Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A tigris intelme – koreai elbeszélések (3)
Terebess Kiadó, Budapest, 2006
Elektronikus kiadás > PDF

Tartalom

1. rész

2. rész

Ri Ho-cshol: Egy hűvös este fülledtsége
Ri Cshongdzsun: Egy maszk álma
Osváth Gábor: A régi és modern elbeszélő irodalom Koreában (utószó)
Irodalom
Jegyzetek
Életrajzok

 

Ri Ho-cshol
Egy hűvös este fülledtsége
(Cshuun conjok-üi mudoum)

- Azt kérdezi, uram, hogy unatkozom-e? - vigyorgott idióta módon a tábornok szárnysegédje. Általában kellemesen érinti az embert, ha a fölöttese ilyen kérdést intéz hozzá.
A fiatal tábornok, aki a forgószéknek vetette hátát, hogy keresztbetett lábát az asztalon pihentethesse, hirtelen kiegyenesedett, ledobta a lábát a padlóra és megismételte a kérdést: - Unatkozik, százados? Unatkozik, mi?
Szavai természetesen azt jelentették, hogy a tábornok unatkozik. Valószínűleg egyszerű udvariassági gesztus, ha erre az alárendelt úgy válaszol, hogy osztja mindezeket az érzéseket, tekintet nélkül arra, hogy valójában mit is gondol.
A generális tíz napja talán, hogy megkapta első tábornoki csillagát. Egy hétig fogadásokra, partikra járt. Szöulba és más városokba is ellátogatott a fölötteseihez, de már két-három napja itthon volt, s a laktanyában eseménytelenül telt az idő. Nem sok teendője akadt, emiatt nyugtalanná vált. Úgy érezte, mintha egész teste viszketne.
Például az elmúlt este is. A tábornok elkapott egy közlegényt, aki éppen leadta a szolgálatot, és a dzsipjén elvitte a közeli városba. Ott ketten végigették, végigitták az összes éttermet, mindezt a tábornok költségére természetesen. A szerencsétlen kiskatona először rettenetesen megijedt, de aztán eléggé merésznek bizonyult ahhoz, hogy élvezni merje az estét. Másnap reggelre a történtek híre elterjedt a laktanyában, és amerre csak járt a tábornok, mindenütt vigyorgó tisztelgéssel fogadták.
- Mit vigyorogtok?! - ordított rájuk, de azok egyre csak vigyorogtak.
Délután öt óra múlt. A szemközti lámpa fénye már bevilágított az irodába. Tompán ragyogott, éles kontrasztban a tavaszi rovarok életteli rajzásával.
- Nincs igazam? Unatkozol te is...
- Igen, uram.
A tábornok felállt. Levette zubbonyát a fogasról, magára húzta, aztán megint leült és összefonta az ujjait.
- Jó lenne megint egy háború. Mit mondasz erre százados?
- Nos, uram...
- "Nos, uram..." Milyen válasz ez? Vagy igen, vagy nem a helyes válasz.
- Hát... Egyetértek önnel.
- Miért?
Nagyon unatkozhat, gondolta a szárnysegéd. Ismét magára öltötte az idióta vigyort és így felelt: - Az unalom miatt, tábornok úr.
- Ki unatkozik, te vagy én?
- Mindketten, uram.
A tábornok rendkívül elégedett volt a válasszal. Jókedvűen felnevetett.
- A nemjóját! Így kell felelni a kérdésre - ismételgette kétszer, háromszor is. Aztán hozzátette:
- Valami háború vagy ilyesmi kéne, igen. A katonák ne unatkozzanak. Egy jó kis háború kellene. A katonai forradalom oké, de azt már megcsináltuk egyszer s mindörökre... Nincs épeszű ember, aki még egyszer próbálná. Mit mondasz erre, százados?
- Én is így gondolom, uram.
- Miért?
- Nem tudom. Nehéz szavakkal kifejezni, tábornok úr.
A tábornok megint felnevetett. Nevetése önbizalmat sugárzott - egy olyan ember önbizalmát, aki tudja, hogy a nevetése önbizalmat sugároz. Jól begyakorolt nevetésnek látszott, ezért aztán egy kissé erőltetettre sikeredett.
- Rendben van. Kocsikázzunk egy kicsit - mondta a tábornok, s felállt hirtelen.
Ahogy Kim százados a volánhoz ült, a tábornok odaszólt hozzá: - Százados!
- Igen, uram?
- Szálljon ki!
A százados kiszállt. A tábornok váratlanul felordított: Vi-gyázz!
A szárnysegéd meglepődött, de vigyázzba vágta magát.
- Pihenj!
A százados engedelmeskedett.
- Vi-gyázz!
Megint vigyázzba vágta magát. A tábornok minden bizonnyal csak az unalmát akarja elűzni, de azért engedelmeskedni kell.
- Pihenj! Vi-gyázz! Pihenj! Vi-gyázz! Pihenj!
Mialatt ők ketten ezzel az abszurd játékkal voltak elfoglalva, a katonák ijedten bámulták, mit művel a két tiszt.
A tábornok végül elmosolyodott és megveregette a százados vállát: - Nagyon jó. Még maradt benned katonás tartás, százados. Aztán hozzátette: - Hívd össze az embereket!
Nagy zűrzavar támadt, de végül mindenki ott izzadt teljes menetfelszerelésben. Az egész olyan volt, mint egy harci riadó. A felsorakozott alegységek előtt a tábornok ezt harsogta: - Emberek! Meg kell őrizni a harci szellemet, és eltökéltségünket éjjel-nappal! Egy perc lazítás sem megengedett! A harckészültséget kielégítőnek ítélem. Mindenki rászolgált a dícséretre! Oszolj!
Mondhatni, erőteljes szónoklat volt, rövid és lényegre törő. A katonák elvonultak a körletbe.
- Százados!
Amikor a százados odapillantott, a tábornok szájában már pipa füstölt. Széles mosollyal így szólt: - Kocsikázzunk egyet, százados!
- Merre, uram?
- Ismerős helyekre. A legközelebbi városba. Megnézzük, hogyan éldegélnek arrafelé.
A szárnysegéd újra beült a volán mögé. Kissé ideges volt és remélte, hogy a főnökét nem keríti hatalmába több hirtelen támadt ötlet.
A tábornoknak tekintélyes harctéri múltja volt. Mostanában viszont nemtörődömnek és komolytalannak tűnt, és a százados sehogyan sem értette, hogyan vihette végbe a neki tulajdonított hőstetteket a fronton. Azt mesélték róla, hogy a hadműveletek közepette mindvégig higgadt, megfontolt, ugyanakkor kevés beszédű volt. Tudván ezt a múltjáról, a századosnak szinte naponta okozott meglepetéseket a tábornok mostani magatartása, kamaszos húzásai. Időnként megvetést érzett a felületessége miatt, de azért imponált is neki fölöttesének vagányos, kisfiús bája. A tábornok olyan ember volt, akit a közönséges, hétköznapi dolgok is felbőszítenek, és soha nem elégszik meg azzal, ami közönséges és megszokott. Valószínű, hogy az ilyenek nem adják meg magukat könnyedén a sorsnak és megőrzik higgadtságukat a kritikus percekben is. A tábornok bizonyára ilyenfajta ember, gondolta a százados. Mint szárnysegéd, sokszor részesült fejmosásban jelentéktelen apróságok miatt, de egy idő után megszokta a letolásokat. Sőt, időnként az a téveszméje támadt, hogy fölöttese egy kisgyerek, és neki kell vigyáznia rá.
A százados legkisebb fia hét éves volt. Amikor Kim százados hazatért egész napos szolgálata után, a gyerek mindig játszani akart vele. A játék során a fia volt a tábornok, ő megmaradt századosnak. A játékkarddal felszerelt gyerek vezényszavakat harsogott, ő pedig engedelmeskedett: - Vigyázz!... Pihenj!...Vigyázz!... Pihenj! Az egészben az volt a vicces, hogy egyáltalán nem érezte terhesnek sarja parancsolgatását, ha már egyszer a játék elkezdődött. Mindig a felesége avatkozott közbe, hogy megmentse: - Nyughass már, kisfiam, apád nagyon fáradt lehet.
A százados arra a következtetésre jutott, hogy ő maga egy teljesen hétköznapi ember, de éppen ezért képes szolgálni azokat, akiket kínoz a mindennapi élet sivársága, akik abnormálisnak tűnhetnek a hétköznapi helyzetekben, viszont kritikus helyzetekben heroikus tettekre képesek.
A tábornok nem szeretett lassan hajtani. - A katona nem öszvérhajcsár! - így szokott rákiáltani a sofőrökre. A százados jól tudta ezt és rálépett a gázpedálra. Az autó felgyorsult, sebessége ötven mérföld körül járhatott. A városba vezető út síma és széles volt.
- Százados.
- Uram?
- Tudod-e, ki a legbátrabb az ütközetben? - kérdezte a tábornok, s hátra dőlt az ülésen, szájában a pipával. Hogy a százados nem felelt, tovább folytatta: - Tegnap egy sorállományúval töltöttem az estét; a hozzá hasonlók nagyon jók a csatában. Az ilyen lassú észjárású fickók... ők a legbátrabbak, legkitartóbbak. Bosszúvágyuk és gyűlöletük mentes a bonyolultságtól. Ez az egyszerűség a legfélelmetesebb... És azt tudod-e, milyenek a legbátrabb parancsnokok?
- Ezt tudom, tábornok úr.
- Nos?
- Az önhöz hasonlók, uram.
A tábornok hamiskás mosollyal ránézett: - Hát milyen vagyok én?
- Ön keményen bánik az alárendeltjeivel. Nem tudja elviselni az unalmat, ezért gyűlöli azt, amikor a dolgok normálisan mennek. Ilyen ember ön, tábornok úr.
- Helyes észrevétel, nagyon helyes! Sokkal okosabb tehát, mint korábban gondoltam, százados - mondta a tábornok és segédtisztje vállára csapott. A dzsip rándult egyet.
Az autó már a városban száguldott. Semmi említésre méltót nem tapasztaltak. A város központjában útépítés folyt, s amikor a még aszfaltozatlan részre értek, a kocsi mögött porfelhő kerekedett. Két oldalon alacsony házacskák sorakoztak, amelyek a poros kisvárosok sivár hangulatát árasztották. Az út kihaltnak tűnt, csak néhány idősebb úr álldogált az ingatlaniroda előtt, háziasszonyok a zöldségesnél, rongyos kölykök valami izgalomra várva. Egyszóval, semmi érdekes. Az egyetlen szembeötlő jelenség az útkereszteződés közepén álldogáló rendőr volt, aki meglátván a dzsipen a tábornoki jelzést, feszes vigyázzba vágta magát és tisztelgett. A százados a kocsi nagy sebessége miatt majdnem elmulasztotta a látványt, nem így a tábornok. Az ő figyelmét soha nem kerülte el ilyesmi, s az előírt módon viszonozta a tisztelgést.
- Százados.
- Igen, uram.
- Tegyünk még egy kört.
- Uram?
- Azt mondtam, tegyünk még egy kört. Vissza a folyópartra, aztán át a városon megint.
A százados nem tudta elképzelni, mit akar a főnöke. A tábornok azonban nem tért ki a részletekre, csak szívta a pipáját szótlanul.
A dzsip nekiiramodott a város szélének, aztán pedig vissza a központ felé. A kora tavaszi föld illata pezsdítő volt, a folyó vize a felvert porban szürkésfehérnek látszott. Egy ideig a parton haladtak, porfelhőt húzva maguk után.
- Százados.
- Igen, uram.
- Az emberek egy része türelmetlenül ugrál, míg a többiek többé-kevésbé nyugodtan éldegélnek.
- Igen.
- Érti, mire gondolok?
- Azt hiszem, igen.
- Gondolja, hogy ezek a türelmetlenek boldogok?
- Nem tudom, hogy boldogok-e, tábornok úr. De azt tudom, hogy nagyon hatékonyak tudnak lenni. Hatékonyak az építésben és rombolásban egyaránt. Ez a hatékonyság mindkét irányban működik.
A dzsip megint a városba ért. A sebessége lecsökkent, amint letért a szilárd burkolatról. Annyira, hogy a százados kibetűzhette az ingatlaniroda homlokzatán meglebbenő reklámzászló pirossal írt feliratát is. A lomha zászló valahogy a fülledtséget juttatta az eszébe. A fülledtség, gondolta a százados, a júliusi monszun nyirkos, elviselhetetlen hősége, amikor moccanni sincs erő, csal a szúnyogokban marad energia cselekedni; ilyen az egész élet sok-sok ember számára. Az én számomra is, gondolta. Az emberi élet végső summázata
a fülledt hőség… A fia jutott eszébe:
- Apuci, vi-gyázz! - A százados vigyázzba vágja magát.
- Apuci, pihenj! - Ő engedelmeskedik.
- Vigyázz! Pihenj! Vigyázz! Pihenj! A felesége közbelép. Azt mondja: - Elég! Apuci nagyon fáradt - aztán nevet csilingelő hangján. Az élet fülledtsége… A felesége lesegíti a kabátját. A százados felvesz egy gépies arckifejezést, hogy megőrződjék valami családfői méltóságából. Az asszony teletölti neki a lavórt, hogy megmosakodjék. Néha ilyenkor már fent van a hold, néha nincs. Ennek tulajdonképpen nincs jelentősége. A felesége beszélni kezd - csakis a fülledt élet, a megélhetés gondjairól. Ez fárasztja a férfit. Végső soron a tábornokkal való kocsikázás sokkal pihentetőbb, gondolta.
Megint a kereszteződéshez értek, és a rendőr megint előírás szerint tisztelgett. Középkorú, beteges arcszínű férfi volt.
- Százados.
- Igen, uram.
- Tegyünk még egy kört.
- Uram?
- Azt mondtam, tegyünk még egy kört!
A tábornok kissé izgatottnak látszott. A százados rá-rápillantott, hogy kitalálja, mi történt vele, de hiába. Az autó nekiiramodott a város szélének, aztán vissza a folyóparton a város központja felé. Megint a kereszteződéshez értek, a rendőr megint feszesen tisztelgett a száguldó dzsip felé, a tábornok megint katonásan viszonozta.
- Még egyszer, százados. Tegyünk még egy kört! - kiáltotta .
A százados végre megértette, miről van szó. Halványan, elégedetten elmosolyodott.
A tábornok a századosra pillantott: - Rájött, százados?
- Igen, uram.
- Mi a véleménye?... Mit gondol? - a tábornok arca vörös lett az izgalomtól.
Hirtelen a százados is szaporábban kezdett lélegezni. A fenébe is, mi ez? Önmagának is váratlanul rettentő izgatott lett, és sürgős késztetést, szinte démoni vágyat érzett, hogy széttépje mindazt, ami belülről fojtogatta. Úgy érezte, nem képes többé elviselni a hétköznapok fülledtségét. Látta, hogy a tábornok zubbonyán átüt az izzadtság, ő magáról is patakokban folyt a veríték.
A dzsip már közel hetven mérföldes sebességgel robogott; a közömbös szemlélőnek úgy tűnhetett ez a folyóparti száguldás, mintha valami szörnyállat rohanna a szakadék felé.
Különös módon, mintha az autóra is ráragadt volna a izgalom. Bekapcsolt fényszórói mint égő emberi szemek lüktettek. Olyannak tűnt, mintha a kocsit nem a saját gépezete és üzemanyaga vinné előre, hanem a két tisztben feszülő láz. Egyfajta szimbiózis? A két férfi szerette volna, ha ez az állapot örökké tartana. Talán, mert lenyügözte őket a gépből áradó energia? A néhány ember a városka utcáin rémült szemmel leste a száguldást. Az öregek az ingatlanügynökség elől az út szélére ballagtak, a kölykök abbahagyták játékukat és mind a lázas robogást bámulták. A zöldséges és vevői úgyszintén.
A dzsip lázasan végigsuhant a főutcán. Már a rendőr is kissé ijedtnek látszott, de ismét előírás szerint, sőt a korábbiaknál is feszesebben és hosszabb ideig tisztelgett. Őt is hatalmába kerítette volna a láz?
- Még egy kört! - kiáltotta az intenzíven verítékező tábornok, s intett a lovaglópálcájával.
Addigra már teljesen besötétedett. A dzsip megint a kereszteződéshez ért. A rendőr megint ott volt és előírásszerűen tisztelgett.
- Állj! - ordította a tábornok.
Csikorgó fékekkel megálltak, és hirtelen mély csend lett. A hétköznapok fülledtsége ismét rájuk telepedett. A tábornok kiugrott a dzsipből és a rendőrhöz ment.
- Hány éves vagy?
- Hamincnyolc, uram - felelte a vigyázzban álló rendőr.
- Nevezd meg a feletteseid!
A rendőr tétovázott.
- A feletteseid, ember, fentről lefelé! Vagy nem tudod, mi az, hogy felettes?
A rendőrnek nagynehezen sikerült kinyögnie a városi rendőrkapitány nevét.
- Fentről lefelé! A belügyminiszterrel kellene kezdeni! - förmedt rá a tábornok.
Rövidesen kiderült, hogy a rendőr nem tudja a minisztere nevét; többszöri nekirugaszkodás után is csak az országos rendőrfőkapitány jutott az eszébe.
- Hol laksz? - kérdezte a tábornok.
Kim százados lejegyezte a címet. Nyilvánvaló volt számára, hogy ez a parancsnok kívánsága.
Aztán visszaültek az autóba.
- Menjünk vissza a laktanyába, uram?
- Előbb ugorjunk el erre a címre. De álljunk meg egy hentesnél útközben.
A segédtiszt gázt adott, a dzsip azonban már nem az a lázas szörny volt, mint nemrég; csak egy esetlen, zörgő fémdoboz. A százados zsebkendőjével törölte az izzadtságot az arcáról.
A hentesnél két font húst vásároltak, a közeli vegyesboltban süteményt és édességet. Azután nyugodt tempóban gördültek a rendőr által megadott cím felé.
Egy rozoga, deszkából felhúzott házhoz értek, ahonnan egy rongyos ruházatú nő jött ki a dzsip zajára. Nem lehetett több negyvennél, de sokkal idősebbnek és ápolatlannak látszott. Amikor a százados megkérdezte tőle, hogy itt lakik-e ez és ez a rendőr, a nő bólintott és rémülten kérdezte: - Mi történt? Csak nem csinált valami rosszat?
A százados elmagyarázta neki, ki a másik tiszt és mit akar - kifejezni háláját egy kivételesen példamutató rendőr családjának. A rendőr felesége nagyon zavartnak látszott; inkább ijedtnek, mint örvendezőnek.
A tábornok közelebb lépett és ügyetlenül hozzátette: - Nagyszerű fickó. Az ön férje kiváló ember -, a tábornok nem mozgott valami otthonosan ebben az új szerepben. Olyan volt a hangja, mint egy iskolásfiúé felelés közben. A százados alig bírta visszafojtani a kuncogását. - Ön bizonyára boldog, hogy ilyen nagyszerű ember a férje - folytatta a tábornok -, azért jöttünk ide, hogy kifejezzük köszönetünket. Amikor rájött, hogy nemigen tud semmi választ kicsikarni az asszonyból, ráförmedt a segédtisztjére: - Százados, miért nem adja már ide?
A százados átadta a csomagot.
- Hány gyerekük van? - kérdezte a tábornok a csomaggal kezében.
- Hatan vannak.
- Bizonyára nagyon boldogok. Úgy értem, hat gyerek sok örömmel jár.
Az asszony nem mondott erre semmit.
- A férje nagyszerű ember. - A tábornok ezt még többször elismételgette apró meghajlások kíséretében. A nő teljesen elveszettnek látszott. Idióta mosollyal vette el a csomagot.
A tábornok, miután beült a kocsiba, nagyon rosszkedvű lett. Segédtisztje észrevette ezt, bekísérte az asszonyt a házba, majd kis idő múlva visszajött. A fölöttese komor arckifejezéssel szívta a pipáját.
- Tábornok úr, nagyszerű dolgot cselekedett! Az egész család magánkívül van az örömtől. A kibontott süteményt és édességet bámulják és sírnak. Egyre csak azt hajtogatják, hogy lehet egy tábornok ilyen nemes szívű és nagylelkű - mondta a százados.
A sötét felhő egy csapásra eltűnt a tábornok arcáról. - Nagyszerű! Mehetünk vissza a laktanyába! - kiáltotta.
Késő éjjel, amikor hazatért, és a felesége elmesélte a történteket, a rendőr csak ennyit vetett oda: - A franc essen bele!

(1976)

Osváth Gábor fordítása

 

Ri Cshongdzsun
Egy maszk álma
(Kamjon-üi kkum)

