Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A tigris intelme – koreai elbeszélések (1)
Terebess Kiadó, Budapest, 2006
Elektronikus kiadás > PDF

Tartalom

Tangun államalapítása (Részlet a Szamguk jusza című krónikából)
Pak Hjokkosze (Részlet a Szamguk jusza című krónikából)
Szuro király, Karak megalapítója (Részlet a Szamguk jusza című krónikából)
Rjono, a férj és felesége, Szeo (Részlet a Szamguk jusza című krónikából)
Rju Mongin: Rim Dzse, a hívatlan vendég
Rju Mongin: Szerencsés találkozások
Egy tű megsiratása
Az asszony hét társának vitája
Rim Dzse: Bánatváros története
Unjong története

2. rész

3. rész

 

Tangun államalapítása
(Részlet a Szamguk jusza című krónikából)

A Vej su1 tudósít minket arról, hogy kétezer évvel ezelőtt, Jao császár idejében, Tangun Vanggom2 - Aszadalt3 választva fővárosul - megalapította Csoszon4 államot.
A Régi feljegyzések5 szerint az ősi időkben a mennyei király, Hvanin másodszülött fia, Hvanung, alá akart szállni az egekből, hogy az emberi világban éljen. Ismervén fia vágyát, az apa felmérte a három legmagasabb hegyet, és a Thebekszant6 találta a legalkalmasabbnak arra, hogy ott fia letelepedjen és segítse az emberiséget. Így átadva neki három égi pecsétet7, elküldte, hogy uralkodjék az emberek felett. Hvanung háromezer kísérővel szállt alá. A Thebekszan tetején ért földet egy szantálfa8 mellett, és elnevezte ezt a helyet az Isten Városának és felvette az Égi Király címet. Minisztereivel, a Szél Urával, az Eső Urával és a Felhők Urával együtt az élet mintegy háromszázhatvan területén átvette az uralmat, így a földművelésben és gyógyításban, lefektette az erkölcsi alapelveket és törvénykönyvet alkotott.
Ekkoriban egy barlangban élt egy medve és egy tigris9, akik az Égi Hvanunghoz imádkoztak, hogy változtassa őket emberi lényekké. A király adott nekik egy kalász ürmöt és húsz gerezd fokhagymát10, majd így szólt: "Ha ezekkel táplálkoztok és száz napig kerülitek a napfényt, emberi formát nyertek". Mindkét állat megette, amit kapott, és nem mentek a napra11. Huszonegy nap múlva a medve asszonnyá vált, de a tigris, mivel képtelen volt betartani a tilalmat, tigris maradt. A medveasszony azonban nem talált férjet, ezért a szantálfa alatt imádkozott gyermekáldásért. Hvanung emberi alakot öltött, vele hált, és fiút nemzett neki, akit Tangun Vanggomnak neveztek el.
Jao császár uralkodásának ötvenedik évében Tangun Phenjant választotta fővárosának, és az államot elnevezte Csoszonnak12. Később áttette a fővárost Aszadalba, a Pegak-hegyre - amit Kunghol hegynek vagy Kümmidalnak is neveznek - és ott 1500 évig uralkodott. Amikor a Csou-dinasztia Vu királya Kidzát13 helyezte a trónra, Tangun a Csangdang nevű fővárosba költözött, de később visszatért és Aszadalban hegyi szellemmé változott ezerkilencszáznyolc éves korában.

Vargha Katalin fordítása

 

Pak Hjokkosze, Silla állam1 alapítója
(Részlet a Szamguk jusza című krónikából)

Az ősi időkben Csinhan2 hat faluból állt, melyek mindegyike más-más nemzetséghez tartozott, és ezek őseit égi származásúnak tartották.
Egyik nap a falu lakói összegyűltek az Al folyó partján. Azt mondták: "Mivel nincs vezetőnk, hogy uralkodjon a nép fölött, az emberek romlottak, és azt teszik, amihez csak kedvük van. Keresnünk kell egy erényes férfit, aki a királyunk lesz, országot alapít, és kijelöl egy fővárost."
Amikor felmentek egy magaslatra és dél felé néztek, megláttak egy furcsa villámlásszerű párafelhőt a Jang hegy lábánál fekvő Na kút mellett, amelynek a közelében egy fehér ló letérdepelt és meghajolt. Amikor odaértek, egy vörös tojást3 találtak; a ló nyerített és felszállt az égbe, amint meglátta, hogy emberek közelednek. Ahogy az emberek feltörték a tojást, belül egy gyönyörű újszülött fiút találtak, akinek sugárzott a tekintete. A felfedezésen elámulva, megfürdették a csecsemőt a Keleti forrásban, ekkor fény áramlott a fiúból. A madarak és állatok táncoltak örömükben, az Ég és a Föld megremegett, a Nap és a Hold felragyogott. A gyermeket Hjokkosze királynak nevezték el, vagyis Fényesnek, és a koszürhan, király címet adták neki.
Az emberek gratuláltak egymásnak és így szóltak: "Most, hogy az Ég Fia lejött, hogy köztünk legyen, keresnünk kell mellé egy erényes királynét". Aznap egy nőstény sárkány jelent meg a Szarjang kerületi Arjong kútnál, és bal bordája alól egy lány született. A gyermek vonásai szokatlanul bájosak voltak, de az ajka olyan volt, akár egy csirkecsőr. A csőr csak akkor hullott le, amikor a kislányt megfürdették a volszongi Északi folyóban. A folyót ekkor Palcsonnak nevezték el. Az emberek palotát építettek a Déli hegy nyugati lábánál, és ott együtt nevelkedett a két csodás gyermek. Mivel a fiú egy dísztök alakú tojásból született, a Pak4 családnevet kapta; a lányt a kút után nevezték el, ahol született.
Amikor mindketten elérték a tizenöt éves kort, a fiú király lett, a lány királyné. Az országot Szorabolnak, Szobolnak, Szaranak vagy Szaronak nevezték. A királynő születésének körülményei miatt az országot Kje-rimnek, vagyis a Kakas erdejének is hívták, hogy megemlékezzenek a nőstény sárkány megjelenéséről. Egy másik történet szerint azért hívták így az országot, mert egy kakas kukorékolt az erdőben, amikor Kim Aldzsit megtalálták Tharhe király uralkodása alatt. Később az ország hivatalos neve Silla lett.
Hatvanegy évnyi uralkodás után Hjokkosze felemelkedett az égbe, és hét nap múltán a maradványai a földre hullottak. Úgy tartják, hogy a királyné követte őt. A nép egy sírba akarta őket eltemetni, de megjelent egy nagy kígyó, és megakadályozta ezt. Így mindkettejük maradványait öt-öt részre osztották és így temették el. Az Öt sír vagy Kígyó sír a mai Északi sír a Tamom kolostornál. Hjokkoszét a kétségtelen örökös, Namhe követte királyként a trónon.

Vargha Katalin fordítása

 

Szuro király, Karak1 megalapítója
(részlet a Szamguk jusza című krónikából)

Amióta csak létezik az ég és a föld, Karak államban sem a vidéknek, sem az uralkodónak nem volt neve. A hegyek és a síkságok, a szántóföldek és kutak, a száz háztartás és hetvenötezer fős népe felett kilenc vezér uralkodott.
A Csien-vu tizennyolcadik évében2, a kései Han-dinasztia uralkodójának, Kuang-vu uralkodásának idején3, az engesztelő áldozat ünnepének napján, északon, a Pukküdzsi4 felől különös hang hallatszott. Két vagy háromszáz ember gyűlt oda. Hallották a hangot, de nem látták, hogy ki az, aki hozzájuk szól.
A hang így kérdezett:
- Van itt valaki?
A vezérek válaszoltak:
- Igen.
- Hogy hívják ezt a helyet?
- Ez a Pukkvidzsi.
A hang folytatta tovább: "Az Ég elrendelte, hogy jöjjek ide, alapítsak országot, és legyek a királya. Ezért vagyok most itt. Hányjatok magas dombot, táncoljatok, és énekeljétek ezt a dalt örömötökben, nagy királyotok üdvözlésére:

Ó teknősbéka, ó teknősbéka,
Mutasd meg a fejedet.
Ha nem teszed,
Megsütünk és megeszünk!

A vezérek elragadtatásukban énekeltek, táncoltak, és az égre fordították tekintetüket. Akkor egy bíbor kötél ereszkedett le a földre; a kötél végén vörös szövetbe burkolt arany láda függött. A ládában hat tojás volt, és olyan gömbölyűek voltak, akár a nap5. Az emberek kifejezték hódolatukat a csodálatos tojások előtt; puha vászonnal betakarták, Ado házába szállították, és ott az ágyra fektették őket. Amikor hajnalban, tizenkét órával később visszatértek és kinyitották a ládát, a ládában hat szép fiúcskát találtak. Az emberek ágyba fektették őket, és meghajoltak előttük. A fiúk napról napra növekedtek, és amelyikőjük először kelt ki a tojásból, tíz nap elteltével már kilenc láb magas volt. Épp olyan volt, mint Jin Tang király; arca sárkányarc volt, akárcsak a Han-dinasztia alapítójáé, szemöldöke nyolc színű volt, mint Jao császár szemöldöke, kettős szembogara pedig Sun császáréhoz hasonlított. A hónap tizenötödik napján trónra lépett. Tabuneve Szuro vagy másképpen Szurung lett. Az ország a Nagy Karak nevet kapta, és egyike lett a Hat Kaja Szövetségének. A másik öt fiút a másik öt ország trónjára ültették.
Szuro átmeneti palotát építtetett, melyet az egyszerűség kedvéért zsúptetővel fedtek be. A palota földből rakott talapzata mindössze három láb magas volt. Később, uralkodásának második évének első hónapjában, Szuro kinyilvánította, hogy fővárost alapít. Északra ment, és felmérte az ország határait. Letekintett alattvalóira és a következőket mondta:
- Ez a terület olyan kicsi, akár egy babszem, de csodálatos, és bővelkedik hegyekben, patakokban. Alkalmas arra, hogy szállása legyen a tizenhat arhatnak vagy a hét bölcsnek. Ha megműveljük, nagyszerű hely lesz.
Mielőtt visszatért volna székhelyére, kijelölte a város falainak helyét, körben, ötvenszer száz lépésben, majd a paloták, a hivatalok, a hadsereg és a tárházak épületeinek helyét is. Munkásokat és mesterembereket toboroztak, az építkezések pedig az első hónap huszadik napjától a harmadik hónap tizedik napjáig folytak. A palotákat és házakat a tizedik hónaptól a következő év második hónapjáig építették, amikor a mezőgazdasági munkák szüneteltek. Szuro kiválasztotta a megfelelő napot, új palotájába költözött, és onnan irányította az állam ügyeit.
Ebben az időben, Vanha birodalmában, Hamdal király felesége, a királynő megfogant, és világra hozott egy tojást. A tojásból egy Tharhe nevű fiú kelt ki. Tharhe átkelt a tengeren, és Karak királyságba ment. Belépett a palotába, és hanyagul közölte, azért jött, hogy elfoglalja a trónt.
A király így felelt:
- Az Ég rendelte úgy, hogy én legyek a király. Azon vagyok, hogy megbékítsem az országot és egyesítsem az embereket. Hogyan is szegülhetnék az Ég akarata ellen, és engedhetném át a trónt és népemet?
Tharhe azt ajánlotta, hogy a mágiában keljenek versenyre, a király pedig nem ellenkezett. Tharhe egy szempillantás alatt héjává, míg a király sassá változott. Majd Tharhe veréb formáját öltötte fel, a király pedig egy sólyomét. Végül, mindketten visszaváltoztak emberi formába.
Tharhe így szólt:
- Héja voltam egy sasmadár előtt, verébként álltam a sólyommal szemben. Erényes bölcsességednek köszönhetően, mely nem kívánta elvenni életemet, megmenekültem a haláltól. Nem érek fel veled.
Tarhae távozott, és a közeli kikötőben felszállt egy kínai hajóra. A király ötszáz hajót küldött, hogy kövessék, mivel attól tartott, hogy Tharhe felkelést fog szítani. Mikor azonban látta, hogy Tharhe Silla felé menekül, a király visszarendelte hajóhadát.
A Csien vu huszonnegyedik évében6, a hetedik hónap huszonhetedik napján, a kilenc vezér a reggeli audiencián a következő javaslatot tette:
- Az Ég küldött téged, ezért nem találunk számodra leányt, hogy királynő lehessen. Kérünk, válaszd ki a legszebbet és legerényesebbet leányaink közül.
A király így felelt:
- Érkezésemet az Ég rendelte, és az Ég ki fogja jelölni a majdani királynőt is. Emiatt nem kell aggódnotok.
Elrendelte, hogy Jucshon hajózzon Mangszan szigetére egy könnyű vitorlással és vigyen egy sebes paripát is, majd megparancsolta Singünek, hogy menjen Szungcshophoz.
Ekkor délnyugaton váratlanul feltűnt egy hajó vörös vitorlákkal és vörös zászlókkal. Jucshon fáklyákat gyújtatott, az utasok pedig már türelmetlenül várták, hogy partot érjenek. Singü elvágtatott, hogy átadja a hírt a királynak. A király örvendezett, és vezéreit az idegen hajóval érkezett hercegnő fogadására küldte, hogy vezessék hozzá, a palotába.
- Korábban még sohasem találkoztunk - mondta a hercegnő -, hogyan követhetnélek benneteket ilyen könnyedén?
Amikor átadták a hercegnő üzenetét, a király helyénvalónak találta azt. A palotától hatvan lábnyira, egy délnyugatra fekvő dombon baldachint emeltetett és ott várakozott az udvarral. A hercegnő hajóját Pjolpho kikötőjénél lehorgonyozta, majd felment a közeli magaslatra, levetette selyemnadrágját, és adományként felajánlotta a hegy szellemének. Kísérete, amely hozzá hasonlóan számos értékes tárgyat ajándékozott, mintegy húsz főt számlált. Köztük volt Sinbo és Csokvang, valamint feleségeik, Modzsong és Moryang a szolgák kíséretében. Amikor a hercegnő közeledett az alkalomra felállított baldachin felé, a király az üdvözlésére indult és bevezette őt. A hercegnő kíséretét a király értékes ajándékokkal halmozta el, a katonákat pedig szálláshelyükre vezettette.
A hálóteremben a leány így szólt:
- Az indiai Ayodhyâ királyság hercegnője vagyok. A családi nevem Ho, az utónevem Hvangok. Tizenhat éves vagyok. Ennek az évnek az ötödik hónapjában apám és anyám beszélt nekem arról az álomról, amiben a mindenek felett álló istenség megjelent előttük, és ezt mondta: "Szurot, Karak királyát az Ég küldte. Ő szent ember. Még nem házasodott meg, küldjétek hozzá lányotokat, hogy királynő legyen". Miután ezt elmondta, visszatért az Égbe. Szavai még mindig itt csengenek a fülemben: "Hagyd el a szülői házat, és menj oda." Így keltem útra, datolyát és mennyei barackot hoztam magammal, azok tartottak életben. Eképpen lehetséges, hogy most itt állok előtted.
- Isteni természetemnek hála, tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám - válaszolta a király -, ezért visszautasítottam a hivatalnokaim javaslatát. Most eljött a bölcs és tiszta hercegnő. Hatalmas a szerencsém.
A király két éjszakát és egy napot töltött együtt vele. Amikor eljött az ideje, hogy a hercegnő kísérete hazatérjen, a király mind a tizenöt tengerésznek tíz zsák rizst és harminc göngyöleg kendert adott.
A nyolcadik hónap első napján, a király és a királynő hintón visszatért a palotába, az udvartartás kocsijainak és egy ritkaságokkal gazdagon megrakott karaván kíséretében.
A király kegyesen és példásan kormányzott, nem volt kegyetlen. Jól szervezett hivatalokkal irányította az országot, nem pedig kemény törvényekkel. Még ebben az évben a királynő egyszer álmában medvét látott, megfogant, és egy fiúnak, Kodungnak, a trónörökösnek adott életet.
Ling uralkodásakor, a Csunphing hatodik évében8, a harmadik hónap első napján, a királynő százötvenhét éves korában meghalt. A király hosszú ideig gyászolta a királynőt, és végül, tíz évvel később, Hszien uralkodása idején, a kimyol negyedik évében, a harmadik hónap huszonharmadik napján meghalt. Százötvennyolc éves volt.

Brittig Vera fordítása

 

Rjono, a férj és felesége, Szeo1
(részlet a Szamguk jusza című krónikából)

Adalla király2 uralkodásának negyedik évében a keleti parton élt Rjono, és felesége Szeo. Egy napon a férj elment a tengerhez tengeri káposztát gyűjteni. Hirtelen elragadta egy szirt3 és Japánba vitte. Az ottani emberek a csodálatos utazás miatt kivételes személynek találták, ezért megtették királyuknak.
Ezalatt felesége, Szeo aggodalmában, hogy férje nem ment haza, keresésére indult a parton. A sziklákon rálelt férje szalmapapucsára, és azon nyomban, ahogy a sziklaszirtre lépett, az őt is Japánba vitte. A japánok meglátták őt, és értesítették királyukat az újabb különös eseményről. A házaspár így talált újra egymásra.
Ebben az időben a Nap és a Hold elvesztette fényét Sillában. A jósok és asztrológusok arra a megállapításra jutottak a példátlan jelenséget illetően, hogy a Nap és a Hold Japán kedvéért hagyta el Sillát.
Adalla király ezért követeket küldött Japánba, hogy keressék meg a házaspárt. Rjono a következőképpen rendelkezett:
- Az Ég akaratára jöttem ebbe az országba. Hogyan hagyhatnám el? Fogjátok ezt a göngyöleg értékes selymet, melyet a hitvesem szőtt. Vigyétek haza, és áldozatként ajánljátok fel az Égnek. Ha ezt megcselekedtétek, újra rendjén lesz minden.
A küldöttség mindenről beszámolt a királynak, aki be is mutatta az áldozatot az Égnek. Ezek után újra adott fényt a Nap és a Hold.
A király a selymet nemzeti kincsként a kincstárba vitette, amelyet Küibigo-nak, azaz a Királynő kincstárának neveztek. A hely neve, ahol az Égnek áldozott, a Jong-gil4 nevet kapta, de ismerték Thogija5 néven is.

Brittig Vera fordítása

 

Rju Mongin
Rim Dzse1, a hívatlan vendég

Ismeretes, hogy Rim Dzse kiváló nevelést kapott és igazi szonbi2 volt. Egyszer azonban, ifjukorában a következő eset történt meg vele. A barátjával sétált az utcán, amikor észrevette, hogy egy bizonyos miniszter házában nagy lakoma van éppen. Rim Dzse nem volt ismeretségben a házigazdával, mégcsak nem is látta soha. Hirtelen így szólt a barátjához:
- Régóta ismerem a házigazdát. Nem lehet csak úgy elmenni a háza előtt! Nem akarsz bejönni velem együtt?
- Dehogynem! - felelte a cimborája.
- Akkor várj egy kicsit itt, a kapu előtt! Először megnézem, elférünk-e még!
Míg barátja a a kapu előtt álldogált, Rim Dzse bement, üdvözölte a házigazdát, majd anélkül, hogy a többiekhez egy szót is szólt volna, leült a hosszú asztal legszélére. Amikor a boroskancsó már négyszer vagy ötször járt körbe, az egyik vendég odaszólt a házigazdának:
- Ki az ott, a barátod?
- Nem -, válaszolta az, és ő is súgva kérdezte: - Netán a te barátod volna? Te hívtad meg?
- Nem, nem -, felelte a másik.
Így aztán a vendégek egymást között súgdolózva kiderítették, hogy az újonnan jött személy egy idegen, akit nem ismer senki. Csak néztek egymásra meglepetten, végül nevetésben törtek ki. Akkor Rim Dzse megszólalt:
- Uraim! Önök most rajtam nevetnek, de van kint egy ember, aki még nálam is viccesebb helyzetben van. Már régóta kint vár a kapu előtt, maga elé képzeli a sok finomságot meg innivalót, s arról álmodozik, hogy hamarosan része lesz ebben a sok földi jóban!
Ezekre a szavakra a házigazda és a vendégek csak úgy dőltek a kacagástól. Hasonló történetek jutottak eszükbe, s rövidesen rájöttek, hogy az, aki megtréfálta őket, nem lehet más, mint a híres szonbi, Rim Dzse. Behívták hát a cimboráját is, és késő éjjelig mulattak együtt. A jóbarát, akit oly hosszan várakoztattak a kapu előtt, soha nem tudta meg, hogy Rim Dzse tulajdonképpen becsapta őt.

