Párnakönyv (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

PÁRNAKÖNYV
JAPÁN IRODALMI NAPLÓK A X–XI. SZÁZADBÓL
Fordította Holti Mária és Philipp Berta
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966

TARTALOM

Szei Sónagon: Párnakönyv (Philipp Berta fordítása) > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya

Ismeretlen szerző: Iszei történetek (Philipp Berta fordítása) > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya

Ki no Curajuki: Toszai napló (Holti Mária fordítása)

Micsicuna anyja: „Ökörnyál-napló” (Philipp Berta fordítása) > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya

Muraszaki asszony: Napló (Philipp Berta fordítása)

Takaszue leánya: Szarasina naplója (Philipp Berta fordítása) > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya

Szugavara no Takaszue lánya: Szarasina napló – Egy XI. századi japán nemesasszony önéletírása. Fittler Áron fordítása, Magánkiadás, Dunakeszi, 2018

Mayer Ingrid: Párnakönyv (részletek, jegyzetekkel és tanulmánnyal)
orpheus noster 2021.4. 101-112.

SZEI SÓNAGON: PÁRNAKÖNYV
ARTHUR WALEY BEMUTATÁSÁBAN
[Sei Shônagon: Makura no sôshi]
Fordította Philipp Berta
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966, 5-122. oldal

JAPÁN A TIZEDIK SZÁZADBAN

Amikor megjelent a Gendzsi regénye első kötetének angol fordítása, a kritikusok főként azt hangoztatták, hogy ez a mű egy roppantul fejlett, kifinomult civilizáció képét tárja elénk, melynek létezéséről mindeddig sejtelmünk sem volt. Úgy vélték, hogy az a különös társadalmi helyzet – a maga mindenben csupán az esztétikumot kereső szemléletével, nagyvilági módon fölényes erkölcsi felfogásával, határozottságtól, nyíltságtól való félelmével – nyilván hosszú és zavartalan fejlődés eredményét, vagy – mások szerint – egész korszakot kitevő hanyatlás betetőzését jelenthette.

És való igaz, hogy a Gendzsi regényében és Szei Sónagon udvarhölgy Párnakönyvében megrajzolt, a maga nemében páratlan civilizáció hihetetlen elszigeteltséget és nyugalmat tükröz. Japán a világ keleti szélén terül el, s helyzetét gyakran összehasonlítják Angliáéval; az utóbbi ugyan mindig is szoros kapcsolatban volt Európával, de megmenekült a közvetlen szomszédság legnagyobb veszélyeitől, tehát valójában, eszményi módon, „félig különállóan” létezett.

A hasonlat azonban kevéssé találó. Japán nyolcszorta messzebb fekszik a kontinenstől, mint mi Franciaországtól. A Csuzimai szorost nem lehet átúszni. A civilizáció egyes vívmányai azonban – a földművelés, a szerszámok, a háziállatok még a történelem előtti időkben, később pedig a kínai írásjegyek, a hindu vallás, a perzsa szövetek – mégis átjutottak a szoroson; ugyanakkor azonban, egy-egy kínai kalóztámadást nem számítva, Japán számára jóformán ismeretlen maradt az idegen invázió, mégpedig nem csupán azokban a régi időkben, de egészen a tizenharmadik századig, amikor a sikertelen mongol betörés lezajlott. Európában és az ázsiai kontinensen egyetlen darabka föld sem élvezett ilyen védettséget. Évszázadokon át mennyi, de mennyi had vonult át Franciaországon, Magyarországon, Lengyelországon, Turkesztánon, s ezalatt Japán teljes biztonságban élt! ennek eredményeként ott olyan kultúra sarjadt, melyet egyéb sajátosságain kívül az is jellemez, hogy nem kozmopolita. Róma, Bizánc, Ktesziphón, sőt Csangan is nemzetközi város volt. Kióto utcáin ellenben legfeljebb kuriózumként fordult meg néhány koreai vagy kínai. A tizedik századbeli japán ember számára Japán és Kína jelentette a világot. India félig-meddig mítoszok ködébe veszett, Perzsia pedig bizonytalanul ott lebegett valahol Kína és Japán között.

Tehát attól kezdve, hogy Heianban 794-ben megalapították a fővárost,1 egészen sajátos, intenzív és egységes civilizáció alakult ki, melyen egyetlen család, a Fudzsivara család uralkodott; ebben a társadalomban az összes ismeretek, minden tapasztalat és előítélet annyira azonos volt minden ember esetében, hogy közlendőik alaposabb megfogalmazására már nem is volt szükségük. Egy szófordulat, egyetlen homályos utalás, félig kimondott célzás, vagy az egyszerű szemlélő számára jóformán észre sem vehető gesztus már olyan varázslatos könnyedséggel terelgette ezt az arisztokratikus nyájat, akár az a hangtalan üzenet, mely a préri vadjain végighullámzik.

-----

1 Gyakran Kióto (főváros) néven emlegetik.

Teljesen esztétikai és mindenekelőtt irodalmi civilizáció volt ez. A történelemben példa nélkül áll, hogy ilyen rendkívüli műveltségű és eleven intelligenciájú népnél a tisztán szellemi természetű foglalatosságok annyira csekély szerepet játszanak. Leginkább az lep meg bennünket, hogy számukra a múlt nagyrészt üres lapot jelentett; nem utolsósorban vonatkozik ez Japán történetére, melynek mitológiai gyökerei is csupán az i. e. VII. századba nyúlnak le, és tizenöt évszázadon át mondaízű is maradt.

Igen, a régi japánoktól főként az különböztet meg minket, hogy bennünk mélységes kíváncsiság él a múlt iránt. Nálunk minden tanult embert valamilyen formában érdekel a történelem. Serény kereskedőember szaktekintélynek számíthat a burnótosszelencék, a Tudor-korbeli London vagy a kínai jádefaragások terén. Holmi eldugott falu lelkésze az eolitokról olvasgat, lányait pedig feledésbe merülő népi táncokat elevenítenek fel. A X. századbeli japán ember számára ellenben minden „régi” egyet jelent azzal, hogy elavult, bárdolatlan, kellemetlen. Érdemes látnivalónak csupán az minősül, ami imamekasi, azaz újdonságnak, modernnek számít. Sónagon és Muraszaki, amikor nagy ritkán idéz a régi költészet nagy gyűjteményéből, a Manjósúból, mindig mentegetőzve teszi, mintha az – komoly érdemei ellenére – szükségképpen bántaná a modern ember szemét. De azt sem érezték, hogy a jövő – mely mifelénk egyre több töprengést okozott az embereknek – bármi módon is érinthetné őket.

Hogy ennyire elmerültek a jelenben, valamint az a tény, hogy náluk a „modern” mindig dicsérő jelzőnek számított, nyomban és szembeszökő módon megkülönbözteti őket tőlünk. Szellemi passzivitásuk egyéb oldalait – hogy nem foglalkoztak matematikával, természettudományokkal, filozófiával, s még az a fajta műkedvelő töprengés is ismeretlen volt számukra, amiben a rómaiak kedvüket lelték – első pillantásra nem érezzük lényeges különbségnek. Igaz ugyan, hogy a modern Európának vannak természettudósai, filozófusai, de többségünk számára megnyilatkozásaik éppolyan érthetetlenek, akár egy láma varázsigéi; jobbára csak semmittevők vagyunk, bóbiskolunk gondolataik és alkotó töprengésük zakatolása mellett: nem értjük gondolataikat, és még kevésbé pattanhattak volna ki a mi agyunkból. Ha a korunkban folyó kutatómunkának csupán azokra volna hatásuk, akik megérteni is képesek, bizony nagyon is hasonló helyzetbe kerülnénk, mint a Heian-kor emberei. Ámde, furcsa módon, valami mégis belénk szivárog: eszmék, melyeket nem egészen értünk, megváltoztatják felfogásunkat, és annyira átalakítják gondolatainkat, hogy mélységesen igazat szólt az a társaságbeli hölgy, aki kijelentette: „Einstein olyan sokat jelent számomra.”

Tehát a régi japánok és köztünk nem csupán az a nagy különbség, hogy ők teljesen belefeledkeznek a múló pillanatba, de átfogóbb értelemben az is, hogy teljesen hiányzik náluk a szellemi háttér, s ez kultúrájuk teljesen esztétikai oldalait is valami furcsa módon felszínesnek mutatja. Ezek a szemre olyan végtelenül finom modorú és nagyvilágian okos férfiak és nők lépten-nyomon meglepetést szereznek nekünk, még egy és más olyan kérdésben is, ami sokkal inkább ízlés, mintsem ész dolga, és olyan együgyű naivitásba csapnak át, ami mesze túltesz a mi középkori korlátoltságunkon. Ez a bizonytalanság teszi a Heian-kort olyan furcsán ködössé, mondhatnánk, kétdimenzióssá: némelykor úgy érezzük, mintha egyes alakjait, kellékeit valami vékony, áttetsző papírból vágták volna ki.

A vallási szertartások nagy divatban voltak, de ezekre is főként az esztéta szemével tekintetek. A szent szövegek recitálása művészetnek számított, mellyel laikusok és papok egyaránt foglalkoztak. Művészi hozzáértés dolgában nagyon igényesek voltak, és az agyonzsúfolt buddhista szertartások kapcsán a Heian-kor hivőjét nem annyira önnön lelki épülése, mint a szertartásokat végző személyek művészi kvalitásainak felmérése érdekelte.

Némajátékok, élőképekkel tarkított felvonulások, körmenetek töltötték meg az udvari kalendáriumot. Az egyház rendezvényein érzett némi egzotikus ünnepélyesség, ugyanis egészen a X. századig az indiai buddhizmus újabb és újabb hullámban áradt szét, s ekkortájt sokkal kevésbé körülményesen jutott el Kínába, onnan pedig Japánba.

Ennek ellenére aligha túlzás azt mondani, hogy a Heian-kor igazi vallását a szépírás kultusza jelentette. Annyi bizonyos, hogy az ember megnyilvánulásaiból az írását fürkészték a legkritikusabban. Láthatjuk, hogy a kalligráfia szépségét nemcsak egyenértékűnek vették a személyes szépséggel, hanem erényként, nem is tehetségként emlegették, és ha a „jó” jelzőt egyénre alkalmazták, gyakran nem a magatartására, hanem a kézírására értették. A japán verses regényekben nemegyszer úgy kezdődik a szerelem, hogy valaki véletlenül megpillantja a hősnő keze írását; ha pedig a hős már előbb beleszeret hölgyébe, hogysem látta volna az írását, éppolyan aggódva várja annak első „keze nyomát”, ahogy a Viktória korabeli gentleman is gyötrődött, míg csak meggyőződést nem szerzett jegyesének vallási felfogásáról. Japánban éppolyan nélkülözhetetlennek tartották, hogy az imádott nő szépen írjon, aminthogy Mrs. Gladstone-nál is firtatni kellett, milyen nézeteket vall a püspöki szék utódlásáról.

Továbbá a régi japánok életében jelentékeny szerephez jutottak olyan művészetek, melyeknek létezéséről a Nyugat alig is tudott. Az illatszerek keverését például felénk jobbára kereskedelmi tevékenységnek tekintették, az ősi Japánban viszont éppolyan rangú művészetnek számított, akár a zene vagy a költészet.

Mindez azonban csupán hangsúlybeli különbséget jelent. Mert igaz, hogy a szépírás talán sehol sem állt ekkora, már-már vallással is felérő becsben, de Keleten mindenütt művészetként gyakorolták, sőt egyes korokban még Európában is nagyra tartották. Csak nemrég is, századunk kezdetén, a Dr. Bridges vezetése alatt álló kis iskola nagy rangra emelte a szépírást. Sőt, még az illatszerek égetését is – bár országunkban általában mellőzött foglalatosságnak számított – kísérletképpen űzték itt-ott, az ország olyan zugaiban, ahol valamiképp megbújhatott az északi férfiasság megsemmisítő bírálata elől.

Az is igaz, hogy a vallásnak pusztán esztétikai kultusza – Heianban ez volt az uralkodó – Európában is talajra lelt kivételes emberek szűk körében. Valóban, a buddhizmus – a maga rózsafüzérjével, keresztségével, tonzúrát viselő szerzeteseivel, apácáival, a maga mennyével, tisztítótüzével és poklával – első látásra igen hasonlít a katolikus vallásra. Mégis úgy vélem, hogy köztünk és a japánok közt (vagy köztünk és bármely keleti nép között) az alapvető különbség abban a nyilvánvaló, de minduntalan mellőzött tényben rejlik, hogy a japánok nem keresztények.

Buddhista felfogás szerint e látható dolgok világa, a maga összes fogyatékosságaival, egyidős Buddhával (Buddha nevét metafizikai, nem pedig históriai értelemben használva). Valójában ő maga ez a világ, és rajta kívül nem is létezik. Ennélfogva képtelenség őt vádolni a világ szomorúságaiért, gonoszságaiért. Csupán a keresztény ember (vagy pontosabban úgy mondhatnám, hogy bármely szemita vallás híve, hiszen ezekben mind jócskán megtalálni a muzulmán és a zsidó hit elemeit) alkotta meg magának a mindentudó, mindenható Lényt, a Jó megtestesülését. Ámde a világ, az ő alkotása, nyilvánvalóan gonosz. Nincs itt valami tévedés? Ez az imádott Lény talán tehetetlen a gonosszal szemben, vagy tudatlan, vagy éppen kegyetlen? Minden korban ilyen kérdések gyötörték a keresztény ember lelkét. A hivatalból elhangzó döntés, melynek elvetése eretnekségnek számított, nem elégítette ki: a konfliktus gyötrelemmé vált, s ez a nyugati embert a Kelet szemében oktalannak látszó nyugtalanságba, tevés-vevésbe hajszolta, amitől gondolatai kemény nyoszolyává váltak, és fel-felrettentették, hogy akár az utas, akit kényelmetlen szállása már hajnalok hajnalán továbbmenésre késztet, nemcsak újabb kalandoknak, de újabb felfedezéseknek is nézzen elébe, olyan szépségek felfedezésének, melyeket a reggeli álomba burkolózó Kelet nem ismert.

Felvetették már, hogy a régi japánoknak az a fő jellemzőjük, miszerint nem érzékelik a bűnt. Úgy vélem, helyesebb lenne azt mondani, hogy őket nem nyugtalanította a Rossz problémája. A bűn bizonyos érzékelése azonban biztosan megvolt bennük. Szüntelenül ott tátongott előttük a Pokol, mégpedig annak nem valami japán módra kifinomított változata, hanem igazi dantei inferno, melyet a maga könyörtelenségében ábrázoltak nemcsak a kolostorok, de a Császári Palota falán is, pedig ott előkelő, víg élet folyt. Az az időszak, amelyben Sónagon a könyvét írta, éppen olyan éveket ölel fel, amikor az emberek általános rémületben éltek eljövendő létük miatt. 985-ben jelent meg Esin Szózutól az Odzsó Jósú vagy Az üdvösség alapjai, melynek hátborzongató prédikálása a XII. században a Hónen Sónin meghirdette nagy demokratikus „újjászületésben”, XIII. században pedig Sinran tevékenységében csúcsosodott ki.

Habár Esin küldetése Japán vallási életében új korszak kezdetét jelezte, de hozott magával olyan politikai ellenáramlatokat is, amelyek végül is lerombolták a Heian-kor civilizációját.

Esin arisztokrata hívei közül a legjelentékenyebbek nem az uralkodó Fudzsivara családból, hanem az ennek vetélytársát jelentő Taira és Minamoto törzsből kerültek ki.2 Követői közül az egyik legbefolyásosabb ember a zabolátlan természetű Taira no Koremocsi volt. A Gendzsi harmadik kötetében szereplő Tajút, Tamakacura hencegő udvarlóját, Muraszaki valószínűleg róla mintázta. Koremocsinak egy földbirtok miatt vitája támadt a Fudzsivara család egyik tagjával, és mivel vesztésre állt az ügye, megleste és lemészárolta ellenfelét. Ennek a gyilkosságnak, mely teljesen büntetlen maradt, messze nyúló következményei lettek. A Fudzsivarákat évszázadokon át misztikus tekintély bástyázta körül. Hűbéri birtokok, címek, állami hivatalok – szemlátomást minden őket illette valami megmásíthatatlan végzés folytán, és minden igényükre csak bálványozó fejbólintás volt a válasz. De ekkor mindenki nagy csodálkozással döbbent rá, hogy ha vas ér egy Fudzsivarát, az is lerogy, „felfordul, akár egy barom, és bosszulatlanul odalesz”. Az említett esemény színtere a nagy sziget legészakibb része volt. Itt és a peremrészen sorakozó összes tartományokban gyengülni kezdett a Fudzsivarák hatalma. A nagy küzdelem a tizenkettedik század elején indult meg, de nem a civilizáció és a barbarizmus harcává vált – a Heian-kor túltenyésztet, dekadenstársadalmát ugyanis az összecsapás első szele elfújta –, hanem egy sereg egymással acsarkodó kalandor és kényúr küzdelmévé. És ahogy eljött a vasöklű militarizmus korszaka, a vallással szemben tanúsított régi, félig gyerekes, félig cinikus magatartást egyrészt a Hónen meghirdette mélységes paraszti hit, másrészt a Nó-játékok szenvedélyes miszticizmusa váltotta fel.

-----

2 Például Taira no Koremocsi és Minamoto no Micunaka. De nem kell erőszakolni ezt az elhatárolást, ugyanis Esint a császár anyja is támogatta, márpedig ő Fudzsivara volt.

A heiani udvar tizedik századbeli életét főként két dokumentumból ismerjük: Gendzsi regényéből, melyet Muraszaki Sikibu írt, és Szei Sónagon Párnakönyvéből. Az előbbinek mint dokumentumnak az a hátránya, hogy fikció. Muraszaki jobbára olyannak mutatja be a társadalmat, főleg annak férfitagjait, amilyennek szerette volna látni, nem pedig amilyennek valójában látta. Ábrándja szerint a szerelmes ember legyen talpig férfi, de őrizzen meg valamit barátnőjének, Szaisónak3 kedvességéből, bájából. Hogy valójában mennyire más volt az a világ, melyben élt, láthatjuk Naplójából, mely szerencsére szintén fennmaradt.

------

3 Lásd: Gendzsi regénye, Harmadik rész: Felhőkoszorú.

Ezzel szemben a Párnakönyv hűségesen rögzíti a tényeket, s minthogy terjedelmében tízszerese Muraszaki Naplójának, és tartalma is sokkal változatosabb, a szóban forgó korszakra vonatkozóan a legfontosabb dokumentumunkat jelenti.

Szei Sónagon, a Párnakönyv szerzője, 966-ban vagy 967-ben született; apja Kijohara no Motoszuke volt. A Kijohara törzset Temmutól, Japán negyvenedik császárától származtatták. Motoszuke ősei, számos nemzedéken át, a tartományi helytartó tisztes, de szürke hivatalát töltötték be. Viszont főként arról voltak nevezetesek, hogy rajongtak a tanulásért és az irodalomért. Toneri herceg, a család alapítója, a 720-ban befejezett Nihonginak, azaz Japán krónikájának egyik szerkesztője volt; egy másik ősük, a 837-ben elhunyt Nacuno, fontos művet szerzet, a Rjóno gigét, azaz A büntető törvények kommentárját; Sónagon dédapja, Fukajabu pedig a X. század elejének jellegzetes udvari poétája lett, akinek egy rövidke, elegáns verse ma is minden antológiában szerepel.

Motoszuke tartományi helytartói tisztet töltött be sorozatosan, de ő is leginkább mint költő, a költészet tudós ismerője nevezetes. Felolvasásokat tartott a Manjósú szövegének magyarázatával kapcsolatban, mert már akkor nehezen lehetett érteni ezt a régi versgyűjteményt, és ő is azok közt volt, akik összegyűjtötték a Goszensút, a második hivatalos antológiát. Utolsó helytartói posztjára, Bingóba, 986-ban nevezték ki. 990-ben meghalt.

Egy évvel később az akkor huszonnégy éves Sónagon szolgálatba lépett a kis Szadako császárnénál, aki egy évvel előbb érkezett az udvarba. A császárné, aki a főminiszternek, Fudzsivara no Micsitakának lánya volt, ekkor a tizenötödik évében járt; tíz évvel később meghalt gyermekágyban. Erről a 991-től 1000-ig terjedő időről szól a Párnakönyv.

A Párnakönyv részben emlékezéseket, részben napló alakban írt feljegyzéseket tartalmaz. a könyv szerkesztése nem az időrendet követi, hanem írója ilyen és hasonló főcímek alatt sorakoztatja fel mondanivalóját, mint „Kellemetlen dolgok”, „Mulatságos dolgok”, „Kiábrándító dolgok”; de gyakran felbomlik ez a rendszer, és önkényessé válik a témák egymásutánja.

Abban az időben elterjedt szokás volt valamiféle naplót vezetni. Ilyen vegyes tartalmú írás, mint a Párnakönyv, mindössze egy van még, pedig bizonyára több is akadt; de a Heian-kor irodalma nem maradt fenn teljes egészében. Sónagon például felsorolja kedves regényeit. A tizenegyből csupán egy (A szent fa) maradt fenn. Más forrásokból viszont több mint húsz korabeli regény címét ismerjük, ezek azonban mind elvesztek. Nehéz lenne eldönteni a kérdést, hogy Sónagon a maga szerkesztési módját – ahogy mondanivalóját „Kellemetlen dolgok”, „Mulatságos dolgok” és egyéb főcímek alatt sorakoztatja – valami régebbi mű mintájára választotta-e. Létezik egy könyv, mindössze huszonhat lapnyi, melynek szerzője Li Sang-jin kínai költő (813–858), címe pedig Ca-cuan, azaz Vegyes feljegyzések; ennek szerkesztése ezt az elvet követi, habár anyaga egészen más, szerzője ugyanis megelégszik a puszta felsorolással. Például:

Ami biztosan nem jön:

A kutya, ha olyan ember csalogatja, aki botot tart a kezében. Az énekes lány, ha olyan diák hívja, akinek egy vasa sincs.

Ami nem illik egymáshoz:

Perzsához a szegénység. Doktorhoz, hogy megbetegedjen. Iskolamesterhez, hogy ne ismerjen fel valamely írásjegyet. Mészároshoz, hogy a Szent Iratokat recitálja.4

-----

4 A buddhistáknak tilos volt ölniük.

Ami rossz benyomást kelt:

Ha az ember lovasjátéknál leesik a nyeregből. Fulladozni, miközben fölötteseink társaságában étkezünk. Visszatérni a világi életbe, miután egy időt kolostorban vagy zárdában töltöttünk. Cipőstül lefeküdni más ágyára. Szerelmes dalokat énekelni szülőink jelenlétében.

Míg Sónagon a maga által felállított kategóriákat hosszú anekdotákkal és emlékezésekkel teszi szemléletessé, a kínai író – mint láttuk – puszta felsorolásra szorítkozik. Sónagon a maga rokonszenvét vagy ingerültségét is beleviszi, míg Li Sang-jin csupán általánosított, közmondás jellegű bölcsességeket mond. Sónagon egyes-egyedül az udvari életből meríti tapasztalatait, a kínai szerző ellenben piactéren, paraszttanyákon szerzi szemléltető anyagát.

A felsorolt különbségek ellenére is elképzelhető, hogy a Párnakönyv különleges szerkesztésénél a Ca-cuan jelentette a mintát. A nehézség abban rejlik, hogy Li Sang-jin könyve szemlátomást csupán néhány évszázaddal később jutott el Japánba. Hogy a kérdéses időszakban a Ca-cuannak egyetlen másolata sem forgott kézen Japánban, ezt nyilvánvalóan nem lehet bizonyítani. A kérdésnek önmagában véve nincs is nagy jelentősége, de érdemes megemlíteni, mert ezzel ráterelhetjük a figyelmet a kínai könyvre, erre a roppant érdekes társadalomtörténeti dokumentumra.

Mint a legtöbb ember, aki naplót vezet, vagy rendszeresen ír feljegyzéseket, Sónagon is azt hangoztatja, hogy a Párnakönyvet csakis önmagának írja. Ámde hamarosan másnak is kezébe kerül. 1002-ben jegyzi fel:

Amikor a Balkéz felőli testőrség jelenlegi kapitánya (Minamoto no Cunefusza) Isze helytartója volt,5 egyik nap felkeresett engem otthon. Véletlenül úgy esett, hogy a párnán, melyet átcsúsztattak az elülső szobába, hogy látogatóm azon foglaljon helyet, ott feküdt a könyvem. Amint rájöttem, nyomban utána kaptam, és erőnek erejével igyekeztem visszaszerezni. De Cunefusza magával vitte, és csak sokkal később adta vissza.

------

5 Azaz 995-ben vagy 996-ban.

Amennyire emlékszem, így kezdődött, hogy könyvem kézről kézre járt az udvarnál.

Amit Cunefusza 995–996-ban látott és körbeadott az udvarban, persze csak töredéke volt a műnek, hiszen a java része később íródott.

Japánban a nyomtatás csak a XVII. században vált általánossá. A Párnakönyv első kiadását különálló írásjegyekkel nyomták, és ez állítólag az 1596–1614-es Keicsó-korból származik. a középkorból számos kéziratos másolata maradt, de ezeknek korát és szöveghűségét nem derítették ki teljes egészében.