Dzsijon a férjére, Mjongsikre várt sötét hálószobájában.
Tizenegy óra volt.
Az őszi hold sugarai elárasztották a kertet, átszűrődtek a függönyökön és halvány fénybe borították a szobát. A holdsugaraknak köszönhetően az elsötétített házat egy nyári délután csendessége lengte át.
Mjongsik egy közepes méretű emeleti helyiséget alakított ki saját dolgozó- és hálószobájának. Időnként, az éjszaka közepén lelopakodott a falépcsőn Dzsijon szobájába.
Most azonban a férfi nem volt otthon. Felesége a hazatérésére várt. Már korán felvette hálóingét és vagy az ágya körül téblábolt vagy a holdvirágos udvart kémlelte az ablakon át, megpróbálva lecsillapítani ziháló szívverését.
Férje a szokásosnál is tovább maradt távol ezen a napon, Dzsijon azonban nem volt sem ideges, sem türelmetlen. Nem volt rá oka. Nem azért, mintha teljes mértékben megbízott volna a férjében, csupán azért, mert tudta, hogy nem történhet baja.
Mjongsik éjjeli kimaradásainak nem volt különösebb jelentősége. A férfi korábban majdnem minden éjjel elment otthonról, de miután hazatért, lesétált a falépcsőkön Dzsijon hálójába. És ott mindig rátalált a sötét ágyban fekvő feleségére...
Ezen az éjszakán hosszú kihagyás után először ment ki újra. Az asszonyt ez kissé váratlanul érte. Férje furcsán viselkedett vacsora közben. Mint mindig, amikor megérezte az éjszaka vonzását, ideges és félénk volt. Halkan beszélt, és amint befejezték az étkezést, az ablak melletti falnak támaszkodott, mintha a felesége segítségére várna. Üresnek tűnő szemeit a könyörgés hártyája fedte be. Nyilvánvaló volt, hogy megint kísérti az éjszaka. A felesége elrejtette mosolyát. "Mjongsik úgy viselkedik, mint egy nagy gyerek. Szegénykém" - gondolta az asszony magában. "Magára kell most hagynom."
- Azt hiszem, a vacsora nem tett jót nekem!
Gyomorfájásra hívatozva egyedül hagyta férjét és korán visszavonult. Mjongsik gyorsan eloltotta az összes lámpát és felment a szobájába. Kicsivel később Dzsijon már hallhatta férje lépteit, ahogy ment lefelé a falépcsőn. Aztán kinyílt a kertre nyíló ajtó. Mint valami árnyék lépkedett végig az udvaron.
Dzsijon azonban nem nézett ki a kertbe, hogy lássa, amint a férje elmegy. Sőt még Szunit, a cselédlányt is arra utasította, hogy ne kövesse őt a kapuig, amikor eltávozik.
- Amikor az úr esténként elmegy, ne kapcsold fel a kerti lámpát és tégy úgy, mintha semmit sem látnál. Ugyanígy tégy, amikor visszatér. A férjem nem szereti, ha a ház éjjel ki van világítva. Gyorsan nyisd ki neki a kaput és gyere vissza rögtön a házba. Ezt jól jegyezd meg! Amikor megérkezik az úr, semmi fény se legyen a ház körül!
Ezek a szabályok a feleségre is ugyanúgy vonatkoztak. Nem nézte végig, amint a férje éjszakánként kimegy a kapun.
De nézés nélkül is tudta.
"Biztosan bajuszt visel."
Dzsijon világosan elképzelte, amint férje hosszú lépteivel fürgén és könnyedén keresztülmegy az udvaron, nem is emlékeztetve feleségét korábbi enervált mozgására. Képzeletében Mjongsik bajuszt és parókát viselő, halványan megvilágított alakká vált.
Minderről Dzsijon két perccel férje távozása után megbizonyosodhatott. Amint Mjongsik elment, az asszony felsietett azokon a lépcsőn, amelyen férje pár perccel azelőtt leosont. Amint belépett Mjongsik szobájába, egyenesen a sarokban álló asztalhoz ment. Az asztal alatt egy fiók volt, melyet a férj sosem nyitott ki felesége jelenlétében, de amelynek tartalmát az asszony mégis jól ismerte. Dzsijon kihúzta a fiókot. Úgy volt, ahogyan előre is gondolta. A fiókban különféle parókák, bajuszok és szemüvegek rendetlen egyvelegét találta. Ezen kívül még különböző formájú és színű parókák is voltak ott. Mindegyik az éjjeli kimaradásokhoz szükséges kellék volt. Dzsijon megállapította, hogy egy bozontos paróka és egy aranybarna bajusz hiányzik.
Bizonyára hosszú idő telt el a legutolsó éjjeli kimaradás óta.
Dzsijon nem tudta visszatartani reménykedő mosolyát.
Majdnem fél tizenegy volt már. Még semmi emberi mozgásra utaló zaj sem hallatszott kintről. Dzsijon az ablakhoz ment, hogy még egy pillantást vessen a békés holdfényben úszó kertre, de aztán azonnal visszament az ágyhoz, és rávetette magát. Maga elé képzelte férje éjjeli arcát.
A gondosan fésült hosszú parókával és bajusszal álcázott arc különös szomorúságot árasztott. Ezt az arcot egyetlen egyszer látta Dzsijon, azon a napon, amikor felfedezte férje furcsa szokását, de gondolataiban igen vonzó arccá változott.
Minden olyan érthetetlen volt. Férjét kisgyerekkora óta zseniként tartották számon. Ez az első dolog, ami azoknak jut az eszébe, akik az iskolából vagy a falujából ismerték. Ötödik osztályból egyenesen a hetedikbe ment, nyolcadikban pedig első díjat nyert az országos irodalmi versenyen. Verse, melynek a Kis kezek címet adta, amellett, hogy első díjat kapott, rendkívüli hatást tett a bírálóbizottságra. Mikor elsők között jutott be a jogi karra, mindenki biztosra vette, hogy a közeljövőben a Jogi Kamara vizsgája is sikerülni fog neki. És így is történt. Mikor pályafutása elején letette a vizsgáit, ő volt a legfiatalabb sikeres jelentkező abban az évben.
Ilyen képességek birtokában nem csoda, hogy amikor egy közös barátjuk bemutatta őt Dzsijonnak, mint esetleges jó partit, a szülei úgy fellelkesültek, hogy a lányukat szabályosan belesodorták a házasságba anélkül, hogy ideje lett volna jobban szemügyre venni a leendő férjét. Ennek ellenére mind a mai napig nem volt oka, hogy megbánja az elsietett házasságot. Házasságuk elején annyira elmerültek egymásban, mint a játszadozó gyerekek, vagy mint a turbékoló galambok. Amikor lejárt az a három év, amit katonai bíróként kellett letöltenie, a férje rögtön bírói állást kapott, és élete ebben a pozícióban megtelt önbizalommal és életerővel. Legalábbis a feleségének úgy tűnt.
Aztán egy nap váratlan furcsaságot fedezett fel benne.
Egy napon elképesztő látvány tárult elé a férje szobájában. Aznap a férfi szokatlanul fáradt és zaklatott arccal tért haza, és ebéd után rögtön fel is ment. Kicsivel később Dzsijon készített egy kávét és felvitte Mjongsiknak. A férfi csendesen pihent egy székben az ablak mellett és a sötétbe boruló kertet figyelte. Felesége majdnem kiejtette kezéből a tálcát, amint meglátta férjének a fal felé forduló arcát, amely szinte a felismerhetetlenségig el volt torzulva. A bozontos, hosszú paróka és bajusz egészen elváltoztatta, mintha valaki más ember lett volna. Úgy tűnt, csak felesége csodálkozását látva jutott Mjongsik eszébe, hogy közömbösséget színlelve levegye a parókát és az álbajuszt.
- Csak játszottam ezekkel - mondta idegesen és zavarodottan mosolyogva.
- Milyen gyerekes egy játék! Majdnem elkezdtem sikítozni!
Dzsijon azonban nem hitte el, hogy csupán a játék kedvéért maszkírozta el magát a férje. Másnap, amikor Mjongsik dolgozni ment, a felesége másra sem tudott gondolni újra meg újra, mint férje különös álcájára. Végül is felment Mjongsik szobájába és megtalálta a különféle parókákat, bajuszokat, szemüvegeket és kalapokat tartalmazó fiókot. Fogalma sem volt, hogy honnan és mikor szerezhette be mindezt.
A falióra szerint öt perc volt éjfélig. Még semmi jele sem volt férje érkezésének. Az asszony felemelkedett az ágyról. Üresen bámult a sötétségbe valami kinti zajra várva.
Egy idő után elkezdtek pletykálni a szomszédok. Néhányan azt mondták, hogy Mjongsikot látták kijönni a házból teljesen más arccal, mások pedig azt, hogy egy furcsa kinézetű ember leselkedik be Dzsijonék házába, mielőtt egyenesen bemenne. Az asszony ebből rájött, hogy férje az éjszakai kimaradások során használja a fiókban talált tárgyakat. Elkezdte óvatosan figyelni Mjongsik mozdulatait.
A férje egyre gyakrabban ment el éjszakánként. Az asszony észrevette, hogy Mjongsik arca sajnálatra méltóan sápadt, mikor hazaérkezik délután a munkából. Az arca, amint belépett a kapun, olyan erőtlen volt, mint egy törött szárnyú kismadáré, és nagyon lehangolt. Egyre kevesebbet beszélt és néha ok nélkül idegeskedett. Szinte mindig fáradtan jött haza.
Mindezek ellenére sietősen készülődött éjszakai sétáira, amint befejezték a vacsorát. Senki sem tudta, mikor és hogyan távozott. Felesége lekapcsolva találta ilyenkor a kerti lámpát annak jeleként, hogy már elhagyta a házat, holott az asszony úgy gondolta, hogy még a szobájában pihen. Az, hogy mindig lekapcsolta a kerti lámpát, mikor kiment, szintén arra utalt, hogy elrejteni igyekezett az arcát.
Úgy tűnt azonban, hogy nemcsak éjjeli kimaradásaikor öltött maszkot. Még akkor is, amikor nem hagyta el a házat, ebéd után rögtön felment a szobájába és ott is maradt. Ilyenkor azzal mentegetőzött, hogy egyedül, csendben akar pihenni.
De Dzsijon tudta. Anélkül, hogy látta volna, tudta, hogy amikor egyedül van a dolgozójában, a férje akkor is paróka, bajusz és talán egy nagy szemüveg mögé rejti el az arcát. Kezdte úgy érezni, hogy az ily módon összeállított maszk mögött a férfi csakugyan kipiheni magát.
A feleség csak egyszer látta férje álarcba bújtatott arcát, azon a napon, amikor felfedezte furcsa szokását. De az a pillanat volt a legfontosabb. Fel tudta idézni bármikor azt az arcot. Mi tette őt olyan fáradttá? Nem tudott erre válaszolni. De azon a napon a férje igazi arca a maszk alatt apránként visszanyerte eredeti állapotát. Amikor látta a férfit elgyötörten, amint hazaér a munkából, abban talált megnyugvást, hogy elképzelte az arcát a maszk alatt, ahogy fokozatosan kisimulnak elkínzott vonásai. Ez a feleség pihenése is volt egyben.
Dzsijon számára Mjongsik maszkja valami meghatározhatatlan vonzalmat és lelkesedést jelentett. Sohasem zavarta meg férje pihenését. Az érzés, amelyet mindez kiváltott belőle, már nem volt sem meghökkentő, sem hátborzongtató. Inkább arra vágyott, hogy segíthessen neki abban, hogy így, a maga módján pihenjen. Sohasem árulta el, hogy észreveszi, amint a felső dolgozószobájába vonul vissza; mintegy hallgatólagosan bátorította őt. Éjjeli kimaradásaiból mindig fáradtságát és ingerlékenységét levetkőzve jött vissza. Mivel Dzsijon vigyázott arra, hogy soha ne kerüljön az útjába, amikor férje hazajön éjszakai sétáiból, sosem láthatta ilyenkor az arcát. Az a tény azonban, hogy ezeken az éjszakákon a férfi ritkán mulasztotta el, hogy lemenjen hozzá a falépcsőn, és olyan gyengédséggel és életerővel szeretkezzen vele, mintha először fedezné fel őt, elég volt ahhoz, hogy meggyőzze az asszonyt arról, hogy az éjjeli séták csakugyan gyógyító hatásúak.
A férj éjszakai sétái egyre gyakoribbá váltak. Délutáni pihenése a maszk mögött naponta ismétlődő szertartássá változott, s miután az éjszakai séták során még jobban kipihente magát, lesietett Dzsijon szobájába. Felesége biztosra vette, hogy csak a maszk mögött tud megnyugodni. Talán azért, mert így képes volt kivülről nézni a világot és önmagát. Dzsijon tehát csak éjszakánként, a séták után találkozhatott Mjongsik igazi, legbelsőbb énjével.
Az asszony lelkében furcsa változás vette kezdetét. Mikor éjszakánként Mjongsikre vágyott, mindig maszkban látta férjét lelki szemei előtt. Kezdte megszeretni a maszkot. Azt kívánta, hogy újra láthassa. Gyengéd szeretettel gondolt rá, elfogadta a maszkot, használatának okát, saját pozitív érzéseit a maszk iránt befejezett tényként kezelte.
Talán azért, mert férje is hasonlóan érzett, ezekben a napokban az asszony kényelmetlenül érezte magát a férfi régi arcával, mintha maszk nélküli arca lett volna a maszk, és nem pedig fordítva. Mjongsik nappali arca, amikor hazajött délutánonként a munkából, merev és kifejezéstelen volt, mint egy álarc.
A feleségnek azonban még mindig nem volt lehetősége, hogy alapos pillantást vethessen a maszkra, amely már olyannyira ismerős volt neki. Csak egyszer, azon az első alkalommal láthatta, amikor Mjongsik nyugodtan pihent a szobában az álca mögött. Még sosem találkozott a férfival akkor, amikor az visszatért éjjeli sétáiból diadalmasan és megkönnyebbülten. Megkönnyebbülten, hiszen Mjongsik érezte, hogy a maszk az igazi arca.
Dzsijon tudta ezt anélkül, hogy látta volna őt akkor. És Mjongsik álarcos arcát már lelke legmélye őrizte. Voltak éjszakák, mikor sóvárogva várta, hogy láthassa Mjongsik maszkját. Ezen az éjjelen is arra vágyott, hogy megjelenjék férje álarcos énje.
Úgy tűnt, mintha hangot hallana a kapunál. Dzsijon felpillantott a faliórára a sötétben. Tíz perccel múlt éjfél. Megint hallott valami zajt. Ezúttal erőteljesen kopogtak az ajtón.
Nem lehet tévedés. Biztosan Mjongsik az.
Az asszony lélegzetét visszafojtva hallgatta a kinti mozgást, érezte, hogy melle lassan felforrósodik.
Nem kelt fel, hogy megnézze, amint a férje keresztülmegy a kerten a házukig. Csak feküdt ott és hallgatott.
Mjongsik sosem használta a csengőt. Mindig csak kopogott. Először halkan, alig hallhatóan. De amikor nem felelt senki a zajra, akkor kicsit hangosabban, majd még hangosabban. Szuni, amikor meghallja a kopogást, gyorsan átmegy az udvaron, hogy kinyissa az ajtót, majd sietve visszamegy. Mjongsik pedig lassan és hangtalanul belép és bezárja maga után az ajtót.
Így történt ezen az éjszakán is. Úgy tűnt, mintha becsípett volna.
Mjongsik lépteit hallgatva Dzsijon magára húzta a paplant. A mellét elárasztó forróság átterjedt a hasára majd a combjára. Kellemes zsibbadtságot érzett a testében.
Ez az éjjeli séta hosszú kihagyás után az első volt. Mjongsik egyre jobban hozzászokott a maszkjához. Vagy talán úgy kellene fogalmazni, hogy a feleség szokta meg férje álarcát. Akárhogy is legyen, nincs sok különbség.
A fáradtság olyan vastagon borította be Mjongsik nappali arcát, hogy anyagszerűnek és érzéketlennek tűnt. Ez az arc sokkal inkább egy maszkhoz hasonlított, mint emberi archoz. Mjongsik maszkká változtatta az igazi arcát. És a maszkját egyre jobban szerette. Vagy legalábbis így gondolta a felesége, aki egyre jobban sóvárgott a maszk után, a parókás, bajszos arc után, melyet férje magára öltött, hogy megnyugodjon éjszakánként.
De aztán, bizonyos idő múltán, Dzsijon kezdte kétségbe vonni az álarc gyógyító hatását. Úgy érezte, hogy sem a paróka, sem a bajusz nem nyújthat többé megnyugvást a férjének. Mintha már a maszk mögött is kimerült lenne. Már akkor sem csökkent a fáradtsága, ha
a maszk mögé bújt, sőt álarcosan még fáradtabbnak tűnt olykor.
Dzsijon ugyanazt a fáradtságot látta rajta a maszk alatt is, amely máskor csak délután jelentkezett, amikor férje hazajött a munkából. Mikor éjszakai sétái után meglátogatta feleségét, gyengéd volt és figyelmes, de néha mintha nyugtalanság és zavarodottság látszott volna rajta, néha pedig nagyokat sóhajtott.
Egyre kevesebbet sétált éjszakánként. És minél kevesebbet ment el éjjel, annál érzéketlenebbé és fásultabbá vált az arca. A fáradtság fátyla vastagon beborította arcát, mikor délután hazajött a munkából. Este pedig mintha zavarodott lenne, amikor az éjszakai séta kísértésével viaskodik.
Ezekben a napokban mintha egyre többször tudna ellenállni a csábításnak. Dzsijon azonban hiába próbálta felvidítani, férje bizonytalannak és tétovának tűnt. Csak nagyritkán ment ki éjszaka. Töbnyire visszahúzódott emeleti dolgozószobájába és nagyon ritkán jött le a sötét lépcsőházban, hogy rátaláljon felesége ágyára. És még ezen alkalmakkor sem volt már annyira gyengéd, mint azelőtt.
Ilyenkor a férj nagyon furcsán viselkedett, mintha mazochista hajlamai lettek volna, és mintha bűntudatot táplált volna feleségével szemben. Néha még sírt is, de az okát egyedül csak ő maga tudta. Mjongsik álarca és éjjeli sétái egyre inkább aggasztották a feleségét. Sajnálta a férjét és nagyon szomorú volt. De nem akart megszabadulni a szomorúságától. Ebben a sajnálatraméltó szomorúságban Dzsijon nagyon tudta szeretni a férfit.
Ezen az éjjelen Mjongsik hosszú kihagyás után először ment el sétálni.
Furcsa mód nem volt semmi jele annak, hogy sétáját befejezve lejönne hozzá a lépcsőn. Több mint elég idő eltelt ahhoz, hogy átöltözzön és lejöjjön. De nem volt semmi mozgásra utaló jel.
Dzsijon óvatosan magára tekerte éjjeli köntösét. Csábító testtartást vett fel, vigyázva, nehogy elűzze testének kellemesen lüktető bizsergését. Várt még egy kicsit. Még mindig nem volt semmi mozgás odafönt. Furcsa volt.
Hát ma sem?
Az asszony mérges lett. Hirtelen eszébe jutott az egyik különös éjszaka. Azon az éjjelen is hosszú kihagyás után indult újra éjszakai sétájára a férje, s tért vissza elég későn. Dzsijon, mint máskor, várta, hogy lemenjen hozzá. De nem történt semmi. Aggódni kezdett. Félt, hogy férje túl sokat ivott vagy beteg. Az, hogy nem ment le hozzá éjjeli sétája után, annyira lehetetlenségnek tűnt, hogy az asszony lemászott ágyáról és felment férje dolgozószobájába. Dzsijon egyáltalán nem volt mentes a szégyenérzettől, amikor férjét kereste az éj leple alatt, de olyannyira aggódott, hogy le kellett küzdenie ezt az érzést. Kicsit még gondolkodott a lépcső aljánál, aztán óvatosan felsétált.
Teljesen mást talált, mint amit várt.
- Gyere be, kedves.
Mjongsik már azelőtt megszólalt, hogy kinyitotta volna az ajtót, mintha csak várt volna rá. Hangja egyáltalán nem volt ittas emberé, sőt, mintha ünnepélyes lett volna. Dzsijon megfeledkezett zavaráról és belépett a szobába.
Mjongsik csendben ült az ablak mellett a sötétségbe temetkezve.
- Ülj már le!
Arcát nem lehetett látni a sötétben, csak a hangja jutott el az asszonyhoz.
- Maradj velem egy kicsit ma éjjel!
Úgy tűnt, mintha csakugyan ezt szerette volna. Dzsijon már-már félni kezdett a férjétől. Nem mert a közelébe menni. Félt attól, hogy álarcos arcára kell néznie. Leült egy kerek zsámolyra, amely elég messze volt Mjongsiktől. De tisztán el tudta képzelni férje arcát a sötétben. Hangja túl nyugodt volt. Úgy tűnt, mintha ez a hang mély sóhajoknak adna menedéket.
Dzsijon valahogy megérezte, talán a férfi hangjából, hogy miközben az meredten néz ki a sötét ablakon, olyasmi után vágyódik, amit a felesége nem tud sem megérteni, sem megmagyarázni.
- Megnyugtató az éjszaka. A nappal fénye szinte csípi az arcomat. Hát nem szerencsés az, hogy az embereknek bőrük van, hogy megvédje őket a nap sugaraitól? Vagy talán ez mindössze természetes? Vagy ki tudja, hogy szerencsés-e vagy sem? Az emberek maszkká alakítják arcukat. Így elkerülik a könnyeket. Láttál már síró maszkokat? Nem, természetes, hogy nem. A maszkok csak láthatatlanul sírhatnak.
Szavaiból ítélve Mjongsik minden bizonnyal részeg volt. A sötétben motyogott, mintha magában beszélt volna. Felesége a beszéde egyes részeiben talált csak logikára utaló nyomokat. Úgy volt minden, ahogyan ő gondolta. A férje minden kétséget kizáróan a nappali arcát tartotta maszknak, álarcával pedig teljes mértékben azonosult. Az asszony megérezte, hogy ennek következtében a férfi csak akkor tud megnyugodni, ha viseli a maszkját.
Dzsijon nem szólt semmit. Csendben ült és és tisztán ki tudta venni Mjongsik sötétbe burkolózó alakjának körvonalait. Aztán elment. Azon az éjjelen a férj még azután sem ment le az asszonyhoz, miután az meglátogatta a dolgozószobájában. Volt tehát egy ilyen éjszaka is. De ez csakis egyszer fordult elő. Egyébként Mjongsik mindig lement a feleségéhez, valahányszor csak visszatért a szokásos éjjeli sétáról.
Mi lehet most a baj?
Továbbra is csend volt. Dzsijon megpróbált változtatni csábító testtartásán, mert már nagyon elzsibbadt. De már az egész olyan kényelmetlen volt. Felült az ágyban.
Mi lehet a baj? Felmenjen még egyszer?
Semmi zaj nem hallatszott. Tudta, hogy már fölösleges várnia. Az őszi széltől hűvös lett a szobában. Teste, melyet csak egy vékony köntös takart, hirtelen libabőrössé vált.
Most már csak férje biztonsága miatt aggódott. Arra vágyott, hogy felmehessen és megnézze, mi történt. Arra vágyott, hogy megint ott üljön csendben, Mjongsik sötét körvonalának közelében. Úgy érezte, hogy ha ott ülhetne, talán lecsillapodnának kusza gondolatai. Csak így tudna nyugodtan elaludni.
Hirtelen égető szükségét érezte, hogy megpillanthassa Mjongsik arcát. Az asszony számára ez az arc annyira vágyébresztő volt, hogy már szinte fájt. Az az arc volt, melyet csak egyszer látott - egy bozontos parókával és bajusszal elmaszkírozott arc. Ez volt az a képmás, melyet férjéről a szívében őrzött. Az arc, mely azon az éjjelen jelent meg szemei előtt, mikor férje körvonalait bámulta a sötétben, szintén ugyanaz a parókás, bajuszos ábrázat volt.
Dzsijon újra kinyitotta szemét. Lassan az ablak felé sétált. Felemelte a függönyt és kinézett a holdfénytől fagyosnak tűnő kertre.
Mit tehetne? Vigyen fel talán egy pohár meleg mézes tejet? De úgy gondolta, hogy nem lenne helyes megint keresnie a férfit. Bármennyit is ivott, a férjén sohasem kerekedett felül az alkohol. Mindig józanul viselkedett. Szemei sem tűntek soha véresnek. Nem, a gyomornyugtató mézes tej nem jó ötlet. Semmit sem tehet. Egyszerűen nem szokott hozzá, hogy ő látogassa a férfit éjszakánként.
Tehetetlenségében csak állt, és bizonytalanul meredt a hold áztatta kertre.
Aztán valahol kinyílt egy ablak. Dzsijon hirtelen feleszmélt és figyelni kezdett.
Vajon ő is ott áll az ablaknál a kertre bámulva?
Biztos volt benne, hogy fentről jött a zaj.
Nos, miért is ne? Ez egy holdvilágos éjszaka…
Az asszony boldog volt, hogy nem ment föl. Nem volt biztos benne, hogy meg tudna birkózni férje megvilágított alakjával. De mégis, valami furcsa kiváncsiság kerítette hatalmába.
Még figyelmesebben vizsgálta a fentről jövő zajokat. Nem volt semmi, ami az ablak becsukódására utalt volna. Újra csendbe burkolózott a ház.
Az asszony lassan elővette szvetterét és a vállára dobta. Kinyitotta szobájának ajtaját, és vigyázva arra, hogy hangtalanul menjen, a bejárati ajtó felé közelített. Csendben kinyitotta és kiment a kertbe.
Határozottan hideg volt kint. Elfojtva a nevetést, amely minden ok nélkül tört rá, a fal mellett Mjongsik ablaka alá lopózott. Aztán kezeit összekulcsolva mellén, hátrahajtotta fejét és felnézett az emeleti ablakra.
Úgy volt, ahogyan gondolta. A férj ablaka sötét barlangként nyitva tátongott. A keret közepében ott állt Mjongsik fehéren, akár egy kísértet. Arca felfelé nézett, ezért nem lehetett tisztán kivenni arcvonásait, de nyilvánvaló volt, hogy parókát és bajuszt visel.
Maszkba rejtett arca valahova messze nézett, valahova a holdvilágos éjszakába, testét pedig furcsa vágyódás aurája vette körül. Úgy tűnt, mintha minél közömbösebbnek akarna látszani, talán azért, hogy minél tovább el tudja viselni az arcát sütő holdvilágot, vagy mintha lábujjhegyen állna arra vágyva, hogy hogy egy ugrással a szabadban legyen a holdvilágos éjszakában lebegve. Így állt ott anélkül, hogy észrevette volna az őt figyelő Dzsijont. Felesége mozdulatlanul állt ott, elbűvölve férje alakjától. Sírni kezdett, de nem is érezte, mikor. Érezte, hogy Mjongsik is könnyezik.
A maszk sír. A maszk könnyeket hullat.
Egyszer a férje megkérdezte őt, hogy látott-e már síró maszkot. Más volt akkor a helyzet. Mjongsik azt mondta, hogy egy maszk nem sírhat, mert könnyei csak befelé folyhatnak. Ha ez így van, akkor a férfi nem visel most maszkot.
Dzsijon szerette volna hinni, hogy a férje sír. Vagy, hogy a maszk sír. Igen, Mjongsik maszkja sír. Dzsijon talán azért érzett így, mert saját könnyei megállíthatatlanul folytak. Ok nélkül sírt. Valami szörnyű magányérzet kerítette újra és újra hatalmába. Forró könynyek csurogtak végig az arcán. És végül már nem bírta tovább.
Megfordult. És otthagyva az ablakban mozdulatlanul álló alakot, bement a házba, mintha üldözné valaki.
Fura mód az asszony nem hallotta a maszk zuhanását azon az éjjelen, bár az álma nem volt túl mély.
Következő reggel Mjongsik kihült teste ott feküdt Dzsijon ablaka alatt. A halott a fehér galléros inget viselte, arcát pedig még mindig a hosszú paróka és bajusz takarta.
Akkor zuhanhatott a földre, amikor a holdvilágos éjszakában lebegni próbált? A maszk feje enyhén megsérült, egy kőhöz verődött az udvaron. Nagyon kicsi seb volt, alig vérezhetett. A jól megfésült paróka csak kissé kócolódott össze, mintha csak a sebet akarta volna eltakarni. A felesége keresett valamit az arcán, de semmi jele sem volt a könnyeknek.
Szép, világos arcán, melyet a hajnali holdfény még jobban kifehérített, csupán békés nyugalom látszott, mintha a maszk elrejtette volna az álmodó alvót a mindennapok gondjai elől.

