Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« Japán költészet

Ismeretlen szerző
ISZEI TÖRTÉNETEK
[Ise monogatari (Szemelvények)]
Philipp Berta fordítása
In: Párnakönyv, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966, 123-135. oldal

Az Iszei történetek (Isze monogatari) lényegében versgyűjtemény, Arivara no Narihira (823–880), nemesember és költő verseinek gyűjteménye, de mindegyik költeményt megelőzi egy prózai rész, melyből megtudjuk, milyen alkalomból született egy-egy vers. A mű 125 fejezetből áll, s ezek terjedelme néhány sor és két-három oldal közt váltakozik, javarészt attól függően, hány költeményt foglalnak magukban. Néhány vers Narihira kortársaitól, vagy éppen a híres Manjósú-gyűjtemény valamelyik költőjétől származik, de döntő többségük Narihiráé; művét, halála után, egy ismeretlen gyűjtő nyilván kibővítve adta közre. Habár az epizódok zömében a mű hőse eredetileg csak úgy szerepel, mint „egy férfiú”, nyilvánvaló, hogy a mű nagy része önéletrajzi jellegű. A fejezetek találomra követik egymást, az alábbi szemelvények azonban időbeli sorrendben következnek.

42 tanka Buda Ferenc fordításában
3 tanka Végh József fordításában

Élt régen egy nemesifjú, név szerint Narihira. Mihelyt lezajlott a ceremónia, mellyel férfivá avatták, elindult a szertartásos solymászatra, hogy megtekintse birtokát Kaszuga faluban, a régi főváros, Nara közelében.

Abban a faluban élt magában két testvér, két meghökkentő szépségű ifjú lány. A házukat körülvevő kerítés árnyából az ifjú nemes titokban, bámulva nézte őket. Szíve megtelt vágyakozással, merthogy teljesen váratlanul ilyen szép lányokra lelt ebben az elmaradott faluban. Narihira leválasztotta a rajta lévő selyemköpeny bő ujját, arra írta versét, és beküldte a lányoknak. A vállára boruló köpenyt vágyvirágokból álló, merész mintázás díszítette.

Kaszugano no
Vaka-muraszaki no
Szurigoromo
Sinobu no midare
Kagiri sirarezu

Kaszuga zsenge
lányvirága mintázza
köntösöm, s mint ő
vadul nő, nő vágyam is,
áradón és végtelen.

Gondolhatták is a lányok, hogy ez a vers nagyszerűen illik az alkalomhoz, mivel ugyanazt a hangulatot tükrözi, mint a jól ismert költemény:

Micsinoku no
Sinobumodzsizuri
Tare jue no
Midareszomenisi
Vare naranaku ni.

Kuszált a szívem,
mint a micsinokui
vágyvirág rajza.
S miért jutottam ide?
Egyedül csak miattad!

Ez az a könnyed elegancia, amelyben a régi idők férfiai úgy kitűntek.

Élt valaha egy lány; Szeiva császár teljes szívével csüngött rajta, a lány pedig szolgála őt az udvarnál, és még arra is kapott engedélyt, hogy császári bíborszínt viseljen. A lány az özvegy császárné unokahúga volt. Narihira ez idő tájt még egészen ifjúnak számított. ő is közvetlenül a császár mellett teljesített szolgálatot, és beleszeretett a lányba, bizalmas kapcsolatba került vele.

Narihirának ekkor szabad bejárása volt a palotába, ahol az udvarhölgyek laktak,1 tehát fel akarta keresni a lányt szobájában, közvetlen közelében akart üldögélni. De az esedezve kérte: „Ha így bejársz hozzám, őfelségének tudomására juthat, akkor pedig elvesztünk. Kérlek, többé ne jöjj el ide!”

1 Minthogy fiatal volt még, bejárhatott az udvarhölgyek palotájába.

Narihira így válaszolt:

Omou ni va
Sinoburu koto zo
Makenikeru
Au ni si kaeba
Szamo araba are

Mivel szeretlek,
nem érzem, mért kellene
félve bujkálnom.
Cserébe, hogy láthatlak,
drága ár-e a halál?

Amikor a lány, udvari szolgálata befejeztével, visszatért szobájába, a fiatalember mindannyiszor nyomába akart szegődni, nem is igyekezvén titkolni, hová igyekszik. Ez nagyon feldúlta a lányt, ezért hazament szülőfalujába.