Sónagon így ír az udvarba való megérkezéséről:

Amikor beléptem a császárné őfelsége szolgálatába, eleinte hallatlan félénkség gyötört, és bizony állandóan a könnyeimmel küszködtem. Amikor első este bementem szolgálattételre, ott ült a császárné, előtte mindössze négy arasznyi magas paraván, és annyira ideges voltam, hogy valahányszor továbbadott nekem egy-egy képet vagy könyvet, hogy megnézzem, alig bírtam érte nyúlni. Miközben arról beszélt, amit éppen meg akart mutatni, és magyarázta, mi is az, vagy hogy kinek a műve, magam egész idő alatt azon töprengtem, rendben van-e a hajam. A lámpa ugyanis nem a szoba közepén állt, hanem ahogy ültünk, közvetlenül mellettünk, s így jobban meg voltunk világítva, mint akár fényes nappal. Mindössze annyi telt tőlem, hogy arra figyeljek, amit éppen nézek. őfelsége keze fejéből csupán egy darabka látszott ki, mivel nagy hideg volt, és teljesen beburkolózott ruhaujjába, de annyit láttam, hogy rózsaszín és nagyon kedves kacsója van. Csak ámultam, bámultam. A magamforma otthon nevelkedett, tapasztalatlan lány számára csodálatos meglepetést jelentet a felfedezés, hogy egyáltalán léteznek ilyen emberek a világon. Hajnalban elrohantam, de a császárné visszahívatott, és azt mondta, hogy úgy látja, annyira félek a nappali fénytől, akár a csúf, öreg Kacuragi istenség.6 Újból leheveredtem, és szándékosan úgy helyezkedtem el, hogy ne lásson rám teljesen. A zsalugátereket még nem nyitották ki. De hamarosan arra jött az egyik udvarhölgy, és a császárné odaszólt neki: „Nyitogass csak ki, kérlek!” – Az már éppen nekilátott, amikor a császárné váratlanul megszólalt: „Ne most!” – mire az udvarhölgy nevetve visszavonult. őfelsége egy ideig eltársalgott velem, végül pedig így szólt: „Látom, szeretnél már megszabadulni. Elmehetsz, amikor kedved tartja. – S még hozzátette: – Estére pedig időben gyere vissza.” – Mire visszatértem a szobámba, olyan későre járt, hogy készen volt a takarítás, és mindent kitárogattak nappalra. Kint szépséges hó volt. És ebben a pillanatban üzenet érkezett a császárnétól, mondván, éppen jó alkalom kínálkozik arra, hogy a reggeli szolgálatot én lássam el mellette. „A hófelhők miatt akkora a sötétség – biztatott –, hogy jóformán láthatatlan leszel.” – Nem tudtam magam elszánni, hogy felkerekedjem, de az üzenet többször is megismétlődött. Végül szobánkból a rangidős komorna így szólt hozzám: „Szükségtelen, hogy folyton bezárkózz. Hálás lehetnél, hogy ilyen szerencséd kínálkozik. A császárné őfelsége nem hívatna, ha nem óhajtaná, hogy vele légy, és nagyon modortalannak tart majd, ha nem mégy.” – Egyszóval, kituszkoltak, s így szörnyű zavarban és fejvesztetten, ismét és újra megérkeztem őfelsége színe elé.

----

6 Olyan boldogtalan volt a külseje miatt, hogy nappal elrejtőzött, és csak éjszaka jött elő.

Sónagon most leírja, milyen könnyed természetességgel látták el feladatukat a császárné mellett szolgálatot teljesítő hölgyek, vagy éppen heverésztek,

... s közben kínai köpenyük a padlót söpörte. Mennyire irigyeltem, hogy olyan nyugodtan átvették, és már vitték is a császárnénak szóló üzeneteket meg leveleket, felálltak, leültek, beszélgettek és nevetgéltek, s a leghalványabb zavar sem látszott rajtuk! Eljön-e valaha is az idő, amikor ebben a környezetben magam is éppen ilyen otthonosan mozgok majd? A puszta gondolatra is reszketés fogott el... Hirtelen hangos kiáltozás hallatszott: „Utat!” Valaki megjegyezte, hogy a főminiszter jön, mire nagy lökdösődés támadt, és mindenki kapkodva összeszedte szerteszórt holmiját, és nagy sietve eltűnt a fülkében.

Majd elmeséli, hogy kiderült: a látogató nem Micsitaka, a főminiszter, hanem fia, Korecsika, a császárné kedvenc bátyja, aki ekkor tizennyolc éves volt.

Korecsika: Az utóbbi két napot visszavonultságban kellett volna töltenem,7 de szerettem volna látni, hogy vagy ebben a félelmes hóviharban.

A császárné: Nem vártalak. Azt hittem, nem maradt egyetlen út sem...

Korecsika: Azt hiszed, hogy ez feltartóztathatott volna? Biztosra vetem, hogy szíved tele van szánalommal...8

----

7 Buddhista szertartások elvégzése céljából.

8 Célzás erre a költeményre: „Ebben a hegyi faluban a hóvihar nyomán nem maradt már egyetlen út sem; és szívem szánalommal van tele iránta, aki, tudom, el fog jönni”. – Taira no Kanemori a vers szerzője, néhány hónappal előbb halt meg.

S elgondolkodtam, lehet-e bármi is elegánsabb, mint az ilyen társalgás. Túltett ez a legtöbb magasröptű mondaton, amit regényben valaha is olvastam... Egy idő múlva Korecsika úr megkérdezte, ki van a díszfüggöny mögött, és mihelyt közölték vele, hogy én vagyok ott, felállt – ahogy első pillanatban hittem, azért, mert menni készült. Ehelyett azonban egészen közel jött a függönyhöz, és beszélni kezdett valamiről, ami – hallomása szerint – velem esett meg, mielőtt az udvarba jöttem. Csupa rémület voltam már akkor is, amikor csak bámultam a függönyön át, de most, hogy közelebb jött, és beszélni kezdett hozzám, majdhogy el nem ájultam.

Ünnepségeken és felvonulásokon egyszer-másszor mintha a kocsink felé bámult volna, mire nyomban szorosra zártuk a redőnyöket, sőt még arcunkat is eltakartuk a legyezővel, nehogy egyetlen pillanatra is megláthassa arcélünket. És most, hogy rémülettől dermedten ott ültem előtte, magamban azon töprengtem, hogyan is tudtam ráadni a fejemet, hogy olyan pályára lépjek, amelyre ilyen reménytelenül alkalmatlan vagyok. Most még a legyezőt is elvette tőlem, pedig azzal próbáltam takargatni zavaromat. Nyomban biztosra vettem, hogy a hajam vad kóctömeggé zilálódott, de akár így volt, akár nem, valószínűleg csakugyan olyan zavartnak látszottam, amilyen voltam is. Ujjai közt Korecsika ide-oda forgatta legyezőmet, és kérdezősködni kezdett, hogy ki festette, és miegyéb, s eközben én egyre csak abban reménykedtem, hogy hamarosan távozik. De világos, hogy semmi ilyen szándéka nem volt, mert most megvetette hátát a függöny közvetlen közelében. Azt hiszem, őfelsége megérezte, hogy zavarban vagyok, amiért a bátyja ilyen hosszan elidőzik nálam, odaszólt tehát neki: „Gyere ide! Mondd, kinek az írása ez?” – Mennyire hálás voltam neki! De Korecsika úr így válaszolt: „Mennék, de Sónagon fogva tart, és nem enged.” – Ez persze elég furcsa, de még inkább zavarba ejtő volt számomra, tekintve, hogy korunkat és társadalmi helyzetünket illetően nagy különbség volt köztünk.

Őfelsége most valami folyóírással írt szöveget nézegetett. „Ha tudni szeretnéd, ki írta, mutasd meg ennek a hölgynek. Fogadni mernék, nincs a világon olyan kézírás, amit fel ne ismerne.” – Így folytatta Korecsika úr, s egyre olyasmit igyekezett mondani, amivel választ csikarhat ki belőlem.

„Sónagon, szeretsz te engem?” – kérdezte most váratlanul a császárné. „Hogyhogy, asszonyom, mi mást tételezhet fel?” – Így fogtam hozzá, hogy válaszoljak, de ekkora reggelizőszobában valaki óriásit tüsszentett. „No, ugye! – kiáltotta őfelsége. – Kiderült, hogy nem mondtál igazat. Persze nagyon kedves lenne tőled, ha szeretnél, de mit tehetek?!”

Másnap reggel, amikor Sónagon még a szobájában tartózkodott, valaki behozott neki egy vékony, zöld papírra írt, igen tetszetős kiállítású levélkét, ezzel a verssel:

„Nem tudtam én, sosem tudtam, hogy hamis a hamisság; de nem így az Igazság Istene, kinek hangja visszhangzott a légűrben.” – Egyik hölgyének mondta tollba. Szörnyű megalázottságot és zavart éreztem. Mennyire szerettem volna fülön csípni, akitől az az átkozott tüsszentés eredt!

Sónagon válasza: „Hálátlan az én sorsom, mert más orrának vétke miatt tartanak engem sekélyes szívűnek” – sok szójátékot és leleményes fordulatot tartalmaz, de körülményes lenne ezeket megmagyarázni.

Így kezdődött Sónagon pályafutása az udvarnál. Van azonban a Párnakönyvben két olyan részlet, mely életének korábbi időszakára vonatkozik. 986-ban, körülbelül húszéves korában, jelen volt egy buddhista szertartáson, melyet Fudzsivara no Naritoki testőrezredes és helyettes államtanácsos palotájában tartottak.

Szörnyű hőség volt, de olyan feladatok vártak még ránk, amiket nem halaszthattunk másnapra. El is határoztuk, hogy a szertartásnak csupán egy kis részét hallgatjuk meg, utána pedig hazamegyünk. Ámde mögöttünk tengernyi kocsi szorongott, s így nem szökhettünk meg. Amint a reggeli szertartás véget ért, üzenetet küldtünk a mögöttünk sorakozó kocsikhoz, hogy távozni készülünk, s mivel azok örültek, hogy egy kissé előbbre jöhetnek, nyomban át is engedtek bennünket, majd újra felzárkóztak. Mialatt elvonultunk, sok ingerkedő ugratást kellett elviselnünk... Josicsika úr,9 ahogy elhaladtunk mellette, odaszólt nekem: „Jól teszitek, hogy elmentek.” – Abban a pillanatban annyira szenvedtem a hőségtől, hogy nem értettem el a csattanót, de később egy embert küldtem hozzá, ezzel az üzenettel: „Az ötezer orcátlan közt neked is biztosan kerül hely.”

A célzás (márpedig Sónagonra semmi sem hozhatott volna akkora szégyent, mint ha azt gondolják róla, hogy nem ismert rá) a Lótusz Szútrának egyik szakaszára vonatkozott, melyben arról van szó, hogy Buddha prédikációja közben a hallgatóságból ötezren eltávoznak. Buddha nem kísérli meg, hogy feltartóztassa őket, csupán ennyit mond: „Orcátlan teremtések, jól teszitek, ha elmentek.” – A szóban forgó ceremónia első napjának reggelén, a szertartás végén, pontosan ezt a bekezdést olvassák fel a Lótusz Szútrából, tehát Sónagon, aki nagy mesterré vált az idézetek elértésében, igen könnyű próbatétellel kezdte meg pályafutását.

Az alábbi részlet nyilvánvalóan szintén körülbelül a 986-os évre vonatkozhat:

Aznap (az első hónap hetedik napján) még az volt a vágyam, vigyenek el, hadd lássam a fehér lovakat.10 Mi, otthon élő lányok, csodásan kidíszített kocsin szoktunk elhajtani a Palotába. Ahogy elértünk a Középső Kapuhoz, mindig nagy huppanással zöttyentünk át a küszöbvason. Összekoccant a fejünk, kipotyogott a fésűnk, és ha nyomban fel nem kaptuk, letaposták, és darabokra tört mind. Az őrszoba mellett egy sereg tiszt álldogált; ezek a felvonuláskor át szokták venni az íjat a közkatonáktól, és megpengették, hadd táncoljanak a fehér lovak. Számunkra ez nagy szórakozást jelentett. A Belső Palota egyik kapuján át innen is láttuk a zsalugátereket, és a mögöttük jövő-menő alakokat – talán a lámpát vagy a ruhatárat gondozó hölgyek lehettek. Milyen csodálatosaknak láttuk is őket, hiszen úgy jártak-keltek a Palotában, mint a sajátjukban.

----

9 Szintén Fudzsivara-előkelőség, a vendéglátó házigazda távoli unokatestvére.

10 Huszonegy fehér lovat vonultattak fel.

A menet közvetlen közelünkben vonult el, s így a katonáknak még az arcbőrét is szemügyre vehettük. Emlékszem, egyikük egyenetlenül terítette el a rizsport, sötét bőre itt is, ott is kiütközött alóla, s úgy festett, akár azok a fekete foltok a kertben, amikor olvad a hó. Nevetséges látvány. De amikor a lovak ágaskodtak, és vadul hányták-vetették magukat, bizony féltem, lekuporodtam a kocsi sarkában, és többet már nem is láttam a látványosságból.

Íme, egy jelenet, mely 994-ben, egy tavaszi napon, reggeli után játszódott le a Palotában:

Most meghallottuk, hogy azok, akik a császári edényeket szokták kézre adni, szólítják a felszolgáló inasokat, szedjenek le, majd egy perc múlva újra megjelent a császár őfelsége. Szólt nekem, hogy keverjek tust... s azzal már össze is hajtogatott egy versírásra szánt fehér papírszalagot, és így szólt hozzánk, udvarhölgyekhez: „Írjatok le néhány rövidke sort valamelyik régi versből – ami éppen eszetekbe jut.” – Megkérdeztem Korecsika urat, mit tanácsol, mit válasszak. „engem ne kérdezz – mondta. – Gyorsan írj valamit, és add oda. Ez teljesen a ti dolgotok. Mi, férfiak, nem szándékozunk segíteni ebben.” – Elém is tette a tustartót, és még megjegyezte: „Gondolkozz csak! Ott van például a Nanivazu,11 vagy bármi egyéb, amit éppen ismersz...” – Valóban nem volt mitől félnünk, de valami okból mégis szörnyen zavarban voltam, és arcomba szökött a vér. Két-három rangosabb udvarhölgy már nekilátott: egyikük valami tavaszi dallal, a másik, mit tudom én, milyen virágról szóló verssel próbálkozott. azután rám került a sor, s erre leírtam ezt a verset: „Múlnak az évek, s egyre jobban rám nehezedik a kor, és annak minden jaja-baja. De mit bánom én, hisz míg látni virágot, nem búsulok.” – „Virágot” helyett azonban azt írtam: „az én uramat”. „A kíváncsiság vezetett – mondta a császár, mialatt elnézte, mit is írtam. – Olyan érdekes megtudni, mi jár az emberek fejében.” – Most megindult a társalgás, s ennek során ezt mondta: „Emlékszem, hogy apám, a megboldogult Enjú császár, egy alkalommal így szólt a mellette szolgálatot teljesítő urakhoz: »Itt egy könyv. Mindegyikőtök írjon bele egy-egy költeményt.« – Néhányan igen nehezen fogtak hozzá. »Ne törődjetek a kézírásotokkal – mondta apám –, és azzal se, hogy versetek illik-e az évszakhoz. Nekem az nem számít.« – A biztatásra, nagy fohászkodások közepette ugyan, de munkához láttak. Az egyik úr a jelenlegi főminiszter volt! akkor még csak kapitány, harmadik rangban. amikor rá került a sor, ezt a régi verset írta: »Mint a dagály, mely nőttön-nő Izumo partjánál, úgy mélyül irántad érzett szerelmem – igen, az enyém.« – De azt, hogy »irántad érzett szerelmem«, megváltoztatta arra, hogy »uralkodóm iránt érzett hűségem«, s ez nagyon tetszett apámnak.”

-----

11 A gyerekek, amikor írni tanulnak, elsőnek ezt a verset másolják le.

Sónagon ezután elmondja, mennyire elcsodálkozott a császár, hogy egyik-másik ember annyi rengeteg verset képes elolvasni. Már húsz fejezetet is (ennyi a Kokinsú, az első hivatalos versgyűjtemény) nagyon sokallt. „Ami engem illet – mondta –, egészen bizonyos, hogy sosem jutok tovább a második fejezetnél.”

Egy másik szemelvény:

Az ötödik hónap kezdetétől12 egyfolytában borús, esős idő volt. Annyira unatkoztam, hogy végül azt javasoltam, inkább menjünk ki, hátha valahol hallhatunk kakukkszót. Ötletemet lelkesülten fogadták, s az egyik lány azt javasolta, próbáljunk szerencsét a Kamo Szentély mögött lévő hídnál (nem Szarka-hídnak hívják, de valami hasonló neve van). Azt mondta, hogy naphosszat ott tanyázik egy kakukk. Valaki megjegyezte, hogy nem is kakukk az, hanem tücsök. Ennek ellenére az ötödik nap reggelén felkerekedtünk. Amikor megrendeltük a kocsit, embereink megjegyezték: úgy hiszik, ilyen időben ügyet sem vet rá senki, ha a szállásunktól távolabb vesznek fel bennünket, és az Északi Kapun13 át távozunk. Csupán négyőnknek jutott hely. A többiek közül néhányan megkérdezték, nem kifogásoljuk-e, ha kérnek egy másik kocsit, és ők is velünk tartanak. A császárné azonban kijelentette: „Nem!” – s bár számunkra ez nagy csalódást jelentett, mi, elég szívtelen módon elhajtottunk, meg sem próbáltuk, hogy vigasztaljuk őket, sőt, tulajdonképpen még csak nem is sajnálkoztunk rajtuk. A lovaglótéren nyilván valami esemény zajlott, mert nagy volt a csődület. Amikor megkérdeztük, mi történik, közölték, hogy most tartják a versenyeket, s az íjászok, nyeregben ülve, éppen most kezdik a céllövőversenyt. Azt is említették, hogy kint vannak a Balkéz felőli testőrség tisztjei, de amikor megálltunk, mindössze néhány hatodik rangban lévő urat láttunk arra kószálni. „Ugyan menjünk már – mondta valaki –, nincs itt senki érdekes ember.” –Tovább hajtottunk tehát a Kamo Szentély felé, s az ismerős út láttán egészen olyan érzésünk támadt, mintha az ünnepre14 tartanánk. Éppen Akinobu úr15 háza előtt jártunk, s valaki azt javasolta, szálljunk ki, és nézzük meg.

------

12 995-ben.

13 Ahelyett, hogy a Keleti Kapuhoz mennének, jóllehet a Palota személyzete egyedül ezt szokta használni.

14 A negyedik hónapban megtartott kamói ünnep.

15 A császárné anyai nagybátyja. A császárné anyja viszonylag egyszerű családból származott.

Minden nagyon egyszerű, falusias volt – a lovasképek a deszkafalon, a bambuszparavánok, a fűből font függönyök –, mindez olyan stílust tükrözött, amiről látszott, hogy szándékosan régimódi. Maga a ház gyengécske építmény volt, és igen szűkös, de a maga módján egészen kedves. Ami pedig a kakukkot illeti, majd hogy meg nem siketültünk! Valóban nagy kár, hogy a császárné őfelsége sosem hallja ezt. És ahogy eszünkbe jutottak a hölgyek, akik annyira szerettek volna velünk tartani, valósággal bűntudatot éreztünk. „Mindig érdekes, ha az ember a helyszínen tapasztalhat meg dolgokat” – szólt Akinobu, és hozatott valamit, ami szerintem hántolt rizs lehetett, majd néhány igen takaros, tisztes külsejű leányzóval és még egy-két nővel, akik valószínűleg a szomszédos gazdaságból jöttek, bemutatta, hogyan csépelik a rizst. Öten-hatan végezték ezt, majd beöntötték a rizst valami alkalmatosságba, ami forgott, ugyanis két lány forgatta, közben pedig olyan különös dalt énekeltek, hogy akarva-akaratlan nevetnünk kellett, és hamarosan teljesen megfeledkeztünk a kakukkokról. Utána frissítőket hoztak valami furcsa, régimódi, állványos tálcán, amilyet kínai festményeken látni. Hogy egyikünk sem mutatott nagy érdeklődést az iránt, mi is van a tálcán, házigazdánk megszólalt: „Primitív falusi étel ez. Ha nem szeretitek, ilyen helyen csak egyet tehettek: addig zaklatjátok a házigazdátokat vagy a szolgáit, mígnem kaptok valamit, amit meg is tudtok enni. Tőletek, fővárosi emberektől, egyáltalán nem várjuk, hogy félénken viselkedjetek. Nézzétek csak ezt a zsenge páfrányt. Tulajdon kezemmel szedtem.” – „Bizonyára nem kívánod, hogy körülüljük az állványt, akár egy sereg vacsorához letelepedő cselédlány!?” – tiltakoztam.

„Adogassatok mindent körbe” – mondta... és mialatt ez zajlott, a csörömpölés közepette bejött egy ember, és figyelmeztetett, hogy mindjárt elered az eső, mire kirohantunk a kocsinkhoz. Még indulás előtt szerettem volna megírni kakukkos versemet, de a többiek azt mondták, hogy ráérek majd a kocsiban. Távoztunkban letéptünk egy fehér virággal teli, nagy ágat és feldíszítettük vele a kocsinkat: a kocsi két oldalán és az ablakok előtt hosszú, virágos indák csüngtek alá, s végül már úgy festet, mintha valami hatalmas, fehér brokát-baldachin borult volna a kocsira. Lovászaink is szívvel-lélekkel benne voltak a dologban, és nagy hahotázás közepette friss virágos ágakat tűzdeltek a kocsi minden kis résébe, ahol csak megállhatott. Az volt a vágyunk, hogy hazafelé menet legalább lásson bennünket valaki, de egy teremtet lélekkel sem találkoztunk, csupán egy-két ágrólszakadt pap vagy más ilyen semmirevaló ember került utunkba. Már majdnem megérkeztünk, amikor úgy döntöttünk, hogy igazán szomorú lenne úgy befejezni a napot, hogy senki nem lát bennünket ebben a pompában, ezért az első kerületben megálltunk a Palotánál, és beüzentünk a kapitánynak,16 mondván, hogy kakukkszót voltunk hallgatni, és éppen most vagyunk hazatérőben. Tudtunkra adták, hogy a kapitány már egy ideje végzett a szolgálattal, és kényelmes ruhába bújt; így most előbb fel kell rá segíteni udvari nadrágját. Nem várnánk meg? Mondtuk, hogy nem tehetjük, s azzal továbbhajtottunk a Keleti Kapu felé, amikor váratlanul feltűnt a kapitány: ott loholt utánunk az úton. Kétségtelen, hogy bámulatosan rövid idő alatt átöltözött, de futtában még most csatolgatta az övét. Mögötte – a nagy sietségben csak amúgy mezítlábasan – ott talpalt néhány öltöztető-inasa és lovásza. Szóltunk a kocsisnak, hogy csak hajtson, és már a kapunál jártunk, amikor teljesen kifulladva, odatámolygott hozzánk a kapitány. Csak akkor látta, hogy fel vagyunk ékesítve. „Igazi mesebeli hintó! – nevetett. – El sem hiszem, hogy földi lények ülnek benne. Ha igen, szálljanak ki, mutatkozzanak meg.”

----

16 A tizennyolc éves Fudzsivara no Kiminobunak, a császárné unokatestvérének.

„Nos, Sónagon, ma milyen verseket írtál? Erre volnék kíváncsi.” – „A császárné őfelségének tartogatjuk őket.” – feleltem. Éppen újra rázendített az eső. „Mindig csodálkoztam rajta – jegyezte meg a kapitány –, hogy bár mindegyik kapu bolthajtásos, ez az egy, a Keleti Kapu, kivétel. Pedig ma például nagyon elkelne... És most mit tegyek? – kérdezte nyomban. – Egyre csak az járt az eszembe, hogy utolérjelek benneteket, ezért meg sem fordult a fejemben, mihez kezdek majd utána.” – „Ne nevettesd ki magad – feleltem. – Velünk jöhetsz a Palotába.” – „Így, ebosiban?17 – kérdezte. – Erről mi a véleményed?” – „Hozasd el kalapodat” – javasoltam. De ekkor már csúnyán szakadt az eső, és embereink, akik nem hoztak magukkal esőkabátot, nagy sietve betolták a kocsit.18 A kapitány egyik embere éppen ekkor megérkezett a palotából, s hozott egy ernyőt; ennek védelme alatt most azután elindult hazafelé, de lassan, habozva, ami furcsa ellentétben állt előbbi nagy sietségével; minduntalan megállt, és válla fölött vissza-visszapillantott ránk. Mulatságos látvány volt egyik kezében az ernyővel, a másikban a nyaláb fehér virággal.

