Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
PÁRNAKÖNYV
JAPÁN
IRODALMI NAPLÓK A X–XI. SZÁZADBÓL
Fordította Holti Mária és Philipp
Berta
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966
TARTALOM
Szei Sónagon: Párnakönyv (Philipp Berta fordítása)
Ismeretlen szerző: Iszei történetek (Philipp Berta fordítása)
Ki no Curajuki: Toszai napló (Holti Mária fordítása)
Micsicuna anyja: „Ökörnyál-napló” (Philipp Berta fordítása)
Muraszaki asszony: Napló (Philipp Berta fordítása)
Takaszue leánya: Szarasina naplója (Philipp Berta fordítása)
KI
NO CURAJUKI: TOSZAI NAPLÓ
Fordította
Holti Mária
In: Párnakönyv, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966, 137-177.
oldal
Ki no Curajuki, a régi japán lírai költészet egyik legnevesebb alakja, 946-ban halt meg. Úti élményeit elbeszélő naplóját, a Tosza nikkit, 936-ban írta. Kötetünkben valószínűleg ő az egyetlen, aki férfi létére egy nikki írására, e „nőiesnek” tartott műfaj művelésére adta fejét, ám ő is – ironikusan – asszonynak mondva magát. Tosza tartomány azonos a jelenlegi Kócsi tartománnyal, mely Sikoku-sziget déli felében terül el.
Mindnyájan úgy tudtuk eddig, hogy naplók írása a férfiak dolga. Most, szakítva a megszokással, előttetek egy asszony, aki bízik tollában. Hiszi, hogy nem követ el hiábavalóságot a következő események hűséges, naplószerű feljegyzésével...
Hajdanán történt, egy messzi-messzi tartományban... December huszonegyedikén esti nyolc órára járhatott az idő, és útra kelt a vidék helytartója. Akkoriban a helytartói megbízatás csak négy-öt évre szólt; helytartónké éppen lejárt, s őt visszavárta a császári főváros.
Megtette a távozásával járó formaságokat, ahogy az már szokás. Utódja még munkája jutalmául elismerő oklevéllel is ellátta. A megbízatásával járó ügyek állásáról szóban is beszámolt utódjának, és átadta a házát. Miután mindent így elvégzett, családjával és kísérőivel szállást vett a kikötő közelében. Ott várta be a bárkát.
A kikötőben már várták ismerősei. Baráti arcok köszöntötték, azok, akiket hivatalából is oly jól ismert. Búcsúztatói szomorúan szorongatták kezét, jó és szerencsés utat kívántak. Gyorsan repültek a percek, teltek az órák. Már éjfél is eljárt, mire nyugovóra térhetett.
Másnap, huszonkettedikén, napja jó részét elmélkedéssel töltötte. Gondolatai a leselkedő ismeretlen veszélyek körül rajzottak; próbálta elképzelni a szinte végtelen hosszúságú utat. Különös félelem uralkodott el rajta, amikor az Izumi előtti útszakasz várható megpróbáltatásaira gondolt.
Délután egyre szaporodtak látogatói. Megkereste egyik kedves barátja, Fudzsivara no Tokizane, aki olyan pompás búcsúlakomát rendezett, hogy azt még egy lóháton utazó is megirigyelhette volna! Kedvére evett-ivott a vendég és a ház apraja-nagyja, s a szobákat csakhamar megtöltötte a szesz sűrű kipárolgása. Odakünn közben feljöttek a csillagok, és sós tengeri szél nyargalászott.
Huszonharmadikán Jagi no Jaszunori úr is meglátogatta. Drága ajándékot hozott magával. Hirtelen támadt barátsága önzetlen lehetett, mivel neki magának vajmi kevés köze volt a kormányzói hivatalhoz. Szokatlan szívélyességének indítékai viszont ismeretlenek: vidéki emberek szívét általában sokkal részvétlenebbnek és közömbösebbnek ismerjük... Eszembe se jut magamra gyanakodni, hogy talán ritka ajándékai miatt méltattam személyét!
Huszonnegyedikén a tartomány főpapja lepte meg látogatásával. A tartományfő szállása rövidesen féktelen mulatozás színhelye lett... Még egy írástudatlan és a számvetéshez sem értő kefekötő lába is táncra libbent volna, széles írásjegyeket, a jókedv jeleit írva...
Huszonötödikére az új tartományfő egész vendégsereget hívott egybe palotájába. A vendégeskedés egy álló napig tartott; közben nem múlt a táncolók vidámsága, szünet nélkül szólt a zene.
Huszonhatodikán tartományfőnk utódját látogatta meg. a palotában még javában állt a mulatság. Még kísérőit is gazdagon megajándékozta. Tiszteletére a házigazda és a vendégek kínai és japán verseket szavaltak, egymást váltogatva. Hadd maradjak adós ezeknek a verseknek a feljegyzésével, mivel én csak asszony vagyok, s csupán japán nyelven adhatnám vissza azokat.
Az elhangzott japán versek közül következzék a házigazdától való:
Eljött az óra,
a szomorú elválás:
jó barátokat
örökre elválasztó,
keserű, nehéz óra.
A távozó válaszverse így szól:
Zord tenger vár rám
a császár parancsára –
vizen vár bárkám,
és örökre elválva
búcsút veszünk egymástól.
A lakoma véget ért. Kart karba fűzve, a finom boroktól mámorosan vonult a két jó barát a palota kijáratához, és elbúcsúztak.
Huszonhetedikén bárkába szálltak Ócuban. A bárka Urató irányában szelte a vizet. A kormányzón ismét erőt vett bánata, kislányát siratta, akit kevéssel azelőtt veszített el. Fájdalma, bánata átragadt az utasokra is. Egyik kísérője így fejezte ki részvétét:
Elárvult a ház,
gazdája már messze jár,
kesereg egyre:
a kertjét és a lányát
örökre elvesztette.Hiába hívja,
szólítgatja lánykáját,
könnyeit sírva:
nem halhatott meg, akit
így szeretett apaszív...
Kagó fokánál járt már a bárka, amikor először horgonyt vetettek. A szárazföldről jó barátok követték a hajót, ismerősök, akik csak a megfelelő alkalmat lesték, hogy felnyithassák csemegésládáikat. Az utasok meglepődve mondogatták egymásnak, hogy éppen csak a közkedveltségnek örvendő emberek jöttek vendéglésükre, azok, akiknek már nincs okuk magukat kitüntetni... A nappal estébe hajolt, és a lakoma is vége felé tartott. Az alkonyattal együtt érkezett el a versmondás ideje: a távozók köszöntése. Mélységesen őszinte lehetet a búcsúztatók szomorúsága, mivel nyelvük az elfogódottságtól akadozott, szájuk dadogott:
Délre húznak a
vadludak, rajban szállnak;
hű csapatunkkal
esdőbben nem kérhetnénk,
szegődj örökre mellénk.
A tartományfőt meghatotta vers megejtő egyszerűsége és a szeretetteljes hang. Meghatottságát versben fejezte ki:
Tenger feneke
lehet csak oly mélységes
mint a szeretet,
mely belőletek árad –
meghatott könnyem bánat.
Ezalatt a kormányos alaposan kihasználta helyzetét, megtömte hasát az ünnepi fogásokkal. Miután kedvére evett-ivott, késlekedés nélkül szitkozódáshoz is látott: nincs itt az ideje holmi érzékenykedésnek, amikor hátszél igérkezik, és a dagály is kedvezően emelkedik... Az utasok fájó szívvel tértek vissza a bárkára, a búcsúztatók pedig alkalmi kínai verseket kezdtek szavalni. Voltak, akik a délnyugati partokon elénekelték a messze keleti Kai-föld két énekét is:
Kai hegyeit
a Nakajáma dombja
el ne takarja,
mert itt a szívemet is
a szemem arra vonzza.Szél fú hegy hátán,
csúcsra fel és völgybe le –
elküldném szárnyán
énekem Kai-földre
mesze: bárcsak elvinné!
Az elhangzott versek a kínaiak mondását juttatták az utasok eszébe: „A csengő énekek felkavarták és kifútták a port a kajütből...” és „a bongó hangok elűzték az égen úszó nehéz felhőket.”
A bárka aznap Uratóban éjszakázott. Sokan jöttek búcsúztatni: Fudzsivara no Tokizane, Tacsibana no Szuehira és még sokan, másodjára is.
Huszonnyolcadikán a bárka elhagyta Uratót, és kitörő jókedvvel tették meg az utat Óminatóig. Útközben bőségesen fogyasztottak azokból a csemegékből és rizspálinkákból, melyeket Jamagucsi no Csimine, a Tosza-vidék előző kormányzójának fia szállíttatott a bárkára.
Huszonkilencedikén Óminatóban maradtak. Eljött a vidék barátságos orvosa, hogy újévre való fűszerezett rizspálinkával ajándékozza meg az utasokat.
Újév napján a bárka még Óminatóban vesztegelt. Milyen kár, hogy az újévi pálinkát útközben elvesztették! A pálinkásedény a bárkafedélzet deszkái között a tengerbe gurult. Szerencsétlenségre, a környék efféle jókban nagyon szegény. Még szomorúbb, hogy a hagyományos újévi étkekből sem hoztak magukkal. Hiányzott a zöldség, hiányoztak a finom füvek, de még az a fogra való rizslepény is, amely csak hosszú és egészséges életet jelentő, erős fogakkal rágható. Ünnepi étkük mindössze egy-egy kőkeménnyé aszalódott, sós pisztráng volt. Fogaik hősiesen kezdtek a pisztrángfejek hosszas őrlésébe, mert ez az étel mégiscsak kincsnek számított. Ha látta volna szegény pisztráng: mennyire csodálkozott volna!...
Az utasok a nap folyamán csak az ünneplő fővárosra gondoltak. Beszélgettek. Találgatták, milyenek is lehetnek az otthoni házak, a magyalfa-ágakkal és a halfejekkel díszített kapuk...
Az új esztendő második napját is Óminatóban töltötték. Élelmiszert és rizspálinkát küldött a helység főpapja.
Tetőfokára hágott az utasok türelmetlensége az új év harmadnapján. Vajon a szél és hullámok mesterkedtek, kedvüket lelve abban, hogy a bárka Óminatóban rekedt?
Az új esztendő negyednapjára sem állt el a viharos szél; a bárka indulásra készen várakozott. Maszacurától rizspálinka- és élelmiszerküldemény érkezett; de az utasoknak már megalázó volt az állandóan érkező, rengeteg ajándék. Mint ahogy úton levőknél természetes, még csak viszonozni sem tudták az ajándékokat. A küldeményekből gazdagon terített asztal, az élénk csevegésekkel töltött étkezések bizony nagy lelkiismeret-furdalásokat okoztak.
Az új év ötödnapján a vihar egyetlen percre sem hagyott alább. Az indulást ismét egy nappal el kellett halasztani. A környékről pedig özönlöttek a látogatók...
Az új esztendő hatodik napja egyhangúan, eseménytelenül telt el, akárcsak az előző.
Óminatóban virradt a bárkára az új év hetedik napja is. A fővárosban a Fehér Lovak Szertartása folyt... Utasaink ebből semmit sem láthattak, körülöttük csak a hullámok fehérlő taraja táncolt.
