kenyér és hagyma adaga mindössze is nem kerül annyiba, mint egy szerény kis szamárka napontai ellátása. S Hadsator mégis egészséges és derék, tenyeres-talpas legény s rongyos utazóruhája után senki se hinné, hogy háza, udvara igen csinosan van felszerelve, hogy gyermekei jól öltöztetnek, jól tartatnak és szint oly jól taníttatnak is. –
Aki már vállalkozóbb szelemmel bír, vegyünk pl. egy Agop-ot vagy Szerkiz-t, az utját a parttól egész Stambulig folytatja, Stambul-ig minden földi kincs, minden emberi remény, és minden végzethatározat e páratlan központjáig. Itt különböző carriére kínálkozik neki, melyek közül szellemi és testi hajlamai és tehetségei szerint válogathat. Aki a nemzeti művészetben a csuszás-mászás, hajlongás, elsimulás és megalázásban kiválóbb tökélyre emelkedett, szolgának szegődik egy mohammedán házhoz, t. i. Aivasz lesz, vagyis a török háztartás azon személyisége, mely a ház legrosszabb részében lakik, a szolgasereg legutolsója, a legalacsonyabb szolgálatokra használtatik, azonban a mindenütt uralgó patriárkális szellem következtében, alázatos állása és idegen volta dacára, itt-ott mégis a ház belső tagjának tekintetik, s legtöbb esetben kis vagyont kapargat össze magának. Ha azonban az új jövevény csontjai keménysége és tartósságába több bizalmat helyez, mint jelleme simulékonyságába, akkor inkább Hammal lesz, t. i. teherhordó; szemer-t, vagyis egy kicsi, szalmával töltött bőrnyerget vesz magának, azon kisebb terheket visz, vagy pedig a szirik-et, egy hosszú póznát a vállára veti, hogy egy vagy két társsal ama herkulesi tetteket vigyen véghez, melyek az európai nézőt Pérában, jogos bámulatba ejtik. Néha négy ilyen hammalt lát az ember, amint a két pózna egyszerű készülékének segítségével 15, sőt 20 mázsányi terhet, gyorslépéssel visznek fel a meredek hegyi úton. Meztelen lábuk minden ere feldagadt, a vér arcukba szállt, a föld csaknem remeg nehéz léptük alatt – s ezen emberek, az acélos vállcsontokkal, a legegyszerűbb eledellel, rossz helyiségekben élnek, azon felül még az éjjeli nyugalmat sem élvezhetik háborítatlanul, mert többnyire raktárőrökként is szerepelnek. Amint látjuk, az egyik edzett csontok, a másik jellemhajlékonyság révén haladt az élet göröngyös útjain, mindkettő kis összeget gyűjtögetett, s most visszatérnek a szegényes hazai völgybe, hol Krőzusok gyanánt üdvözöltetnek, hol tapasztalataikat magasra becsülik, sőt magas rangú urak egykori szolgái lévén, még félnek is tőlük. Ezen Ágopé-k és Szerkizek némelyei Hadsikká válva térnek haza; megengedték maguknak a Krisztus urunk sírjához való zarándokolás fényűzését; a feltámadás ünnepén Jeruzsálem nagy egyházában imádkoztak, látták az örök csodalángot, és kikapták a maguk részét a görög ütlegekből és békekötő török markokból. A szent helyeken, verekedés utján szerzett sebek és kék szemek csakhamar eltűnnek, de a vallási lelkesültség fénysugarai élethossziglan környezik őket.
Minthogy e tipikus két egyéniség kíséretében szerencsésen falura jutottunk, egy füst alatt az örmény földmívest is szemügyre akarjuk venni. A földmívelés örök idők óta kedvenc foglalkozása volt e népnek, melynek a testi erő és kitartás a rögmívelésében épp oly mérvben válik előnyére, mint a görögnek a kereskedelmi téren szellemi és testi mozgékonysága. A kellemes és jövedelmező élet-hivatások sorába, a földmívelés az örményeknél nem számítható. A verejtékes munka szerény jövedelmén először is a pap csipdes, – az örményeknél szerény és lelkiismeretes csőröcskével; őt követi az adóbehajtó, itt is oly nagybélű mint Isten egyéb országaiban, ki már nagyobb harapásokat szakít magának, – s ha az örmény földmíves ekképp eleget tett "Istennek és Császárnak," még mindig nem biztos a maradékra nézve s a szomszéd kurd rablók által egy évben legalább tízszer kiraboltatik és meglopatik, sőt néha birtoka védelme alatt még agyon is üttetik. Ez korántsem túlzás, mert utazásaim alatt gyakran vonultam át örmény falukon, melyekben a fegyverképes férfiak évről évre, napról napra felfegyverkezve, házaik lapos tetőzetén őrt állva töltötték az éjt, hogy a kurd megrohanások elől megvédhessék magukat. Az ily élet valóban vas-kitartást igényel! S dacára e szomorú állapotoknak, az örmény mégis többnyire vagyonossá válik, sőt gazdaggá is, előszeretettel visz pénz, rectius, uzsora-üzletet, s ott ahol a helybeli hatóság, persze drágán megvásárolt oltalma alatt, biztonságban érzi magát, a legkönyörtelenebbül tudja kizsákmányolni a karmai közé jutott szerencsétlent.
Amint egy kis tőkét takarított meg az örmény, már a kerületi fővárossal cseréli fel rongyos faluját; ezután még tágabb tért keres tevékenységének, s a kerületi városból a székvárosba megy lakni, ahol csak úgy hemzseg a sok lusta és pazar efendi, bég és pasa, s ahol az uzsorás obscurus állásából a "Multezim," vagyis az adóbérlő, vagy házi- és udvari-bankár hangzatosabb állására emelkedik. Ezentúl a Cseleb(8) (úr) címét viseli, az előbbi Csorbadsi helyett.
8)A Cselebei, vagy Csorbadsi címek csak az újabb korban adatnak keresztényeknek, azelőtt ezek kizárólag mohammedánokat megillető rangcímek voltak.)