Szabó Orsolya fordítása

 

Osváth Gábor
A régi és modern elbeszélő irodalom Koreában

Koreában, Japánban és Vietnamban a kínai nyelvnek és kultúrának egészen a 19. század végéig olyan szerepe volt, mint a középkori Európában a latinnak. Nemcsak a hivatalos nyelvet, hanem azzal együtt az írást, a vallásokat, a műfajok jelentős részét és az államszervezet modelljét is Kínából kölcsönözték. Korea - földrajzi helyzeténél fogva - az 5-6. századtól kezdve fontos szerepet játszott a kínai magaskultúra közvetítésében Japán felé. A koreai, japán és vietnami irodalmi formáknak, köztük az elbeszélő irodalomnak a kialakulásában és fejlődésében szintén kulcsfontosságú volt az ókori kínai nyelv írásban fennmaradt változata, a venjen ('ékes vagy művelt beszéd', koreaiul: hanmun, japánul: kanbun 'kínai írás'), mivel ezeknek a népeknek abban az időben nem volt saját írásuk (az önálló koreai írás csak a 15. században alakult ki - lásd később), s így nem volt alkalmas eszközük a vernakuláris nyelven létrejött irodalom lejegyzésére. A venjen úgy viszonyul a mai kínai köznyelvhez, a mandarinhoz, mint a latin az olaszhoz, a hatása viszont jóval tovább tartott a Távol-Keleten, mint a latiné Európában. Ennek következtében a lexikai hatás is nagyobb mértékű: a mai koreai, japán és vietnami nyelv szókészletének több mint 50 százaléka e hatás következtében kínai szótagmorfémákból áll.
Más műfajokkal együtt a krónikákat szintén kínai mintára szerkesztették meg. Kim Busik (1075-1151) Szamguk szagi 'A három királyság története' című hagyományos, kínai stílusú krónikája (1146) a konfuciánus tradíciókon nevelkedett tudós államférfi sinocentrikus világképét tükrözi, amely szerint a koreai államiság megteremtésében egy Kidza nevű menekült kínai arisztokratának volt döntő szerepe. Ir-jon (írásváltozat: Ilyon) buddhista szerzetes (1206-1289) Szamguk jusza (A három királyság nem hivatalos története) című műve (1281) már szakít a korábbi krónikák merev felépítésével, több, önálló elbeszélésként is felfogható legendát, érdekes történetet őrzött meg. Köztük van az a mitosz, amely szerint az államalapítás már nem a kínaiaknak köszönhető, hanem az Ég fia, Tangun közreműködésének. A nacionalistább szemlélet azzal magyarázható, hogy Korea akkoriban küzdött a mongol hódítókkal, és ezért szükség lehetett az államalapításnak egy olyan változatára, amely az önálló nemzeti érzület ápolására alkalmas (ILYON 1972). A két krónikában fennmaradt egyéb eredetmítoszok hősei aranytojásból születnek (így például Pak Hjokkosze, Silla állam alapítója, Kim Szuro, a Kaja törzsi állam alapítója), s ez a motívum az ősi napkultusz meglétére utal (TOKARJEV 1998: 459-477).
A 13. század elején alakult ki kínai mintára a folklórból és egyéb forrásokból táplálkozó phe-gvan szo-szoszol, rövidítve pheszol (kínai: paj-kuan hsziao-suo, illetve: pai suo 'kishivatalnokok történetei') elbeszélő-irodalom. A műfaj eredetét arra vezetik vissza, hogy az időszámításunk előtti első századokban egy kínai uralkodó a hivatalnokainak megparancsolta, gyűjtsék össze a nép körében terjedő érdekes történeteket, anekdotákat, azzal a céllal, hogy ily módon tájékozódjon a nép hangulatáról (RAJKAI 2003:179). Mivel a koreai királyoknak ilyen szándékaik, s hivatalnokaik sem voltak, a koreaiak csak e rövid terjedelmű műfajt és nevét vették át (TROCEVICS 2004: 65, a műfaj részletes elemzése: JELISZEJEV 1966, 1977). A forma kiemelkedő mestere volt Szo Godzsong (1420-1488), Szong Hjon (1439-1504) és Rju Mongin (1559-1625). Néhány oldalas műveiket (amelyeket gyűjteményes kötetben jelentettek meg) konfuciánus eszmeiségű erkölcsnemesítő szándék fűtötte: a hitvesi és gyermeki hűség propagálása, a csalók és a babonaság eltélése stb. Később - szintén kínai minták hatására - kialakult a hosszabb terjedelmű elbeszélő irodalom is szoszol néven (kínai neve: hsziao suo, japán neve: sôshetsu), de a terjedelmet illetően soha nem különült el egymástól európai értelemben a regény és az elbeszélés, külön nevük nem is jött létre; a ma regénynek nevezhető narratíva igen gyakran elbeszélések, epizódok laza láncolatát jelenti csak. A korabeli szemléletre utal, hogy az európai értelemben vett regény 20. században kialakult koreai neve csang-phjon szo-szol 'hosszú szoszol', míg az elbeszélésé, novelláé tan-phjon szo-szol, azaz 'rövid szoszol', a kisregényé pedig csung-phjon szo-szol ('közepes terjedelmű szoszol'). Európai megfelelője leginkább a pikareszk-regény (TŐKEI-MIKLÓS 1960: 158). A művek részben kéziratosan, részben nyomtatással, fadúcos módszerrel terjedtek.
A szoszol kínai eredetű szó, jelentése 'kis beszélgetés', amely úgy értelmezhető, hogy 'csekély értékű, jelentéktelen beszélgetés', azaz a konfuciánus írástudó által elismert, megbecsültebb műfajokhoz képest (krónikák, filozófiai értekezések, versek) jelentéktelenebb, triviálisabb, hiszen nem ragaszkodik a tényekhez, kitalált történeteket tartalmaz. Nem is műfajt jelentett régebben, hanem minden olyan írásmű összefoglaló nevét, ami a hagyományosan elismert műfajokon kívül esik, tehát eredetileg a jelentésköre jóval szélesebb volt. Kínában egy időben a képes albumokat, numizmatikai, kertművészeti stb. írásokat is ide sorolták, s csak a 19. század végén, amikor az európai "fiction" fogalom kínai megfelelőjét keresték, akkor alakult ki a mai, szűkebb körű jelentése (ZHAO 2005: 157). A klasszikus szoszol tartalmi jellegzetességei sorában megemlítendő a vallási szinkretizmus (a konfuciánus, buddhista és taoista motívumok együttes szerepeltetése; ez a távol-keleti vallásosságra általában jellemző volt), a népköltészeti hatások intenzitása, ami abban is megnyilvánul, hogy a reális és irreális közötti határ igen elmosódott: az álomfejtés mint motívum, a csoda szerepe, a történet deus ex machina-szerű megoldása a szoszol jellegzetes vonása maradt mindvégig. Ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy a szoszolok szerzői a mai értelemben vett jellemfejlődést nem ismerik, a hősök karaktere statikus marad, a jó és rossz között éles határt vonnak, ebből következően a lélekábrázolás elnagyolt. A cselekmény színhelye gyakran Kína, s ilyenkor a szereplők maguk is kínaiak, ugyanakkor a koreai színhelyen játszódó, koreai szereplőket felvonultató művekben is rengeteg utalás található a kínai mitológiára vagy történelemre (ezek ismerete akkoriban az általános műveltség része volt az írástudók vékonyka rétege számára). A versbetétek szintén igen fontos szerepet játszanak, mivel a szereplők gyakorta versben beszélnek egymással (a kínai nyelvű versírást a hivatalnoki vizsgákon is megkövetelték, s a poétika szabályait nem ismerő írástudó gyakorlatilag nem létezett). A szoszol címe legtöbbször a főhős nevét tartalmazza a -cson vagy -dzson kiejtésű, 'történet' jelentésű utótag kíséretében, ritkábban előfordul a -ki vagy -gi kiejtésű, 'feljegyzés' jelentésű utótag is. Sok műnek ismeretlen maradt a szerzője, s a szövegekbe mások is belejavíthattak, emiatt több, meglehetősen eltérő változatuk létezik. A szoszol műfajának Koreában mintegy 250 kínai és koreai nyelvű alkotása maradt fenn (a kínai nyelvűeket manapság természetesen koreai nyelvre lefordítva olvassák Koreában).
Kim Siszüp (1435-1493) kínai nyelven írott elbeszélései Csü Jü kínai író (1341-1427) Jiandeng xinhua (Új mesék a lámpabél nyesegetése közben) című művének hatását mutatják (LEE 2003: 263). Ő teremtette meg a koreai fantasztikus elbeszélő irodalmat Kümo sinhva (Elbeszélések az Arany teknősbéka hegye alól) című elbeszélés-sorozatával, amelyből öt maradt fenn (Küm-o 'Arany teknősbéka' annak a helységnek a neve, ahova az író visszavonult). A történetek a szerelem, a szabad párválasztás jogát hirdetik némi buddhista fatalizmussal ötvözve. Manbok-sza csopho-gi (Feljegyzés a Manbok kolostor-béli csopho játékról) című elbeszélésének hőse az árva Jang, akit a Manbok kolostor szerzetesei neveltek fel. Egyik nap a csopho nevű játékot játszotta Buddhával, s fogadtak, ha Jang veszít, megvendégeli Buddhát, ha Buddha veszít, gyönyörű feleséget talál Jang számára. Jang győzött, s Buddha születésnapjának előestéjén összeismerkedett egy szépséges leányzóval. Összeházasodtak még aznap éjjel, de három nap elteltével a lány így szólt: - Ideje búcsút vennünk - , s eltűnt. Jang még aznap megtudta a lány szüleitől, hogy a felesége harmadik éve halott. A férfi ezt követően magányosan élt, nem nősült meg újra, a Csiriszan-hegységben gyógynövényeket gyűjtögetve élt haláláig. Li-szeng-kju-dzsang-dzson (Történet arról, ahogyan Li diák átlesett a falon) című elbeszélésében a címadó főhős felesége miután meghal, feltámad, majd ismét eltűnik örökre. A Cshvi-ju-bjok-csong-gi (Mámoros játék az úszó kékségen) főszereplője beleszeret egy tündérbe, aki a hős jól sikerült versét hallva kívánkozott a földre. A tündér nemsokára újra eltűnik. A történet férfi főhőse később a tündér invitálására azért hal meg, hogy a másvilágon ismét találkozhasson szerelmével.
Rim Dzse (1545-1587) kínai nyelvű allegorikus vagy megszemélyesített történeteivel (üi-in-ché-szo-szol) a koreai szatirikus irodalom egyik megteremtője. Az allegorikus forma lehetőséget adott a társadalombírálat kifejezésére: műveiben állatok, egér, ebihal, teknős stb. (Szo-ok-szol 'Egér a bíróság előtt') vagy virágok jelképeznek egyes típusokat (Hva-sza 'A virágok története'). Ez a krónikához hasonló felépítésű mű a virágok királyságában játszódik, s a csírázás, virágzás és fonnyadás egy-egy történelmi korszakkal analóg. Szu-szong-dzsi (Bánatváros története) című elbeszélésben a kínai és koreai történelem azon nagyszámú hőse szerepel, akikkel életükben méltatlanul bántak, száműzetésbe kényszerítették vagy kivégezték őket, s az általuk alapított várost, amelyben a végtelen bánat az úr, Szív fejedelem kérésére csak Pálinka vitéz tudja meghódítani. Az író azzal, hogy a világ bajai ellen orvosságként egyedül az ital búfelejtő hatását hozza fel, tulajdonképpen a taoista nemcselekvés elvét propagálja. A taoizmus hatását mutatják a mű allegorikus szereplői, a testrészek, érzékek és érzelmek (Szív fejedelem, Látás, Hallás, Mell kerület, Bánatváros stb.) is, mivel ez a filozófia analógiás kapcsolatot tételez fel többek között a makro- és mikrokozmosz (államszervezet, emberi test és lélek) között is (TROCEVICS 2004: 145).
A kötetünkben szintén szereplő Un-jong-dzson (Unjong története, 17. század) szintén kínai nyelvű elbeszélés (terjedelmét tekintve inkább kisregénynek nevezhetnénk), szerzője ismeretlen. Koreai nyelvű változatai is fennmaradtak, ezek minden bizonnyal fordítások. A rendkívül lírai hangulatú, tragikus végű szerelmi történetben a szoszol számos jellegzetes vonása fellehető: az álom és álomfejtés motívuma (a mű nagy része álomkeretben játszódik), a kínai mitológiára, történelemre és irodalomra történő utalások, a versben való kommunikáció, a hősök túlzottnak tűnő érzelmessége (a férfihős is gyakorta könnyezik) stb. A mű az egyén szerelemhez való jogát hírdeti abban a korban, amikor a párválasztás a szülők és közvetítők dolga volt. A házasságnak ez a módja sem volt azonban elérhető mindenki számára: a királyi udvarban sinylődő több száz udvarhölgy nem találkozhatott más férfiakkal, nem mehettek férjhez (csak néhányukat választotta a király vagy valamelyik királyfi feleségnek vagy ágyasnak), s a verseket író, finom ízlésű királyi herceg habozás nélkül kivégeztette volna azokat, akik e zsarnoki rend ellen fellázadnak. A műnek - a szoszolok sorában ritkán előforduló - tragikus végkifejlete arra utal, hogy ilyen körülmények között a boldogság csak a szerelmesek halál utáni újraegyesülésével érhető el (bár a szerelmesek nosztalgiával, fájdalommal emlékeznek vissza földi létükre).
A szoszol a koreai írás (egykori neve: on-mun 'vulgáris írás', mai neve: han-gül 'koreai betűk') megjelenését követő korszakokban virágzott igazán, s ehhez hozzájárult a városi lakosság számszerű erősödése is. A szerzők - Kínához hasonlóan - többnyire olyan írástudók voltak, akik megbuktak a hivatalnoki vizsgán, s regényes történetek írásával és eladásával keresték a kenyerüket. Az irodalom kétnyelvűsége továbbra is fennmaradt, hiszen a korábbi, sinocentrikus ideológia nem változott. Gyakran nem lehet eldönteni, hogy valamely irodalmi mű, lett légyen próza vagy vers, eredetileg melyik nyelven íródott, kínaiul-e vagy koreaiul; a fennmaradt változat eredeti szöveg-e vagy fordítás, esetleg fordításon alapuló átdolgozás, parafrázis (nevük: on-mun szoszol: koreai nyelvű és írású szoszol, han-mun szoszol: klasszikus kínai nyelvű szoszol).
A koreai fonetikus, azaz hangjelölő írást a Csoszon-, más néven Li-dinasztia (1392-1910) negyedik királya, Szedzsong (ur. 1419-1450) által alapított Csongüm-cshong (A helyes kiejtés hivatala) tudós hivatalnokai a király utasítására, sőt közreműködésével tervezték meg (az uralkodót többek között ezért tartják a koreai történelem legnagyobb királyának). A munkát 1443-ban fejezték be, s ekkor mutatták be egy hét oldalas füzetecskében, amelynek a királytól adományozott címe: Hun-min-csong-üm (A nép helyes kiejtésre tanítása). E mű eredeti formájában nem maradt fenn, csak a Vorin szokpo című prózai mű mellékleteként és két másik másolatban. Egy 1940-ben Andongban (Északi Kjongszang-tartomány) felfedezett könyv tartalmazza a negyedik, a legrégibb és legautentikusabb szövegváltozatot. Ez a mű 1446-ból származik, s a címe: Hun-min-csong-üm he-rjé (A Hun-min-csong-üm értelmezése és példák), amely a Hun-min-csong-üm eredeti hét oldalát tartalmazza, majd az egyes betűk további részletes magyarázatát adja, ismerteti a szótag-kialakítás szabályait, majd példaszöveget mutat be. A tudóscsoport vezetőjének, Csong In-dzsinek az utószava zárja a művet. Korábban számos téves elmélet létezett arról, hogy a betűformákat milyen elvek alapján alakították ki, de csak ebből a könyvből derült ki az igazság: a mássalhangzókat jelölő betűk alakja az egyes hangok képzésekor domináns szerepet játszó szerveknek (ajkak, fog, nyelv, torok), illetve hangképzéskor elfoglalt helyzetüknek a sematikus ábrázolása (szemiotikai értelemben indexek), s a különböző hangok ejtésbeli hasonlósága írásképi hasonlóságukon tükröződik. A magánhangzók jelölése a modern tudományosság szempontjából kevésbé figyelemreméltó: a taoista filozófia három alapkategóriáját kombinálja grafikusan (a pont az ég, a vízszintes vonal a föld, a függőleges vonal az ember kifejezője). A fenti elveknek megfelelően a koreai ábécé összes, azaz 28 betűje nyolc alapbetűre vezethető le; ebből öt mássalhangzót, három magánhangzót jelöl. Az azonos helyen képzett hangok írásképét ugyanahhoz az alapbetűhöz viszonyítják egy vagy több vonás hozzáadásával. A 15. század óta bekövetkezett hangtani változásokat követve a betűk száma mára 24-re csökkent, s ezek, valamint kombinációik jelölik a koreai hangrendszer 40 fonémáját.
A koreaiak manapság rendkívül büszkék ábécéjükre, a világ egyik legtudományosabb írásrendszerének tartják, s ebben a külföldi kutatók is egyetértenek velük. A neokonfuciánus tanok sinocentrikus világképét valló konzervatív tudósok azonban a hangül kihirdetését követően rögtön mozgalmat indítottak az új írás diszkreditálására. Az elégedetlenkedők vezéralakja, Cshö Man-li (ejtsd: Malli) 1444-ben egy levelet intézett a királyhoz, amely a következőket tartalmazza:
"Országunk mint szuverén állam szolgálja Kínát dinasztiánk alapítása óta, s ha ma új betűket szerkesztünk, az megsérti tiszteletünk érzését Kína iránt anélkül, hogy ezt igazolni tudnánk, hiszen ugyanolyan betűket használunk, mint Kína, és ugyanazon az úton haladunk. A Kína uralma alatti világban sehol sem alkottak új írást pusztán azért, mert mások a természeti feltételek és a helyi nyelvek. Mongóliának, Japánnak és Tibetnek van saját írása, de őket barbárnak tartják és lenézik" (MÁRTONFI 1972).
A konfuciánus szellemiségű koreai elitnek a fentiekhez hasonló vélekedése miatt a koreai fonetikus írás használata periférikus maradt, s a felfedezése utáni időszaktól a modern koreai irodalom jelentkezéséig (20. század eleje) a koreai irodalmi alkotásoknak mindössze 5 százaléka született koreai írással, azaz koreai nyelven (KIM 1986: 89), a fennmaradó rész nyelve a kínai volt. Mindazonáltal az 5 százaléknyi koreai nyelvű között is találhatók igen eredeti és jelentős alkotások: ennek az írásnak köszönheti létezését és fennmaradását a régi Korea lírai formája, a 3 soros, 12 ütemes, 43-50 szótagból álló rövidvers, a si-dzso ('évszakok melódiája'), amelyet ma is művelnek és általában a kínai négysorosokkal (csüe csü) egyező szerkezetűek (magyar fordításuk: OSVÁTH 2002); valamint a jóval hosszabb terjedelmű, szintén laza ütemes verselésű epiko-lírai ká-szá ('énekelt szöveg'), amely a kínai fu formára emlékeztet. Elnevezésük arra utal, hogy énekversként jöttek létre és léteztek hosszú ideig. Megjegyzendő, hogy a koreai nyelvű versek és elbeszélő művek nyelvezete meglehetősen különbözött a beszélt koreai nyelvtől a bennük szereplő nagy számú kínai idióma, sőt kínaias nyelvtani szerkezet miatt, s a modern koreai irodalom úttörőinek egyik stilisztikai érdeme ezen ellentmondás feloldása lesz majd.
A koreai nyelven, koreai írással lejegyzett első prózai mű a Vorin szokpo (Sákjamuni fényességes élete), amely Szedzso király (1417-1468) és apja, Szedzsong (1397-1450) egy-egy művének utólagos összekapcsolása. A mű a koreai betűket a kínai írásjegyekkel együtt használja, ami azt jelenti, hogy a szöveg koreai szavait koreai ábécével, a kínai eredetű (sino-koreai) szavakat kínai írással jegyzik le, de a sino-koreai szót jelölő kínai írásjegy mellett olvasható a koreai betűs változat is. (A koreai írás bár hangjelölő írás, de a betűket szótagonként csoportosítják. A szótagban egymás alá illetve fölé is írhatók; s ez a szótagnyi graféma pontosan megfelel egy kínai írásjegynégyzet nagyságának: ezért is kombinálható egymással a két írás igen jól.)
Ho Gjun (1569-1619) Hong Gil-tong-dzson (Hong Giltong története) című, népmesei fordulatokban gazdag műve sokak szerint koreai nyelven és koreai írással született, propagandisztikus céllal, hogy minél szélesebb néprétegek számára legyen érthető. Mások azt állítják, hogy az eredeti változat kínai nyelvű, bár elismerik, hogy a koreaira fordított változat tette igazán népszerűvé nem sokkal a megírást követően (TROCEVICS 2004: 149). Az író egy ágyas gyerekeként született, történetének hőse, Hong Giltong úgyszintén, akit hátrányos helyzete miatt számtalan megaláztatás ér (apját például nem szólíthatja apának). Végül nemes rablóvezér lesz, aki csak a gazdagoktól vesz el, de a népet segíti. Valóságos népmesei hős ő, aki láthatatlanná képes válni, tud repülni, sőt alakját képes megsokszorozni és így minden tartományban jelen lenni. Az elbeszélés - a koreai irodalomban elsőként - egy utópisztikus társadalom képével zárul: Hong Giltong a társaival egy lakatlan szigeten példaszerű államot alapít és ott uralkodik. Ho Gjun sorsa másként alakult: politikai összeeküvésbe keveredett, s társaival együtt kivégezték.
Magyarul is olvasható Kim Mandzsungnak (1637-1692) 1687-1688-ban írott Ku-un-mong (Kilencek felhőálma) című regénye, amely magyar nyelven is megjelent Pajzán álom címmel (KIM 1991; a magyar fordítás nyelvi és egyéb problémáiról: FENDLER 1992). Vitatott, hogy milyen nyelven született az első változat, koreaiul-e vagy kínai nyelven; a venjen ellen kardoskodók azzal érvelnek, hogy az író dokumentálhatóan édesanyja számára írta művét, s anyja nem ismerte a klaszikus kínait (LEE 2003: 273). "Az élet-álom" mint téma már jóval korábban meglehetősen elterjedt volt a buddhista ihletésű kínai irodalomban (KALMÁR 1991), ennélfogva a kínai hatást kétségtelennek tekinthetjük a koreai buddhista álomregény kialakulásában is. Már a Szamguk jusza tartalmaz egy hasonló történetet egy fiatal, Csosin nevű buddhista szerzetesről, aki miután találkozik egy csinos lánnyal, Buddhához imádkozik, hogy ajándékozza meg a földi boldogsággal. Ez egy rábocsátott álomban megtörténik, boldogan él a kiválasztott lánnyal, de öregségükre elszegényednek, s emiatt el kell válnia feleségétől és gyerekeitől. Ezután ébred fel (ILYON 1972: 247-251). Valamennyi hasonló kínai és koreai történetben az álom felnőtt korában lepi meg a főhőst, s amikor felébred, rájön arra, hogy csupán néhány óra telt el a földi létből. A Ku-un-mong az első a koreai álomregények sorában, és nagy sikere nyomán számos hasonló jellegű mű követte, így például az Ok-ru-mon Álom a Nefrit toronyban, a 18. század végén (SZOROKIN 1982). A Ku-un-mong főhőse egy Szongdzsin nevű ifjú szerzetes, aki álmában Jang Szoju néven végigéli a konfuciánus karrier minden nagyszerűségét: kancellár és győztes hadvezér lesz. Nyolc szép és művelt felesége, valamint ágyasa van, akik korábban tündérek voltak (a velük való megismerkedés a mű egy-egy epizódját jelenti). Sikerei tetőpontján visszavonul, számba veszi a Távol-Keleten ismert vallásokat, majd úgy dönt, hogy Buddha útjára lép (KIM 1991: 344-345):
"Három út van az ég alatt: az egyik konfuciánus, a másik a taoista, a harmadik Buddháé. Buddháé a tökéletes út. A konfuciánus út segít, hogy sikereket érjünk el a hivatali pályán, megvilágítja az erkölcsi elveket, s azon cselekedeteket tartja becsben, amelyeket utódainkra hagyunk. A taoisták a halhatatlanságot szeretnék elérni. Ősidők óta s mily sokan keresik, de mindig eredménytelenül! (...) Sorsom tehát bizonyosan a buddhizmushoz kapcsolódik, s én, mivel kötelességemet a világban teljesítettem, elhagyom házam és elindulok, hogy felleljem az igaz utat. (...) Rálépek az útra, amelyem nincs sem születés, sem halál, átlépem a világ hívságainak és tenger szenvedésének a határát!" (Harsányi Éva fordítása)
Jang Szoju ezt követően ébred fel, s lesz újra Szongdzsin, a szerzetes. A kolostor kapujában nyolc tündérlány kér bebocsátást. Ők is szerzetesek lesznek. Az álom tehát ebben a műben metaforisztikus értelmű: magát az életet jelenti, amely buddhista értelemben az illuzióvilágban való tévelygés.
A koreai szatirikus próza legnagyobb alakja Pak Csivon (1737-1805), aki a 17-19. században hódító, Kínából eredeztethető sil-hak ('reális tudomány') mozgalom egyik legismertebb képviselője. A mozgalom a konfuciánus dogmatizmussal ("csak a múlt nagyjai érdemesek a tanulmányozásra") szemben a korszerű tudományok művelését és nyugati típusú reformokat (földreform, népoktatás, iparfejlesztés stb.) követelt. Pak Csivon e reformok szellemében illette éles kritikával korabeli kínai nyelven (pajhua) írott műveiben a koreai uralkodó osztályt. Tíz fennmaradt elbeszélésének műfaji besorolásáról különböző vélemények vannak (JELISZEJEV 1977: 7-10, 188-205), némelyikük inkább didaktikus célzatú esszé. Ezek szellemisége sok szempontból rokonítható az európai felvilágosodás szatíráival. Reformelképzeléseit Ho-szeng-dzson (Ho mester története) című művének nemesi származású tudós hőse valósítja meg, aki az arisztokrata társai által megvetett kereskedelemmel kezd foglalkozni, végül utópisztikus közösséget alapít egy távoli szigeten. A mű keserű végkicsengése, hogy a korabeli Korea éretlen még a reformokra. Jang-ban-dzson (Egy jangban története) című elbeszélésében egy gazdag kereskedő jangban, azaz nemesember szeretne lenni, de amikor értesül a jangban életformának az etikettel kapcsolatos bonyolult kötelezettségeiről és a nemesség arcpirító előjogairól, rémülten mond le e lehetőségről. Ho-dzsil (A tigris intelme) című elbeszélésében a tigris azzal korholja a léha erkölcsű, képmutató nemest, hogy még a vadállatok világa is erényesebb, szelídebb annál a társadalomnál, amelyben a jangban az úr. Hasonlóan szatirikus hangvételű a Je-dok-szon-szeng-dzson (Jedok mester története) című elbeszélés, amelyben egy pöcegödörtisztító megvetett, de társadalmilag igen hasznos tevékenységét állítja szembe a köztiszteletnek örvendő jangban parazita életmódjával; ez a műve leginkább esszészerű, hiszen egyáltalán nincs cselekménye. Kevéssé szatirikus jellegű, inkább rezignáltan fájdalmas az özvegyi sors keserűségéről szóló Jol-njo-ham-jang-pak-ssi-dzson-pjon-szo (Történet a hamjangi illetőségű erényes Pak asszonyról kommentárokkal; a műfordítás címe: Hűséges feleségek története). A konfuciánus világban az előkelő hölgyeknek, ha férjük meghalt, nem volt illő újra férjhez menniük (ha ez mégis megtörtént, a fiaik nem léphettek állami szolgálatba).
A hitvesi erény csúcsának az számított, ha a feleség önként követte a férjét a halálba. Az elbeszélés két asszonyról szól. A finom lélektani megfigyeléseket tatalmazó első történetben egy anya megkérdezi az újra házasodást elítélő fiaiat, hogy azok tudják-e, miért van elkopva az anyjuk nyakában hordott pénzdarab. Elmondja, hogy férje halála után a hosszú magányos éjszakákon gyötrődve évtizedekig ezzel a pénzdarabbal játszott, azt pörgette, s a sötétben négykézláb tapogatózva kereste, ha elgurult. Fiai ezt hallván elszégyellik magukat. A másik betét-történetben egy leánynak a vőlegénye az esküvő előtt betegségben elhalálozik, de az erényes menyasszony a jóindulatú figyelmeztetések ellenére sem bontja fel az eljegyzést, feleségként viselkedik, majd a gyászév letelte után öngyilkos lesz. Az író fájdalmas-ironikus kérdése az elbeszélés utolsó mondataként: "Ez valóban hűség, de nem túlzó mértékű-e?" Pak Csivon követője volt az 500 kötetes életművet hátrahagyó író, költő, polihisztor, Csong Jagjong (1762-1836), az első koreai katolikusok egyike. Az ő szerteágazó életművében szintén megtalálhatók a szatirikus hangvételű kínai nyelvű elbeszélések. Cshul-tong-dzson (Egy szolga elbocsátásáról) című elbeszélése az urai által tudatlanságban tartott nép tunyaságát, lustaságát írja le.
Drámakezdemény és elbeszélő próza határvidékén született a koreai nyelvű phan-szori szoszol valamikor a 18. század első felében (részletes ismertetése: CHO 2003). Koreában európai értelemben vett színmű nem alakult ki, a Koreában létrejött színpadi műfaj, a phanszori ('színpadi hang') tulajdonképpen egyetlen szereplős színpadi játéknak fogható fel, amelyben a kvang-de nevű narrátor-énekes egyidejűleg több szerepet alakítva erőteljesen gesztikulálva elmondja, elénekeli, eltáncolja a történetet (a kezében tartott legyező mozgatása is jelzés értékű). Egy dobos (koszu) ülve kíséri, a cselekmény izgalmasabb részeinél használja a hangszerét, s időnként közbekiáltásokkal bíztatja a kvangdét vagy kommentálja a történetet. A műfaj virágkora a 18-19. századra esik, s ez a városi lakosság megerősödésével függ össze, bár maga a műfaj vidéki környezetből, Csolla megyéből származik, amely Korea néphagyományokban leggazdagabb vidéke. A sámánzenével és sámánszertartással való rokonsága nyilvánvaló, hiszen a sámándal is narratív és énekes részekből tevődik össze. A phanszori szöveg ennek megfelelő előadásmódja: narratív (aniri) és énekelt (cshang). Az aniri-kvangde elnevezés negatív értelmű volt, mert nem tartották nagyra azt az előadót, aki keveset énekelt. A kvangde hangszíne rekedtes, csakúgy, mint a sámáné, akinek a koreai neve mudang. A rögtönzés műfaji követelmény volt, mivel alkalmazkodni kellett a nézőközönség mindenkori összetételéhez, hangulatához. A játszási idő eredetileg 5-7 órás is lehetett. Dél-Koreában ma is létező színpadi műfaj, de az előadás időtartama rövidebb lett: általában 3-4 óráig tart, egyetlen szünet közbeiktatásával, de csak a régi klasszikus műveket játsszák, újakat nem írnak. Mivel csak szóban terjedt, az egyes műveknek számos szövegvariánsa maradt fenn, s csak később jegyezték le őket, s ezt az elbeszélésként lejegyzett formát hívják phanszori szoszolnak (phanszori elbeszélés). Stílusa a memorizálás követelményeihez igazodik: sok az ismétlés, az állandósult nyelvi szerkezet. Mint a folklór-műfajokban általában, a phanszoriban is gyakori a meseszerű elem. Tizenkét phanszoriról tudunk (phanszori jol-tu ma-dang), de a múlt század végére ezekből csak öt maradt fenn. A két legismertebb phanszori szoszol közül a Cshun-hjang-dzson (Történet Tavaszillatról) vagy Cshun-hjang-ga (Ének Tavaszillatról) magyarul is olvasható Csunjan szerelme címmel, Tóth Tibor fordításában (Európa Kiadó, 1958). Ez a szoszol - legkorábbi szövegváltozata 1754-ből származik - tartalmazza a legismertebb koreai szerelmi történetet (tucatnyi filmváltozata ismeretes). Cshunhjang anyja, Volme megvetett foglalkozást űzött egykor: kiszeng, azaz kurtizán volt. Sikerült férjhez mennie, de nem született gyermekük. Elment a Turuszan-hegyre gyermekáldásért imádkozni. A hegyen álmot látott: egy öngyilkos lánynak a hegy istene azt parancsolta, hogy szülessen újjá, s legyen Volme lánya. Hamarosan megszületett a megálmodott lány, Csunhjang, aki gyönyörűvé serdült 15 éves korára. Az új tartományi főnök fia, Ri Mong-rjong (Álombéli sárkány) rögtön beleszeret, amikor megpillantja. Érte küldi a szolgáját, de Cshunhjang szabódik. Anyja végül rábeszéli egy álmára hívatkozva ("Szép mezőben egy nagy tó támadt és belőle egy gyönyörű sárkány kelt ki, s csak ment, ment egyenesen föl az égbe": ez utalás a fiú nevének jelentésére) .A nemes ifjú megkéri Csunhjang kezét, a lány igent mond, de balszerencséjükre a fiú apját máshová helyezik és Mongrjongnak is mennie kell. Egy új, zsarnoki természetű kormányzó érkezik, aki fenyegetéssel, sőt kínzással próbálja a lányt meghódítani, sikertelenül. Végül börtönbe záratja és kivégzéssel fenyegeti. Mongrjong hivatalnoki vizsgái kitűnően sikerülnek. Álruhában, királyi inspektorként érkezik vissza a városba. Koldusgúnyában látogatja meg szerelmét, s meggyőződik arról, hogy a lány szegényen is szereti. Mint koldus belopózik a kormányzó dőzsölő lakomájára és részt vesz a költői versenyen. Csak távozása után találják meg versét: "Aranyserlegben a bor - ezer ember vére, dús asztalon a sok étel - ezer ember zsírja. Hol a gyertya cseppje csordul, népnek hull a könnye, hol zajongó jókedv tombol, népünk átka zúg fel." Másnap felfedi kilétét és megbünteti a hivatali hatalmával visszaélő kormányzót, majd nyilvánosan is összeházasodik a szerelmével, akinek példaszerű hűségét a királyi udvarban is csodálják.