Délben emberek érkeztek Ikéből, egy környékbeli községből. Finom falatokkal töltött ládákat cipeltek vállukon. Igaz, hogy a falu neve a pontyra utal, a ládákban mégsem voltak kövér, iszapban hízott pontyok... Várakozásukért kárpótlást nyertek, amikor a ládák gyomrából válogatott, finom csemegék kerültek elő: tengeri és folyami halak, zöldségek. Különös érzés bizsergette az utasok szíve tájékát, amikor felfedezték a ládák fenekén azt a hét különböző fűfajtát, amely hagyományos fogása az újévi ünnepi terítéknek. Vers kísérte az ajándékokat:
Ünnepi torra
füveket mi nem hozunk,
méltót a borra:
Ikében sás ha terem,
mocsárban béka brekeg.
Megtudták, hogy ezeket az ajándékokat egy ikei asszony küldte, aki férjével a fővárosból jött, és a faluban telepedett meg. A ládák tartalmából mindenkinek bőségesen jutott, még a legkisebb gyermeknek is. Olyan nagy lakomát csaptak, hogy az evezősök, jóllakottságuk jeléül, már „feszült gyomrukon kezdtek dobolni”, ahogy a kínaiak mondanák.
Élénk jövés-menés volt azon a napon. Mennyire sajnálom, hogy már nem jut eszembe annak az embernek a neve, aki egy finom étkekkel töltött faládikót hozott. Mindenki úgy látta, hogy ez az ember nem is az ajándékozás öröméért jött, hanem azért, hogy elszavalhassa versét... Először mindennapi, közömbös dolgokról fecsegett, még az időjárásról is beszélt. Óvatosan érkezett el ahhoz a tárgyhoz, melyhez verse kapcsolódott... Már szavalta is költeményét:
Orkán dübörög,
csattog, viharzik az ég
szívem könyörög,
szájam esdekelve kár:
maradj nálunk örökké!
Mindenki jobbnak és értékesebbnek találta ajándékát versénél. Módjával, udvariasan, és hangosan dicsérték, de senki sem akart versére verssel válaszolni. Nem mintha az utasok nem tudtak volna verselni, de az idő már éjfélre járt, és mindegyikük a csemegésláda körül foglalatoskodott, s jóízűen lakmározott. Amikor a látogató néhány pillanatra mégiscsak elhallgatott, egy kislányka sündörgött elő válaszverssel. Apja meglepődve nézett rá, és csodálkozva biztatta: Már hogy tudnál te verselni? Rajta, mutasd meg, ha tudsz... – s a kislány elhallgatott. Valószínű, hogy a közben eltűnt látogató visszatértét várta. Közben kitudódott, hogy az, a késői órára hivatkozva, elment. A kislányt mind makacsabbul biztatta apja a versmondásra. A gyermek zavartan pislogott végül engedett a nógatásnak, és összeszedte magát. Így hangzott verse:
Könnye patakzik,
kinek útra kell kelni,
s sír, ki hazatér:
kimonóujjba mennyi
bánat és könnyfolyam fér...
Verse igazán szép vers. Lehet-e, hogy csak azért tetszett szépnek, mert bájos volt a gyermek? Nem, ez a vers akár felnőttől is származhatott volna. Az apa lejegyezte a verset, azzal a szándékkal, hogy adandó alkalommal utána küldi a szájas látogatónak.
Január nyolcadikán a bárka még a hánykolódó hullámok játékszereként Óminato öblében ringott. Az utasok még ébren voltak, amikor a hold tengerbe hanyatlott. Narihira hercegre kellett gondolniuk, aki egyszer megcsodálta a holdlementét, és így verselt:
Térj ki, hegyoldal,
ne takard el a holdat;
éppen felbukkant,
fénye alig érintett,
búcsút már hogyan intsek?
Ha a herceg a parton állt volna, bizonyos, hogy verse is másképpen alakul:
Térj ki, vad hullám,
ne takard el a holdat,
éppen felbukkant,
fénye alig érintett,
búcsút már hogyan intsek?
Az utasokat is versre ihlette a holdlemente:
Tenger nyeli el
a Hold ezüst korongját
minden reggelen;
ég folyóját, a Tejutat,
tudom most már, hol lelem.
Január kilencedikén elindult a bárka. Az utasok zavartalan utat reméltek legalább Nava kikötőjéig. Hogy a környékbeliek emlékezetessé tegyék vidéküket, ide is eljöttek. Nem maradt el Fudzsivara no Tokizane, Tacsibana no Szuehira, Haszebe no Jukimasza, akik ugyan hivatalból követték az utasokat, mégis különös ragaszkodásról tettek tanúságot. A tartományfő azt mondogatta magában, hogy ezeknek az embereknek a barátsága felér a tenger barátságával; pedig nem csekélység az, amit a tenger nyújt: habjain suhanhat hazafelé bárkája...
Továbbeveztek. A búcsúztatók a parton mind kisebb pontnak látszottak, majd elnyelte őket a part. Vaktában a tenger felé kiáltott búcsúszavaikat elsodorta a nyílt tengeri szél. Vigasztalódásukra a következő verset énekelte valaki:
Hálatelt szívem
miért nem mutathatom?
Örök búcsú ez...
Mennyire fáj énekem!
Elválaszt a nagy tenger...
Kevéssel később elérték az Uta-i erdők parti fenyveseit, melyek lenyúltak a víz partjáig. Ki lehet tudója annak, hogy hány fenyő él ebben az erdőben, mióta zúgják ugyanazt az éneket? Némelyik fenyő gyökere mélyen benyúlik a part fövenyébe, ágain darvak pihennek.
Az egyik evezőst versre ihlette a táj varázsa:
Évezredes fa,
mely ezer tavaszt ért meg
zúgva, magában:
ágára csak daru fészkelt,
ezer éve a barátja.
Amíg az elragadó tájban gyönyörködtek, észrevétlenül leszállt az alkonyat, szétterítette palástját az este. a parton el-elmaradozó hegyek az éjszaka sűrű sötétségébe burkolóztak. az utasok tájékozódó-képességüket elveszítették, még a férfiak sem tudták volna megmondani, hogy hol van kelet, és merre nyugszik le a nap. Mindnyájan az evezősökre bízták magukat. Milyen rettenetes a bizonytalanság érzetének ez a fajtája azok számára, akik más körülmények között jól tudnak tájékozódni! És az asszonyok? Az asszonyok csak jajveszékelve zokogtak, szokásuk szerint a földön fetrengve, miközben fejüket a bárka padlójához verték kétségbeesésükben.
A kormányos és az evezősök közben kitörő jókedvükben pajzán dalokat énekeltek. Egyet közülük fel is jegyeztem:
Finom füvet szedtem én
a zsenge, zöld mezőkön,
felsebezte két kezem,
tüske marta lábam –
neki szedtem, neki biz’,
aki még nem is mondta,
ő eszi-é füvemet,
vagy az anyósa fogja –
haj!Láthatnám csak, akivel
tegnap este voltam,
hadd kérhetném a pénzem,
mert árut ingyen nem kap,
nem kap tőlem senki!
Sok hasonló éneket fújtak el még, de tanácsosabbnak látom nem leírni azokat. Mégis, az evezősök kurjongatása segítette át az utasokat a nyugtalan tengeren.
Megérkeztek Nava kikötőjébe. Az idősebbek közül néhányan tengeri betegséget kaptak, és fekve kellett maradniok.
Január tizedikén a kikötőben töltötték a napot.
Másnap, tizenegyedikén, még jóval hajnalhasadás előtt szedte fel a bárka horgonyait, és elindult Murató irányába. Még mélyen aludtak az utasok, felettük álmosan pislogott a hold, lesve az alkalmat, hogy a tengerbe merülhessen. Sűrű, majdnem áthatolhatatlan köd, a tenger hajnali párája burkolta a lassan haladó bárkát. Az evezősök a ködben alig sejlő hold állásáról próbáltak tájékozódni. A sötétség lassan nyugat felé settenkedett, helyébe a kelet fénye szivárgott, és felszakadtak a ködök.
Ébredeztek az utasok, szokásos hajnali szertartásukat végezték: mosakodtak, tettek-vettek a málhák körül, megigazították fekhelyüket. amikor a nap az ég legmagasabb pontjára hágott, a bárka már Hane vizeit szelte. Egy kisgyermek azt hitte, Hane egy óriási szárny, mivel „Hane” ezt jelenti... A felnőtteket felderítette a gyermek naivsága. Kérdésére verssel válaszolt az a kislány, akit már hallottunk verselni:
Ha „szárny” lehetne
a Hane nevű község,
útra kelhetnék
a széllel versenyezve;
s e bárkán nem utaznék...
Nem a vers szépsége, hanem a gyermek különös kívánságának bája ragadta meg az utasokat, akik maguk is átvették a kislánytól a verset, mivel az olyan pontosan kifejezte titkos gondolataikat... A verselő kislány a tartományfőt elvesztett lányára emlékeztette. Hitvese is vele szomorkodott, mindketten vigasztalhatatlanok voltak.
A tartományfő hitvese előtt egy hajdan hallott vers sorai derengtek, melyek igen találóan fejezték ki kettőjük szomorúságát:
Vadludak raja
húz északra vijjogva,
elmúlt már a tél:
be megfogyott a csapat,
mely útjáról hazatér...
Versére valaki így válaszolt:
Mennyi a bánat
a földön, mennyi a bú:
nincs, ami úgy fáj,
mint gyermekünk veszte,
ki legdrágább volt nekünk.
Tizenkettedikén kedvezőre fordult az idő, eső sem hátráltatta a bárkát. Az utasok észrevették a vízen Fumitoki és Koromocsi bárkáját, melyet elvesztettek szem elől, és együtt eveztek át szerencsésen a Narasizu-i vizekről Murocu kikötőjébe. Morocuban horgonyt vetettek.
Tizenharmadika hajnalán rövid zápor öntözte a szomjas parti földeket. Az asszonyok reggel fürdésre alkalmas helyet kerestek. Egyikük így köszöntötte a tengert:
Hullám a felhő,
hullámtenger a tenger:
halász lenne-e,
ki megmondaná nekem:
melyik a tenger, s az ég?
A hónapból tíz nap telt el, különös ragyogással sütött hát a hold. az utasok eddig tartózkodtak a fehér és világos színű ruhák viselésétől, félték ugyanis a haragvó tengeristen hatalmát. Milyen merészség, hogy a nádasok mögött mégis világos ruhákban tetszelegtek?
Tizennegyedikén korán hajnalban megeredt az eső, és a bárka nem jutott előre. Lévén a hónap tizennegyedik napja, a kormányzó böjtöt tartott, mint a kis csoport, a hazatérő utasok feje. Nem volt megfelelő ünnepi étele, hogy böjtjét méltóképpen fejezze be, hát megpróbált segíteni magán. A kormányos keszeget adott egy fazéknyi rizsért. Feltehető, hogy a kormányosnak jó üzletet jelenthetett ez a csere, mivel a nap folyamán még többször is felkereste a tartományfőt halaival. A kormányost a dolog vidám hangulatba ringatta, hiszen a rizsen kívül még pálinkát is kapott a hálás kormányzótól.
Tizenötödikére egy régi szokás a babkásafőzést írja elő. Hány szokást megszegtek már az utasok a tengeren!