De csak névszerint úr; csak látni kell, mily kutyaszerű alázatossággal, ily hajlongások és görnyedezések közt szokták ezen urak pénzüket és személyüket felajánlani, hogy megértse az ember, mily gazsággal szívják mindazoknak vérét, kik pénzügyekbe bocsátkoznak velük. Azelőtt, a török kényuralom szabad idejében, gyakran az ellenkező viszony állt elő; az efendi, bey vagy pasa egész türelmesen tönkre tétette magát az örmény által, de alig telt meg az örmény erszénye a megpukkadásig, midőn röviden bántak el véle, a bankár árulással vagy csalással vádoltatott, lenyakaztatott vagy felakasztatott s a csöppenként elvesztett vagyon egyszerre, tömegesen tért vissza egykori birtokosához. Ezen önkénytelen halál aztán a szolga, pártfogója iránt tanúsított ritka hűsége képpen proklamáltatott. A gyöngédtelen módon örökre elaltatott sírkövén egy alak ábrázoltatott, mely fejét vagy hóna alatt hordá, vagy lábai közt heverteté, ami által a kiszenvedett családja nem annyira a rajtuk elkövetett gyalázatot, mint inkább megadásteli alázatosságát akarta kifejezni, mert volt rá eset, hogy a kivégeztetettnek fiai, atyjuk gyilkosánál ismét bankár állást foglaltak el, ismét meggazdagodtak, hogy harmad vagy negyed íz-ben újra a leírt módon fejezzék be életüket. Valóban, mindkét félre nézve egyaránt gyalázatos!
Ma, hol a Boszporus partjain nem a törökök, de az európai követségek hangadók, hol ezen örmény uzsorások valamely követség nyílt vagy titkos oltalmában részesülnek, s e kizsákmányolás a jövendőbeli megtérítés veszélye nélkül mehet véghez, a török társadalom végképpeni elszegényedése van munkálatban. Az egész tőke, igen kevés kivétellel az örmények kezében összpontosul, kik mellesleg a galatai tőzsde főmatadorjaivá növik ki magukat. E ravasz, lelkiismeretlen s fondorkodó pénzemberekkel szemben nehéz valamit keresztülvinni s az öreg Rothschildnak tökéletesen igaza volt ama híres mondásával: "Zárják be az egész világ zsidait és örményeit egy börzecsarnokba, s egy félóra leteltével az elsők minden pénze az utóbbiak zsebében lesz található." Különben, modern örmény tőzsdematadorok dicséretére legyen mondva, hogy az olykor piszkos, olykor tiszta úton szerzett pénzből, szívesen áldoznak nemzeti - humanisztikus célokra, s a látogató ki kitűnő iskoláikat Konstantinápolyban, tanintézeteiket Velencében, Párisban és Rómában szemléli, tekintettel a művelődési törekvésekre, a szerzemény-forrás minőségéről meg fog feledkezni.
Mint mesterember az örmény szinte nem játszik jelentéktelen szerepet, de csak az ipar azon ágaiban, melyek már évszázadok óta törzse sajátságaihoz tartoznak. Aki a nemesfémmel nem tud kereskedni, az legalább feldolgozza s ezért a török birodalom legtöbb aranymívese örmény. A szabók, szűcsök és szakácsok is örmények, mi az uralkodók és uraltak közti hasonízlésre mutat, valamint egyáltalán a közösség bizonyos foka észlelhető a kettőnek szokásaiban és erkölcseiben; – úgy pl. a hárem-szokás épp oly szigorral tartatik fenn az örményeknél mint a mohammedánoknál. S ebben talál magyarázatot ama sajátságos viszony, melyben a kettő egymáshoz áll, holott az örmény valamennyi Raja közt a legkevésbé rokonszenves az oszmánli előtt, s ez mégis leginkább azzal szövetkezik és szövetkezni kénytelen, mert az örmény minden keresztény közt, természeti hajlamainál fogva legkeletiebb. Nem csak a kisebb és nagyobb főurak háztartásában, de még a császári palotában is, mindenkor az örmény volt az egyedüli idegen, kinek folyvást szabad volt a bemenet s ki még a bizalomnak bizonyos nemét élvezé. Senki sem érti nálánál jobban, mint kell a moszlim győztes gyöngeségeinek hízelegni, és zsarnok gyanúját a bókok és elismerés tömkeleges tömjénfüstjébe fullasztani. Ez oka annak is, hogy a szívós, tömör örmény nép elem, aránylag legkevesebbet szenvedett a zsarnokoskodó oszmán uralom alatt; simult és hajolt, de meg nem törött, mert míg százezrivel számítjuk a boszniai, bulgár, albániai, sőt görög mohamedánokat, egyetlenegy törökhitű sem létezik, ki örményül beszélne. Meglehet, sőt tán valószínű is, hogy a moszlim-tatár hatalom virágkorában, t. i. a XIII. és XIV. században egyes áttérítések sikerültek, azonban a tömeges áttérés példáiról alig hallottunk, s e szívósság, e fényesen kipróbált kitartás a legbiztosabb kezességül szolgálnak e nép nemzeti jövőjére nézve. Az örmény nép nemzeti felélesztésének nagy munkája csendesen, zajtalanul, a legcsekélyebb gyanú ébresztése nélkül vette kezdetét e század első évtizedeiben, s mindennap előforduló dolog, hogy e népegyesületnek még megcsökönyösödött matérialistái is tartósan, fáradatlanul támogatják a szellemi törekvést. Az Ó-örmény történelem és nyelvészet, mit azelőtt csak egy-egy öreg pap ápolgatott csendes cellájának homályában, ma már a fővárosok elemi iskoláiban is taníttatnak, s közel vannak hozzá, hogy közbirtokká váljanak; s éppen mert e nép zaj és feltűnés nélkül, bámulatra- és dicséretreméltó kitartással látott az újjászületés munkájához, éppen azért, annál valószínűbb a siker és győzelem. Ázsia minden keresztényei közt a közel három milliónyi örmény leginkább érdemli meg Nyugat rokonszenvét és mindenesetre legméltóbbak egy jobb jövőre.