A Sim-cshong-dzson (Simcsong története) a konfuciánus kultúrában az erkölcs alapjaként értékelt gyermeki önfeláldozásról szóló tanmese. A történet hősét, Simcshongot vak édesapja nevelte fel. Egy szerzetes szerint Buddha 300 szuk rizsáldozat ellenében visszaadná az apa látását. Kereskedők érkeznek a faluba, akik egy szűzet szeretnének áldozni engesztelésül a háborgó tengernek. Simcsong 300 szuk rizsért cserébe vállakozik az áldozatra. Nemes önfeláldozása megindítja az alvilág urát: egy lótuszvirág kelyhében visszaengedi a földre és királynő lesz. Udvarába hívatja az összes vakot, találkozik apjával, aki szeretett lánya hangját hallva visszanyeri látását. Simcshong önfeláldozása azonban még ennél is nagyobb csodát tesz: minden vak látni kezd.
A modern irodalom kialakulásához vezető út a 19. század végén nyelvi téren kezdődött meg. Mint említettük, a koreai nyelv és írás tekintélye addig viszonylag alacsony volt és még a koreai nyelvű irodalmi szövegekben is sok kínai nyelvű fordulat, kifejezés szerepelt, következésképpen a beszélt nyelv és írott nyelv közötti különbség meglehetősen nagy volt. A politikai reformmozgalom (ke-hva un-dong) hívei az on-mun-il-cshi ('a beszélt és írott nyelv egysége') elvét vallották, s a konzervatív Kínától való politikai és kulturális elszakadást és a modernizálódott Japán felé történő közeledést hirdették; a koreai nyelvűséget és a koreai írást is a Kína-ellenes, nacionalista érzelmek fokozására kívánták felhasználni. Ezen elvek jegyében hozta létre Szo Dzsephil (angol nevén: Philip Jaisohn, 1866-1951) az első teljesen koreai nyelvű újságot (Tong-rip shin-mun Függetlenségi Lapok, 1896), amely kínaiul írott olvasói levelet el sem fogadott. A szerkesztők a beszélt koreai nyelvet vették alapul, nem használtak tehát nehezen érthető sino-koreai szavakat és idiómákat; ők alkalmaztak először helyközt a különálló szavak elkülönítésére. A koreai nyelvűség és a fonetikus írás elterjesztésében és vele kapcsolatos helyesírási reformok kezdenényezésében igen fontos szerepük volt az európai és amerikai misszionáriusoknak is, mivel ők fordították le koreai nyelvre koreai betűkkel, a kínai írásjegyek teljes mellőzésével, majd adták ki több százezeres példányszámban a Szentírást (ROSS 2004). A Bibliafordítások során (legfontosabb: Ross és MacIntyre: Shin-jak Újszövetség, 1887) új szavakat és kifejezéseket kellett alkotni, s ezekkel is sokat gazdagodott a koreai nyelv. Ahogyan korábban a koreai elit a konfuciánus eszméket közvetítő kínai nyelvet és kínai írásjegyeket értékelte nagyra, ebben a korban a koreai nyelv és koreai írás, a hangül értékelődött fel, mivel a modernitást jelképező kereszténység tanait közvetítette (A keresztények - mivel e vallás tanításai később is alkalmasak voltak a koreai függetlenségi és demokratikus törekvések kfejezésére - ma a hívők felét teszik ki Dél-Koreában, ez az érték a legmagasabbak közé tartozik Ázsiában!). Ezek a fordítások elsősorban az alacsonyabb néprétegeket és a középosztály műveltebb hajadonjait célozták meg, a papok ugyanis felismeték, hogy ezeknek a nőknek később az új nemzedék vallásos nevelésében fontos szerepük lesz. Mindezek az erőfeszítések a 19. század elejére előkészítették a fordulatot a koreai irodalom számára is. A folklórból megőrzött, valamint a kínai irodalomból kölcsönvett formák, motívumok és a neokonfuciánus eszmevilág ideje addigra lejárt. A társadalmi életben egyre nagyobb teret nyertek a - jórészt japán közvetítéssel megismert - európai liberális eszmék, a művészetben pedig a nyugati stílusok és műfajok léptek a régi, idejétmúlt helyére. Az elbeszélő irodalom kínai mintára kialakult uralkodó műfaja, a szoszol két fázisban átadta helyét a modern regénynek és elbeszélésnek, az első fázis átmeneti jellegű műfaja a sin-szoszol 'új szoszol' elnevezést kapta, míg a teljesen nyugatias forma a hjonde-szoszol 'modern szoszol' (HWANG 2005: 212). A váltás fontos nyelvi változásokkal is együttjárt: az irodalom korábbi kétnyelvűsége fokozatosan megszűnt (a költészetben tartott ki legtovább), párhuzamosan a modernizációs reformok azon intézkedésével, hogy 1894-ben a korábbi klasszikus kínai (hanmun) helyett a koreait (kuk-mun 'nemzeti nyelv') tették meg az ország hivatalos nyelvévé. A századfordulót követően a prózában már csak koreai nyelvű alkotások jöttek létre; a költészetben egy ideig még születtek alkotások klasszikus kínai nyelven, például Han Jongun (1879-1944) néhány verse, bár legjelentősebb, a koreai költészetben mérföldkövet jelentő verseskötete már koreai nyelvű (Nim-ui cshimmuk A kedves hallgatása, 1926). Ri Indzsik (1862-1916) az első sin-szoszol szerzője. A mű címe (Hjol-ui nu 'Véres könnyek', 1906) jelzi, hogy a korabeli koreai irodalom számára Japán volt az egyik fontos tájékozódásai pont, mert például ez a regény Murai Genzai Chi no namida című regényének mintájára készült, a japán mű címe ugyanazt jelenti, mint a koreaié. A mű japán szereplői pozitív szerepet játszanak, segítik a koreaiakat. A kínai-japán háború (1894-1895) idején játszódó történet sok megpróbáltatáson átmenő fiatal hősei végül Amerikába mennek tanulni, hogy hazatérve nyugati stílusú reformokat valósítsanak meg. Hasonló eszmeiségű művei még: Ün-szégjé (Ezüstvilág, 1908), Kvi-üi szong (Az ördög hangja, 1910). Ezüstvilág című regényének színpadi változatát tartják az első modern koreai drámának (singük, sinpha jongük), amelyet az 1908. júliusában Szöulban megnyílt első koreai színházban (Vongaksza) adtak elő (NAHM 1988: 306). A modern koreai irodalom két megteremtőjének mégsem őt, hanem Cshö Namszont (1897-1957) és Ri Gvangszut (1892-1950?) tartják, előző író a koreai nyelvű modern verset teremtette meg (később reprezentatív formájává a szabadvers vált), utóbbi a modern prózát, az első, modernnek elismert regény (hjonde szoszol) Ri Gvangszu alkotása (Mu-dzsong Érzéketlenség, 1917). Őt - a szegényekkel együttérző és a szebb jövőért, a modern Koreáért aktív szerepet vállaló értelmiségi regényhősei miatt - "koreai Tolsztojnak" nevezték el, ugyanakkor ez a mű a japán gyarmatosítással (1910) kapcsolatos, egyes értelmiségi körökben meglevő illúzióknak is a tükörképe: "The narrative of the youth on a march out of an old enclave of morality toward a new world of civilization declares and celebrates the triumph of the logic of civilization in support of colonialism." (HWANG 2005: 225). A gyarmatosítók egyes intézkedései nyomán a Japánt mintaországnak tekintő értelmiségiek előtt is feltárult a kolonializmus igazi arca. Mindazonáltal a huszas és harmincas évek az irodalmi élet fellendülését hozták, mivel a japán gyarmatosítók az 1919. március elsejei japánellenes országos megmozdulásoktól megrettenve a 30-as évek végéig lazítottak kissé a gyeplőn. A "koreai Maupassant" Hjon Dzsingon (1900-1943) volt, aki a naturalizmusba hajló realizmus eszközeivel a gyarmati idők eltorzult emberi pszichéjét ábrázolta. A nevelőnő és a szerelmeslevelek (Bi szagamgva robü retherü, 1925) című novellájában egy vénlány tanárnő puritán vakbuzgósággal óvja a felügyeletére bízott középiskolás lányok erkölcseit, de éjszakánként tudathasadásos állapotban sírva-nevetve olvassa a lányoktól elkobzott szerelmesleveleket, mintha neki írták volna. A tűz (Pul, 1925) című elbeszélésének 14 éves gyereklányát férjhez adják egy javakorabeli férfihez, s a kislány rettegve várja az éjszakákat, mert fogalma sincs arról, hogy mi tesz vele a férfi. Végül - hogy megszabaduljon az éjszakai lidércnyomástól - felgyújtja a házat. A novella utolsó mondatai: "Szuni a hátulsó kerítés mellől nézte a tüzet. Kipirult arccal jobbra-balra ugrált örömében."
Az elbeszélő irodalomban - a fentebb említett írókon kívül - különösen Rjom Szangszop (1897-1963) és Kim Dongin (1900-1951) neve érdemel említést. Naturalista stíluselemeket alkalmaz Rjom Szangszop is, akinek a legismertebb elbeszélése (Phjobonsil-üi cshonggeguri A biológiaszertár békája, 1925) gyakran felbukkan a novellaantológiákban. Az értelmiségi főhős, aki nem találja helyét az életben és pszichés zavarokkal küszködik, felidézi egyik iskolai élményét: a biológiatanár diadalmasan mondja a diákoknak, miután a kísérlet során a béka bizonyos szerveit eltávolította: - még mindig él! A párhuzam nyilvánvaló a megkínzott állat és a gyarmati Korea sorsa között. A Manszé-dzson (Az éljenzések előtt, 1924) című kisregénye szintén a főhős egyes szám első személyben elmondott története, s a koreai kispolgár cselekvésképtelenségét bírálja. A Tokióból hazatérő diák, Ri Inhva számára a gyarmati Korea temetőnek tűnik, amelyben az emberek mint férgek egymást zabálják fel (a mű első változata Mjodzsi Temető címmel 1922-ben folytatásokban jelent meg). A temető mint szimbólum feltűnésének egyik oka az, hogy a japán hatóságok meg akarták szűntetni a hagyományos családi temetkezési helyeket (amelyeket a koreaiak a geomantia szabályai szerint jelöltek ki), s helyette az elhamvasztást és a köztemetőt propagálták (SHIN 2004: 68-69). Rjom Szangszopnak tulajdonítják a gyarmati időszak talán legjobb regényét, a Három nemzedék (Szamde, 1931) című családregényt, amely egy család három nemzedékén keresztül mutatja be az értékrendben bekövetkezett változásokat, az ebből fakadó konfliktusokat. Kim Dongin írta az első koreai nyelvű, csak koreai betűkkel lejegyzett modern elbeszélést, amely Pettaragi (Búcsúdal) címmel 1921-ben jelent meg az általa és társai által alapított Changdzso (Alkotás, 1919-1921) című folyóiratban. A romantikus stíluselemeket alkalmazó történet egy hajósról szól, aki 20 éve keresi elveszett öccsét. Elválásuk oka egy tévedés, azt hitte ugyanis, hogy öccse összeszűrte a levet a feleségével, akit emiatt elűzött, s aki ezt követően hamarosan meghalt. Híressé a Kamdza (Egy kosár krumpli, 1925) című elbeszélése tette, amely egy prostituálttá váló nő fizikai és lelki elnyomorodásán keresztül ábrázolja a gyarmati Koreát, ahol a feudális, konfuciánus gondolkodás szívós továbbélése következtében a nő továbbra sem számított teljes értékű embernek. A mű másik, általános emberi tanulsága az, hogy az állatias ösztönvilág elhatalmasodása tragédiához vezet. Kim Dongin a koreai narratív próza nyelvi megújulásában is fontos szerepet játszott: sílusára az élőbeszéd közvetlensége jellemző, így például a leírás során természetes módon használja a nyelvtani múlt időt (a korábbi írók elkerülték, helyette a múltbéli tapasztalatra utaló, azaz modalitást kifejező -tora végződést használták), s a nyugati nyelvi minták hatására ő alkotta meg a harmadik személyű távolra mutató névmásból a harmadik személyű személyes névmást (kü); helyette korábban csak jelzős szerkezetet alkalmaztak: kü szaram, kü jodza (az az ember, az a nő stb.), s a beszélt nyelv szavait, fordulatait (így például az európai jövevényszavakat) beemelte az irodalmi stílusba (KIM 2004: 10-11). Kim Dongin a tiszta művészet híveként szembeszállt mind a Ri Gvangszu által hírdetett, az irodalom feladatául vallott felvilágosító törekvésekkel, mind az úgynevezett proletárirodalommal, amely a művészetben az osztályharc eszközét látta. Elveinek művészi kifejezést is adott: Kvangjom szonata (Sonata apassionata, 1935) című elbeszélésében egy olyan zeneszerzőt ír le, aki akkor ér el alkotóművészete csúcsaira, s alkot tökéletes zeneműveket, amikor megszabadul a társadalmi kötelezettségek béklyóitól, bűnöket követ el: gyújtogat, kiássa a kedvese koporsóját stb. (COJ 2003). Magyarul csak a Kopár hegy (Pulgün szan, 1932) című elbeszélése olvasható Szabadi Tibor fordításában (Pannon Tükör, 2003/4. pp. 43-46). A baloldali ellenfeleitől miszticizmussal vádolt Kim Dong-ri (ejtsd: Dongni, 1913-1995) műveiben gyakori háttér a vidék, a folklór mitikus világa. Mu-njo-do (Egy sámánasszony arcképe) című elbeszélésében (1936) a hagyományos koreai világ és a nyugati értékek tragédiával végződő konfliktusa egy sámánnő és keresztény hitre áttért fia kibékíthetetlen ellentétén keresztül jelenik meg. Megemlítendő még Ri Hjo-szok (1907-1942), aki a proletárírók útitársaként kezdte, de későbbi, legismertebb elbeszéléseiben szakít az irányzatosság sematizmusba torkolló merev előírásaival és finom lélekrajzú, lírai hangvételű, falusi környezetben játszódó elbeszélései általános emberi üzenetet közvetítenek: a világ egységes egész, ezért vágyaink összhangban vannak a természet törvényeivel. Az egyik legismertebb koreai novellában (Memilkkot phil murjop Hajdinavirágzás idején, 1933) az emberi, állati, növényi világ és a kozmosz erői közötti rejtett összefüggéseket láttatja meg: a negatív, nőies princípiumot (jin) jelentő hold és a szintén jin virágok (hajdina) varázsában vándorol egy férfi és szamárcsődöre (jang), előrehaladott koruk ellenére mindketten még vágyakkal terhesen. A holdsütötte éj varázsában a férfi végül rátalál húsz éve elvesztett szerelmétől született fiára. Az egymástól elszakadt rokonok egymásra találása szappanoperák és limonádéregények kedvelt motívuma; ami művészetté emeli ezt az elcsépelt témát, az Ri Hjoszok művészi mondanivalójának mélysége, a novella tökéletes szerkezete, stílusa, és nyelvezete. Az emberi és állati szexualitás párhuzanos ábrázolása a vágyak természetességét sugallja a Tvedzsi (A disznó, 1933) című elbeszélésében is. A szegényparaszt pároztatni viszi egyetlen disznaját, hogy a születendő malacok árából kifizethesse az adót és munkát kereső kedvese után a városba mehessen ő is, de hazatérőben a vonat elgázolja az állatot. A költőként is kiváló, az első, botrányos avantgard verseket szerző Ri Szang (eredeti neve: Kim Hegjong, 1910-1937) a sorsát kilátástalannak érző, a hagyományos értékeket elutasító, nem-cselekvésbe menekülő fiatal értelmiségiek életérzését tolmácsolta önéletrajzi elemekben bővelkedő történeteiben, amelyek stílusukban is újat hoztak Legismertebb elbeszélése: Nalge (Szárnyak, 1936), amelyben a cselekvésképtelen, de jobb sorsra érdemes főhőst egy prostituált tartja el. Magyar nyelven mindezideig csak a baloldali írók köréhez tartozó Cshö Szohe (1901-1932, eredeti neve: Cshö Hakszong) elbeszélései olvashatók: ő - Móriczra emlékeztető módon - a falusi szegénység anarchista lázadásba torkolló kilátástalan helyzetét ábrázolta, helyenként naturalisztikusan (Csö Szahe: Árvíz után. Európa Kiadó, Budapest: 1958).
1920 után az irodalmi életben két főbb csoportosulás alakult ki: az elsőbe a művészet öntörvényűségét, a tiszta irodalmat (szunszu munhak) hirdető nacionalista írók tartoztak, míg a másikba - elsősorban az oroszországi események hatására - az antikapitalista, antikolonialista és internacionalista eszméket vallók, akik az irodalomban a politikai propaganda hatásos eszközét látták. 1923-ban megalakult a Sin-gjong-hjang-pha (Új Irányzat Csoport), majd 1925-ban átalakult egy újabb szervezetté (KAPF, Koreran Artist's Proletarian Federation, koreai rövidítése: khaphü), amelyet csak 1935-ben oszlattak fel a japánok. Tagjai közé tartozott Cshö Szohe és a felszabadulás utáni észak-koreai irodalmi élet vezető alakja, Ri Gijong (1896-?). A KAPF a fennállása alatt vezető szerepre tört az irodalmi életben, s ádáz vitákat folytatott a másik csoportosulás íróival (Dél-Koreában kedvezőtlen a KAPF megítélése amiatt, hogy erőteljesen megosztotta és terméketlen vitákra késztette az írókat). A két csoport megléte természetesen nem jelentette azt, mintha a l'art pour l'art hívei nem alkottak volna - szándékaiktól némileg függetlenül - társadalombírálatot tartalmazó műveket. Akadtak olyan írók is (Ri Gvangszu, Cshö Namszon és mások), akik a harmincas években - félretéve korábbi japánellenes nézeteiket -, megbékéltek a gyarmatosítók ideológiai érveivel annak ellenére, hogy uralmuk utolsó időszakában a japánok - a háborús felkészülés jegyében - olyan intézkedéseket hoztak, amelyek a koreai nyelvet és kultúrát létében fenyegették: 1937-ben megszűnt a koreai nyelv iskolai tanítása, 1940-ben betiltották az irodalmi folyóiratokat, s kampány indult a koreai személynevek japánra történő cseréje érdekében (HAN 1970: 495-496, ALLEN 2005).
A japán uralom alóli felszabadulás napja, 1945. augusztus 15-e korszakos jelentőségű a koreai történelemben. E nap örömteli hozadéka mellett egy újabb nemzeti tragédia kezdetét is jelzi: a nemzeti megosztottságét. A jaltai egyezmény értelmében a félsziget északi részét a szovjetek, déli részét az amerikaiak szállták meg. Ennek következményeként három éves átmeneti időszak után 1948-ban két koreai állam jött létre: szovjet segítséggel a totalitáriánus Észak-Korea, és amerikai mintára Dél-Korea. Az éles ideológiai szembenállás jegyében a baloldali írók nagy része Észak-Koreába települt, s ott az irodalom - az írók egy részének mára felszámolt ellenállása ellenére - a mai napig pártos jellegű. A két koreai állam közötti konfliktusok a hidegháború légkörében véres háborúhoz vezettek. 1950. június 25-én Észak támadott, s két nap alatt elfoglalta Szöult. Az USA által vezetett ENSZ-erők sikeres ellentámadása után több százezer "kínai népi önkéntes" sietett Észak segítségére. A háború végül 1953-ban ugyanazon a vonalon ért véget, ahol elkezdődött.
A két fél közötti lövészárok mélységét mutatja, hogy a fegyverszünetet a mai napig nem váltotta fel békeegyezmény, s a két koreai állam lakosai nem érintkezhettek egymással szabadon, még levelet sem írhattak (FALUDI 1996).
Európai tapasztalataink is azt mutatják, hogy a polgárháborúk a legvéresebbek, a legkegyetlenebbek, mérhetetlen szenvedést zúdítanak a lakosságra. A koreai háború forgatagában milliók pusztultak el, családok tízezrei szakadtak szét úgy, hogy közel 50 éve azt sem tudják, él-e legközelebbi rokonuk a másik országrészben, vagy nem (a két vezető, Kim Dedzsung dél-koreai elnök és Kim Dzsongil észak-koreai pártfőtitkár 2000-es találkozóját követően e téren némi elmozdulás történt). Ez a tragikus időszak az írókat sem kímélte: volt, aki eltűnt (Ri Gvangszu), volt, akinek közeli rokonai Északra kerültek: oda hurcolták őket, vagy ideológiai okokból oda távoztak (Ri Munjol, Ku Szang). A háború, majd a háborút követő időszak kemény megpróbáltatásai mindmáig kimeríthetetlen témákat nyújtanak az irodalom számára. Az elbeszélő irodalom egy része a két tábor közötti éles szembenállást, a déliek hősies helytállását mutatja be a realista ábrázolás hagyományos eszözeivel, legjobb alkotásaiban művészileg hitelesen. O Szangvon (1930-1985) A haladék (Jujé, 1955) című elbeszélésének hőse egy dél-koreai tiszt, aki az északiak fogságába kerülve a kivégzés előtti éjszakán visszaemlékezik az elmúlt napok történéseire. Felderítő szakasza elszakad a főerőkől, s a dermesztő téli hidegben az egyenlőtlen harcok során emberei sorra elpusztulnak. Végül csak ő marad életben. Egy faluba ér, ahol az északiak éppen kivégezni készülnek valakit az akkoriban hirhedtté vált kifejezés kíséretében: Indulj Dél felé!. A tiszt - bár másként is választhatna - lelövi a kivégzőket. Kis idő múlva bekerítik, fogságba esik. A kivégzése előtti éjszakán arra gondol: "Vajon hányan tették már meg ezt az utat Dél felé?" A lövés előtti utolsó gondolata: "...utána bemennek a melegbe pihenni és elfelejtik, hogy valaki meghalt az imént. Micsoda közhely..."
Ennek az elbeszélésnek, amely az ember és ember közötti megértés teljes hiányát, s a háború emberi életet semmibe vevő barbarizmusát ábrázolja, érdekes ellenpólusa Hvang Szunvon (1915-2000) Darvak (Hak) című novellája, amely megközelítési módja miatt megjelenésekor, 1953-ban nagy vitákat váltott ki (SHIN 1998: 40-48). Két gyerekkori barát közül az egyik fogoly, a másik az őrzője. A fogoly az északiak által szervezett falusi elöljáróság tagja volt, s ez a déliek szemében halálos bűnnek számított. Lehetősége lett volna elmenekülnie, de nem volt képes beteg, mozgásképtelen apját a sorsára hagyni. A déli tiszt - még telve gyanakvással és gyűlölettel - a foglyot a központi gyűjtőhelyre vezeti. Útközben ráförmed: "Hány embert nyírtál ki? Miért nem szöktél el, megtehetted volna, biztosan valamilyen titkos megbizatásod van!" Az egykori barát válasza nyomán fokozatosan megérti a másik cselekedetének motívumait, emberi részvét ébred iránta, s végül szökni engedi. A mű címe szimbolikus értelmű, és közös gyerekkori élményükre utal: elfogtak egy darumadarat, hogy játsszanak vele, de végül szabadon engedték, mert mások bántani akarták. A cselekmény végkifejlete a megjelenés idején rendkívül merésznek számító üzenetet hordozott: van lehetőség a gyanakvás és félelem feloldására, a kölcsönös megértésre. Ez a mű ma már az iskolai szöveggyűjtemények állandó darabja, s valamennyi világnyelven olvasható; angolul négy fordítása van (Hvang Szunvon az idegen nyelvekre legtöbbet fordított dél-koreai író).
A háborúk véget érnek egyszer, de sebei nehezen hegednek. Az észak-koreai születésű Cshö Inhun (1936-) a koreai háború idején menekült Délre egy elviselhetőbb társadalmi rendszert keresve. Élettapasztalatait tükrözi legjelentősebb műve A tér (Kvangdzang, 1961), a 60-as évek talán legfontosabb alkotása (KIM 1992: 77). A főhős, Ri Mjongdzsun, 1953-ban a hadifogolytáborból kiszabadulva a Tagore nevű indiai hajó fedélzetén élete fordulópontjaira emlékezik. Északi katonaként esett a déliek fogságába. Eredetileg Dél-Koreában élt; apja disszidált először Északra. Mjongdzsun filozófia szakos szöuli egyetemistaként Jongmin nevű barátnője jómódú családjánál lakott. Elégedetlen sajátmaga és környezete léhának és parazitának tartott életmódjával. Apjának az észak-koreai propagandagépezetben vállalt szerepvállalása miatt a rendőrség zaklatja; az emiatt felháborodott fiatalember ismét szimpátiát kezd érezni apja eszméi iránt. A June nevű lánnyal folytatott afférjának válsága megérleli benne az északra történő szökés gondolatát. Úton észak felé - egy hajó fedélzetén - arra gondol, hogy egy "tiszta, nyílt tér" felé tart, miután kiszabadult egy "hermetikusan zárt szoba fojtogató belsejéből". Apja északon újra nősült, és a kommunista vezetők életét éli, amely lényegét tekintve olyan, mint a déli burzsoáziáé. Sehol nem találja azt a forradalmi lelkesedést, ami után annyira vágyott. A kormánylapnál lesz újságíró, de hamarosan önkritikát kell gyakorolnia a mandzsuriai koreaiak helyzetével foglalkozó kritikus hangvételű cikke miatt: "kispolgári mentalitás" és "szubjektív vélekedésen alapuló félrevezető tájékoztatás" a vád. Ezt követően önkéntes fizikai munkára jelentkezik, s a szabadtéri színpad építése közben megismerkedik egy táncosnővel, aki azonban egy idő után szakít vele. 1950-ben a néphadsereg tagjaként vonul be Szöulba, de akkor már az északi életforma sem lelkesíti. Azt a feladatot kapja, hogy ítélkezzen az elfogott déli reakciósok fölött. A foglyok között viszontlátja egykori szerelmét, Junét, aki Jongmin bátyjának, Tesik-nek a felesége lett. Elősegíti a szökésüket. A fronton találkozik egykori balerina-szerelmével is, aki nővér egy tábori kórházban. Az asszony egy összecsapás során életét veszti, Mjongdzsun pedig ekkor esik fogságba. A fegyverszüneti egyezmény aláírásának idején már teljesen kiábrándult mind az Észak, mind Dél által képviselt eszmékből. A szabad, harmonikus élet nyílt tere, ami után annyira vágyakozott, sehol sem létezik a Koreai-félszigeten, helyette Délen "az aljasság, hatalomvágy és perverz szex tombol", Északon pedig "a párt helyettesíti a népet, a forradalom helyett a forradalom imitációja, a lelkesedés helyett a lelkesedés imitációja az úr". Elhatározza, hogy önkéntes száműzetésbe vonul oda, ahol senkit sem ismer, és ahol minden és mindenki közömbös a számára. A hajóúton rádöbben, hogy számára nincs már kiút, és éjszaka a tengerbe veti magát. A regény a két diktatúra szorításában fulladozó koreai értelmiség erkölcsi, eszmei válságának kórképe. Egyrészt pontos kor- és jellemrajz, másrészt a két diktatúra különbségére is felhívja a figyelmet, valószínűleg a szerző szándékától függetlenül: Északon ez a regény nem jelenhetett volna meg semmilyen körülmények között. Dél-Koreában viszont a szigorú nemzetbiztonsági törvény és cenzúra ellenére is kiadhatták az ilyen és ehhez hasonló szellemiségű művek egy részét.
Ri Bomszon (1920-) elbeszélésének címe is (Obalthan A gellert kapott golyó, 1959) metaforikus értelmű: a főhős és a hozzá hasonlók életének céltalanságára, értelmetlenségére utal a háború utáni évek kaotikus időszakában (O'ROURKE 1981: 11-12.) Csholho külvárosi kishivatalnokként nyomorúságos bérért dolgozik. Az őt sújtó körülmények ellenére hisz a becsületes élet eszményében. Rettenetesen fáj a foga, de nincs pénze fogászati kezelésre. Félkegyelmű anyja állandóan azt kiabálja: "Menjünk vissza!" (Észak-Koreába, ahol jobb körülmények közt éltek.) Egy papírkartonokból összeeszkábált viskóban tengődnek, felesége, "aki már azt is elfelejtette, hogy valaha csinos volt", várandós. Külföldi katonákból élő prostituált nővére és munkanélküli öccse lakik még velük. Öccse egyik este részegen jön haza, bátyja figyelmezteti, hogy "a lelkiismeret hangja még a nyomorban sem hallgathat el". Párbeszédük így folytatódik:
- Ez igaz. Ezért kell megszabadulnunk a lelkiismerettől, az erkölcstől, szokásoktól, jogtól és minden hasonlótól.
- Már rég gazdag lehetnék, ha én is így gondolkoznék.
- Tudom... A lelkiismeret olyan, mint egy tüske az ujjban. Kihúzod, és nincs többé gond vele.
Csholho nem képes elfogadni öccse cinizmusát annak ellenére, hogy kilátástalan nyomoruk miatt semmi öröme az életben. Másnap felhívják a rendőrségtől: öccsét rablás közben elfogták. Még aznap megtudja, hogy feleségének komplikációkkal járó szülése van. Prostituált nővérétől pénzt kap, de késő, felesége meghal. A pénzen kihúzatja négy fájós fogát. A fájdalomtól és vérveszteségtől szédelegve taxiba ül és a kórház felé indul, ahol felesége meghalt. Útközben meggondolja magát és arra kéri a sofőrt, hogy céltalanul keringjen vele a városban. - Ó, Istenem, ez az alak olyan, mint egy gellert kapott golyó!
- mondja a bosszús sofőr. - Igen - feleli az ájulással küszködő Csholho - Isten célt tévesztett puskagolyója vagyok.