Az időjárás minden módon akadályozta útjukat: a csigalassú utazás immáron huszadik napja tart. Honvágytól égő szívük egyre csak lassú haladásukra figyelmeztette az utasokat. A levegőben nyugtalanság rezgett, mely még a gyermekekre is átragadt. Egy kislány így szavalt:
Szellő fujdogál,
s lágy hullám táncot jár:
elpihen a szél,
a hullám is csendesül,
nem járnak ők egyedül...
A gyenge vers csak azért méltó figyelemre, mert költője még gyermek.
Tizenhatodikán a szél egyre erősebb rohamokban támadott, és a bárkának tovább kellett vesztegelnie. A tartományfő szélcsendre áhítozott hogy minél előbb elhagyhassák Miszaki fokát. Valaki, mintha csak gondolataiba látott volna, így szavalt:
Déli vizeken
nem akad zúzmara, dér,
és hó sose hull:
havazott errefelé,
körül hófehér a tenger.
Az utazás kezdete óta már huszonötödször nyugodott le a nap.
Tizenhetedikén hajnalban a nyugodni készülő hold derült égből szórta az éjszaka hajnalba halt, utolsó fényét. Végtelen csend honolt körös-körül. Nyugodt, indulat nélküli hullámverés fogadta az ébredő bárkát, mely felszedte horgonyait. A víz még visszatükrözte a színén önmagát csodáló, egyre sápadtabb holdat.
A kép egy hajdani költő versére emlékeztetett: a csónak megtámadja az eget, midőn evezőrúdja felfűzi a tengerben fürdőző hold korongját.
A hajnal fennkölt látványa két utast is versre ihletett:
Tenger fenekén
ragyogó hold a tavam:
árnyak lakják, vén,
borzongó kacura-fa1 –
evezőm érinti csak...1 A kínai eredetű elképzelés szerint a holdon van egy folyó, s partján nő a kacura-fa.
Áttetsző tenger
mélyén ragyog az égbolt:
bárkám e messze,
lenti egekbe omol –
nem vár rám egyedüllét...
Lassacskán megvirradt. a hajósok könnyűszerrel megállapították, hogy rossz idő lesz aznap. Vissza is hajóztak a part közelébe, hogy szükség esetén védett öbölben várják a vihar elvonulását. Murocu öbléig a hullámok vad tánca kísérte a bárkát. Felszakadtak a nehéz, sötét felhők, s óriás cseppekben hullatták könnyeiket. Az utasok szívét szomorúság töltötte el.
Tizennyolcadika Murocu kikötőjében virradt a bárkára. Hiába a viharos tenger magasztos látványa, az öböl és a kikötő varázsos szépsége; a hazasiető szívben még ezek a szépségek sem kelthetnek visszhangot. A férfiak kínai verseket énekeltek, de néhány japán vers is elhangzott:
Viharos vízár
veri a part szikláit –
hideg hó szitál,
hullámtajtékja széthull –
ki tudja, meddig tart még...
Ez a vers egy olyan utastól származott, akit még senki sem hallott verselni. Következzék egy másik:
Víz virágait
új tavasz nem látta még,
a pacsirta sem:
zord, vad viharok násza
szüli, hullám haragvása
Míg az elhangzott verseket bírálgatták, valaki újabb verssel jelentkezett. Versén csak nevetni és mosolyogni lehetet, mivel harminckét szótagos vers helyett egy harmincnégy szótagosat mondott. Versét szabálytalansága miatt fel sem jegyeztem. Mennyire felháborította a költőt verse sikertelensége, pedig hát az sem közlésre, sem éneklésre nem alkalmas.
Tizenkilencedikén sem fordult jobbra az idő. A bárka tovább vesztegelt a kikötőben.
Huszadikán mérhetetlen elkeseredés kerítette hatalmába az utasokat. A vihar egyre erősödött. A tétlenség oda vezetett, hogy már csak az úton töltött napokat számolgatták ujjaikon. Jó, hogy változékony az időjárás, mert ha a vihar még sokáig tartana, bizony idővel az ujjak is elkopnának.
Lassan, észrevétlenül leszállt az éjszaka: beburkolta sötétjébe az eget, a tengert, a tengeren a bárkát, és átszőtte az utasok álmát. Az égre felkúszott a hold. A hold éppen húsznapos volt, és az álmatlanul forgolódó utasnak eszébe jutott, hogy akkor is ilyen kövér volt amikor kínai földön Abe no Nakamarót búcsúztatták a tengerparton. Az utas szeme előtt a búcsúzás képei vonultak el; a se vége, se hossza lakoma, melyet csak a napkelte szakított meg. Az égen mind feljebb és feljebb hágott a nap aranykorongja, hogy tovább aranyozza a hold tengeren felejtett ezüsthídját.
Nakamaro herceg e szavakkal vezette be énekét: „A mi országunkban oly módon szokás énekelni, ahogy azt én most magam teszem. amikor a földön még csak istenek éltek, ők, később, az emberek idejében, az emberek zokogták versbe a búcsú, az elválás keservét. Egyformán sírt a szegény és a gazdag...”
S íme a verse:
Hold leng az égre,
szőnyegei kék mezők:
Kaszuga éje!
holdfény Mikásza hegyén!
miért sajdultok belém?
A herceg azt hitte, kínai barátai nem értik meg. Elámult, amikor vendéglátója a herceg országának írásjegyeivel feljegyzett versét megmutatta barátainak, és ők pontosan megértették. Ekkor jött rá, hogy beszélhetnek az emberek más és más nyelven, akár kínai, akár hazai földön, mindkét országban egyformán ragyog a hold fénye; miért ne lehetne hát egyforma az emberek szíve is?
Egy utas a következő verset költötte:
A fővárosban
a hegyi hold ragyogott,
itt tenger csobban:
hullám hátán táncoló,
vízben fürdő telihold...
Huszonegyedikén már kora hajnalban felszedte horgonyait a bárka. Megelevenedtek a kikötőben éjszakázó bárkák, csónakok: akárha tavaszi égen úszó őszi lombok lettek volna... A szél elállt, és kiderült az ég. Alighanem meghallgattatást nyert az utasok imája, és folyathatták útjukat.
Az utasok között egy vidéki lányka is volt. Remélte, a fővárosban majd elszegődhet szolgálónak. Verse meghatotta azokat, akik hallották, és részvéttel figyeltek honvágytól égő énekére:
Elmaradoztak
rég az otthoni partok,
a szülőházam
mégis közelinek érzem...
a távolból visszanézek...
Később egy feketéllő madárrajt pillantottak meg a parti sziklákon. A szikla lábait hullámok nyaldosták. Milyen rendkívülinek és költőinek hat egy kormányos, egy bárkásember szájából: „Olyan a kép, mintha a fehér hullámtömeg a fekete madársereggel játszadozna...” – Mondata azért is hatott költőinek, mivel az ilyen emberektől csak a legszükségesebb teendőkre vonatkozó kijelentéseket várják.
A tartományfő nem tűnődhetett sokáig a kormányos dolgán, mivel félni kezdett. Valaki feltételezte, hogy a kormányzón majd bosszút állnak a tengeri kalózok, akiket még tartományfőként üldözött. Félelme annyira elgyötörte, hogy még a tenger hullámzását is a kalózok gonoszságának tulajdonította. Haja szemlátomást őszült. Úgy látszik, egyetlen tengeri úton egy javakorabeli ember hetven-nyolcvanévessé is válhat:
Mondd meg, toronyőr,
ki figyeled a tengert:
ki a fehérebb:
én, öregedő ember,
vagy játszi hullám fodra?...
Mit felelhet erre egy kormányos?
Huszonkettedikén kieveztek az öbölből, mely éjszakai menedéket nyújtott. Egy kilencéves kisfiú azon csodálkozott, hogy „a parti hegyek követik a bárkát”:
Bárkánkkal úsznak
a partvidék hegyei,
fenyvesek kúsznak
kisérőkként nyomunkban –
hűn követik sodrunkat.
Erős szél szántotta tengert, és a hánykolódó hullámok fodrai pompáztak, mint megannyi hópehely és nyíló virág, melyek a partra vetődtek:
Vizek moraja,
az egyhangú fecsegés
mindig ugyanaz:
parti virágból s hóból
gyűjtöm össze kertem.
Január huszonharmadikán verőfény és borús idő váltogatta egymást. Az utasok megtudták, hogy a kalózok még ezekre a vizekre is kimerészkednek. szerencsés útért imádkoztak.
Huszonötödikén az evezősök tanácsára védett öbölben maradt a bárka. Vad, északi szél ígérkezett. Az utasok kalóztámadástól rettegtek.
Huszonhatodikán a bárka éjfélkor szedte fel horgonyait. Lehetséges, hogy a kalózveszély csak kitalált mendemonda volt, mégis, a bárka valósággal menekülve repült a hullámokon. Elhaladtak egy áldozati hely mellett, mely a tengeristen számára volt kijelölve. A tartományfő apró papírszeleteket és selymeket adott a kormányosnak, hogy szórja a tengerbe, a tengeristenség tiszteletére. a kormányos imádkozva tett eleget a szokásnak, egy fiatal lány meg is hallotta imáját. A szél keletre fújta a papírokat: tehát keletnek kell tartaniuk az isten útmutatására. A lány énekelt:
Nuszát2 Keletre,
fújja az a jó szél, fújja;
jó irányba a
hajónk általa juthat –
a tengeristen útja...2 Nusza: a tenger isten.
És valóban, a Nusza-papírok szerencsét hoztak a bárkára. Kedvező hátszél kerekedett, és a kormányos büszke örömmel nézte kifeszült vitorláit. A szél vidáman dobolt a feldagadt vásznakon. A tapasztalt öregek is, a gyermekek is, mindenki egyformán biztos volt a gyors hazatérésben. A vadzsi, egy idősebb asszony, énekelni kezdett:
Hátszelünk támad,
hogy örül ennek hajónk!
Nyílt vitorlával,
a széllel versenyt tapsol
féktelen örömében.
Huszonhetedike ismét vihart hozott. Mennyire levertek voltak az utasok, hogy lelankadt a kedvük! A mindig bátor és bizakodó férfinépség egy kínai verset emlegetett. A vers arról szól, hogy a fővárostól távol lévő utas szívében egyre távolibbnak érzi otthonát, amikor a napba néz. Egy asszony így énekelt:
Felhők takarják
az egek sápadt napját –
oly hosszú az út,
a hazatérő szívé,
mint szem útja, a napfény.
Egy másik utas:
Örvénylik a szél
és nem akar szűnni,
hullám feltámad,
gyors bárkánk is elbágyad –
nem érünk haza immár.
Egész nap fújt a szél. A tartományfő elátkozta a rosszindulatú szelet, és mérgében korán nyugovóra tért.
Huszonnyolcadikán szünet nélkül zuhogott az eső.
Huszonkilencedikén a bárka szép, tavaszi verőfényben szelte a habokat. A helytartó észrevette, hogy a hosszú utazás alatt karomszerűen megnőtt a körme, de tanácsosnak vélte nem levágni, minthogy a naptár éppen Ne-napot, egér-napot mutatott. Fenyőfácskával kellett volna a napot ünnepelni, de vízen ez lehetetlen. Egy asszony vigasztalásukra szavalni kezdett:
Ne napja van ma,
bárcsak lehetnék sellő:
mélyzöld fenyőfát
hoznék fel a mélységből
és pompás korallt dísznek.