Az örmények, kezdetben felemlített földrajzi elterjedtségük dacára, eddig mégis leginkább csak e nép Törökországban megtelepedett részéről beszéltünk. Nagy mennyiségű örmény orosz hatalom alatt is áll, s Anglia ázsiai birtokaiban, kiváltképpen a kereskedelmi városokban, igen sokan laknak. Turkesztánban soha sem tűrettek meg, azonban idővel Kabulban mégis megtelepedett néhány család s a mohammedán birodalmak közt Törökország után, örmény alattvalóinak tekintetéből még csak Persia említendő. Az alig megnevezésre méltó csekély örmény lakosság az utóbb nevezett országban, csaknem azon gondolatra hozza az embert, hogy a Szasszanidák és Nagyörmények közti régi gyűlölség, mely ezer esztendőn túl, minden barátságos és békés közlekedést meggátolt, még mindig él és működik. Bizonyos tekintetben ez csakugyan áll is, mert Irán örmény telepítvényei nagyobbrészt úgyszólván erőszakosan kerültek oda. A persa anarchia és síita fanatizmus, a keresztény idegent sohasem vonzhatta különösen hívólag, s a régi előnyök dacára, melyeket a messzelátó II. Abbasz Sah engedélyezett az Araxes partjairól Iszpahán egyik külvárosába vándorolt örményeknek, Új-Dsulfa mégsem juthatott soha virágzásra, s csak a püspökök nyakáról alálógó orosz Szaniszló-rend ragyogása, képes némileg feléleszteni az egyházilag szétváltak – (az európai pártfogolás, néhány család katolizálásának előmozdítása által, a legvadabb felekezeti dühre adott alkalmat,) – s a persa hatalom hiány következtében minden igazságtalanságnak átengedett keresztény alattvalók reményeit.

II.
Hogy a keleti keresztény világ második képviselőjével megismerkedhessünk, Törökország északi szélességétől kissé délnek kell fordulnunk, ahol a lég enyhébb, a növényzet bujább, az ember simulékonyabb és mozgékonyabb. Az utóbbi tekintetben, a görög csakugyan égalji szélességi foka hű képviselőjének nevezhető. Már külső megjelenése is éles ellentétről tanúskodik örmény hitsorsosával szemben. Arcvonásai, beszédmodora, taglejtése, egész lénye, bizonyos könnyelműség, vagy ha úgy akarjuk, bizonyos finomság nyomát árulják el. Járás helyett akár táncolhatna, beszéd helyett énekelne, gondolkozás helyett rajongana s e könnyelműség és frivolitás symptomáit, politikai és vallási eljárásában, minden tettében, egész életpályáján annyira felmutatja, mintha komolyság és szoliditás, becsületesség és erély nem is illenének a tisztességes keresztény emberhez. Hogy az ily természeti hajlamokkal megáldott, ily szellemi tulajdonú emberek, az európai s főleg a francia Nyugattal való sűrű közlekedés következtében igen csodálatos szentekké fejlődtek, könnyen megérthető, ennélfogva percig sem tűnhetik fel, hogy ezen emberek a Keleten található nyugati kultúra legügyesebb komédiásaivá nőtték ki magukat. Két évtizeddel ezelőtt Perában még oly görögökkel lehetett találkozni, kik a kérdésre: "Étesvous Gréc?" egy: "Ze suis Francais,"-val (az éles szisszenő hangok, valamint az "ö", "ü", a görög szólás szervezetében hiányzanak,) feleltek, s az újonnan érkezett, a klassikai Görögországról álmodó európai nem tudott eléggé csodálkozni, hogy az ó Hellének ivadéka még nemzetiségét is szégyellheti, sőt meg is tagadhatja. – Ezen ál-franciáskodás, különben csak az ál-törökösségnek egyik újabb változata a közelmúltból, midőn a híres fanarióták, melyekből még ma is létezik néhány példány, remekeltek benne. Legelevenebben maradt meg emlékemben egy logogetha (a törökök úgy mondják, hogy "lohfet") személyisége, kivel főnököm, az egykori külügyér házánál volt alkalmam találkozni. Az ember, egy modern Ulyszes hírében állt, s tévelygő utai a török nagyok konákjaiból az orosz követség palotájába, s Seikh-ul-Iszlam házától, a görög pátriárka lakásába, csakugyan megérdemelték volna, ha nem is a megénekeltetést, legalább hát a leíratást. Emlékemben még mindig szemeim előtt lebeg a korának dacára, még igen simulékony és könnyű lábú "lohfet" sovány alakja, amint kifogástalan török ildomossággal guggolt pasám mellett a díványon és halkan társalogva, tüzes, gyanús szemekkel pillantott körül. Jelenlétem kiválóan útjában látszott lenni, s ha zavarodottan felém pillantott, rendesen az Iszlám és török hatalom előnyeit dicsérte valamely hallatlan hízelgéssel, vagy más efféle szemtelen hazugságot bocsátott ki keskeny ajkai közül. A ravasz fanarióta sejtette, hogy az európai a török házban nyelvészet és irodalom mellett, még a szokásokat és jellemeket is figyelemmel kíséri s valószínűleg érdekében állt, hogy ne fényképeztessék le élethíven; ama csodálatos rejtvény: hogy a porba alázott görög kereszténység miképp húzhatott hasznot a győzedelmes Iszlamból, szinte csak akkor fejthető meg, ha látjuk, mily ügyesen játszik a görög ravaszság a török bárgyúsággal, igen csak így foghatjuk fel a tényt, hogy a görögök nem csak fenntartják magukat, de még magas állásokra és gazdagságra is szert tehettek.