---

17 Magas tetejű, puha sapka.

18 A Palota kapuja előtt kifogták az ökröket.

Mihelyt megérkeztünk a Palotába, a császárné őfelsége kérte, számoljunk be kalandjainkról. A lányok, akik otthon maradtak, eleinte meglehetősen duzzogtak, de amikor elmeséltük, hogyan rohant utánunk a kapitány az első kerület főutcáján, akaratlanul is elnevették magukat. A császárné most érdeklődni kezdett a verseink után, mire be kellett vallanunk, hogy egy árva sort sem írtunk. „Ez bizony nagyon sajnálatos – mondta. – Az udvarban egyik-másik úrnak feltétlenül fülébe jut kirándulásotok híre, és bizonyára várják, hogy ennek valami eredménye is van. Megértem, hogy ott, a helyszínen, nemigen írhattatok. Ahol ilyen nagy ügyet csinálnak ezekből a dolgokból, az ember egyszeribe hajlik rá, hogy teljesen érdektelenné váljon. De még nem késő. Írjatok most valamit. Ennyi még bizonyára telik tőletek.” – Mindebben nagyon is igaza volt, de a vállalkozás igen keservesnek bizonyult. Még egyre erőlködtünk, hogy összecsapjunk valamit, amikor küldönc érkezett: üzenetet hozott a kapitánytól. Nyomott, fehér virágmintás, vékony papírra írta, és arra a gallyra kötötte, amelyet a kocsinkról szedet le. A kapitány verse így szólt: „Bár tudtam volna utatokról, mert lélekben veletek lehettem volna, amikor a kakukkszó keresésére indultatok.” – A császárné félt, hogy megvárakoztatjuk a küldöncöt, ezért beküldte szobánkba a saját írószeres dobozát, fedele alá pedig egy papírlapot csúsztatott. „Írj valamit, Szaisó” – szóltam. De Szaisónak az volt a véleménye, hogy én írjak, s mialatt ezen vitatkoztunk, hirtelen elsötétült az égbolt, ömleni kezdett az eső, s olyan fülsiketítően mennydörgött, hogy teljesen feledtük a versírást, és eszeveszett félelmünkben vadul száguldoztunk szobáról szobára, és csukogattuk a zsalugátereket, ajtókat. Sokáig tartott a vihar, s amikor végre ritkult a mennydörgés, sötét este volt már. Mondtuk is, hogy most már igazán össze kell szednünk a választ, amikor csapatostul érkeztek a látogatók, akik mind az égiháborúról óhajtottak beszélgetni, s nekünk ki kellett mennünk, hogy foglalkozzunk velük. Az egyik udvaronc kijelentette, hogy versre csak akkor kell válasz, ha az kifejezetten egyvalakinek szól, mire elhatároztuk, hogy akkor pedig nem foglalkozunk többé a dologgal. A császárnénak azt mondtam, hogy ma, úgy látszik, nem jó karmája van a költészetnek, és hozzáfűztem, hogy legokosabb, ha lehetőleg hallgatunk a kirándulásunkról. „Azért mégsem értem, hogy valamelyőtök, aki ott volt, miért ne tudna írni néhány verset – felelte, és úgy tett, mintha haragudnék. – Nem az az oka, hogy ne tudnátok, ebben bizonyos vagyok. Egyszerűen fejetekbe vettétek, hogy nem írtok.” – „Közben eltelt az idő – feleltem. – Az ember csak akkor fog ilyesmibe, mikor megfelelő hangulatban van.” – „Megfelelő hangulatban?! Micsoda képtelenség!” – kiáltott fel méltatlankodva. Ámbár mindegy, mert többet nem gyötört miatta.

Két nap múlva Szaisó a kirándulásunkról beszélt éppen, és említést tett a páfrányról, amelyet Akinobu „tulajdon kezével szedett”. A császárnét mulattatta, hogy Szaisó sokkal jobban emlékszik a frissítőre, mint bármi egyébre, ami a kirándulás alkalmával történt, felkapott egy ott heverő papírlapot, és ezt írta: „Egyre csak a saláta jár most is eszében” – és kérte, írjam meg a vers kezdetét. Én pedig ezt írtam: „Nem ám a kakukkszó, bár ezért jött éppen.” – „Nos, Sónagon – felelte nevetve –, nem is tudom, hogyan merészeled éppen te emlegetni a kakukkot.” – Elcsüggedtem, de azért nagy bátran így válaszoltam: „Nem tudom, miért kellene szégyenkeznem. Úgy határoztam, hogy csak akkor verselek, ha kedvem van hozzá. Ámde valahányszor költészetről esik szó, felséged rám támad, és felszólít, hogy verseljek, márpedig így nem maradhatok meg felséged szolgálatában. Valahányszor ilyen felszólítást kapok, még a szótagokat sem tudom megszámolni, nemhogy arra lenne eszem, nem valami téli verset írok-e tavasz idején, vagy tavaszi dalt őszidőben... Tudom, hogy családomban akadt egy sereg költő, és kétségtelenül nagyon kellemes lenne, ha valamely alkalommal az emberek így vélekednének: »Persze hogy az ő verse volt a legeslegjobb; de ez egyáltalán nem meglepő, ha meggondoljuk, ki volt az apja.« Minthogy azonban a legcsekélyebb mértékben sincs bennem ilyesfajta tehetség, határozottan tiltakoznom kell az ellen, hogy minduntalan előtérbe állítsanak, és elvárják, hogy úgy viselkedjem, mintha lángelmének hinném magamat. Érzem, szégyent hozok apám emlékére!” – Mindezt egészen komolyan mondtam, de a császárné csak nevetett. Viszont kijelentette, tegyek, amint kedvem tartja, és megígérte, hogy a maga részéről többé nem sürget engem. Mérhetetlenül megkönnyebbültem.

... Késő éjszaka, amikor bejött Korecsika, és hozzálátott, hogy kiosszon témákat, melyekről nekünk, udvarhölgyeknek, verset kellett írnunk, a többiek mind nagyon boldogok voltak, és halomszámra gyártották a költeményeket. Közben jómagam tovább beszélgettem a császárnéval, egészen más dolgokról. De most meglátott Korecsika, és megkérdezte, miért nem tartok a többiekkel, miért nem írok én is néhány verset. „Gyere, húzd ki a témádat” – szólított fel. Megmondtam neki, hogy abbahagytam a verselést, s erre megvan a jó okom. Sehogy sem akarta elhinni. „Meggyőződésem – mondta –, hogy a húgom ezt nem engedné meg neked. Ekkora képtelenséget sem hallottam még! Nos máskor tégy, amint akarsz, de ma este ki nem hagylak!” – Én azonban ügyet sem vetettem erre. Mialatt a többi hölgy versét bírálták, a császárné átadott nekem egy kicsinyke papírcsíkot. Ezt a költeményt rótta rá: „ő, kit a híres Motoszuke sarjának tartanak, egyedül ő hiányozzék ma éjszakai nagy költői viadalunkról?...” – Ezt válaszoltam: „Ha más vére lennék, nincs, ki előbb kelt volna költői versengésre ma éjjel.” – És meg is mondtam a császárnénak, hogy ha nem az lennék, aki vagyok, örömmel megajándékoznám ezer meg ezer verssel.

Néhány héttel a kakukkszóleső kirándulás előtt, még fiatalon, negyvennyolc éves korában elhunyt a császárné apja, Micsitaka főminiszter. Rendes körülmények között Korecsika, tehát a legidősebb fia lett volna az utóda, ugyanis a Fudzsivarák már valóságos dinasztiát alapítottak Japánban, a mikádó rovására: bizonyos szabályoknak megfelelően kellett bánni vele, de már csak puszta eszközt jelentett játékunkban. Ámde Micsitaka öccse, Micsinaga – aki még fiatal volt, és sokkal több politikai érzékkel rendelkezett, mint unokaöccse, Korecsika – úgy döntött, hogy változtat az utódlás rendjén a család azon ága javára, melyhez maga is tartozik. Ebből a célból szükségesnek látszott, hogy a nép körében zendülést támasszon Korecsika ellen, és – ha lehet – a húgát, Szadako császárnét is hírbe keverje, majd pedig saját lányát ültesse helyébe. Ahogy Gendzsi19 is, nagyon hasonló helyzetben, Oborozukival folytatott kihívó kalandjával ütőkártyát adott ellenségei kezébe, a császárné bátyja, Korecsika is késedelem nélkül pompás alkalmat teremtett az ellenpártnak ahhoz, hogy megbuktassák.

---

19 Lásd: Gendzsi regénye, Második rész: A szent fa.

A 995-ös év negyedik hónapjában járunk. Hogy megérthessük, Korecsika hogyan teremtette meg ellenségei számára a várva várt alkalmat, vissza kell mennünk néhány évet. 984-ben, tizenhat esztendős korában, trónra lépet Kvazan császár. Kane-ije, az akkori főminiszter, nyomban úgy vélte, hogy az új császár túlságosan idős. ő ugyanis unokáját, Szadakót – aki akkor olyan tízéves forma kislány volt –, császárnénak szánta. A kislány néhány év múlva már bevonulhatott volna a Palotába, de még hosszú az idő, mire hivatalosan is kinevezik császárnénak. Időközben viszont a császár kezelhetetlen felnőtté válik. Összeesküvést terveltek ki tehát, abból a célból, hogy Kvazan helyébe ültessék ennek unokaöccsét, azaz Icsidzsót, a következő császárt.20 A problémát az jelentette, miként bírják rá Kvazant, hogy vonuljon vissza. Erre akkor kínálkozott alkalom, amikor 986-ban hirtelen meghalt a császár egyik udvarhölgye, Fudzsivara no Cuneko.21 Kvazant ez igen fájdalmasan érintette, és nyilván olyan lelkiállapotba került, hogy könnyen lehetett befolyásolni.

Kane-ije fia, Micsikane, beállított a Palotába, s miután nagy szólamokat mondott minden földi dolgok mulandóságáról, bejelentette, hogy egész rövidesen elmegy papnak, és felszólította Kvazant, mondjon le a császári rang hívságairól és kövesse őt a kolostorba. Kvazan egyetértett vele, de nem érezte szükségét, hogy nyomban hivatalosan lemondjon. Micsikane félt, hogy Kvazan netán meggondolja magát, ezért összecsomagolta a felségjelvényeket, és saját kezűleg elhelyezte őket a trónörökös lakosztályában.

-----

20 Akkor négyéves fiúcska volt. Anyja Kane-ijének volt a lánya.

21 Kane-ije fivérének, Tamemicunak második lánya.

Ezután Micsikane elvezette a császárt a főváros környékén álló egyik kolostorba, és jelen volt, midőn feladták neki a tonzúrát. Amikor pedig őrá került volna a sor, kijelentette, hogy előbb még visszatér a fővárosba, mert ki kell kérnie apja beleegyezését.

Kvazan rájött, hogy összeesküvés áldozata lett, és könnyekre fakadt. Lépése azonban visszavonhatatlan volt, ezért nem tehetett mást, mint hogy beletörődött a helyzetbe. Hivatalosan a Virághegy Templomának szerzetesévé vált, ámde egyszer csak megindult a suttogás, hogy éjnek idején, álöltözékben, látták őt Kiótóban. Kvazan 986-ban mondott le. 995-ben22 híre járt, hogy a megboldogult fő solymászmesternek, Tamemicunak palotáját látogatja nagy titokban, tehát azt a házat, ahonnan a „kapitány” (Fudzsivara no Kiminobu) rohanva kifordult a főutcára, Sónagon kocsija nyomában.

-----

22 Abban az évben, amikor a Sónagon által imént leírt kakukkleső kirándulást rendezték.

996 első hónapjában, nem egészen egy évvel apja halála után, Korecsika megteremtette az alkalmat, melyet ellenségei rég vártak. Már egy ideje szerelmes volt Kiminobu egyik húgába, de most fejébe vette, hogy Kvazan excsászár ki akarja őt ütni a nyeregből. Öccsével, Taka-ijével, odaállított Kiminobu palotájához, s amikor a sötétben kilopakodott onnan egy állig beburkolózott alak, nyíllal rálőtt. Kvazan megsebesült a combján, de még vissza bírt vánszorogni a kolostorba. a dolog azonban kiszivárgott, és a két fivér ellen vádat emeltek az egyház és a császári család ellen elkövetett „szentségtörő” cselekedetük miatt. Ámbár a megtámadott személy sem a császári család, sem a papság szempontjából nem számított kiválóságnak, de ebben az időben a nép szenvedélyesen hitt mind a trón, mind pedig az egyház sérthetetlenségében, ezért általános felzúdulás közepette száműzték a két fivért. Korecsikát Kjúsúba, öccsét pedig Izumóba. Úgy látszik, bizonyos mértékig Szadako császárné is osztozott fivérei kegyvesztettségében. 996 harmadik hónapjában elhagyta az udvart, és beköltözött saját házába, a „második kerületben álló Kis Palotába”. Elköltözésére azonban akadt megfelelő ok: gyereket várt, márpedig terhes asszony nem maradhatott a Palotában.

Korecsika csak az összes izgalmak elmúltával jött rá, hogy Kvazan az első kerületben tett látogatásai során nem a ház harmadik lányát kereste föl, jóllehet így szólt a fáma (mert hiszen az effajta részletek általában valami szóbeszédből szoktak kipattanni), hanem a negyedik lánynak szóltak, márpedig ennél Korecsika a legkevésbé sem volt érdekelt.

A két ifjú főúr száműzetése és Szadako császárnénak a Palotából történt elvonulása olyan eseményt jelentett, mely mindenképpen mélyen érintette volna Szei Sónagont. De úgy esett, hogy váratlanul maga is belebonyolódott az ügybe. Sónagon már évekkel előbb felületes szerelmi viszonyt folytatott Kiminobu bátyjával, Tadanobuval. Ezt természetesen feldühítette a botrány, hogy kiderült húgának és az excsászárnak kapcsolata, ezért nyíltan beállt Korecsika üldözői közé. Minthogy ebben az időben mindenkinek pattanásig feszültek az idegei, érthető, hogy Sónagon egy alkalommal felfortyant, mégpedig úgy, hogy kedvesével azonosította magát.

Mindenesetre úgy tekintettek rá, mint aki „a másik oldallal tart”, s miután a császárné elköltözött a második kerületbe, úgy intézkedtek, hogy Sónagon, szörnyű bizonytalanságban, maradjon ott a bátyja házában.

Így tartott ez körülbelül négy hónapon át. 996 őszén azonban a Balkéz felőli testőrség egyik kapitánya közölte Sónagonnal, hogy szót váltott a császárné egyik udvarhölgyével, és beszélgetésük alapján tudni véli: a császárné őfelsége örömmel üdvözölné Sónagon visszatérését.

„Mindenesetre menj el és nézz utána – bíztatta a kapitány. – A terasz előtt bazsarózsa virít, s ettől mulatságosan kínai-módi külseje van a háznak. Bizonyos vagyok benne, hogy elbűvölőnek találnád.” –„Nem – felelte Sónagon –, nem szeretem, ha olyasmiket gondolnak rólam, mint azok is.”

Sónagon azonban megenyhült, és hamarosan ott találjuk a Kis Palotában.

A szobámból jövet elmentem egy csoport hölgy mellett, akik éppen sugdolóztak. Olyasmi ütötte meg a fülemet, hogy: „Micsinagával tartott” – de mihelyt látták, hogy arra jövök, elhallgattak, és olyan ellenségesen somfordáltak el előlem, hogy úgy döntöttem, nem megyek be a császárné színe elé. Ebben is maradt a dolog néhány héten át, és bár minduntalan kértek, térjek vissza, nem volt kedvem hozzá, mert biztosra vettem, hogy azok ott egyre csak azt hajtogatják a császárnénak, hogy én a másik párttal tartok, és más ilyen hazugságot. Sokáig úgy látszott, mintha őfelsége teljesen elfelejtett volna.

Sónagon elmondja, hogy végül küldönc érkezett a Kis Palotából egy levéllel. Amikor felbontotta, papírlapba hajtogatva egyetlen szál hegyi azaleaszirmot talált benne. a papíron nem volt semmi írás, de a sziromra ezeket a szavakat rótták: „Régóta szótlan szerelmem...”23

És ekkor, nagy izgalmában, valami roppant különös dolog esett meg Sónagonnal. Nekiült, hogy megírja a válaszát, de nem jutott eszébe a költemény első sora, pedig tudta, melyik versre utal a császárnő. Ámde ha nem hivatkozik a kezdő szavakra, majdnem olyan súlyos gyanúba keveredik, mint amiből csak most kezdi magát tisztára mosni. Micsinaga pártján állni tapintatlanság, irodalmi utalást félreérteni pedig szégyen. Szerencsére egy kisfiú történetesen ott tartózkodott a szobában és meghallotta, amint Sónagon fennhangon keresgéli a szavakat, melyekkel ügyesen kibújhatna, s erre kikottyantotta: „Mint a folyó, mely elbújt...”

----

23 Utalás erre a versre: „Mint a folyó, mely elbújt a föld alá, de ott is egyre folyik tovább, az én régóta szótlan szívem is megdobban, csordultig telve szerelemmel.” – Ráadásul az azalea hallgatást jelent, mert színe a sárgának az az árnyalata, melyet kucsinasi-nak neveznek, márpedig kucsinasi annyit jelent, mint „száj nélküli” azaz „néma”.

Amikor megérkeztem, nagyon ideges voltam... őfelsége úgy tett,24 mint aki nem ismer, és megkérdezte, hogy új udvarhölgy vagyok-e. Majd felém fordulva így szólt: „Nem jó verset választottam. De hosszú időn át élt bennem az érzés, hogy valami ilyesmit kell mondanom. Szünet nélkül boldogtalan vagyok, ha nem vagy itt.” – Nyomban láttam, hogy ismét rendbe jött minden. Most megvallottam, hogy bajban voltam a vers kezdősora miatt, míg csak a kisfiú meg nem mondta, hogyan is szól. A császárné jót mulatott. „Így szokott ez lenni – mondta. – Mindig az ilyen elcsépelt sorokat felejtjük el. Az ember ügyet sem vet már rájuk...”

---

24 A császárnéról van szó.

A császárné bátyjainak száműzetése nem volt nagyon komoly ügy. Korecsika 996-ban, késő ősszel, titokban ellátogatott a fővárosba, 997 tavaszán pedig mindkettőjüket hivatalosan visszahívták, ugyanis közkegyelmet hirdettek Szadako császárné gyermeke születésének megünneplésére.

Ez év nyarán Szadako és udvarhölgyei visszatértek a Császári Palotába és magukkal vitték a kis Oszako hercegnőt.

Az itt következő részlet 998-ból való:

Mialatt a nyugati oldalsó szobát rendezgették az állandó szertartások céljára, természetesen egy sereg pap is ott tett-vett, felaggatták a Buddhákat, és így tovább. Két nap múltán egyszer csak a verandáról behallatszik egy furcsa hang: „Gondolom, itt biztosan akad valami maradék az áldozati ajándékokból” – mire az egyik pap azt válaszolta, hogy erről még korai lenne nyilatkozni. Kíváncsiak voltunk, ki lehet az, s ahogy kinéztünk, ott láttunk egy öreg apácát, rajta egy szörnyen piszkos, roppant szűk és rövid vadásznadrág meg valami köpönyegféle, ami alig egy arasszal ért az öve alá, és éppolyan szutykos volt rajta, amilyet a majomra húznak, mikor szerepeltetik. „Mit mond?” – kérdeztem, mire maga az öregasszony károgta felém valami szenvelgő hangon, hogy Buddha tanítványa ő. „Én csak azt kérem, amit Buddha urunk meghagyott – mondta. – De ezek a papok fukarok, és semmit sem akarnak adni.” Hangja most előkelő volt, és beszédén érzett, hogy valamikor jó társaságban foroghatott. Akaratlanul is igen elszomorodtam azon, hogy egy nemesasszony ilyen keserves sorsra juthat. Mondtam neki, feltételezem, hogy Buddha szent hagyományai jelentik egyedüli táplálékát, és megjegyeztem, hogy ez igazán épületes diéta. Látta, hogy kinevetem, mire nyomban felkiáltott: „Mi az, hogy nem eszem mást?! Közölhetem veled, hogy nem eszem oltárról lehullott morzsákat, ha valami jobbat is kaphatok!” – Erre némi gyümölcsöt meg lepényt tettünk egy kosárba, és kiküldtük neki. Amikor belül már teljes vigaszt érzett, igen beszédessé vált. A fiatal lányok különböző ugrató kérdéseket tettek fel neki, érdeklődtek, van-e kedvese, és hogy neki magának merre a tanyája. Nagyon vidoran, mondhatnám, mosdatlan szájjal válaszolgatott. Valaki megkérdezte, tud-e énekelni meg táncolni, mire belekezdett egy hosszú balladába, mely arról szólt: „Kivel aludjak ma éjjel? A hitacsi főispánnal fogok én aludni, mivel az ő bőre a legjobb tapintású”. – De jócskán akadt a dalban más egyéb is. Ezt követte az „Ahány piros levél az Otoko-hegy csúcsán, annyi nyelv suttogja szégyenem.” – Míg énekelt, roppant furcsán billegette a fejét jobbra-balra. Most már mindnyájan kezdtünk ráunni... Valaki megjegyezte, adjunk neki valami ajándékot, mielőtt útjára küldjük. a császárné meghallotta ezt. „Nem tudom, mi lelt benneteket, mire kellett nektek, hogy ilyen kínosan nevetségessé tegye magát! – kiáltott fel őfelsége. – Én bizony elviselhetetlennek éreztem az énekét. Be is kellett fognom a fülemet. Nos, vigyétek ezt a köpenyt, és tegyetek róla, hogy tűnjön el vele, de minél gyorsabban!”

„A császárné őfelsége küldi neked ezt a köpenyt – közöltük vele. – A tiéd már elég mocskos; jó lenne, ha valami tisztát vennél magadra.” – Odadobtuk neki, ő pedig mély meghajlással nyugtázta, majd a vállára vetette, és eljárt valami táncot. De mi már nem állhattuk tovább, és bementünk.

Ettől kezdve szokásává vált, hogy beállítson hozzánk, és mindig igyekezett, hogy valami úton-módon magára vonja a figyelmet. Úgy szoktuk emlegetni, hogy „a hitacsi főispán”. Változatlanul ugyanazt a szennyes köpönyeget hordta, mi pedig eltöprengtünk, hová tehette azt, amit mi adtunk neki. Valójában már rég nem mulattatott bennünket. Egyik nap Ukon, a császár udvarhölgye, átjött a császárné őfelsége lakosztályába, mire úrnőnk elmesélte neki, hogy mi kezdtünk ki azzal a különös öregasszonnyal, aki folyton eljár a Palotába. Utána Kohjójéval utánoztatta a „hitacsi főispánt”. „Egyszer majd mutassátok meg nekem! – kiáltott fel Ukon. – Úgy szeretném látni. Ne higgyétek, hogy meg akarom szöktetni. Jól tudom, hogy a ti szerzeményetek.”

Ámde ezt követően hamarosan beállított egy másik apáca, egy nyomorék, de igen jómodorú és tisztes teremtés: kihívott bennünket a verandára, és némi támogatást kért. Mindnyájan nagyon megsajnáltuk, mert nagyon szégyellte, hogy kéregetnie kell. Adtunk neki némi ruhaneműt, mire valósággal leborult, de mennyire másként, mint az előző apáca! Éppen kifelé tartott, és szemében a hála könnyei csillogtak, amikor megjelent „Hitacsi”. Meglátta ezt az apácát, és annyira elfogta a féltékenység, hogy tájunkra sem jött többé.

Szei Sónagonnak jó barátja volt Fudzsivara no Jukinari, nagy szerelmének, Tadanobunak első unokatestvére.

Egyik nap,25 amikor Jukinari úr látogatóba jött hozzánk, kint még hosszú ideig elbeszélgetet valakivel. „Ki volt az?” – kérdeztem, amikor végre megjelent. „Ben no Naisi” (a császárné egyik udvarhölgye) – felelte. „Miről tudtál vele annyi ideig elbeszélgetni? – kérdeztem meglepetten. – Ha erre jött volna a Nagy Titkárság írnoka,26 bizony hamarosan hoppon maradsz.” – „Igazán tudni szeretném, kitől hallottad ezt a dolgot! – kiáltott fel nevetve. – Való igaz, hogy éppen erről beszélt nekem. Igyekezett lelkemre kötni, hogy senkinek se szóljak róla.”

Jukinariban nem lakozik semmi különösebb tehetség,27 illetőleg nincs semmi olyan tulajdonsága, ami futólagos ismeretség során ajánlólevele lehetne, de mindenki be is éri azzal, hogy elfogadja olyannak, amilyen. Nekem azonban alkalmam volt megismerni természetének mélyebben rejlő vonásait, és tudom, hogy éppenséggel nem olyan szürke ember, mint a látszat mutatja. Ezt gyakran mondtam is a császárnénak – ámbár tény, hogy ezt őfelsége maga is jól tudja... De a fiatal lányok mindig leszólják, és a legkellemetlenebb dolgokat mondogatják róla, egész nyíltan. „Milyen szerencsétlen külsejű! – fitymálják. – És hogyhogy nem képes recitálni a Szent Iratokat, meg nem tud verset írni, mint mások? De unalmas egy ember!”

--------

25 998 harmadik hónapjában. Jukinari akkor huszonhat éves volt. Ötvenöt éves korában halt meg, 1027-ben. Gyakran Kózei néven említik.

26 Ennek a férfiúnak természetesen viszonya volt Ben no Naisival. Volt egy Jobbkéz felőli és egy Balkéz felőli írnok. Vagy Minamoto no Jorijosiról vagy Fudzsivara no Tadaszukéról lehet szó.

27 Néhány év múlva Jukinari arról lett nevezetes, hogy ő korának legnagyobb kalligráfusa.

Az az igazság, hogy ezek a hölgyek nem érdeklik Jukinarit, és soha egy szót sem szól hozzájuk. Mindig ezt hangoztatja: „Nem érdekel, ha egy nőnek égnek áll a szeme, sem az, ha a szemöldöke végighúzódik az egész homlokán, az orra meg görbe, de formás legyen a szája, finom vonalú az álla meg a nyaka. A kellemetlen beszédhangot persze nem állom. Ha jobban meggondolom – tette hozzá –, az arc nagyon fontos. Kellemetlen, ha valaki csúnya.” – Ettől csak megnövekedett ellenségeinek tábora, mégpedig azokkal a hölgyekkel, akik úgy vélték, hogy keskeny az álluk, vagy csúnyácska a szájuk formája, s ezek aztán igyekeztek a császárné őfelségét Jukinari ellen hangolni.