Egy másik utas így verselt:
Ne-napi füvet,
finom ünnepi ételt
itt nem gyűjthetünk –
távol a Kaszugano rétje
s a vizen fű nem éled.
A bárka gyorsan haladt előre. Lenyűgözően szép volt a parti táj. A parthoz közel evezve, megtudták, hogy ezt a vidéket is Toszának hívják. Egyikük, egy asszony, ismerte ezt a vidéket, sokáig élt itt. Bánatos verse így szólt:
Honvágyam gyötör
látni egykori falum,
toszai házam –
a közeli part egyre
csak növeli e vágyam.
Harmincadikán zavartalanul eveztek; sem eső, sem szél nem akadályozta útjában a bárkát. Éjféltájban indultak tovább, mert azt hitték, hogy a kalózok éjszaka pihennek... Így érték el Ava szorosát. Áthatolhatatlan sötétség burkolta a tájat, és az utasok elveszítették tájékozódási képességüket. Bíztak a jó szerencsében, és imádkoztak, amíg a szorosban eveztek. Kora hajnalra már Nuszima szigetét is elhagyták, és Tanakava vizein jártak.
Viszontagságos, küzdelmes útszakasz után érték el Izumi kikötőjét. A tenger egész nap különösen csendes volt, hullámot is alig láttak. Mintha csak az istenek pártfogásukba vették volna az utasokat!
Az úton már harminckilenc nap telt el. Milyen szerencse, hogy Izumi földje után már nem kellett a kalózoktól tartani!
Február első napjának reggelén eső öntözte a tengert és a földeket, amikor a bárka elhagyta Izumi kikötőjét. Nyugodt és csendes volt a tenger, akárcsak az előző napon. Megpillantották a Kuroszaki fenyvesét. A hely neve „feketét” jelent: a fenyők haragoszöldek, hófehérek a part szikláiban megtörő hullámok, és szerte piros kagylók hevernek... Csak a sárga szín hiányzik ahhoz, hogy mind az öt szín szerepeljen.
Hako no Urától, a „Dobozpart”-tól kezdve vontatni kellett a bárkát. Valaki így énekelt:
Hako öblében
óriás tükör felett
pihen el a szél –
dobozán kagyló csillog,
a víz könny-gyöngyként villog.
A kormányzó is csatlakozott a verselőkhöz. Versében elpanaszolta az év második havába is benyúló, véget érni nem akaró utazását:
Negyven-ötven szép
tavaszi napot éltem
már át vizeken –
hosszúak itt a percek,
mint vontatók kötele.
Az utasok közönségesnek találták az elhangzott verset, maguk között fitymálgatták. De a tartományfő kedvét lelte versében... Hangosan senki sem merte bírálni a költeményt. Hirtelen szélvihar kerekedett, és a bárkának ki kellett kötnie.
Február második napján szüntelenül zuhogott az eső, és fújt a szél. az utasok jó időért imádkoztak.
Február harmadikára sem fordult kedvezőbbre az idő. A szél korbácsolta hullámok változatlanul ostromolták a partot. Közel utazásuk céljához, ismét horgonyt kellett vetniük. Valaki így zokogott:
Könnyeim gyöngyök,
s csak hullanak, peregnek –
feltűzném őket,
ha meglenne a cérnám,
s ha honvágy nem gyötörne.
Február negyedikén a kormányos nem indult tovább, rossz időt várt. Hiába vesztegeltek, várva a vihart, az idő szép és csendes volt. Micsoda kontár kormányos, aki még az időjósláshoz sem ért!
Az utasok kirándultak a környékre, és ritka szépségű kagylókkal tértek vissza. A kormányzó hitvese így énekelt:
Játékos hullám,
töredezz darabokra,
hogy felhozzam a
feledés kis kagylóit
s a lányom ne sirassam...
Érzelmeiben osztozott egy utas, és verssel válaszolt:
Nem nekem való
a feledés kagylója;
őrzöm örökre
lányom drága emlékét,
s vigasztalan élek én.
Néha úgy elmélyül a szülői fájdalom, hogy a felnőttet is gyermekké teszi. Talán túlzás azt mondani, hogy egy gyermek lehet olyan szép, mint az igazgyöngy. De ki is cáfolhatná meg: a halottakra csak szépet és jót szabad mondani. Az utasokat elszomorították a part gyönyörű kagylói. Valaki így énekelt:
Izumi partján,
friss vizű vidéken
halad a bárkánk,
s én keserűségemben
vizet sem merhettem...
Február ötödikére elhagyták az izumi partokat. Következő állomásuk Ozu kikötője volt. Fenyvesek tengere húzódott a parton. Az egyik utast versre ihlette a vidék szépsége:
Bárkánknak végig
fenyvesek állnak falat:
rokkán az égig
kedves lány fonogatta
tízezret sodort rajta.
A tartományfő egyre gyorsabb evezésre noszogatta a kormányost, mert az idő kedvezett. A kormányos kántálva továbbította az evezősöknek a nógatást: – „Rajta, evezni szaporán, nemsokára feltámad a hajnali szél, és a gazda azt kívánja, hogy gyorsabban evezzünk...” – Akik hallották a kormányost, elcsodálkoztak, mivel majdnem versben szólott. Hogy is tudhatna egy kormányos verselni?... Amikor valaki lejegyezte szavait, kitűnt, hogy az pontosan megfelelt az öt-hét-öt szótagú versformának.
Sirályok húztak el nagy csapatban a bárka mellett. Egy kisgyermek így énekelt:
Néma a tenger,
tükre is alig rezdül,
sirálycsapatok
köröznek csak felette,
s a vízre lecsapnak.
A versben benn dobogott a főváros közeledtét érző szív minden öröme. Elhagyták a messzire húzódó isizui partokat, és a fenyvesek mentén elérték Szumijosi tartományát. Valaki versbe kezdett:
Ha megnézem én
Szumijosi fenyveit,
látom magam is,
hogy mennyire vén lettem,
kenyeremet megettem.
Ez a vidék felejtető hatású virágáról híres. Hiába, a szerető szívben mégis a bánat visszhangját kelti ez a virág. A tartományfő hitvese ismét elvesztett leánykájára gondolt:
A Szuminoe
öblében pompázik a
feledés-virág:
bánatom is enyhülne,
ha szakítnék belőle.
A szomorú anyaszív valójában nem is akarja feledni elveszített gyermekét. Szívesen szabadulna a gyötrő gondolatoktól, hogy újult erővel őrizze gyermeke emlékét.
Váratlanul viharos szél támadt, felkavarta a hullámokat, és vadul táncoltatta bárkát. az evezősök megfeszítve dolgoztak. A tapasztalt kormányos szerint Szumijosi tengeristen gonoszkodik az utasokkal, acsarkodva követeli áldozatait. Lehetséges-e, hogy az istenek lépést tartanak a korral?... A kormányos tovább erősködött. hiába volt a Nusza-papír áldozat, a tengeristen hajthatatlan és könyörtelen. Az istenség nem kedveli többé a papírokat, áldozzanak mással, értékesebbel az istennek. Gondolkodóba is esett, hogy megfelelő ajándékot eszeljen ki; végül is a tartományfő kis tükre mellett döntött. A tartományfő a következő szavak kíséretében hajította tengerbe tükrét: „Legyen bár két szemem, egyet mégsem adhatok; inkább abból áldozok, amiből csak egy van! Íme, a tükröm.”
Bedobom tükröm
a tenger vad vizébe,
lám, már csillapul
Szumijosi vad szive –
örül a kapzsi végre!
A tenger lecsendesedett, akárcsak varázsütésre. Nem lehet olyan jó és szép a tenger istene, amilyennek évezredek óta éneklik ezt a vidéket, melynek olyan ékességei vannak, mint a feledés virága, és a sötétzöld fenyőerdők. Saját szememmel láttam: amikor a tükör a tengerbe hullott, a tenger lecsendesedett. Szumijosi kapzsi, telhetetlen arca ebben a tükörben mutatkozott meg igazán. Hát nem többet ér egy közönséges lelkű kormányos, mint egy ilyen isten?
Február hatodikán Nanivazu kikötőjében szedte fel horgonyait a bárka, és a mélységmérő mellett kisiklott a nyílt tengerre. Zavartalan útjuk volt egészen a Jodogava torkolatáig. Leírhatatlan volt az öröm, mivel a Jodogava egyenesen a fővárosba visz.
Az előbbiekben már szóltam Avadzsi asszonyról. Avadzsi csak most derült fel első ízben az egész út folyamán, és türelmetlensége eloszlott:
Szívem elszorult
a Naniva öblénél:
bárkánk boldogult.
Maradozik a nádas;
félelmem is alábbhagy.
Akik hallották az asszonyt verselni, csodálkozva pillantottak rá. Ki gondolta volna, hogy ez az asszony is tud verset költeni? azelőtt mindig panaszai sorjázásával volt elfoglalva... A kormányzó is felfigyelt Avadzsira, és kedves szavakkal dicsérte: „Sokkal sápadtabb verset vártam, mint tengeri beteg arca!”
Február hetedikén egyhangúan eveztek felfelé a folyón. Rendkívül nehéz volt az előbbrejutás, mivel éppen apály volt. Még gyengélkedett a tartományfő. Lévén nem éppen költői hajlamú férfiú, Avadzsi példájára és az utasok gyönyörködtetésére versbe kezdett:
Víz sodra ellen
keserves volt az utunk,
s vár újabb veszély:
bárkánk zátonyra futhat,
testem forró lázban ég.
Lehet-é a betegségnek versre ihlető ereje?
Másik verse:
Lassan halad a
hajónk, alig vánszorog,
néha forog;
nem kedvel engem a víz,
pedig házam hazahív.
Ez utóbbi verset a főváros számára költötte. Avadzsi asszony verse mégis sokkal szebb volt az övéinél. Így hát a tartományfő késő éjszakáig azon tépelődött, miért is kellett verselnie, mivel csak ilyen rossz és nehézkes verseket tudott költeni... Önkínzó gondolatainak csak a jótékony álom vetett véget.
Nyolcadikán is nehezen haladtak előre. Kikötöttek a Torigai-mezőnél, amely valaha császári baromfitenyészet lehetett. A tartományfőt néhány friss hallal ajándékozták meg, melyeket ő rizzsel viszonzott. Némelyek máris mondogatták, hogy „Halat vesz rizsszemekért!... Hasonló eset már eddig is történt...” – Nyolcadika böjti nap, így hát nem fogyaszthatta el a halakat.
Kilencedikén csak későn indulhattak tovább. Ha a vontatás az utasok dolga lett volna, ők bizony már hajnalhasadás előtt elindultak volna! Az alacsony vízállás miatt nagyon lassan haladtak előre.
Kikötöttek Vada öblében, és néhányan elmentek egykörnyéki községbe, hogy halat és élelmiszereket szerezzenek. Továbbjutva elhaladtak Nagiszano-In mellett. A település voltaképpen a „Vízpart” nevű erdei nemesi laktól vette nevét. A lakot óriás öreg fenyők állták körül, udvarában szilvafák virágoztak. Valaki így énekelt:
szilvafavirág
ha nem hullatná szirmát,
bánat nem fonná
és be nem árnyékolná
többé már szép tavaszunk.