A Logothethak e mutatványában a görög társaság legfőbb csúcsai képével is megismertetem a nyájas olvasót. Oda legelőször is az úgynevezett értelmiség tartozik, emberek, kik lakkcipőt és glaszékesztyűt viselnek, ennélfogva, a nyugati kultúra mázának képviselői, franciául csevegnek és mindig leghangosabban beszélnek ha a pérai vagy szmyrnai kávéházakban vagy pedig újonnan érkezett európaiak társaságában török barbarizmusról van szó. Hallgassunk meg egyszer egy ily Dimitraki Paolaki-t vagy Antunakit, amint valamely pérai kávéház kerek asztalánál ülve, egy pohár pálinkával támogatott nemzeti lelkesültséggel kel ki a törökök ellen. Minden szó egy gyalázás, minden hang egy megvetés; szemeit forgatja, öklét rázza, s ha közbe nem lépne éppen a pincér, ki-kinyújtott kézzel a pálinka árát követeli, – fizetni, mit a görög még az egész törökfajzatnál is jobban gyűlöl, – ki tudja mi lenne e felindulás vége! Ez így megy Perában. De menjünk el egyszer Konstantinápolyba, s vegyünk szemügyre egy ilyen Dimitriakit Paolakit vagy Antunakit, miképp viseli magát a török konak-ban az efendivel szemben. Az ajtó melletti utolsó helyet választotta, s merő szerénységből annak is csak a szélére ül. Összetett kezekkel, szemlesütve, fejét félősen vállai közé húzva, halkan és nyugodtan a dicséret cukor-édes szavait fogyasztja; nem hallani tőle egyebet, mint a törökökre vonatkozó mély alázatosság és hála kifejezéseit. Az ember olyan, mintha kicserélték volna, s valóban próféta-szem kellene hozzá, hogy a pálinkás pohárnál látott Dimitriakit felismerjük azon egyénben, kivel most az efendi előtt találkozunk. Ezen métamorphozis természetesen okkal-móddal jár, mert a Közel-Kelet e fajta kultúrahőse mindenekelőtt pénzt szükségel, hogy pálinkát, lakkcipőt, glaszékesztyűt és egyéb kultúrtárgyakat vehessen magának; pénzt, melytől azonban csak nehezen vagy nem is válik meg ha valódi művelődési célokról, görög oskolákról és görög irodalomról van szó. E görögök legérdekesebb jellemvonását kétségtelenül amaz éles ellentét képezi, mely minden frenk csillám iránti rokonszenvükben, és maguk a frenkek (európaiak) iránti elkeseredett gyűlöltségében észlelhető, mert a frenkeket, bizonyos körülmények közt még a törököknél is megvetésre méltóbaknak tartják, s legfőképp újabb időben nem állhatják őket, amióta a Keleten megtelepedett európaiak a görögökkel üzleti téren oly komoly versenyre szálltak, sőt alkalmilag a törököket a görögök megbízhatatlan kezére is figyelmeztetni szokták. Hogy e görögök tehát, a lételérti harcban, az európaiakat frenk-kutyáknak nevezik (Skylifrankoi) tán következetlennek mondható, azonban legalább megmagyarázható; de hogy e "Kutyáktól," kiket minden nyomorúságért és szerencsétlenségért, mely "a nagy hellén nemzetet" újabb időkben érte, felelőssé tesznek, határozottan segélyt követelnek a nemzeti ügyben, s köszönetül aztán megkövezik őket – azt soha sem tudtam kellőleg megérteni. Nemes halottja Missolunghinak, Navarin szegény hősei, valóban, utódaitok más címeket érdemelnének!
A legalsóbb osztályról, t. i. a tulajdonképpeni görög népről, e Fallmereyer által már kimerítőleg ismertetett etnographiai egyvelegről, tán még legtöbb jót lehet mondani. A görög dohány és fűszer árus, asztalos, kőműves, halász, stb., átlag tevékeny ugyan, de korántsem oly dolgos mint az örmény, s mindaddig míg bizonyos kis tőkét nem gyűjtött, elég tisztességes ember, már t. i., annyira amennyire a görög egyáltalán tisztességes lehet. De alig tett valamit félre, a pap már gyakrabban jelenik meg házánál, – az egyház emberei mindjárt megérzik hol vannak afféle sárga madarak. – Felszólíttatik járulna hozzá egy szentkép megvételéhez, érdeklődjék a szegény Egyház sorsa iránt. Az Egyházból, a kasinóba jut, ahol rakit fogyasztanak és végtelenbe politizálnak, mert a Biblia után a hírlapok képezik a görögök főolvasmányát; ott mindenki politikával foglalkozik, oly hajlam, mely a hihetetlen műveletlenséggel, melyet egy lelkiismeretlen, tudatlan papság a görög népnél istápol és fenntart, - sajátságos ellentétben áll. Ily úton-módon, a már természeténél fogva a dolce farn nienté-re hajlandó egyén, csakhamar mindenféle bűnökre vetemedik, s ebben rejlik oka annak, ha szellemi ruganyosság, testi hajlékonyság és kiváló előnyök dacára, a görög nép elsőbbségre vágyó törekvései eddig eredménytelenek maradtak; csak így magyarázható meg a körülmény, hogy a külsőleg nehézkes, vaskos kinézésű örmény az ázsiai keresztények közt a szolid nemzeti önállóság megállapítására több kilátással bír, mint az évtizedek óta Keleten világi kultúr-hivatásával kérkedő görög.

III.