Osváth Gábor fordítása

 

Rju Mongin
Szerencsés találkozások

Namvon városában élt egy ember, akinek a családneve Cson volt. Ami az utónevét illeti, azt nem őrizte meg az emlékezet. Már gyerekkorától kezdve ügyesen játszott a bambuszfuvolán, és szépen énekelt is. Közlékeny és vidám természetű ifjú volt, de a tudományokhoz nem nagyon konyított. Megtetszett neki egy szomszéd városbéli lány, s a közvetítők megkötötték a házassági szerződést. A leányzó neve Hongdo volt. Már közeledett az esküvő napja, amikor Hongdo apja váratlanul kijelentette, hogy a vőlegény műveletlen és feslett erkölcsű fiatalember, és ezért a maga részéről érvénytelennek tekinti az eljegyzést. Hongdo azonban ellentmondott a szüleinek.
- Ha a házasság az Ég rendelése szerint történik - zokogta -, akkor lehet-e elllenszegülni az Ég óhajának, megváltoztatni azt, amikor már ki van tűzve az esküvő napja?
Szavai elérték a céljukat, és szülei végül hozzáadták Csonhoz. Két év múlva fiuk született, akinek a Mongszok nevet adták.
Az Imdzsin háború1 idején a házaspár derekasan kivette a részét a japánok elleni küzdelemből. Amikor a szövetséges kínai csapatok Jang Hao vezetése alatt Namvon várát védték, Cson és Hongdo is a falak mögött volt. A feleség férfiruhát öltött és a férfiakkal együtt kaszabolta az ellenséget. A védőseregben senki sem sejtette, hogy harcostársuk nem férfi, hanem asszony. Kisfiuk, Mongszok, a nagyszülőkkel együtt a Csiriszan hegyei közé menekült a háború borzalmai elől.
Az ellenség folyamatos támadásai következtében Namvon vára végül elesett. Cson csatlakozott Jang Hao csapataihoz, és sikerült kitörniük a várból az ellenség gyűrűjén át. A zűrzavarban elvesztette szeme elől Hongdót és nem tudta, hogy hol keresse. Úgy gondolta végül, hogy a felesége minden bizonnyal a menekülő kínai csapatokkal együtt Kínába került, ezért ő is, csatlakozva egy kínai egységhez, Kína területére lépett.
Nagy nélkülözések közepette eljutott egészen Csöcsiang tartományig. Mindenhol kereste a feleségét, de sikertelenül. Történt, hogy egy ízben a tartomány katonai kormányzója szolgálatában hajózott. Bár fényesen világított a hold, Cson búnak eresztette a fejét. Elővette a bambuszfuvoláját és fújni kezdte. Hirtelen egy mellettük elhaladó hajóról kiáltás hallatszott:
- Mit hallok?! Egy bambuszfuvola! És a dallam!
- Ki az a nő? - rezzent össze a férfi. - Csak nem a feleségem? Honnan ismerhetné egy idegen nő ezt a dallamot?
Rázendített egy kászá2 melódiára, amelyet a felesége is jól ismert.
- Ez csak a férjem lehet! - harsant a kiáltás a másik hajóról.
Cson rettentően megörült és rögtön a másik hajó után ugrott volna a vízbe, de a kormányzó nem engedte.
- Ez a déli barbárok3 kereskedelmi hajója, s ők egy húron pendülnek a japánokkal, - mondta. - Haszontalan és veszélyes lenne átmenni hozzájuk. Holnap majd kigondolunk valamit.
A katonai kormányzó másnap hajnalban néhány tucat rjangot adott az embereinek, és megparancsolta, hogy tárgyaljanak a déli barbárokkal Cson feleségének kiadásáról. Így is történt. A házaspár könnyes egymásra találása mindenkit megindított.
Hongdo elmesélte, hogy Namvon elestekor fogságba esett és Japánba vitték. Mivel férfiruhában volt, a japánok férfinak nézték s a többi fogoly katonával együtt szállásolták el. Aztán eladták őt egy kereskedelmi hajóra, ahol mint matróz dolgozott. Állandóan az járt
a fejében, hogyan tudna visszajutni a hazájába; arra gondolt, hogy a déli barbárokkal majd Kínába kerül, s onnan haza.
Cson és a felesége ezután Csöcsiangban éldegélt. Az emberek sajnálták a házaspárt, segítették őket pénzzel és gabonával, s így megéltek valahogy. Fiuk született, akit Mongdzsinnek neveztek el. Amikor tizenhét éves lett, illett volna megnősíteni, de senki nem akarta hozzáadni a lányát, mert idegen, koreai volt.
Élt a környéken egy kislány. - Apám az Imdzsin háború idején a mieinkkel együtt Koreába ment, de ott nyoma veszett -, gondolta magában. - Ha feleségül megyek ehhez a koreaihoz, akkor majd valamikor eljuthatok Koreába. Ha apám elesett, megkeresem a sírját, és áldozatokat mutatok be a tiszteletére. Ha csodás véletlen folytán életben lenne, akkor találkozhatom vele, s ezzel teljesülhet leghőbb vágyam! Belegyezett tehát a házasságba.
Muo évében5 Nurhacsi6 csapatai betörtek a Ming birodalom területére. Cson a déli tartományok kormányzójának, Liu Tingnek a csapataihoz csatlakozott és a háborúba indult. A kínai sereg azonban vereséget szenvedett és maga Liu Ting is elesett a csatában. Nurhacsi harcosai üldözték és levágták a menekülőket. - Nem kínai vagyok! Koreai vagyok! - ordította Cson, ahogy a torkán kifért. Nagy szerencséjére megkegyelmeztek neki, egy idő után szabadon engedték és még Koreába is sikerült visszajutnia.
Amikor Cshungcshondo tartomány Niszanghjong járásáig eljutott, a hosszú gyaloglástól felsebesedett a lába és ezért ott felkeresett egy orvost. A doktor kínai nemzetiségű volt és az Imdzsin háború során a Ming csapatokkal került Koreába. A csapatok kivonásakor elszakadt a többiektől és Koreában ragadt. Amikor Cson megtudta, hogy hova valósi és mi a neve, rájött arra, hogy ez a férfi nem lehet más, mint kínai menyének az édesapja! Megölelték egymást, keserves sírásra fakadtak és együtt indultak Namvonba.
Cson Namvonban rátalált idősebb fiára, Mongszokra. Mongszok időközben megnősült és fia is volt már. Ezzől kezdve Cson együtt élt a fiával és második fia apósával. Ez, természeresen örömmel töltötte el e szívét, de ha arra gondolt, hogy ismét elvesztette feleségét, akit oly nehezen talált meg, és azóta sincs semmi hír róla, nagyon elszomorodott. A komor gondolatoktól alig jött álom a szemére. Egy év telt el így.
Hongdo, a felesége, Csöncsiangban szintén rettenetesen szenvedett, hiszen ő sem kapott semmi hírt a házastársáról. Őt még a honvágy is kínozta és ezért nagyon is egyetértett a második fia feleségével, aki Koreában akarta keresni elveszett apját. Ezért aztán eladták, amijük volt, vettek egy kisebb vitorlást és a fiával meg a kínai menyével Koreába indultak. Két tartalék öltözet ruhát is vittek magukkal: kínait és japánt, hogyha a szükség úgy hozza, ki tudják adni magukat japánnak vagy kínainak.
Egy teljes hónap és huszonöt nap telt el, amikor a Csecsudo tartományhoz tartozó Kagado szigetén partot értek. Már csak hat hup7rizsük maradt.
- Hogy mehetnénk tovább hat hup rizzsel? - nyögte fájdalmasan Hongdo a fiának, - Ezer veszélyen átverekedtük magunkat, míg idáig eljutottunk. Ha a csónakban maradunk, előbb utóbb a cápák martaléka leszünk. Nem lenne jobb kimenni a szárazföldre és inkább ott meghalni?
- Ha naponta csak egy hup rizst eszünk vízzel megpuhítva és jól megdagasztva, akkor hat napra való élelmünk maradt -, mondta a meny anyósa szavaira válaszul -, ha kibírjuk az éhezést, van remény arra, hogy egy hajó a segítségünkre siet.
Mongdzsin anyja a meny szavait hallva új erőre kapott. Tovább hajóztak. Már elmúlt a hatodik nap, amikor a thongdzsesza8 hajói rájuk akadtak. Hongdo elmesélte a történetüket. Elmondta, hogyan szakadt el férjétől Namvonban az Imdzsin háború során, hogy férfiként találkozott a férjével Csöncsiangban, aki részt vett ott az északi hadjáratban9 most azt sem tudja róla, él-e vagy halott, hogy most haza igyekeznek Koreába, hogy rátaláljon idősebb fiára. A tengerészek, akik végighallgatták őt, együttérzésükről biztosították, a csónakjukat a hajóhoz kötötték és egészen Szupcshonig vontatták.
Amikor Hongdo, a fia és a mennye megérkezett a szeretett Namvonba, ott azt sem tudták hirtelen, hogy ébren vannak-e vagy álmodnak, mert együtt találták az apát, az idősebb fiút, Mongszukot és Mongdzsin apósát! A család még a távoli rokonokat is meghívta és a családi házban ünnepelt. Örömük úgy lebegtette őket, mint a könnyű őszi szellő a sárguló leveleket.
Cson, a koreai, elvesztette szeretett feleségét a háborúban és Kínában találta meg. Hongdo a háború viharában kétszer vesztette el a férjét. Három országban bolyongott férfiruhában, sok viszontagságon ment keresztül, míg újra férjére nem talált. Mongdzsin kínai felesége egy idegenhez ment hozzá, csakhogy végül megtalálhassa apját épen és egészségesen. Most együtt élnek boldogan mind a hatan!
Joggal mondhatnánk, hogy ezeknek az embereknek, akiket mint szélvihar szórt szét
a háború, szerencséjük volt. Hiszen oly kevés volt a valószínűsége annak, hogy valamikor ismét egymásra találnak. De nem kitartó és okos erőfesztésük eredménye volt-e mindez? Elbeszélésünk az egyik legcsodálatosabb történetet őrizte meg, ami a régi idők óta fennmaradt.

Osváth Gábor fordítása

 

Egy tű megsiratása
(Csocshim mun)

Egy bizonyos év bizonyos hónapjának bizonyos napján egy bizonyos özvegy így szólt egy tűhöz: "Noha a közönséges emberek nem becsülik azt, egy nő számára a tű nélkülözhetetlen eszköz. Csak egy apró dolog voltál, én mégis mélységesen gyászollak, hisz oly sok emlék fűz hozzád. Ó, jaj, mekkora veszteség, micsoda kár! Huszonhét éve már, hogy először kezemben tartottalak. Hogyan is érezhetne másképp egy érzékeny ember. Micsoda kár! Könnyeimet visszatartom és lecsendesítem szívemet. Utolsó búcsúszóként, sietve papírra vetem e megemlékezést tetteidről és emlékeimről. Évekkel ezelőtt férjem nagybátyját választották annak a tisztelettevő küldöttség élére, amelyet Pekingbe küldtek a téli napforduló idején. Onnan pár tucat tűt hozott nekem. Néhányat szüleimnek és rokonaimnak küldtem, a maradékot pedig szétosztottam szolgáim között. Azután kiválasztottalak téged, majd megismertük egymást, és azóta együtt voltunk mostanáig. Micsoda kár! Különleges kötelék volt köztünk. Habár sok tűt elvesztettem vagy eltörtem, téged évekig megőriztelek. Talán nem is érezted, ám hogy is ne lettem volna elvarázsolva tőled, hogyan tudtalak volna nem szeretni? Micsoda veszteség, mekkora csalódás! Szerencsétlen voltam, nem született gyermekem, de éltem tovább az életem. Ráadásul a szerencse is elpártolt tőlem, így a varrásnak szenteltem életem, és te segítettél feledni bánatom, és vezetni a háztartást. Most búcsúzom tőled. Ó, jaj, ennek biztosan a féltékenység szelleme és a menny ellenségeskedése az oka. Milyen sajnálatra méltó most a tűm, milyen megindító. Átlagon felüli, kiemelkedő vasáru, a minőség csodás ajándéka voltál. Fürge és gyors voltál, mint egy kóbor lovag, egyenes és igaz, mint egy hű szolga. Éles hegyed mintha beszélt volna és tűfokodból, mintha egy kerek szem figyelt volna. Mikor vékony vagy vastag selyemre főnixeket és pávákat hímeztem, csodálatos, fürge mozgásod egy tündér munkájához hasonlított. Ó, jaj! A gyerekek értékesek lehetnek, de ha elérkezik az idő, elhagynak. A szolgák engedelmesek lehetnek, de folyton zsörtölődnek. Finom erényeidet szemlélve, hisz igényeimet kiszolgáltad, azt kell, hogy mondjam: sokkal jobb vagy a gyermekeknél és szolgáknál. Készítettem egy öt színnel zománcozott ezüst tokot, ebben hordtalak a blúzom zsinórjához kötve, mint egy hölgy ékességét. Tudnom kellett, hogy velem vagy akkor is, ha ettem vagy aludtam, így barátokká váltunk. Nyáron a gyöngyvászon előtt, vagy télen lámpafénynél, mikor stoppolni, szélesen ölteni, szegni, varrni vagy dupla cérnával öltést elvarrni kellett, mozgásod olyan volt mint a farkát suhogtató főnix. Öltést öltés után varrtam, két véged harmonikusan mozogva csatolt varratot varrathoz. Alkotó energiád valóban kimeríthetetlen volt! Száz évig akartam együtt élni veled, de ó, jaj, drága tűm! Ez év tizedik hónapjának tizedik napján a kutya órájában, miközben homályos lámpafénynél gallért varrtam egy bírói talárra, eltörtél. Oly váratlanul ért ez, annyira megszédített. Ó, jaj, kettétörtél! Szellemem megdermedt és elszállt a lelkem, mintha porrá tört volna a szívem, és szétzúzódott volna az agyam. Mikor magamhoz tértem hosszú ájulásomból, megérintettelek, és próbáltalak összeilleszteni, mindhiába. Még egy misztikus tudású, híres orvos sem tudná meghosszabbítani életed, sem falunyi iparos nem tudna összeilleszteni. Úgy érzem, mintha lábamat vagy kezemet vesztettem volna el. Milyen megindító, drága tűm! Kezemben érezlek most is, de nyomod sem maradt. Ó, jaj az én hibám volt. Véget vetettem ártatlan életednek, így ki mást gyűlölhetnék, kit szidhatnák!? Hogyan is remélhetem, hogy megint találok a tiedhez fogható szakértő jellemet, vagy ilyen ügyes adottságokkal rendelkező lényt. Tökéletes formád kísérti szemem, különleges tehetséged sóvárgással tölt el. Ha vannak még érzéseid, akkor találkozni fogunk a másvilágon, hogy folytassuk kapcsolatunkat. Reméltem, osztozunk majd boldogságban és bánatban, és együtt élünk és halunk. Ó, jaj, drága tűm!"

Nagy Tamás fordítása

 

Az asszony hét társának vitája
(Kjudzsung cshir-u csengnon-gi)

Egy valamirevaló háziasszonynak hét olyan társa van, akik egész életén át elkísérik: egy mérőrúd, egy olló, egy tű, két tekercs cérna (egy kék és egy piros), egy gyűszű, egy hosszúfülű vasaló és egy hagyományos vasaló.
Történetünk aszonya gyakran hívta segítségül hét nélkülözhetetlen társát, nem csoda hát, hogy egy szép napon a fárasztó munkától kimerülve elbóbiskolt.
- Barátaim - szólalt meg a Mérőrúd -, én olyan sokoldalú vagyok, mérek hosszút, rövidet, széleset, keskenyet, Úrnőnk nekem köszönheti, hogy zavartalanul dolgozhat! Majd nyúlánk testét kihúzva kérdezte: - Nem gondoljátok, hogy asszonyunk sikereiben az én részem sokkal nagyobb, mint a tietek?
- Ne dicsérd úgy magad - válaszolt az Olló, s közben hosszú száját dühösen csapkodta - hiszen az én ajkam ad formát a tárgyaknak, nélkülem a te méréseid önmagukban mit sem érnének! Ennélfogva egyértelmű, hogy az én érdemeim messze túlszárnyalják a tiedet!
- Cimboráim, ne veszekedjetek! - kiáltott a Tű elvörösödve.- Szemlátomást semmi értelme nincsen annak, hogy egymás nyakának ugorjatok, hiszen te, Rúd hiába mérsz, Olló, hiába vágsz, ha én nem vagyok, akkor bizony egy munka sem lehet teljes! Így a legnagyobb elismerés engem illet!
A Kék és Piros Cérna egyszerre hangos nevetésben tört ki.
- Ne beszéljetek badarságokat, hiszen a mondás is úgy tartja: "Három véka gyöngy sem ékszer addig, amíg fel nem fűzöd őket ". Mégis mihez kezdenétek nélkülünk?
Ekkor az idős Gyűszű is elmosolyodott.
- Cérnák, engedjétek meg, hogy civódásotokat félbeszakítsam és megkérdezzem, miképp állíthatjátok azt, hogy én nem érdemlek dicséretet?! Én, aki oly nagy odafigyeléssel simulok rá az ujjára, biztonságot nyújtva ezzel a munkájában. Ahogy a katonát a pajzs védelmezi a csatatéren, én ugyanúgy segítem Úrnőnket nap mint nap, bármilyen nehéz dologba is fogjon.
A Hosszúfülű Vasaló mérgesen füstölögve csúszott elő a helyéről.
- Ti mindannyian mást sem csináltok, mint arról áradoztok, hogy mennyire nélkülözhetetlenek vagytok - vágott közbe -, de ha nem akarjátok, hogy bolondnak higgyenek benneteket, akkor jól figyeljetek! Az én talpam simítja ki a ráncokat, az én lábam az, ami visszaadja az anyag eredeti szépségét, eltüntetve annak gyűrődéseit! Ti valójában mind az én érdememre pályáztok, hisz bármily odaadóan is dolgoztok, nélkülem biztosan szégyenben maradnátok az Úrnőnk előtt.
- Jól beszéltél! - mondta kuncogva a Hagyományos Vasaló. - Méghogy nem a mi szolgálatunk érdemli a legnagyobb elismerést?!
A hét barát egyre hangosabb szócsatája felébresztette a háziasszonyt, aki morcosan rájuk förmedt.
- Miféle érdemről vitatkoztok ti itt?! Az én szemem és kezem az, mely elismerést érdemel, mind a heten csak az ő szolgálói vagytok! Hogy jut eszetekbe a hátam mögött ilyen arcátlan módon saját magatokat az egekig magasztalni?!
- Milyen hálátlanok és érzéketlenek tudnak lenni az emberek! - mormogta durcásan a Mérőrúd. - Hogyan tudna bármit is lemérni nélkülem az Úrnőm? Ráadásul nem mindig rendeltetésemnek megfelelően használ, mert még a cselédeket is velem szokta elnáspángolni, ha azokkal nincs megelégedve. Csak azért tudok még ma is mellette lenni, mert szerencsére kemény fából faragtak! Nagyon elszomorít, hogy erről Asszonyunk tudomást sem vesz!
Az Olló könnyes szemekkel fordult a Rúdhoz.
- Milyen szívtelen az Úrnő! Az én számat nap mint nap szétfeszíti, és arra kényszerít, hogy vastag és kemény tárgyakat harapjak ketté, s ha ezt nem tudom teljesíteni, akkor rám üt egy vaskalapáccsal, vagy az életlen hegyemre hivatkozva megfen. Én ezt mind eltűröm, és ezek után így beszél velem!
- Engem a Tientaj hegyi Maku vasrudacskából vájtak ki és több mint tíz éven át csiszoltak fényesre. Úrnőnk mégsem becsül, mert minden alkalommal, amikor a kezébe vesz, vékony és vastag cérnákat fűz át a fejemen, majd hegyes lábacskámmal lyukat szúr
a ruhaanyagba. Micsoda robotmunka ez! Nem meglepő, hogy ezért néha, amikor már teljesen kimerült vagyok, véletlenül megszúrom az ujjbegyét, és ezzel fájdalmat okozok neki. De ha egyszer nincs aki felváltson a munkámban ?! - sóhajtott a Tű.
A Kék és a Piros Cérna sem állhatta meg szó nélkül.
- Szörnyen rosszul estek nekünk e szavak! Olyan szépek az emberek ruhái: a nőké,
a férfiaké, a gyermekeké! De hogyan tudna bárki, akárcsak egyet is ölteni, ha mi nem lennénk?! Mégis, amikor egy asszony vagy lányka nem tudja keresztülfűzni testünket a tű fején, ügyetlenségükért minket okolnak és fülsértő szavakkal illetnek. Miért bántanak, és mért okoznak nekünk fájdalmat?
- Vérig vagyok sértve! - pöfékelte a Hosszúfülű Vasaló. - A gyerekek arra használnak, hogy hanyagul kivasalják velem a babáik ruháját, össze-vissza nyomogatják a talpam az anyagon, amíg mamájuk fel nem kap, és el nem kezd szidni, hogy miért vagyok könnyű vagy túl nehéz, vagy mért nem vagyok elég meleg. Ezek után úgy érzem, nincs számomra hely itt a földön!
- Együtt érzek veled, sorstársak vagyunk - mondta a Hagyományos Vasaló -, de nincs mit tenni. Az én számat izzó faszénnel töltik meg, mely olyan forró és úgy éget, mint a zsarnok Csou büntetése. Csak a szívósságomnak köszönhetem, hogy még mindig szolgálatra kész vagyok. És ez még nem minden! A lusta háziasszonyok néha nem vasalják ki időben a ruhákat, hanem akár tíz, tizenöt napig is elhalasztják, majd engem hibáztatnak, amiért nem tudom eltüntetni a ráncokat.
Az idős Gyűszű eddig hallgatott, de most fémkobakját jobbra-balra csóválva lépett a többiek elé.
- Lányok, kérlek, hagyjátok abba a nyafogást, már alig állok a lábamon a sok munkától és, ha Úrnőnk meghall titeket, megint én járok pórul.
- És ha meghall?! - kiáltották kórusban a többiek. - Nélkülünk úgy sem boldogul!
A háziasszony meghallotta a veszekedőket és rájuk ripakodott.
- Amíg aludtam, a gazdátokat szidalmaztátok. Szégyelljétek magatokat! Ne kerüljetek többé a szemem elé!
Társai ijedten hátráltak, ám az öreg Gyűszű leborult úrnője elé és így könyörgött:
- Barátaim meggondolatlanul fecsegtek, de kérlek, nézd el nekik és bocsáss meg, hisz még oly fiatalok!
Egy kicsit később, amikor az asszony már megbékélt, magához hívta hét segítőjét.
- Köszönjétek meg az öreg Gyűszűnek, hogy mind a hatotoknak megbocsátok.
Végül megígérte az öreg Gyűszűnek, hogy sohasem fog megválni tőle, és attól a naptól kezdve a legjobb barátjaként bánt vele.