Minthogy én voltam az első, akivel üzenetet küldött a császárnénak, úgy látszik, már képtelen is más módon érintkezni vele. Ha a szobámban vagyok, kihívat a házból, vagy pedig egyenesen bejön a szállásunkra. Valahányszor nem a Palotában, hanem otthon tartózkodom, oda is utánam jön, és még ha írt is egy levélkét,28 magával hozza, és kifejti, hogy amennyiben bármi akadálya lenne annak, hogy nyomban visszatérjek az udvarba, lekötelezném, ha én küldenék küldöncöt őfelségéhez, „ellátván őt olyan utasításokkal, amelyeket most mindjárt közöl velem” – és így tovább. Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a Palotában egész sereg ember örömmel átadná üzenetét. De ő egymás után mindet elveti. Egy ízben a legjobb szándékkal megemlítettem neki, hogy nemegyszer helyesnek bizonyul, ha az ember alkalmazkodik a körülményekhez, és nem állít fel magának ilyen szigorú szabályokat. De azt mondta, számára természetes, hogy szabályok szerint éljen, s hogy „az ember nem tudja megváltoztatni saját természetét”. „Ne légy ilyen szertartásos” – feleltem. Nem ismerte fel a célzást,29 zavartan nevetett, és így szólt: „Félek, az utóbbi időben gyakran szóbeszéd tárgya volt, hogy mi ilyen baráti kapcsolatban vagyunk. Nos, tételezzük fel, hogy így is van! Szerintem nincs ezen mit szégyellni. Azt hiszem, most már megmutathatod arcodat, és a többi.” – „Nincs merszem hozzá – feleltem. – Hallottam, milyen különleges igényeid vannak az áll vonalával kapcsolatban, márpedig az én állam csúnya.” – „Igazán? – kérdezte komoly hangon. – Fogalmam sem volt róla. akkor talán jobb is, ha nem mutatkozol előttem.” – Ezt követően mindig eltakartam az arcomat, amikor esetleg megláthatott volna, de észrevettem, hogy sohasem néz felém, és meglátszott, egészen komolyan vette, amit a saját csúnyaságomról mondtam.

----

28 A császárné részére.

29 Konfuciusz mondása: „Ha nincs igazad, ne szertartásoskodj önmagaddal szemben, hanem változz meg!” – Jukinari azt hiszi, Sónagon arra szólítja fel, hogy nyugodtan viselkedhet vele szabadosan.

Egyik reggel Sikibu no Omoto (a császárné egyik udvarhölgye) meg jómagam még heverésztünk az oldalsó szobában (ahol az éjszaka is aludtunk), pedig már magasan járt a nap. Egyszerre csak halljuk, hogy valaki elhúzza a főépületbe vezető tolóajtót, és máris ott áll előttünk a császár meg a császárné! Annyira meglepődtünk, hogy csak feküdtünk tehetetlenül, őfelségeik pedig ott álltak, és mérhetetlenül nevettek zavarunk láttán. Most hátrajöttek, és úgy álltak meg, hogy a halom takaró meg kabát félig eltakarta őket (ugyanis a fejünk búbjáig beletemetkeztünk az ágyneműnkbe), és onnan kezdték figyelni, hogyan járnak-kelnek az emberek a Palota és az őrszoba között. Az udvaroncok közül többen odajöttek az ablakunk alá (hiszen fogalmuk sem volt róla, ki van bent a szobában), és beköszöntek. A császár nagyon jól szórakozott, és kért, hogy el ne áruljam.

Amikor őfelségeik visszatérőben voltak a főépületbe, a császárné odaszólt nekünk: „Jöjjetek utánunk mind a ketten”, ami annyit jelentett, hogy nyomban menjünk szolgálatba. „Legalább annyi időt hagyjon felséged, hogy kikészíthessük az arcunkat!” – feleltem, és még maradtunk. Később, amikor Sikibu meg én még egyre őfelségeik látogatását tárgyaltuk, egyszerre csak felfedeztük, hogy közvetlen közelünkben, a szoba bejárati ajtajában, felvillan egy barna ábrázat, ugyanis függönyünk egyik szárnya fennakadt a kereten, és a résen át kiláttunk. Azt gondoltuk, hogy csak Noritaka,30 de ahogy jobban megnéztük, láttuk, hogy az arc egyáltalán nem őrá hasonlít.

Nagy nevetés és lökdösődés közepette kezdtük helyrerángatni a függönyt, de mielőtt még elkészültünk volna, rájöttünk, hogy Jukinari bámul így ránk. Nagyon bosszantó volt ez, mert magamban megfogadtam, hogy előtte pedig soha nem mutatkozom. Sikibu háttal ült neki, így ő jól megúszta. Jukinari most előbbre jött és megszólalt: „Ez alkalommal sikerült meglátnom téged, mégpedig tetőtől talpig.” – „Azt hittük, hogy csak Noritaka31 – magyarázkodtam –, ezért nem is ügyeltünk. Meg kell mondanom, ahhoz képest, hogy téged állítólag egy csöppet sem érdekelnek a nők, igazán vizsla szemmel bámultál.” – „Valaki nemrég felhívta a figyelmemet – felelte –, hogy valami különös báj van a nők arcában abban a percben, amikor álmukból ébrednek; éppen ezért erre jöttem ma reggel, remélve, hogy majd csak sikerül belesnem valamelyik hálószobába. Már akkor is figyeltelek benneteket, amikor őfelségeik még itt tartózkodtak, de nem vettetek észre.” – Most félrehúzta a függönyt32 és úgy tett, mint aki csatlakozni óhajt hozzánk.

----

30 Muraszakinak, a Gendzsi regénye szerzőjének sógora.

31 Noritaka valószínűleg közeli kapcsolatban állt Sónagon társnőjével.

32 A hölgyek egy fülkében öltözködtek, melyet a szoba többi részétől függöny választott el.

Az itt következő részlet 999 második hónapjából való:

Valahányszor elhagytam a Palotát, és szabadságra mentem, az udvari urak közül sokan eljárogattak hozzánk látogatóba. Ez szemmel láthatóan izgalomban tartotta a ház népét. Én azonban egyáltalán nem bántam volna, ha vége szakad ennek, mert egyik látogatómhoz sem vonzódtam különösképpen. Viszont mégiscsak gorombaságnak minősült volna, ha az ember örökké „nincs itthon” olyanok számára, akik a nap és éj minden órájában újra meg újra beállítanak; annál kevésbé lehetett ezt megtenni, mivel éppen az olyan látogatóim megjelenése okozta a legnagyobb botrányt, akikkel valójában csak igen felületes ismeretségben álltam.

Ez alkalommal tehát elhatároztam, nem hagyom, hogy mindenki tudomást szerezzen hollétemről, és csupán Cunefuszának,33 Narimaszának34 és még néhány embernek szóltam.

Ma eljött Norimicu, és társalgásunk során beszámolt róla, hogy tegnap Tadanobu úr megpróbálta kicsalni belőle, hol tartózkodom, mondván, ha már „nővére”35 vagyok Norimicunak, bizonyára tudja a címemet. „Nagyon makacskodott – mesélte Norimicu –, de elhatároztam, hogy nem árullak el. Semmiképp sem akarta elhinni, hogy nem tudom, és egyre zaklatott, olyannyira, hogy már igazán nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Ráadásul a közelünkben ült Cunefusza; ez teljesen ártatlan, közönyös képet vágott, és biztos voltam benne, ha rám néz, menthetetlenül kitör belőlem a nevetés. Végül kénytelen voltam oly módon magamba fojtani a nevetést, hogy felkaptam valami fura szövetdarabkát, ami ott hevert az asztalon, és azt tömködtem a számba. Biztosan mindenki nagyon falánknak hitt, és azon töprenghetett, miféle csemegére bukkantam, amit így megfalatozom két étkezés közt. Mindenesetre sikerült megúsznom a dolgot, anélkül, hogy bármit is eláruljak neki. Bizonyára végzetes lett volna, ha elnevetem magam. Végül elhitte, hogy valóban nem tudom a címedet. Pompás volt...!” – Megkértem, hogy továbbra is így cselekedjék, és ezt követően napokon át nem hallottam a dologról.

------

33 Minamoto no Cunefusza, 969–1023.

34 Minamato no Narimasza. Ez az úr, Cunefuszával és Tadanobuval együtt, Muraszaki Naplójában is megjelenik. ők hárman együtt zenéltek, amikor Akiko császárné szülés miatt kénytelen volt elvonulni (1008-ban); „de nem adtak szabályos hangversenyt, mert féltek, hogy zavarják a főminisztert.”

35 A régi japán költészetben a „nővér” kedvest jelentett, de ebben a korban plátói kapcsolatot jelölt, és éppen ellentétként szerepelt a nagyobb intimitást kifejező szavakkal szemben. Tacsibana no Norimicu híres volt bátorságáról; egy ízben fél kézzel elbánt egy rablóbandával, mely betört Tadanobu házába.

De egyik éjszaka, jó későn, szörnyen döngetni kezdték az utcai kaput, hogy kétszer akkora távolságról is felverte volna az egész házat. Kiküldtem valakit, nézze meg, mi baj, mire jelentették, hogy egy császári testőr van itt, „levelet hozott a Balkéz felőli testőrség őrnagyától”, azaz Norimicutól. Mindenki ágyban volt már, ezért az előszobai lámpa alá húzódtam, és ott olvastam el a levelet. „Holnap van a Palotában tartott Tavaszi Recitáció utolsó napja. Ha Tadanobu, őfelségeikkel együtt, itt tartja meg a vezeklőnapot, könnyen megeshet, hogy megkérdi, hol vagy, és ha mindenki füle hallatán kitart majd amellett, hogy közöljem vele, bizonyára nem tudom majd megőrizni a látszatot, hogy nem tudok róla. Megmondhatom, hogy itt vagy? Engedélyed nélkül persze nem teszem.”

Választ nem írtam, de küldtem neki egy kis rongydarabot,36 papírba csomagolva.

-------

36 Annyit jelentett ez, hogy „ha kísértésbe esnél, hogy beszélj, tömj rongyot a szádba, mint legutóbb”.

Norimicu, amikor legközelebb eljött, ezt mesélte: „Félrevont egy sarokba, és egész éjszaka nem hagyott békén. Igazán roppant kellemetlen, ha ennyire zaklatják az embert, s minthogy nem válaszoltál a levelemre, melyben utasítást kértem... De most jut eszembe, kaptam egy borítékot, benne egy rongydarabkával. Nyilván pillanatnyi szórakozottságból...”

Mintha bizony el lehetne képzelni, hogy véletlenül tesz az ember ilyesmit! Norimicu még most sem jött rá, mit akartam értésére adni, és nyilván arra gondolt, hogy egyszerűen holmi haszontalan kacatot küldtem neki ajándékba. Ostobasága felingerelt, ezért egy szót sem válaszoltam, hanem megragadtam a tustartót, és egy darab papírra leírtam ezt a verset: „Ha a halászlánytól, ki leszállt a hullámok mélyére, ajándékba kapsz egy rongydarabkát, bizonyára arra int vele, ne mondd el a világnak, mely tengeri ágyban rejtőzik.”37

-------

37 Akrosztichon. Egy egész sor szellemes szójátékot tartalmaz. Például: me-kuvasze annyi, mint „egy intéssel jelezni”, de annyi is, mint „rongyot etetni”.

„Egyszóval, asszonyom nekifogott a versírásnak, nemde? – kiáltott fel Norimicu. – Márpedig én el nem olvasom!” – azzal szétmorzsolta a papírlapot, és elvonult.

Így esett, hogy Norimicu meg én, jóllehet mindig jó barátok és szövetségesek voltunk, egy időre eléggé elhidegültünk egymástól. Viszont hamarosan ezt írta nekem: „Lehet, hogy én vagyok a hibás, de ha nem kívánsz is látni, remélem, nem úgy tekinted régi szövetségünket, hogy az már a múlté. Ez végül is annyit jelentene, hogy megszegjük egy sereg ígéretünket...”

Kedvenc mondása volt, hogy neki csak akkor küldenek verset, ha már nem szeretik. „Ez a biztos jele, hogy az a valaki ellenem fordult – szokta mondani. – Ha úgy döntöttél, hogy többé nem bírsz elviselni, csak küldj nekem egyet, és mindjárt tudom, hogyan értelmezzem.”

Intelme ellenére Sónagon egy újabb akrosztichont küldött neki.

„Gondolom, el sem olvasta, legalábbis sosem válaszolt rá. Ezt követően hamarosan előléptették az ötödik rangra, és Tótómi helytartójának helyettese lett; barátságunk akkor végleg megszakadt...”

A következő rész körülbelül azonos időből származik:

Ha egy udvarhölgy szabadságon van, fontos dolog, hogy él-e mindkét szülője.38 Olyan házban mehet jól a sora, ahol szüntelenül ki-be járnak az emberek, ahol a hátsó szobákban állandóan folyik a társalgás, s a kapunál szünet nélkül lovasok dübörögnek. Mert bizony sokkal jobb neki, ha nagyon nagy a zaj, mint ha nagyon is kevés.

----

38 Sónagon még nem volt az udvarnál, amikor apja már meghalt.

Nagyon kellemetlen, ha az ember másvalaki házában lakik, s ekkor egyik barátja, az udvarból, eljön hozzá nyíltan vagy titokban, pusztán azért, hogy megkérdezze, meddig marad még távol, vagy elnézést kérjen, mert nem írt („Azt sem tudtam, hogy szabadságon vagy...”). Amint mondtam is, roppant kellemetlen – főként akkor, ha a látogató a kedvesünk –, ha a ház gazdája bejön, és jelenetet rendez („nagyon veszedelmes ez... ilyen éjszakai órában pedig különösen” – és így tovább, végig ebben a hangnemben), pusztán azért, mert az ember egy percre kinyitotta az első ajtót, hogy beengedje látogatóját. Majd később: „Be van zárva a nagy kapu?” – Mire a kapus sértődötten ezt dörmögi: „Még most is van itt valaki. Talán azt is becsukjam?” – „Jó, de mihelyt elmegy, nyomban zárj be – feleli a ház gazdája. – Az utóbbi időben sok betörés történt a környéken.” – Nem kellemes, ha ilyen és hasonló dolgokat meghall az ember.

Ettől kezdve a ház gazdája minduntalan kidugja a fejét, hadd lássa, itt van-e még a látogató, s ezen roppantul mulatnak a szolgák, akiket a vendég magával hozott. De a legnagyobb riadalmat az okozza, amikor az ember meghallja, amint ezek a szolgák utánozni kezdik a ház urának hangját. Lenne itt haddelhadd, ha meghallaná!

Megeshet, hogy valaki – aki nem is úgy fest, mintha a kedvesünk lenne, és nem is az – alkalmasabbnak véli, hogy éjnek idején állítson be. Ilyen esetben a látogatóban nem lesz meg a hajlandóság, hogy elszenvedje a család faragatlanságát, hanem megszólal: „Igen, valóban későre jár. s minthogy akkora ügy számotokra, hogy kinyissátok a kaput...” – s azzal távozni készül.

De ha olyasvalakiről van szó, akibe az ember valóban szerelmes, és bár többször is közölte már a férfiúval, hogy nem meri fogadni, de az, ennek ellenére, egészen hajnalig kint ácsorog a szobája előtt, ekkor azonban a kapus, aki éjszakai körsétái alkalmával minden alkalommal sajnálkozva elidőzött a kapunál, felkiált, de olyan hangon, amin érzik, hogy mások fülének szánja: „Eljött a reggel (mintha bizony ilyesmi még soha meg nem történt volna!), ez az utcai kapu pedig egész éjjel...39 nyitva maradt”, s erre – jóllehet világos nappal van már, és most végképp semmi értelme – bezárja a kaput. Az ilyesmi mind nagyon bosszantó.

Ahogy mondtam is, minden rendben van, ha az ember az édesszüleinél lakik. De mostohaszülők szörnyen terhünkre lehetnek. Minduntalan azon töprengünk, hogyan fogadják majd a dolgokat, s ebből a szempontból az embernek még a fivére házában is csupa nyűggé válik az élete.

Én persze igazából csak olyan házban szeretek lakni, ahol nem csapnak hűhót az utcai kapu miatt, és ahol senkit sem érdekel különösképpen, hogy éjfél van-e vagy reggel. Az ember kimehet40 és elbeszélgethet bárkivel – legyen az akár egy herceg vagy a császár őfelsége szolgálatában álló valamelyik úr –, téli éjszakán végig ott ülhet, nyitott zsalugáter mellett, és miután már felkerekedett a vendége, távoztában még utánabámulhat. Ha pont hajnalban megy el, ez nagyon kellemes, főként akkor, ha mentében fuvolázik. Majd amikor már eltűnt a szemünk elől, nem kell sietve lefeküdnünk, hanem valakivel elbeszélgethetünk látogatónkról, átnézhetjük verseit, és lassan újra álomba szenderülhetünk.

------

39 A kapus mondatában itt egy – természetesen nagy nyomatékkal használt – határozószó (raiszó to) szerepel, mely az akkori zsargon szókészlethez tartozhatott, de pontos értelmét nem lehet megállapítani.

40 A ház elé.

„Kora reggel láttam valakit a folyosón, akinek semmi keresnivalója itt. Szolgája tartotta fölébe az ernyőt. Éppen távozóban volt...” – Hallottam, amint az egyik lány ezt mondja, és hirtelen rájöttem, hogy az én egyik látogatómra céloz!

Ámbár igazán nem tudom, miért szól róla úgy, mint akinek „semmi keresnivalója itt”. Való igaz, hogy ő csak csige,41 de igen tisztes rangban van, és teljes joggal vallhatom ismerősömnek, ha nekem úgy tetszik.

Éppen most levél érkezett a császárnétól, olyan üzenettel, melyre nyomban válaszolnom kell. Ahogy nagy izgatottan felbontom, egy rajzot találok benne: óriási ernyő, mely teljesen eltakarja azt, aki tartja, kivéve fél kezének ujjait. A rajz alján ez az idézet: „Reggel óta, hogy feljött a hajnal a Mikasza-dombok42 mögül...”

Jelentéktelen volt az egész ügy, de könnyen megeshetett, hogy a császárné őfelsége megneheztel miatta, és amikor a levele érkezett, magamban éppen azért fohászkodtam, hogy senki révén fülébe ne jusson a dolog. De lám, szidás helyett pusztán ezt a tréfás levelet kapom. Tréfája ugyan megalázó számomra, de kétségtelen, hogy nagyon mulatságos. Fogtam egy másik papírlapot, lerajzoltam, amint sűrűn zuhog a zápor, alá pedig ezt írtam: „Ez az az eset, amikor minden zeng, de egy szem eső sincs.”

Maszahiro

Maszahirót43 mindenki kineveti. Rokonai és barátai számára ez valóban nagyon kínos lehet. Ha megjelenik egy valamennyire is jóképű szolgája kíséretében, valaki biztosan odahívja a fickót és megkérdi, eszénél van-e, merthogy ilyen gazdát szolgál. Házában mindig nagy rend van, és ruháit is szokatlanul jó ízléssel válogatja össze, de ezzel pusztán azt éri el, hogy az emberek megjegyzik: „Milyen jól állna ez a holmi valaki máson!”

-------

41 Olyan udvaronc, akinek nincs bejárása a császári emelvényhez.

42 Mikasza a. m. „három ernyő”.

43 A Minamoto-törzs tagja, később Gava helytartója.

Igaz, némelykor roppant furcsa dolgokat mond. Például egyszer haza akarta küldeni valami holmiját, amit szolgálatban, a Palotában szokott hordani, s erre két küldöncöt kért. Valaki bejött és jelentette, akkora a csomag, hogy egy ember is könnyűszerrel elviheti. „Te hülye – csattant fel Maszahiro –, azért kértem két küldöncöt, mivel közte van valaki másnak a holmija is. Egy emberrel nem vitetheted el két személy holmiját, ahogy egypintes edénybe sem önthetsz bele két pintnyit.” – Senki sem értette, mit akart ezzel mondani, de harsogó nevetés támadt.

Egyszer levelet hoztak neki, és azonnali választ kértek. „Micsoda pillanatot szemeltek ki! – kiáltott fel Maszahiro. – Már hallom, hogy a tűzhelyen pattog a bab. És miért, hogy ebben a házban soha nincs se tus, se ecset? Biztosan ellopják. Ha enni- vagy innivalót lopnának, még megérteném...”

A császár anyja, Szensi hercegnő, egyszer betegen feküdt, s a Palotából Maszahirót küldték el, hogy érdeklődjék utána. amikor visszatért, megkérdeztük, az urak közül ki volt szolgálatban a hercegnő mellett. „Ez meg az, meg amaz” – mondta, és felsorolt vagy négy-öt nevet. „Senki más?” – kérdeztük. – „Ó, igen, voltak ott még mások is – felelte Maszahiro –, de azok már elmentek.”

Egy ízben, amikor történetesen egyedül voltam, odajött hozzám, és így szólt: „Kedves hölgyem, van valami, amit nyomban közölnöm kell veled.” „Nos, mi az?” – kérdeztem. „Olyasmi – folytatta –, amit éppen az imént mondott egy úr.” – Azzal egészen közel lépett a függönyömhöz. „Véletlenül meghallottam, amint ahelyett, hogy »hozd közelébb testedet testemhez«, ezt mondta: »hozd közelébb öt végtagodat...«„44 – s azzal nagy hahotára fakadt.

Egyszer, a kinevezések három napja45 közül a másodikon, éjszaka, Maszahiróra hárult a feladat, hogy körbejárjon, és megtisztítsa a lámpákat. Közben lába fejét a lámpa állványának talpán nyugtatta; úgy esett azonban, hogy azt akkor nemrég takarták be jutánnal46 és még nem száradt meg: Maszahiro hozzáragadt, s hogy menni készült, feldőlt a lámpaállvány. Az egész alkotmány annyira hozzáragadt harisnyás lábához, hogy távoztában csattogva húzta magával a lámpát, és minden léptével valóságos földindulást idézett elő.

A palotában lezajló névsorolvasásnak különleges varázsa van. Azoknak, akik éppen szolgálatban vannak a császár őfelsége mellett, nem kell részt venniük rajta, mert a tisztek, ülőhelytől ülőhelyig járva, ott a helyszínen kipipálják a nevüket. A többiek viszont nagy csattogással kivonulnak az udvarra. Ha szállásunkon47 átjövünk erre az oldalra, és nagyon hegyezzük a fülünket, még a neveket is hallhatjuk, s ettől remegő izgalom támad nem egy érző kebelben... Egyesek úgy jelentkeznek, hogy sikerük van vele, mások viszont szigorú bírálatot kapnak. Amikor mindez véget ért, az őrök megpengetik íjukat, mire ismét csattogni kezd a sok cipőtalp, de így is kihallani a kancellár egyenletes, súlyosabb lépteit, amint előremegy, hogy elfoglalja helyét a balkon északkeleti sarkában, ahol is a Nagy Hódolatnak nevezett térdeplő pózba ereszkedik a császár ülőhelyével szemközt, és most, háttal az őröknek, elkérdezi, ki van jelen... Ha egyszer-egyszer valami okból egy sereg udvaronc távol van, nem tartanak névsorolvasást, s amikor az őrség parancsnoka jelentést tesz erről, a kamarás általában magyarázatot kér, miért nincs névsorolvasás, majd visszavonul. De Maszahiro, amikor szolgálatban van, nem figyel arra, mit mondanak neki, és amikor az ifjú urak megpróbálják kioktatni kötelességére, dühbe gurul, és megleckézteti őket, mennyire helytelen elhagyni a névsorolvasást – de kinevetik erőlködését, mégpedig nemcsak ezek az urak, hanem még az őrök is, akiknek a szidás szól.

-------

44 „Öt végtagot” emlegetve, a beszélő egy tudálékos kínai kifejezést használt.

45 Ekkor jelentették be az újévi kinevezéseket.

46 Ragacsos olajba áztatott ronggyal.

47 Az udvarhölgyeknek a császárné lakosztályában levő szállásáról van szó, nem a saját szobáikról, melyek a Palota legeldugottabb részében voltak.

Egy alkalommal Maszahiro otthagyta lábbelijét a császári éléstár tálalóasztalán. Akik csak arra jártak, undorodva felkiáltottak, és keresték a szutykos holmi tulajdonosát, hogy nyomban vigye el onnan. Nagyon kellemetlen helyzet volt, mert senki sem merte kiejteni Maszahiro nevét, jóllehet egytől egyig tudták, hogy ő a gazdája. „Kié lehet? Fogalmam sincs róla!” – jegyezte meg a kulcsár vagy másvalaki. Ebben a pillanatban megjelent Maszahiro, és kijelentette: „Az a mocskos jószág az enyém!” – Hogy volt képe személyesen érte jönni, ez újabb szenzációt jelentett.

Egy ízben, amikor egyik kancellár sem volt szolgálatban, és senki sem tartózkodott a császári asztal közelében, Maszahiro felkapott onnan egy tányér babot, és egy keskeny válaszfal mögé bújva48 hozzálátott, hogy lopva behabzsolja. Ekkor azonban arra jött néhány udvari úr, és félretolta a válaszfalat...