A görögök után, - és érdemeik szerint a sorozat egészen helyes, – a sémi keresztényekről is említést kell tennem, t. i. azok keresztényekről, kik ugyan Mohammed nyelvét beszélik, azonban Mohammed tanainak, tizenkét századnál tovább sikeresen ellenálltak. Igaz, hogy e siker inkább sziklaföldjük keménységének és magasságának, mintsem jellemük edzettségének és szellemi magaslatának tulajdonítható, mert ha áttekintjük a földterületeket, melyek e népek által lakatnak, meggyőződhetünk róla, hogy a Maroniták-, Malkiták-, és Nestoriánusoknak csak azért sikerült a moszlin hódítás magasan zajló hullámzása közepette a keresztet fenntartani, mivel hazájuk völgyei és sziklatorkolatai nem voltak ugyan ismeretlenek a hódítók előtt, azonban sokkal rejtettebb fekvésűek valának, semhogy különös vonzerőt gyakorolhattak volna, az elfoglaltatásra. Amíg tehát e völgyek és hegytorkolatok a moszlimoktól nem vétettek figyelembe, az európaiak által meg nem utaztattak, a házi béke a szigorú felekezeti szellemért rajongó keresztények közt egyrészt s a jó viszony az uralkodók és legyőzöttek közt másrészt, nem igen lett megzavarva; s ezen állapot mindaddig tartott, míg a keresztény Európa megérkezettnek találta az időt, hogy Ázsiabeli hitsorsosairól gondoskodjék. A szeretet első jelei sárkányfogak valának, melyeket a katholicizmus vetett el, s midőn rövid vártatva a diplomácia állítólagosan humanisztikus elvekből interveniált, ekkor ama szomorú látvány fejlődött, hogy egy nyelvet beszélő, egy származásbeli keresztények majd egymás ellen dühöngtek, majd meg az uralkodó és túl hatalmas faj ellen hasztalan harcokban és ellenszegülésben lázadtak fel. Ahol a szenvedélyek fel vannak korbácsolva, ahol mindig ökölbe van szorítva a kéz, ott szellemi és anyagi fejlődésről nem lehet szó, s ennélfogva nem csodálkozatunk, ha a keresztény arabokat süllyedtebbeknek, mélyebb hanyatlásnak indultnak találjuk mint az örményeket és görögöket.
Vegyük szemügyre a Maronitákat, Tarabulusztól Szaidáig, Franciaország és Róma eme kedvenc gyermekeit, s azonnal felfogjuk ismerni, hogy a szomorú körülmények okozója csak is a papság, mely itt feltétlen hatalom birtokában lévén, az ájtatos nyáj – s itt az egész világ ájtatos – lelke és erszénye fölött uralkodik és sokkal inkább kínozza a szíriai keresztényeket, mint ama zsarnokiaknak elhíresztelt konstantinápolyi kibocsájtványok, vagy a hajdankori hírhedett arab-moszlim kényuralom. Néhány, részint Rómában elsajátított, részint Róma által közvetített műveltségi foszlánnyal felcifrázva – sokan franciául, olaszul és latinul is beszélnek, – ama keresztények egészen arra valók, hogy a katholikus Európa rokonszenvét felébresszék, mely rokonszenvet igen ügyesen csengő pénzzé tudják átváltoztatni, mert nincs Krisztus urunk sírjához zarándokoló keresztény, ki a Libanon átutazása alkalmával erszényét a maronita papok ékesszólása előtt elzárhatná. Hasonló sikerrel működnek akatholika Európában szétküldött kolduló barátok. Könyöradományokat gyűjtenek egy templom átépítéséhez, egy iskola alapítására, vagy egy kápolna restaurációjára; – de mint borzadnának vissza az ájtatos adakozók, ha tudnák, hogy pénzük szent építmények helyett, ő püspöki vagy patriarka méltósága házának javítására, vagy egy új terrasse emelésére, vagy az istállók tágítására használtatik; mert a püspökök vagy patriarkák igen nagy urak ám, a szó legszorosabb értelmében római pasák, kik az eredeti pasáktól csak annyiban különböznek, amennyiben pipahordozói, kengyelvastartói, vagy püspök-pálcavivői kíséretük nem közönséges emberekből áll, hanem különböző ranggal bíró papok vagy barátokból. A patriárka téli palotája Szouk-on, vagy nyári rezidenciája Uadi-Kadisában, inkább valamely keleti despóta fényűzőháztartására hasonlít, mintsem egy évszázadok óta moszlim nyűg alatt elszegényedett nyáj főpásztorának lakására.
Amilyen az úr, olyan a szolga. Amit a papságról mondunk az a maronita népre is rá illik, azon egy különbséggel, hogy amazok az elnyomók és csalók, ezek pedig az elnyomottak és megcsalottak. Külső megjelenésében a maronita erősen emlékeztet az örményre, de kevésbé a görögre; jelleme azonban, mindkettőnek vegyülékét tünteti fel. Akár falun van, akár városban, akár csizmadia, szabó, takács vagy földműves, a maronita ritkán emelkedik túl a kiskereskedőn. Bár szint oly szögletes, nehézkes és esetlen mint az örmény, annak kitartását és állhatosságát teljesen nélkülözi, s habár a görög ravaszságát és furfangosságát utánozni igyekszik, mégsem képes annak szellemi ügyességét felmutatni. Szóval e, legföljebb 200.000 lelket számító népecske, melynek ősei hajdan a keresztes háborúk idejében oly fényes szállító-üzletet vittek, teljesen érdemetlen azon nagy szeretetre, melyet a katholikus Franciaország legalább azelőtt, iránta tanúsított; szintúgy tévedés is volt a francia kormány részéről, hogy a maronitákból faragott emeltyűt és támaszt keleti befolyása számára. A malkitákról, az alig 50.000 számító görögkatholikus arabokról, általában dicsérettel szólnak. Amint mondják, úgy külső- valamint szinte jellemük fővonásaiban keveset különböznek mohammedán törzstársaiktól. Soha sem koldultak európai protekcióért, az arab nyelvnek szenvedélyes ápolói s épp oly büszkék nemzetiségükre, mint a próféta tanainak