Kovács Beáta Nóra fordítása

 

Rim Dzse
Bánatváros története
(Szu-szong-dzsi)

Szív fejedelem a "Minden gondolatom az alattvalók jóléte" jelmondat alatt kezdte meg uralkodását. Szolgálatába hívta az Emberszeretetet és Igazságosságot, az Etikát és Bölcsességet, a fejedelemnek engedelmeskedett az Öröm és Harag, a Bánat és Boldogság, a hatalmában tartotta a Látást és Hallást, a Beszédet és Mozgást. Mindannyian szorgalmasan, kötelességtudóan dolgoztak. Az uralkodó a trónusán ült és az állam ügyeivel foglalatoskodott, bizalmasai pedig teljesítették parancsait.
Nincs abban semmi különös, ha egy országban a béke és a rend honol, a folyókban és a tavakban halak fickándoznak és az eget a sasok uralják. Ez épp olyan természetes, mint Sun1 dala és Jao2 háza.
Minden könnyű és egyszerű volt. Szinte megerőltetés nélkül ejtették el a tigriseket és az egyéb ragadozókat; az akadályok legyőzésében, bár nagysága vetekedjen a hegyekkel, senki sem fáradt el, játszi könnyedséggel birkóztak meg vele. Az uralkodó mindig a helyén volt a palotában, és mindenki mély tisztelettel adózott neki.
Eltelt két év. Ekkor aztán egy értelmes orcájú és tiszta lelkű aggastyán, akit Gazdának hívtak, a következő levelet adta át a fejedelemnek:
"A gyanútlanság mindig hatalmas bajokat idéz elő, a béke és a rend pedig viszállyá változik. A Változások könyvében3 mondva vagyon: "Lehullott a dér - várd a jeges telet." Ezért a bölcs vezetőnek körültekintőnek kell lennie. Észre kell vennie a közeledő változások legkisebb előjeleit is, hogy sikerrel elháríthassa a szerencsétlenséget. Csak a tökfilkót tartja a múlt fogva, a bölcs viszont már ma megérti a jövőt. Ne törődjön Felséged a bölcs tanácsával, hallgasson a bolondra - és minden eddigi jótéteménye füstbe megy! Ön, fejedelem, azt gondolja, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell, és nincs ok az aggodalomra. De megfeledkezett arról, hogy a magok is fává nőnek, a vízcseppek pedig egyesülnek és tengert alkotnak. Nincs minden oly rendben az országban, hogy felséged egész álló nap
a könyveket lapozgathassa és verseket farigcsálhasson. Vagy a minisztereket és a városbírókat már a kéz és az ecset pótolja? Biztos vagyok benne, hogy Ön rajong a régmúlt híres hőseiért és igyekszik is hasonlítani rájuk. De sikerül-e ez? Hiszen a hősök nem a nyugalmat keresik! Ha Ön, Felség, hűséges alattvalóinak tanácsaira hallgat és az állam ügyeivel foglalkozik, akkor mindig könnyedén meg tudja majd különböztetni a jót a rossztól, mindig meghallja alattvalói hangját, még ha hallgatásba burkolóznak is. És akkor minden elrendeződik. Kérem, fogadja meg intelmeimet!"
A fejedelem elolvasta a levelet és elgondolkozott. Megfogta írójának őszintesége, de aztán meg is feledkezett róla és folytatta azt, amit addig is tett: a régi kéziratokban való kutakodást és a versírást.
A Gazda akkor ismét eljött hozzá és szívhez szóló szavakkal intette:
- Hűségesebb voltam Önhöz, mint az apához az anya; gondolataim az Ön gondolatai, öröme és bánata hozzám is közel áll, mintha az enyémek volnának. Ezért a közelgő veszélyt látván képtelen vagyok nyugodt maradni. Csak azon gondolkodni, hogy mi történik ma, vagy meghatottsággal visszaemlékezni a múltra - nem hoz a léleknek békét. A tust vezetni és versikéket írogatni nem a megfontolt akarat döntése. Az uralkodó kötelessége a népnek békét és boldogságot hozni. De ha az uralkodó számára mind a nyugtalanság, mind a gyűlölködés ismeretlen, ha nem különbözteti meg a feketét a fehértől, ha a revizorok jelentéseit hallgatva nem haragszik és nem bánkódik, ha nem veszi figyelembe alattvalóinak véleményét - hogyan teheti népét boldoggá? Ön, Felség, nem tartozik az ilyen uralkodók közé, mindazonáltal félelmeim mégsem alaptalanok.
A természet forróságot és hideget, esőt és szelet ad ajándékba nekünk - mindent a maga idejében. Ha megzavarja ezt a rendet, megváltoztatja az évszakok menetét, akkor rögtön bekövetkezik a katasztrófa. Állítsa helyre a jin és a jang4 harmóniáját, és az eső a megfelelő időben esik, a szél pedig a kellő erővel kezd fújni. Országáért minden uralkodó viseli a felelősséget, mivel a kezében ezrek élete van. És legfőbb kötelessége: gondoskodni arról, hogy az emberek olyan harmonikusan fejlődjenek, mint a természet.
Az Irások könyvében5 mondva vagyon: "Ha az uralkodó nem sérti meg az események természetes menetét és nem kerül a fogságukba, eléri a harmóniát és a békét". Emlékezzen erre, fejedelem, és cselekedjen e bölcs mondás szerint. Alattvalói addig lesznek hálásak Önnek, míg követi tanácsaimat!
Szív fejedelem figyelmesen hallgatta a Gazdát, majd elgondolkodott. Hívta az öreget, hogy menjenek együtt a tópartra és ott állítsák össze a hivatalnokoknak szóló utasításokat. Íme ezt írták:
"Megparancsolom Emberszeretetnek a Tavaszi Hivatalból, Etikának a Nyári Hivatalból, Igazságosságnak az Őszi Hivatalból és Bölcsességnek a Téli Hivatalból, valamint az öt Szervnek és a hét Érzéknek, hogy vegyék tudomásul a következőket. Hanyagul teljesítettem az Ég parancsait: ritkán zavartalak titeket a szolgálatban, szemet hunytam a mulasztások felett, a jó szándékaitok pedig, mivel a lakomák és szórakozások közben megfeledkeztem róluk, eredménytelenek maradtak. Miért nem tettetek szemrehányást nekem ezért, miért nem mondtátok meg a teljes igazságot? Nem akartátok a hibáimat kijavítani. Miért kell miattatok bűnhődnöm? Hol az igazság? Csak egy dolog vígasztal: senkinek sem áll hatalmában az Ég törvényeit eltörölni, és a múlt is mindig újraéled! Felszólítalak titeket, hogy térjetek vissza a szolgálatba és minden erőtökkel az ország rendjének és jólétének helyreállítását szolgáljátok, hogy az Ég akarata beteljesedjen!"
A vazallusok tisztelettudóan meghallgatták a fejedelem utasításait majd munkához láttak. Legelőször is elhatározták, hogy "A kezdettől fogva lévőnek újjászületése" jelmondatot választják a megújult kormányzás számára.
Ősszel, az új jelmondat első évének nyolcadik hónapjában, a fejedelem a Gazdával beszélgetett az állam ügyeiről. Váratlanul megjelent Bánat vazallus és jelentette, hogy Látás és Hallás egy rövid írásbeli jelentést nyújtottak be:
"A legtiszteletteljesebben jelentjük az uralkodónak. Az ég magassá, a szél hideggé lett. A fákat beborította a harmat. A fű elhervadt, a levelek lehulltak, panaszosan sírnak az elrepülő darvak. Eltűnt a nyár varázsa, a szél hiábavaló. Minden szomorú és bánatos. Pan Jüe6 orcája sápadt lett, Szung Jü7 még inkább elszomorodott. Hszianjang-csiang8 piros levelei és kákái belepték Po Csü-ji9 zöld ingét, a Vusan előhegységben nyíló krizantémok összekócolták Tu Fu10 ősz haját. Éjjel a Nagy Kapu Palotában11 az eső megnedvesítette
a magányos vánkost, és hideg hold világította meg a nő alakját a Fecskepavilonban12. Elillant az orchideák illata, a szél füttye csüggedtté vált a fák ágain, a hsziaohsziangi13 bambuszok könnyei elapadtak... Ön, Felség, nem tudja, hogy csak a természet rejt-e csak magában fájdalmat, és attól ilyen szomorú-e minden körülötte. És ugyan hol vannak a bánat forrásai? Előlünk elrejtve. Vajon nem tesz-e szomorúvá az, amit látunk vagy hallunk?

Hogy megmeneküljünk a bánattól, ismerni kell az okát! Ezt, mint az Ön szolgái, nem hallgathatjuk és titkolhatjuk el Ön elől."
Miután a fejedelem elolvasta a levelet, úrrá lett rajta a bánat, egyedül kívánt maradni. A Gazda szó nélkül visszavonult.
Felejteni kívánván, a fejedelem megparancsolta, hogy rakják meg a szekeret, mivel Mu-vang14 példáját követve egy utazás során akarta gondolatait rendbeszedni. De a Gazda a kantárnál fogva megragadta a lovat, megállította a szekeret és megszidta a fejedelmet, mert elhanyagolja az állam ügyeit.
Ekkor odaszaladt egy ember, a Mell kerület lakosa, és jelentette:
- Az imént a Mell tengeren olyan nagy hullám támadt, hogy a Taisan15 és a Huasan16 hegy a tenger közepébe merült. Észrevettem, hogy a hegyek tetején emberek maradtak.
Ez a hír mind a fejedelmet, mind a bizalmasait megrémítette. Mindenki sóhajtozni és rohangálni kezdett. Még hozzá sem tudtak kezdeni semmihez, amikor váratlanul valaki meglátta, hogy a ködbe vesző távolból verset szavaló emberek közelednek. Mikor közelebb értek, akkor látták meg, hogy csak ketten vannak.
Az elöl jövő embernek elcsigázott teste és éles, sovány arca volt. Kalapot, köpenyt és derekához erősítve egy értékes fafajtából készített díszt viselt. Az ország ügyein aggódva szemöldökét összehúzta, s az uralkodó bánata miatt szeme könnyben úszott. Valószínűleg gyűlölettel emlékezett a Csü Jüant17 elpusztító rágalmazóra és megsiratta a Csu fejedelemségbéli Huaj-vangot.18
A hátul jövő férfi orcája fényes volt, mint a folyó vize ősszel, a szeme pedig gyémántként csillogott. Csu fejedelemség viseletét hordta és a verseket a Csu nyelvén olvasta. Ki más lehetne, mint a csui Hsziang-vang19 harcostársa!
A fejedelem elé álltak és meghajoltak.
- A világ bár hatalmas, számunkra mégsincs benne hely, ím itt kóborlunk széles e világban. Hallottunk felséged kiváló érdemeiről, s eljöttünk ide, hogy engedélyt kérjünk egy város felépítésére és a letelepedésre. Remélhetünk-e?
- Az arra érdemes emberektől, - válaszolta a fejedelem, - nem sajnálom a földet.
És azonnal rendelkezett:
- Fogadjátok szeretettel az újonnan érkezetteket. Kő mester építsen nekik itt egy várost!
Az idegenek tisztelettudóan köszönetet mondtak a fejedelemnek, majd eltávoztak.
Attól kezdve az uralkodó gondolatai szüntelenül csak ennél a két embernél időztek. Még az egyik bizalmasának is megparancsolta, hogy állandóan olvassa a Csu-elégiákat20, nehogy megfeledkezzen a jövevényekről. Már semmi más nem érdekelte.
A kilencedik hónapban a fejedelem elindult a tengerhez, hogy személyesen megtekintse az új város építési munkálatait. A partot köd borította, az égen sötét fellegek úsztak...
A parton emberek sokaságát pillantotta meg, akik szomorú, búbánatos arccal járkáltak fel- s alá, egy pillanatra sem állva meg. Ők voltak a város építői. A munkára Fu-szu21, Csin Si Huang-ti büszke fia felügyelt, segédje Meng Tien volt. Vezetésük alatt mintegy négyszáz szonbi22 dolgozott, ők voltak azok, kiket Csin Si Huang-ti, a zsarnok élve eltemetett. Nem dolgoztak túl sietősen, de a város mégis időben elkészült.
Az építkezésnél nem használtak sok agyagot és követ, ezért a munka könnyen haladt: nem kellett agyagot szállítani és követ törni. A jövevények kezdetben nagy várost akartak építeni, de a földterület nem volt elég. Aztán elhatározták, hogy kicsit építenek, de akkor az egész építkezés a várfalakon belül zajlott volna. Végül egy átlagos méretű város épült fel. Északon a Tajsan határolta, délen a Pohaj-tenger. Területe az Omaj-hegységnél23 kezdődött. Mivel olyan bús és szomorú volt, ezért döntöttek úgy, hogy Bánatvárosnak nevezik.
A város központjában emelkedett a "Múlt cselekedeteinek emlékezete" torony, a várfalban pedig négy kapu volt: a Hűség Kapu, a Harc Kapu, az Ártatlanság Kapu és az Elválás Kapu.
A fejedelem átkelt a tengeren, felment a toronyba és elrendelte, hogy minden kaput nyissanak ki, hogy megnézhesse a várost. A hold búsan világított, a szél szomorúan süvített. A várkapukba összegyűltek az emberek, arcukra elkeseredés, elégedetlenség és bánat volt írva.
Az uralkodó helyet foglalt, majd megparancsolta Kis-ecset írnoknak23, hogy készítse el Bánatváros leírását. Kis-ecset könnyeit hullatva látott munkához.
Az uralkodó legelőször a Hűség Kapura pillantott. Mit is látott?
Körülötte minden deres és csillog a naptól. Szeme előtt nemes hősök és hűséges alattvalók álltak, kik életüket adták urukért. Közöttük volt a két leghíresebb is. Az első Kuan Lung-feng25, ki a fejével fizetett a Vörösjáspis Palotában, mert bírálni merészelte a gonosztevő Csie-vangot26. A második Pi Kan27 volt. Csou zsarnok uralkodója tépte ki szívét a melléből és égette meg testét, mivel a hős fellázadt kegyetlensége ellen.
Ott volt Csi Hszin28 tábornok is Kao-cu császárnak öltözve. Ő megadta magát Csu uralkodójának29, amiért aztán megégették. Mellette állt hímzett darus köpenyben, híres sapkájában, kezében fehér toll-legyezőt szorongatva Csu-ko Liang30.
Ott voltak még azok a vitézek és bajnokok is, kiknek dühét az szította fel, hogy Cao Pejt31 kikiáltották uralkodóvá, illetve hogy Jün Cset32 kinevezték hűbéres fejedelemnek.
Ott volt maga Fan Ceng33 is, aki egy lakomán dühében apró darabokra törte a jáspis merítőkanalat, Han fejedelemség ajándékát, de Hsziang Jühöz34 haláláig hű maradt. Ott volt Kuan Jü35 hadvezér, a hosszú szakállú férfiú is egy tüzes paripa hátán, sápadtzöld köpönyegben, oldalán nehéz karddal, kinek eszén Csiangtunban36 túljárt Lü Meng37.
Ott volt a fütyülés nagymestere Jüe Si, és a hajón esküt tevő Cu Ti38 is, sőt még Csang Hszün39, Hszü Jüan40, Lej Van-csun41, Nan Csü-jün42 és még sok másik híressé vált hős és hűséges alattvaló. Mindannyian úgy haltak meg, hogy nem sikerült elérniük kitűzött céljukat. Ez volt az Ég kegyetlen akarata! Ennek ellenére halálukig hűek maradtak eszméikhez, még akkor is, mikor az idegen bitorlók lovainak patái által felvert por sötétítette el a napot, s amikor egyik birodalom a másik után omlott össze. Nan Csi-jün inkább levágta az ujját, minthogy az ellenséggel megossza az élelmet, Jüe Fejt43 pedig ugyan megrágalmazták az ellenségei, mégis hűséges és becsületes alattvalója maradt urának. Ím az ősi igazság: a becsületes ember erősebb a legkeményebb kősziklánál is! Cung Cö44 könyörgött uralkodójának, hogy küldjön erősítést, de a király megtagadta a kérést, és így a bátor harcos a csatában vesztette életét. Hogyan lehetséges, hogy az Ég minderről tudott és mégis hallgatott? És aztán ott volt Ven Tien-hsziang45 is, aki még a halál színe előtt sem tagadta meg eszméit. Ott volt Lu Hsziu-fu46, ki a vihar keltette hullámokban lelte halálát, mikor urát a hátán vitte át a túlpartra, megmentve így annak életét.
A sort pedig két koreai ruhába öltözött ember zárta: Szong Szammun47 és Ju Ünbu48, kiknek nevét az uralkodójuk iránti határtalan hűségük és a hazájuk alázatos szolgálata tette évszázadokon át halhatatlanná.
Még sok híressé vált ember volt ott, akik a történelemkönyvek lapjaira kerültek, de mindannyiukat lehetetlenség volna felsorolni.
Aztán a fejedelem tekintetét a Harc Kapujára vetette. Északi szél fújt és mennydörgött. A kapuban tragikus körülmények között elhunyt merész hadvezérek és vakmerő harcosok gyülekeztek. Legelöl, fehér lovon, kezében kardját tartva Vu Ce-hszü49 állott, ki még életében híressé vált hűségéről és szülei iránt tanúsított fiúi tiszteletéről. Mögötte az a vakmerő Csing Ko50 foglalta el helyét, ki dalolva adta életét Jen fejedelemség trónörököséért51.
A sort a cui Pa-vang52 folytatta. A fél világot beutazta gyönyörű paripáján, harcolt a han-fejedelemségbéli Kao-cuval, majd nyolc évvel később a kajhsziai53 csatában vereséget szenvedett és a Vucsiang54 habjaiban merült el. Mögötte a Huaj-inből származó Han Hszin55, ki mindig győzelemmel öregbítette uralkodója hírnevét és sok szolgálatott teljesített, de békeidőben feleslegessé vált, és végül Lü császárné56 kivégeztette. Őt követte Szun Cö57. Az emberek csak kis vezérnek hívták. Tigrisként küzdött az ország felvirágoztatásáért, életét azonban bérgyilkosok ontották ki. Sorsa mily szomorú! Őt követte Fu Csien58. Csapatával átkelt a folyón, a Pakungsannál59 nem akadt ellenségre, de végül saját bajtársa kezétől veszett el. Ó, szörnyű volt halála! A szokás az volt: ha nehéz időben győzelmet arattál, úrrá lehettél, ám ha hibáztál, neved örökre tolvaj és csaló lett. A sors úgy is hozhatja, hogy abból is lehet hős, aki idejét csak haszontalanságokkal tölti és olvasgat!
Mikor a Tang-dinasztiára álnok hitszegők és mohó idegenek támadtak, a türk Li Ko-jung60 utolsó csepp erejét is az uralkodó család ügyéért vívott harcnak aldozta. Aztán pedig, mikor az országban a hatalmat Csu csüan-zsung61 szerezte meg, belehalt a bánatba.
Közöttük voltak még azok az emberek is, akiknek a munkájáról és szolgálatáról az uralkodók megfeledkeztek, akiknek a kívánságai és törekvései beteljesületlenek maradtak. Sok ilyen eset volt!
A kapu mögött álltak ketten. Nem mertek az emberek szeme előtt mutatkozni. Arcukon könny patakzott, vállukat zokogás rázta.
Az egyik közülük a híres hadvezér, Li Ling62 volt. Valamikor régen megkockáztatta, hogy egy négyezer lovasból álló idegen csapattal ötezer főt számláló gyalogsága felvegye a harcot. Mivel a sors nem volt hozzá kegyes, fogságba esett, majd az ellenség szolgálatába állt. Ezért uralkodója kivégeztette egész családját, ő pedig nem mer visszatérni hazájába.
A másik férfi az előkelő Huan Ven63. Mikor észak felé tekintve mély sóhajok hagyták el ajkát, valódi hősnek tűnt. De kedvet kapott a dicsőséghez és hírnévhez, ezért elárulta jótevőjét…
Hogy került ide a fogságba esett hadvezér és az uralkodóját eláruló előkelő nemes? Lehet, hogy a lelkük ide húzta őket, hogy megbánják bűneiket?
Aztán Szív fejedelem az Ártatlanság kapujára pillantott. A kapu mögött hideg szél fújt, eső szemerkélt. Az eget súlyos fellegek borították, az ég és a föld között pedig sűrű tejszerű köd gomolygott. A fejedelem sok embert látott ott: kiválókat és becsteleneket egyaránt. Ők voltak azok, akikre a sors örökké fájó sértéseket mért, kiknek érzelmeit halálosan megsebezte az élet.
Itt volt a Csao fejedelemség64 négyszázezer katonája, akiket Po Csi65 egytől egyig lemészárolt Csangpingnál, a Csin fejedelemség hadának háromszázezer harcosa, akiket Hsziang Jü Hszinanban66 pusztított el.
A kaojangi intrikus67 igyekezett jól felvágott nyelve segítségével hetven várost elpusztítani. Végül minden reménye kudarcba fulladt, s életét egy üst forró vízben fejezte be. A Han-dinasztia Vu-ti68 nevű uralkodója saját fiát pusztította el a Csao fejedelemségből való Csiang Csung69 rágalmai miatt, s most kétségbeesésében könnyeit hullajtja a kerti lugas tavába.
Mikor az emberek bort isznak, püfölik a dobokat és dalra fakadnak. Mi ebben a rossz? Ím a pingtungi herceg, Jang Jün70 éppen emiatt halt meg! S rosszat tettek-e azok, akik könyveket olvastak és a tisztáról, világosról prédikáltak? Őket is, Fan Pangot71 és társait is, megölték!
Li Csing-je72 és Lo Ping-vang73 mindent megtettek azért, hogy a trón ismét a törvényes uralkodó kezébe kerüljön. Mégis miben vétkesek? Abban, hogy kötelességüket teljesítették? Talán a halál volt a jutalmuk? Végtelen a szomorúságunk, hiszen a leghűségesebb alattvalók ártatlanul haltak meg!
Az emberek ma is, akárcsak régen, a be nem teljesült vágyaktól és azoktól a bántalmaktól szenvednek, amelyekre nem szolgáltak rá. Nincs ennél keserűbb kín a világon! Itt vannak ők, kik Szunbonban végeztek Csi fejedelemség uralkodójával, és azok is, akik megmérgezték Csu fejedelmét. Nem, soha sem apadnak el a sértett vazallusok könnyei és nem felejtik el azt sem, ha egy hőst bántanak!
Ide érkezvén a történetben Kis-ecset írnok mélyen megrendült és mindaddig nem is tudta folytatni, míg meg nem nyugodott.
Végül a fejedelem bepillantott az Elválás kapuján. Sötét volt, csak a fák koronája fölött a lenyugvó nap világított. Meglátta a kapuban álló emberek sokaságát. Azokét, kik még életük során elváltak a hozzájuk közelállóktól.
A Han-dinasztia uralkodója képtelen volt az idegenek nyomását elviselni, így Csao-csün74 elhagyta szeretett hazáját, mikor ura magával vitte az ismeretlenbe. Ó, milyen szomorú is az ő sorsa! Halk lantkíséret mellett énekelt dala még most is az emberek fülében cseng. Az újhold megvilágítja Csao-csün elhagyatott sírját, mely fölött szülőföldjéről érkező vadlibák szállnak el…
Tíz éve élt hazájától elszakadva juhok közt a tengerparton Szu Vu75, és csak akkor sikerült visszatérnie szülőföldjére, megőrizve szívében az uralkodó iránti hűséget, amikor már megőszült. És mit kellett látnia? Vu-ti sírját a szemerkélő esőben.
Ling Vej76 ezer évig repdesett daruként a felhők között, és amikor visszatért a földre, látta, hogy a hegyek és a folyók a régiek, de rokonai és barátai már nincsenek, sírjuk felett a magányos hold lebeg…
Az istenek világa különbözik a földi halandók világától. De a különbség mindenütt különbség marad, és sehol sem okoz örömet a szívnek.
Ott volt az érett korú maveji férfi77 is, a szeme könnyben úszott, mert elszakították szerelmétől: szerelmüket eltépték, mint egy gyöngysort, széttaposták, mint egy virágot.
Ott látta a leányt is, ki sorsát a Jen78 fejedelemségből származó fiú sorsához kötötte.
A dicsőségért és a hírnévért hagyta el hazáját, s nem is sejtette, hogy kedvesének tegezt kell a vállára kötnie és a messzi kék tengerhez kell utaznia. A szépség egyre csak szenvedett a bágyasztó nyári napokon, és a hosszú őszi éjszakákon - kivel ossza meg az ifjúság örömét? Orcájáról bánat hervasztotta le a pírt, mellét a csillapíthatatlan vágyakozás szárította ki. Megszámolta a szilvavirágokat, de szerelmétől a leveleket mindhiába várta, szavakba öntötte bánatát és feljegyezte egy kendőre, de hogyan küldje el kedvesének a keszkenőt? Ezért bánatában egy kék házba79 ment…
Ott álldogált egy asszony is80. Mióta elhidegült tőle az uralkodó, azóta évek hosszú során át csak gyötrődik az egyedülléttől. És ugyan ki tudja, mi a könnyebb: elszakítva lenni a távoli kedvestől, vagy attól, aki a közelben van? A háza lépcsőfokait már belepte a moha, s a hozzávezető utat benőtte a fű, nem jár arrafelé egy teremtett lélek sem, csak a szentjánosbogarak repkednek körülötte… Ó, bánat, ó, szomorúság!
Feltűnt a szépséges Jü81 is. Szerelme halálába nem tudott belenyugodni, ezért saját kezével vetett véget életének. Mellette állt Lü-csu82. Ő egy toronyból vetette le magát a mélybe, mikor kedvesétől elszakították.
Az illatos füvek szomorúan hajladoznak: nem érik meg az uralkodó utódait! Az égen szálló fellegek a tisztelettudó gyermekeket szüleik bánatára emlékeztetik!
Ha a barátság erős, a barátok még gondolatban is együtt vannak; ha a testvérek szeretik egymást, képtelenek elszakítva élni!
Ekkor Kis-ecset könnyei eleredtek, haja kibomlott - az írás nehézzé vált. Szerette volna elszavalni az Örökre búcsút veszek az emberektől című költeményt és elrejtőzött volna az égen, de útközben találkozott a Pásztorfiúval és Szövőlánnyal83, így aztán vissza kellett fordulnia. Ekkor megfogta a karját egy ember:
- Miért csak a múlttal törődsz, s nem pedig a jelennel? - kérdezte. - Miért csak a másvilág lakóiról írsz és minket földi halandókat még csak észre sem veszel? Például itt vagyok én, egy hús-vér ember. Hallgasd meg a versem! Nem sikerült igazán jól, de azért mégis hallgasd és jegyezd le.
Erőteljes hangon felolvasta művét:

Életkorom tizenöt év,
A Pingsut84 már olvastam én,
Sokan mondták, csodálkozván:
Okos nagyon ez a legény!

De most fejem csak rozsdás kard,
Munka nélkül maradt szegény,
Csak bámulom a zöld mezőt
Az őszi ég bús peremén.

Ifjonc voltam és már tudtam
Kung mesternek műveit én,
Rangról, pénzről álmodoztam,
Ma már tudom, hiú remény.

Úgy búsulok: nem keresnek,
Királyi kegy mind elveszvén,
És az idő olyan gonosz:
Szürkés a haj fejem szélén.

Kis-ecset leírta e verset és a Bánatváros történetéről szóló feljegyzésekkel együtt bemutatta az uralkodónak. Miután Szív fejedelem mindezt elolvasta, mérhetetlen szomorúság hatalmasodott el rajta és az egész évet gyászban töltötte.
Az új jelmondat második évének második hónapjában Gazda egy levelet küldött a fejedelemnek:
"Eltelt egy esztendő. Ismét beköszöntött a tavasz. Minden élőlény megújult, a füvek és a fák új erőre kaptak. Ön, Felség, nemes lelkű és erős akaratú, de sokáig időzött Bánatvárosban, ezért régi jókedve a múlté, én pedig könnyeimet hullatom. Látom, komolyan elkeseredett. Hogyan vigasztalhatnám meg felségedet? Hallottam, Barackszín faluban85 él egy derék ember, kit Bölcsnek hív mindenki. Esze, mint az óceán, mély és széles. A Mag nemzetségből származik, rokonságban áll Élesztőékkel, a neve Pálinka, ragadványneve Vigasztaló. Valamikor régen Csü Jüannal ellenségek voltak, viszont Jüan Csi86, Jüan Hsziang, Csi Kang és Liu Ling nagyon szerették. Gyakran múlatták vele az időt a bambuszligetekben; Tao Jüang-min87 pedig Hsziunjangban88 sem vált meg tőle. Mondják, a nagy Li Taj-po89 még egy arany teknősbékát is ajándékozott neki barátsága jeléül. Egy időben Pálinka hivatali állásokkal üzletelt és ezért ferde szemmel néztek rá, de most önzetlen és pártatlan, jól elkülöníti a tisztát a zavarostól. Igaz, szereti a nőket, de a harcra mindig kész. Úgy hiszem, a bölcs uralkodónak nyájassággal és ajándékokkal kell értelmes, bátor és becsületes alattvalóihoz közelednie. Ön, Felség, legyőzi a bánatot és minden kétséget képes lesz eloszlatni, ha olyanok kezdik el szolgálni, mint ez a hős."
Miután elolvasta a levelet, a fejedelem kijelentette:
- Lelkem zavart, elmém izgatott. Megparancsolom a Gazdának, hogy hozza elém Pálinka vitézt!
- Ahol a pénz, ott a pálinka - gondolta a Gazda. - Elküldöm Pénz hírnököt Pálinkáért."
Hívatta Pénzt:
- Keresd meg Pálinka vitézt és mondd meg neki, hogy tüstént jöjjön, mert a torkom kiszáradt.
Pénz a barátaiért kiáltott, vándorbotot fogtak és útnak indultak. Mentek, mendegéltek. Megfordultak folyóparti falvakban és tengerparti településeken is, de Pálinkát sehol sem találták. Egyszer csak találkoztak egy ökörháton utazó, szalmakalapos pásztorral.
- Barátom, meg tudnád mondani, hol találjuk Pálinkát? - kérdezte Pénz.
A pásztor széles mosolyra derült:
- Hogyne tudnám! Ott van ni! Látjátok?
És egy távoli, fűzfákban, sövényekben bővelkedő, barackvirágokkal körülvett falucskára mutatott.
Pénz és társai elindultak a falu felé. Útjuk egy patak mentén vezetett. A parti ösvényt sűrű, illatos fű borította.
Odamentek a kerítéshez. Pálinka, a délceg ifjú, egy sárgabarackfa árnyékában üldögélt. Fel sem állt, a jövevényeket komor ábrázattal szemlélte:
- Hozzám jöttetek? Mit hoztatok?
- Lehet, hogy egy arany sapkát, de az is lehet, hogy egy egész országot - válaszolta gúnyosan Pénz. - Hogy jutott eszedbe, hogy velünk tréfálkozz? Uralkodónkat a bánat elemészti, az alattvalók jólétéről gondoskodik, hű szolgáit vendégségbe hívja, téged meg csak az érdekel, hogy mit hoztunk? Az uralkodó hallott rólad, és megparancsolta, hogy vigyünk a színe elé. Azt akarja, légy segítségére az állam dolgainak rendbehozatalánál és hozd vissza az elveszett örömöt. Éjjel-nappal rád vár és ím, személyesen engem küldött érted. Neked ez kevés?
Pálinka arca felderült, tekintette nyájas lett. Egy korsóba nyílvesszőket dobálva ezt mondta:
- Legyen vagy ne legyen bánat-, most az én hatalmamban áll!
Magára öltötte páncélzatát, felpattant lova hátára, legényeiért kiáltott, majd elvágtatott Lejcsouba90.
Eltelt a harmadik hónap tizenötödik napja is.
Szív herceg elküldte hírnökét, hogy méltó módon fogadja a vitézt. Megparancsolta neki, hogy adja át üzenetét:
"A segítségemre jössz, harcosaidat vezeted - örömöm határtalan. Épp ilyen emberekre van szüksége az országnak. Ezennel kinevezlek Demizson, Flaska és Korsó kerületek hadi parancsnokává, tábornagyi rangot és a Bánatűző címet adományozom neked. Az ország összes helyőrségét, kivéve a fővárosit, szabad rendelkezésedre bocsátom. Megparancsolom, készíts haditervet és támadd meg Bánatot! "
A vitéz azonnal válaszolt a fejedelemnek. Köszönetet mondott az iránta tanúsított jóindulatért, bizalomért és biztosította urát a hűségéről:
- "Az újjászületés elkezdődött" jelszó második évének harmadik hónapjában Demizson, Flaska és Korsó kerületek hadiparancsnoka, Bánatűző tábornagy, név szerint Pálinka felségednek tiszteletteljesen jelenti: mindezidáig úgy éltem, mint egy szent. Nem ettem gabonát, tétlenül kóboroltam a mezőkön és vártam a Bölcset, ki mindent és mindenkit megbékít. Ön, felség, magához hívatott engem, magas rangokat ajándékozott nekem; bensőm ujjong, lelkem erősödik. A Gabona és a Csaocsi91 Vize nemzetségekből származom. Csiangcoban92 sohasem muzsikáltam Vang Tan-csevel93 és Hszie Anggal94, Csi Kanggal és Liu Linggel együtt barangoltam a bambuszligetekben. Vagyonom mindössze egy üvegpalack és egy papagálycsőr alakú borospohár. Barátaim a kaojangi részegeskedők95. Még mindig így csavarognék a folyó és a tó partján, ha nem emelt volna fel engem Felséged, és nem parancsolta volna meg, hogy pusztítsam el Bánatot. Méltó vagyok-e Felséged bizalmára? Engem bízott meg a sereg vezetésével, a Bánat városa elleni haditerv kidolgozásával, a bátor és határozott cselekvéssel. Biztosítom Felségedet, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy parancsát teljesítsem. Hittel és igazsággal szolgálom uramat, hogy méltó legyek tenger-végtelen bizalmára.
A fejedelem elégedett volt Pálinka válaszával. Elrendelte, hogy a Jang Lej parancsnoksága alatt álló ütőképes hadsereget adják át a vitéznek, és kezdjék el Bánat város ostromára a felkészülést.
Eközben leszállt az éj. Az ég besötétedett, a levegő lehűlt, a fecskék elkezdtek csivitelni… A városokban és a falvakban még mindig szóltak a dobok és a dudák: hírnökök hívták össze a népet, hogy az uralkodó határozatát kihirdessék.
Pálinka vitéz magához hívatta Liu Csangot96:
- Ügyelj rá, hogy a csapatok készenlétben álljanak. Senki se játsszon komungon97 és senki se hagyja el az őrhelyét!
A katonák fegyelmezettek voltak és kötelességüket is jól tudták. Hatszirmú virágra emlékeztető alakzatba sorakoztak fel.
Pálinka csónakba ült és Bánatvároshoz evezett. Egyszer csak hangosan felkiáltott:
- Váljak vízzé, ha nem győzöm le Bánatot!
Miután partot ért és kikötött, hivatta az írnokot, hogy tollba mondja neki a város lakóihoz intézett felhívását:
"Valamelyik hónap valamely napján Demizson, Flaska és Korsó kerületek hadparancsnoka üzenetet intéz Bánat város lakosságához. A Föld és az Ég minden élőlény menedékhelye, az idő pedig minden emberöltő ura. Az élet és a halál - a nemeseknek és a nemteleneknek is -, csupáncsak múló álom. Miért ne szomorítana el, hogy e földi szenvedésért nem jutalmaztak meg titeket a másvilág örömeivel? Városotok már régóta bánatos. Szándékomban állt eljönni hozzátok, száműzött alattvalók, megbántott hősök és meg nem értett bölcsek. Elűzöm bánatotokat, hogy arcotokat többé ne barázdálja ezernyi ránc, hogy hajatok ne őszüljön. De ami történt, megtörtént. A múltért nem tartozom felelősséggel. Most Szív fejedelem parancsát teljesítem. A parancsnokságom alatt álló hszinfengi98 sereg élén Izomember, nyugatról Jang Lej érkezik, az előörsöt pedig a Tarisznyarákok alkotják. Hallottatok már Csuko Liang nyolcas csatarendjéről, a csui Pa-vang vitézségéről? Mindez azonban csak gyerekjáték összehasonlítva azzal, amit én készítek elő nektek. Ne legyetek olyanok, mint Csü Jüan, aki azt hangoztatja, hogy az egész világ részeg, csak ő józan. Adjátok meg magatokat! Egy egész nap gondolkodási időt kaptok".
A hírnököknek megparancsolták, hogy minél hangosabban olvassák fel az üzenetet, hogy a várban mindenki hallja. De senkinek sem fordult meg a fejében, hogy ellenálljon Pálinkának. Csak Csü Jüan határozta el, hogy nem adja be a derekát, majd ritkás szakállát simogatva eltávozott.

Pálinka még jelet sem adhatott a támadásra, a várkapuk már meg is nyíltak, és a vár megadta magát.
Pálinka vitéz a győzelemtől megrészegülten katonáit éltette. Végül kiadta az utolsó parancsot is. A sereg egyik részének megparancsolta, hogy maradjon a város határán kívül, a másikat pedig a várban szállásolta el. Körös-körül mindenki megmozdult, az apály és a dagály zúgására, a vízbe hulló eső zajára emlékeztetően felzúgott, felmorajlott.
Szív fejedelem elfoglalta helyét a trónon, majd körülnézett. A sötét felhők szétszéledtek, a köd eloszlott, friss szellő támadt, és ím, már szikrázott az égen a nap. A bánatosak arca örömre derült, a mártírok megfeledkeztek szenvedéseikről és sérelmeikről, felélénkültek az egymástól elszakítottak. Itt is, ott is felhangzott a zene, valaki dalra fakadt, valaki táncra perdült. Liu Lin verset írt, Jüan Csi nyújtózkodott egyet, majd rázendített egy dalra, Tao Jüang-min örömmel szemlélte a zöld lombot, arca ragyogott a boldogságtól, s közben komungon játszott, Li Tai-po pedig selyem köntösben, fején fehér sapkájával, a fényes holdtól megrészegülve felemelte kupáját…
Mire elérkezett a gyertyagyújtás ideje, mindenki részeg volt és nehezen mozgott. Pálinka vitéz visszavonult sátrába. Szeme előtt holdfényben ringatózó virágok lebegtek. Leült egy szép nő mellé, elküldte az őröket és megparancsolta a zenészeknek, hogy játszanak…
Szív fejedelem szemmel láthatóan elégedett volt. Magához hívatta Kis-ecset írnokot és ezt a rendeletet diktálta:
"Habár nem vagyok az Ön ura, Pálinka vitéz, mégis megértette gondolataimat és hűségesen szolgált engem. Szolgálatai számunkra felbecsülhetetlenek. Mivel viszonozhatom mindezt? Ha még egy rangot adok, és még egyet, és még egyet - akkor is adósa maradok. Ezért úgy határoztam, hogy Bánatváros helyén egy új várost építek és Önnek ajándékozom, hogy hozzácsatolhassa Demizson, Flaska és Korsó kerületekhez.
Ezen kívül felajánlom Önnek az Örömherceg címet, harmadízigleni nemesi rangot és küldök egy teáskanna illatos pálinkát a kincstári pincéből. Zengjen győzelmi dal az Ön tiszteletére és mindenki szerezzen tudomást hatalmas szolgálatairól! "

Pánczél Adrienn fordítása

 

Unjong története
(Un-jong-dzson)

Szöul nyugati részén, az Invanszan-hegy lábánál található a Hosszú Élet Palotája, amely egykor a nagy Szedzsong király1 harmadik fiának, Anphjong hercegnek a lakhelye volt.
A hegy nem magas, de ha felmászunk a tetejére és körülnézünk, kelet felé feltárulnak a szöuli házacskák; nappal, mint szétdobált kockák az asztalon, este mint szétszórt csillagok fenn az égen; nyugaton pedig ott a magányos palota, amelynek az oszlopai mintha egészen az égig magasodnának. Az épület mindig felhőkbe burkolózik, s rajtuk alig tör át a nap sugara.
A palota környéke szépségéről híres: mint egy sárkány tekergőzik előtte a folyó, s mint mesebeli teremtmények magasodnak mögötte a hegyek. A fiatal léhűtők szívesen járnak erre a környékre beszélgetni és közben iddogálni; a tapasztalt íjászok itt tanítgatják a tanítványaikat; a palota udvarán gyermekek játszanak. Tavasszal, amikor nyílnak a virágok, és ősszel, a krizantém és a vöröses-sárga juhar évszakában az Invanszanhoz költők jönnek, akik gyönyörködnek a természet szépségében és verseket írnak.
Rju Jong, a vándorköltő sokat hallott e táj szépségéről és már hosszú ideje tervezte, hogy ellátogat ide. Kétszer vagy tán háromszor is nekikészülődött az útnak, de minden alkalommal meggondolta magát mondván, nem illő a ruhája, ráadásul rongyos is, még kinevetnék miatta az emberek. Tavasszal, a Sincshuk2 évének harmadik hava tizenhatodik napján végre elhatározásra jutott. Vásárolt egy üveg rizspálinkát, és mivel se barátja, se fia nem volt, egyedül vágott neki a hosszú útnak. Az emberek, akikkel útközben találkozott, utánafordultak és nevettek. Ő azonban nem törődött velük.
A költő bement a palota kertjébe, felmászott egy dombocskára és körülnézett: az egész kertet az enyészet ostromolta, a kerítés kitörve, a kutak beomlottak, mindenhol szétvert tetőcserép tarkállott, s a járólapok nagy részét is belepte a fű. Csak a kert sarkában álltak épségben azok a házikók, melyekben annak idején az udvarhölgyek laktak. Ez minden, ami az Imdzsin-háború3 után megmaradt.
A költő a palota nyugati részéhez ment. Sűrű bokrok, magas fű, tiszta vizű tó, csend, - úgy tűnt, itt még semmit sem érintett emberi láb. Könnyű szellő fújdogált, a füvek és virágok illata mámorító volt. Rju Jong leült egy sziklára és elszavalta Szu Tung-po4 versének néhány sorát:

A hegység, folyó, s a város képe
beléolvad lenn a végtelenbe.
Kalmárok, csókák és varjak hangja
messziről mintha egyforma lenne.