------

48 Eltolható válaszfal, mely a mosdót takarta. Belső oldalára egy macska volt festve, külsejére meg verebek és bambusz.

Nagyon ellene vagyok, hogy férfiak bejárjanak hozzánk, az udvarhölgyek szobáiba, és ott egyenek. Egyik-másik udvarhölgynek megvan az a rossz szokása, hogy enni ad nekik. A férfi persze, ha hosszan nógatják, és megnyugtatják, hogy semmi sem jöhet közbe, míg eszik, végül is kötélnek áll. Nemigen juttathatja kifejezésre, hogy nincs ínyére, amivel kínálják, nem teheti meg, hogy eltakarja a száját vagy félrefordítsa a fejét. Én bizony egy csésze rizst sem vagyok hajlandó adni nekik, még akkor sem, ha nagyon későn és igen ittasan érkeznek. Ha ezt fukarságnak vélik, és többé nem jönnek – ám jó, ne jöjjenek!

Persze ha az ember az otthonában tartózkodik, és a hátsó szobából beküldenek ennivalót, ebbe nem lehet beleszólni. De ez is éppolyan kellemetlen.

Másutt Sónagon ezt írja:

A mesteremberek roppant furcsa dolgokat esznek. Amikor a keleti szárny tetőzetét javították, egy sereg mesterember letelepedett egy sorba, és hozzálátott az ebédhez. Átmentem a háznak abba részébe, és megfigyeltem őket. Mihelyt kiosztották az ennivalót, ezek abban a szempillantásban lehörpintették róla a levet, majd félretették a csészéjüket, és megették az összes zöldséget. Már arra gondoltam, hogy meghagyják a rizst, amikor hirtelen erre is rávetették magukat, és egy szempillantás alatt mindent bekebeleztek. Többen üldögéltek ott együtt, és mind egyformán ettek; azt kell hinnem, hogy ez valami szokásnak számít a kőműveseknél. Nem mondhatnám, hogy valami vonzó lenne.

Sónagon élcelődéseinek egyik céltáblája volt Fudzsivara no Nobucune, a Szertartásügyi Hivatal asszisztense.

„Én egykettőre megírok egy kínai vagy japán verset – jelentette ki az egyik nap49 Sónagonnak –, csak add meg a témát...” – „Mi sem könnyebb – feleltem. – Írj hát egy japán verset.” – „Rendben van – rikkantotta –, de ha már benne vagy, adj meg egy egész csokorravalót. Eggyel kezdeni sem érdemes.” – De mihelyt megadtam neki a témát, egyszeribe elvesztette a fejét, és kijelentette, hogy el kell mennie. Valaki azután mondta nekünk, hogy Nobucunénak a keze írása miatt vannak aggodalmai. „Szörnyen ír kínaiul is meg japánul is –jegyezte meg ez a hölgy –, és emiatt már annyiszor volt nevetség tárgya, hogy könnyen inába száll a bátorság.”

-----

49 Talán 998 nyarán.

Akkoriban, amikor az Udvartartási Munkák Hivatalánál dolgozott, az egyik mesterembernek megküldött egy tervrajzot, melyre alul ezt írta: „Az az óhajom, hogy így hajtsák végre”, de olyan kínai írásjegyekkel vetette ezt oda, hogy senki el nem hitte volna, létezik ember a földön, aki ilyet elkövet. Olyan förmedvény volt ez az okmány, hogy felkaptam, és ráírtam a szélére: „Így végképp nem csinálnám, mert furcsa dolog derülhet ki belőle.” – Az okmány átkerült a császári lakosztályba, ahol kézről kézre adták, és nagyot derültek rajta.

Nobocune nagyon mérges volt emiatt.

Bosszantó dolgok

Ha az ember egy költeményt vagy egy kajesit (válaszverset) küld valakinek, és amikor már elmentek vele, akkor jut eszébe valami apró változtatás, mindössze néhány betűnyi talán, amivel még javíthatott volna rajta.

Valami sürgős varrnivalón dolgozunk, és mivel úgy véljük, kész, kifűzzük a tűt – s ekkor vesszük észre, hogy a varrás elején kibomlott a csomó, és már feslik is az egész. De az is roppantul bosszantó, ha rájövünk, hogy a visszájáról varrtunk meg valamit.

Egyszer, amikor a császárné őfelsége a főminiszter úr házában lakott,50 és éppen vele is volt a nyugati szárnyban – a főminiszter ugyanis oda húzódott vissza, hogy helyet csináljon a császárnénak –, mi, udvarhölgyek, mind összecsődültünk a főépületben, és éppen vajmi kevés tennivalónk akadt. A folyosón hancúroztunk vagy lustálkodtunk, amikor a császárnétól beállított alaki és bejelentette: „Sürgősen kell ez a ruha. Fogjatok össze, és nyomban csináljátok meg. őfelsége egy órán belül meg akarja kapni.”51 Sima, mintázatlan szövésű selyemből kellett dolgoznunk. Mindnyájan összegyűltünk a főcsarnok elülső részében, kiosztottuk a munkát, kinek-kinek egy darabot, és szédítő sietséggel nekiestünk, hadd lássuk, ki lesz kész elsőnek a maga darabjával. Tébolyító volt, mert nem ültünk annyira közel egymáshoz, hogy láthattuk volna, hol tartanak a többiek.

------

50 A Minami no Inben, Micsitakának, a császárné apjának palotájában. Ez az epizód a 992. év tizenkettedik hónapjában játszódhatott le.

51 Azaz két órán belül, minthogy a japán óra kétszerese a miénknek.

Mjóbu dajka egykettőre elkészült a saját munkájával, és lerakta maga elé. Úgy szólt a leckéje, hogy a ruhaderék vállrészét varrja meg, de hanyag módon a fonákján dolgozta össze az anyagot, tulajdonképpen be sem fejezte a munkát, hanem odavágta, és elment valami szórakozás után nézni. Amikor össze kellett állítanunk a ruhát, hátul sehogy sem állt a varrás – jól látszott, hogy valami hiba történt. Nagy nevetés és fejmosás következett. Világosan látszott, hogy Mjóbu követte el a hibát, és mindegyikünk azt hangoztatta, hogy újból meg kell csinálnia a maga részét.

„Először is szeretném tudni, mi az, hogy rosszul van megvarrva! – tört ki Mjóbu. – Ha valaki damasztot varr meg a visszájáról, s ezért eltorzul a minta, persze hogy újból meg kell csinálnia. De mit számít ez a sima selyemnél? És ha valamit újból meg kell csinálni, szerintem leghelyesebb elvégeztetni valamelyik lánnyal, aki az előbb nem vett részt a munkában.” – „Ilyet javasol – hogy nem sül ki a szeme!” – méltatlankodtak a többiek. De Mjóbut nem lehetet belátásra bírni, s így végül Gen Sónagon meg még néhányan kénytelenek voltak felbontani a varrást és rendbe hozni az egészet. Mulatságos volt figyelni arckifejezésüket, mialatt dolgoztak.

Mindez azért történt, mert a császárné őfelségének alkonyatkor meg kellett jelennie a császárnál, és időben meg akarta kapni a ruhát. „Most majd megtudom, ki szeret engem igazán, mert az lesz kész leghamarabb a munkájával” – mondta a császárné.

Rendkívül bosszantó, ha a levelünk elkallódik, mert olyasvalakinek adják át, akinek álmunkban sem jutott volna eszünkbe megmutatni. Ha a küldönc egyszerűen és nyíltan bevallja, hogy hibázott, még csak beletörődünk. De mindig vitába kezd, mert erőnek erejével be akarja bizonyítani, hogy ő csak úgy járt el, amint az utasítás szólt. Ez megy az ember idegeire, és ha nem úgy lenne, hogy mindig van ott valaki szemtanúnak, bizony nekirontanék és megütném.

Vagy fájó és bosszantó dolog, ha szép hagit52 vagy szuszukit53 ültettünk, majd egyszer csak megpillantunk valakit: hosszúkás ládikó és mindenféle kertész-szerszám van nála, kiásta már a növényeinket, és viszi is. Ebben az a vérlázító, hogy ha egy akármilyen hitvány férfiember ott tartózkodnék a színtéren, az a nyomorult nem merte volna ezt megtenni. Ha megállítjuk, és kikérjük magunknak az ilyesmit, erősködni kezd, hogy ő csak egy kicsit kiegyelte a növényeinket, s azzal már el is rohan. El sem tudom mondani, milyen bosszantó az ilyesmi.

-----

52 Lespedeza bicolor. (latin), színváltó v. laza bokorhere

53 Eularia japonica. (latin)

Egy vidéki helytartó vagy más ilyen kistisztviselő társaságában vagyunk éppen, s ekkor az egyik előkelő házból megjelenik egy szolga, és valami szörnyű nyersen kezd beszélni, meg úgy is viselkedik, és szinte arcára van írva a gondolata: „Tudom, hogy goromba vagyok, de a magadforma ember nem büntethet meg érte, akkor meg mit bánom én?!” – Szerintem ez nagyon bosszantó.

Valaki férfiember felkapja egy levelünket, amit pedig egyáltalán nem óhajtottunk megmutatni neki, de magával viszi az udvarra, ott megáll és olvasgatja. Az ember először dühösen és kétségbeesetten utánaered, a függönynél azonban meg kell állnia, s mialatt figyeli, amint az olvas, alig bírja megállni, hogy le ne csapjon rá, és ki ne kapja kezéből a levelet.

Megesik, hogy egy hölgyet elkedvetlenít valami semmiség, mire felkel kedvese mellől, és elhelyezkedik egy másik heverőn. A férfi odakúszik hozz, és igyekszik rábírni, hogy térjen vissza. Ámde a hölgy kitartóan neheztel, mire ez úgy érzi, hogy a hölgy ez alkalommal igazán túlzásba viszi a dolgot, ezért így szól: „Legyen, ahogy óhajtod!” – s azzal vissza is tér a nagy ágyba, kényelmesen bebónyálja magát, és aludni készül. Igen hideg az éjszaka, s minthogy a hölgynek mindössze egy béleletlen köntös a takarója, hamarosan szenvedni kezd. Megfordul a fejében, hogy felkel, de a házban mindenki alszik, s így fogalma sincs róla, mihez kezdene, hová menne. Ha már annyira hiányzott neki ez a perpatvar, jobb lett volna – gondolja –, ha az este korábban kezd hozzá. Azután furcsa neszt hall a női szállásról is, meg kintről is. Félelem szállja meg, és csendben kúszva megindul kedvese felé, ráncigálja a takarókat, majd fellibbenti. Bosszúságára a férfi úgy tesz, mint aki mélyen alszik, vagy csupán megjegyzi: „Javaslom, duzzogj csak még egy kicsit!”

Kisgyermekhez, csecsemőhöz illik a kövérség. Vidéki helytartónak is ez dukál, különben arra gyanakodunk, hogy kedélytelen. Ami a külsőt illeti, nagyon fontos, hogy azoknak a fiúknak, akik a kocsinkat húzó ökröket etetik, tisztességes külsejük legyen. Ha a többi szolgánk viszont nem kívánkozik senki szeme elé, ezeket elrejthetjük a kocsink mögött. A fullajtárok és egyebek viszont szükségképpen magukra vonják a figyelmet, éppen ezért kínos lehet, ha nincsenek alaposan rendbe szedve. De persze, ha szemet szúr, hogy egész szolganépünket a kocsi mögött zsúfoljuk össze, hogy szem elé ne kerüljenek, ez már önmagában is nagyon csúnyán fest.

Hibának számít, ha karcsú, finom külsejű ifjakat válogatunk össze, merthogy ezekből lesz szemrevaló szolgahadunk, viszont mocskos szélű nadrágban vagy nagyon viseltes vadászköpenyben és más ilyesmiben járatjuk őket. Legjobb esetben is csak abban reménykedhetünk, hogy az emberek majd abban a hiszemben lesznek, csupán véletlenül poroszkálnak a kocsink mellett, mert semmi közünk hozzájuk.

Viszont nagyon megnyugtató, ha minden szolgánk jóképű. Mert ha meg is esik, hogy éppen elszakad a ruhájuk, vagy akad rajtuk valami piszok vagy rendetlenség, több reményünk lehet, hogy ez nem szúr szemet senkinek.

Állami tisztviselők, akiknek hivatalból kirendelt kíséretük van, nemegyszer ezzel rontják le a hatást, mert elnézik apródjaiknak, hogy piszkosan és ápolatlanul járnak-kelnek.

Nemesember, akár otthon tartózkodik, akár hivatalos küldetésben vagy éppen barátai társaságában, mindig tartson maga körül egy sereg jóképű apródot.

Titkos találkákra legalkalmasabb a nyár. Igaz, hogy az éjszakák szörnyen rövidek, és az ember még egy szemhunyásnyit sem aludt, és máris világosodik. Viszont pompás dolog, hogy nyitva tarthatjuk az összes zsalugáterokat, mert így beárad a friss levegő, és kiláthatunk a kertre. Végül eljön a válás ideje, s a szerelmesek éppen azon igyekeznek, hogy elmeséljék a még elmondandó apró-cseprő dolgokat, amikor pontosan az ablak felől hallatszó nagy lármára rettennek. Egy pillanatig bizonyosra veszik, hogy valaki a nyomukra bukkant, de kiderül, hogy csupán egy varjú károgta el magát röptében.

De az is nagyon kellemes, ha zimankós éjszakán az ember ott fekhet kedvese mellett, megbújva a nagy halom ágynemű alatt. Minden hang, például a harangszó is, olyan különösen cseng. Mintha csak valami mély verem fenekéről jönne. Különös a madarak első csipogása is, mert olyan tompán és távolról hallik, hogy biztosra vesszük, még most is a szárnyuk alatt rejtegetik csőrüket. Majd minden újabb hang egyre harsányabban, egyre közelebbről hallatszik.

Nagyon idegesítő dolgok

Ha megengedjük valakinek, hogy egyik költeményünket úgy használja fel, mint a sajátját – s ezt a verset külön dicséretben részesítik.

Valaki hosszú útra készül, ezért ajánlólevelet szeretne különböző emberekhez, azokban a helységekben, amerre átutazik, és tőlünk is kér néhány sort. Erre megírunk számára egy igazán kedves ajánlólevelet barátunkhoz, aki ott lakik valahol, amerre útja visz. Barátunk azonban bosszús a háborgatás miatt, és rá se hederít a levelünkre. Nagyon megalázó, hogy olyan színben kell megmutatkoznunk, mint akinek semmi tekintélye.

Vegyes dolgok

Nincs a világon fájóbb érzés, mint ha nem szeretik az embert. Mindig úgy érzem, hogy aki gyűlöl engem, biztosan valami furcsa őrületben szenved. És mégis szükségképpen úgy van, hogy akár az udvarnál, akár otthon, akadnak olyanok, akik szeretik az embert, mások viszont nem, s ezt elszomorítónak érzem. Még szolganép gyerekének is (és mennyivel inkább a jó nevelésű ember számára) nagyon fájó, ha az otthoni szüntelen dédelgetés után egyszeriben helytelenítőn meresztik rá a szemüket. Ha a szóban forgó lány bármi előnyös tulajdonsággal rendelkezik, mindenki egészen érthetőnek találja, hogy akkora hűhót csapnak körülötte. De ha nincs benne semmi vonzó, tudja, hogy majd mindenki így beszél róla: „Hogyan ajnározhattak egy ilyen teremtést! Meg kell adni, nagyon furcsák a szülők!” – Igen, otthon is, az udvarnál is csak egy számít: az, hogy mindenki szeresse az embert, őfelségeiktől lefelé!

Sónagon másutt megírja, hogy gyakran elemlegette a császárnénak: „Nekem mindig első helyre kell kerülnöm az emberek szívében. Ha nem, hát inkább gyűlöljenek vagy bántsanak. És bizony inkább meghalok, mintsem bárki szívében a második vagy harmadik helyre kerüljek.”

Az írás igazán hétköznapi dolog – de milyen becses! Ha valakink a világ egy távoli zugában él, és már nagyon aggódunk érte, egyszerre csak érkezik egy levél, s mindjárt úgy érezzük, mintha a levél írója ott lenne, velünk egy szobában. Valóban bámulatos dolog. Bármily furcsa is, de igaz, hogy mérhetetlenül vigasztaló, ha az ember levélben leírhatja gondolatait, s így van ez még akkor is, ha tudja, hogy az talán sosem jut el rendeltetési helyére. Ha írás nem lenne, milyen szörnyű komor hangulat nehezedne ránk! És ha megkönnyebbülés számunkra, hogy egyszer s mindenkorra papírra vetettük mindazt, ami nyomta a szívünket, s ebben valami olyan bizonytalan elképzelés vezetett bennünket, hogy a szóban forgó személy egy szép napon talán mégis elolvassa írásunkat, nem túlzás azt állítani, hogy a válasz megérkezte némelykor valóságos életelixírként hat ránk!

A mágusok alkalmazásában álló fiúk mind roppant ügyesek. Valahányszor elhívják mesterüket egy-egy tisztulási szertartás elvégzésére, ezektől a fiúktól elvárják, hogy ők olvassák fel az invokációt,54 ezen senki sem töpreng el. De amikor látjuk, hogy mesterük intésére sem várva, a kellő pillanatban kezdik el a fellocsolást, és hideg vízzel meghintik a páciens arcát, az embert valóban irigység fogja el. Bárcsak én szerezhetnék ilyen fiúkat szolgálatomra!

------

54 Ez persze kínai szöveg, a mágusok ugyanis a kínai Változások Könyvéből vett módszer szerint dolgoztak.

Ha megüti a fülünket, amint az egyik szolgálólány megjegyzi valakire: „Az csoda kedves úr!” – egyszeribe némi megvetést érzünk a szóban forgó személy iránt. Bizony, már-már úgy véljük, szinte jobb lenne, ha csepülné. Még nőnek is árt, ha rossz helyről éri túlságosan nagy dicséret; és ha meggondoljuk, hogy már a becsmérlés is mennyi bajt okoz, bizony kár, hogy még a kapott dicséret is csak ártalmára lehet az embernek!

Narinobu

Narinobu kapitány őfenségének, a Hadügyi Hivatal nagytekintetű elnökének fia.55 Nemcsak nagyon csinos, de rendkívül intelligens. Mit szenvedhetett az a szegény lány, Kaneszuke lánya, amikor a kapitány szakított vele, ő pedig kénytelen volt apjával tartani Ijóba, amikor azt kinevezték helytartónak! Az ember el tudja képzelni, mi lehetett ott, amikor hajnalban indulnia kellett, előző éjszaka pedig eljött a férfi, hogy búcsút vegyen tőle. Szinte látom, ahogy a lány is látta akkor, utoljára, amint udvari köpönyegébe burkolózva ott áll a sápadt hajnali holdfényben.

-------

55 Minamoto no Narinobu (szül. 972) Okihira herceg (953–1041) fia volt.

A kapitány régebben gyakran felkeresett. Elég szókimondó modorban társalgott, nem habozott, hogy a legkellemetlenebb dolgokat is el ne emlegesse azokról, akik ellen kifogása támadt.

Abban az időben a császárné őfelségének volt egy udvarhölgye, egy elég nyűgös teremtés, aki mindig nagy hűhót csapott a maga vezeklési napjai és egyéb ájtatosságai körül. A hölgyet családi nevén ismerték, az pedig Taira volt, vagy más ilyen előkelő hangzású név. De valójában csupán örökbe fogadta az a család, s a lányok körében mulatságnak számított, hogy mindig az igazi nevén emlegessék.

Ez a Taira lány egy csöppet sem volt csinos, s egyéb jó tulajdonság sem akadt benne, ami mellette szólhatott volna. De, úgy látszik, sejtelme sem volt a saját fogyatékosságairól, és valahányszor társaság jött össze a Palotában, mindig igyekezett előtérbe kerülni, mégpedig olyan módon, amelyet a császárné őfelsége egyáltalán nem kedvelt – ámbár senkiben sem lakozott annyi lelkierő, hogy ezt szóvá tegye a lánynak...

Történt egyszer, hogy a császárné meghagyta, Sikibu no Omoto meg én aludjunk ott, az ő lakosztályában, és ne menjünk vissza a saját szobánkba, mire a délnek néző előszobában rendezkedtünk be éjszakára. Kisvártatva szörnyen döngetni kezdték az ajtónkat. Úgy döntöttünk, hogy nagyon terhünkre lenne, ha bárki beállítana, ezért alvást színleltünk. A dörömbölést azonban nagy rikoltozás követte, és hallottam, hogy a császárné őfelsége megszólal: „Menjen már valamelyőtök, és keltse fel. Csak úgy tesz, mintha aludnék.” – Erre bejött a Taira lány, és keltegetni próbált; de láthatta, hogy mélyen alszom, mire kijelentette, hogy ha én nem mozdulok, nekikell ajtót nyitnia, s azzal ki is ment, és társalogni kezdett a látogatóval. Egyre az járt az eszembe, hogy no, most már majd csak visszajön, de eljött az éjfél, és még akkor sem jelent meg. Szinte biztosra vettem, hogy Narinobu úr volt a látogató...

Másnap reggel a lány meghallotta, hogy beszélgetünk az előszobában, mire bejött, és így szólt hozzám: „Szerintem, ha egy férfi eljön olyan szakadó esőben, mint tegnap éjjel volt, igazán jobban is bánhatnál vele. Tudom, hogy legutóbb nagyon csúnyán viselkedett, és hogy jóformán el is tűnt a szemed elől. Viszont szerintem bárkinek meg kellene bocsátanod, ha egyszer így, csatakosra ázva beállít.”

Számomra érthetetlen ez az érvelés. Úgy vélem, ha egy férfi rendszeresen, minden este eljön, és a szakadó záportól sem retten vissza, ez feltétlenül a javára írandó. De ha már hétszámra távol tartotta magát, és elég bolondul éppen ilyen időt választ ki, hogy ismét erre nézzen, akkor mindössze ennyit mondhatok: nem bánnám, ha több józan észről és kevesebb rajongásról tenne tanúbizonyságot. Ámbár azt hiszem, ez ízlés dolga.

A helyzet ugyanis a következő. Narinobu némelykor szeret kapcsolatot keresni olyan nőkkel, akik eleget tapasztaltak és elmélkedtek már, és önálló gondolkodásra tettek szert. Viszont egyéb kapcsolatait is ápolnia kell – hogy a legfőbb kötelezettségéről ne is beszéljek –, ezért jóformán lehetetlen is számára, hogy gyakran beállítson hozzám. Hogy ilyen ítéletidőt választott ki a látogatásra, ezzel főként az lehetett a célja, hogy mások meghatódjanak ekkora rajongás láttán, irányomban pedig hangsúlyozza, mennyire lekötelezettnek érezhetem magam. Ámbár feltételezem, ha egyáltalán nem törődne velem, nem tartaná érdemesnek, hogy még ilyen taktikához is folyamodjék.

Valahányszor esik, mindig nagyon komor hangulat nehezedik rám, és hiába, hogy még csak néhány órája is ragyogóan sütött a nap, egyáltalán nem emlékszem, hogy abban a szép időben milyen volt köröttem a világ. Mindent egyformán csúfnak látok, tehát semmi különbséget nem jelent, hogy a Palota oszlopos folyosójának legkedvesebb zugában vagyok-e vagy valami egészen közönséges házban; amíg esik, másra sem tudok gondolni, csak hogy meddig tart ez még.

De ha valaki olyan éjszakán jön el, amikor fenn jár a hold, és tiszta az égbolt, akkor akár tíz vagy húsz nap, egy hónap, egy álló esztendő, sőt, akár hét vagy nyolc év is eltelhetett utolsó látogatása óta, örömmel gondolok vissza arra, hogy itt járt; és még akkor is, ha a hely nem nagyon alkalmas a találkozásra, és fel kell készülnünk rá, hogy bármely pillanatban megzavarhatnak bennünket – de még abban a legrosszabb esetben is, ha csupán annyi történik, hogy tisztes távolságból néhány szót válthatunk egymással – az ember érzi, hogy amennyiben kedveznek a körülmények, legközelebb megengedi neki, hogy itt maradjon éjszakára.

A „kiábrándító dolgok” közt Sónagon a csónakkirándulást is megemlíti, és elmondja a következő történetet:

A vihar.

Ragyogóan sütött a nap; olyan nyugodt volt a tó, hogy úgy tetszett, mintha végestelen-végig valami fénylő, halványzöld selyemlepel borítaná. Jobb napot szemlátomást nem is foghattunk volna ki. Mi, ifjú lányok, ledobtuk a köpenyünket, és segédkeztünk az evezőlapátok körül (hoztunk magunkkal néhány legénykét kíséretnek, de meg azért is, hogy ők kezeljék a csónakot), közben pedig egyik dalt a másik után énekeltük. Valóban olyan pompás volt az egész kirándulás, hogy ezerszer is elemlegettük, bár velünk lenne a császárné vagy másvalaki a családjából. De ekkor viharos szél kerekedett, hirtelen szörnyen háborogni kezdett a tó, és hamarosan csupán egyen járt az eszünk: hogyan tudnánk minél előbb fedél alá kerülni. Hihetetlennek éreztük, hogy ez a tó, melynek hullámai most a fejünk fölé tornyosulnak, miközben teljes erőnkből evezünk a part felé, ugyanaz, mely nemrég oly álmosnak és ártalmatlannak tetszett.

Ha meggondoljuk, már az is szörnyű, hogy az ember csónakban van! Még sekély vízben is bajosan bízzuk magunkat ilyen alkalmatosságra, hát még ahol mély a víz, talán ezer öl is lehet; ott ilyen lélekvesztőben lenni, mely meg van rakva mindenféle holmival meg poggyásszal, és közben mindössze fél tenyérnyi vagy legfeljebb tenyérnyi palánk választja el az embert a víztől! Ámbár a csónakot kezelő egyszerű emberek szemmel láthatóan egyáltalán nem félnek, semmire sem hederítve rohannak fel és alá olyan helyeken, ahol egyetlen elhibázott lépés az életükbe kerülhet.