vastag túrbános követői. Meglehet, hogy éppen ezen tulajdonaik következtében a malkiták kevésbé valának kitéve üldöztetéseknek, mint a Libanon többi keresztényei, mi Kurdisztánban a nesztóriánusoknál szinte úgy volt, kik évszázadokon keresztül bántatlanul éltek rabló kurdok közepette, s csak akkor látták kitéve magukat egy Bedr-khanbey iszonyú irtóháborújának, miután amerikai hittérítők jelentek meg, a kezdetleges, de boldog állapotban élő keresztény kecskepásztorokat a "valódi hit" áldásaiban részesítendők. Igen, még ezen "áldások" kiosztása miatt is, összevesztek az amerikai misszionáriusok az anglikánusokkal s az apostoli szent munka érdekébeni lelkesültségben, a szegény nesztóriánusok addig-addig hurcoltattak ide-oda, míg végre a rabló s gyilkoló kedvű kurdoknak estek martalékul és a Zab folyó, több mint 100.000 keresztény vérétől pirosodva folyt alá a völgybe. Az irtózatos esemény a versenyző protestáns missziók működésének a török-Kurdisztánban véget vetett ugyan, Iránban azonban, t. i. azon hegyek keleti oldalán még iszonyúbban ismétlődött. Itt Róma jelent meg Lazaristáival harmadik bajnokképpen a hittérítő harcban. Urumieh és Szauds-Bulak szegény nesztóriánusai egészen elámultak úgynevezett európai hittársaik oly váratlanul nyilvánuló eleven érdeke fölött, miután eddig már azért sem gondoltak sokat velük, mert saját fogalmaik a kereszténységről igen zavartak, s mert az idegen országbeli hittérítőkben nem amerikaiakat, angolokat és franciákat láttak, hanem egyszerűen csak frengi-ket, s nem khaldani-kat (vagyis nesztóriánusokat), tehát nem keresztényeket. Hisz eleinte e misszionáriusok még ezen ősrégi keresztények hittételeiről sem bírtak biztos tudomást szerezni, mert papjaik a műveltség legalsóbb fokán állanak, s szigorú theokratikus alkotmányukban a patriárka és többi papság nem tudományossága és az esztraugeló (ó-szír) nyelven írt hitkönyvekbeni olvasottsága szerint tiszteltetik és becsültetik, hanem nyájaik és földeik száma szerint. Ma, körülbelül félszázad folyt le a persa nesztoriánusok megtérítése óta s eredményei mégis határozottan nemleges természetűek, ha csak abban nem akarnak sikert látni, hogy nesztoriánus papok koldulólevelekkel barangolták be Európát. Az utolsó években, csak magában Magyarországban is három hosszú szakállú és hosszú ruhájú úgynevezett püspök tolvaj és csaló gyanánt fogatott be s a rendőrség által utasíttatott ki.
A nesztóriánusokat 200.000 lélekre számítják. A nép maga arcvonásaiban sémi-fajának csak igen gyönge jellegeit hordja s jellemére nézve a közel lakó moszlimektől feltünőleg különbözik. A nesztóriánus a szigorúan patriarkál uralom kötelékei által a papsághoz, az ország arisztokratájához van kötve. Életmódjában mérsékelt, szerény, sőt félénk s mindazon jeleket tünteti fel, melyek a szaszanidok, arabok, törökök, mongolok és persák által sok századéveken keresztül szenvedett elnyomatás természetes következményei. A keresztény időszámítás első korszakaiban a nesztoriánus kereszténység befolyása a keleti Ázsia legtávolabbi vidékeire kiterjedt. Merv, Szamarkand, Kasgar és Khoten püspökségek valának és a kereszt igen közel állt a buddhizmus ellen folytatott harc diadalához s mily különböző módon alakult volna Közép-Ázsia sorsa, ha az Iszlam mindjárt első keletkezésekor elnyomatik.

IV.
Nincsen meglepőbb, s mondjuk ki őszintén, nincsen szomorúbb állapot, mint a zsidók nyomorult sorsa a moszlim Ázsia különböző országaiban, oly sors, mely időnként tán enyhébb korszakot látott, egészben véve azonban mindig sokkal nyomasztóbb volt a keresztényekénél. Ha Európa az ázsiai történelem ezen élő múmiáit a lefolyt századok alatt üldözte, a középkori nyerseség e tette részint a fanatikusok természetes gyűlöletéből magyaráztatik ki, mellyel Krisztus-nak állítólagos ellenségei és keresztre feszítői iránt viseltettek; ellenben a moszlim népeknél, ahol az egész keresztrefeszítést tagadják s a zsidók a korán Isza és Merjem-ével (Jézus és Mária) csak igen keveset jönnek érintkezésbe, ez nem számítható be az ellenségeskedések okául s annál feltűnőbb marad, hogy a jahudi, dsehud, vagy csufut (zsidó) név, ott minden gyalázat, gúny és megvetés quintessentiáját képviseli; sőt a nyelv minden kitétele tehetetlen és gyönge arra, hogy a moszlimok zsidó elleni undorának kellő kifejezést szolgáltasson. Aki azt hinné, hogy Mohammed harcai Arábia zsidai ellen idézik elő e szenvedélyes gyűlölséget, az nagyon csalódnék, mert tízezer mohammedán közül alig tudja egy, mily viszonyban áll prófétája Arábia zsidóihoz, s nem-é rendkívül meglepő, hogy a két vallás szertartási formaságaiban létező hasonlatok, pl. a tartózkodás a tisztátalanoknak mondott állatoktól, továbbá a kötelezett leöletés, vallásos mosdások, stb. stb. a két hittan követőit, a több ezer esztendei együttélés dacára, nemcsak hogy nem hozták egymáshoz közelebb, de sőt még tátongóbbá teszik a köztük létező űrt, mint az a moszlimok és keresztények, vagy buddhistáknál mondható. Igaz, hogy a zsidó a moszlimok szemében kétszeres hitetlen, mert Mohammedet valamint Krisztust is tagadja, de ezt kevésbé látszanak tekintetve venni; az Izrael fiai iránt táplált gyűlölség és megvetés hagyományos, az ó-történelem népeinek egy szomorú hagyatéka, melyet a következő nemzedékek híven megőriztek.