Ezt a verset Arivara no Narihira miniszter költötte valamikor a kastély udvarában, midőn Koretaka főherceget idekísérte a szilvavirágzás ünnepére. A szilvafák most is virágoztak... Egy utas a következő verset költötte:
Ezer tavaszt élt
évezredes fenyőfa –
a régmúlt idők
szavát idézi vissza
bánatos, árva dala.
Valaki így révedezett el a múltban:
Szilvafavirág
hajdan hercegi kertben –
illata árad
és betölti a kertet –
mintha élne a herceg...
Az utasok repestek a közeli megérkezés örömétől, de a tartományfő hitvese még mosolyt sem tudott arcára erőltetni: szüntelenül elvesztett gyermekére gondolt. Látta, hogyan örültek az utasok gyermekeikkel együtt a főváros közeledtét sejtető tájnak. ők gyermektelenek voltak, amikor Toszába mentek hivatalukat elfoglalni. Könnyezve mondta el versét:
Gyermekkel térnek
meg az utasok, akik
egyedül jöttek –
ó, milyen kín látnom ezt,
lánykám távolba veszett.
Férje nehéz szívvel hallgatta versét. Tudta, hogy az emberek ilyenkor nem kedvtelésből verselnek, hanem mert kínai és hazai földön úgy mondják: az emberek csak akkor válnak költővé, amikor túláradó érzelmeiket akarják kifejezni.
Este elérték Udono kikötőjét, és lehorgonyoztak.
Február tizedikén a bárka nem tudott továbbindulni, és a napot Udonóban töltötték.
Tizenegyedikén reggel rövid zápor késleltette a bárkát. Szerencsére az eső nem tartott sokáig, és útnak eredtek. Kelet felől egy hegy körvonalai bontakoztak ki, s kiderült, hogy az már a Hacsiman-templom hegye. az utasok örömfohászokat rebegtek. Elhaladtak a templomhegy mellett is, majd elhagyták Jamazaki hídját. Egyre fokozódott örömük, lelkesedésük. A híd után Szóó buddhista templom mellett haladtak el. Kikötöttek a templomnál, hogy tanácskozzanak a továbbjutásról.
A parton seregestül álltak a fűzfák, visszfényük a kristályosan áttetsző víz tükrén ringott. Egy utas így verselt:
Apró hullámok
fodrozódnak a vizen,
tarka cérna-ág
a füzek tükörképe,
és széteső fénynyaláb.
Tizenkettedikén kikötöttek Jamazaki öblében.
Tizennegyedikén egész napon át kitartóan esett az eső. Szekerekért küldtek a fővárosba.
Tizenötödikén megérkeztek a szekerek. Mivel kényelmetlen lett volna továbbra is a bárkát használni szállásul, az utasok vendégségbe mentek egy családhoz. Vendéglátóik mindent elkövettek, hogy kellemessé tegyék számukra a várakozás idejét. A házigazda szerfölött jóságos volt, és semmiben sem szenvedtek hiányt. A szíves vendéglátás nagyon meghatotta a tartományfőt.
Az utasok értékes ajándékokkal viszonozták vendéglátóik jóságát.
Február tizenhatodikán este indultak tovább. És ez volt útjuk utolsó szakasza. Látták Jamazaki város piacát, és örömmel tapasztalták, hogy semmit sem változott annak a dobozkának a színe, melyben évekkel azelőtt a tritonkürt formájúra sütött rizslepényt árulták... „Vajon a kereskedők szíve sem változott azóta?” – kérdezte egyik utas.
Torizaka környékén az éhes és fáradt utasok ismét egy családnál vendégeskedtek; pedig azokban az időkben a vendéglátás éppenséggel nem volt kötelező és bevett szokás... Igaz, hogy az emberek általában szívélyesebbek a megtérőkhöz, mint a távozókhoz. az utasok itt is drága ajándékokat osztottak szét.
Nem siettek, mivel csak besötétedés után szerettek volna a fővárosba érkezni. A hold felkúszott az égre, és az utasok verseket szavalva átkeltek a Kacura folyón:
Lenn tükröződnek
a Hold kacura-fái
örök egyhangúan
hold fényében csillogva,
félhomályban villogva.Akár a felhők,
a Kacura folyó oly
távolinak tűnt;
és most itt van előttünk –
nedves tőle kimonóm.
Túlságosan nagy volt az örömük ahhoz, hogy érzéseiket magukba fojtsák. Sok-sok verset szavaltak. Késő éjszakára járt már, s a vidékből alig láthattak valamit. Micsoda öröm volt, hogy már átlépték a főváros határát.
Amikor a tartományfő először lépett be háza küszöbén, első érzése az volt, hogy háza tájéka módfelett elhanyagolt, és sokkal rosszabb állapotban van, mint amilyennek a szállongó hírekből tudta. Biztosan azért nem törődtek házával a szomszédok, mert az épület már roskatag volt. Távozásakor a szomszédokat bízta meg, hogy törődjenek a házzal, hiszen azok olyan közel voltak, mintha csak egy telken laktak volna. És talán nem éppen a szomszédok maguk ajánlkoztak annak idején a ház gondozására? És nem küldött-e pénzt is időnként a ház rendben tartására?
Az idő már éjfélre járt. A kormányzó halkabb beszédre figyelmeztette háza népét. Igaz, hogy méltánytalanul jártak el vele a szomszédok, mégis viszonoznia kell fáradságukat...
Kiment a kertbe, körüljárta az apró fenyőkkel övezett tavacskát. A tó mintha csak pocsolya lett volna... A fenyőfákról egész ágak szakadtak le: mintha a fenyők öt-hat év alatt évezredeket öregedtek volna... A leszakadt ágak alatt fiatal vadhajtások nőttek. A szánalmas kert majdnem könnyekre fakasztotta a gazdát.
Minden kis tárgy a múltat idézte. Rettenetes volt a gondolat, hogy mind e kedves emléket kislányuk nem láthatja. Bezzeg a szolgák! Azok most is gyermekeikkel együtt szívják a főváros levegőjét!...
Valaki megérezte a tartományfő és hitvese bánatát, s így verselt:
Ha fenyőfácska
lenne a lányom, élne
még ezer évet:
halála nem fájhatna,
búcsúzás nem búsítna.
Egy másik verselő pedig:
Távollétemben
a kertben törpefenyő
hajtott gyökeret –
milyen szomorú, hogy a
lányom már nem örülhet...
Ha így folytatnánk, a szülői fájdalom soha nem érne véget...
Jómagam, a történet feljegyzője, sietve pontot teszek írásomra, nehogy még valakinek kezébe jusson ez a gyengén, rosszul sikerült írás.
MICSICUNA
ANYJA: „ÖKÖRNYÁL-NAPLÓ”
Fordította
Philipp Berta
In:
Párnakönyv, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966, 179-193. oldal
A Kageró nikki („Ökörnyál-napló”) írója egy nemeshölgy, akit egyszerűen „Micsicuna anyja”-ként ismernek. Azon kívül, amit ő maga mond el, jóformán semmit sem tudunk életéről, kivéve azt, hogy valószínűleg 995–ben halt meg. Naplója a 954–974. éveket öleli fel, és főleg egy távoli rokonával, Fudzsivara Kaneiével kötött boldogtalan házasságáról szól. (férje később polgári diktátor lett. Az itt közölt szemelvényekben ő a „herceg”.) A válogatás igyekszik bemutatni férjéhez való kapcsolatának fő vonásait; a szemelvények a háromkötetes napló első két kötetéből valók.
Ifjúságom évei elmúltak, s alig látok bennük valamit, amin nagyszerűség érződnék. Úgy hiszem, természetes is, hogy ilyen középszerűségbe süllyedtem. Nem vagyok annyira csinos, mint a nők zöme, és egyéniségem is aligha figyelemre méltó. De ahogy egyhangúan teltek-múltak nappalok és éjszakák, volt rá alkalmam, hogy elolvassam a régi verses történetek java részét, s egy halom egészen silány, kiagyalt történetet találtam köztük. Azon töprengtem, hogy ha a saját életem eseményeit leírnám egy naplóba, talán felfigyelnének rá, és azok, akiket félrevezettek az elbeszélésírók, ebből megláthatnák, milyen is valójában egy jó körökben élő hölgy élete. Ámbár az elején kell kezdenem, látom, hogy annak az első öt évnek az emlékei elhomályosultak bennem. Meg sem lepne, ha itt-ott az én írásomban is akadna fikció...
Kiderült, hogy gyerekem lesz. Számomra nagyon rosszul telt a tavasz meg a nyár, majd a nyolcadik hónap vége felé megszületett a fiam. A herceg csupa gyengédség volt.
De a következő hónapban megrázkódtatás ért. Egyik reggel, nyomban azután, hogy a herceg eltávozott, írószeres dobozommal játszadoztam, s kezembe akadt egy levélke, ami nyilván más nőnek szólt. Határtalan volt a bánatom, és úgy éreztem, valamit mégiscsak kell küldenem neki, amivel értésére adom, hogy láttam ezt az írást. „Szakítólevél talán az az üzenet – írtam –, hisz jól látom, másnak szól?”
Ahogy teltek-múltak a hetek, nőttön-nőtt a nyugtalanságom. A tizedik holdhónap vége felé egyfolytában három éjszakán át távol maradt, és amikor végre megjelent, hanyagul közölte, hogy azért fordított nekem hátat néhány napra, mert azt remélte, így megtudja, milyenek is valójában érzelmeim. De éjszakára nem maradhatott: elígérkezett, mondta, s nem szegheti meg a szavát. Persze gyanakodtam, és nyomoztam utána. Megtudtam, hogy egy bizonyos szűk utcában álló házban töltötte az éjszakát. „Szóval, így állunk” – gondoltam. A legrosszabb sejtelmeim igaznak bizonyultak.
Két-három nap múlva, hajnaltájban, arra ébredtem, hogy döngetik a kaput. Tudtam, hogy ő az, s nem bírtam magam elszánni, hogy beengedjem – de ő már ment is, bizonyára abba a sikátorba, mely annyira vonzotta...
Látogatásai még inkább gyérültek. Kezdtem érezni, hogy annyira kedvetlen és szórakozott vagyok, mint még soha, és minduntalan kiesett az eszemből, hogy valami holmimat itt vagy ott letettem. „Lehet, hogy végleg hátat fordított nekem – mondtam magamban –, és nem hagyott itt semmit, ami emlékeztethetne rá?” – És ekkortájt, úgy tíz nap múlva, levelet kaptam tőle: megkért, küldjem el azt a nyilat, melyet az ágy mellett álló oszlophoz letűzött. Valóban itt hagyta – most már nekem is eszembe jutott.
Visszaküldtem neki, ezzel a verssel: „Arra ébredtem, hogy beállítottak ezért a nyílért, pedig éppen azon töprengtem, mi is maradt emlékeztetőnek.”
A palotába menet és jövet házam pontosan az útjába esett, és éjszakánként vagy kora reggel hallottam, amint elvonul. Köhintgetett, hogy magára terelje a figyelmemet. Úgy kívántam, bárcsak ne hallanám, de annyira felajzott voltam, hogy közeledtét várva, hosszú éjszakákon át álmatlanul füleltem. „Bár élhetnék valahol másutt, ahol nem kellene ezt kiállnom” – újra meg újra ez fordult meg a fejemben. Hallottam, amint asszonyaim maguk közt megtárgyalják immár tartóssá vált közönyét. „Pedig valamikor nagyon szerette asszonyunkat” – mondták. És nyomorúságom csak nőtt, ahogy eljött a hajnal...