Már az is elképesztő, ahogy berakodnak a hajóba, ahogy bedöndítik mélyébe azokat a három-öt arasznyi kerületű, óriási fenyőtörzseket, némelykor egyszerre fél tucatot is. Gazdag emberek persze olyan hajón utaznak, melynek van kabinja, s ha történetesen olyan szerencsések, hogy a hajó közepére kerülnek, nincs is olyan rossz dolguk. De akik közel vannak a hajó oldalához, bizony nagyon szédülhetnek. Különös, mikor olyan gyengécskének látszik az a valami, amit tartószíjnak neveznek, és az evezőt rögzíti. Ha csak egy helyen is elpattanna, az evezős egy perc alatt vízbe fulladna – márpedig ez a szíj mindig igen vékony.

Nagyon helyes volt a kabinunk, rojtos függönyeivel, a kettős ajtóval és a szétnyitható zsalugáterral. Persze ez nem is lehetett annyira erős építmény, mint amilyet olyan hajón találni, amiről az imént beszéltem, de így is valóságos kis házikónak látszott. A legjobban attól iszonyodtam, hogy ránézzek a többi hajóra. Azok, ott messze, szétszóródva a víz hátán, úgy festettek, akár a bambuszlevelek, mikor néha játékcsónakot csinálunk belőlük. amikor végre visszajutottunk a kikötőbe, sűrűn álltak bent a hajók, fedélzetükön pedig fáklyák égtek – csodás látvány volt! Mennyire sajnáltuk azokat az embereket, akiket küszködni láttunk azokban a hasinak nevezett, nagyon kicsi evezős csónakokban!... Meg tudom érteni, hogy némely egészen egyszerű ember semmi áron nem hajlandó csónakba szállni. Igaz, szárazföldön utazni is nagyon veszélyes, de ott, bármi történjék is, mégis némi vigaszt jelent, hogy szilárd talaj van az ember talpa alatt.

Zarándoklat a Haszaderába56

56 Kvannon istennő temploma Kióto közelében.

Mialatt azok a szállásunk ügyében intézkedtek, kocsinkat, mely elől már kifogták az ökröket, odahúzták a fatörzsekből kirakott lépcsősorhoz – ezen kellett felkaptatni a templomhoz. Fiatal papok, akik reverendájuk alatt csupán ágyékkötőt viseltek, lábukon pedig azt az asidának nevezett facipőt, folytonosan fel-le száguldottak a lépcsőkön, jóformán ügyet sem vetve rá, hová lépnek, és mentükben a Szútrákból vett részleteket vagy az Abhidharma Kosza57 egy-egy ütemes részét recitálták, olyan módon, ami nagyon is illett a helyhez. Mi sokkal kevésbé biztosan kapaszkodtunk fölfele, mert bizony csak a legszélén másztunk, s egy pillanatra sem mertük elengedni a korlátot, jóllehet ezek a fiatal papok itt olyan kényelmesen jöttek-mentek, akár holmi deszkapallón.

„Készen vannak a szobáitok, máris jöhettek” – szólt nekünk valaki, s miután az egész társaság számára szerzett felső lábbelit, bevezetett bennünket. Máris zsúfolva volt a hely zarándokokkal; néhányan, akik túlságosan szegények voltak hozzá, hogy új köpenyt vásároljanak, béléssel kifelé vették fel a régit, mások viszont, udvari ruhában és kínai brokátköpönyegben, szinte feltűnő pompásan kicicomázták magukat. Nagyon mulatságos volt látni, amint az a sok ember puha lábbeliben meg papucsban csoszog végig a folyosón, s erről eszembe jutott a császár lakosztálya a Palotában.

----

57 Vaszubandhu filozófiai értekezése.

Néhány fiatal férfi, aki szemlátomást teljesen otthonosan mozgott itt (valószínűleg a templomhoz beosztott csatlósok lehettek), elkísért bennünket, és közben biztattak: „No, néhány lépés fölfelé! Most le!” – és így tovább, nehogy elessünk a sötétben. Egy társaság (nem tudom, kik lehettek) közvetlenül a sarkunkban jött. Néhányan át akartak furakodni mellettünk, de vezetőink megkérték őket, hogy maradjanak hátra, értésükre adván, hogy mi a Palotából jöttünk, tehát húzódjanak hátrább tőlünk. Többségük elcsodálkozott: „Csakugyan?” – s azzal már hátra is maradt. De akadtak olyanok is, akik ügyet sem vetettek minderre, és úgy rohantak tovább, mintha csak azért jöttek volna, hogy meglássák, ki ér fel előbb a kápolnához. Ahogy a szobáink felé tartottunk, valóságos sorfal között kellett átfurakodnunk, s ez nem volt valami kellemes. De mihelyt helyben voltunk, pontosan az oltár közepére láttunk fel. Olyan különös mód megindító látvány volt, hogy magamban azt kérdeztem, miért is hagytam, hogy csak múljanak a hónapok, és egyszer sem jöttem el; ismét felébredt bennem a régi érzés.

Az oltárt nem a megszokott lámpák világították meg, amilyenek a külső kápolnában is égtek, hanem a zarándokok áldozati ajándékul magukkal hozott lámpái, melyeket leraktak bent, a szentélyben. Buddha pedig fenségesen csillogott-villogott ebben az iszonyú fényözönben. A papok egymás után odamentek az oltár előtt álló pulpitushoz, és az irattekercset két kézzel feltartva, ki-ki felolvasta a maga imáját.58 De annyian jöttek-mentek, hogy lehetetlen volt kivenni, mit mond az egyik pap, mit a másik.

------

58 A papok megbízást kaptak patrónusaiktól, hogy nevükben megtegyék a felajánlást.

Mindössze egy-egy mondatukat tudtuk elcsípni, valahányszor egyikük-másikuk hangja egy percre elnyomta a többiekét, például: „Ezt az ezernyi lámpát... áldozati ajándékul hozták neked...” – de a neveket nem lehetett érteni. Ruhám szalagjait hátravetettem a vállamon, és földre borultam az oltár felé. Mialatt így térdeltem, odajött hozzám egy pap, és megszólalt: „Ezt hoztam neked.” – Láttam, hogy egy ánizságacskát59 tart a kezében – jámbor indítékú udvariasság volt ez, de nagyon jólesett. Az oltártól most egy másik pap is hozzánk lépett, és közölte, hogy „nagyon jól” elmondta értünk imáinkat, és szerette volna tudni, meddig maradunk. Rábírtuk, nevezzen meg néhány embert, aki szintén ide, az ő templomukba vonult vissza, majd alighogy ez a pap eltávozott, máris jött egy másik, és parazsas serpenyőt, élelmet és más egyebet hozott. Mosdóvizünk egy csőrös edényben állt, a dézsánknak pedig nem volt füle! „Szolgáitoknak azt a cellát adtam” – jelentette be a pap, majd egyenként elhívta őket, hogy megmutassa, hol a szállásuk. Hamarosan kezdődnie kellett a Szent Iratok recitációjának, mert megszólalt a templom harangja. Úgy éreztük, hogy „a mi javunkért szól a harang”, és ez nagy biztonságérzettel töltött el bennünket.60

---------

59 Ezt használták az oltár díszítésére.

60 Ezt az utalást nem fejtették meg. Az alábbihoz hasonló költeményről lehet szó: „E hegyi templomban, ha megszólal az estharang, tudni, hogy javunkért szól – milyen vigasztaló gondolat!”

Szomszédunk egy egészen egyszerű férfi volt, aki egész idő alatt ott térdelt csendben, s mélyen leborult, hogy feje a padlónak koccant. Először azt hittem, tüntetni akar ezzel. De hamarosan kiderült, hogy teljesen elmerült ájtatosságában. Milyen csodálatos, hogy valaki óraszámra kibírja ezt, és nem alszik el közben! Valahányszor, ájtatosságát félbeszakítva, egy-egy rövidke pihenőt tartott, hallottuk, amint a Szútrákat recitálja, ám olyan halkan, hogy nem is értettük, mit olvas, ellenben nagyon ünnepélyes volt az intonációja. Éppen feltámadt bennünk a kívánság, bár olvasna egy kissé hangosabban, csakhogy abbahagyta, majd hallottuk, amint szipákol, nem hangosan, egyszóval, nem kellemetlenül, hanem csendben, lopva. Azon töprengtem, vajon mi bánata lehet, és őszintén kívántam, bár hallgatnák meg imáját.

Amikor már néhány napja ott tartózkodtunk a templomban, a reggelek nagyon csendesekké és eseménytelenekké váltak. A kíséretünkben levő urak és fiatal fiúk fel-felkeresték cellájában egyik-másik papot, és ilyenkor bizony igen kevés szórakozásunk maradt. És ekkor, hirtelen, egészen a közelünkben, megszólalt a csigakürt hangja,61 s ez mindig teljesen váratlanul ért bennünket. Vagy pedig küldönc érkezett, és előkelő tatebumit62 hozott, vagy szöveteket, fizetségül valami szertartás vagy ájtatosság elvégzéséért, s mihelyt lerakta a holmit, kiáltozva hívta a templomszolgákat, hogy jöjjenek, és vigyék el, s egyre hangosabban kiáltozott, míg csak hangját vissza nem verték a hegyek. Némelykor a templom gongjai szokatlanul élesen zengtek, majd kérdésünkre, hogy mi van készülőben, válaszként valami nagynevű rezidenciát említettek, mondván: „Szertartás lesz,63 hogy az úrasszony szerencsésen megszülje gyermekét.” Rettegéssel teli idő lehet ez őurasága számára. Nem csoda, ha nincs nyugta, míg a papok munkához nem látnak!

-----

61 Amikor Moto-ori, a nagy tudós, 1772-ben felkereste ezt a templomot, valósággal felrettent, amikor váratlanul megszólalt a csigakürt, melyet a kígyó órájában, délelőtt kilenckor fújtak meg. Nyomban eszébe jutott a Párnakönyvnek ez a sora, és, mint írja: „szinte magam előtt láttam Sónagon alakját.” Muraszaki a Gendzsi regényében ugyanebbe a templomba helyezi azt a jelenetet, amelyben Ukon rátalál a rég elveszett Tamakacurára. A helybelieknek (ezt Moto-ori közli) fogalmuk sem volt róla, hogy a Gendzsi szereplői képzeletbeli alakok, és megmutatták neki „Tamakacura sírját.”

62 Összehajtogatott, bonyolultan át- meg átbújtatott levélke. Ebben az esetben utasításokat tartalmazhatott különleges szertartások vagy imák elvégzésére.

63 Ez a kjóge, vagyis szertartás a gonosz ármánykodásának megfékezésére és semlegesítésére.

De mindez csupán a templom életében csendesnek számító időkre vonatkozik. Újévkor például véget nem érő tömegben érkeznek kíváncsiak és zarándokok, s ez annyi felfordulást okoz, hogy gyakran el is kell hagyni egyik-másik szertartást.

Egyik este nagy társaság érkezett a fővárosból, de már nagyon későre járt, ezért bizonyosra vettük, hogy ott maradnak éjszakára. Olyan magas paravánokat állogattak fel szállásuk körül, hogy a kis ministránsok tántorogtak a súlyuk alatt. Hallottuk, amint egy-egy csattanással leterítik a gyékényszőnyegeket, és érezhetően mindnyájan nagy sietségben voltak, hogy mindent rendbe tehessenek. A vendégeket egyenesen szállásukra kísérték, és nagy, suhogó függönyöket aggattak a korlátra, mely szobáikat elválasztotta a kápolna elkerített részétől. Nyilván olyan emberek lehettek, akik megszokták a kiszolgálást és a kényelmet. Most nagy ruhasuhogás hallatszott, majd fokozatosan elhalt a távolban. Bizonyára idősebb, igen tisztes, finom úri hölgyekből álló társaság vonult el. Valószínűleg csak az utazás idejére vették igénybe szolgálataikat, ezért most hazafelé tartottak. „Gondotok legyen a tűzre – hallatszott valakinek a hangja –, ezek a szobák nagyon veszélyesek.” – A társaságban volt egy hét-nyolcéves forma fiúcska, akit – hangjából ítélve – nagyon elkényeztetettnek és önhittnek véltünk. Mulattatott bennünket, ahogy odaszólította az inasokat meg a lovászokat, és hosszan eltársalgott velük. Volt ott egy három év körüli, édes apróság is, s hallottuk, amint álmos gyerek módján gügyög magában. Reméltük, hogy az anyja vagy másvalaki, a dadát szólítva, kiejti majd a nevét, mert ebből talán megtudhattuk volna, kik ezek.

Ezen az éjszakán megszakítás nélkül hajnalig folytak a szertartások, és akkora volt a lárma, hogy egy szemhunyásnyit sem tudtunk aludni. A Goja64 végeztével szunyókáltam egy keveset, de hamarosan felébredtem valami rekedtes, harsogó énekre, melyből mintha szántszándékkal száműzni akartak volna minden szépséget vagy szent áhítatot. Felismertük benne a templom védőszentjének Szútráját65 Biztosan messziről jött hegyi remeték nyers hangját hallhattuk, s hogy olyan váratlanul zúdult ránk ez a hangorkán, furcsán megindítónak éreztük...

------

64 A hajnali három órakor végzett szertartás.

65 Azaz Kvannonét; az ő Szútrája a Hokkekjó 25. fejezete.

Valahányszor így elvonulok a világtól, de általában mindig, amikor távol vagyok otthonomtól, nem érem be vele, hogy csupán lovászok meg inasok legyenek velem. Az embernek arra is szüksége van, hogy legyen néhány rangjabeli társa, akik ugyanazokban a dolgokban lelik örömüket, mint jómagunk – s bizony annál jobb, minél többen jönnek velünk baráti körünkből. Szolgálólányaink között is akadhat egy-egy, aki kevésbé unalmas, mint a többiek. Ámbár az ő véleményüket egészében véve már nagyon is jól ismerjük.

A férfiak minden bizonnyal egyetértenek velem ebben a kérdésben, észrevettem ugyanis, hogy valahányszor zarándokútra készülnek valamelyik templomba, mindig már jó előre toboroznak maguknak kellemes társaságot...

A Haszaderába jövő egyszerű emberek gyakran igen tiszteletlenül viselkednek a rangosabb látogatókkal szemben, ott sorakoznak szorosan az ember templomi padja (cubone) előtt, és köpenyük uszályával állandóan súrolnak bennünket. Némelykor annyira vágyom erre a zarándokútra, de amikor már kiálltam a vizek szörnyű zúgását, küszködve felkapaszkodtam azon a veszedelmes gyalogúton, és befurakodtam az ülőhelyemhez, s alig várom, hogy végre-valahára bámulhassam Buddha fenséges nyugalmát, igazán bőszítő, mikor azt kell tapasztalnom, hogy egy csomó egyszerű, fehér reverendás pap meg a falusiak elfogják előlem a kilátást: hemzsegnek, akár a hernyók, majd úgy cövekelik le magukat, hogy szemernyi tekintettel sincsenek a mögöttük levőkre. amikor leborulnak, nemegyszer majdhogy rájuk nem dőlök oldalvást!

Amikor nagy előkelőségek érkeznek, azoknak elintézik, hogy előttük szabadon hagyjanak egy kis helyet. Egyszerű emberek kedvéért persze nem óhajtanak közbelépni. Ha az ember elküld valamelyik papért, aki előtt van tekintélye, és megkéri, hogy szóljon, az némelykor csupán ennyit mond: „Megkérhetnélek benneteket, szíveskedjetek itt egy kicsivel több helyet szabadon hagyni?” – De mihelyt sarkon fordul, minden marad a régiben.

Sónagon feljegyzi, hogy egyszer, amikor a Bodai Templomban járt éppen, ahol nagy szertartás folyt, valaki a következő szövegű levélkét küldte neki:

„Gyere haza azonnal. Nagyon egyedül vagyok.!” – Ami azt illeti, éppen akkor annyira izgalomban tartott mindaz, ami köröttem lejátszódott, hogy már-már úgy döntöttem, sosem megyek el innen,66 ezért engem éppolyan kevéssé érdekelt, hogy várnak-e otthon, akár az öreg Hsziang Csungot.67

A recitáló szép ember legyen, mert áhítatos érzés (tótosza) csak akkor támad bennünk, ha egész idő alatt szívesen rajta feledjük a szemünket. Máskülönben valami egyebet kezdünk nézegetni, és figyelmünk hamarosan másutt jár, nem a recitált szövegen; ebben az esetben tehát a csúnyaság valóságosan bűn okozójává válik.

Későbbi feljegyzés:

Itt az ideje, hogy abbahagyjam az effajta gondolatok rögzítését. Most, hogy innen-onnan már jó68 kort megértem, és a többi, rettegve fedezem fel, milyen istenkáromló dolgokat írtam. Eszembe jut, hogy valahányszor egyik-másik papról híre járt, mennyire jámbor ember, nyomban elrohantam abba a házba, ahol éppen recitációt tartott. Ámde mivel ilyen lelkiállapotban érkeztem meg, most látom, jobban tettem volna, ha inkább távol maradok.

Nyugalomba vonult kancellárnak... rengeteg szabad ideje akad, tehát gyakran eljár ilyen szertartásokra. Hamarosan megrögzött szokásává is válik, és feltűnő ujjasban meg bíborszín vagy kékesszürke nadrágban páváskodva, még a legtikkasztóbb nyári napon is nemegyszer ott látni őt, fejfedőjére tűzött tabucédulával,69 mert nyilván abban a hiedelemben van: a részvételével zajló szertartás annyira szentségesnek számít, hogy mentesíti őt az adott napra kötelező szabályok betartása alól. Betolakszik, valami megjegyzést tesz a szertartást végző szent férfiúnak, de még eközben is minduntalan hátrapislog a hölgyekre, akiket éppen most szállítottak le kocsijukról, és bizony szemmel láthatóan minden esemény érdekli, ami közben lejátszódik. Most a hallgatóság soraiban felfedezi egyik barátját, akit már rég nem látott, és ámult, lelkendező hangoskodás közepette átmegy hozzá és leül melléje. Ott aztán fecseg, bólogat, tréfás történeteket mesélget, kinyitja legyezőjét, és mögötte megbújva heherészik, csörgeti piperkőc számára készült olvasóját, folyton babrál valamit, és egész idő alatt körbe-körbe jártatja tekintetét. Megtárgyalja, milyen kocsival érkeznek az emberek, az egyiket lecsepüli, a másikat dicséri, összehasonlítgatja a különböző házaknál legutóbb megrendezett szertartásokat – a Nyolc Recitációt a hogyishívjákéknál, majd a Szent Iratok valahol másutt megtartott felajánlását –, és közben egy árva szót sem hall mindabból, amit a pap olvas. Ámbár igaz, akkor sem érdekelné, ha hallaná, mert hiszen annyiszor volt benne része, hogy már semmilyen hatással nincs rá.

-------

69 Apja halálának évfordulója vagy egyéb különleges nap lehetett, ezért otthon kellett volna maradnia a négy fal között. A „tabucédulát”, a mono-imi no fudát figyelmeztetésül viselték, hogy ne zavarják őket.

Szórványos feljegyzések:

Levelet írunk, és nagy gondunk van rá, hogy minél csinosabb kiállítású legyen; majd várjuk a választ, s közben pillanatonként megállapítjuk, hogy most már aligha kell sokat várnunk érkezésére. Végül, szörnyű későn, behozzák – a saját levélkénket: éppúgy van hajtogatva vagy átfűzve, ahogy elküldtük, de annyi rajta az ujjnyom, olyan maszatos, hogy már a címzést is alig lehet elolvasni. „A család nem tartózkodik otthon” – jelenti a küldönc, és visszaadja a levélkét. Vagy: „Rituális napjuk van, és azt mondták, nem vehetnek át semmilyen levelet.” – Szörnyen lehangoló az ilyesmi.

Az ember vár valakit, és jó késő éjjel óvatosan kopognak az ajtón. Kiküldöd a cselédlányt, hogy nézze meg, ki az, és várakozva ott fekszel, kebledben némi remegéssel. Ámde a lány visszatér, és mondja a nevet, olyasvalaki nevét, aki teljesen közömbös, egyáltalán semmit sem jelent számodra. A sokféle lehangoló élmény közül ez a legeslegrosszabb.

Beállít valaki, de te már úgy döntöttél, hogy többé nem tartod vele a kapcsolatot. Úgy teszel, mintha mélyen aludnál, de az egyik szolgáló, vagy környezetedből valaki más, bejön, hogy felkeltsen, ráncigálni kezd, s arcára szinte rá van írva a gondolata: „Micsoda álomszuszék!” – Az ilyesmi mindig mérhetetlenül bosszantó.

Ha valaki, akivel viszonyunk van, egyre emleget egy nőt, akit még régről ismer, bármilyen régen vált is el útjuk, ez mindig felbosszantja az embert.

Nagyon idegesítő, amikor kedvesünk hajnalban távozni készülvén, kijelenti, hogy még meg kell keresnie a legyezőjét vagy a zsebkönyvét, mert az éjszaka valahol elszórta a szobában. Minthogy nagyon sötét van még, és semmit nem látni, minden zugban kotorász, mindennek nekimegy, magában pedig ezt motyogja: „Ejnye, de furcsa!” – Mikor végre megleli a zsebkönyvét, kebelébe rejti, de jól megropogtatja a lapjait; vagy ha a legyezőjét hagyta el, egy suhintással kinyitja, és csapkodni kezd vele; egyszóval, amikor végre távozik, ahelyett hogy az alkalomhoz illő búsongás fogna el, csak bosszankodsz, mert ilyen balkezes...

... Fontos, hogy kedvesünk értsen hozzá, hogyan illik távoznia. Először is ne pattanjon fel, hanem várjon egy kis nógatást: „Nocsak, feljött már a hajnal. Bizonyára nem óhajtod, hogy itt találjanak...” – és így tovább. Azt is szeretjük, ha úgy viselkedik, hogy megbizonyosodhatunk: boldogtalan, mert mennie kell, és szívesen maradna, ha tehetné. És amikor felkel, ne lépjen bele azon nyomban a nadrágjába, hanem előbb fülünkhöz hajolva suttogja el mindazt, ami az éjszaka folyamán félig kimondatlan maradt. Habár ezekben a pillanatokban valójában semmit nem kellene csinálnia, ne kifogásoljuk, ha éppen kapcsolgatja az övét. Utána kinyithatja a zsalugátert, és a két szerelmes most már kimehet együtt a kettős ajtóhoz, miközben a férfi elmondja nekünk, mennyire iszonyodik az előtte álló naptól, és mennyire vágyik az éjszaka közeledtére. Majd miután kisurrant, ott állhatunk még, és bámulhatunk utána, az utolsó percek elbűvölő emlékeit idézgetve. Mert bizony kedvesünk sikere nagyrészt attól függ, hogyan távozik. Ha egy szempillantás alatt talpon terem, és nyomban sürgölődni kezd, meghúzza térdnadrágjának övét, igazgatja udvari ruhájának ujját, a vadászkabátját, vagy tudom is én mijét, összeszedegeti ezernyi apró vackát, és begyömöszöli őket ruhájának redőibe, vagy övébe tűzögeti – az ember ilyenkor kezdi meggyűlölni.

Olyan kellemes elképzelni egy magányos férfiembert – kalandvágyó természete miatt maradt meg magának –, amint hajnalban hazatér egy szerelmi kalandjáról. Kissé álmosnak látszik, ámde mihelyt hazaér, maga elé húzza íródobozát, gondosan kapar egy kis tust, majd hozzáfog a másnap reggeli levél megírásához – és nemcsak úgy lefirkant valamit, ami éppen eszébe jut, hanem nekigyürkőzik a feladatnak, és gondja van rá, hogy szépen rajzolja meg az írásjegyeket. Mondjuk azaleasárga vagy cinóbervörös köpenyt visel, alatta pedig fehér köntöst. Időről időre rápillant a harmatcseppekre, melyek még most is ott tapadnak ruhájának vékony, fehér szövetén, s így fejezi be levelét; de most, ahelyett hogy átadná az egyik hölgynek, aki éppen szolgálatban van mellette, kimegy, s eközben kigondolja, melyik az az apródja, aki hajszálra megfelel erre a feladatra, magához hívja a fiút, és miközben fülébe suttog valamit, kezébe nyomja a levelet; azután csak ül és bámul a fiú után, míg csak az el nem tűnik a távolban. Mialatt a válaszra vár, talán halkan elmormol egy-két bekezdést a Szútrákból. Most jelentik neki, hogy elkészült a mosdóvize meg a zabkása; erre bemegy a hátsó szobába, ott leül az olvasóasztalhoz, végigfut néhány kínai költeményen, fennhangon recitálva belőlük egy-egy sort, mely éppen megtetszett neki. Mihelyt megmosdott, és magára vette udvari köpenyét, amit háziköntösként visel (nadrág nélkül), felüti a Szent Lótusz Irat 6. fejezetét, és csendben olvasni kezd. Mialatt olvas, éppen a legünnepélyesebb pillanatban visszatér a küldönce – a ház ugyanis nem esik messze –, és olyan pózban áll meg, amiből látni, hogy azonnali választ vár. Mulattató, de szentségtörő is, hogy a szerelmes férfiú figyelme milyen egykettőre elterelődik olvasmányáról – a válasz megfogalmazására.