S nem-e még meglepőbb, hogy Ázsia mai zsidói rettentő gyűlölségre, és ellenségeskedésre kevés vagy éppen semmi okot sem adnak, mert jellemük fő vonásaiban Kelet keresztény lakosságánál sokkal többre becsülendők s minden tekintetben jobb bánásmódot érdemelnének. Nézeteiben a zsidó ugyan keveset különbözik a többi keletitől. Ő is vak fatalista, ő is a legszívósabban ragaszkodik a régi szokásokhoz, az ő vallása is a babona, ízetlen csoda-legendák s több effélék tarkaságaiból szövődött, ő is ápolja a szentek sírjait s híres istenfélő emberek lábnyomait csókolja – de az ezredéves elnyomatás lelkében még sem törte meg oly mérvben a nemes érzelmeket, mint az keresztény sorstársainál észlelhető. Gyáva ugyan, de nem áruló; szenvedélyes, bosszúálló és tettei és magaviselete által az idegennél inkább sajnálatot ébreszt, mintsem megvetést. Valamint a külső kényszer és elnyomatás a társadalomban mindenütt gyöngédebb családi viszonyt, sőt még a távol eső tagoknak is szorosabb, szenvedélyesebb átkarolását eredményezi, úgy Ázsia zsidóinál ez még inkább észlelhető, mint az európaiaknál. Konstantinápoly számos zsidófelekezetei dacára, a Boszporus partjain még sem fogunk soha zsidó koldussal találkozni. Akár gyufaüzlettel, vagy tolmács-szolgálattal, akár a házaló vagy kufár pályáján – mert a keleti zsidó ugyanazon üzletágakat képviseli, mint a nyugati - a szegény zsidógyerek minden áron már tizedik évétől fogva, vagy még előbb is mindennap kenyerének keresetére fog törekedni. Mindegyik azt reméli, hogy "Camondo" (török Rothschild) válik belőle s ha nem lesz azzá, legkevésbé ő maga oka annak; kitartása, mérsékeltsége példásak, s míg Péra vagy Stambul utcáin bizonyos időkben részeg örményeket tántorogni látunk, vagy görögöket, egy ittas zsidó látása a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Igaz, hogy az ily erények szükségesek valának arra, hogy főképp Törökországban fenntarthassák magukat. A zsidó ott nem csak a mohammedán, de még az orthodox-görög és katholikus fanatizmus alatt is szenvedett. Legkevésbé a törökök kínozták s legnagyobb mértékben a görögök; csaknem úgy látszott, mintha utóbbiak a törökök által rajtok elkövetett erőszakért a zsidókon akarnának bosszút állni. Ez volt az erősen elnyomott keresztény keleti tanatizmus egyetlen alkalma, haragját éreztetni, elannyira, hogy a szegény zsidók egy Szulejmán toleranciája dacára, ki ezreket vélt megmenteni a spanyol inquizitió bitófájától és máglyájától, mégis korántsem nyugodtak rózsákon. Így volt ez azelőtt. Ma, hol a görög kérkedés a nyugati pártfogás által még növeltetik, s a zsidók csak időnkénti igen gyönge oltalomban részesülnek Európa részéről, a viszonyok csak keveset, vagy nem is javultak. A zsidó gúnyneve Törökországban, "Kekeresz" s e kekeresz még mindig hosszú szenvedéseinek leghívebb tolmácsa. "Que quieres?" t. i., mit akarsz? (a Törökországbeli zsidók, egykori spanyol hazájuk egyik tájszólását beszélik,) a zsidó egyetlen védelme elnyomója ellen. Ha egy fiút mulatságból kínoznak vagy ütnek, ha egy öreget szakállánál cibálnak, csak a siránkozó "Que quierest?" hallani. – Mit vétettem neked, mit akarsz?
Ha valamennyi zsidón végig tekintünk a Boszporus partjaitól kezdve egész a messze Khokandig, azon észleletre jutunk, hogy minél inkább távozunk Kelet felé, annál inkább fogynak felekezeteik úgy nagyságra, mint számra nézve is. Minél távolabb esik egy vidék Nyugat hatalmi befolyásától, annál csekélyebb az ott megtelepedett zsidók száma. A mai ottomán császári birodalom testülete mindig kedvenc tartózkodási helyük volt, a középkorban annak keleti része, s újabbi időben a nyugati. Egy regensburgi rabbinus (Petarchia rabbi) ki 1217-ben meglátogatta ázsiai hittársait, Moszulban 6000, Damaszkusban 10.000, Nizibiszben 8.000 lelket talált s azonfelül még Bagdad közelében tartott oly ünnepélyekről szól, melyekben állítólag 80.000 zsidó vett volna részt, míg jelenleg e szám felére becsülhető az ázsiai Törökország egész zsidó népessége. Bagdad, melyet a zsidók különben a régi Babelnek tekintettek, Konstantinápoly és Szaloniki után a legnagyobb zsidó kolónia Keleten. Vagy 20.000 fia Izraelnek lakik e pasalikban s a régi panaszdal:

"Bábel folyóinál ültünk és sírtunk,"

ott nincsen többé helyén, mert a bagdadi zsidó, gazdag és befolyásos felekezete árnyában, nem egy szabadalomnak örvend, melyet jogosan is irigyelhetnek tőle keletibb országokban élő hittársai. Foglalkozása még ugyanaz mint a khalifák alatt, csakhogy azon különbséggel, hogy modern intézmények és a jelenkor tudományai megvonták tőle egykori dicsfényét. A nagy kereskedőkből és feudál bérlőkből uzsorások lettek, ügyes orvosokból kuruzslók és fűszerárusok, még csak úgynevezett titkos tudományokat és varázslásokat folytatnak, miben segítségükre jő a titokzatosnak, sötétnek fogalma, mellyel a nép a keleti Ázsiában a zsidó személyiségét környezi. Néhány mesterséget is űznek a Bagdadbeli zsidók, ezek közt különösen kiemelkedő a selyemfestés, mely ha nem csalódom izraelita emigránsok által hozatott be Bokharából, valamint aranyműves munkában is kiválóbb ügyességet tanúsítanak. Egészben véve a Bagdadi zsidó, – bár ott is mint Keleten mindenütt, szűk gettóba van száműzve – sokkal biztosabban és szabadabban lép föl, mint az ázsiai Törökország bármely más vidékén. Úgy látszik, még mindig él bennük az egykori Nasszih (zsidó fejedelem) vagy Ros Geluthu (a fogság főnöke) hatalmas befolyásának emléke. Ama Nasszik helyei ma kevésbé töltetnek be a hivatalos Khakham Basi (főrabbinus), mint inkább dúsgazdag bankárok által; az utóbbiak egyike névleg Danial - az ázsiai zsidók Rothschildje – még a Szultán első hivatalnokának is imponálni tudott.