A háború utáni nehéz első évtized a hatalmához görcsösen ragaszkodó, öregedő Li Szin Man elnök diktatórikus uralmának jegyében telt el. Az északiak aknamunkájára hivatkozva létrehozták (részben jogosan) a rendkívül szigorú nemzetbiztonsági törvényt, amely egész sor polgári szabadságjogot függesztett fel; az éjszakai kijárási tilalmat majd csak a szöuli olimpia előtt szüntetik meg (1988). Az alacsony életszínvonal, a szigorú cenzúrát is jelentő antidemokratikus légkör, a régi politikusi gárdán eluralkodó korrupció diáktüntetéseket, ellenzéki mozgalmakat eredményezett, amelyeket a hatalom brutális kegyetlenséggel számolt fel. Az ötvenes évek nyomasztó légkörét és reményvesztettségét Ri Bomszon mellett más jelentős írók is kifejezték műveikben. Pak Kjongni írónő (1927-) A hitetlenség évada (Pul-sin si-de, 1957) című elbeszélése egy özvegyről szól, aki a háborúban elvesztette férjét, majd súlyos orvosi hanyagság, műhiba következtében egyetlen fiát is. Ő maga tébécés, de a rendelőben spórolnak rajta: felhígítják az oltóanyagot. A vallásban próbál vigaszt lelni, de mind a keresztények, mind a buddhisták között csalással, képmutatással és mélységes emberi közönnyel találkozik. Fia fényképét elhelyezi a buddhista szentélyben, és nehezen összekuporgatott pénzéért cserében kéri a szerzeteseket, hogy imádkozzanak a gyermek lelki üdvéért. A szerzetesek az emberi részvét felmutatása helyett keveslik a pénzt, udvariatlanok, ridegek vele szemben; a kerületi rendőrkapitány feleségét viszont valósággal körüludvarolják. Hősünket azonban ezek a negatív élmények sem törik meg, szakít a képmutató szerzetesekkel: elveszi az oltárról fia fényképét, majd - hogy emlékét legbelül, a szívében őrízhesse csak -, elégeti. Az elbeszélés ezzel a végkifejlettel azt sugallja, hogy a legnehezebb körülmények között, emberi tragédiák és mások közönye ellenére is megmaradhat az emberi méltóság és tartás: ez nyújthat reményt a jövőt illetően. A hősnő - aki az írónő szemében a koreai nép legjobb tulajdonságait reprezentálja - szembe mer nézni sorsával, józanul, illúziók nélkül vállalja további életét. Az egyszerű koreaiaknak a kudarcokon és megpróbáltatásokon felülemelkedni képes erkölcsi tartása és szívóssága minden bizonnyal hozzájárulhatott ahhoz, hogy a végtelenül elmaradott, kilátástalannak tűnő helyzetben levő Korea az elmúlt évtizedek egyik leglátványosabb sikertörténetét megvalósíthassa.
A gyors gazdasági fejlődést viharos tempójú városiasodás kísérte. Szöulban 1900-ban 150 ezer, 1945-ben félmillió, 1993-ban pedig 11 millió (!) ember lakott. Ez a rendkívül gyors urbanizációs folyamat a szellemi szférában két következménnyel járt: ezek egyike, hogy a beköltöző falusiak - a talajvesztettséget elkerülendő - magukkal hozták babonás hiedelmeiket, szokásaikat. Egy hetvenes évekbeli, szöuli lakótelepeken végzett felmérés szerint az ott lakók 50 %-a rendszeresen konzultált a jövendőmondókkal vagy látogatta
a sámánnő (mudang) szertartásait, akiknek a száma csak Szöulban több ezer (LEE 1971: 7-40). A nagyvárosi létre adott másik válasz - különösen az értelmiség, a diákság jelentős részénél - az elidegenedés, az illúzióvesztés és a kiúttalanság érzete volt. Ebben az időszakban, a hatvanas években lépett színre az ún. "hangül generáció" (hangül széde), amelynek a tagjai már nem japán iskolában, japán nyelven, nem a kínai írásjegyek bűvöletében nevelődtek, s talán ezért is fogékonyabbak voltak a nyugati demokratikus eszmények iránt. Kim Szüngok (1940-) Szöul, 1964 tele (Szoul, 1964 njon kjoul, 1965) című elbeszélése arról szól, hogy az elidegenedés jelensége, amely a demokratizálásért vívott küzdelmek kudarcát követő kiábrándultság érzéséből is fakad, megszünteti az emberi együttérzést, vakká és süketté tesz mások bajával, szenvedésével szemben. A mű történelmi hátterét az az időszak szolgáltatja, amikor bizonyossá vált, hogy Pak Csong Hi tábornok - többszöri ígérete ellenére - fenntartja a katonai diktatúrát, nem adja át a hatalmat a civileknek (SHIN 1998: 67-76). A cselekmény egy szöuli kocsmában kezdődik, ahol két huszonéves fiatalember jön össze véletlenül. Az elbeszélő, Kim faluról került a fővárosba. Sikertelenül próbált bejutni a katonai főiskolára; a történtek idején hivatalnok. A másik, egy bizonyos An, egyetemi hallgató, jómódú család gyermeke. Abszurditásba hajló beszélgetésük találó képet ad nihilista hangulatukról. Olyan tényeket sorolnak fel egymással vetélkedve, amelyekről csak ők tudhatnak, más nem, például: "a Nyugati Kapunál levő buszmegállóban 32-en voltak, közülük 17 volt a nő, 5 gyerek, 22 volt fiatal, 6 öreg..." és így tovább, ebben a szellemben. Egy harminc év körüli férfi csatlakozik hozzájuk, akinek a felesége éjjel halt meg. A nyomorgó kishivatalnok négyezer vonért eladta a holttestet a kórháznak. Szégyelli magát tettéért, s arra kéri a két fiatalembert, hogy segítsenek elverni a bűnös úton szerzett pénzt. A két fiatalabbat csak az érdekli, mit kezdhetnének a pénzzel. Nyakkendőt vesznek, majd a közelgő kijárási tilalom miatt egy szállodába mennek. Az ismeretlen férfi fél egyedül maradni, azt kéri, hogy valamelyikük töltse vele az éjszakát. Visszautasítják. Másnap holtan találják a szobájában: öngyilkos lett.
Kim Szüngok másik műve, a Mudzsini útijegyzetek (Mudzsin kiheng, 1964) szintén állandó darabja a novellaantológiáknak. Az elbeszélés nem rendkívüli eseményt ír le, hanem olyat, ami mindannyiunkkal megeshet: témája a hétköznapi megalkuvás, az emberi gyengeség. A tragikum abban rejlik, hogy a főhős nem meri vállalni a kínálkozó lehetőséget élete megváltoztatására, s ez hosszabb távon személyisége feladását, érzelmi halálát jelenti majd. A mű nem mondja ki ugyan, de sugallja azt a felismerést, hogy a megalkuvásokat eredményező személyiséghibák vezetnek a diktatúrák, elnyomó rendszerek alattvalói pszichéjének kialakulásához. Ez fordítva is igaz: az ilyen politikai rendszerek valósággal kitermelik az engedelmes, egyéniségét és érzéseit feladni hajlandó állampolgárt. Az egyes szám első személyben előadott történet főhőse egy szöuli üzletember, aki pihenés céljából hazautazik vidékre. (A mai koreai prózában gyakori motívum az ún. "homecoming": a városivá lett főhős a falujában szembesül egykori jobbik önmagával). Megtudjuk, hogy korábban előnyös házasságot kötött, s apósa segíti karrierjét. Találkozik gyerekkori barátjával, aki elégedett kispolgár lett. Hősünk rádöbben arra, hogy az ő élete legalább annyira sivár, mint adóhivatalnok barátjáé. Ekkor ismerkedik meg egy elbűvölő és tehetséges énektanárnővel, aki úgy érzi, hogy tehetsége, ambíciói elszikkadnak a vidéki életben. Beleszeretnek egymásba, s együtt alszanak. A férfi megígéri, hogy magával viszi Szöulba, s ott közös, új életet kezdenek. Másnap távírat érkezik a feleségtől, amelyben az áll, hogy férjét új, fontos állásba nevezték ki. A férfi levelet ír szerelmének: közli, hogy nélküle indul el, de szereti, s rövidesen eljön érte. Később a levelet összetépi, majd búcsú nélkül elutazik. Szégyelli ugyan magát, de otthon várja gazdag felesége, befolyásos apósa, s a hivatali karrier.
Cso Széhi (1942-) az urbanizációt a legszegényebb rétegek szemszögéből ábrázolja: a gyors modernizálódás legnagyobb vesztesei a főművében általa allegorikus értelemben törpének nevezett réteg tagjai. 12 darabból álló novellaciklusa (Nandzsengiga sszoaollin csagün gong A kis labda, melyet a törpe feldobott; a hosszú címet rövidítve Nan-sszo-gong néven említik Koreában) az 1945 utáni dél-koreai irodalom egyik legnagyobb példányszámban megjelent műve: 1978 júniusi első megjelenése óta 2005 márciusáig összesen 800 ezer példányban jelent meg. A ciklus a diktatúraellenes értelmiség és egyetemi ifjúság körében volt különösen népszerű (a ciklus Möbiusz szalag című elbeszélésének Kiss Marcelltől származó fordítása a Nagyvilág 2004. augusztusi számában olvasható). Az író a meseszerű, metaforisztikus elemek alkalmazásával sikeresen kerülte meg a Pak Csonghi diktatúra cenzúráját. A mű azt sugallja, hogy a munkásság sokszor ösztönös és korlátozott lázadását az emberi igazságosság nevében széleskörű társadalmi, demokratikus mozgalommá kell átalakítani. A ciklus novelláit közös szereplők (a törpe és családjának tagjai) és közös tematika fűzik össze, de a kötet egyes darabjai önállóan is élvezhetők. Először önálló műként, folyóiratban jelentek meg, az első közülük (Khal-nal A kés éle) 1975 decemberében (a ciklust tartalmazó kötetben majd csak a második helyen szerepel).
Ri Ho-cshol (1932-) Egy hűvös este fülledtsége (Cshuun csonjok-üi mudoum, 1976) című novellája egy unatkozó tábornok és egy szolgálatban levő közrendőr találkozásán keresztül mutatja be az igazságtalan, elnyomó hatalom és a kisember, a nép feloldhatatlan ellentétét. A ráérő idejét száguldó sétakocsizással múlató tábornoknak megtetszik a rendőr magatartása. A tiszt ugyanis észreveszi, hogy a rendőr tiszteleg elhaladó autójának és rangjának. Rövid időn belül többször is arra hajt arra kíváncsian, hogy a rendőr figyelme nem lankad-e. A közlekedési rendőr azonban mindannyiszor előírásszerűen, feszes tisztelgéssel köszönti őt. A tábornok végül elégedetten kiszáll, érdeklődik a rendőr családjáról, akiknek rögtön ezután ajándékcsomagot visz. Az este fáradtan hazaérkező rendőr káromkodása zárja csattanóként az elbeszélést: a hatalom leereszkedő jóindulata, jótékonykodása nem téveszti meg a nyomorgó, családját eltartani alig képes kisembert.
Egyéni színt képvisel a dél-koreai prózában Ri Cshongdzsun (1939-), aki ízig-vérig urbánus író. Figyelmének témája szintén a nagyvárosi elidegenedés, a diktatúra szorításában vergődő értelmiségi. Gyakran szerepeltet elbeszéléseiben valamilyen pszichés betegséget metaforaként; a betegség a nagyvárosi természetellenes lét és a politikai elnyomás együttes terméke és egyúttal jelképe is. Egy maszk álma (Thal-üi kkum, 1972) című novellájában az ügyészként dolgozó férjről a felesége megtudja, hogy a férfi éjszakánként álbajuszt ragasztva, parókában járja az utcákat. A főhős öngyilkosságával végződő történet az egyén és
a társadalom tudathasadásos kórképének pontos rajza. Megmutatom a csillagokat (Pjor-ül pojodürimnida, 1971) értelmiségi hőse távcsőt vásárol, s a mindennapok valósága elől a csillagokhoz menekül. A kegyetlen város (Csananhan tosi, 1978) is allegorikus értelmű: egy börtönből szabadult öreg szabadon engedi az állatkereskedés madarait. Az emlékeiben élő idillikus falu az elnyomást és rabságot jelképező város ellentéte. A Tűzimádók (Pihvamilgjo, 1977) című elbeszélésében egy falusi közösség ősi rítusának leírása optimizmust sugall: az ember olyan spirituális energia birtokosa, amely lehetővé teszi majd az önzés, anyagiasság és az elnyomó rendszerek meghaladását.
A háborúval, az ország kettéosztottsága okozta egyéni és társadalmi problémákkal művek egész sora foglalkozik, ezeket összefoglaló néven pundan munhak (a megosztottság irodalma) néven szokás említeni. Ri Cshongdzsun pszichés betegéről is kiderül A hallgatás fala (Szomun-üi pjok, 1971) című hosszabb elbeszélésében, hogy lelki bajai hátterében valamilyen nyomasztó háborús élmény húzódik meg. Az ábrázolt pszichiátriai eset arra is lehetőséget kínált, hogy az író a művészi szabadság kérdéseivel, a művészet, társadalom és politika kapcsolatával kapcsolatos nézeteit is kifejthesse. A főhős lappangó elmebaját (üldözési mánia) egyik kéziratának mellőzése váltja ki, úgy érzi, hogy ellenzéki magatartása miatt a "hallgatás fala" veszi körül, a szerkesztők gyávaságból süllyesztik fiókjuk mélyére az írásait (ez igaz is volt). Ez váltja ki állandó menekülési vágyát, úgy érzi, az egész világ összeesküdött ellene. Végül kiderül, hogy pszichés problémái mögött gyerekkori élményeit kell keresnünk: a koreai háború idején a sűrűn váltakozó frontvonalak közé került falucskában a felnőtteknek állandóan színt kellett vallaniuk, ki melyik táborhoz tartozik; a hibás vagy semleges választ azonnali megtorlás követte mindkét fél részéről (a sötétben a kérdező katonák egyenruháját sem lehetett látni, ezért a falusi férfiak nem tudhatták, hogy északiak-e vagy déliek). A mű azt sugallja, hogy a polgárháborús idők és a diktatúra hétköznapjai között a különbség elenyésző, hiszen mindkét esetben olyan döntési kényszerekkel szembesülünk, ahol a helyes válasz élet-halál kérdése lehet.
Diktatúra, szabadság és jólét összefüggéseit boncolgatja Az önök paradicsoma (Tangsindül-üi cshonguk, 1976) című regényében is. A cselekmény színhelye egy távoli szigeten levő lepratelep a harmincas években. Az új igazgató elhatározza, hogy elejét veszi a gyakori szökéseknek. Ennek érdekében kemény kézzel rendet teremt, ugyanakkor ideális körülményeket, kiváló ellátást, úgyszólván "paradicsomi állapotokat" biztosít a betegeknek. Terve mégsem sikerül: az embereket nem lehet boldoggá tenni akaratuk ellenére, ignorálva szabadságvágyukat. A "szabványosított paradicsom" anyagi hasznosság által vezérelt társadalma előbb-utóbb kudarcra van ítélve.
Egy 1996-os felmérés szerint a legnépszerűbb koreai prózaíró Ri Munjol (1948-). Néhány éve nagy szenzáció volt, miszerint hírt kapott Északon élő magas állású kommunista apjáról, aki állítólag tudja, hogy fia híres író lett. Apát és fiát a koreai háború választotta el egymástól: a balos érzelmű apa északon maradt, míg az anya a kisfiúval Délre szökött. Ri egyéni sorsa tükröződik vissza Hősi kor (Jongung side, 1989) című regényében. Az író párhuzamosan ábrázolja a főhős, egy észak-koreai értelmiségi és Délen maradt családja mindennapjait. Ez a regény a haza kettéosztottságával foglalkozó nagyszámú művet azzal múlja fölül, hogy a tragédia okait nem a külső, nemzetközi körülményekben, hanem a koreai társadalom belső ellentmondásaiban, s az egyéni döntésekben keresi.
Eltorzult hősünk (Uri-üi ilgürodzsin jongung, 1986) című kisregényéből drámaadaptáció és filmváltozat is készült, s eddig angol, francia (két kiadás), német, spanyol, olasz, kínai, japán és bolgár nyelvre van lefordítva (CHIN 2005: 267-268). Az író ezért a művéért kapta meg az egyik legtekintélyesebb dél-koreai irodalmi elismerést, a Ri Szang-díjat. A regény a diktatúra kialakulásának majd felszámolásának folyamatát modellálja egy elemi iskola mikrovilágában. Az ötvenes évek végén játszódó történet főhőse egy kisfiú; ő meséli el felnőttként azokat az élményeit, amelyek 30 év múltán is felkavarják. Apját váratlanul vidékre helyezik, s ő az egyik szöuli elitiskolából közönséges vidéki iskolába kerül. Ott meglepődve tapasztalja, hogy osztálybizalmi diáktársuk, akire az osztályfőnök kényelemből még a testi fenyítés jogát is átruházza, korlátlan, diktatórikus hatalommal bír hatvan (!) osztálytársa fölött: a neki tetsző tárgyakat elkobozza tőlük, az étteremben kiszolgáltatja magát, ráadásul dolgozatíráskor a legjobb diákoknak csalniuk kell az ő javára. Ennek eredményeként teljesen érdemtelenül ő az osztályelső. Hogy hatalmát fitogtassa, a többieknek időnként maszturbálniuk kell a jelenlétében. A szöuli diák fellázad, büntetésül a többiek nem állnak szóba vele, kirekesztik maguk közül. A bizalmi ezt a magatartást az igazi diktátorok aljasságával csak sugallja és nem parancsolja: a totalitáriánus légkörben az alattvalók tudják, hogy mit vár tőlük a hatalom (a létező szocializmusban ezért kaphatott Walter Ulbricht is 98-99 százalékot a titkos választáson). Az osztálytársak még akkor sem hajlandók írásban nyilatkozni (nevük megjelölése nélkül!) a bizalmi viselt dolgairól, amikor az osztályfőnök kiküldi őt: láthatatlanul is jelen van. A tanár tehetetlen, dehát nincs is oka a határozottabb fellépésre, hiszen osztálya a többi osztálynál fegyelmezettebb, jobb tanulmányi eredményt produkál. (Mint ahogy némely diktatúra gazdasági teljesítménye kiemelkedő;
a kérdés az, hogy ez a tény visszamenőleg igazolja-e a hatalom brutalitásának jogosultságát.) Lélektanilag igen hiteles a szöuli kisfiú betörésének, alattvalóvá züllesztésének rajza. Egy alkalommal a diákoknak ablakot kellett tisztítaniuk. A szöuli diák fényesre pucolta a számára kijelölt ablakokat, de a bizalmi többször is újra kezdette vele a munkát. Végül tehetetlenségében, mintegy beismerve a vereségét, sírva fakadt. Ezt követően megenyhült a légkör körülötte, sőt, különös kegyként a bizalmi sohasem vett el tőle semmit. A rajzórán viszont két rajzot kellett készítenie: az egyiket a bizalminak, aki azt a sajátjaként adta be. A változás az új osztályfőnök érkezésével kezdődött, ő ugyanis furcsának találta a bizalmi tisztújítás eredményét: mindenki a régi bizalmira szavazott. A fiatal tanár azt sem értette, hogy a bizalmi miért csak dolgozatíráskor jó, a feleltetéskor megnémul. A rendcsinálást az addig sérthetetlennek hitt bizalmi elfenekelésével kezdte; ez megdöbbentette az osztályt. Sorra kiderültek a csalások, a hatalommal való visszaélés esetei; az összes érintett is testi fenyítésben részesült (ez a legutóbbi időkig megengedett volt a koreai iskolákban). A bizalmi megszégyenülten távozott az iskolából. A demokratikus rend helyreállítása nem bizonyult könnyű feladatnak: az új bizalmi választásán az összes jelölt a korábbi diktátor bizalmasai közül került ki. Feltűnő, hogy Ri Munjol a megújulást külső tényezőtől: az új tanár deus ex machina-szerű közbelépésétől eredezteti; a közösségen belül nem láttat sikeres ellenállásra képes erőt. Vajon a koreai társadalomra, a friss koreai demokráciára vonatkoztatva gondolta így az író? Hatalom, nép és értelmiség viszonyát boncolgatja Philon disznaja (Pilon-üi tvedzsi, 1989) című elbeszélésében is, s ebben a történetben már az ellenállásra is esélyt lát. A főhős több tucat, szintén leszerelő társával együtt három évi kötelező, és a hadseregen belül szokásos "kitolások" miatt Koreában is gyötrelmes katonai szolgálat után hazatérőben a hirhedt elit fegyvernemhez tartozó öt részeg katonával találkozik a vonaton, akik a leszerelőktől pénzt erőszakolnak ki italra. Ahogy járnak sorban, hogy a pénzt egy sapkában gyűjtsék össze, kezdetben mindenki gyáván meghúzódik és adakozik, csak egy katona mer szembeszállni az erőszakkal rendet és törvényességet emlegetve. Őt ezért a részegek dühödten verni kezdik, s amikor az áldozatuk földre kerül, még akkor is rúgdossák. Ezt látva fokozatosan kialakul a többiek ellenállása is az erőszakkal szemben: a barbár erőszakra ők is barbár erőszakkal válaszolnak, csak az egyetemet végzett főhős (az értelmiségi) és az általa egyébként mélységesen megvetett buta, tohonya parasztfiú menekül át a szomszéd vagonba, félve a következményektől (közeledik a katonai rendőrség). A parasztfiú kortyint a pálinkásüvegéből, majd álomba szenderül. Az író az elbeszélést az alexandriai zsidó-görög filozófusról, Philonról szóló történet felidézésével fejezi be (Philon Spiró György Fogság című regényének is egyik hőse Philó néven):
"Egyszer Philon hajóval utazott valahová. A tenger kellős közepén viharba kerültek. Az utasok rémülten imbolyogtak a fedélközben. Kiabáltak, imádkoztak, próbálták kikötni magukat... - Mit tehetek én, a bölcs? - kérdezte magától Philon. De nem jutott az eszébe semmi.
Az emberi esztelenség közepette a hajófenéken békésen szunyókált egy disznó. Philon fogta magát és leheveredett mellé."
A mai koreai irodalom egyik jellegzetessége a feltűnően hosszú, több kötetes művek, az úgynevezett regényfolyamok népszerűsége, amelyek a koreai történelem fontos korszakait próbálják átfogó részletességgel ábrázolni (KWON 2001: 81-83). Hvang Szogjong (1943-) 1976-ban kezdte el és 1984-ben fejezte be tíz kötetes Csang Gilszan című művét, amelynek a címadó hőse szegényeket segítő 17. századi rablóvezér volt. A Robin Hood-szerű történeteknek a koreai irodalomban komoly hagyományuk van; legjelentősebb közülük az egyik legelső koreai nyelvű prózai mű, a Ho Gjun (1569-1617) által írt Hong Giltong-dzson (Hong Giltong története). A Csang Gilszan a kritikusok szerint a legjelentősebb 1945 utáni történelmi regény, 1998-ig kétmillió példányban adták el. Az írót egyébként 1993-ban 7 év börtönre télték a hirhedt nemzetbiztonsági törvény értelmében, mivel 1989-ben engedély nélkül Észak-Koreába utazott, s ott magával Kim Ir Szennel is találkozott. (1989 és 1993 között emiatt nem mert hazamenni). Csak 1998-ban bocsátották szabadon. Egyes műveit állítólag Észak-Koreában is kiadták.
A 80-as években jelent meg folytatásokban Cso Dzsongne (1936-) A Thebek-hegység (Thebek-szan, 1986) című regényfolyama, amely a felszabadulás és a koreai háború kitörése közötti történelmi korszak krónikája. A Dél-Korea területén kirobbant gerillaharcok állnak a történet fókuszában. E regény nagy népszerűségének egyik oka, hogy az események értelmezésében régi és meggyökeresedett tabukat döntött meg. A korábbiaknál árnyaltabban ábrázolta a polgárháborúhoz vezető utat, a baloldali eszmékhez is megértéssel közeledik. Véleménye szerint a koreai nemzeti tragédia, a két Korea léte és a közöttük kitört háború a társadalom belső megosztottságából fakadtak, s a külső tényezők szerepe ilyen szempontból csak másodlagos volt. (Mint láttuk, Ri Munjol is hasonló következtetésre jutott Jongung side című regényében.)
A felszabadulás utáni irodalmi élet egyik legérdekesebb fejleménye a nagyszámú, tehetséges írónő jelentkezése a hagyományosan maszkulin értékrendű koreai társadalomban. Az egyik elbeszélése kapcsán már említett Pak Kjongni mára már többé-kevésbé lezárt életművet vallhat magáénak. A föld (Thodzsi) című 16 kötetes regényfolyamát 1969-ben kezdte el, és 1994-ben fejezte be; a dél-koreai próza egyik legkiválóbb alkotásának tartják. Nála a "roman fleuve" ötvöződik a családregény formai megoldásaival: egy földbirtokos família életét követi nyomon a múlt század végétől 1945-ig, s nagy művészi erővel ábrázolja a gyarmati sorsot, amely jellempróbáló választás elé állította a koreaiakat. Az író szándéka a szintézisteremtés volt: úgy lezárni egy fontos történelmi korszakot, hogy az tanulságokkal szolgáljon a jövő nemzedékei számára. Regénye címével kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy - a 60-as évekig agrárjellegű koreai társadalmat jelképezve - két másik igen fontos regény is egy szavas címéül a föld fogalmának egy-egy szinonímáját választotta: az egyik Ri Gvangszunak A rög (Hük, 1932) című műve, a másik a vezető észak-koreai írónak, a KAPF egykori tagjának, Ri Gijongnak (1895-?) leghíresebb alkotása: A föld (Ttang, 1948-1960).
Az írónők idősebb nemzedékének jelentős képviselője még Cshö Dzsonghi (1912-1990), Han Muszuk (1921-, Kang Sindzse (1924-) és Pak Vanszo (1931-).
Kang Sindzse elsősorban remek novellaíróként ismert, bár több regényt is írt. Témája a hagyományok és a modern világ szorításában vergődő női lélek, történetei általában szerelmi történetek. Az arc (Olgul, 1949) című elbeszélésének hősnője Németh László Kurátor Zsófijának szellemi rokona: szeretett férjének halála után bezárkózik, szakít a külvilággal. Elhatározásában szerepet játszhattak a hagyományos konfuciánus erkölcs elvárásai: az özvegyasszonynak nem volt illendő ismét férjhez mennie (az ilyenkor öngyilkosságot elkövető nőket az erény bajnokaként festették le a régi koreai irodalom művei). Az 1960-ban publlikált Fiatal szilfa (Csolmün nüthinamu) témája a Koreában is tabunak számító testvérszerelem. A Nyugattól való eltérés abban van, hogy a tabu a szülők újraházasodása révén összekerülő és így testvérnek minősített nem vérrokon fiatalokra is vonatkozott; az írónő a szerelmesek, a természetes érzelmek pártján áll (SOL 1985: 55-60).
Pak Vanszo viszonylag későn, 39 éves korában kezdte el irodalmi pályáját (CHUN 1999: 4). Több művének témája a koreai háború, amit kisgyerekként élt át. A Nagymama és a nagyorrú katonák (Kü szalbolhetton nal-üi halmikkot, 1977) című novella a háború poklában is fellelhető emberségről szól: a nőket hajkurászó amerikai katonák eszén túljár a falu legidősebb, bölcs öregasszonya. A katonáknak imponál a bátorsága, s ahelyett, hogy bosszút állnának, a további erőszakos kísérletezés helyett élelmiszert küldenek az éhező asszonyoknak. De ez nem mindenhol történt így. A háború kitörölhetetlen nyomokat hagyott sok asszonyon: az erőszaktétel alattomosan és lassan pusztító emlékét. Az abortuszokra szakosodott középkorú és férjezetlen szöuli szülész doktornő is közéjük tartozik (Kü kaül-üi szamil Annak az ősznek három napja, 1980). A két reá nehezedő pszichés teher közül az egyik a háborúban átélt szenvedés, a másik a lelkifurdallás, amit jól jövedelmező, de embertelen munkája miatt érez. Az abortusznak két fő oka volt: korábban a szegénység, később a konfuciánus múlt szívósan tovább élő emlékeként a nem kívánt lánycsecsemőktől való megszabadulás (a kilencvenes években ezért tiltották be Dél-Koreában a magzati nem ultrahangos vizsgálatát!). A nyugdíj előtt álló doktornő örökbe próbál fogadni egy csecsemőt, hogy jóvátegye egész elrontott életét, de már késő: az újszülött elpusztul.
O Dzsonghi Hajnali csillag (Szebjok pjol, 1982) című regénye a női problémák megoldási lehetőségét kínálja. Két nőtípust állít szembe egymással. Egyikük, Csonge, háziasszony és családanya, aki úgy érzi, hogy házasságával diákévei álmai szertefoszlottak, de nem képes fellázadni. A másik nő, Kjonge, férjezetlen; sikeres riporter. Azt tervezi, hogy összeköltözik elvált szomszédasszonyával, akinek kisgyereke van. Koreában is, mint mindenhol, a nők szabadsága a társadalom demokratizálásának egyik nélkülözhetetlen tényezője, annak fokmérője: ez az írónő fő mondanivalója.
Jang Gvidza (1954-) elbeszélése, A Vonmi kerületi költő (Vonmi-dong siin, 1985) egy tizenegy darabból álló novellaciklus (Vonmi-dong szaramdül A vonmi-kerület lakói, 1987) egyik darabja. Főhőse egy Kjongok nevű fiatal lány, aki nem kívánt ötödik gyerekként született. Úgy érzi, hogy szöuli lakóhelyén, a címben jelzett nyomorúságos környéken, s az ott élő emberek jellemében az ország, az egész világ negatív vonásai sűrűsödnek össze. Megismerkedik egy fiatal, idealista költővel. Gyakran találkoznak annak ellenére, hogy a felnőttek óvják a haszontalan álmodozó poéta társaságától. A durva, materialista maszkulin világ nem tűri a másságot: a regény a költő brutális megverésével zárul.
Az írónők és műveik nagy népszerűségének titka az lehet, hogy Koreában egy felmérés szerint a könyvet vásárlók túlnyomó többsége egyetemi hallgatónő vagy férjezetlen, fiatal dolgozó lány (Korea Newsreview, March 22, 1997. 3o. p.). Az olvasóközönségnek ez a dinamikusan növekedő rétege a rendkívül gyors modernizáció és városiasodás eredményeként jöhetett létre.
A közel háromezer, rendszeresen publikáló koreai író működését nem könnyű feladat áttekinteni. A pezsgő irodalmi életet jelzi az is, hogy - Japánhoz hasonlóan - Koreában igen sokféle irodalmi díjat osztanak szét minden évben, ezek száma meghaladja az ötszázat! Ezeket a díjakat állami szervek, alapítványok és nagyobb újságok ítélik oda, általában pályázatok győzteseinek. A legtöbb híres mai író ilyen pályázatok nyerteseként vagy helyezettjeként tűnt fel (Koreana. Vol. 6 / 3. p. 74.).
Elemzésemben nem törekedhettem teljességre a rendkívül szerteágazó dél-koreai narratív próza ismertetésében. Tanulmányomat hiánypótlásnak és egyúttal figyelemfelhívásnak szántam: eddig még nem jelentek meg a mai koreai prózát, költészetet és drámát bemutató magyarországi tanulmányok, és a fordítások száma is igen csekély. Mindehhez pénzre és szakemberekre lenne szükség. A különböző koreai alapítványok és más szervek (Korea Foundation, Korea Research Foundation, Daesan Foundation, The Korean Culture and Arts Foundation, Korea Literature Translation Institute stb.) bőséges pályázati lehetőségei megoldást jelenthetnének az első problémára, ugyanakkor az irodalmat értő és szerető koreanista szakemberek kinevelése már elsősorban a magyar fél feladata. Az ELTE Koreai Programja az első lépés ezen az úton: a program hallgatóinak egyes fordításai már olvashatók a Terebess Kiadó honlapján (www.terebess.hu).
Sajnálatos, hogy a mai koreai irodalmi élet szinte teljesen terra incognita a magyar szellemi életben. Dél-koreai irodalmi alkotás eleddig mindössze három jelent meg magyar nyelven: a már említett A Möbiusz szalag és a Mudzsini útijegyzetek című elbeszélés (Nagyvilág, 2004. augusztus, illetve 2006. február; Kiss Marcell fordításai) és Hvang Szunvon húsz novellát tartalmazó kötete (Hvang Szun-von: Kagylóhéjak. Ráció Kiadó: Budapest, 2005. Ju Dzsinil és Szűts Zoltán fordítása; mindketten a szöuli Hankuk Egyetem magyar tanszékének oktatói).