Beköszöntött a nyár, és kedvesének gyermeke született. Kocsijába rakta a hölgyet, majd városszerte hallható, izgatott lármázás közepette, elszáguldott a kapum előtt – gondoltam is, hogy ennél nagyobb ízléstelenséget már nem is művelhetett volna. Asszonyaim is fennhangon tanakodtak, miért éppen a mi kapunk előtt kellett elmennie, amikor rendelkezésére állt a város minden utcája, választhatott volna közülük. Jómagam szinte megnémultam, és csupán az járt az eszemben, bár szörnyethalhatnék, ott, nyomban. Tudtam, hogy olyan erőszakos megoldásra, mint az öngyilkosság, nem lennék képes, de elhatároztam, hogy többé nem kerülhet a szemem elé.
Három-négy nap múlva egészen elképesztő levelet kaptam: „Nem kereshettelek fel, mivel mi itt igen nehéz időket éltünk át. Tegnap azonban megszületett a gyermek, és úgy látszik, minden rendben ment. Tudom, addig nem óhajtasz látni, míg a tisztátalan állapot le nem múlik rólam.”
Válasz nélkül bocsátottam útjára a küldöncöt. Hallottam, hogy a gyerek fiú, s ez persze még rontott a helyzeten.
Három-négy nap múlva beállított, mintha mi sem történt volna. Mindent elkövettem, hogy kényelmetlenül érezze magát, és hamarosan el is távozott...
Lassacskán kiderült, hogy a sikátorban lakó hölgy kegyvesztetté vált a gyermek születése óta. Még amikor a legmélyebb volt boldogtalanságom, azért imádkoztam, bárcsak megtudná egyszer, mit szenvedtem én akkoriban, és most úgy látszott, hogy meghallgatták könyörgésemet. Magára maradt, majd a gyermeke is meghalt, az a gyerek, aki miatt olyan illetlen zenebonát csaptak. A hölgy szörnyen rossz származású volt – úgy hírlett, hogy valami hercegi rangú furcsa szerzet el nem ismert gyermeke. Egy időre szert tudott tenni egy nemesemberre, mert az nem ismerte fogyatékosságait, de most elhagyták. Az ő gyötrelme még nagyobb lehet, mint az enyém volt. Ezt elégtételnek éreztem...
Hovatovább szívfájdalmat jelentettek még szórványosan érkező levelei is – megannyi kis fénycsóva, mely bevilágított a múltba –, s ráadásul biztosra vettem, hogy a legutóbbihoz hasonló inzultusokban még részem lehet mindaddig, amíg eljárhat a kapum előtt. Ezért úgy döntöttem – már régebben is ezt terveztem –, hogy elmegyek a nyugati hegyvonulaton álló templomba, mégpedig előbb, hogysem az ő vezeklési ideje letelnék.
A hegyi úton számtalan társaság tolongott. a múltban többször megtettük együtt ezt az utat, azután akadt olyan idő is – akkor is az évnek ebben a szakában jártunk –, amikor úgy szökött meg a palotából, és néhány napot együtt töltöttünk ugyanebben a templomban. A mostani alkalommal mindössze három kísérőm volt.
Sietve felmentem a főcsarnokba. Meleg volt, ezért nyitva hagytam az ajtót, és kitekintettem. A csarnok a hegyvonulatban lévő horpadás kiemelkedő pontján állt. Körben sűrű erdő, s a látvány nagyon hatásos volt, habár sötétedett már, holdvilág pedig nem volt. A papok az első virrasztáshoz készülődtek, én pedig megkezdtem imáimat, s közben az ajtó tárva-nyitva állt.
Éppen tíz órát jelzett a csigakürt, amikor zajongás támadt a főkapunál. Tudtam, hogy a herceg érkezett meg. Gyorsan felhúztam a redőnyt egy résnyire, s hogy kinéztem, két-három fáklyát pillantottam meg a fák között.
„Azért jöttem, hogy hazavigyem anyádat – közölte fiunkkal, mert az elébe ment. – Tisztátalan állapotba kerültem, ezért nem szállhatok ki. Hol vehetnénk őt fel?”
Fiam beszámolt arról, mit is mondott, és fogalmam sem volt róla, mihez kezdjek ilyen eszeveszettség láttán. „Mi nem jut eszedbe?! – üzentem. – Hogy kezdhetsz ilyen hátborzongató vállalkozásba? Én csupán ma éjszakára maradok. Nem lenne bölcs dolog tőled, ha megszentségtelenítenéd a templomot. Kérlek, azonnal fordulj vissza, már későre járhat.”
Ez volt az első a számtalan üzenet közül, melyet ezen az éjszakán fiunknak kellett hoznia-vinnie, fel és le a talán száz méternél is hosszabb lépcsősoron. Kísérőim, ezek az érzelgős teremtések, nagyon meghatódtak tőle.
Legvégtére sírva jött fel. „Azt mondja, hogy mindez az én hibám... és hogy ügyefogyott vagyok, mert nem tudom jól előadni a dolgát. Igazából dühös.” – Én azonban rendíthetetlen maradtam, és kijelentetem, hogy márpedig én még nem mehetek le.
„Rendben van! Rendben van! – mennydörögte a herceg. – Nem tölthetem itt az egész éjszakát. Nincs mit tennem. Fogd be az ökröket!”1
-------
1 Az ökrösfogat abban az időben a legelőkelőbbek járműve volt.
Nagy megkönnyebbülést éreztem. A fiú ellenben kijelentette, hogy apjával vissza szeretne térni a városba, és hogy talán már vissza sem jön ide. Sírva indult el. Teljes csüggedés vett erőt rajtam: hogyan hagyhat el így az, akiben végül is a legjobban bíztam? De semmit sem szóltam, és egyszerre, amikor már mindenki eltávozott, visszatért egyedül.
Könnyek fojtogatták: „Azt mondja, maradnom kell, míg értem nem jönnek.”
Roppantul sajnáltam a fiút, de igyekeztem másfelé terelni gondolatait azzal, hogy csúfolni kezdtem gyengesége miatt. Mondtam, csak nem gondolja, hogy apja őt is el akarja hagyni?...
A nappalokat a szokásos vallási gyakorlatokkal töltöttem, éjjel pedig imádkoztam a hatalmas Buddha előtt. Minthogy körös-körül hegyek húzódtak, és nyilvánvalóan nem kellett tartanom a veszélytől, hogy megláthatnak, felhúzva hagytam a redőnyöket, de egyszerre – mert még most is nagy fejvesztettség élt bennem – odarohantam, hogy leengedjem, amikor, az évszakot tekintve váratlanul, megszólalt egy rigó a közelben álló kiszáradt fán.
Ekkor már közelgett az idő, hogy elkövetkezzék a szokásos tisztátalan állapotom, és tudtam, hogy távoznom kell innen. A városban azonban széltében-hosszában azt beszélték, hogy apáca lettem, és biztosra vetem, hogy ott már nem lenne nyugodt életem. Ezért úgy határoztam, hogy visszavonulok egy házba, mely a templomtól némi távolságra, kissé lejjebb állt. Nagynéném felkeresett ott, de az volt a véleménye, hogy furcsa az a hely, nyugtalanító.
Költözésem után öt-hat nappal elkövetkezet a telihold éjszakája. Szépséges látvány volt. A holdfény átömlött a fák között, míg fent, a hegyek árnyában, rajokban keringtek a jánosbogárkák. Egy vakmerő kakukkmadár ironikusan eszembe juttatta, hogy egyszer régen, a városban, némi bosszúsággal vártam egy kakukkra, mely nem volt hajlandó megismételni szavát. Majd hirtelen, olyan közelről, mintha az ajtón kopognának, meghallottam egy fajdtyúk kotyogását. Mindent egybevetve, olyan hely volt ez, mely mélységes megindultságot kelt az emberben.
A hercegtől egy szó üzenet sem érkezett. De hát a saját jószántamból jöttem ide, és meg voltam elégedve.
Esténként megszólaltak a napnyugtát jelző nagy harangok, felhangzott a kabócák cirregése, meg a köröttük lévő hegyek templomaiból a kis harangok kórusa, ahogy egymás szavába vágva rákezdték, mintha csak attól félnének, hogy lemaradnak, és az előttünk vonuló hegyen, a szentélyben, megkezdődött a Szútrák recitálása.
Körülbelül öt nap múlva véget ért tisztátalan állapotom, és visszatértem a templomba...
Egy kis idő múltán jó egynéhány levelet kaptam a városból. Mindegyiknek ugyanaz volt a mondanivalója: úgy látszik, a herceg ismét útra készül, hogy meglátogasson, és ha ez alkalommal nem térnék vele vissza, a közvélemény egyenesen felháborítónak tartja majd viselkedésemet; és végképpen ez lesz az utolsó eset, hogy utánam jön, miután ő ezzel már minden lehetőt megtett annak érdekében, hogy a lelkemre beszéljen – utána pedig mehetek én már vissza a városba saját jószántamból, csak köznevetség tárgya leszek.
Apám éppen aznap tért vissza a tartományokban tett útjáról, és sietve feljött hozzám. „Régebben úgy gondoltam, nem lenne oktalanság, ha egy kis időre elmennél a saját jószántadból – mondta –, de most, hogy látom, csonttá-bőrré fogyott a fiú, úgy vélem, legjobb lenne, ha visszatérnél. Visszavihetlek ma vagy holnap, ahogy alkalmasabb. Bármikor szólsz, érted jövök.”
Világos volt, hogy hazaparancsol. Úgy éreztem, minden erő elszáll belőlem.
„Jó, akkor holnap” – mondta, s azzal útra kelt a városba.
Hangulatom hol fent, hol lent, akár a versbeli halász hálóján a nehezék. Mit tegyek? Azután felhangzott a szokásos kiáltozás, és tudtam, megérkezett a herceg. Ez alkalommal nem tétovázott. Nyílegyenesen bejött. Felállítottam egy paravánt, hogy mögéje rejtőzzem, de hiába.
„Szörnyűség! – kiáltott fel, miközben elnézte, amint tömjént égetek, és olvasómat morzsolgatom, előttem a szétsodort Szútrák. – Rosszabb, mint vártam. Úgy látszik, valóban egészen végletes túlzásba estél. Azt gondoltam, most már hajlandó leszel eljönni, de úgy sejtem, hogy vétek, vagy bűn lenne, ha visszavinnélek.” – Majd a fiunkhoz fordult: – „Neked mi a véleményed? Az az óhajod, hogy maradj még?”
„Egyáltalán nem tetszik nekem a gondolat – felelte a fiú, tekintetét a padlóra szögezve –, de mit tehetünk?”
„Nos, rád bízom. Ha úgy gondolod, hogy térjen vissza anyád, húzasd ide a kocsit.”
És jóformán még be sem fejezte, amikor a fiú száguldani kezdett fel s alá, felkapdosta a holmikat, táskába vagdosta, megpakolta a kocsikat, letépte a függönyöket, és göngyölegbe csavarta. Egészen rajtaütésszerűen ért mindez, és csak tehetetlenül néztem. A herceg roppantul elégedett volt önmagával. Egyszer-másszor vidoran egymásra pislantottak a fiúval.