Bagdad zsidói már nem beszélik többé a spanyol tájszólást, hanem általánosan arabul, valamint a zsidók Persiában többnyire az erősen héber szavakkal vegyített persa nyelvet használják. Mindkét ága e népnek azt állítja, hogy az első fogságból hátramaradottak utódai s Irán déli részében néhány családdal találkoztam, kik bizonyos patricziusi állást fitogtattak, s aristokrata származásuk jeléül héberül beszéltek, természetesen közbe-közbe erősen használva persa szavakat, mi még az írás nyelvben is, mely általánosan héber, szinte észlelhető. Politikailag, valamint társadalmilag Irán izraelitája mélyen alatta áll török hittársainak. A persa moszlimek szenvedélyesebb fanatizmusa, az általánosabb kényuralom, s mindenekelőtt a nagyobb pénzvágy tekinthetők e szomorú körülmény okaiul. Még a számosabb felekezetekben is, pl. Hamadán, Siráz és Teheránban, a zsidók a legmélyebb megvetésnek és legkegyetlenebb elnyomatásnak vannak kitéve. Még legújabb időben is hallottunk egy Hamadánban tartott autó-da-féről, s Teheráni tartózkodásom alatt egytudós rabbi csak a francia befolyása által szabadíttatott meg a biztos haláltól. A szegény embert t. i. has-ütlegek által kellett volna halálra kínoztatnia, mert ellenségei egyike oly varázslattal vádolta, melynek következtében a király egyik kedvenc nejének első szülöttje váratlanul meghalt. A rabbi esetleg ugyanazon percben lépte át Teherán kapuját, amidőn a gyermek kiadta lelkét; e tényben a két eset okbeli kapcsát vélték felismerni, s egyszerűen halálra ítélték a szerencsétlent. Hasonló aljas, köznapi okokból történtek az utóbbi évtizedekben előfordult zsidó üldöztetések Iránban; így az ismert öldöklés Meshedben, ahol egy szegény zsidóné fájós keze gyógyítására, egy persa kuruzsló tanácsára egy utcai ebet ölt le, hogy a fájós tagot annak meleg beleibe dughassa; a zsidókra rendesen rá fogott gyermekgyilkolással vádoltatott, s önmagát, valamint hittársait is végveszedelembe ejté. Az erőszakosan az Iszlamra megtérített izraeliták nyilvánosan még mindig az országos vallásnak kénytelen hódolni, míg titokban és Mesheden kívül ismét Jehovát imádják.
Akár városon, akár szabadban, soha sem találkoztam szomorúbbal, egy együtt utazó zsidó csoportnál. Kiváltképpen karavánokban megindító látványt nyújtanak. A legrosszabb ruhákba burkoltan, a legelhanyagoltabb, legrondább külsővel, szennyes, csontos, vén lovagolható állatokon ülve, az ily zsidó csoport éjjeli árnyakként vonul tovább, kellő tiszteletteljes távolságban maradva a karaván fő zömétől. Félős, remegő tekintettel lesik a távolt és közelt, mindenütt rosszat sejtve, veszedelmet várva, nem száll-e feléjük innen egy kő, amonnan egy puskagolyó, vagy egy-egy kardcsapás, mert merő szórakozásképpen is a persa neki szokott esni, rondasággal dobálja őket és ruháikat szétszaggatja. Az első támadásra, mindannyian remegő juhokként csoportosulnak össze; karjaikat felemelik, de nem önvédelemre, hanem szemeiket takarják el. Csak az ősz-szakállú merészel egy-egy: "Mekun dsuni aga!" felkiáltást, t. i. "Óh ne bánts kedves uram!" s valóban csodálatra méltó, hogy megszokás, hajlam, tán a hazaszeretetnek is egy neme, elég hatalmas, hogy közel 20.000 zsidót oly országhoz csatoljon, hol folytonos rettegésben élnek, hol házaikon ajtók helyett kályhalyuk-szerű nyílásokat alkalmaznak, meghajlott testtel másznak rajta ki és be, hogy könnyebben védhessék magukat támadások ellen s ahol – ó kegyetlen gúny! – e szomorú exiztencia fenntartására a nyilvános táncosok és énekesek mesterségére vannak kárhoztatva, – persa zsidónak lenni, s lelkiismeretlen kínzók és megvetők előtt kénytelenségből órákig táncolni és énekelni, a legiszonyúbb sors, melyet képzelhetek!
Még csodálatra méltóbb, hogy a szívtelen turkomán emberrablók között is laknak zsidók, és pedig Merú, a lánczörgetés főhelye, egész zsidó felekezettel bír. A turkománok közt a zsidó természetesen félturkomán képében tűnik fel, a fürtök és fejruházat kivételével. A turkomán zsidónak is meg van sátra, meg vannak lovai és persa rabszolgái, kiket derekasan elver és megkínoz; börze árfolyama a népszokás szerint az Irán belsejébe tett rablási expeditiók sikere után szabályozódik. Mi leginkább bámulatos, az a biztonság melyben e teljesen törvénytelen törzs kebelén él. A turkomán t. i. a zsidót varázsnoknak tartja s iszonyúan fél tőle, s azért hagyja nyugton, mivel el nem adhatja: mert Izrael gyermekei a sivatagon túl annyira megvetettek, hogy még üzleti cikképpen sem lehet tőlük szabadulni. Jelenleg Bokharában és más közép-ázsiai városokban, az orosz befolyás következtében ezen állapot tán némileg megjavult, de aki azelőtt a Zerefsan mentében látta a zsidót, kötelet hordva dereka körül, amint lováról vagy szamaráról le kelle szállania, ha valamely igazhitűvel találkozott, s alázatossága jeléül évenként két hivatalos pofont volt kénytelen a kormánytól elfogadni, az rejtélynek fogja tartani, miképp lehet hazául választani egy ily országot?

Folytatás