Irodalom

ALLEN, CHIZUKO T. (2005): Ch'oe Namson at the Height of Japanese Imperialism. Sungkyun Journal of East Asian Studies. Sungkyunkwan University: Seoul. Vol. 5. No. 1. pp. 1-27.
CHIN, HYUNG-JOON (2005): Korean Writers. The Novelists. Minumsa: Seoul.
CHO DONG-IL (2003): The General Nature of Pansori. Korean National Commission for UNESCO (edited by): Korean Literature: Its Classical Heritage and Modern Breakthroughs. Hollym: Seoul. 227-246.
CHUN KYUNG-JA (1999): My Very Last Possession and Other Stories by Pak Wanso. M. E. Sharpe: Armonk, New York.
COJ, I. V. (2003): Mir glavnovo geroja v rasszkaze Kim Dongina "Szonata bezumnovo ognya". Vesztnyik centra korejszkovo jazika i kulturi. Vipuszk 5-6. Szenpétervár. 61-68.
FENDLER KÁROLY (1992): Korean Literature in Hungarian - the Hungarian Edition of Kim Man-jung's Kuunmong. Korea Journal, Spring, 1992. Seoul. 43-44.
FALUDI PÉTER (1993): Korea története I. Külkereskedelmi Főiskola: Budapest.
HAN, WOO-KEUN (1970): The History of Korea. Eul-yoo: Seoul.
HWANG, JONGYON (2005): The Story of the Novel in Korea. Korea Journal, 2005 / 3. 209-229.
ILYON (1972): Samguk yusa. Yonsei University Press: Seoul.
JELISZEJEV, L. D. (1966): O haraktyere lityeraturi pheszol. Narodi Aziji i Afriki, 1966 / 1. 116-120.
JELISZEJEV, L. D. (1977): Novella korejszkovo szrednyevekovja. Nauka: Moszkva.
KALMÁR ÉVA (1991): Utószó. Kim Mandzsung: Pajzán álom. Európa: Budapest. 353-366.
KIM CHONG-UN (1983): Introduction: In: Postwar Korean Short Stories. Seoul. 7-27.
KIM MANDZSUNG (1990): Pajzán álom. Európa: Budapest.
KIM YOON-SHIK (1992): The Post-war Fiction of Korea. Choe Tong-ho et al.: Modern Korean Literature. The Korean Culture and Arts Foundation: Seoul.
KIM YUN-SHIK (2004): 20 szégi Hanguk cakka-ron. (A 20. század koreai írói). Szoul-tehakkjo cshulphansza: Szöul.
KIM TONG-UK (1986): Korean Literature. In: Introduction to Korean Studies. The National Academy of Sciences: Seoul. 809-828.
KWON, YOUNG-MIN (2001): Modern Korean Literature II. Korea Journal. Vol. 14. Dec. 2001.
LEE HYO-JAE (1971): Life in Urban Korea. In: Transactions of the Korean Branch of the Royal Asiatic Society. Vol. XLVI. 7-40.
LEE, PETER H. (2003): A History of Korean Literature. Cambridge Univetsity Press: Cambridge.
MÁRTONFI FERENC (1974): A koreai írás története és rendszere. Keletkutatás 1973. 113-146.
NAHM, ANDREW C. (1988): Korea. Tradition and Transformation. Hollym: Seoul.
O'ROURKE, KEVIN (1981) (translated by): Ten Korean Short Stories. Yonsei University Press: Seoul.
OSVÁTH GÁBOR (2002): Az öt barát éneke (koreai rövidversek). Terebess Kiadó: Budapest.
RAJKAI ZSOMBOR (2003): Történelem és irodalom: képzelet és valóság a kínai elbeszélő irodalomban. Hamar Imre-Salát Gergely (szerk.): Kínai nyelv és irodalom. Tanulmányok Csongor Barnabás 80. születésnapjára. Balassi Kiadó: Budapest.
ROSS, KING (2004): Western Protestant Missionaries and the Origins of Korean Language Modernization. Journal of International and Area Studies. Volume 11. Number 3. Seoul National University: Seoul. 7-38.
SHIN, HYUN-JEONG (1998): The Trap of History. Understanding Korean Short Stories. University of California: Berkeley.
SHIN JIWON (2004): Recasting Colonial Space: Naturalist Vision and Modern Fiction in 1920s Korea. Journal of International and Area Studies. Volume 11. Number 3. Seoul National University: Seoul. 51--74.
SOL JI-MOON (1985): Kang Shin-jae. In: (ed. By Chung Han-sook et al.) 19 Contemporary Korean Novelists. The Korean Culture and arts Foundation: Seoul.
SZOROKIN, V. (1982): Pregyiszlovije. Szon v nyefritovom paviljone (Ok-ru-mong, fordította G. Racskov). Hudozsesztvennaja lityeratura. Moszkva.
TŐKEI FERENC-MIKLÓS PÁL (1960): A kínai irodalom rövid története. Gondolat: Budapest.
TROCEVICS, A. F. (2004). Isztorija korejszkoj tragyicionnoj lityeraturi (do XX. v.) Szentpétervári Egyetem: Szentpétervár.
ZHAO, XIAOHUAN (2005): Xiaoshuo as a Cataloguing Term in Traditional Chinese Bibliography. Sungkyun Journal of East Asian Studies. Academy of East Asian Studies, Sungkyunkwan University: Seoul.157-182.


Jegyzetek

Tangun államalapítása

1 Vej su (Vej könyve): a kínai Vej-dinasztia (386-535) hivatalos krónikája 551-ből. Ma ismert szövegében nincs utalás Tangun személyére.
2 Tangun Vanggom: a tangun valőszínűleg óaltaji szó, s a jelentése 'fősámán'; a vanggomé 'vezér, király', a két szó együtt sámánkirály. A titulus minden bizonnyal annak a kornak a terméke, amikor a politikai és vallási hatalom egy kézben összpontosult.
3 Aszadal: pontos elhelyezkedése nem ismert
4 Csoszon: Korea legrégebbi neve, a két sino-koreai szótagmorféme jelentése: 'reggel' és 'frissesség'; ma Észak-Korea önelnevezése (Dél önelnevezése: Hanguk). A szó eredeti; koreai, esetleg kínai jelentésével kapcsolatban több hipotétis létezik, az egyik szerint ez a jelentés arra a tényre utalhat, hogy Korea Kínától keletre fekszik.
5 Régi feljegyzések: elveszett koreai krónika
6 Thebekszan: ma nem létező földrajzi név; a Mjohjangszan vagy Pektuszan hegye Észak-Koreában.
7 három égi pecsét: a királyi hatalom jelképei
8 szantálfa: egyesek oltárnak értelmezik, mivel a 'szantálfa' és 'oltár' jelentésű kínai írásjegyek nagyon hasonlítanak egymáshoz
9 egy medve és egy tigris: a mitoszt valószínűleg egy olyan ókoreai törzs teremtette meg, amelynek a totemállata a medve volt, s a hatalmi vetélkedésben legyőzte azt a törzset, amely totemként a medvét tisztelte
10 egy csokor üröm és húsz fokhagyma: a sámánszertartások fontos növényei
11 nem mentek a napra: ez a motívum a sámánpróbára emlékeztet
12 Tangun államalapítását az i. e. 2333. évre teszik
13 Kidza (kínaiul: Csi-cu): kínai arisztokrata, aki a Sang-dinasztia idején élt. A Csou-dinasztia hatalomra kerülése után híveivel a Koreai-félszigetre menekült, s ott államot alapított i. e. 1122-ben. Sok kutató kétségbe vonja létezését vagy Koreával való kapcsolatát.