„Nos, mindent összerámoltunk – mondta végül. – Most már nemigen marad más hátra számodra, mint hogy velünk jöjj. Közöld szépen Buddháddal, hogy menni készülsz... úgy tudom, ez a teendő.” – Úgy látszik, pompás tréfának tartotta az egészet.
Annyira bénult voltam, hogy nem tudtam válaszolni, de a könnyeimet valamiképp sikerült visszafojtanom; még tartottam magam. Négy óra tájban odahúzták a kocsit, majd sötétedéskor, amikor még semmi jelét nem adtam annak, hogy beszállok, a herceg nagy bosszúsan odafordult a fiunkhoz:
„Rendben van, rendben van! Én visszatérek – kiáltotta. – Mindent rád bízok.”
A fiú majdnem sírt, ahogy megfogta a kezemet, és megpróbált rábeszélni, hogy száljak be. Végül, mivel nem volt semmi más választásom, szinte kábult állapotomban hagytam, hogy magukkal vigyenek. Amint elhagytuk a főkaput, elrendezkedtünk az útra, s a herceg beszállt mellém. Pompás kedvében volt, de én képtelen voltam értékelni sziporkázó megjegyzéseit. Ellenben nővérem szintén velünk volt – úgy gondolta, nem lesz baj, mivel úgyis sötét van2 –, és ő egyszer-egyszer bekapcsolódott a társalgásba.
-------
2 Úgy illett, hogy nők csupán a férjük előtt mutassák meg arcukat.
Este tíz óra tájban értünk be a városba. Házam népe persze tudott a herceg útjáról, arról, hogy talán visszatérek, ezért alaposan kitakarítottak, és nyitva hagyták a kapukat. Alig is voltam magamnál, és csak lefeküdtem egy függöny mögött. Az egyik asszonyom, nagy sürögve-forogva nyomban bejött hozzám: „Gondoltam, fogok magot a szegfűből – mondta –, de mind kiszárad. Aztán a bambuszaid közül is megdőlt egy, de már megigazítottam.” – Úgy véltem, helyesebb, ha máskor tárgyaljuk meg ezeket a problémákat, ezért nem is válaszoltam...
Az újévi listákat huszonötödikén hozták nyilvánosságra, és úgy hallottam, hogy a herceg főtanácsos lett. Tudtam, hogy előléptetése folytán csak még többet marad távol tőlem, amikor tehát az emberek beállítottak hozzám szerencsekívánataikkal, úgy éreztem, tréfálnak. A fiam azonban olyan boldog volt, hogy szavakat sem talált rá.
Másnap a herceg üzenetet küldött: „Hát semmit sem jelent számodra ez az örvendetes esemény? Ezért nem gratuláltál?” – Majd a hónap vége felé: „Valami bajod van? Nekünk sok volt a tennivalónk, de nem szép tőled, hogy eszedbe sem jutok.” – Hallgatásom tehát azzal az eredménnyel járt, hogy ő lett az, aki kér, jóllehet ez a szerep akkor egyes-egyedül nekem volt fenntartva. „Szomorú, hogy hivatalod ennyire lefoglal” – válaszoltam. Biztos voltam benne, hogy nem szándékozik meglátogatni.
Teltek-múltak a napok, és bebizonyosodott, hogy igazam volt. De végre ráneveltem magam, hogy ne dúljon fel hallgatása. Éjjelente nagyon jól aludtam.
Azután egyik este, amikor már ágyban voltam, arra rettentem fel, hogy kint roppant furcsán dörömbölnek. Valaki kaput nyitott. Én meg vártam, nagy idegességet éreztem – és a legbelső ajtónál már meg is jelent a herceg, és bebocsátást kért. Egész házam népe hálóöltözékben volt, és most szertefutottak, hogy elrejtőzzenek. Magam sem voltam jobban öltözve, mint ők, de az ajtóhoz kúsztam, és beengedtem a herceget.
„Mostanában olyan ritkán jössz el még nappal is – mondtam –, hogy az ajtó már kissé akadozik.”
„Azért nem jövök, mert mindig kizársz” – vágott vissza tréfásan. És erre ugyan mit felelhet az ember?...
Közben a házam lassacskán kezdett tönkremenni. Apám azt javasolta, legjobb, ha bérbe adom, mivel a kíséretem is csekély, és költözzem át a Nakagava mellett álló palotájába. A hercegnek többször is beszéltem arról az eshetőségről, hogy netán elköltözöm, de most, hogy közelgett az ideje, úgy éreztem, közölnöm kellene vele, hogy végül is elmegyek. Megüzentem, hogy szeretnék vele beszélni, de ridegen csupán annyit válaszolt, hogy éppen lelkigyakorlatot tart. „Ha egyszer így érez!” – állapítottam meg magamban. Nekikezdtem a hurcolkodásnak.
A hegyek szomszédságában álló új otthonom a folyóra nézett. Nagyon elégedetté tett a gondolat, hogy itt vagyok, a magam kívánsága szerint.
Két-három napon át nyilván még nem juthatott tudomására a hercegnek, hogy elköltöztem. Majd huszonötödikén vagy huszonhatodikán levelet kaptam, melyben felpanaszolta, hogy nem értesítettem.
„Szándékomban volt, hogy közöljem veled – válaszoltam –, de egyszerű hely ez, s úgy véltem, nem is óhajtanád felkeresni. Azt reméltem, hogy még egyszer összejövünk ott, ahol azelőtt is szoktunk találkozni.”
Úgy szóltam, mintha véglegesnek tekinteném elválásunkat, ő pedig alighanem egyetértett ezzel. „Talán igazad is van. Lehetséges, hogy ott nem tudnálak egykönnyen felkeresni.” – És néhány héten át semmit sem hallottam felőle.
Kilencedszer is eljött az újhold. Amikor kora reggel felhúzták a redőnyöket, és kinéztem, láttam, hogy a folyó felől köd telepedett a kertre, és kelet felől csak a hegyek csúcsa látszik. Valahogy úgy éreztem, mintha el lennék zárva a világtól, magamra hagyottan...
Eljött az új esztendő, és a tizenötödik napon a fiam emberei ünnepélyesen tüzeket gyújtottak, hogy elűzzék a rossz szellemeket. Valóságos társas összejövetelt csaptak, mely belenyúlt az éjszakába. „Csendesedjetek egy kissé!” – kiáltotta valaki, én pedig elhúzódtam a szoba szélébe, hogy kitekintsek. Ragyogott a hold, s kelet felől homályosan és jeges-hidegen derengtek a hegyek a ködön át. Csendesen nekitámaszkodtam egy oszlopnak, és elgondolkodtam önmagamon, a magam árvaságán, azon, hogy ha tehetném, elmennék valamerre egy hegyi templomba, és hogy már öt hónapja, a nyár vége óta nem láttam át. Nem bírtam visszafojtani könnyeimet. „Együtt dalolnék az énekes rigóval – suttogtam magamban –, de a rigó megfeledkezett az új esztendőről.”
TAKASZUE
LEÁNYA: SZARASINA NAPLÓJA
Fordította
Philipp Berta
In:
Párnakönyv, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966, 215-226. oldal
Szemelvények a Szarasina nikkiből, a „Takaszue leánya” nevű ismeretlen asszony naplójából
A tizedik hónapban (1037) lakóhelyet változtattunk – beköltöztünk a fővárosba. Anyám már előbb apáca lett, és bár egy fedél alatt élt velünk, bezárkózott a maga külön szobájába. Apám jobbára úgy bánt velem, mint egy önálló nővel, nem mint a gyermekével. Csüggedten láttam, mennyire kerül minden társaságot, és hogy teljesen begubózva él.
Valaki (Juko hercegnő, Goszuzaku Júsi császár lánya), aki egy távoli rokon révén hallott rólam, magához hívatott, és kijelentette, jobb lenne, ha nála élnék, mint hogy tétlenül, magányosan töltsem napjaimat.
Régimódi szüleimnek az volt a véleményük, hogy az udvarban élni igen kellemetlen, és azt óhajtották, hogy otthon éljek – mások ellenben így nyilatkoztak: „Manapság a lányok elmennek udvarhölgynek, s ott persze számos jó alkalom kínálkozik a férjhezmenésre; miért ne próbálná meg?” – Így történt, hogy huszonhat éves koromban, akaratom ellenére, elküldtek az udvarba.
Első alkalommal egy éjszakára mentem el. A krizantém sötét és világos színárnyalatából összeállított, nyolchajtásos ucsigi volt rajtam, efölött pedig bő köntöst viseltem, sötétvörös selyemből.
Amint már mondtam is gondolkodásomat teljesen átitatták az olvasott elbeszélések, és nem volt senki előkelő rokonom, akitől megtanulhattam volna a választékos modort és az udvari szokásokat. Mindezt csupán elbeszélésekből ismertem. Mindig is begubózva éltem elavult gondolkodású szüleim mellett, és megszoktam, hogy csupán azért lépjek ki a házból, hogy megbámuljam a holdat meg a virágokat. Mikor azután elhagytam otthonomat, úgy éreztem, hogy nem is én vagyok én, és nem valóságos az a világ sem, ahová készülök. Kora reggel indultam el. A magam falusias gondolkodásával nemegyszer úgy képzeltem, hogy – szívem vigaszára – ott majd érdekesebb dolgokat hallhatok, mint amikben akkor lenne részem, ha itthon ragadnék a szülői házban.
Bármihez fogtam az udvarnál, mindenben sutának éreztem magam, és szomorúnak találtam a helyzetet – de mi haszna lett volna, ha panaszkodom? Bánatosan gondoltam unokahúgaimra, akik elvesztették anyjukat, én voltam az egyetlen gondviselőjük, és éjszaka is velem aludtak, az egyik jobbról, a másik balról.
Mélázással teltek napjaim, egyetlen ép gondolatom sem akadt. Úgy éreztem, mintha állandóan kémlelne valaki, és ettől zavarodott lettem.1 Talán tíz nap múlva távozási engedélyt kaptam. Apám és anyám várt rám, a parázstartóból kellemes meleg áradt.
-----
1 Az udvari szokások folytán az udvarhölgyeknek jóformán semmi magánéletük nem volt. Éjszaka együtt aludtak mind, úrnőjük jelenlétében, és szállásuk is közös volt.
Unokahúgaim látták, amint kiszállok a hordszékből, és ezzel fogadtak: „Amikor velünk voltál, jártak hozzánk látogatók, de most senkinek nem hallani a hangját, senki árnyéka nem vetődik házunk elé. Olyan lehangoltak vagyunk. Mit tehetnél értünk, akiknek így kell töltenünk napjainkat?” – Megindító volt látni, hogy sírtak, mialatt ezt elmondták. Másnap reggel lekuporodtak elém, és kijelentették: „Most, hogy itt vagy, annyian jönnek-mennek megint. Valahogy vidámabb.”
Könny szökött a szemembe a gondolatra, vajon mi jó tulajdonság lehet bennem, amiért kis unokahúgaim ilyen nagyra tartanak.