Egyik nap, amikor az apátúr70 éppen látogatóban járt húgánál, a ruhatárat gondozó palotahölgynél, a hölgy lakosztályának erkélyéhez odaállított egy ember és beszólt: „Szörnyű dolog történt velem, és azt sem tudom, kihez forduljak, kinek panaszkodjam.” – Látszott, hogy könnyeivel küszködik. „Mi baj?” – kérdeztük tőle. „Egy kis időre el kellett távoznom hazulról – válaszolta –, és mialatt távol jártam, nyomorúságos házam porrá égett. Napok óta csak könyöradományokból élek, mások házában húzódom meg, akár a góna71 az osztriga kagylójában. A tűz a császári istállókhoz tartozó egyik szénapadláson ütött ki. Közbül csupán egy vékony fal volt, és a hálószobámban alvó legénykék is majdhogy elevenen meg nem pörkölődtek. Nem tudtak azok semmit megmenteni.”

-------

70 A császárné bátyja, Rjú-en.

71 Apró állat, mely befurakodik a kagyló héja alá.

A ruhatárat gondozó palotahölgy szívből nevetett ezen, én pedig felragadtam egy papírszalagot, és ezt a verset írtam: „Ha a tavaszi napsütésnek van annyi ereje, hogy lángba borítsa a császári takarmányraktárt, hogyan várhatod, hogy a te hálószobádat megkímélje?”72 – Odacsúsztattam a verset a férfiúnak, miközben a többi udvarhölgy nagyokat nevetett, s egyikük oda is szólt az embernek: „Neked küldi ezt az ajándékot valaki, aki természetesen nagyon felindult azon, hogy leégett a házad.” – „Mit kezdjek egy ilyen verselő szalaggal? – kérdezte. – Édeskevés kárpótlás ez odaveszett holmimért!” – „Előbb olvasd el!” – mondta valaki. „Olvasd el! Úgy ám! – keseregte. – Örömmel megtenném, de egy fél betű nem sok, annyit sem ismerek...” – „Hát akkor keress valakit, aki majd felolvassa – felelte ugyanez a hölgy. – A császárné üzent értünk, tehát máris mennünk kell. De most, hogy ilyen írás van a kezedben, biztos lehetsz benne: számodra véget ért minden gond.” – Erre nagy hahotázás támadt. Amint útban voltunk a császárné szobái felé, azon tanakodtunk, vajon valóban megmutatja-e valakinek, és nagyon dühös lesz-e, ha meghallja, mi áll a papíron.

őfelségének elmeséltük a történetet, és újra jót nevettünk, amihez a császárné is csatlakozott. Később viszont kijelentette, hogy szerinte tisztára bolondok vagyunk valamennyien.

----

72 A vers egy sereg szójátékot tartalmaz, de túlságosan bonyolult mind, hogysem itt meg lehessen magyarázni.

Bűbájos dolgok

A kisgyerek arca, amikor éppen dinnyébe mélyeszti fogacskáit.

A verébfióka, amikor hívásunkra: „Csu, csu!” – ugrálva megindul felénk; vagy ha szülei kukaccal és egyébbel etetik, miután már foglyul ejtettük a fiókákat, és egy szál fonalat kötöztünk a lábához.

A hároméves forma kisgyerek, amikor totyogva megindul, majd hirtelen megpillant a földön valami apróságot: aranyos ujjacskáival felcsippenti, és már viszi is, hogy megmutassa valamelyik felnőttnek.

Kolostori divat73 szerint megnyírt kislány, amint hátraveti fejét, hogy szeme elől félrecsapja a haját, mert meg akar nézni valamit.

-----

73 Rövidre nyírt haj, mely hátul legyezőszerűen állt, a halánték fölött viszont majdnem arasznyira hagyták.

Gyerekek

Valamelyik szomszédos házból átjön egy négy-ötéves forma gyerek, és sok bajt csinál, mert megkaparintja egy csomó holminkat, szertehajigálja a szobában, talán még el is töri. Egyre pirongatjuk a kis embert, kiszedjük kezéből a holmikat, s végül már kezdi sejteni, hogy mégsem lehet meg mindenben a maga akarata – ámde akkor bejön az anyja, és mivel a gyerek tudja, hogy most már mehet a maga feje után, rábök valamire, ami megtetszet neki, és kiabálni kezd: „Mama, azt mutasd meg nekem!” – s azzal cibálni kezdi anyja ruháját. „A felnőttekkel beszélgetek!” – inti le az anyja, és többet rá sem hederít. Erre a gyerek mindent felforgat, és végül megkaparintja az áhított holmit. Anyjának mindössze ennyi a megjegyzése: „Haszontalan!” – de meg sem kísérli, hogy elvegye tőle, és biztonságba helyezze holminkat. Vagy éppen hozzánk fordul: „Minek csinálsz ilyesmit? Elkényezteted!” – de inkább mulat a dolgon, mintsem bosszankodik. Az ember az ilyen szülőt legalább annyira nem állhatja, mint a gyereket. Valóban hajmeresztő szemlélni, hogyan bánnak az ember holmijával.

A „zavarba ejtő dolgok” között Sónagon megemlíti

... a csúnyácska gyereket, akit dicsérnek és dédelgetnek szülei, mivel nem olyannak látják, amilyen, hanem amilyennek szeretnék.

És zavarba ejtő

... meghallgatni, amint a szülők, gyermekük hangját utánozva elmesélik annak mondásait.

Majd másutt:

Megesett, hogy társalgás során véleményt nyilvánítottam valakiről, és talán elég szigorúan szóltam róla. Meghallotta ezt egy kisgyerek, és az egészet elismételte a szóban forgó személynek. Az ilyesmi szörnyen kellemetlen helyzetbe hozhatja az embert...

Ha valaki egy szomorú históriát mesél, engem is ugyanolyan érzés fog el. Látom szemében a könnyeket, és igazat adok neki, hogy bizony szomorú, amit mesél: de az én könnyeim valahogy nem akarnak megindulni. Semmi célja, hogy az ember, keserves fintorgás közepette, bánatos arcot igyekezzék ölteni; ezen valóban semmi sem segíthet.

A császárné rezidenciáján az udvarhölgyek lakosztályai közül azok a legkellemesebbek, amelyek a Keskeny Folyosó mentén sorakoznak. Amikor a felső faredőnyöket teljesen feltekerik, alaposan befúj a szél, és még nyáron is hűvös van. Télen bizony a havat meg a daraesőt is behordja a szél; de szerintem így is nagyon kellemes itt. Minthogy a szobák igen keskenyek, és a fiúk74 még itt, a császári lakosztály közvetlen közelében sem mindig ügyelnek az illendőségre, általában megbújunk a paravánok mögött, ahol andalító csend van; errefelé ugyanis nincs az a hangos beszélgetés és nevetés, amely a Palota többi részében mindenütt zavarja az embert.

----

74 Amint üzenetet hoznak hazulról, vagy egyéb ügyben járnak-kelnek.

Szeretem azt az érzést, hogy állandóan résen kell lenni. És ha így van ez nappal, mennyivel inkább éjszaka, amikor bármely pillanatban készen kell állni, mert történhet valami. A folyosóról egész éjszaka léptek zaja hallatszik, majd előbb-utóbb elhal valamelyik ajtó előtt, és most következik a halk kopogás, csak úgy egy ujjal, de az ember tudja, hogy odabent a hölgy nyomban ráismer. Némelykor hosszan tart a kopogás – a hölgy bizonyára alvást színlel. Végül ruhasuhogás hallik, vagy áthalljuk, amint a hölgy óvatosan megfordul a fekhelyén, s ebből megtudjuk, hogy megkönyörült látogatóján.

Nyáron a hölgy behallja az izgatottan álldogáló férfiú legyezőjének minden rezzenését, télen pedig az hallhatja a neszt, amint bent – bármilyen óvatosan csinálják is – halkan megpiszkálják a hamut a parázstartóban, és most még elszántabb kopogtatásba kezd, vagy éppen fennhangon kér bebocsátást. És hallani, amint közben egyre jobban az ajtóhoz nyomakodik.

Az ötödik hónapban nagyon szeretek kikocsizni valamelyik hegyi faluba. Az úton elterülő pocsolyák, akár megannyi zöld fűfolt; de ahogy a kocsi lassan átgördül rajtuk, látni, hogy csupán a tetején, tajték módján, úszik valami furcsa, vékony szálú vízinövény, alatta pedig tiszta, csillogó víz van. Sekély ugyan, de öröm nézni, milyen nagy sugarak fröccsennek szerte, amikor lovasaink átügetnek rajta. Majd, ahol az út sövény között húzódik tova, némelykor egy-egy lombos ág csapódik be a kocsi ablakán, de akármilyen fürgén kap is utána az ember, mindig késő már.

Egyszer-egyszer jomogiinda akad a kerékbe, s ahogy átfordul vele, pompás illat szállong az ablakunk alatt.

Ragyogó, holdfényes éjszakán szeretek átkelni folyón, szeretem nézni, amint a gázló vize kristályos szilánkokban fröccsen szét az ökrök lába nyomán.

A második hónapban valami esemény játszódik le a Nagy Tanács csarnokában. Nem is tudom pontosan, mi az, de vizsga néven emlegetik.75 Körülbelül ebben az időben zajlik ott még valami, amit Sakudennek hívnak. Azt hiszem, ekkor akasztják ki Kudzsit76 meg a többieket. A szómeinek nevezett valamit is átnyújtják a császárnak meg a császárnénak. Ezt egy kőedénybe teszik, és valami furcsa dolgot tartalmaz.

-------

75 A hatodik rangban lévő és ez alatt álló hivatalnokok vizsgája.

76 Azaz Konfuciuszt. A szertartást Konfuciusz és tanítványai tiszteletére rendezik. Ez a kínai Si-tien. – Ezt a bekezdést azért érdemes idézni, mert megmutatja, mennyire járatlanok voltak a nők minden olyan tevékenységben, ami a férfiak dolga volt.

Az emberek mindennél többre becsülik az együttérzést. Ez főként férfiakra áll, de nem zárom ki az asszonyokat sem. az ember mindig megbánja, ha valami kellemetlen megjegyzést tett, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem célzatosan mondta; és nem kell ahhoz leásni más bánatának gyökeréig, hogy felsóhajtsunk: „Milyen sajnálatos!” – amennyiben a helyzet valóban az, vagy: „El tudom képzelni, mit állhatott ki” – ha a szóban forgó személy valóban nagyon feldúlt állapotban lehet. És még hatásosabb is, ha az ember valaki másnak teszi ezt a megjegyzést, s az majd elismétli az érdekeltnek, mintsem ha közvetlenül tőlünk hallja.

Az embernek mindig meg kell találnia a módját, miként adja értésére a másiknak, hogy együtt érez vele. Rokonok és ismerősök gyengéd érdeklődést várnak, ezért nehéz is hitelt szerezni szavunknak. De annyi bizonyos, hogy egyetlen barátságos szavunkkal mindig örömet szerzünk annak, aki nem is számít rá. Mindez igen természetesnek és nyilvánvalónak látszik, ámde a gyakorlatban mégis igen kevesen követik. Úgy fest ez, mintha a jó érzésű emberek szükségképpen ostobák lennének, az okosaknak viszont – férfiaknak és nőknek egyaránt – kivétel nélkül harapós volna a természetük. Én azonban feltételezem, hogy egész sereg kedves és okos ember létezik, csak ismernünk kellene őket.

Ha az ember különösképpen megszeretett bizonyos arcvonásokat, mindig boldog izgalom fogja el, valahányszor látja. Festménnyel más a helyzet: ha már láttuk néhányszor, többé nem érdekel; a megszokott ülőhelyünk közelében álló paravánon bizony mégolyan szép festmények is lehetnek, egyetlen pillantásunkra sem érdemesítjük!

Viszont létezik olyan holmi (legyező, tükör vagy váza), ami egészében véve talán csúnya, de van rajta valami kis részlet, amit szívesen elnézegetünk. Az arc nem így hat ránk: kellemetlennek látjuk mindaddig, míg csak mindenestül csodálni nem tudjuk.

Vázlat egy elbeszéléshez:

Egy fiatalemberről van szó, aki elvesztette anyját. Apja nagyon szereti, de újból megnősül. A mostoha nagyon kellemetlen teremtés, és a fiatalember minden kapcsolatot megszakít a háznak azzal a részével, ahol mostohája laki. Viszont gondjai támadnak a ruhái miatt: javításra szorulnak, s ezt vagy öreg dajkájának vagy az anyja szolgálatában álló egyik lánynak kellene elvégeznie. A fiatalember az épület egyik szárnyában van elszállásolva, mintha csak vendég volna; a falakon és a paravánokon festmények, elsőrangú mesterek munkái. Az udvarnál jól szerepel, és mindenki szereti. A császár igen megkedveli, és minduntalan hívatja, hogy vegyen részt hangversenyeken és más ilyesmin. A fiatalember azonban állandóan kedvetlen, nem leli helyét, és elégedetlen az életmódjával. Nyilván szertelenül szenvedélyes természetű. Egyetlen nővére van csupán, aki az ország legrangosabb főurának a felesége. A férfi majomszeretettel csüng az asszonyon, és bármi szeszélyét teljesíti. A fiatalember minden gondolatáról beszámol nővérének, mert számára az ő társasága jelenti a legnagyobb vigasztalást.

Ami az embert boldoggá teszi

Ha sikerül megszereznünk egy sereg elbeszélést, amelyek közül még egyet sem olvastunk.

Ha megtaláljuk a második kötetét a regénynek, mely nagy izgalomban tartott bennünket, de eddig csupán az első kötetét tudtuk megszerezni. Ámbár nemegyszer csalódás éri az embert.

Felszedünk egy levelet, amelyet valaki összetépett és eldobott, és látjuk: elég jól össze tudjuk illeszteni a darabkákat, hogy ki is betűzhessük.

Álmot látunk, ami nagyon feldúl bennünket, és biztosra vesszük, ez annyit jelent, hogy fel kell készülnünk valami kellemetlenségre. És micsoda boldogság, amikor az álomfejtő közli velünk, hogy álmunk semmi különöset nem jelent.

Ami kényelmetlen érzéssel tölt el

Egy gyereket mostohaanyja nevel, aki kellemetlen ember. Ez persze nem a gyerek hibája, de valahogy mégis mindig az ő személyes rossz tulajdonságaként könyveljük el, hogy ilyen személlyel van kapcsolatban. „Nemértem – mondja a mostoha a gyerek apjának –, miért van az, hogy a többi fiút mind annyira kedveled, ezzel a gyerekkel pedig semmit sem törődsz, sőt, mintha rá sem tudnál nézni!” –Fennhangon, méltatlankodva beszél. A gyerek valószínűleg nem is érti pontosan, mit mond, de odarohan az asszonyhoz, és térdéhez bújva, elsírja magát.

Az is kényelmetlen érzéssel tölt el, ha azok után, hogy megmondtam: nem érzem jól magam, az egyik lány, akit nem is kedvelek, odajön, és mellém fekszik, ennivalót hoz, sápítozik miattam, s jóllehet egy árva szót sem válaszolok neki, mindenüvé utánam jön, és szüntelenül segítségemre akar lenni.

Fogfájás

A lány olyan tizenhét-tizennyolc éves, a haja nagyon szép, és hátrafésülve hordja, hogy nagy loboncként terül szét a hátán. Éppen csak annyira kövérkés, ami bájossá teszi, a bőre nagyon sápadt. Az ember láthatja, hogy valóban nagyon csinos. Ámde abban a pillanatban, hogy igen komisz fogfájás jön rá, frufruja máris könnytől csatakos, és bár jómaga nem tud róla, hosszú fürtjei szörnyű kuszáltan csüngnek alá. Ahol tenyerével nyomkodta orcáját, most karmazsinvörösen lángol, s ez igazán nagyon csinos látvány.

Betegség

A nyolcadik hónapban járunk. A lány puha fehér anyagból készült, béleletlen ruhát és díszes nadrágot visel, vállára pedig – valóban élénk színhatásként – őszirózsaköpeny77 borul. De a lány valami szörnyű mellbetegségben szenved. Társai, az udvarhölgyek, felváltva bejárnak hozzá, hogy elszórakoztassák, szobája előtt pedig seregnyi egészen fiatal férfi ácsorog, és nagy aggódva érdeklődik utána: „Milyen szörnyű nyomorúság!” – „Azelőtt is volt már ilyen rohama?” – és így tovább. Bizonyára köztük van a lány kedvese is, s az, magánkívül lehet az aggodalomtól. Ámde – amennyire tudom – kapcsolatuk titkos, és mivel a férfi fél, hogy elárulja magát, a csoport legszélén őgyeleg, s így próbál elcsípni híreket. Megindító látni keservét.

----

77 Halvány bíborszín, világoskék béléssel.

A hölgy most hátraköti hosszú, szép haját, feltámaszkodik fekhelyén, mert köpnie kell, s bár szívszakasztó látni kínját, mozdulatai még most is kecsesek, tehát kellemesek a szemnek.

A császárné tudomást szerez állapotáról, és nyomban küld egy papot, aki neves recitálója a Szent Iratoknak és híres szép hangjáról, hogy olvasson fel a hölgy ágyánál. A szoba persze nagyon kicsi, ráadásul a sereg látogatóhoz most jó egynéhány hölgy is csatlakozik, akik csupán azért jöttek, hogy meghallgassák a recitációt. Lehetetlen mindőjüket elhelyezni a díszparavánok mögött. Hogy egy csoport fiatal nő ott maradt védtelen, a pap olvasás közben minduntalan feléjük pillant, amiért bizonyosan meg kell majd szenvednie következő életében...

A ház körött magas fenyők. Az udvarok tágasak, s minthogy minden kósit78 feltoltak, a ház belseje hűssé, világossá vált. A nagy szobában hét arasznyi magas paraván, vele szemközt egy térdeplőpárna, s ezen ül egy harmincéves forma vagy ennél valamivel idősebb pap. Jómaga is semmiképp sem mondható csúnyának, de leginkább szemünkbe ötlik barna köntösének és vékony, fényes selyemből készült palástjának rendkívüli eleganciája. Az Ezerkarú varázsigéit recitálja, s közben egy szegfűszegszínű legyezővel legyezgeti magát.

-------

78 Vékony fából, lécezetten készített válaszfal.

Bent bizonyára megszállottságban szenvedő, súlyos beteg fekszik, mert a belső szobából most utat tör magának egy elég nagy darab leányzó – nyilván ő lesz a médium.79 A haja selymes – tagadhatatlanul szép teremtés. Rajta sima selyemből készült, béleletlen köntös és világos színárnyalatú nadrág. Mihelyt leül az alacsony, mindössze öt arasznyi magas paravánnal átellenben, mely derékszögben csatlakozik a pap paravánjához, ez megfordul, és a lány kezébe nyom egy csillogóan kifényesítet, parányi pálcát. Azután szemét szorosra zárja, és gyorsan, szaggatott hangon elmondja a varázsigéket, ami kétségtelenül roppant hatásos. A hölgyek közül sokan előjönnek a függöny mögül, és most csoportba verődve figyelnek.

----

79 A pap varázsigéire a beteget lelő szellem átmegy a médiumba, aki – fiatal és egészséges lévén – könnyen megszabadul tőle.

Hamarosan borzongás fut végig a médium tagjain, és transzba esik. Valóban rendkívüli látvány figyelni a papot tevékenysége közben, s látni, amint varázsigéinek hatása egyre fokozódik. A médium mögött... egy tízéves forma vékony fiúcska áll (talán a lány öccse lehet), néhány barátja társaságában. Időnként legyezik a lányt. Nyugodtan és tisztelettudóan viselkednek; ámde ha a lány magánál lenne, mennyire feldúlná, hogy így közszemlére teszik öccse barátainak szeme láttán! Jóllehet az ember tudja, hogy valójában nem szenved a lány, de óhatatlanul elszomorítja szüntelen jajgatása, nyöszörgése. Lám, a beteg asszony barátnői közül néhányan megsajnálják a médiumot, odalopakodnak a paraván széléhez, és megpróbálják illendőbben elrendezni zilált ruházatát.

Egy idő múlva jelentik, hogy a beteg asszony valamivel jobban érzi magát. A ház hátsó traktusából most néhány fiatal lány forró vizet meg egyéb szükséges holmikat hoz be, jönnek egymás után, kezükben tálcát tartanak, s nem bírják megállni, hogy futó pillantást ne vessenek a szent férfiú felé... Végre, a majom órájában (délután négy órakor), amikor a megszálló szellem már egészen nyomorúságos állapotba került, a pap felszólítja, hogy távozzék. Amint ez is megtörténik, a médium rádöbben, hogy a paraván előtt van, és megkérdi, mi történt. Szörnyen szégyenkezik, zavarban van, arcát hosszú hajába rejti, és gyorsan tovasurran a női szállás felé. A pap azonban megállítja egy percre, és néhány varázserejű kézmozdulat belégzése után, bizalmas mosollyal – melytől zavarba jön a lány – ezt mondja neki: „Így ni! Most már a régi önmagad vagy megint, nemde?” –Ezután a többiekhez fordul, és így szól: „Maradnék még egy kicsit, de félek, nincs több szabad időm...” – Már készül is, hogy elhagyja a házat, de azok megállítják, utána kiáltanak: „Úgy szeretnénk valami felajánlást tenni! Nem mondanád meg...” – A pap ügyet sem vet rájuk, és csak siet kifelé, amikor egy rangos hölgy, talán a ház gazdájának egyik lánya, előrejön a női szállást leválasztó függönyhöz, és meghagyja szolgálóinak, mondják meg a szent férfiúnak, hogy – hála könyörületességének, mivel kegyeskedett meglátogatni a házat – sokat könnyítet a beteg asszony szenvedésein, s ezért mindnyájan szívből köszönetet szeretnének mondani neki. Volna-e ideje, hogy holnap ismét eljöjjön? „Ez a betegség nagyon makacs természetű – mondja a pap –, ezért nem is hiszem, hogy helyes lenne a recitálást abbahagyni. Nagyon örülök, hogy annak, amit tettem, máris van némi hatása.” – Több szót nem is ejt, hanem távozik, s ezzel mindenkiben azt az érzést kelti, mintha maga Buddha urunk lett volna velük egy fedél alatt.

998 nyolcadik hónapjában, amikor a császárné másodszor is szülés előtt állt, főudvarmesteréhez, Taira no Narimaszához költözött, és magával vitte első gyermekét, Oszako hercegnőt.

A császári hordszéket a keleti kapun vitték be, melyet erre az alkalomra újjáépítettek. Velünk, udvarhölgyekkel elhajtattak a kis északi kapuhoz. Nem gondoltuk, hogy bárki is szolgálatban lesz az őrházban, ezért egyikünk-másikunk nem is törődött vele, hogy közben bizony jól összekuszálódott a hajunk. Tulajdonképpen egészen biztosra vettük, hogy egyenesen a házhoz visznek bennünket, akkor pedig nem számít, hogy meglehetősen zilált állapotban érkezünk. Szerencsétlenségünkre a kapu annyira kicsi volt, hogy magas, ponyvatetejű kocsink nem fért be rajta. Erre a kaputól a házig gyékényszőnyegeket fektettek le, mi pedig igen rosszkedvűen kiszálltunk, és gyalogszerrel elindultunk. Szó sincs róla, hogy elhagyatott lett volna az őrház! Tele volt udvaroncokkal és szolgákkal, akik bosszantó módon megbámultak bennünket. A császárnénak beszámoltam erről, mire nevetve megjegyezte: „Ezeknek is szem ül a fejükben! Csak azt nem tudom, miért jött rátok egyszeribe ilyen nemtörődömség.” – „De hiszen a kocsiban magunk közt voltunk – feleltem –, tehát igen furcsa lett volna, ha hűhót csapunk a külsőnk miatt. Mindenesetre úgy illenék, hogy ilyen házban mindegyik kapu akkora legyen, amin befér egy kocsi! Ezért még kifigurázom, mihelyt beállít!” – Ebben a pillanatban meg is jelent Narimasza: egy tustartó állványt hozott, és kért, hogy vegyem át a császárné őfelsége részére. „Nem valami nagyon vagyunk veled megelégedve – szóltam. – Mi dolog az, hogy olyan házban élsz, melynek ilyen kicsinyek a kapui?” – „Tekintélyemet illetően kis ember vagyok – felelte mosolyogva –, és a kapuk is ennek megfelelően épültek.” – „De mintha ismernénk olyan históriát, mely szerint akadt valaki, aki megmagasíttatta a kapuját?” – kérdeztem. Narimasza szemmel láthatóan meglepődött. „Tudom, mire gondolsz. Jü Ting-kuo históriájára. De megbocsáss, azt hittem, ilyesmit csupán kivénhedt tudósok ismernek. Még én sem értettelek volna meg, ha történetesen magam is nem kalandoztam volna ilyen utakon!”80 – „Az ám, az utak! – kiáltottam fel. – Nincs nagy véleményem az útjaidról. A gyékényszőnyeg belesüppedt, mi pedig jobbra-balra estünk. Szörnyű jelenet volt!...”

-----

80 Jü Kung átépíttette kapuját, mert meg volt győződve, hogy fia, Ting-kuo, sokra viszi még. A történet egy tanulságos anekdotákat tartalmazó könyvecskében olvasható, melyre később még hivatkozás történik. Sónagon azon nevet, hogy Narimaszát ilyen könnyű kihozni a sodrából.