Aztán hörpintett egyet a magával hozott rizspálinkából, feje alá egy kődarabot tett, lefeküdt és elaludt.
Amikor feleszmélt, felemelte a fejét és körülnézett: a parkban sétáló emberek már eltűntek, a hegyek fölött holdsugár fénylett, a tóparton köd borította a szomorúfűzeket, s esti szél cirógatta a virágok szirmait...
Hirtelen valami zaj ütötte meg a fülét. Hallgatózott, majd lenézett: a sziklák alatt egy fiatalember és egy leány üldögélt.
Rju Jang odament hozzájuk, illendően meghajolt és megkérdezte:
- Kik önök? Mi járatban ily késő éjjel?
- A régi időkben ez a mondás járta: "Ha jó emberrel találkozol, tedd félre az ügyeidet és beszélgess vele." - Megkérte a költőt, hogy foglaljon helyet mellette. A leány tapsolt, s a jelre két szolgálólány lépett elő.
- Ma a herceg vendége voltam, és egy kedves ismeretlennel találkoztam - mondta
a leányzó. Hosszú beszélgetés vár reánk. Hozzatok bort és ne felejtsétek el a tust sem!
A szolgálók meghajoltak és eltűntek a sötétben - mint a madarak, felröppenve a fa ágáról. Ugyanilyen gyorsan vissza is jöttek, s hozták magukkal üvegkorsókban az aranyszínű bort és ezüstasztalkát, amely roskadásig tele volt finom falatokkal és válogatott gyümölcsökkel. A fiatalember elmosolyodott: mölccsel.
Rju Jong, a fiatalember és a leány helyet foglaltak az asztalkánál. Bort töltöttek a jáde-kupába és sorban, egymás után ittak belőle. Megízlelvén a bort és az ételt, a költő elámult: ilyen finomságokat ő még sohasem kóstolt!
Már harmadszor járt körben a jádekupa, amikor a leány elszavalta akkor rögtönzött költeményét:

A távoli palotában
Elváltam a kedvesemtől,
Szerelmünk nem ért célba,
Bánat kínoz szerelemtől.

A kurtányi találkozás
Olyanná vált, mint az álom,
A tavasz tán elhoz nékünk
Új reményt a forró nyáron.

Eltűntek a boldog napok:
A néhány szép találkozás,
Mindkettőnket sírás gyötör,
Sorsunk csak a vágyakozás.

A leány befejezte énekét, s az arcán kövér könnycseppek folytak végig.
Rju Jong felállt és meghajolt:
- Tehetségtelen vándorköltő vagyok, de tanultam egy keveset és értek valamelyest a versekhez is. A kisasszony éneke megrázott, mert nagyon szép, ugyanakkor nagyon bús volt. Csak azt nem értem, honnan ez a nagy szomorúság? Hiszen itt minden olyan kellemes: simogat a holdsugár, hűsít a szellő... Örülnie kellene, élvezni a föld és az ég szépségét, kegyed viszont sír. Miért? Örömmel lát vendégül - ez azt jelenti, hogy bízik bennem. Kérem, meséljen magáról, mesélje el, mi okozza a bánatát!
Rju Jong megnevezte magát és kérdően tekintett a fiatalemberre és a leányra, arra várva, hogy majd ők is megmondják a nevüket.
A fiatalember felsóhajtott.
- Megvan rá a jó okom, hogy nem árulom el a nevemet. De megbízom önben és nem titkolózom tovább. Figyelmeztetem azonban, hogy a történetem nem lesz rövid.
Kis ideig hallgatott, majd elkezdett beszélni:
- A családnevem Kim. Tíz éves koromtól írok verseket, és nem is rosszakat, a tanítóim mindig dicsértek. Amikor betöltöttem a tizennegyedik évemet, jelentkeztem az állami hivatalnokvizsgára és megszereztem a másodosztályú kiválóság címet. Azóta hívnak Kim csinszának5. Zsenge ifjúkoromban nemeslekűnek és tisztelettudónak találtak, mindenki szeretett. De aztán... Találkoztam ezzel a leánnyal - utána a szüleim elfordultak tőlem, és nem neveztek többé tisztelettudó fiuknak. Ó, igen, rászolgáltam erre. Kérdezze meg ezt a hölgyet, az ő neve Unjong. Kérdezze a barátnőiket, Nokcsut és Szookot. Ők mind valamikor Anphjong királyfi udvarhölgyei voltak.
Emlékeibe merülve elhallgatott.
- Félig elmondani annyit tesz, mint semmit se mondani, - mondta Rjujong. - Nem mondanák el az egész történetet?
Kim csinsza a leányhoz fordult.
- Ugye te is jól emlékszel?
- El lehet tán felejteni azt, ami, mint a kő nyomja az ember szívét? Tudja mit, inkább elmesélem én a történetünket. Fogjon egy ecsetet és kérem, jegyezze.

Szedzsong királynak nyolc fia volt. Közülük legjobban a harmadikat, Anphjong herceget szerette, ezért aztán ez a királyfi gazdagabb és tekintélyesebb volt a többinél. Tizenhárom éves korában, királyi rendeletre, a Hosszú Élet Palotájának ura lett.
A herceg minden erejével a tudományok felé fordult. Éjszakánként a könyveket bújta, nappal verseket költött, egy órát sem töltött el haszontalanul. A kor kiemelkedő tudósai mind nagy megtiszteltetésnek vették, ha meghívást kaptak a királyfitól és elbeszélgethettek vele. Ezek a beszélgetések nagyon érdekesek voltak és gyakran hajnalig tartottak.
A herceg különösen a kalligráfiában tűnt ki, ebben nem volt hozzá fogható tehetség.
A bátyja, Mundzsong, a Bölcsek Pavilonjában a tudós férfiakkal folytatott beszélgetései során szívesen ismételgette: "Ha az öcsém, Anphjong Kínában született volna, nem kevésbé lenne híres, mint Vang Hszi-cse és elhomályosította volna Csao Szung-hszüe6 dicsőségét is.
Egy ízben a királyfi így szólt:
- Minden nagy ember akkor ért el sikereket, ha távol az emberektől, a természet ölén alkotott. Palotám falai mögött magányos hegyek, csend és nyugalom. Mi lenne, ha én is elhagynám a palotát és a hegyek között hódolnék tudásszomjamnak?
Megparancsolta, hogy építsenek egy házikót a hegy oldalában, ahol aztán összegyűjtötte a legnevesebb irodalmárokat és kalligráfusokat: megfordult ott a tudós Szong Szammun7, s a hírneves kalligráfus, Cshö Hunghjo is. Gyakran rendezett tudós versenyeket, és mindig a királyfi lett az első.
Történt aztán, hogy az egyik ilyen verseny után a herceg magához hívatta az udvarhölgyeit és így szólt hozzájuk:
- Miért van az, hogy a nagy és dicső emberek között idáig nem voltak nők? Sok író- és költőnőt ismerek, de egyiküket sem nevezném igazán tehetségesnek. Állandóan veszekednek egymással, és megvetik a másikat. Mindez valószínűleg azért van, mert nem lobbantotta lángra őket az isteni szikra. Miért nem teszitek próbára magatokat a poézisban?
A herceg kiválasztotta a tíz legfiatalabb és legszebb udvarhölgyet és rájuk parancsolt, hogy tanuljanak. Előbb koreaiul olvasta velük A kis tanítást8, majd eredetiben A Közép mozdulatlanságát9, a Beszélgetések és mondásokat10, Meng-cét11, a Dalok könyvét12, a Kormányzók számára való vezető tükör13 című művet, valamint Tu Fu és Li Taj-po14 költeményeit. Öt év elteltével ezek az udvarhölgyek voltak a királyság legműveltebb fehérszemélyei.
A fenséges úr naponta gyakoroltatta őket a versírásban, a kitűnő teljesítményt jutalmazta, a kevésbé jót büntette. Nem sok idő elteltével a lányok költeményei felvették a versenyt a Tang-kor legjelesebbjeinek a műveivel mind a ritmus, mind a képalkotás terén. A tíz kiválasztott udvarhölgy nevei sorban: Ognjo, Szook, Pujong, Pigjong, Picshi, Kumnjon, Unszom, Csaran, Porjong és Unjong - ez utóbbi én vagyok.
A királyfi nagyon megszeretett minket: felmentett a hétköznapi teendők alól, de csak a palota kertjében sétálhattunk. Senkit a lányok közül nem engedett ki, bizonyára attól tartott, mások is tudomást szereznek a létezésünkről. Naponta ismételgette: halál vár nemcsak arra, aki elhagyja a palotát, hanem arra is, aki elárulja a kintieknek a nevünket.
Egyszer, amikor visszajött kedvenc költőitől hozzánk, összehívott mindegyikünket és így szólt.
- Ma költőket láttam vendégül. Iszogattunk és verseket írtunk. Hirtelen észrevettem, hogy a park fái fölött kék füst lebeg, majd elúszik a hegyek felé. Elhatároztam, hogy megverselem a látványt, és a barátaimnak is javasoltam ezt a témát. A vendégek teljesítették
a kívánságomat, de egyikük műve sem nyerte el a tetszésemet. Most ti próbálkozzatok. Meglátjuk, mire vagytok képesek!
Elsőként Szook olvasta fel a művét:

Kékes füst terjeng, a szél kapja fel,
Mint fonál terül, s kúszik a fákra;
Tán nem értitek, alkony jő véle,
És kék ködként borul a házra.

Pujong folytatta a versével:

Felszállt a ködfolt, s máris záporeső,
Megmosta a völgyet, s megint felhővé vált,
A messzi hegycsúcs fogságba ejti majd,
Én eltikkadt szívem hős Huj-vangért15 kiált.

Picshi verse következett:

Kék homály a virágon, a méh nem talál mézet,
Homály a fák ága közt, a madár nem lel fészket,
Alkonykor a kék homály esővel köszöntött ránk:
Az ablakon túl szilaj, szomorú zápor vérzett.

Pigjong folytatta a sort:

Virágtalan a barackfa,
Magányos a bambusz-ág,
A homály egyre sűrűbb,
A nap lement, és vár az ágy.

Ognjo verse így hangzott:

Kékellő fátyol borul a napra,
A vén hegyet is árnyék övezi,
Csöndben elkúszik és terjeng tova,
Sötét köpenyét tavunkra teszi.

Kumnjon verse így oldotta meg a témát:

Hideg homály röpül a hegyről,
Falvakra száll, a kertünkre száll,
Szilaj a szél, szalad messzire,
Az éjszaka már havat talál.

Unszom is elszavalta versét:

A völgy fái közt röppen az árnyék,
Sötétzöld fénnyel siklik a tavon;
De hopp, elillant. Hol van a nyoma?
A lótusz szirmán, ott szikkad azon.

Porjong következett:

Tavasz suhan, a völgyben árnyék,
Királyi város alkonyi fényben,
Nézd, mily pompás, koresti csoda!
Palotánk úszik csillagos égben.

Csarang volt az utolsó előtti:

A völgyre rászáll a kék homály-füst.
A fa homálylón szürkés árnyalak,
De ím: eltűnt már, elröppent messzi,
Zápor alakban messziről kacag.

Én voltam a legutolsó a sorban:

Nézzed, milyen gyönyörű a leszálló kék homály,
A lány puha selymet sző, ám nincs kedve végezni,
Miért olyan szomorú, mert cirógat a szellő?
Ledől most a sebzett nap Vúsan-hegyre vérezni.

Miután elolvasta a verseinket, a herceg felkiáltott:
- Csodálatos! Mintha a nagy Tang-kori költőket olvasnám! Ezeket a verseket még a nagy Szong Szammun is megirigyelné!
Újra és újra végigolvasta a verseket, de nem tudta eldönteni, melyik a legszebb. Végül így szólt:
- Pujong versében nagyon költőien van kifejezve csodálata Huj-vang iránt. Picshi műve a kínai klasszikusok szao és ja16 formában írt költeményeit idézik. Szook verse nagyon lírai hangulatú, különösen az utolsó sorok. Meglehet, ők a legérdemesebbek a jutalomra.
Aztán, kicsit elgondolkozva így folytatta.
- Amikor először olvastam a verseket, nem tudtam, melyik a legjobb. Amikor másodszor olvastam el őket, akkor Csarané tetszett leginkább: sok mély gondolat van benne és nagyon zenei. A többiek verse sem rossz. De csak Unjong verse bűvülte el igazán a szívemet: olyan mély fájdalomról tanúskodik, akkora szeretetéhség van benne... Szeretném tudni, kinek van címezve a mű.
Elébe járultam, leborultam előtte és könnyek között így szóltam:
- A szerelem szavai merő véletlenségből kerültek a versbe, senkire sem gondoltam közben… Szívből sajnálom, hogy ezzel felzaklattam felségedet!
A királyfi nyájas mosollyal felemelt és leültetett maga mellé.
- A költeményeket gondolat szüli, és a gondolatok nem véletlenek. Legjobb, ha hallgatsz.
Megparancsolta a szolgáinak, hogy hozzanak tíz tekercs selymet, és mindegyikünket megajándékozott eggyel-eggyel.
A herceg korábban sohasem méltatott különösebb figyelemre, de most éreztem, hogy valamiképpen megérintettem a szívét.
Egyik este, amikor mind a tízen, mi, udvarhölgyek visszatértünk a szobáinkba, meggyújtottuk a gyertyákat, majd megágyaztunk, a többiek elővették a Tang-kori költők gyűjteményét és az udvarhölgyek szerelmes verseit olvasták fel egymásnak. Csupán én nem figyeltem oda, csak ültem hallgatagon és szomorún.
Szook rámnézett:
- Hol jár az eszed? Arra gondolsz, hogy a versed felzaklatta a herceget? Vagy arről álmodozol, hogy majd megosztja veled az ágyát? Beszélj, kérlek!
- Nem találod ki, mi bántja a lelkemet - feleltem. Azért vagyok szomorú, mert éppen verset írok, de az egyik sor nem akar sikerülni.
- Ne ravaszkodj! - szólt közbe Unszom. - Egész más van a te fejedben, ezért nem érdeklünk már téged. De megállj csak, én kitalálom, hogy mi a bajod!
Azt javasolta, hogy verseljük meg a felfutó szőlőbokrot, amely ablakunk alatt nő. Beleegyeztem és a következő verset írtam:

Kígyóhoz hasonló
Vad indák és levelek.
Mosolygó hűs zöldjük
Árnyékában heverek.

Fullasztó déli nap,
De nem sújt hevülés.
Fülledtség kívülük,
Alattuk enyhülés.

Új élet megindul,
Még zsenge, erőtlen,
Szőlőszem feszül majd,
Apró még, szeplőtlen.

Ám eljő titkos perc,
Gyümölcs lesz a rügyünk;
Felszállunk felhőkre,
Istenként röpülünk!

Szook hosszú ideig a gondolataiba temetkezett, majd felállt, s mélyen meghajolt előttem.
- Unjong, ez csodálatos! Az ecset egyetlen lendületével! Életemben nem hallottam ehhez hasonlót! Meghajlok előtted, mint Konfuciusz hetven tanítványa a Tökéletes Férfiú17 előtt.
- Azt mondják, alulértékelni helyesebb, mint túlértékelni- vette át a szót Csaran. - Nem akarom megismételni Szook szavait. Csak azt szeretném mondani, hogy ez a vers, amely a szemünk láttára született, mesterkéletlen és őszinte.
A többi lány is egyetértett vele.
A lányok azonban nem kaptak választ az őket foglalkoztató kérdésre...
Másnap már este volt, amikor az ablakok alatt lódobogás és kerekek dübörgése hallatszott. Híres költők érkeztek vendégségbe. A királyfi elrendelte, hogy a Keleti pavilonban gazdag lakomára terítsenek és kivonult fogadni őket.
Miután a vendégek elhelyezkedtek az asztaloknál, a herceg felolvasta a műveinket. Mindenki lelkesen gratulált.
- Gyönyörű, igazán klasszikus versek! Honnan szerezte őket, felséges úr?
A herceg elmosolyodott.
- A versek valóban nem rosszak. A szolgáim találták őket. Szerzőik ismeretlenek.
Egy óra múltán megérkezett Szong Szammun is. Miután neki is megmutatták a verseket, a tudós így szólt:
- Ezek a költemények semmivel sem rosszabbak, mint a régi nagyok alkotásai. A Korjo-dinasztiától18 napjainkig mintegy hatszáz év telt el, s az eltelt idő során temérdek poéta élt és alkotott. Verseik többségét azonban vagy nehéz megérteni, vagy túlságosan is könnyedek; hol a forma nem felel meg a tartalomnak, hol a tartalom a formának, a mondanivaló meg többnyire sekélyes. Ezek a versek viszont nagyon költőiek és telistele vannak igazi, őszinte érzéssel! Nem is földi poéták versezetei! Ilyeneket csak az tud írni, aki isteni magányban él és éjjel-nappal klasszikusokat olvas. Mennyi édes titkot rejtenek ezek a so-rok! "Miért olyan szomorú, mert cirógat a szellő?" - e sorok bizonyára a szerző szerelmi bánatáról szólnak. "Magányos a bambusz-ág19" - ezek a hűség sorai. "Szilaj a szél, szalad messzire"- ez, úgy tűnik, azt panaszolja, hogy nincs örök szerelem. "Én eltikkad szívem hős Huj-vangért kiált" - ez önre vonatkozik felséges herceg! "A völgy fái közt röppen az árnyék, / Sötétzöld fénnyel siklik a tavon" - így csak egy tündér fogalmazhat! A versek stílusa fennkölt, ugyanakkor bizalmas és van bennük valami közös. Tíz tündér lenne itt, a királyi udvarban? Ne rejtegesse őket, felség, hadd gyönyörködjem bennük!
A királyfi igen elégedett volt a válasszal, de nem mutatta, hogy ismerné a szerzőket.
- Hogy kerülnének tündérek az udvaromba?
Mi, lányok ezenközben az ajtó mögött hallgatóztunk és mérhetetlenül boldogok és büszkék voltunk...
Este Csaran odasúgta nekem:
- Minden lány leghőbb vágya férjhez menni. De te ezt ügyesen titkolod. Néha olyan furcsának tűnsz. Igazán nem tudom, van-e valakid, akire titkos vágyakozással gondolsz. Hozzám őszinte lehetsz, elmondhatod!
Felálltam, meghajtottam a fejemet előtte és így válaszoltam:
- Az udvarhölgyek, mint ismeretes, igen hallgatagok: hiszen a szavak, mint a madár, szétröppennek. De te mindig annyira kedves voltál hozzám, hogy nem titkolózom tovább...
A múlt év egyik őszi napján, amikor már virágzik a krizantém és a az erdők bíborvörös koronája úszik a tavon, a herceg a könyvtárában ült és költeményeket másolt. Hirtelen megjelent az őr és jelentette, hogy egy fiatal nemes, névszerint Kim csinsza kéri, hogy a herceg fogadja őt. A királyfi megparancsolta, hogy vezessék be a vendéget. Egy fiatalember lépett be tiszta fehér ruhában, szép arcú és sudár, az Ég lakóihoz hasonlatos. A herceghez lépett és mélyen meghajolt. A királyfinak rögtön megtetszett az ifjú és megkérte, hogy foglaljon helyet. A fiatalember még egyszer meghajolt.
- Felséged többször hívta már csekély személyemet, de én bátorkodtam csak ma megjelenni - bocsánatát kérem.
- Nagyon örülök, hogy udvarunkban köszönthetem -, felelte a herceg nyájasan. Remélem, barátok leszünk.
Mi, lányok, mindannyian hallottuk a beszélgetést, hiszen a királyfi nem mondta, hogy távozzunk. Ki tudhatta előre, mivel végződik majd ez a találkozás?
A herceg az ablakhoz vonta az ifjút.
- Milyen gyönyörű az őszi táj! Azt kívánom, hogy verseld meg ezt a témát! A te költeményeid még hiányoznak a könyvtáramból.
- Ó, az én jártasságom csekély ezen a téren - szabódott a fiatalember.
A herceg megparancsolta, hogy Kumnjon énekeljen, Pujong játsszon a komungón20, Porjong fuvolázzon, Pigjong pedig töltögessen a poharakba. Nekem tust és ecsetet kellett hoznom.
Akkor még ostobácska kislány voltam, s a csinos fiatalember láttán sebesen verni kezdett a szívem -, úgy tűnt, még néhány pillanat és elájulok. A fiatalember, mosolyát visszafojtva pillantott rám.
- Vendégem vagy, ezért nem illendő parancsolgatnom neked - fordult megint az ifjúhoz a herceg. - De, az igazat megvallva, a verseid igen érdekelnek engem -, sok jót hallottam már róluk!
Kim csinsza a dícsérettől kissé zavartan megragadta az ecsetet és a következő sorokat vetette a papírra:

Vadlibák húznak sorban az égen,
A kései ősz bolyong a parkban,
Lótusz halódik a tószegélyen,
A krizantém is reszket a fagyban.

Mellettem egy lány, csillag a szemén,
Komungón játszik, ujja mily serény,
Izzik a rizsbor lelkemnek mélyén,
Eső bár hullana száraz ősz egén.