Még egy szent számára is igen nehéz dolog, hogy megálmodja, milyen volt az élete születését megelőzően. És mégis megesett velem, hogy a kijomizui templom oltára előtt, valami ájulásos, álomszerű állapotban, amikor az ember nem alszik, de ébren sincs, megpillantottam egy férfiút, aki mintha a templom főnöke lett volna. Elém állt, és így szólt hozzám:
„Valamikor ennek a templomnak a papja voltál, majd pedig jobb állapotba születtél bele, mert érdemedül tudták be, hogy mint buddhista művész, számtalan Buddha-szobrot faragtál. A templom keleti oldalán trónoló, harmincnégy araszos Buddha-szobor is a te műved. Akkor haltál meg, amikor éppen azon munkálkodtál, hogy bevond arany-füsttel.”
„Ó, érdemtelenül szerzett boldogság! – feleltem. – Most hát befejezem.”
A pap így válaszolt: „Halálod után más befejezte a szobor bevonását, és elvégezte a felajánlási szertartást is.”
Ekkor magamhoz tértem és elgondolkodtam: „Ha teljes szívemből szolgálom a kijomizui templom Buddháját... az ebben a templomban előző életemben elmondott imáim erejénél fogva..”2
--------
2 A mondatból hiányzik néhány szó.
Az utolsó hónapban újra elmentem az udvarba. A saját használatomra kijelöltek ott nekem egy szobát. Minden éjszaka átmentem a hercegnő lakosztályába, és ott feküdtem le, ismeretlen emberekkel együtt. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Szégyenlős voltam és félénk, titokban sírtam is. Reggel elvonultam, míg sötét volt, és azzal töltöttem napjaimat, hogy hazavágyódtam, ahol öreg és törődött szüleim, akik olyan nagyra vannak velem, úgy számítanak rám, mintha érdemes is lennék erre. Vágytam utánuk, és nagyon árvának éreztem magam. Te szerencsétlen, szánalmas, ügyefogyott lélek! – Gondolataim legmélyén ez húzódott meg, s bár igyekeztem hűségesen ellátni feladataimat, nem mindig tudtam a hercegnő szolgálatára lenni. ő mintha nem látta volna, mi lakik szívemben, csakis félénkségemmel magyarázta ezt, és azzal tüntetett ki, hogy gyakran kiszólított a többi hölgy közül. Azt szokta mondani: „Szólítsátok be a fiatalabb hölgyeket!” – és ezzel, akaratom ellenére, nyilvános szereplésre késztettek.
Akik ismerték az udvari életet, szemmel láthatóan otthon érezték itt magukat, ellenben én, aki már nem voltam egészen fiatal, de azért azt sem óhajtottam, hogy az idősebbek közé soroljanak, eléggé mellőzött voltam, és én szoktam bejelenteni a vendégeket. Ámbár nem is vártam túlságosan sokat az udvari élettől, és nem irigyeltem azokat, akik nálam csinosabbak. Éppen ellenkezőleg: ez valahogy megnyugtatott, és időről időre jelentkeztem a hercegnőnél; beszélgetni csak rokon lelkekkel beszélgettem, mindig szép dolgokról. Még szórakoztató, érdekes események alkalmával is visszariadtam attól, hogy tolakodjam, és igyekezzem minél népszerűbbé válni, ezért a legtöbb dologban nem is vittem sokra...
A hölgyek, akiknek az volt a feladatuk, hogy szórakoztassák az udvari nemeseket, bizonnyal rájöttek erre, ezért senki még csak tudomást sem vett róla, hogy a magamforma egyszerű lelkű falusi ott van-e vagy nincs. Az istenek távolléte hónapjának elején, egy igen sötét éjszakán, amikor egész álló éjjel elbűvölő hangú énekesekkel recitáltatták a Szútrákat, jómagam és egy másik hölgy kimentünk a fogadószoba bejárati ajtajához, hogy hallgassuk a recitációt, majd amint utána, beszélgetés közben elszundítottunk, ültünkben, fülelve... arra lettem figyelmes, hogy egy nemesúr nyilván már egy ideje ott áll, és várja, hogy a hercegnő kihallgatáson fogadja.
„Kínos lenne, ha most visszarohannánk a szobánkba, hogy megszökjünk előle. Maradjunk csak itt. Jöjjön, aminek jönnie kell.” – Így szólt a társnőm, én pedig csak ültem mellette, és füleltem.
A férfi kedvesen, halkan beszélt. Nem akadt ott semmi, ami miatt az ember megbánást érezhetett volna. „Ki a másik hölgy?” – kérdezte barátnőmtől. Nem mondott semmi szemtelenséget vagy szerelmes szavakat, mint más férfiak, hanem választékosan beszélt a világ szomorú és édes dolgairól, és nem egy mondata, a maga különös hatalmával, engem is társalgásra csábított. Elcsodálkozott, hogy akad valaki az udvarnál, akit nem ismer, és látszott, nincs benne hajlandóság arra, hogy hamarosan távozzék.
Csillagfény nem világított, és csendes zápor permetezett a sötétben; milyen elbűvölően kopogott a leveleken!
„Leginkább szívbe markoló az éjszaka szépsége – mondta. – A ragyogó holdfény túlságosan kápráztató lenne.” – Majd a tavasz és az ősz szépségéről beszélve így szólt: „Bár minden órának megvan a maga bája, szép a tavaszi köd: olyankor csendes és borult az ég, nem túlságosan fényes a hold arca... mintha csak valami távoli folyó hátán úszna. Ilyen időben finoman hangzik a lanton a csendes tavaszi dallam... ősszel viszont tündöklőn ragyog a hold; bár a látóhatár fölött köd vonul, mindent olyan tisztán látni, mintha karnyújtásnyira lenne tőlünk. Ha ilyen időben hallhatjuk a koto őszi muzsikáját, feledjük a tavaszt... úgy gondoljuk, nincs is ennél szebb... És milyen a fagyos, roppant fenségesen hideg téli égbolt! A hó, ahogy betakarja a földet, és szikrázása összevegyül a hold fényével! Ilyenkor remegve száll a hicsiriki3 hangja, mi pedig feledjük a tavaszt meg az őszt.” – És megkérdezett bennünket: „Melyik kedves a szíveteknek? Melyikre esik választásotok?”
----
3 Hét szál nádból készült síp; tiszta, éles a hangja.
Társnőm az őszt részesítette előnyben, magam pedig, mivel nem akartam őt utánozni, így szóltam:
Halványzöld éj és virágok –
minden egybeolvad a lágy ködben.
Hold ragyogja be a tavaszi éjjelt.
Ezt válaszoltam. ő pedig, miután újra meg újra halkan elismételte magának a versemet, így szólt: „Egyszóval, lemondasz az őszről? Mától kezdve az ilyen tavaszi éjszaka a te egyéniségedet juttatja majd eszembe, míg csak élek.”
A hölgy, akinek az ősz volt a kedvence, most megszólalt: „Mások, lám, a tavasznak adják szívüket, és én magamra maradva bámulom az őszi holdat.”
A férfit mindez nagyon érdekelte, és tapogatózva megszólalt: „Még a kínai Tang-császárság költői sem tudták eldönteni, melyik érdemesebb a magasztalásra: a tavasz vagy az ősz. Állásfoglalásotok arra a gondolatra késztet, hogy bizonyárja mindig van annak valami bennünk rejlő oka, amikor hajlandóságunk felel vagy behódol egyiknek vagy másiknak. Lelkünkbe beleivódik az éppen akkor elénk táruló égbolt színe, a hold vagy a virágok látványa. Nagyon szeretném megtudni, hogyan ismertétek meg a tavasz és ősz bűvöletét. A téli éjszakák holdját a kietlen szomorúság jelképeként említik, és mivel nagyon hideg van olyankor, régen szántszándékkal egyszer sem néztem meg. Amikor azonban Iszében jártam, hogy mint a császár küldötte, jelen legyek a szentélyt őrző Szűz beiktatásán, kora hajnalban akartam visszatérni, ezért búcsúzni mentem a hercegnőhöz, akinek beiktatása éppen akkor zajlott le, holdfényes éjszakán, sok napi havazás után, és húzódozva gondoltam az utazásra... A hercegnő egész rezidenciája valami nem e világról való volt, amilyet még elképzelni is félelmes, de az a lakosztály kellemes volt, ahová beszólított. Olyanok is tartózkodtak ott bent, akik Enjú császár uralkodása idején már éltek.4 Igen szent, elaggott és titokzatos külsejük volt. Könnyezve beszéltek régmúlt dolgokról. Kihoztak egy jól felhangolt négyhúros lantot. A zene mintha nem is evilági lett volna; sajnáltam, hogy egyáltalán eljön a hajnal, és olyan mély megindultságot éreztem, hogy majdnem elfeledtem, vissza kell térnem a fővárosba. Azóta a havas téli éjszakák mindig eszembe idézik azt a képet, és el nem mulasztanám, hogy meg ne bámuljam a holdat, jóllehet közben magamhoz szorítom a parázstartót. Bizonyára megértetek engem. Mostantól fogva pedig minden sötét éjszaka, amikor csendes eső hull, megérinti majd a szívemet; érzem, nem kevesebb ez annál a havas éjszakánál, ott, az iszei Szűz palotájában.”
-------
4 970–től 984-ig uralkodott.
Így szólt, és távozott, én pedig arra gondoltam, hogy biztosan nem tudja, ki vagyok.
A következő év (1043) nyolcadik hónapjában újra elmentünk a Császári Palotába; az udvarban egész éjszakán át tartó mulatság volt. Nem tudtam, hogy ő is jelen van, és a saját szobámban töltöttem az éjszakát. Amikor kora reggel elhúztam a folyosóra nyíló tolóajtót, és kinéztem, megpillantottam a halvány, szépséges reggeli holdat. Lépteket hallottam, többen közelegtek – néhányan Szútrákat recitáltak. Valaki a bejárathoz lépett, és megszólított. Válaszoltam – mire az hirtelen emlékezni kezdett, és felkiáltott: „Azt a csendes, esős éjszakát nem feledem, nem, még egy percre sem! Sóvárgok utána!” – Minthogy a körülmények miatt sokat nem mondhattam, így szóltam:
Milyen eleven emléket táplálsz a szívedben?
Finom permet szitált a levelekre –
Csupán egy percre érintkezett a szivünk.
Alig mondtam el, máris többen jöttek felfelé, én pedig visszalopakodtam, meg sem várva válaszát.
Azon az estén, miután a szobámba mentem, társnőm bejött, és elmondta, hogy költeményemre kaptam választ: „Olyan csendes éjjelen, mint az az esős éjszaka volt, úgy szeretném, ha hallhatnád lantom szavát, amint eljátszom minden dalt, amire csak emlékezem.”
Szerettem volna hallani, vártam is a megfelelő alkalmat, de nem jött el, soha.
A következő évben, egy csendes estén hallottam, hogy megérkezett a hercegnő palotájába, ezért társnőmmel együtt előbújtam a szobámból, de annyian várakoztak bent a palotában, meg kint is, hogy visszafordultam. ő is ugyanúgy érezhetett, mint jómagam. Eljött, mivel csendes éjszaka volt, de sarkon fordult, mert zajossá vált.
Egy nyugodt percre vágyom,
hogy abban az elvarázsolt csónakban
kijussak a harmónia tengerére.
Ó, hajós, belelátsz-e a szívembe?
Így hát megírtam ezt a verset – és ennél többet nem is mondhatok. Igazán kiváló egyéniség volt, nem mindennapi ember, de múlt az idő, és egyikünk sem kereste a kapcsolatot a másikkal.