„Nagy esőzés volt errefelé – felelte. – Biztos vagyok benne, hogy ez okozta. Jó, jó, látom, egy szempillantás, és máris mondasz valami kellemetlent. Megyek is!” – s azzal távozott. „Mi történt? – kérdezte a császárné. – Úgy látom, elriasztottad Narimaszát.” – „Ó, nem – feleltem. – Csak megmondtam neki, hogy nem fértünk be az északi kapun.” – Azzal visszavonultam a saját szobámba.

Együtt laktam ott néhány fiatalabb lánnyal. Mindnyájan annyira fáradtak voltunk, hogy semmivel sem törődve, egyenesen aludni tértünk. Szobánk a keleti szárnyban volt, tolóajtaja az épület hátsó traktusának eresze alatt húzódó átjáróra nyílt. Az ajtóról hiányzott a retesz, de ezt mi nem vettük észre. Ellenben házigazdánk természetesen jól ismerte a ház sajátosságait, és máris megjelent az ajtó előtt: egy tenyérnyit kinyitotta, és beszólt valami furcsa, tompa hangon: „Bátorkodhatom?” – Ezt többször is elismételte. Kinyitottam a szememet, és lám, ott állt a most már arasznyi ajtónyílásban. Semmi kétségünk nem lehetet, hogy ki az, mert történetesen teljesen megvilágította a lámpa, melyet paravánunk mögött helyeztünk el. Valóban roppant mulatságos volt. Narimasza semmiképp sem volt az az ember, aki – a szó hétköznapi értelmében – szemtelenségre vetemedik, de alighanem az a különös gondolata támadt, hogy mivel a császárné ott tartózkodik az ő házában, a többi vendéggel úgy bánhat, ahogy kedve tartja. „Nézd csak, mi ez! – kiáltottam, felébresztvén a hozzám legközelebb fekvő lányt. – Gondoltad volna valaha is?” – Erre mind felkapták a fejüket, és amint meglátták, ahogy ott álldogál az ajtóban, nagy nevetésben törtek ki. „Ki jár itt? – szólítottam fel végre. – Miért nem mutatkozol!” – „Én vagyok itt, a ház gazdája – felelte –, mert szeretnék szót váltani a szolgálatos hölggyel.” – „A kapudra panaszkodtam – feleltem –, arról szó sem volt, hogy az ajtónkkal lenne bajunk.” – „Igen, igen – vágta rá –, éppen a kapu dolgában jöttem. Bátorkodhatom egy pillanatra...?” – „Nem, dehogyis jöhet be! – kiáltották a lányok kórusban. – Nézd csak, hogy festünk!” – „Vagy úgy! Egyszóval, fiatalok is vannak itt...”81 S azzal eltűnt, behúzva maga mögött az ajtót, a lányok nagy hahotázása közepette.

Mert úgy igaz, ha egy férfi nyitott ajtóra talál, leghelyesebb, ha egyenesen besétál. Ha ünnepélyesen bejelenti magát, aligha számíthat bátorításra.

Másnap, amikor a császárnéval voltam, mindezt elmeséltem neki. „Annyira nem hasonlít ez rá! – mondta nevetve. – Tegnapi hőstetted (az a célzás Jü Kung históriájára) kelthette fel érdeklődését irányodban. Pedig nagyon kedves ember, és sajnálom, hogy rendületlenül ilyen szigorú vagy hozzá.”

A császárné őfelsége éppen utasítást adott az Oszako hercegnő mellett szolgálatot teljesítő kislányok öltözékére vonatkozóan. Ekkor váratlanul beállított Narimasza (gondolom, ez alkalommal senki sem várhatta el az embertől, hogy mosolygás nélkül megállja), hogy megkérdezze, döntött-e őfelsége, milyen színű legyen a gyerekek ingének hajtókája! A hercegnő ellátása miatt is gondban volt. „Ha a megszokott módon tálalják – mondta –, nem fest jól a dolog. Szerintem gondoskodni kellene részére egy tajni tálról meg egy tajni82 tálalóállványról...” – „És azok a kislányok szolgálják ki, akik számára olyan aranyos alsóruhát terveztél!” – tettem hozzá. „Ne nevesd ki Narimaszát – szólt hozzám később a császárné. – Tudom, mindenki nevet rajta. Pedig olyan egyenes gondolkodású, szerény ember...” – És én örömmel hallgattam a szidást.

----

81 Sónagon ekkor körülbelül harmincnégy éves volt, Narimasza pedig ötven.

82 Affektáltan ejti ki a szót.

Egyik nap, amikor éppen őfelsége mellett voltam, és történetesen semmi különöset nem műveltünk, bejött valaki, és jelentette, hogy a főudvarmester engem óhajt látni. őfelsége meghallotta ezt, és nevetve így szólt: „Azon töprengek, ez alkalommal vajon mivel óhajt céltáblául szolgálni! Menj csak, és tudd meg.” – Narimasza kint várt rám. „Fivéremnek említettem azt a kellemetlen históriát a kapuval kapcsolatban – mondta –, és szerinte ez igen komoly dolog. »Azt javasolnám, kérd meg a hölgyet, adjon lehetőséget, hogy beszélhess vele, amikor ideje engedi, és töviről hegyire megtárgyalhatjátok a dolgot.« – Így szólt a fivérem tanácsa.”

De igen-nagyon érdekes! Kíváncsi voltam, nem utal-e valamivel arra a multkoriban lezajlott, különös éjszakai látogatására. De pusztán ennyit mondott még: „Így hát bízom benne, hogy engedélyt adsz, és tiszteletemet tehetem nálad, a szobádban. amikor éppen ráérsz, és nincs egyéb dolgod...” – Azzal meghajolt és távozott.

Amikor visszatértem, a császárné megkérdezte, mi baj van. Beszámoltam róla, mit mondott Narimasza, és még hozzáfűztem: „Nem tudom, miért engem hívatott, ráadásul olyankor, amikor éppen szolgálatban vagyok. Igazán eljöhetett volna később, a szobámba.” – „Az járt az eszében – felelte a császárné –, hogy örömet szerez neked vele, ha meghallod, milyen nagyra becsül téged Korenaka; ezért volt számára annyira sürgős, hogy mindezt közölje veled. Jusson eszedbe, hogy az ő szemében Korenaka milyen rettegett nagyság.” – És milyen bűbájos volt a császárné, ahogy ezt mondta!

Három hónap múlva megszületett a császárné második gyermeke, Acujaszu herceg.83 A következő év (1000) második hónapjában Császári Hitves rangjára emelték, azaz egyenrangú lett a császárral, míg korábban mindössze legfőbb élettársának számított. A negyedik hónapban visszatért a Palotába, majd a nyolcadik hónapban súlyosan megbetegedett.

A császár figyelmét ebben az időben javarészt új ágyasa, Akiko (Micsinaga főminiszter lánya) kötötte le, aki pontosan egy évvel előbb, tizenegy esztendős korában jött a Palotába.

Erről az időszakról szólva, az Eigva monogatari 7. fejezete összehasonlítja a beteg császárné rezidenciájában uralkodó komor hangulatot a császár lakosztályában zajló téli karnevál vidámságával:

„Egyik-másik herceg, aki még ekkor is hű maradt a császárnéhoz, minduntalan eljött, hogy érdeklődjék utána; ezek, a császárné udvarhölgyeivel folytatott beszélgetés során, beszámoltak róla, hogyan ülték meg a goszecsi ünnepet a főváros különböző előkelő házainál. Ezeket az urakat vagy Szei Sónagon vagy másvalaki fogadta a császárné udvarhölgyei közül.”

-------

83 1018-ban, tizenkilenc esztendős korában halt meg.

A tizenkettedik hónap huszonkilencedik napján (1000-ben) meghalt Szadako császárné, néhány órával azután, hogy világra hozta gyermekét, Josiko hercegnőt.

Hogy úrnője halála után mi lett Sónagonnal, nem tudjuk. 1009-ig semmit sem hallunk róla, ekkor azonban Muraszaki Sikibu, a Gendzsi regényének szerzője, ezt írja róla a Naplójában:

„Szei Sónagon legjellemzőbb tulajdonsága rendkívüli önteltsége. Elég megvizsgálnunk azokat a kínai írással papírra vetett, elbizakodott hangú szerzeményeket, amelyeket oly bőkezűen hint el az udvarnál, és máris láthatjuk, micsoda ügyetlen tákolmányok. Az a legfőbb öröme, ha megbotránkoztathatja az embereket; s minthogy újabb és újabb különcködései is már a könyökünkön jönnek ki, egyre botrányosabb módszerekhez folyamodik, csak hogy magára vonja a figyelmet. Valamikor jó ízlésű és finom modorú nő volt, de most már nem bírja türtőztetni magát, és a legalkalmatlanabb helyzetekben fékevesztettségekre ragadtatja magát, ahogy épp a szeszélye diktál. Hamarosan eljátssza minden jogát arra, hogy komoly jellemnek tekintsék, és el sem tudom képzelni, mi lesz vele, amikor kiöregszik mostani beosztásából.”

De mi is lett Sónagonnal? A hagyomány szerint egy alkalommal néhány udvaronc kint jártában elhaladt egy rozoga viskó előtt. Egyikük említést tett arról, hogy hír szerint Szei Sónagon, aki az előző császár uralkodása idején tündöklően elmés asszonynak számított, most itt él. Erre egy szörnyen ösztövér, csúf vénasszony dugta ki fejét az ajtón, és kikiáltott: „Vesztek-e öreg csontot?” – Ha hajlandók vagyunk hitelt adni e történetnek, akkor Sónagon híres „irodalmi célzásai” közül ez volt az utolsó; mondatával ugyanis Kuo Vej históriájára céloz. Ez azt állította, akkora érték egy versenyló, hogy még a csontját is érdemes megszerezni.

A Zoko Szenzaisú 18. könyvében is található egy vers, melyet Sónagon „küldött ki valakinek, aki meg akarta látogatni öregkorában, amikor visszavonultan élt”:

Tou hito ni
„Ari” to va e koszo
Ii-hatene
Vare ja va vare to
Odorokare-cucu.

Hogy azoknak, kik felkeresnek,
„Itthon van’,
Mondani nem merem.
Ne csodáljátok, mert gyakran megdöbbenten
Magam is kérdem: én vagyok-e én.

Könyvéből ítélve, Sónagon jelleme egy sereg ellentmondó tulajdonságból tevődik össze. Kétségbeesett igyekezet fűti, nem csupán azért, hogy szeressék, de hogy a legelső helyet foglalja el minden ismerőse szívében. Viselkedésével azonban – amint saját feljegyzéseiből láthatjuk – mintha szándékosan arra törekedne, hogy félelmet keltsen, nem pedig hogy megszerettesse magát. Továbbmenve, egyes pillanatokban kételkedőnek látszik, máskor viszont mélységesen vallásosnak; hol szokatlanul lágyszívűnek, hol meg önzőnek mutatkozik. De mindez nem annyit jelent, mintha jelleme valóságosan is szokatlanul bonyolult lett volna, hanem abból a tényből fakad, hogy Sónagon teljesen, valóban minden szépítgetés nélkül feltárja magát előttünk, jóllehet a legtöbben, akik naplót vagy egyéb feljegyzéseket írnak – bármilyen kevéssé tudatos a szándékuk, hogy közreadják vallomásaikat –, arra törekszenek, hogy mindig egyforma megvilágításban állítsák be önmagukat. Sónagon tárgyilagos önmagával szemben, s ezzel párhuzamosan valami különös tartózkodás él benne a különböző képekhez kapcsolódó lelki emóciókkal kapcsolatban; éppen ezért úgy ír valakinek a betegágyáról, akár ha a napnyugtáról lenne szó, s a leghalványabb törekvés sem él benne, hogy részvétet ébresszen, de ugyanígy egy szikrányit sem fél attól, hogy netán undort kelt bennünk.

Leginkább talán mégis Sónagon roppant finnyássága és ingerlékenysége ötlik a szemünkbe, s ezek a tulajdonságai bizonyára nem tették őt kellemes társsá. A császárnéval valószínűleg jobban megfért, mint bárki mással, mert a császári család iránt érzett hódolata arra késztette, hogy őfelsége jelenlétében uralkodjék magán.

Mint író, Sónagon kétségtelenül legnagyobb költője korának, s ez prózájából derül ki, nem pedig szokványos hangú utáiból, melyekről egyébként szintén nevezetes. De naplójának az a fejezete, melyben leírja a háborgó tavat, vagy az a néhány sor a holdfényes folyón való átkelésről, kifejezésmódjában annyira szép, hogy azt Muraszaki, aki sokkal tudatosabb író, alighanem sosem múlta felül. Ami Sónagon anekdotáit illeti, frissességük még fordításban is érződik. És sem ezekben, sem a napló líraibb részeiben nyomát sem találni írói hatásvadászásnak. A körötte zajló élet melegségét, csillogását nyilvánvalóan annyira minden erőfeszítés nélkül adja vissza, ahogy a gong megszólal, amikor megütik, és Sónagon látásmódjának finom pontossága láttán az olyan naplóírókat, mint például Lady Anne Clifford (nevét csak vaktában ragadom ki), csupán vaksi barbárnak érezzük.

Ez az adottsága megnyilvánul abban a rendkívüli erőben is, ahogy alakjait megjeleníti. Jukinari, Maszahiro és Narimasza, bár egyformán nevetséges figurák, rendkívül egyénítettek; ugyanez vonatkozik a császárné alakjára is, az egyetlen nőre, akit Sónagon, önmagát leszámítva, hajlandó írásában szerepeltetni.

Stílusa semmiképp sincs olyan műgonddal felépítve, mint Muraszakié, ámbár némelykor elindul, és olyan hatalmas szövevényt épít fel függő mondatokból, ami már roppant közel áll a Gendzsihez, s úgy érezzük, hogy Sónagon korábban keletkezett műve úgyszólván elvezet bennünket ez utóbbinak bölcsőjéhez. Mindez egybe is vág a következtetésekkel, amelyeket e két mű keletkezésének idejére vonatkozóan leszűrtek. Muraszaki valószínűleg férje halála után, 1001-ben kezdte írni a Gendzsit, a Párnakönyv viszont – talán két-három feljegyzéstől eltekintve – az 1000. év tizenkettedik hónapja előtt íródott, ugyanis ekkor halt meg Szadako császárné.

Gyakran emlegetik Sónagon műveltségét. Ezzel kapcsolatban egyetlen tájékoztató forrásunk a saját könyve. Látjuk is, hogy olvasta a Meng-csiut, ezt a tanulságos kínai anekdota-gyűjteményt, amelyet a IX.-től a XIX. századig a japán gyerekek sokat tanulmányoztak. Po Csü-jinek (a legkönnyebb kínai költőnek) néhány versét is ismeri, és egy ízben Konfuciusz „Beszélgetései”-re is hivatkozik. Ami a japán irodalmat illeti, ismeri a Kokinsúból és a Goszensúból vett, szokásos egy csokorra való verset. Sónagon nagy kínai irodalmi ismereteire hivatkozni – amint ezt európai írók teszik – anakronizmus, hiszen az ő idejében a kínai irodalomnak még csak töredékei jutottak el Japánba. A VIII. század nagy költői még például teljességgel ismeretlenek voltak. Viszont az a kifejezés, hogy „művelt”, mindenképpen relatív. Egy modern udvarhölgy, aki valamicskét olvasott a görög irodalomból (vagy éppen csak egy kevéskét Gilbert Murray-től), bizonyára éppolyan műveltnek számítana a maga körében, míg Girton College-ben senkit sem hatna meg. És nagyon valószínű, hogy az a tudás, mellyel Sónagon elkápráztatta az udvart, a Fudzsivara Akadémián teljesen észrevétlen maradt volna.

Sónagont valójában nem is annyira erudíciója, mint inkább rendkívül élénk szelleme teszi nevezetessé. Ezekben a rövid kivonatokban ilyen szempontból nem is tudtam neki igazságot szolgáltatni, ahhoz ugyanis, hogy értékelni tudjuk célzásait és visszavágásait, nyomban fel is kellene őket fognunk. A szellemesség általában semmivé válik a magyarázkodásban.

De egyik-másik célzás ragyogó szellemességét – például az utalást a Konfuciusz-mondásra – talán halványan megérezzük. Csak természetes, hogy akiben megvolt ez az adomány, örömét lelte abban, hogy éljen is vele. Könyvében szinte minden anekdota a saját talpraesett feleletére vagy találó idézetére épül fel. Ezt vetették a szemére, és Muraszaki közmondásossá tette társnőjének sitari-gaóját, azt az öntelt, „Ugyan hagyd el!” arckifejezést. Hihető, hogy Sónagon valóban annyira elviselhetetlen volt, amilyennek Muraszaki látta, a Párnakönyvben azonban nem kellemetlen Sónagon hírhedt sitari-gaója. Érezzük, hogy éppolyan gyönyörűséggel fitogtatja szellemi fürgeségét, amint az atléta is örömét leli a futásban vagy ugrásban.

A japánoknak kiváló portréfestészetük volt. A fennmaradt arcképek azonban államférfiakat és papokat ábrázolnak. Takanobu Joritomója (az a konokságról árulkodó tekintetű férfiú, aki háromszögletű fekete foltként kirajzolódó ruházatban guggol, keblére szorítva egy fehér írótáblát), valamint Sóicsi Kokusi (nagy karosszékben terpeszkedő, fél szemű öreg pap), Csó Denszo műve, a japán művészet legnagyobb alkotásai közé tartoznak. Női arcképről viszont csak jóval későbbi korból tudok. Muraszakit és Sónagont is csak olyannak ismerjük, amilyennek az utókor képzelte őket, azaz a Heian-kor szokványos udvari szépségeinek. A Párnakönyvet olvasva azonban nem olyan nőt látunk magunk előtt, akinek számára nagyon fontos volt a saját külseje. Ha viszont határozottan csúnya lett volna, nem vették volna fel udvarhölgynek. Feltételezhetjük, hogy közepesen csinos lehetett. Semmiképp sem fogadhatjuk el Revon érvelését: Si elle n’avait pas été distinguée de sa personne, elle n’aurait pas raillé comme elle fait, les types vulgaires.84 Érvelése azt mutatja, hogy – szerencséjére – nincs tapasztalata arról, hogyan beszélnek a hétköznapi külsejű nők. De abban nem kételkedhetünk, hogy Sónagonnak sok kedvese volt. Általában Tadanobuval való kapcsolatát szokták kiemelni, jóllehet neki csupán néhány, meglehetősen unalmas oldalt szentel. Úgy hiszem, hogy igazi szerelmesei javarészt a saját rangjabeliek közül kerültek ki, Tadanobu ellenben hamarosan „nagy falat” lett számára, habár elég körülményes okból (Tadanobu húga a császárné bátyjához ment feleségül). A X. század nyolcvanas éveiben azonban még nagyon is elérhető volt Sónagon számára, és ha volt valaha viszonyuk, valószínűleg akkor, mielőtt még Sónagon az udvarhoz került volna.

------

84 Ha nem lett volna előkelő jelenség, nem gúnyolja úgy a közönséges embereket.

Alább közlöm a leghosszabb fejezetet, mely kapcsolatukról szól:

Tadanobu valami képtelen pletykát hallott rólam, és hitelt is adott a szóbeszédnek, s erre szörnyű dolgokat kezdet mondogatni – például: nem érdemlem meg, hogy egyáltalán emberi lénynek nevezzenek, és el sem tudja képzelni, hogyan lehetett valaha is olyan oktalan, hogy emberként bánt velem. Elmondták nekem, hogy borzalmas kijelentéseket tesz rólam a császári lakosztályban is. Kényelmetlenül éreztem magam emiatt, de nevetve csupán ennyit mondtam: „Ha igaz ez a szóbeszéd, akkor ilyen is vagyok, és nincs mit tenni. De ha nem igaz, akkor talán rájön, hogy félrevezették. Maradjunk ennyiben...” – Ezentúl valahányszor átjött a fekete ajtajú szobán, és a paravánok mögül meghallotta a hangomat, ruhája ujjával elfedte arcát, mintha attól is irtóznék, hogy egyetlen pillantást vessen rám. Én nem próbáltam magyarázkodni, hanem egyszerűen rászoktam, hogy ilyenkor elnézzek valamerre.

Két hónap múlva némi enyhülés mutatkozhatott, mert Sónagon ezt írja:

Beüzent, hogy menjek ki hozzá, és (bár nem válaszoltam) később véletlenül egymásba botlottunk. „Drágám – mondta –, miért van az, hogy már nem szeretjük egymást? Hiszen tudod, hogy már nem hiszem el rólad azokat a mendemondákat. Fel nem foghatom, mi akadály lehet akkor közöttünk. Valóban így kellene elválnia két embernek, akik annyi éven át barátok voltak? Az a helyzet, hogy szolgálati beosztásom folytán minduntalan ki-be járok őfelségeik lakosztályában. De ha ez megszűnne, egyszeriben semmivé válna barátságunk, és többé semmi sem mutatná, hogy valaha is volt közöttünk valami.” – Nincs kifogásom ellene, hogy újból összekerüljünk – feleltem. – Valójában csak egyetlenegy dolog miatt sajnálkoznék. Ha ismét úgy találkoznánk, ahogy te gondolod, többé nem dicsérhetnélek85 a császárné őfelsége és a körötte ülő udvarhölgyek füle hallatára, pedig most ezt teszem. Bizonyos vagyok benne, hogy nem értesz félre. Olyan körülmények közt zavarban van az ember, megreked benne a szó, és megbénul a nyelve.” – Elnevette magát: „Egyszóval, ezentúl már csak azok dicsérhetnek, akik egyáltalán nem ismernek?” – kérdezte. „Biztos lehetsz benne – feleltem –, hogy amennyiben ismét jó barátok leszünk, soha többé nem dicsérlek. Nem állhatom az olyan embert, legyen az férfi vagy nő, aki elfogult annak javára, akivel közeli kapcsolatban áll, vagy dühbe gurul, ha jelenlétében bárki a legenyhébb bírálatot mondja arra, akit szeret.” – „Ó, én bízom abban, hogy te aztán nem teszel ilyet!” – kiáltott fel.

--------

85 Intim kapcsolatukat természetesen titokban tartanák. Sónagon csakis a saját lelkiismerete miatt volna zavarban.

Végül egy általánosabb jellegű kérdést szeretnék felvetni. Az olvasónak bizonyára feltűnt, hogy a nők szokatlanul nagy szerepet játszottak a Heian-kor irodalmi életében. Hogyan tudhattak olyan helyet biztosítani maguknak, amilyet nemük sehol másutt el nem ért?

Ami az irodalmi termést illeti, a nőknek valójában nem volt olyan monopolhelyzetük, mint az erről a korról szóló európai tanulmányok állítják. A társadalmi szokás viszont arra kényszerítette a férfiakat, hogy kínaiul írjanak, és ne csupán használják a kínai nyelvet, de olyan esszéket és költeményeket írjanak ezen a nyelven, melyeknek egész szemléletét és tartalmát kínaiból vették át.86 Ellenvetésként talán azt lehetne mondani, hogy az, aki potenciálisan nagy író, nem fogad el ilyen kötöttségeket, hanem kitör, és megszólal a nép nyelvén, mint Dante vagy Paracelsus tette. Ámde kérdéses, hogy egy lángeszű íróban megvan-e egyszersmind az a számos egyéb kvalitás, ami a sikeres reformátor számára elengedhetetlen. A hazai kana írást (ez az egyetlen írásjegyrendszer, melynek segítségével viszonylag könnyen lehet írni japán nyelven) férfiatlannak tartották, s ha valamelyik írójuk akkor ezt használja, éppolyan suta zavart érez, akár egy londoni klubtag, ha szoknyában kellene végigmennie a Bond Streeten.

-----

86 Kivételt csupán az uta, ez a harmincegy szótagos kis vers jelentett.

Antropológusok szerint a nők nemegyszer tűnőfélben lévő vagy széteső kultúrák letéteményesei. Konzervativizmusuk még élesebben kiütközik, ha új írás elsajátításáról van szó; nőkben ugyanis – bár a beszélt nyelvet gyorsan elsajátítják – ritkán lakozik különösebb tehetség valamely nehéz írás megtanulására. Bár kisebb mértékben, de ugyanez a jelenség ismétlődött meg Japánban majdnem ezer évvel később. Míg a férfi írók energiáját javarészt az kötötte le, hogy valamely idegen kultúrát elsajátítsanak, és írói termésüknek még annyira utánérzés íze volt, hogy nagy jelentősége nem is lehetett, feltűnt egy nő,87 akinek életműve – mely egyenesen a XVIII. század népi elbeszéléseihez kapcsolódott – túlélte kortársainak európai irodalmat utánzó minden kísérletét. De maga az a tény, hogy Japánban a kilencvenes években a férfiak Turgenyev utánzásában merültek el, még nem nyújt magyarázatot olyan csoda felbukkanására, mint Icsijó. (Gyári fehérnemű-varrónő volt, és tizenkilenctől huszonnégy éves koráig huszonöt meglehetősen hosszú elbeszélést, negyven kötetet kitevő naplót és hat kritikai esszét írt.) Az a társadalmi konvenció, mely a férfiakat arra kényszerítette, hogy kínai nyelven írjanak, ugyancsak nem nyújt magyarázatot arra, hogy a Heian-korban olyan lángeszű nők tűntek fel, mint „Micsicuna anyja”, Ono Komacsi, továbbá Izumi Sikibu, Szei Sónagon és Muraszaki – s ez a jelenség annál is érdekesebb, mert a XI. századtól a XIX. század végéig egyetlen jelentékenyebb női író sem akadt Japánban.

-----

97 Higucsi Icsijó (1872–1896).