Pak Hjokkosze, Silla állam alapítója

1 Silla: egyike a három jelentős középkori koreai államnak (Kogurjo, Pekcse, Silla). I. e. 57 és i. u. 935 között állt fenn. A kínai Tang-dinasztia segítségével egyesítette Koreát 668-ban.
2 Csinhan: a Három Han gyűjtőnevű ókori koreai államok egyike. A Han szó ma Dél-Korea önelnevezésének (Han-guk 'Hanok országa') előtagja.
3 vörös tojás: a fényt árasztó tojásból történő születés a Naptól való származásra utal
4 Pak: a Pak családnév valóban a 'tök' jelentésű kínai írásjeggyel írandó le, de eredetileg a palk-ta 'világos, fényes' jelentésű koreai szó származéka, s ez is a Naptól való származással van kapcsolatban

Szuro király, Karak alapítója

1 Karak: más néven Kaja. Hat törzsi állam szövetsége, amely i. e. 1. században jött létre a Naktong folyó környékén, a Koreai-félsziget déli részén. Silla állam 532-ben részben, 652-ben pedig egészen elfoglalta. Nevét a legismertebb koreai pengetős hangszer, a kajagum őrizte meg. Szuro mitosza abba a sorozatba tartozik, amelyben az ősatya tojásból születik (vö. Pak Hjokkosze). A tojás a Napot testesíti meg, s a belőle kibúvó hős kapcsolatban áll az éggel. Ez a motívum gyakori a délkelet-ázsiai népek mitoszaiban is.
2 Csien vu 18 évében: i. sz. 42-ben
3 Kuang-vu uralkodása idején: i. sz. 42-ben
4 Pukküdzsi: az Északi Teknősbéka hegye
5 Csien vu 21. évében: i. sz. 48-ban
6 Hvang-ok: Sárga Jáde
7 Csunphing 6. évében: i. sz. 189-ben

Rjono, a férj és felesége, Szeo

1 Rjono és Szeo: a mitosz a két ország, Korea és Japán ókori történetével kapcsolatos: azt a tényt tükrözi, hogy sok koreai menekült a pártharcok következtében Japánba, s telepedett le ott
2 Adalla király (ur. i. sz. 154-184): a Silla-dinasztia uralkodója
3 egy szirt: egyes kutatók óriási halként (cet) értelmezik
4 Jongil: a Nap üdvözlése
5 Thogija: az Imádság Földje

Rim Dzse, a hívatlan vendég

1 Rim Dzse: koreai író, lásd Életrajzi jegyzetek
2 szonbi: a művelt, előkelő származású írástudó koreai neve

Szerencsés találkozások

1 Imdzsin háború (1592-1598): a koreaiak felszabadító háborúja a japánok ellen
2 kászá: koreai epiko-lírai énekvers, amely többszáz soros is lehet
3 Déli barbárok: Kínától délre élő törzsek. A kínaiak szerint országukat barbár népek veszik körül, innen az elnevezés: déli, északi barbárok.
4 Muo éve: az európai időszámítás szerint 1618
5 Nurhacsi (1539-1626): az első mandzsu császár Kínában
6 hup: mértékegység, körülbelül 0,104 liter
7 Thongdzsesza: három koreai tartomány (Cshungcshondo, Kjongszando, Csollado) flottájának parancsnoka
8 Északi hadjárat: a kínaiak mandzsuk ellen vívott háborúja 1618-ban

Bánatváros története

1 Sun (i.e. 2317-2208): a kínai ókor legendás uralkodója, Jao utóda
2 Jao (i.e. 2356-2258): a kínai ókor legendás uralkodója
3 Változások könyve (Ji king): jóslásokkal foglalkozó könyv, egyike a konfuciánizmus szent iratainak
4 jin és jang: az ókori kínai filozófia két ellentétes princípiuma. A jin negatív, nőies jellegű, a jang pedig a pozitív, férfias; kettejük harmonikus egysége képezi a világegyetemet.
5 Irások könyve (Su king): a konfuciánus kánonba tartozó könyvek egyike
6 Pan Jüe (247-300): kínai költő, férfiszépség, akit a nők rózsás orcája miatt kedveltek
7 Szung Jü (290-223): nagy kínai költő, akit a tanítójának, Csü Jüannak az öngyilkossága után súlyos depresszió gyötört
8 Hsziungjangcsiang: a Jangce egyik részének neve Csiungcsiangnál, Csianghszi tartományban
9 Po Csü-ji (772-846): a nagy kínai költőt 815-ben Csiungcsiangba küldték a kormányzó tanácsnokaként
10 Tu Fu (712-770): az egyik legnagyobb kínai költő
11 Nagy Kapuk Palotája: a legenda szerint ebben élt Han Vu-ti császár (i.e. 141-i.e. 87) kegyvesztett felesége, Csen
12 Fecskepavilon: egy Csang nevű hivatalnok építette 800 körül az ágyasának, aki férje halála után még 15 évig élt, de nem ment újra férjhez. Halálát végül a táplálkozás megtagadása okozta.
13 Hsziaohsziangi bambusz: a legenda szerint e bambusz pöttyei azon könnyek nyomai, melyeket Sun fejedelem feleségei ontottak férjük halála után, a nejek végül ebbe a folyóba ölték magukat.
14 Mu-vang: a Csou-dinasztia uralkodója (ur. i.e. 1001-947). A hagyomány szerint sokat utazott.
15 Tajsan: szent hegy a kínai Santung tartományban. Tetején mutatta be a császár az Égnek szóló áldozatot
16 Huasan: hegy a jelenlegi Sanhszi tartományban
17 Csü Jüan (i. e. 340-278): az egyik legnagyobb kínai költő. Magas udvari tisztséget töltött be, de ellenfelei megrágalmazták és az uralkodó száműzte. A hazája pusztulása miatti fájdalmában öngyilkos lett.
18 Csu-dinasztiabeli Huaj-vang: uralkodott i. e. 328-299.
19 Csui Hsziang-vang: uralkodott i. e. 298-263.
20 Csu-elégiák: a Han-korban összeállított gyűjtemény Csü Jüan és követői műveiből. A Si king után a kínai költészet második jelentős emléke.
21 Fu-szu: Csin Si Huang-ti, az első kínai császár fia. Miután hiába próbálta lebeszélni apját kegyetlen politikájáról, északra küldték, hogy szemmel tartsa Meng Tien tábornokot, aki hősiesen harcolt a hunokkal. Udvari intrikák következtében mindketten öngyilkosok lettek.
22 Mintegy négyszáz szonbi: Csin Si Huang-ti császár i.e. 212-ben négyszáz szonbit, azaz művelt írástudót végeztetett ki, azzal a váddal, hogy bírálták őt és ezzel megzavarták a népet
23 Omaj-hegység: Szecsuán tartományban található
24 Kis-ecset írnok: alakja Han Jütől (768-824), a Tang-kor kiemelkedő írójának és költőjének Az ecset története című művéből van kölcsözve.
54 Kuang Lung-feng: a hűséges alattvaló példaképe, aki többször figyelmezette zsarnoki uralkodóját, a Hszia-dinasztia utolsó császárát, Csiét a túlkapásaira, ezért végül kivégezték
26 Csie-vang: a Hszia-dinasztia legendásan rossz hírű császára
27 Pi Kan: a Sang-dinasztia utolsó uralkodója, Csou kivágatta szívét, hogy megnézze, valóban hét nyílás van-e rajta, ahogy azt az igaz emberről feltételezték
28 Csi Hszin: a Han-dinasztia Kao-cu császárának hadvezére, aki hogy megtévessze az ellenséget, a menekülő császár ruháját öltötte magára. Tettéért máglyán elégették.
29 Csu-vang (ur. i.e. 206-202): Kao-cu legnagyobb riválisa
30 Csu-ko Liang (181-234): Liu Pej császár első minisztere, neves államférfi és hadvezér
31 Cao Pej: Cao Caonak (155-220), a Han-dinasztia utolsó császára főminiszterének a fia, aki apja halála után Pej állam uralkodójának nyilvánította magát. 239-ban halt meg, dinasztiája 264-ig állt fenn.
32 Jün Cse: a Han-dinasztia alapítójának, Kao-cu császárnak a hadvezére.
33 Fan Ceng: a Csu-dinasztia Hsziang Ju nevű uralkodójának hű tanácsadója, aki felismervén Kao-cu hódító szándékát, javasolta, hogy öljék meg. Terve majdnem sikerült egy lakomán, de Kao-cu elmenekült. Kao-cu később egy boroskancsót küldött ajándékba, de Fan Ceng dühösen földhöz vágta tudván, hogy a hatalmi játszmában Kao-cu fog végül győzni. A hűséges Fan Ceng kegyvesztetten halt meg.
34 Hsziang Jü (Hsziang csi, i. e. 232-202): a Kínát először egyesítő Csin-dinasztia bukása után Liu Panggal, a későbbi Han Kao-cuval versengett a hatalomért, magát Csu királyának kiáltotta ki. Végül a Kaj-hszia melletti csatában (mai Anhuj tartomány) a Csu-seregek élén vereséget szenvedett, s ömgyilkos lett.
35 Kuan Jü (meghalt 219-ben): a Han-dinasztia uralkodása végének és a Három királyság háborúinak neves hadvezére, Su állam alapítójának, Liu Pejnek a harcostársa.
36 Csiangtung: a Jangce alsó folyásánál levő vidék.
37 Lü Meng (meghalt 219-ben): neves államférfi. Ő győzött abban a csatában, amelyben elfogták, majd kivégezték Kuan Jüt.
38 Cu Ti: híres kínai hadvezér, aki 313-ban hadjáratot vezetett északra, hogy a barbároktól visszafoglalja Kína fontos területeit. A Jangcén történő átkelés közben esküt tett: ha menekülve kell visszatérnie, inkább a folyóba öli magát. Sok csatában gyüzött, de az udvar nem bízott benne. A mellőzöttségbe belehalt
39 Csang Hszün: hivatalnok és hadvezér a Tang-dinasztia korában, a 8. században. A hűséges alattvaló mintaképeként adta életét a nevezetes An Lu-san-féle lázadás idején
40 Hszü Jüan: hadvezér, Csang Hszün támogatója
41 Lej Van-csun: a Tang-dinasztia híres hadvezére a VIII. században, Csang Hszünnel együtt halt meg
42 Nan Csi-jün: Csang Hszün támogatója, vele együtt halt meg
43 Jüe Fej (1103-1141): Kína nemzeti hőse. Több csatában győzött a Kin dzsürcsik ellen. Kao-cun, aki gyenge uralkodó volt és békére törekedett a Kin dzsürcsikkel, elfogatta, és a börtönben megölték.
44 Cung Cö: hadvezér, aki a Kin dzsürcsik ellen harcolt. Kao-cun megtiltotta, hogy fellépjen a Kin dzsürcsik ellen és felügyeletet rendelt mellé. A megalázott hadvezér megbetegedett és hamarosan meghalt.
45 Ven Tien-hsziang (1236-1282): a mongolok fogságába esett, akik árulásra próbálták rávenni. Ő elutasította az ajánlatot, ezért kivégezték.
46 Lu Hsziu-fu: a Szung-dinasztia hivatalnoka, aki haláláig hűséges maradt uralkodójához. Felesége és gyerekei is öngyilkosok lettek, amikor a mongolok elfoglalták az utolsó erősséget.
47 Szong Szammun (1418-1456): koreai tudós és költő, aki hűséges maradt törvényes uralkodójához, ezért a trónbitorló Szedzso király kivégeztette
48 Ju Ünbu: koreai hadvezér, akit Szong Szammunnal együtt végeztek ki
49 Vu Ce-hszü (5. század): Vu fejedelemség államférfija, aki az udvari rágalmaknak esett áldozatul
50 Csing Ko: megesküdött arra, hogy megöli a Csin-uralkodót, a leendő zsarnokot, Csin Si Huang-tit. A merénylet nem sikerült, kivégezték.
51 Jen fejedelemség trónörököse: Jen trónörököse, Tan a Csin fejedelemségben élt mint túsz, de ott méltatlanul bántak vele. Miután a hazájába visszaszökött, megbízta a kóbor lovag Csing Kot, hogy ölje meg a Csin-uralkodót, mert az veszélyezteti hazája függetlenségét. A merénylet meghiúsulta után, hogy a Csin bosszúját elkerülje, apja kivégeztette a herceget. Ennek ellenére Csin i. e. 222-ben elfoglalta a királyságot.
52 A cui Pa-vang: a Han fejedelemságbeli Kao-cu (Liu Pang) fő ellenlábasa, a Cu fejedelemség uralkodója (i. e. 206-202)
53 Kaj-hszia: helység a mai Anhuj tartományban, itt volt az a döntő csata i. e. 202-ben, ahol megölték Hsziang Jüt.
54 Vucsiang: a Huaj mellékfolyója, itt ölték meg i. e. 202-ben Hsziang Jü-t
55 Han Hszin Huajinből: a Han-dinasztia Kao-cu császárának tehetséges hadvezére, aki szolgálataiért a huajini herceg címet kapta, de i. e. 196-ban Kao-cu özvegye, Lü császárné zendülés vádjával kivégeztette
56 Lü császárné: fia halála után uralkodott i. e. 187-180-ig
57 Szun Cö (175-200): a Han-dinasztia végének politikusa és hadvezére. Fellépett a trónbitorló Tung Cso ellen. Halálos sebet kapott
58 Fu Csien (357-385): a Cin fejedelemség uralkodója. Saját hadvezére ölte meg.
59 Pakungsan: hegy neve Anhuj tartományban. Fu Csien egy csata előtt a hegyet borító növényzetet ellenséges katonáknak vélte, s a nagyon megrémült.
60 Li Ko-jung: egy török előkelőség fia, aki hadvezérként a Tang-dinasztiát szolgálta, s élete végéig hűséges maradt hozzá. 908-ban halt meg.
61 Csu Csüan-zsung: egy parasztlázadás vezére, aki később átállt a Tang-dinasztia oldalára, s ezért hercegi rangot kapott. 907-ban megfosztotta a tróntől az utolsó Tang-uralkodót, s ő lett a császár.
62 Li Ling: tehetséges hadvezér a Han-dinasztia idején, aki mindössze ötezer fős seregével betört a hunok földjére, több csatában győzött, de végül bekerítették, s elfogták
63 Huan Ven: a keleti Cin (317-419) államférfija és hadvezére, aki észak ellen több hadjáratot vezetett. Igen nagy befolyással rendelkezett, végül ő maga akart császár lenni, de nem sikerült, s hamarosan meghalt 373-ban.
64 Csao fejedelemség: i. e. 260-ban a Csin hadvezére, Po Csi, szavát megszegve Csangpingnél kivégeztette a Csao négyszáz harcosát.
65 Po Csi: a Csin hadvezére. Katonai sikerei ellenére kegyvesztett lett, s 257-ben a börtönben végzett magával.
66 Hszinan: város a jelenlegi Honan tartományban, ahol Hsziang Jü i. e. 207-ban álnok módon lemészároltatta
a Csin fejedelemség fogságba esett kétszázezer harcosát.
67 Kaojangi intrikus: a konfuciánus Li Ji-csi nevezte így magát (Kaojang a szülőhelye volt). Han Kao-cu császár hivatalnokaként és diplomatájaként szerzett hírnevet. Csi királyságot sikerült békére bírnia, de miután Han váratlanul megtámadta Csit, annak uralkodója elevenen megfőzette.
68 Vu-ti: a Han-dinasztia uralkodója (i. e. 140-87), a központi hatalom megerősítője
69 Csiang Csung: Vu-ti császár hivatalnoka, eredetileg Csao királyság szülötte. I. e. 91-ben fekete mágiával és apja meggyilkolásának szándékával vádolta meg a trónörököst. A trónörökös és anyja összeesküvést szőtt, lefejeztették Csiang Csungot. Tervük végül nem sikerült, s mindketten öngyilkosok lettek.
70 Pingtungi herceg, Jang Jün. Hszüan-ti (i. e. 74-48) Han-uralkodó hivatalnoka és tudósa., hercegi rangot kapott. Megvádolták, hogy a magánbeszélgetései során bírálja az uralkodót, ezért megfoszották a rangjától és később kivégezték.
71 Fan Pang: a Han-dinasztia hű alattvalója a 2. században, akit hamisan megvádoltak, majd kivégeztek. Nagyon bátran viselkedett a halála előtt.
72 Li Csing-je: 684-ben a Tang-dinasztiához hű felkelők élére állt, de elárulták, s kivégezték
73 Lo Pin-vang: költő a Tang-dinasztia idején, Li Csing-je harcostársa. Börtönben halt meg 684-ben
74 Csao-csün: a Han-dinasztia császárának, Jüan-ti-nek (i. e. 48-33) ágyasa. Feleségül adták a hun uralkodóhoz. Jüan-ti csak az ágyasa arcképét látta addig, s azon csúnya volt, mert az asszony nem vesztegette meg a festőt. Mikor kiderült a szépsége, a császár haragjában kivégeztette a festőt. Az egyezséget nem lehetett visszacsinálni, s az ágyast el kellett küldeni messze idegenbe, ahol dalokban énekelte meg honvágyát.
75 Szu Vu: Vu-ti császár hű alattvalója. A hunokhoz (hsziung-nu) küldték követségbe i. e. 99-ben, ahol árulásra akarták rábírni, de sikertelenül, s ezért a hunok börtönbe zárták. Miután kiengedték, a hunok csordáját kellett legeltetnie. Csak i. e. 81-ben, Vu-ti halála után, öregemberként térhetett vissza a hazájába.
76 Ling Vej: a legenda szerint a halhatatlanság erejét bírta, darumadárrá változott, s csak ezer év múlva tért vissza a hazájába
77 Ha-vej: helység a mai Senhszi tartományban, ahol a Tang-uralkodó, Hszüan-cung kénytelen volt kedvenc ágyasát Jang Kuj-fejt átadni a hóhérainak
78 Jen: ókori kínai állam, amely a mai Hupej és Mandzsuria egyes részeit foglalta magában
79 Kék ház: így nevezték a nyilvánosházakat a régi Kínában.
80 Ott álldogált egy asszony is: a Han-dinasztiabeli Cseng-ti császár kedvese, a "tündéri Pan", akit eltávolítottak a háremből egy másik ágyas, Csao Fej-jan kedvéért. Pan fájdalmát Vang Vej verselte meg
81 A szépséges Jü: Hsziang Jü legkedvesebb felesége, aki férje halála után öngyilkos lett
82 Lü-csu: a Cin-dinasztia korában (3-5. sz.) élt Su Csung kedvelt ágyasa. A Szun Hsziu nevű méltóság kérte, hogy engedje át a számára a szépséget, de a férfi hajthatatlannak bizonyult. Ezt követően férjét hamis vádak alapján bebörtönözték. Az ágyas öngyilkos lett.
83 Pásztorfiú és szövőlány: két csillag a tejút két oldalán. Szerelmespár, akiket a lány istennő-anyja így választott el egymástól.
84 Pingsu: a hadművészetről szóló fejtegetések
85 Barackszín falu: célzás a nagy költő,Tu Mu (803-852) versére, amelyben az őszi esőben ázó vándor azt kérdezi a pásztortól, hol talál egy kocsmát. A pásztor Barackszín falut ajánlja neki.
86 Jüan Csi (210-263): egy taoista költői kör tagjai Jüan Hsziang, Csi-Kang (223-262), Liu Ling (265?-280),
a bor és a zene nagy kedvelői
87 Tao Jüang-min (365-427): a legnagyobb kínai költők egyike. Több bordal-ciklust írt.
88 Hsziunjang: a jelenlegi Csianghszi tartomány egyik körzetének neve volt, s ennek Lili nevű falujában élt Tao Jüang-min
89 Li Taj-po: a nagy kínai költő az italozás nagy kedvelője volt
90 Lejcsou: Kuangtung tartomány egyik körzete
91 Caocsi: folyó Kuangtung tartományban
92 Csiangco: a Jangce alsó folyása mentén elterülő vidék
93 Vang Tan-cse: a 4. században élt arisztokrata, aki Hszie Anggal együtt a a Keleti Csin-dinasztiát támogatta Huan Veng ellenében
94 Hszie Ang (320-385): kiemelkedő államférfi és irodalmár. Hajlamai miatt "Az élvezetek minisztere" gúnynevet kapta.
95 Kaojangi részegeskedők: vö. kaojangi intrikus
96 Liu Csang: a Han-dinasztiabeli Kao-cu unokája. Felvette a harcot Lü császárné klikkjével. Fiatalon halt meg.
97 Komungo: koreai pengetős hangszer, hat húrja összesodort selyemszálból készült
98 Hszinfeng: járás neve a régi Kínában (ma Kuangtung tartomány); boráról volt nevezetes

Unjong története

1 Szedzsong (ur. 1419-1450), a koreai Csoszon-dinasztia (1392-1910) negyedik királya, az ő rendeletére alkották meg a koreai fonetikus írást (hangül, 1443)
2 Sincshuk éve: az európai időszámítás szerint az 1601-es év
3 Imdzsin-háború: a koreaiak japánok elleni felszabadító háborúja (1592-1598)
4 Szu Tung-po (eredeti neve Szu Si, 1036-1101): a Szung-dinasztia korának (960-1279) nagy költője. Itt szereplő versének címe: A Csen-hszing toronyra; Szerdahelyi István fordítása (Csongor Barnabás-Tőkei Ferenc szerk.: Klaszikus kínai költők II. Európa: Budapest, 1967. 394-395).
5 csinsza: tudományos fokozat, amely a hivatalnoki vizsgák (kvago) sikeres letételével volt szerezhető
6 Vang Hszi-cse (321-379) és Csao Szung-hszüe (1254-1322): neves kínai kalligráfusok.
7 Szong Szammun (1418-1456): koreai költő, konfuciánus tudós és hivatalnok, a koreai fonetikus írást (hangul) megalkotó tudóscsoport egyik tagja
8 Kis tanítás: ókori szöveg, amelyet a neokonfucianizmus megteremtője, Csu Hszi (1130-1200) szerkesztett át; a konfuciánus etika alapelveit tárgyalja
9 A Közép mozdulatlansága (Csung jung): a konfucianizmus tizenhárom klasszikus szent könyvének egyike. A szertartások feljegyzései (Li csi) című műből emelték ki A nagy tanítás című könyvvel együtt, s váltak a neokonfuciánus filozófiai gondolkodás legfontosabb műveivé.
10 Beszélgetések és mondások (Lun jü): a konfucianizmus szent könyveinek egyike, Konfuciusz és tanítványai beszélgetését tartalmazza
11 Meng-ce: a konfucianizmus szent könyveinek egyike, Konfuciusz leghíresebb tanítványának (Meng-ce, latinos neve Menciusz, i.e. 372-i.e. 289) gondolatait tartalmazza
12 Dalok könyve (Si king): ókori kínai népdalok gyűjteménye, a hagyomány szerint Konfuciusz állította össze, így ez is a konfucianizmus szent könyveinek egyike
13 Kormányzók számára való vezető tükör (Ce cse tung csien): Sze-ma Kuang (1019-1086) műve, amely az ókortól a 10. századig tárgyalja Kína történetét
14 Li Taj-po (701-762): a Tang-dinasztia (618-907) nagy költőtriászának tagja Tu Fuval (712-770) és Po Csü-jivel (772-846) együtt
15 Huaj-vang: az ókori Csu fejedelemség egyik uralkodója. A legenda szerint amikor a Jangtaj hegyénél éjszakázott, álmában megjelent egy gyönyörű tündér, aki felajánlotta magát a hercegnek. Reggel, búcsúzóul elmondta, hogy a Vusan hegyén lakik, reggelente felhővé válik, este pedig esőként öntözi a földet. Amikor a herceg felébredt álmából, különös alakú felhőt vett észre az égen, amelyből estére bőséges eső hullott. Megparancsolta, hogy emeljenek templomot a tündér tiszteletére, s nevezzék a Reggeli felhő templomának. Később a Vusan, Jangtaj nevek, valamint a felhő és eső szavak a titkolt szerelmi kapcsolat jelképeivé váltak a kínai mitológiában
16 Szao és ja: a régi kínai költészet műfajai, a szao elégia, a ja pedig ünnepélyes hangulatú óda
17 Tökéletes férfiú: Konfuciusz egyik tiszteleti megszólítása
18 Korjo: a koreai dinasztiák egyike (918-1391), az európaiak Korea szava ebből származik
19 "Magányos a bambusz-ág": a Távol-Keleten a bambusz a kitartás jelképe
20 Komungo: citeraszerű koreai hangszer, húrjai selyemszálból készültek
21 "Csing, aki darumadáron szállt a fellegekben": A Csou fejedelemség uralkodójának, Ling vangnak (i.e. 571-i.e. 545) a fia, aki a halhatatlanok útján darumadáron szállt az égbe
22 Jáde Császár (Jü-huang sang-ti): a taoizmus legfőbb istensége. Ő minden isten és szellem legfőbb ura, helyzete olyan, mint a császáré a földön.
23 Lu Csao-lin és Pang Po: a Tang-dinasztia korának neves költői
24 Meng Hao-zsan (689-740): nagy kínai lírikus, tájköltészete kiemelkedő. Vang Vej és Li Taj-po nagyon kedvelték. Értékelése az Unjongdzsonban igazságtalan és elfogult.
25 Li Sang-jin (Li Ji-san, 813-858): nagy kínai költő, szerelmi lírája nevezetes, híres aforizmák szerzője
26 Vu-ti: a Han-dinasztia ( i.e. 141-i.u. 88) egyik császára, aki a hunok elleni harcokban tüntette ki magát
27 Sze-ma Hsziang-zsu (?-i.e. 118): nagy kínai költő, a fu műfajának legünnepeltebb mestere a Han-korban
28 Sze-ma Csien (i.e. 145-i.e. 86): a kínai történetírás atyja, a Történeti feljegyzések (Si csi) szerzője
29 Tungfang Suo (i.e. II-i.e. 1. sz): Vu-ti császár udvarában élt neves irodalmár, aki gyakran élcelődött az uralkodó hibái fölött
30 Hszi-vang-mu (Nyugat úriasszonya). Istennő a kínai ókori, majd taoista mitológiában. A halhatatlanság elixírjének a birtokosa. A varázsszert a halhatatlanság gyümölcsei jelképezik, amelyek az istennő kerjében teremnek a csodálatos őszibarackfán.
31 Zsuan Csi (Zsuan Sze-cung, 210-263): kínai költő, aki a szűntelen háborúskodások időszakában, visszavonulva a világtól egy bambuszligetben élt, s ott bort iddogálva tanulmányozta a taoista műveket
32 Sárkánykapu: egy kínai legenda szerint a folyami és tengeri halak a Sárga folyó Sárkánykapujánál gyülekeznek, annak próbálják átugrani a küszöbét; akinek sikerül, sárkánnyá változik, akinek nem, az halálra zúzza magát
33 "Nem kellene a tóparton bolyonganod és Csu fejedelemség sorsán tünődnöd!": célzás a nagy kínai költőre Csü Jüanra (i.e. 340- i.e. 278), aki a dél-kínai Csu fejedelemség uralkodói családjából származott. A hagyomány szerint a hazája pusztulása feletti elkeseredésében vízbe ölte magát.
34 "olyan, mint egy erődítmény, amelybe Huan fejedelemség királynéit zárták be": a Canghszinkungról (A hosszú ősz palotája) van szó, ahol a megözvegyült anyakirálynék laktak az ókori Kínában
35 "Kuo fejedelemségbeli harcegnő": Hszüan Cung kínai császár (712-756) híres kegyencének (Jang Kuj-feng) szépségéről híres nővéréről van szó
36 Csin és Csu fejedelemség: az ókori Kínában ádáz harcot vívott egymással a két állam (i.e. 4-3. sz.)
37 Szogjoktong (Megszentelt barlang), másik neve koreaiul: Szam-cshong (kínaiul: szan csing 'Három Tisztaság'). A taoista világszemléletben a felső világ három szférája: Jü-csing "jade-tisztaság", Sang csing "felső tisztaság", Taj csing "hatalmas tisztaság". A Jü csingbe a tökéletes bölcsességűek kerülhetnek be, a Sang csingbe a szentek, a Tai csingbe a taoista halhatatlanok.
38 Lao ce (i.e. 6. sz): ókori kínai filozófus, a taoizmus megalapítója. A taoizmusban mint vallásban fontos szerepet játszottak a halhatatlanokról, tündérekről szóló tanok.
39 jin és jang: az ókori kínai filozófia két ellentétes princípiuma. A jin negatív, nőies jellegű, a jang pedig a pozitív, férfias; kettejük harmonikus egysége képezi a világegyetemet.
40 Ping Csi: Hszüan-ti kínai császár ( ur. i.e. 74-49) főminisztere
41 szöfu: alsó hivatalnoki fokozat Kínában. Sze-ma csien a Történeti feljegyzésekben említ egy epizódot, amely szerint egy ízben Ven-ti császár a tigrisvadászaton kérdezgette a hajtásért felelős szöfut, s az igen bőbeszédűen válaszolt. Az elégedett uralkodó elő akarta léptetni a hivatalnokot, de Csang Si-csen a döntés ellen szólt. Megemlítette, hogy sok hallgatag és szófukar ember van, akik viszont rendkívül bátrak és tehetségesek; s az elhamarkodott döntések vitték romlásba a Csin-dinasztiát.
42 Szu Csin (?- i.e. 318): az ókori Kína tehetséges politikusa és szónoka. Sikerült rábeszélnie hat fejedelemség (Jen, Csao, Vej, Han, Csi és Csu) uralkodóját, hogy fogjanak össze Csin fejedelemség hatalmi törekvéseivel szemben. Ennek eredményeként Csin tíz évig nem mert rátámadni a szomszédaira.
43 "a három helyes viszony": a konfuciánus etika szabályai szerint az uralkodó és az alattvaló, az apa és a fia, a férj és a feleség közötti alá- és fölérendeltségi viszonyt jelenti
44 A folyó: célzás Kim csinszára, a felhő Unjongra (nevének jelentése: Felhőszépség), a kilenc kapu Unjong kilenc udvarhölgy társnője
45 Niu Szeng-zsu (779-847): kínai államférfi és elbeszélések írója; Li Cung-ming: főhivatalnok. A kér férfi barátsága legendás volt.
46 "Hszi-vang-mu, a tündérkirálynő, lakomákon vehetett részt": a legendák szerint minden évben a harmadik hold tizenötödik napján lakomát rendezett a születésnapja tiszteletére
47 Heng-o: a mitikus nyilas, Ji felesége. Miután ellopta férjétől a halhatatlanság szerét, elrepült a holdra, ahol egyedül élt a jéghideg Holdudvaron
48 kil: koreai hosszmérték, 3 méternek felel meg
49 "Li Fang írásai": Tang-kori csodás történetek gyűjteményére utal, amit Li Fang vezetésével egy tudóscsoport gyűjtött össze a 10. század végén. Unjong azért olvasta őket, mert szerelmes történeteket is tartalmazott.
50 Vang Vej (Vang Mo-csi, 699-759): neves kínai költő és természetfestő, akinek a művészetéről úgy nyilatkoztak, hogy a versei festmények, a festményei pedig versek
51 O-huang és Nü-jing: a mitikus Jao császár (ur. i.e. 2357-2258) lányai, akiket utódjához, a későbbi Sun császárhoz adot feleségül. Férjük halála után a Hsziang folyóba ölték magukat, ezt követően e folyó tündéreivé váltak.
52 Mu vang (ur. i.e. 1001-947) a legendák szerint selymet vitt ajándékba Hszi-Vang-munak, a gyönyörű taoista istennőnek, bort ivott vele a jáde-tó partján és hallgatta a dalait. A Mu-tien-ce-csuan (Munak, az Ég fiának története) szerint szerelembe esett a Seng fejedelemségbeli Csi asszonnyal is.
53 Csu fejedelemség hadvezére, akinek a csapatait i.e. 202-ben bekerítette az ellenség. Megpróbált maradék csapataival kitörni, de az ellenség utolérte. Hszüang Jü, hogy ne kerüljön élve a kezükbe, megölte magát. Búcsúja szerelmétől, Jütől, majd kettejük tragikus halála az egyik ismert kínai opera témája lett.
54 Szom: por alakú anyagok mértékegysége, körülbelül 80 kg.