A herceg újra és újra elolvasta a verset. Láttuk rajta, hogy rendkívüli módon izgatott.
- Ön tehetséges, de még mennyire! Sajnálom, hogy korábban nem találkozhattunk!
Mindnyájan, mintha összebeszéltünk volna, a fiatalemberre néztünk. Olyannak tűnt nekem abban a pillanatban, mint a szépséges Csing, aki darumadáron szállt a fellegekbe21.
A herceg felemelte borral teli poharát.
- Véleményed szerint ki a régi idők legnagyobb költője?
-A halhatatlan Li Taj-po! - vágta rá Kim csinsza azonnal.- A Jáde Császár22 palotájában lakott, az égi kertben kószált s varázserővel bíró virágokra és füvekre talált. Megízlelte az isteni nektárt, mire a szél és eső magával ragadta és levitte az emberek világába, a földre. Lu Csao-lin és Pang Po23 - a tengerek és a csillagok tudói, a felhők röpülése, a hullámok csobogása, a sirályok rikoltozása és a gyíkok könnyei - mind-mind a hatalmukban vannak. Az ő költeményeik a természet lélegzete! Meng Hao-zsan24 csak egy egyszerű rímfaragó. Nem véletlen, hogy annyira tetszik a fiatal költőknek. Élt ugyan valamikor Li Sang-jing25, a költészet varázslója, aki a poézist az égiektől tanulta, de sajnos korán meghalt és nem tett szert nagy dicsőségre. A többi versíró említést sem érdemel.
- Szinte mindenki, akivel tanácskoztam Tu Fut jelölte meg a legnagyobbnak -, jegyezte meg a herceg. - Mit gondol, mi lehet ennek az oka?
Véleményem szerint az ostobák csak azt értékelik, ami az ízlésüknek megfelel-, felelte Kim csinsza. - Például a sült halat és a füstölt húst. Tu Fu az ő számukra ilyen táplálék.
Nem értek egyet veled -, rázta a fejét a herceg -, Tu Fu igazi remekműveket alkotott, ezért nem lehet a hétköznapi poéták közé sorolni!
Kim csinsza elmosolyodott.
- Nem értett meg fenséged. Honnan venné csekélységem a bátorságot, hogy ócsároljam, a nagy Tu Fu műveit? Arról van szó csupán, hogy nem azért becsülöm a verseit, amiért mások. Tu Fu a legnagyszerűbb költő, akinek a költeményeit csak a Han-dinasztia korában élt Vu-ti26 verseivel lehet összemérni, azokkal a versekkel, amelyekben a külhoni törzsekkel vívott háborúkat énekelte meg; Tu Fu alkotásai a történelem részei csakúgy, mint Sze-ma Hsziang-zsu27 és Sze-ma Csien28 művei! Tu Furól csak mint poétáról beszélni, ez olyan, mintha Tungfang Suot29 játszadozó kisfiúnak tartanánk, vagy mintha elvennénk Hszi-Vang-mu istennőtől30 a varázserejű barackokat. Li Taj-po és Tu Fu költészete egyáltalán nem az ég és a föld, az óceán és a patakocska ellentéte. Ezt szerettem volna csak mondani. Ha pedig össze akarjuk vetni Meng Hao-zsang, Pang Po személyét vele, akkor az a véleményem, hogy míg Tu Fu tüzes versenylovon vágtat, addig ez a másik kettő egy gebét vezet kantáron...
A királyfi egészen fellelkesült ezektől a szavaktól:
- Szavaid egészen új megvilágításba helyezik az említett költőket. Szívem szerint szóltál különben. A lényeg az, hogy mind a ketten nagyon szeretjük Tu Fut, bár Pang Pot és Meng Hao-zsangot eltérően értékeljük. De hagyjuk ezt. Szeretném más verseidet is meghallgatni - zengjen tőlük a palotám!
Kim csinsza meghajolt, elővett egy tekercs papírt, papírra vetett néhány sort, majd átnyújtotta a hercegnek.

Szétolvadt a ködös harmat,
A rét fáin lassan csöppen,
Áttetsző ég: kék-tiszta tó,
Az éjszaka ideröppen.

A szél keze ablakra ver,
A redőny-gyöngy reszketve leng,
Kint a kertben a telihold
Ezüst színnnel fénylőn kereng.

Kinn az árnyék körbejár,
A fenyőág hajlong vadul,
Kupámban bor, búfelejtő,
Iszom magam és szótlanul.

Nagy Zsuan Csi31 fiatalon
A finom bort ott nem hagyná;
Gyere barát, igyunk együtt,
Csak a szesz tesz színjózanná!

A herceg, miután végigolvasta a verset, az ifjúhoz lépett és megszorította a kezét.
- Még egyszer mondom: ön igen eredeti tehetség! És nemcsak tehetséges költő, hanem nagyszerű társalkodó is! Büszke vagyok arra, hogy Korea ilyen költőket szül!
Megkérdezte vendégét, hogy kedveli-e a kalligráfiát. Az ifjú nekikezdett a betűformálásnak, de közben egy csepp tus a ruhám ujjára csöppent. Ezt jó jelnek vettem és nem töröltem le a foltot... A mellettem álló lányok csak néztek és mosolyogtak. Én annyira örültem, mintha átmentem volna a sárkánykapun!32
Késő este, amikor a vízórák már utolsó csöppjüket hullatták, a herceg így szólt:
- A bortól nagyon elnehezült a fejem, ideje lefeküdni.
Másnap a királyfi egész álló nap Kim csinsza verseit szavalta fennhangon, s időnként felkiáltott lelkesedésében:
- Ezek a versek méltók a legmagasabb jutalomra, szerzőjük minden dicséretet megérdemel!
Attól az időtől kezdve elvesztettem a nyugalmamat, gondolataim nyugtalanul csapongtak ide-oda. Lefogytam, a ruha lógott ösztövér vállamon, de rá se hederítettem.
- Te sem vettél észre semmi különöset rajtam?
- Én sem -, felelte Csaran, de már emlékszem, valóban, valami különös volt akkor a viselkedésedben.
A herceg többször is találkozott és beszélgetett az ifjúval, - folytattam. - Minket nem hívtak be ekkor a szobába, de én mindannyiszor leselkedtem az ajtó résén át.
Egy ilyen alkalom után ezt a verset írtam:

Hófehérben, fiatalon...
Tekintete szememben ég,
Költőnket az Ég küldötte,
Sivárak a holdas esték.

Fejem hajtom, hangom remeg,
A komungóm könnytől ázik,
Hogy szenvedek, eltitkolom,
Imádkozom, lelkem fázik.

Ezt a versemet és egy arany hajcsatot szerettem volna ajándékba küldeni szerelmemnek, de nem tudtam, hogyan lehetne eljuttatni hozzá.
Egyszer, holdas estén költők, tudósok és más előkelőségek érkeztek a palotába. A tehetség természetére terelődött a beszélgetés. A herceg ekkor megmutatta a jelenlévőknek Kim csinsza verseit; mindegyikük elragadtatással olvasta a sorokat. A vendégek persze rögtön látni akarták a versek szerzőjét, erre a herceg azon nyomban érte küldetett.
Megérkezett az ifjú költő. Le volt fogyva kissé és szomorúnak tűnt.
- Kedves vendég! Nem kellene a tóparton bolyonganod és Csu fejedelemség sorsán tünődnöd!33 - tréfálkozott vele a herceg.
Mindenki nevetésben tört ki. Kim csinsza meghajolt és így válaszolt:
- Én csak egy szegény nemesi család sarja vagyok és nagyon jólesik a fenséges úr figyelme irányomban. Titokzatos kór gyötör: nem eszem semmit, sem lefeküdni, sem felkelni alig tudok segítség nélkül. Nem tudom, mi ez velem...
A vendégek fejüket meghajtva együttérzésükről biztosították a fiatalembert.
Kim csinsza mindegyiknél fiatalabb volt, ezért a szélre ültették, egészen közel a függönyhöz. Már későre járt, a vendégek mind megmámorosodtak a bortól. A szoba falát képező függönybe egy apró lyukat fúrtam, s azon keresztül lestem be a terembe. Az ifjú meglátott, közelebb húzódott, s én átadhattam neki a levelet.
Magával vitte és otthon elolvasta a vallomásomat. Attól kezdve le nem tette a kezéből, újra meg újra elolvasta. Állandóan rám gondolt, de tanácstalan volt, nem tudta, mit kellene tennie. Válaszlevelet akart írni, de nem talált megfelelő személyt, aki továbbíthatta volna.
Akkoriban a szöuli Keleti városkapu mögött élt egy jósasszony, egy fiatal, szép özvegy. Mesterségét még a királyi udvarban is elismerték. Kim csinsza, amikor erről értesült, hozzá sietett.
A jósnő behívta magához, bort és harapnivalót tett az asztalra és kínálgatta a vendéget. Kim csinsza a kezébe vette e boroskupát, de nem ivott belőle.
- Ma sok dolgom van, inkább eljövök holnap -, mondta és elment.
Másnap, ahogy ígérte, megint ellátogatott a jóshoz. Az özvegy kedvesen fogadta. De alighogy belépett a házba, hirtelen megint így szólt:
- Jobb, ha holnap jövök.
És megint elment.
A jósasszonynak megtetszett a csinos ifjú és elhatározta, hogy magához édesgeti. Az ifju nap mint nap megjelent nála újra és újra, de nem mondott semmit jövetele céljáról.
Az asszony döntött: "A fiatal nemes azért hallgat, mert büszke. Mézes szavakkal leveszem a lábáról és itt tartom éjszakára; az enyém lesz!
Másnap a fiatal özvegy kicsinosította a haját, kifestette az arcát, legszebb ruháját vette fel, és új poharakat tett az asztalra, majd kiküldte a szolgálót a kapuhoz, hogy fogadja a vendéget.
Kim csinsza ahogy belépett az asszonyhoz, rögtön észrevette a változást. Nem értette azonban, mivégre az egész. Az özvegy igézőn pillatott rá és elmosolyodott:
- Milyen nagyszerű az este, hogy ilyen kedves vendéget vezérelt hozzám!
A vendég azonban saját gondolataiba temetkezve semmit se mondott erre. Szemei búsak voltak.
- Drága fiatalember, ne legyen zavarban! - nondta a jósnő.
Kim csinsza így válaszolt:
- Ha kegyed valóban rendkívüli képességekkel bír, akkor ki kell, hogy találja, mi nyomja a lelkemet!
Az asszony beljebb húzódott a szobába, oda, ahol az ősök emléktáblái voltak elhelyezve, meghajolt és varázsigéket mormolt. Hirelen megragadta a csengőt, egész testében megremegett és felkiáltott:
- Szép vagy és fiatal... Nehéz dologba fogtál... Nem lesz sikered benne... Három év múltán a másvilág rabja leszel...
Kim csinsza lehajtotta a fejét.
- Magam is úgy érzem, hogy ez fog történni. De nem parancsolhatok az érzéseimnek. Fájdalmam határtalan, és csak kegyed tud segíteni. Adja át, kérem, ezt a levelet az egyik udvarhölgynek - és vége szakad a fájdalmamnak!
A jósaszony odalépett az ifjúhoz:
- Nem túl gyakran járok a palotába és csak akkor, ha hívnak. De egy ilyen csinos fiatalember kedvéért, nem bánom, megpróbálom!
Kim csinsza átadta a levelet:
Kérem, legyen nagyon óvatos!
A jósasszony fogta a levelet és rögtön a palotába indult. Ott csodálkoztak kissé váratlan megjelenésén, de nem zavarták el. Hosszú ideig bolyongott a falak mögött engem keresve, végül megtalált, rámkacsintott és intett, hogy menjek ki vele az udvarra. Kimentem, s ott átadta a levelet. Ez állt benne.
"Egyetlen egyszer láttam Kegyedet, s azóta lelkemnek nincsen nyugodalma. Esténként hosszasan bámulok nyugat felé, hátha megpillanthatom Önt. Beteg vagyok és nincs a földön orvosság, amely meggyógyíthatna! Azt mérte rám a sors, hogy a szerelem emésszen el? Ó, bár az Ég megkönyörülne rajtam, s jótékony szellemek segítenének és teljesülhetnének a vágyaim! Bármilyen áldozatra kész lennék! Zárom soraimat. A szívem sebesen ver. Mit mondhatnék még? Talán versben tudnám kifejezni:

Egyiket a másik után: becsukták a kapukat,
Későt üt az óra: nők szólítják urukat.
Csak őrök sétálnak, nézvén sötét árnyukat,
A házak, fák, a felhők: éj takarja bájukat.

Elvitte a sebes víz parti bokrok ágait,
Elsodorta messzire, görgetvén hullámait,
Fölkapták csöppnyi fecskék az ágaknak szálait,
Hogy fészket raknának fönn, családjuknak házait.

A fejemet támasztom, mert nehéz tartanom,
De nem tudok aludni, az álom sem vígaszom,
Ágyamból fölkelvén is sötétség a nappalom,
Csak a jó hír tetőled énnékem az irgalom.

Gyöngyként gyönyörű kislány, gyógyítsad meg kedvesed,
Alszol-e éji órán, csukva-é a szép szemed,
Könnycseppektől ázik szét távol lévő szerelmed:
Hisz madár láthatja csak bűvös-bájos termeted.

Olvastam a levelét - a testem remegett, forgott körülöttem a világ, folyt a könny a szememből...
Attól a pillanattól kezdve minden gondolatom a csinos ifjú körül forgott. Magamon kívül bolyongtam a palota termeiben, beszédem összefüggéstelenné, tekintetem zilálttá vált. A udvari emberek suttogni kezdtek rólam, a herceg elégedetlenségét fejezte ki, de engem mindez egyáltalán nem érdekelt.

Történetemet végighallgatva Csaran együtt érzően felsóhajtott - jól megértett engem, hiszen az ő sorsa semmivel sem volt jobb az enyémnél. Csak ennyit mondott:
- Hinni kell a levelének: lelkének fájdalma oly hitelesen van leírva benne, hogy ez nem lehet hazugság!
Néhány nap múlva a herceg Picshit hívatta és így szólt:
- Tízen vagytok és mindannyian egy szobában laktok - ez bizonyára zavar titeket a poézis művelésében. Elhatároztam, hogy közületek ötnek a Nyugati Palotába kell költöznie.
Ognjo nagyon örült:
- Nagyon jó ott. Mindenfelé pompázatos virágok és illatos fű, csobogó patakocskák és zöld liget! Csodás lesz!
Én bosszús voltam:
- Nem cselédek és nem apácák vagyunk, hogy a világ végén éljünk. Az a komor építmény olyan, mint egy erődítmény, amelybe Huan fejedelemség királynőit zárták be!34
A lányok igen meglepődtek azon, hogy milyen tiszteletlenül beszélek.
Még egy levelet írtam Kim csinszának és el akartam vitetni, de bármennyit is kérleltem a jósasszonyt, bármennyire is hízelegtem neki, megmakacsolta magát. Kim csinsza pedig nem mutatkozott többé a palotában. Kétségbe voltam esve.
Csaran eltökélte, hogy segít rajtam és így szólt:
- Emlékezz csak, minden évben ősszel elutazunk a folyóhoz, a Tavasz Örömei Pavilonhoz, ott fürdünk, aztán pedig lakoma a folyóparton. Idén a Szogjoktonghoz megyünk, útközben beugrasz a jóshoz és megpróbálhatod még egyszer rábeszélni.
Nagyon megörültem és türelmetlenül vártam a kijelölt napot. Az idő, úgy tűnt, rettentő lassan vánszorog.
Picshi, láttam rajta, gyanút fogott. Lehet, hogy kihallgatta a beszélgetésemet Csarannal? Egyszer aztán, miközben mélyen a szemembe nézett, így szólt:
- Amikor először láttalak, gyönyörű voltál, arcod a gránátalma hamvasságát idézte. Elneveztünk téged Kuo fejedelemségbeli hercegnőnek35. Most azonban rád sem lehet ismerni. Mi történt veled?
Nyugalmat eröltetve arcvonásaimra így feleltem:
- Nyaranta gyengélkedni szoktam. De mihelyt lehullanak a levelek és a hűvös szellő meglibbenti a függönyöket, az én egészségem is visszatér.
Picshit azonban nem nyugtatta meg a válaszom. Egy verset írt, amelyben világos célzás volt a szerelmemre Kim csinsza iránt és felolvasta nekem. Zavarba jöttem, de továbbra is hallgattam.
Elmúlt a nyár és beköszöntött az ősz. Hűvös szelek fújtak, kivirágzott a krizantém, éjjelente fényes hold ringott a folyó hullámain. Örültem az ősznek, de igyekeztem leplezni az érzéseimet.
Rettentően megrémültem, amikor egyszer Unszom így szólt hozzám:
- Ma átadhatod neki a levelet. Ne hagyd ki a lehetőséget!
Ebből megértettem, hogy udvarhölgy társaim tudnak az érzéseimről, elhatároztam hát, hogy nem titkolózom tovább és elmesélek mindent.
- Csak arra kérlek titeket -, fejeztem be a történetemet -, ne mondjátok el senkinek a titkomat, mert különben a szerelmesem nagyon rosszul jár!
Elérkezett az idő, amikor a vadlibák elröpülnek délre, és dér lepi reggelre a füveket. Ez volt a szokásos folyóparti kirándulások ideje minden évben.
Arról tanácskoztunk, hol lenne a legalkalmasabb tábort ütnünk, de nem sikerült megegyeznünk.
- Nincs jobb hely, mint a Tavasz Örömei Pavilon mellett: ott igen tiszta a víz és nem csúszósak a kövek! - ajánlottam én.
Ám a Déli Palota hölgyei ellenvetést tettek:
- Sokkal jobb lenne a Szogjoktonghoz mennünk, hiszen jóval közelebb van!
Hosszasan és kitartóan vitáztunk, és mindenki kitartott eredeti elképzelése mellett.
Este Csaran megszólalt.
- A Déli Palota hölgyel közül Szook a legmakacsabb. Megpróbálok szót érteni vele.
Fogott egy mécsest és elindult a Déli Palota felé.
Kumnjon nagyon kedvesen fogadta, amikor meglátta:

- Milyen jó, hogy meglátogatsz minket! Attól fogva, hogy mi lányok szétszakítva lakunk, örökösen veszekedünk, mint a Csin és Csu fejedelemség36 hajdanán.
Szook azonban nem volt ilyen jóindulatú:
- Mi abban a jó, hogy eljött? Ebben is csak a saját célját követi!
- A bölcs szavak így intenek: "Be lehet-e látni vajon a másik ember lelkébe?" - vetette közbe Csaran. - Te talán olvasol az én lelkemben?
Én voltam a legmakacsabb, ezért is jöttél ma, hogy rábeszélj -, felelte hűvösen Szook. - Nem igaz tán, amit mondok?
Csaran megrázta a fejét:
- A Nyugati Palota hölgyei közül én voltam az egyetlen, aki azt mondta, hogy nem érdemes olyan messzire mennünk.
- Miért?
- Azt hallottam, hogy Szogjoktongba az ország minden részéből érkeznek emberek, hogy az Éghez imádkozzanak és hogy Szogjoktong másik neve Szamcshon37 -, mondta Csaran. - Mi pedig egykoron Szamcshon tündérei voltunk, akiket azért kergettek az emberi világba, mert rosszul sajátítottuk el Lao-ce38 tanítását. Az emberek között élni nem valami jó, és mindenhol egyforma: hegyi faluban vagy alföldi településen, paraszt kunyhójában vagy halászviskóban. Mi ugyan palotában lakunk, de olyanok vagyunk, mint a madár a kalitkában. Sóhajtozunk a pacsirta énekét hallva és sírunk, ha a fűzfa ágaira pillantunk. Hiszen még a madarak is párosan szállnak és építik fészkeiket! A lélektelen növények és oktalan bogarak is a jin és a jang39 törvénye szerint élnek! Csak mi, élünk bezárva olyan bűn miatt, amit előző életünkben követhettünk el. De tavasszal, virágnyílás idején, vagy ősszel, amikor fenn az égen olyan fényes a hold, nem tudjuk zaklatott szívünket lecsillapítani: gyönyörűszép a világ! Miért oly keserű a sorsunk? Hamarosan megöregszünk! Gondolkozzatok el ezen! Szeretnék megtisztulni a tisztavizű folyóban és elmenni az Északi Sarkcsillag Templomába, hogy imádkozzam Buddhához a lelkünk üdvösségéért... Egészen mostanáig olyanok voltunk egymáshoz, mintha édestestvérek lennénk -, de most a barátságból gyűlölködés lett...
Szook nagy figyelemmel hallgatta Csaran szavait és együttérzőn válaszolt rá:
- Én, én vagyok a hibás mindenben! Én voltam az, aki mindvégig ellenezte, hogy olyan messzire utazzunk, mert féltem, hogy ott mindenféle csavargókkal gyűlik meg a bajunk. Szétoszlattad a félelmeimet, és kész vagyok követni téged akár az égbe, akár a tenger mélyére! "Nem az számít, amit mondunk, hanem amit teszünk" - be fogom bizonyítani, hogy ez a mondás igaz!
Pujong szólt közbe:
- A vitában nem a szavak, hanem a mögöttes gondolat a lényeg. Vitázhatunk napnyugtáig, mégsem tudunk megegyezni. Egész nap győzködtük egymást - hiába. Azt mondják, a közelben nincs tisztavizű folyó meg erdő. Dehát ez nem igaz! Nem messze
a palotától van ilyen folyó, a parti kövek sem síkosak, egyszer már fürödtünk is ott. Miért utaznánk messzire? Én ugyan nem megyek!
Porjong is őt támogatta:
- Ez igaz: a szavak önmagukban semmit sem jelentenek. Hinni bennük vagy nem - ez itt a kérdés. Ettől függ minden: öröm és bánat. A bölcs hallgat, amikor kételkedik. Ping Csi40 és Sze-ma Hsziang-zsu hallgatag emberként milyen sokra vitte! Egy szöfu41 ellenben sokat fecsegett, ki is nevette ezért Csang Si-cse! Nekem úgy tűnik, Csaran bölcsen elhallgat előttünk valamit, és te, Szook túl gyorsan hagytad meggyőzni magadat. Én sem akarok olyan messzire utazni!
- Látom már, hogy nem tudunk megegyezni! - mondta Kumnjon - megpróbálom kitalálni, mi van a szavak mögött!
Kinyitotta a Változások könyvét és ujjával követve az ábrákat a következő megállapításra jutott:
- Közöttünk csak egyvalaki nem hasonlít a közönséges halandókra, ő pedig Unjong.
A jelek arra utalnak, hogy holnap találkozni fog valakivel. Nővérünk a herceg figyelmét már régen felkeltette, de Unjong kerüli a fenséges urat, persze csak azért, mondja ő, mert tart a hercegi hitves haragjától. A királyfi közeledne hozzá, de ő tartogatja magát valakinek! Nyilván azért menne Szogjoktangba, mert ott sok fiatal léhűtő lebzsel, akikkel ő szemezgethetne. Azok aztán kacsingatnának rá, integetnének, ez az ő vágya. Szégyen! Elfelejtettük volna a herceg szigorú parancsát: "Senki közületek nem hagyhatja el a palotát és nem fedheti fel a nevét idegeneknek!" Én sem megyek sehová.
Csaran csak ült hallgatagon, mit is mondhatna ezek után? Felállt, búcsúzkodni és menni készült. Pigjong azonban hirtelen zokogásban tört ki, megragadta a ruhája ujját és kérte, hogy maradjon még. Csaran ismét leült. Pigjong bort hozott, s mindannyian lehajtottak egy pohárkával. Kumnjon szólalt meg végül:
- Ne veszekedjünk tovább, váljunk el békességben. Csaran nővérem, mi történik Unjonggal? Miért oly rettenetesen szomorú?
Pigjong folytatta tovább:
- Amikor még együtt laktunk, mindannyian jól megértettük egymást Unjonggal. Ahogy mondani szokás megosztottuk mindenünket, közös volt örömünk és bánatunk, minden percünk nyitott könyv volt a másik számára. Most Unjong nincs itt velünk, tán elfelejtette volna a barátságunkat? Tegnap láttam, hogy igen megváltozott, rettenetesen lesoványodott, a hangját alig hallani... Amikor meghajoltunk a herceg előtt, támogatni kellett, hogy el ne essen. Azt suttogta nekem: "Nagyon beteg vagyok, hamarosan meghalok. Meghalok, de nem ez rémít engem igazán. Nagyon fáj, hogy nem láthatlak majd benneteket és nem olvashatom a verseiteket." Nagyon megrázott, amit mondott és sírva fakadtam. Úgy tűnik, hogy Unjong betegsége lelki eredetű. Csaran a legbizalmasabb barátnője, aki szeretné megmenteni őt, elvinni Szogjoktangba, ahová a lelke vágyik. Ha nem tud eljutni oda, belehal! Meghal a részvétlenségünk miatt! Nem cselekedhetnénk a javára? Emlékezzetek a bölcs mondásra: "Jó tett helyébe jót várj, rossz helyébe rosszat!" Én elmegyek vele Szogjoktangba. Nem tehetek másként.
Szook előre lépett:
- Én is csatlakozom.
Csaran elmosolyodott.
- No tessék: öten Szogjoktong mellett, öten ellene. Ott vagyunk, ahol elkezdtük.
Csaran ismét felállt, hogy eltávozzon, de meggondolta magát és mégis maradt. Érezte, hogy a lányok készek elfogadni Pigjong és Szook álláspontját, de még kéretik magukat.
Próbálta meggyorsítani a döntésüket:
- Van, amikor az igazság kimondása, van, amikor a ravaszkodás hozza meg a sikert. És ha a ravaszkodás senkire nézve nem jár rossz következményekkel, nos, akkor ez az eszköz is jogos lehet. Miért nem nézitek el kegyes csalásomat? Butaságokat beszélek, dehát annyire szeretnélek meggyőzni titeket...
- Ne szerénykedj! - vágott közbe Pigjong, - Valamikor régen Szu Csin42 hat fejedelemséget egyesített ékes szavaival, te meg csak ötünket győztél meg. Hogy nevezhetnéd hát magadat jó szónoknak!
Mindenki elnevette magát. Csaran folytatta, amit elkezdett:
- Sok mindent szerettem volna még elmondani nektek, de most elégedjetek meg a köszönetemmel, hisz nagy jót cselekedtetek: megmentettétek a haláltól a barátnőnket. Mélyen meghajlok előttetek.
Csaran felállt és kétszer meghajolt. A lányok egész a kapuig kísérték.
Miután visszatért, részletesen beszámolt arról, mi történt a Déli Palotában. Miközben hallgattam őt, sírtam a boldogságtól.
- Szüleimtől életet kaptam, te pedig megmentettél a haláltól! Adósod vagyok, amíg élek.
Másnap reggel a palota egyik termében gyülekeztünk.
Az ég derült, a szél elcsendesült, itt az ideje az indulásnak! - kiáltotta Szook. - Szogjoktongba megyünk!
Senki sem emelt kifogást.
Befutottam a szobába és gyorsan megírtam a levelet a szerelmesemnek.
Lemaradtam a többiektől, odahívtam a szolgálatunkban álló kisfiút és azt súgtam neki:
- A Keleti kapu mögött él egy jósaszony - elmegyek hozzá, hogy a betegségemet illetően tanácsokat kapjak. De ne mond el senkinek!
Az özvegy barátságtalanul fogadott, de én térdre rogytam előtte és könyörögtem neki:
- Csak az asszonyság segíthet rajtam! Küldjön, kérem, Kim csinszáért! Sohasem felejtem el a jótettét!
A jósnő leültetett és elküldte a cselédjét a szerelmemért.
És ő hamarosan ott állt előttem. Csak néztünk egymásra szótlanul. Csak néztünk és hallgattunk.
Én tértem először magamhoz. Átadtam a neki írt levelet és így szóltam:
- Este megint itt leszek, várj reám!
Felpattantam a lovamra és elvágtattam.
Kim csinsza elolvasta a levelemet. Ez állt benne:
"A vúsani tündér átadta nekem az Ön levelét. Háromszor is elolvastam, közben mintha hallottam volna kedves hangját. Egyszerre sírtam és nevettem, a szívem majd kiugrott a helyéből... Rögtön szerettem volna válaszolni, de nem volt kivel elvitetni a levelet. És attól is féltem, hogy a herceg is megtudja... Állandóan Önre gondoltam. Szerettem volna elrepülni Önhöz, de az Ég nem adott szárnyakat; szerettem volna futni Önhöz, de a kapuban zord őrök állnak. Szomorúságom határtalan volt, állandóan sírtam, semmihez sem volt kedvem, semmihez nem volt erőm. Csak a könnyem folyt és napról napra fogytam. Attól félek, elsorvadok és nem látom többé Magát. De a halálom előtt szeretném az életemet elmesélni. Ez a levél elmond mindent, amit élő szóval nem sikerült.
Délen születtem. A szüleim a többi gyereküknél is jobban szerettek, szabadon játszhattam és kószálhattam mindenfelé. Egész nap az erdőben voltam, a folyóparton futkároztam, óriás tölgyfák árnyékában játszottam. A barátaim pásztorok, földművesek, halászok és favágók gyerekei voltak. Apám tanítgatott engem a három helyes viszonyra43, a Tang-kori poétikára. Azt mondták, nagyon okos vagyok.
Tíz éves gyerekként kerültem a királyi udvarba, el kellett válnom a szüleimtől, a testvéreimtől. Én sehogyan se akartam az udvarban maradni, ezért mindent másként csináltam, mint ahogy előírták: nem fésülködtem és nem mosakodtam, tépett ruhában jártam és kint aludtam a parkban. Azt akartam, hogy küldjenek haza. Az udvari léhűtök meg forgolódtak körülöttem és azt mondták: "Milyen gyönyörű virágocska nyílt a herceg kertjében!"
A királyfi hitvese megkedvelt, mintha az édeslánya lettem volna, s a királyfi sem úgy nézett rám, mint valami egyszerű szolgálólányra. Nem akarok dicsekedni, de igaz: nem volt senki az udvarban, aki idegennek tartott vagy nem szeretett volna. Azt követően pedig, hogy elmélyedtem a tudományokban, a rímelés mesterségében és elsajátítottam a helyes viselkedés szabályait, már tiszteltek is.
A Nyugati Palotába történő költözésünk után csak a komungo és a versírás jelentett számomra örömet. A herceg meghívását elnyert híres költők művei már nem nyerték el a tetszésemt. De nem sikerült bekerülni a köreikbe ünnepelt költőnőként - remeteségre voltam kárhoztatva...
Nagyon nehéz volt, nem tudtam, mitévő legyek. Előfordult, hogy meggyújtottam a mécsest, leültem szőni vagy hímezni, aztán hirtelen ledobtam mindent, széttéptem, amit
varrtam, kifutottam a parkba és ott futkostam, mint valami őrült, letapostam a pázsitot, letéptem a virágokat...
A múlt őszön megláttam Önt; olyan volt, mint egy délceg isten, aki lejött hozzánk a földre. A sors megajándékozott a szerelmével, hiszen ecsetjéről a tus cseppje egyenesen a szívemet találta el.
A kinti életben megszokott dolog: ha egy lány találkozik a néki tetsző férfival, a felesége lehet... Ha szerelmesedet éjjel, álmodban látod először, aztán pedig ébren is, az már nem egyszerű találkozás, hanem maga a sors! Nem ismertem közelebbről férfiakat, de az Ön jáde-arca, mégha soha nem is láttam, mindig előttem ragyogott. Hiába énekel a kakuk a fán vagy pattog a lombokon az eső, hiába, mert semmit sem hallok. A zsenge fűből gyönyörű pázsit lesz, az égen fantasztikus alakú felhők úsznak, hiába, mert semmit sem látok. A kertben vagyok vagy a szobában - mindegy, mert egyre csak Önre gondolok.
De hiszen Ön is szeret engem, ugye? Még ha meghalok is és soha nem láthatom többé, a szerelmem túlél engem, mert a szerelem örök, mint a világmindenség.
Ma a közös sétánkat használtam fel, hogy láthassam. Barátnőim már messze járnak, sietnem kell, hogy utolérjem őket.
Önnek ajándékozom a szívemet, ez a levél tanúsítja. Isten Önnel!"
A levél véghetetlen szerelmemről és végtelen bánatomról szólt. Csak a szerelem kölcsönözheti azt a bátorságot, ami a megírására és továbbítására ösztönzött.
Este, amikor a kirándulásról visszatértünk, kimentünk a parkba. Szook egy verset rögtönzött ott és felovasta nekem. A költemény nagyon megrázott, mintha jövendölést olvastam volna ki belőle...

A folyónak másik partján
The'uldong szép szentélye áll;
Oltár fölött felhő ragyog,
Kilenc kapu kinyitva vár44.

A fűz búját de fájlalom,
Örök harcát szél-herceggel,
A szél nappal meghúzódik,
Éjjel megint tördelné el...

Szook után Csaran szavalta el a versét, aztán pedig Picshi és Ognjo. Mindegyikük verse nagyon fájdalmas hangulatú volt.
Másnap ismét kiszöktem a jósasszonyhoz, aki nagyon hűvösen fogadott: hátat fordított és az egész beszélgetés során még a fejét sem fordította felém. Kim csinsza is ott volt és szomorúan bámult rám.
Lehúztam a gyűrűmet és a kedvesemnek nyújtottam.
- Nagyon boldog vagyok, hogy ismét láthatlak. De szomorú is vagyok, ha rád nézek: olyan levertnek látszol! Mi történt? Tudhatja: az én hűségem kiállja a legnehezebb próbát is, és ennek zálogául ím, átnyújtom Önnek a gyűrűmet!
Nem tudtam parancsolni patakzó könnyeimnek. Odaléptem hozzá egész közel és a fülébe súgtam:
- Most a Nyugati Palotában lakom. Ha sikerülne bejutnia oda az éj leple alatt, kettesben lehetnénk...
Este, a második örségváltás idején vendégeink érkeztek a Déli Palotából: Szook és Pigjong. Kérték, hogy bocsássam meg a tegnap esti verseiket.
- Ne vedd a szívedre, Unjong nővérünk, - mondták. - Csak tréfának szántuk, nem akartunk megsérteni. Bocsáss meg, szépen kérünk!
- A verseitek - a minket megosztó ellentétek gyümölcsei -, felelte Csaran. - Hasonló megtörtént valamikor még Niu Szeng-zsu és Li Cung-ming között is45. Minderre azért kerülhetett sor, mert fogolyként élünk, soha senkit sem látunk. Komungón játszunk, énekelgetünk, verselgetünk - itt ebből áll az egész élet! Börtönünk abalakain túl virágok nyílnak, dalolnak a madarak. Emlékezzetek csak: Reggeli Felhőcske tündér volt, de még ő is megoszthatta fekhelyét Huaj-vanggal! Hszi-Vang-mu, a tündérkirálynő lakomákon vehetett részt!46 A nőnek ez a természetes sorsa, rendeltetése! Miért kell itt bezárva elfonnyadnunk, hűségesnek lenni valami ismeretlennek, mint Heng-o47 tette? Hát nem az a boldogság, hogy szeretünk egy húsvér férfit és és feláldozunk mindent ezért a a szerelemért?!
Szook és Pigjong az izgalomtól kipirultan felelték:
- Mi is úgy vélekedünk, ahogy te, Csaran! Köszönjük, hogy kimondtad helyettünk is!
Felálltak, mélyen meghajoltak és távoztak.
Elmeséltem Csarannak a találkozást a szerelmemmel és a tanácsát kértem.
- Segíts, mit tegyek? Megesküdtem neki, hogy csak őt fogom szeretni. Holnap vagy holnapután megpróbál bejutni ide, hozzám. De az igazat megvallva, félek...
- Mit is tanácsolhatnék? - nevetett fel Csaran. - A szobát nem vastag ajtó, csak egy vékony selyemfüggöny takarja, az ágyon puha párna vár, az asztalon bor kínálja magát. Már csak a barát hiányzik...
Azon az éjszakán hiába vártam őt. Biztos voltam, hogy csak azért nem jött, mert nem tudott bejutni és csüggetegen ballagott haza.
Kim csinszának volt egy Thugi nevű szolgája, ravasz és ügyes fickó. Látván, hogy gazdája búnak ereszti fejét és napok óta alig eszik, térdre hullott előtte és úgy jajongott:
- Megszakad a szívem, gazdám, hiszen látom, elemészti magát a bánattól!
A szerelmem elmesélt mindent neki. Thugi rögtön talpra ugrott.
- Miért nem mondta el korábban? Szempillantás alatt elrendeztem volna a dolgokat.
Azon nyomban összeeszkábált egy kötélhágcsót: összehajtva nem nagyobb egy kisebb szőnyegnél, de szétterítve több mint három kil48 hosszúságú.
- Itt eme hágcsó. Vigye magával, gazdám, jó lesz ez valamire.
Kim csinsza először kipróbáltatta vele a kötéllétrát. Thugi széthajtogatta, egy magas falon átdobta, majd könnyedén átmászott azon. A szerelmem igen elégedett volt.
Thugi megint összehajtogatta a létrát és egy vastag harisnyát adott a gazdájának.
- Húzza fel, uram, akkor senki sem hallja meg a lépteit.
Kim csinsza a gondos előkészületek után elindult a palota felé. Könnyedén átjutott a kerítésen és átosont a parkon. Senkit sem látott a közelben. Hirtelen könnyű lépteket és egy verseket szavaló női hangot hallott meg. Kim csinsza kilesett a bokrok közül és az ösvényre pillantott. Nevetés hangzott fel és valaki így szólt hozzá:
- Jöjjön, bújjon már ki végre!
Szerelmem előjött a bokrok mögül és tiszteletteljesen meghajolt.
- Csodás zenét hallottam kintről, ez hozott ide - bocsásson meg!
- Már vártuk, uram, - felelte a női hang. - Vártuk türelmetlenül, mint aszálykor az enyhet adó esőt. Nagyon örülünk, hogy eljött. Legyen a vendégünk!
Kim csinsza csak ekkor látta meg Csarant...
Kitártam az ablakokat, felhúztam a selyemfüggönyöket, gyertyát gyújtottam. Aztán illatos füveket dobtam a tűzhelyre, az asztalra tettem Li Fang írásait49, leültem és vártam őt...
Kim csinsza sápadtan az izgalomtól felsietett a lépcsőn és benyitott a szobámba.
Felálltam, mélyen meghajoltam előtte és elésiettem. Megöleltük egymást, majd leültünk egymással szemben. Csaran bort és ritka gyümölcsöket tett az asztalra. Amikor már harmadszor járt körbe a boroskancsó, szerelmem azt kérdezte, hány óra.
Csaran elmosolyodott, leeresztette a függönyöket, kiment és behúzta maga mögött az ajtót.
A kedvesem csak pirkadatkor távozott, amikor már szólt a madárdal a kertben.
Attól a naptól kezdve minden este belopózott és csak reggel ment el. Egy nap sem maradt el. Szerelmünk egyre erősebb lett, a szívünk egy ütemre dobbant.
A kertben Kim uram léptei egy új ösvényt tapostak ki, ezt látván a lányok a fejüket csóválták és azt mondták, hogy Kim csinsza nagyon óvatlan...
Egyik este a kedvesem megjegyezte, hogy az öröm és boldogság nem lehet végtelen, és elkerülhetetlenül követi a baj és szerencsétlenség. Attól fogva ismét bánatosnak látszott.
- Segítettem, s ezzel megoldottam a gondjait, kedves gazdám. Ön viszont eleddig még nem jutalmazott meg a fáradságomért.
- Majd, majd -, nevetett Kim csinsza. - Nem feledkezem meg rólad. De most hagyjál magamra!
- Látom ám, hogy uramat megint gyötri valami -, váltott témát a szolga. - Mi történt? Nem segíthetnék megint?
A gazdája elmondta, mi a gondja:
- Amikor nem látom a kedvesemet, fájdalom gyötör, amikor vele vagyok, állandóan az jár a fejemben, hogy bűnös dolog, amit csinálok. Nem tudom, mitévő legyek.
A szolga felnevetett.
- Miért nem rabolja el őt és veszi feleségül?
Kim csinsza elgondolkozott. Még aznap éjjel elmondta nekem a szolgája ötletét.
- Thugi ravasz és ügyes fickó, segít majd nekünk. Beleegyezel?
Én, természetesen nem ellenkeztem.
- Az én szüleim tehetősek -, mondtam. - Amikor az udvarhoz jöttem, sok értékes ruhaneművel és ékszerrel ajándékoztak meg. Nem beszélve a sok értékes holmiról, amit
a hercegtől kaptam. Ezt mind magunkkal vihetjük. Csak jó lovak kellenek, és senki nem ér utol minket!
Hazatérve Kim csinsza megtanácskozta a dolgot a szolgával. Thugi igen megörült a hírnek:
- Van nekem tizenhét cimborám, mind nagyon bátor és hűséges. Ha verekedésre kerül sor, még az ördögnek is nekimennének!
Megkezdtük a szökés előkészületeit. Éjjelenként számbavettem és csomagoltam az értékeimet. A hetedik éjszaka eljött értünk Thugi:
- Van egy kis gond. Ezeket az értékes holmikat veszélyes lenne a gazdám házában tartani, ott könnyen megtalálhatják. Az én viskómban meg a szomszédok szimatolhatják ki. A legjobb lenne, ha a hegyekben elásnám. Mit gondol, kedves gazdám?
- Rendben van, de légy nagyon óvatos. Hiszen, ha valaki más megtalálja és elviszi, akkor engem meg téged, mind a kettőnket tolvajnak hisznek majd.
- Elégé dörzsölt vagyok én, uram -, vihorászott a szolga -, meg aztán a barátaimmal is megtanácskozom. Van egy jó késem is, - éjjel nappal nálam van ám. Jaj annak, aki átver engem! Kivájhatja a szememet, uram, ha az értékeiknek valami baja esik! Levághatja a kezemet, lábamat!
Magában persze Thugi egészen mást gondolt: elrabolja a vagyonunkat, aztán megöli a szerelmemet, engemet pedig a magáévá tesz. Mi nem is sejtettük, mit forgat a fejében.
A herceg már régóta dédelgette magában a gondolatot, hogy parkban egy új pavilont építtet és a falát neves költők verseivel ékesíti majd. A pavilon végül felépült, de e királyfi sehogyan sem talált odaillő idézetet. Eszébe jutott Kim csinsza és megkérte őt, hogy írja meg a szükséges sorokat. A kedvesem örömmel teljesítette a megtisztelő kérést. A költemény, amit írt, a pavilon és a park összhangját dícsérte és formailag is kifogástalan volt.
A herceg megdicsérte. Azt mondta, hogy Kim csinsza verse Vang Vej50 műveire emlékezteti őt és méltó arra, hogy a pavilon falát díszítse. Kétszer, háromszor is elszavalta, de hirtelen megállt az egyik sornál: "Átrepülve kerítésen, énekelek, én szépségem" - és elgondolkozott.
Kim csinsza sietősen felállt, meghajolt és engedélyt kért a távozásra. A herceg intett és megparancsolta a szolgáinak, hogy kísérjék ki.
Aznap éjjel a kedvesem riasztó híreket hozott.
- Még ma meg kell szöknünk! A herceg gyanút fogott a versem miatt. Ha nem hagyjuk el sietve az udvart, mind a ketten elvesztünk!
De nekem is volt aggodalomra okot adó közlendőm.
- Múlt éjjel egy vad arcú emberrel álmodtam. A hunok vezérének mondta magát és azt mondta, hogy a sors már régen kiszemelt engem az ő számára, és vár engem egy óriási várban. Ekkor felsikoltottam és felébredtem. Ez az álom rossz előjel.
- Butaság! Hogy lehet álmoknak hinni?
- Az óriási vár a királyfi palotája, a hun vezér pedig Thugi, mondja az álom. Megbízik-e, uram, teljes mértékben a szolgájában?
- Az én szolgám a világon mindennél jobban szereti a pénzt. De hűséges hozzám: nem segített-e bejutnom a palotába? Miért segített volna akkor; azért, hogy később eláruljon?
Mit mondhattam volna erre?
- Rendben van, vegyük hát igénybe a segítségét, ha megbízik benne jó uram - mondtam. - Most elbúcsúzom Csarantól, drágább ő nekem, mintha az édestestvérem volna.
Behívtam a barátnőmet, leültünk hárman és én elmondtam neki, hogy szökni készülünk. Ő csóválta a fejét.
- Annyira örültetek, hogy végre egymásra találtatok, most meg azt sütöttétek ki, hogy végeztek magatokkal? Két hónapja éltek itt szerelmes boldogságban, most meg elfutnátok? Jól tudod: a herceg nem közömbös az irányodban - hogyan is hagyhatnád el az udvart?
A hitvese is kedvel téged - még egy ok, hogy nem mehetsz el! Ha megszöksz - a királyfi haragja szegény szüleid fejére száll, és ostobaságod miatt a Nyugati Palota összes udvarhölgye lakolni fog. És hová is futhatnál? Az égre nem költözhetsz, a föld alá sem. Ha elfognak, nemcsak te egyedül bűnhődsz majd! Az álmod nem lehetett véletlen! Ne gondoljátok, hogy én arra akarlak titeket rábeszélni, hogy ölbetett kézzel várjátok a sültgalambot. Ha kicsivel is ostobább és csúnyább lennél, a herceg nem tartóztatna már sokáig. Ha beteg lennél és sokáig nyomnád az ágyat, akkor visszaengednének egy idő után a szüleidhez.

Gondolkozzatok egy keveset, hogy felemelt fővel távozhassatok és nyugodt életet élhessetek! Nem támogatom a terveteket, mert csaláson alapul!
A kedvesem megértette, hogy Csaran szavai megzavarták a lelkemet. Mély sóhajjal felállt, meghajolt és szótlanul elment.
A herceg a palota egyik termében velünk beszélgetve múlatta az időt. Este volt, gyertyák tucatjai lobogtak fényesen. A királyfi kérésére valamilyen témára verset kellett írnunk. Miután elolvasta mindet, így szólt.
- A versek napról napra jobbak, s ez örömmel tölti el a szívemet. Egyesegyedül Unjong verseiben érzek valami mély fájdalmat. Emlékszem, már régebben is ilyenek voltak a művei. Miért ez a nagy bánat? Csak nem Kim csinsza az okozója? Az ő utóbbi versei nagyon emlékeztetnek a tieidre...
Sírva fakadtam:
- A fenséges úr nem első ízben fog gyanúba. Hogy nem haltam meg a szégyentől, annak az oka csakis az volt, hogy szerettem volna megérni huszadik évemet és még egyszer látni apámat és anyámat. De már nincs mire várnom, megváltás lesz számomra a halál!
A hosszú selyemsálamra hurkot csináltam, majd a nyakamra helyeztem... Csaran odarohant. Kicsavarta a kezemből a sálat és a király elé vetette magát.
- Fenséges úr, ne engedje, hogy szegény kislány ilyen ostoba módon végezzen magával! Ha ő meghal, soha nem veszünk a kezünkbe ecsetet és soha nem írunk verseket!
A királyt nagyon megzavarta kétségbeesett lépésem. Természetesen nem kívánta a halálomat. Megparancsolta Csarannak, hogy vezessen ki. Mindegyikünket értékes selyemmel jutalmazott, majd visszavonult a lakosztályába.
Attól a naptól kezdve abbamaradtak a kedvesem látogatásai. Súlyos lelki válság gyötörte és állandóan feküdt. Arca állandóan könnyben ázott. Mindent elmondott Thuginak, hogy mi történt a palotában. A szolga erre így szólt:
- Nincs mit tenni, ha úgy gondolja, ideje meghalnia, csak feküdjön egy koporsóba és várja a halált. De nincs olyan fehérnép, akinek a kedvéért én ilyenre hajlandó volnék. Az lenne a legjobb, ha beosonna a palotába, befogná a kislány száját és ide vonszolná!
Aznap éjjel Kim csinsza eljött hozzám.
Beteg voltam, ezért Csaran fogadta. Bekísérte hozzám, leültünk egymással szemben, bort töltöttem, és miután szótlanul megittuk, egy lepecsételt levelet nyújtottam át neki.
- A mai nap szerelmünk utolsó napja, a mindkettőnket kötelező eskü utolsó napja. Tessék, a levelem, mi már többet ebben az életben nem találkozhatunk…
Kedvesem átvette a levelet. Felállt, hosszú, nagyon hosszú ideig nézett rám, azután az öklével a mellére csapott, felzokogott és kirohant a szobából. Csaran, arcát két kezével eltakarva, csendben sírdogált.
Kim csinsza otthon feltépte a levelet. Ez állt benne:

"Alázatos szolgálónője mélységes tisztelettel köszönti Kim urat!
Bocsássa meg, hogy megzavartam a lelke nyugalmát és szerelmet ébresztettem Önben. Én már régebben megbocsátottam Kelmednek - ugyanezért. Hosszú ideig sóvárogtunk egymás után, akadt néhány boldog óránk és éjszakánk. Szerelmünket, amely végtelen, mint az óceán, szavakkal lehetetlen kifejezni. Mindez az Ég rendelése volt.
Kettőnk kapcsolatáról tudomást szereztek az udvarban, s a herceg keserű szavakkal tett célzást viszonyunkra, ezért meg kell halnom. Csak egyvalamiért könyörgök Önnek: ne gyötörje magát sokáig a halálom után, igyekezzen elfelejteni. Kelmed fiatal és tehetséges, foglalja el magát a tudományokkal, nősüljön meg, tegyen idős szülei kedvére. Adja el az Önre bízott ékszereket és egyebeket, s az értük kapott pénzt ajánlja fel Buddhának.
Hiszek abban és remélem azt, hogy szerelmem megóvja Önt a halálom után is."

Végigolvasván a levelet Kim csinsza eszméletlenül rogyott össze. Szolgája odafutott és magához térítette.
- Mi történt, gazdám? Rossz hírek már megint?
Kim csinsza erőtlenül suttogta.
- Vigyázz nagyon Unjong kisasszony holmijára. Megígértem, hogy eladom és a templomnak adom az értük kapott pénzt.
"Ha a leányzó meghal, enyém a kincs!" - gondolta a gonosz szolga, s a fal felé fordulva elégedetten vigyorgott.
A gazdája semmit sem vett észre.
Eltelt néhány nap. Thugi elhatározta, hogy végrehajtja a tervét. Megszaggatta a ruháit, az öklével beverte az orrát, a kiömlő vérrel bemázolta az arcát, s így rohant jajveszékelve urához.
- Segítség! Segítség! Rablók!
Gazdája előtt a földre zuhant és összefüggéstelenül kiabált tovább.
Kim csinsza nagyon megrémült: ha Thugi meghal, nem tudhatja meg tőle, hol van elásva a sok drága holmi. Ott tüsténkedett a szolga körül, gyógyfüveket szagoltatott, bort itatott vele, majd ízletes húsételekkel etette…
Több mint tíz napig hevert Thugi az ágyban, s úgy tett, mint aki még mindig nincs teljesen magánál. Végül megunta már az ágyban heverészést, hirtelen magához tért és beszélni kezdett.
- Egy kosárban cipeltem a holmit, hogy a hegyekben elrejtsem. Hirtelen rablók rontottak rám a késeikkel hadonászva. Mit tehettem volna? Oda kellett adnom az átkozottaknak mindent - alig bírtam tőlük megszabadulni. Majdnem otthagytam a fogamat egy idegen asszony kincsei miatt!
Még hosszú ideig verte öklével a mellét, toporzékolt és szórta az átkokat...
Kim csinsza miközben hallgatta a szolgát, megsejtette, hogy valami nincs rendjén. Követte Thugit, s mikor az elment otthonról, fenekestül felforgatta a viskóját, hogy ráleljen a drága holmira. Csak két arany hajcsatot és egy ékes keretbe foglalt kézitükröt talált. Rögtön a bíróságra akart futni, de meggondolta magát, hiszen akkor napvilágra kerül a szökési tervük is. Megfogadta, hogy megöli a gazembert, ám eszébe jutott, hogy a szolga sokkal erősebb nála. A kedvesem arra a következtetésre jutott, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha nem csinál semmit.
Az álnok lelkű Thugi, amikor hazatért és meglátta a felfordulást, rájött arra, hogy gazdája tolvajlással gyanúsítja. Lélekszakadva rohant a kerületi elöljáróhoz és ott a következő történetet adta elő:
- Egyik nap, hajnaltájt, a palota mentén haladva észrevettem, hogy valaki mászik át a falon. Rögtön gondoltam, hogy csak egy tolvaj lehet és bősz csatakiáltással a nyomába eredtem. A fickó, terhét ledobva elfutott. Mi mást tehettem, hazavittem a csomagot. Arra gondoltam, hogy a tolvaj majd kutat utánam és akkor könnyű lesz lefülelni. A gazdám, aki nagyon gyanakvó természetű ember, fenekestül felforgatta a szobámat és tolvajnak nevezett. Én rögtön megmondtam neki, hogy semmi értékes nincs a csomagban, csak két arany hajcsat meg egy kézitükör. Megfenyegetett, hogy megöl, mert gazember vagyok. Most menekülök előle. Kérem, szolgáltasson igazságot!
Az elöljáró úgy vélte, a szolga szavai az igazságot tükrözik és jóindulatot mutatva faggatta tovább:
- Dehát ki a te gazdád? Miért bánik ilyen gorombán veled?
- A gazdám fiatal tudós, verseket is ír. Hamarosan leteszi a vizsgáit, hogy hivatalt kaphasson. Viszont nagyon alattomos ember, nehéz vele kijönni. Ha a herceg udvarában összeefutnának, uram, vigyázzon nagyon vele!
Thugi ezután részletesen elmondta az elöljárónak szerelmünk történetét, természetesen azt sem elhallgatva, hogy szökni akarunk.
Az elöljárót néhány nap múlva fogadták az udvarban, ahol mindenről beszámolt az ottani barátainak. Azok rögtön futottak a herceghez a hírrel.
Iszonyú düh kerítette a hatalmába a királyfit, amikor végre megtudta fura viselkedésem igazi okát. Azonnal kiadta a parancsot, hogy a Nyugati Palota összes hölgyét megkötözve vigyék a kertbe és hívják a hóhért.
- Sorban korbácsold meg őket, egyiket se kíméld! - parancsolta a herceg. - Verd őket, amíg ki nem lehelik becstelen lelküket! Megpróbáltak becsapni engem!
Mi moccanni sem mertünk.
- Engedje meg, fenség, hogy egy szót szólhassak, mielőtt meghalunk! - könyörgött Unszom.
A királyfi valamit morgott az orra alatt, mire Unszom felbátorodott:
- A szerelem az élet rendelése, a jin és jang erőinek egyesülése! A szerelem hatalma előtt mindenki tehetelen, legyen bár fatal vagy öreg, okos vagy ostoba, gazdag vagy szegény. Mióta az ön palotájában élek, rettentő magányos vagyok. Már nem örvendeztet a tavaszi virágnyílás, a holdtölte fényessége. Minden, ami jó, kihúnyt bennem. Szilvával dobálom a kerti madarakat, ha párosan látom őket; leengedem a szobám redőnyét, nehogy a csivitelő fecskefiókák berepüljenek. Irigyen és gyűlölöködve lesem a szabadon szálló madarat, a fészküket - íme ez lett belőlem!
A kerítésen kívül pedig ott az igazi emberi élet, a nevetés! Száz vagy kétszáz lépést sem kellene megtennem - és ott a földi boldogság! Csoda, hogy arrafelé törekedtem, hogy erre vágytam?! Semmit sem tehettem azonban annak érdekében, hogy elérjem ezt a boldogságot, mert rettegtem öntől, fenséges úr. És nemcsak én éreztem így - mind bűnösök vagyunk! Kivégeztethet minket, de a másvilágra tiszta lelkiismerettel megyünk!
Unszom befejezte, aztán az utolsó szó jogán Picshi következett.
- Az irányunkban tanúsított fenséges figyelmét nem volna szabad hazugsággal megtéveszteni. Úgy érzem, mindnyájan tiszta lelkiismerettel állunk itt a színe előtt! Verselgetés, játék a komungón, énekelgetés - ez minden, amit megengedhettünk magunknak. És milyen szennyel próbálnak most beszennyezni! A legjobb lenne élve eltemetni minket, mert a halálunk igazol majd a fecsegők rágalmaival szemben!
Ognjo lépett előre:
- A fenséges úr úgy döntött, hogy meg kell halnunk. Bár semmiben nem érzem bűnösnek magamat, kész vagyok meghalni a többiekkel együtt: ha a tűz felemészti az erdőt, a fákkal együtt az értéktelen gaz is odavész. Jöjj hát, hóhér!
Ognjo szeretett volna mondani valamit, de Csaran közbevágott.
- Mindenben, ami történt, csak én vagyok a bűnös és mindent el akarok mondani!
A fenséges úr valamennyi udvarhölgye egyszerű családból származik. Apánk nem Sun császár, anyánk nem O-huang és Nü-jing!51 De vajon a férfi és a nő szerelme értéktelenebb-e akkor, ha nem a legfelsőbb körökből származnak? A Csou-dinasztia Mu vangja az Ég fia volt, de egész életében csak a szerelem járt az eszében!52 Hsziang-jü53 rettenthetetlen hadvezér volt, de patakokban folyt a könnye, amikor el kellett válnia a szépséges Jütől. Miképpen lenne helyénvaló tehát, hogy a fenséges úr megfosztja a szerelem gyönyöreitől Unjong barátnőmet? Hiszen a fenséges úr fogadta a jelenlétünkben Kim csinszát, bár ez korábban nem volt szokás; sőt még azt is elrendelte, hogy Unjong adja át a tust a férfivendégnek. Unjong szenvedett a magánytól, csoda-e, hogy megszerette ezt a fiatalembert? A szerelem nem hozott a számára boldogságot. Annyira beteg, hogy sem varázsszerek, sem orvosságok nem menthetik meg őt. A fenséges úr talán nem sajnálja a szerencsétlent?
Ó, bárcsak méltóztatna megengedni, hogy találkozhasson a szerelmesével, hogy elhagyhassák az udvart, hogy egy pár lehessenek örökre - talán ez visszahozhatná őt az életbe!
Igen, Unjong megszegett minden tilalmat. De ez nem az ő bűne, hanem az enyém! Én segítettem, hogy találkozhasson Kim úrral, én segítettem őket mindenben! Mind a ketten készek vagyunk a halálra. De az igazság a mi oldalunkon van! Könyörgök, fenséges úr, vegyék az én életemet, de kegyelmezzen a barátnőmnek!
Odaálltam Csaran mellé és amikor befejezte, én folytattam.
- A herceg mindig kegyes volt irányomban, de én nem maradtam hűséges hozzá: ez az én legfőbb bűnöm. Legutóbbi versem kiváltotta a fenséges úr gyanúját, kikérdezett engem, és én válaszul hazudtam, - ez az én másik bűnöm. A Nyugati Palota hölgyei semmiről sem tudtak, semmiben sem bűnösök és most mégis miattam szenvednek - ez az én további megbocsáthatatlan bűnöm. Hogyan élhetnék tovább ilyen bűnökkel terhesen? Ha pedig a fenséges úr mégis megkímélne a haláltól, akkor én végzek majd magammal!
Az udvari irnok minden szavunkat sebesen jegyezte. A herceg elvette tőle a feljegyzéseket és figyelmesen végigolvasta. Az egyik lapot félretette, ez Csaran szavait tartalmazta. A királyfi ezt a lapot kétszer is elolvasta, s ekkor a tekintete már kevésbé volt szigorú.
Visszavonta a kivégzési parancsot. Megparancsolta hogy vonuljak vissza a szobámba és várjam a sorsomat meghatározó további rendelkezéseit. A többi udvarhölgyet háborítatlanul elbocsátotta.
Aznap éjjel a selyemsállal felakasztottam magamat.

A fiatalember és a lány bánatos gyöngédséggel pillantott egymásra. Unjong megérintette kedvesét:
- A többit mesélje el kegyelmed.
Rjujong most Kim csinsza szavait hallgatta.
- Unjong halála mélységesen elszomorította az udvar népét, hiszen nagyon szerették őt. A gyászos hír hamarosan elterjedt a városban, én is megtudtam végül. Elmondhatatlan, mit éreztem.
Eltemették a kedvesemet, megülték a halotti tort. Tudtam, hogy a sorsom eldőlt.
Ahogy az ígéretem kötelezett, eladtam az arany hajcsatokat, a tükröt, vettem negyven szom54 rizst és a Háborítatlan Nyugalom templomának adományoztam.
Tiszta, jéghideg vízzel megmosakodtam, Buddha szobra előtt kétszer mélyen meghajoltam… Aztán illatos gyertyákat gyújtottam és imába fogtam:
- Irgalmas Sákjamuni! Leborulok elébed és sírva esedezek hozzád: támaszd fel a szerelmemet, az én Unjongomat! Add meg nekem, a méltatlannak, hogy rátalálhassak ismét, s egyesülhessünk!
Százszor leborultam Buddha előtt, majd hazatértem.
Attól az időtől kezdve elfelejtettem a földi dolgokat, csak ültem egyedül a szobában és a szerelmesemre gondoltam…

A fiatalember félbeszakította elbeszélését. Arcáról patakzottak a könnyek. A lány szintén zokogott, kezébe temetve arcát.
Rjujong vigasztalni próbálta őket:
- Ne szomorkodjanak, hiszen ismét együtt vannak! A kívánságuk teljesült! Vagy az a baj, hogy nem a földi világban élhetnek?
- Nem -, felelte Kim csinsza -, nem ez bánt minket. Hiszen a sírontúli világ örömei semmivel nem maradnak el a földi lét örömei mögött! Amiatt búsulunk, hogy el kellett válnunk a földi világtól anélkül, hogy vágyaink teljesülhettek volna. Az bánt minket, hogy visszatérhettünk ugyan arra a helyre, ahol egykor éltünk, de azt kell látnunk, hogy itt minden megváltozott. A herceg régesrég halott, a csodálatos palota romokban, a parkban csak a madarak rikoltoznak, embernek semmi nyoma… Egy rettenetes csapás mindent elpusztított köröskörül. Csak a virágok árasztják bódító illatukat úgy, mint régen és szabadon burjánzik a fű. A természet változatlan, de ember sehol…
- Önök a haláluk után az Ég lakói lettek?
- Azok voltunk korábban is. Valamikor régesrégen, amikor a Jáde császárnak szolgáltunk, az Ég Ura a kertjébe küldött minket, hogy hozzunk a varázserejű barackból. Sokat szedtem belőle, de az egyik gyümölcsöt titokban Unjongnak adtam. A császár, mikor rájött erre, kiűzött minket a földi világba, ahol tengernyi szenvedés várt reánk. Az égi uralkodó végül megbocsátott és visszarendelt magához. Ma kegyesen megengedte, hogy szél röpítette szekerébe üljünk, s ellátogathassunk ide, ahol egykor földi életünket éltük…
A fiatalember megfogta Rjujong kezét.
- Ön az első ember, akinek minderről beszámoltunk. Megismerte az életünket, szerelmünk történetét. Higgyen nekem: kiszáradhatnak az óceánok, porrá válhatnak a kövek, de a mi szerelmünk nem múlik el soha! Elröpülhet sok ezer év, az ég örök feketévé, a föld lakatlan sivataggá válhat, de a mi szerelmünk nem változik!
Íme egy füzet. Ebben minden leírva vagyon, amit az előbb elmeséltünk. Ne mutassa meg senkinek, bizonyára kinevetnék túláradó érzelmeinket. Őrizze meg jól, tanulságul a későbbi koroknak, s akkor boldogok leszünk!
A fiatalember teletöltött egy poharat és fenékig kiitta. Tekintete elhomályosult. Közelebb húzódott a leányhoz, vállára tette a kezét és szavalni kezdett.

Fenn a telihold, e fényes tányér,
A színe csodás, festhetni vajon?
Zöld harmatcseppek hullanak le ránk,
Hószín ruhánkra, a szép tavaszon.

Unjong folytatta:

Az elhagyott kertben öreg fűz fonnyad el,
A tavaszi szélvész cibálja ágait,
Egyre gyakrabban idézi föl lelkem
Az elmúlt éveknek halovány árnyait.

Ismeretlen vándor, semmiből ki jöttél,
Itt éltünk mi együtt nagyon-nagyon régen.
Sírok csak éjjelente, semmi sem vigasztal,
Semmi sem csitítja szilaj szívverésem.

Rjujong is töltött magának és felhajtotta a teli poharat. Aztán töltött megint. Töltött harmadszor is. Elbódult, fejét egy kőre hajtotta és mély álomba merült…
Egy madár hangosat rikoltott - erre felébredt. Körülnézett: reggeli köd borította a tájat, hajnali fény derengett. A fiatalember és a lány nyomtalanul eltűnt, csak a füzet feküdt a vándorköltő feje mellett. Mélyet sóhajtott és szomorúan elindult a kertből.
Otthon egy ládikába rejtette a füzetet. Néha-néha elővette, olvasgatta - és akkor mindenről megfeledkezett a világon, az alvásról és evésről is. Még néhányszor ellátogatott oda, ahol a két szerelmessel összehozta a sors. Hogy aztán később mi lett vele, senki sem tudja.

Osváth Gábor fordítása

folytatás