Egy jangban története

1 jangban: a koreai uralkodó osztály, a nemesek hagyományos elnevezése. A sino-koreai szó előtagja (jang) jelentése 'kettő', az utótagé (ban) 'csoport', s az összetétel arra utal, hogy a királyi trón előtt felsorakozva a hivatalnok jangbanok a a keleti oldalon (tongban), a katonai jangbanok a nyugati oldalon (szoban) sorakoztak fel. Műveltségük kizárólag a konfuciánus klasszikusok tanulmányozásán alapult.
2 Csienlung tizedik éve: 1745
3 déli párt: erős politikai csoportosulás a XVIII. század második felében.
4 Klasszikusok igaz kincsestára: kínai szerzők gyűjteménye, ameky a Csoszon-dinasztia uralkodásának (1392-1910) utolsó harmadában jelent meg
5 Tang versek gyűjteménye: Tang shi san bai shou (háromszáz Tang-korabeli vers), 1763-ban Szun Csou (Sun Zhou) által Kínában összeállított gyűjtemény, amely a mai napig nagy népszerűségnek örvend

Ho mester története

1 Cso Szonggi (1638-1689): irodalmár, aki bár letette a hivatalnoki bizsgákat, mégsem vállalt állami állást.
2 Rju Hjongvon (1622-1673): kiváló tudós, a felvilágosult sirhak (reális tudományokért) mozgalom kiemelkedő alakja.
3 mandzsuk: mára elkínaiasodott, altaji eredetű, egykor nomád nép Északkelet-Kínában, a dzsürcsik leszármazottai. 1644-ben foglalták el Pekinget, majd közel négy évtizedes harc után egész Kínát. Dinasztiájuk Csing (Tiszta) néven 1911-ig , a köztársaság kikiáltásáig uralta Kínát. A kínaiak korábban hosszú hajukat a fejük búbján csomóba kötötték, a mandzsuk viszont leborotválták a hajukat, amelyet csak középen hagytak meg, hogy azt copfba fonva viseljék. Uralmuk alatt a kínaiaktól is megkövetelték a mandzsu hajviseletet, a vazallusi függésben levő koreaiktól viszont nem.
4 Je és Mek: a koreaiak ősei. Je és Mek törzsi államok szövetsége a Jalu folyó középső folyásánál helyezkedett el Liaotung körzetében; az i. e. 4. századtól kezdve említik őket a kínai krónikák. Vezető rétegük közreműködött a koreai Kogurjo állam (i. e. 37- i. sz. 668) megteremtésében.
5 fehér: a koreaiak hagyományos viselete fehér színű, amely eredetileg a gyász színe Kelet-Ázsiában

Egy kosár krumpli

1 madzsigi: kb. 500 m2
2 Kidza: kínai menekült, aki a legenda szerint a Koreai-félszigeten i. e. 1122-ben államot alapított

Nagymama és a nagyorrú katonák

1 szekssi: a szó csak véletlenül hasonlít aaz angol sexy szóra, koreai jelentése: menyecske, fiatalasszony
2 nagyorrú: legfeltűnőbb testi jellemzőként a nyugati ember etnikai gúnyneve a Távol-Keleten

Életrajzok

Cshö Szohe (átírási változat: Ch'oe Sohae, eredeti neve: Cshö Hakszong, 1901-1932). Szegényparaszti családból származott, családja a nehéz körülmények miatt 1917-ben kivándorolt Mandzsúriába, ahol a leendő író napszámosként dolgozott. 1924-ben jelent meg első műve a Csoszon mundan (Koreai irodalom) című folyóiratban. 1925-ben a KAPF (Koran Artist's Proletarian Federation 'Proletárírók Koreai Szervezete', 1925-1935) egyik alapító tagja. Korai haláláig nehéz körülmények között élt. Elbeszéléseiben keserű élettapasztalatát önti művészi formába: a nyomor elől Mandzsúriába kivándorló parasztok életét, amely a kiábrándultság és kilátástalanság miatt gyakran torkollik anarchista lázadásba. Legismertebb novellái: Sipszam von (Tizenhárom von, 1923), Hjangszu (Honvágy, 1931), Thalcsulgi (A szökevény vallomása, 1925), Khünmuldzsin tvi (Árvíz után, 1925), Hongjom (Vörös láng, 1926). Kötetünkban a Kia-va szalljuk (Éhség és gyilkosság, 1925) című elbeszélése szerepel. Legismertebb elbeszélései magyarul is megjelentek (Árvíz után, Európa, 1958).

Csong Jagjong (átírási változat: Chong Yagyong, írói neve: Da-szan 'Tea-hegy', 1762-1836): költő, író, filozófus, politikai gondolkodó, a sil-hak ('reális tudományok') reformirányzat egyik legkiemelkedőbb híve, aki az első koreai katolikusok közé tartozott. Csolla megyei nemesi család sarja. Csongdzso király (1776-1800) kedvelt titkára volt, majd titkos királyi inspektor, de a reformok iránt érdeklődő király halála urán a konzervatív erők leszámoltak a reformátorokkal, s a nagy katolikusüldözés során a bátyját is kivégezték (1801), őt és társait száműzték 18 évre. 1808 után Kangdzsin (Csolla megye) közelében egy Da-szan nevű helységben élt, s ez a korszak írói működésének a csúcspontja. Visszatérése (1818) után is csak tudományos és irodalmi tevékenységgel foglalkozott. Leghíresebb művei: Kjongszé jup'o A jó kormányzás terve, Mongmin simszo A nép ellátásának kézikönyve; ebben egy agrárreformot ír le, Hümhüm sinszo Új könyv az ítélkezésről. Hátrahagyott művei több mint 500 kötetet tesznek ki, témakörük rendkívül szerteágazó: nyelvészet, zene, matematika, kínai klasszikusok értelmezése, közművek tervezése, a himlő elleni védekezés stb. Ő írta az első, 200 darabból álló koreai közmondásgyűjteményt, s a gyűjtött közmondásokat le is fordította kínai nyelvű versre (Idam szokchan Népi közmondások tára). Ezeken kívül számos olyan kínai nyelvű elbeszélést és verset is írt, amelyekben társadalombírálata fogalmazódik meg.

Hjon Dzsingon (átírási változat: Hyon Jingon, 1900-1943). A modern koreai novella egyik úttörője Kim Donginnel együtt. Tokióban, majd Sanghajban tanult, ezt követően egész életében újságíróként dolgozott. 1936 augusztusában, a berlini olimpia idején a japánok letartóztatták, mert a Tong-A Ilbo szerkesztőjeként egy fényképen kiretusálta a japán címert Szon Gicsong, a maratoni futás koreai etnikumú győztesének mezéről. 1920-ban publikálta első elbeszélését (Hiszengdza Áldozat) a Kebjok (Hajnal) című folyóiratban. Később a Pekcso (Fehér áradat, 1922) nevű írói csoportosulás tagja lett. A novellairodalom realista-naturalista ágának egyik nagy mestere, a nemiséggel kapcsolatos motívumok gyakoriak nála, ezen a téren sokat tanult Maupassanttól és Zolától, de alakjai és a helyzetek félreismerhetetlenül koreaiak. Húsz novelláját és hat regényét ismerjük. Főbb novellái: Pincsho (Szegény feleség, 1921), Halmoni-üi csugüm (A nagymama halála, 1923, Unszu csoün nal, (Szerencsés nap. 1924), Pul (Tűz, 1924), Bi szagam-gva robületho (A nevelőnő és a szerelmeslevelek, 1925), Sinmundzsi-va csholcshang (Újság és börtön, 1929), Szur-ül kvonhanün szahö (Szeszt kínáló társadalom, 1929), Tharakca (A megtévedt, 1929). Nevezetes novelláskötete: Csoszon-üi olgul (Korea arcai , 1926). Elbeszélései elsősorban a korabeli koreai értelmiség problémáit boncolgatják, de Szerencsés nap című elbeszélésében már az alsóbb néprétegek sanyarú helyzete is figyelmének tárgya.

Hvang Szunvon (átírási változat: Hwang Sunwon, 1915-1995): dél-koreai prózaíró és költő. A tokiói Waseda Egyetem angol szakján végzett 1939-ben. Első két versét 1931-ben publikálta a Tong-gvang (Keleti Fény) című folyóiratban. Első alkotói korszakában főleg modernista verseket írt, versekötetei: Mokka (Pásztordal), Koltongphum (Régiség). Az 1940-ben publikált Nüph (Mocsár) című novelláskötete óta figyelme a próza felé fordult. Bár regényei is nagy sikert arattak, elsősorban novellistaként értékelik. Mognomi maul-üi ke (Mognomi falu kutyái, 1946) című novellája allegorikus: a túlélésért küzdő falusi kutyák sorsa mögött a koreai nép megpróbáltatásai sejlenek fel. Két elbeszélése iskolai szöveggyűjtemények állandó darabja: a Szonagi (Zápor, 1953) egy falusi kisfiú és egy szöuli kislány között kialakuló barátság lélekanilag hiteles, lírai szépségű ábrázolása, a Hak (Darvak, 1953) cselekménye a koreai háború idején játszódik, s a politikai ellentéteken felülemelkedő humanizmus győzelmét sugallja. Namu-dul pithar-é szoda (Fák a meredek szélén, 1960) című regényének témája a koreai háború okozta leki sérülések, melyek a fiatal generáció életét elviselhetetlenül nehézzé teszik. Umdzsiginün szong (Vonuló vár, 1968-1972) című regényében egy sámánizmus-kutató, egy keresztény pap és egy ateista agrármérnök a hagyományos koreai élerforma és a modern, nyugati kultúra együttélésének lehetőségeire keresi a választ. Egyéb művei: Khain-üi hujé (Káin utódai, regény, 1953), Ingandzsommok (Emberi oltás, regény, 1957), Irvol (Nap és hold, regény, 1964), Sindul-üi csuszavi (Az Istenek kockajátéka, regény, 1982). Ő az idegen nyelven legtöbbször megjelentetett dél-koreai író. Magyarul: Kagylóhéjak (húsz elbeszélés). Ráció Kiadó, Budapest, 2005.

Kim Dongin (1900-1951): a modern koreai novellairodalom egyik megteremtője és kiemelkedő alakja. Phenjanban született protestáns családban. Tokióban tanult, ott alapította 1919-ben az új stílusú irodalom legelső irodalmi társaságát és folyóiratát, melyek a Cshangdzso (Alkotás, 1919-1921) nevet kapta, s ő lett ennek a csoportnak a legjelentékenyebb írója. Első elbeszélése e folyóirat első számában jelent meg (Jakhan dza-üi szülphüm A gyenge szomorúsága). A tiszta művészet, az alkotói szabadság elveit hirdette, elutasította a politikai propagandát mint művészetet, de sok művének társadalomkritikai mondanivalója nyilvánvaló. Stílusa kezdetben a romantika, később a naturalizmus jegyeit mutatja, Tolsztoj, Oscar Wilde és Maupassant hatott rá leginkább. A Kamdza (Krumpli, 1928) című elbeszélése szerzett számára hírnevet, s ez a mű azóta is a prózai antológiák állandó darabja. Egyéb fontosabb elbeszélései: Pettaragi (Búcsúdal, 1921), Kvangjom szonatha (Sonata apassionata, 1930), Hvadzsung ranmu (Féktelen tánc a virágok között, 1933), Kim Jongsil-dzson (Kim Jongsil története, 1939), Kvanghvasza (Őrült festő), Pulgün szan (Kopár hegy), Mangugin-gi (Egy hazáját vesztett ember feljegyzései, 1946). Jelentős történelmi regényeket is írt: Njoin (Nő, 1930-1932), Szujang tegun (Szujang herceg, 1931), Unhjon-gung-üi pom (Tavasz az Unhjong palotában, 1933), Üldzsi Mundok, 1946.

O Szangvon (átírási változat: O Sang-wôn, 1930-1985): dél-koreai író. A Szöul Egyetem francia szakán szerzett diplomát 1953-ban. 1953-ban egy vígjáték-pályázaton nyer díjat, majd 1954-ben a Hanguk Ilbo napilap novellapályázatán tűnt fel kötetünkben is közölt Juje (Haladék) című elbeszélésével, amely nagy drámai és kompozíciós erővel villantja fel az emberség és embertelenség ellentétét a koreai háború közepette. Egyéb elbeszélései: Moban (Lázadás), Poszu (Jutalom), Phaphjon (Szilánkok), Kori (Távolság), Hvangszon cside (Sárga övezet). Az 1960-as évektől kezdve keveset publikált.

Pak Csivon (átírási változat: Pak Chiwon, írói neve: Jon-am, 1737-1805): kínai nyelven (paj hua) alkotó író, költő, polihisztor, politikai gondolkodó. Apja korai halála miatt a nagyapja nevelte, aki nem járult hozzá, hogy unokája iskolai tanulmányokat végezzen mondván, hogy a fiú rossz csillagzat alatt született. Nagyapja halála után, 15 éves korában megnősült és elkezdhette tanulmányait felesége nagybátyjával, akit meglepett tanítványa gyors előmenetele. Három évi szívós munkával beérte, sőt túlszárnyalta a kortársait. Húsz éves korában már ismerték a nevét irodalmi körökban. Később csatlakozott a megújulást hirdető sil-hak (reális tudományok) reformozgalomhoz, s ennek az eszméit hirdette szépirodalmi műveiben is. 1769-ben a politikai intrikák miatt egy évtizedre falura, Jonam (Fecskeszirt) környékére vonult vissza (Hvanghe megye). 1780-ban követi küldöttség tagjaként Kínába utazott, s a két hónapos út emlékeit és tapasztalatait örökíti meg a 26 kötetes Jolha ilgi (Zsöho-i napló; a cím Peking környéki helynévre utal, a császár ott töltötte a nyarat; teljes kiadása - a konzervatív körök ellenállása miatt - csak az 1880-as években vált lehetségessé). Ez a műve leveleket, esszéket, tanmesékert, elbeszéléseket és költeményeket tartalmaz. Utazását követően tartományi vezetői tisztségeket töltött be. Korai prózai műveit a Pang-gjong-ak-ve-dzson (A Panggjong-pavilon nem hivatalos története) tartalmazza. A két említett gyűjtemény tíz elbeszélése realista stílusával és helyenként maróan szatirikus hangvételével megújítja a koreai narratív prózát, közülük a legismertebbek: Ho-szeng-dzson (Ho meszer története), Hodzsil (A tigris intelme), Jangban-dzson (Egy jangban története), Jedokszonszeng-dzson (Jedok mester története), Jol-njo-Ham-jang-Pak-ssi-dzson-bjon-szo (Hűséges feleségek története).

Pak Vanszo (átírási változat: Pak / Park Wanso, 1931-): írónő, regényeket és elbeszéléseket ír. Karrierje csak harminckilenc éves korában kezdődött, amikor 1970-ben megnyerte a Jo-szong-tong-a folyóirat regénypályázatát Na-mok (A csupasz fa) című művével. 1981-ben megkapta a Ri Szang Irodalmi Díjat, majd 1990-ben Korea Irodalmi Díját. Két fő témája a nagyvárosi individualizmus káros hatásai és a patriarchális hagyományok fogságában vergődő egyén, különösen a nők, akik ezt a szorítást a koreai társadalomban kétszeresen is érezhetik. Témája még a koreai háború és a háború utáni évek megpróbáltatásai. Regényei: Omma-üi malttuk (A mama karója, 1982), Kühe kjoul-ün tattüthenné (Az a nyár meleg volt, 1983), Szoinnün jodza (Az álló nő, 1985), Mimang (Illúzió, 1990), Na-üi arümdaun iut (Az én gyönyörű szomszédom, 1991), Adzsu oredven nongdam (Nagyon régi vicc, 2000). Művei eddig angol, német, francia és japán nyelven jelentek meg.

Ri Hjoszok (átírási változat: Yi Hyosók, írói neve: Ka-szan, 1907-1942): prózaíró. A Keijô Császári Egyetemen egyetemen végzett 1930-ban, angol szakon (Szöul japán neve Keijô volt). Vidéken, majd 1934-től egészen a haláláig Phenjanban angoltanárként dolgozott. 1931-ben nősült meg, gyakran betegeskedő felesége 1940-ben elhunyt, az íróval két évvel később agyhártyagyulladás végzett. A Csoszon-dcsi-gvang (Korea fénye) című folyóiratban 1928-ban publikált Tosi-üi jurjong (A város szelleme) című elbeszélésével debütált. Írói működésének első szakaszában a proletárírók utitársaként tartották számon, s a városi munkásság életével foglalkozott. 1933-ban a tiszta művészet elveit hirdető Ku-in-hö (Kilencek Társasága) tagja lett; ezt követően fordult el a várostól, s a vidék világát ábrázolta rendkívül lírai hangulatú, az ember és a természet egységét, az ösztönökben rejlő tisztaságot hirdető novelláiban és regényeiben. A koreai novella egyik legnagyobb mestere. Főbb elbeszélései: Ton (Tvedzsi címmel is előfordul: A disznó, 1933), Memilkkot phil murjop (Hajdinavirágzás idején, 1936), Szan (A hegy, 1936), Punnjo (Punnjo, 1936), Cangmi pjong tülda (A rózsa megbetegedett, 1938).

Ri Hocshol (átírási változat:Yi Ho-ch'ol, Lee Ho-cheol, 1932-): dél-koreai prózaíró. Mint észak-koreai állampolgár az északi hadseregben szolgált a koreai háború idején, fogságba esett, majd a háború után Délen maradt. A 60-as évektől kezdve aktív szerepet vállalt a Pak Csonghi diktatórikus rendszere elleni harcban, ezért több év börtönbüntetést kapott a 70-es években A legrangosabb irodalmi díjak birtokosa. 1956-ban tűnt fel a Munhak-jészul (Irodalom és Művészet) c. folyóiratban közölt novelláival. Főbb témái: a koreai háború pszichés terhe, a nemzet megosztottságából fakadó problémák, a diktatúrák természetének elemzése. Tucatnyi novelláskötete jelent meg. Főbb regényei: Szosimin (A kispolgár, 1964), Szoul-ün manvonida (Szöul tele van, 1966), Kü kjoul-üi kin kjégok (Annak a télnek a hosszú völgye, 1978). Önéletrajzi elemekben gazdag öt elbeszélését tartalmazó kötete (Nam-njokh szaram, puk-njokh szaram, Déliek és északiak, 2002). Művei angol, francia, német, spanyol, orosz, lengyel, kínai és japán nyelven jelentek meg.

Ri Cshongdzsun (átírási változat. Yi Chong-jun, 1939-): dél-koreai prózaíró, a legnevesebb dél-koreai irodalmi díjak birtokosa. Az úgynevezett "április 19-i nemzedék" legsikeresebb tagja (az elnevezés azt az írócsoportot jelöli, amelynek a tagjai diákként részt vettek a Li Szin Man (Syngman Rhee) elnök zsarnoki hatalmát megdöntő 1960. április 19-i felkelésben). Témája a nagyvárosi elidegenedés és a diktatúrák embertelensége, valamint a művészet szerepe az emberi életben. Eddig negyven kötetet publikált. Nevezetesebb művei: Tangsindul-üi cshonguk (Az önök paradicsoma, 1976), Csananhan tosi (A kegyetlen város, 1976), Namdo szaram (Déli emberek, 1978), Cshum cshunün szadzé (A táncoló tiszteletes, 1979), Pihva milgjo (Tűzimádók, 1985), Caju-üi mun (A szabadság kapuja, 1989). Szophjon-dzé (A nyugati stílus, 1993) című regénye a phanszori előadók életén keresztül keres választ a művészlét kérdéseire. A műből nagy sikerű film készült. Művei angol, francia, német, spanyol, orosz, japán, szerb és török nyelven jelentek meg.

Rim Dzse (átírási változat: Im Che, írói neve: Pek-ho 'Fehér tó', 1549-1587): a régi koreai irodalom kimagasló írója, költője. Előkelő család sarjaként a hivatalnoki vizsgák letételét követően a királyi udvar magas rangú tisztségviselője lett. Miután a Nyugat és Kelet nevű két udvari párt viszálykodásától megcsömörlött, a hegyek közé vonult vissza, ahol az írás és az italozás örömeinek hódolt. Mind kínai nyelvű (venjen), mind koreai nyelvű verseket írt, bár csak két koreai nyelvű sidzsoverse maradt fenn a Cshong-gu-jong-on (A kéklő dombok örök dalai című antológiában, 1727; a "kéklő dombok" Korea egyik költői neve). A kínai nyelvű elbeszélő irodalom klasszikusa: kínai vagy koreai környezetben játszódó szatirikus alaphangú allegorikus vagy megszemélyesített történeteket (üi-in-ché-szo-szol) írt, amelyekben az uralkodó körök önzését és klikkharcait leplezte le. A szereplők vadállat, madár, virág stb. képében jelennek meg.

Rju Mongin (átírási változat: Yu Mong-in, írói neve: O-u-dang, 1559-1623): Korának tudós hivatalnoka. Kvanghe-gun herceg (1575-1641, ur. 1608-1623) híve volt, ezért annak bukása után kivégezték. Kínai nyelvű (venjen) rövid elbeszéléseket írt a pheszol stílusában, amelynek az európai irodalomban leginkább az anekdota felel meg. Művei az O-u-ja-dam (Ou nem hivatalos történetei) című gyűjteményben jelentek meg)