Úgy vélte, hogy a fiatalember otthon már nem fogja zaklatni; Narihira pedig boldog volt, hogy így fordultak az események, mivel úgy gondolta, pompás mód ez arra, hogy az emberek szemétől távol találkozhassék a lánnyal. Gyakran el is járt hozzá, s ez nagy derültséget keltett a lány komornái közt. Minden alkalommal, hogy kora reggel visszatért az udvarba a lány falujából, a kapuban lehúzta cipőjét, és odatette azoknak lábbelije mellé, akik a palotában töltötték az éjszakát, de közben ügyelt, meg ne lássák reggelente a kertet söprögető szolgák. Ezután bement, és megkezdte szolgálatát a császár mellett.

Mivel ilyen fondorkodások közepette teltek napjai, s közben csak egyre jobban belebonyolódott ebbe a veszedelmes szerelembe, egészsége hanyatlani kezdett. Eltöprengett, milyen menekvés létezhet számára, és könyörgött az istenekhez meg Buddhához, szabadítsák meg ettől a végzetes szerelemtől. Ám csak egyre jobban elhatalmasodott rajta a szenvedély, és imáival csupán azt érte el, hogy még inkább szerette a lányt.

Minthogy gondolatait nem tudta elterelni a lányról, felkért több ördögűzőt meg médiumot, és a Kamo folyónál megkezdette velük a jelképes szent szertartást, hogy megszabadulhasson ettől a szerelemtől. De bármennyire igyekezett elmerülni az ördögűző és táncosok énekében, egyre csak a lányra gondolt, percnyi szünet nélkül, és szenvedélye csak még hatalmasabbá vált.

Koi szedzsi to
Mitarasigava ni
Szesi miszogi
Kami va ukezu zo
Narinikerasi mo

A megtisztító
folyó szent árjánál szólt
a dal: „Ne szeress!”
De az Ég nem figyelt rá,
s érzem, mind hiába volt.

Ezt a verset mondta, és eltávozott a folyó partjáról.

Nos, a császár szép arcú ember volt, és a lány reggelente hallotta, amint kellemes hangja buzgó és hódoló imában száll Buddhához, s erre keservesen sírt. „Milyen tragikus sorscsapás, hogy nem szolgálhatom hűséggel nemes uralkodómat! Minthogy más férfihoz fűz szerelmi kötelék, csak véget nem érő bánat lehet osztályrészem.”

Végül is az történt, hogy őfelségének fülébe jutott az ügy. Narihirát száműzte a fővárosból. Ami a lányt illeti, unokanővére, az özvegy császárné, kiűzte őt a palotából, falujában bezáratta egy ablaktalan toronyba, és sok gyötrelmet mért rá.

A toronyba zárva, a lány könnyek közt így beszélt:

Ama no karu
Mo ni szumu musi no
Varekara to
Ne vo koszo nakame
Jo vo ba uramidzsi.

Mint a varekara,2
ha halászlány kitépi
tenger füvével –
mondom én is: én hibám,
senkire nem vethetek.

2 A tengeri hínár közt élő rovar; de a szó annyit is jelent: „magától”, „saját akaratából”.

Így sírdogált a lány, Narihira pedig minden éjjel megtette hozzá az utat száműzetése helyéről, mély érzéssel megszólaltatta fuvoláját, és dallamos hangján elénekelte fájó panaszát. Ámbár a lány ablaktalan toronyba volt zárva, megismerte szerelmese hangját, de mert fogolyként gyötrődött, nem vethetett rá egyetlen pillantást sem.

Szaritomo to
Omouramu koszo
Kanasikere
Aru ni mo aranu
Mi vo sirazu site

Megszakad szívem,
hisz eljön minden éjjel,
reménykedik, hogy
láthat. Aligha tudja,
mily reménytelen kínom.

Hiába volt Narihira minden igyekezete, nem találkozhatott szerelmesével, és csak jött és ment, a torony és a saját száműzetésének helye közt.

Itazura ni
Jukite va kinuru
Mono jue ni
Mimaku hosisza ni
Izanavarecucu

Tudom, hiába
bolyongok oda-vissza,
de oly nagy bennem
a vágy látni kedvesem,
hogy felé vonz szüntelen.

(LXV.)

Kelet-Godzsóban, az özvegy császárné palotájához tartozó nyugati pavilonban élt valamikor egy hölgy. Narihira felkereste ott, először minden különösebb szándék nélkül, majd később azért, mert teljesen belehabarodott. Az első hónap tizedik napja táján azonban a hölgy elrejtőzött valahol. Ámbár Narihira hallott róla, hol a búvóhelye, mégsem mehetett el hozzá, s emiatt egyre komorabbá vált. A következő év első hónapjában, amikor a legpompásabban nyitott a szilvavirág, újra felkereste a nyugati pavilont, és vágyakozva elgondolkodott az elmúlt év eseményein. Csak álldogált és nézett, üldögélt és bámult, de már semmi sem volt a régi. Keserűen sírva feküdt az árva, csupasz fapadlón, míg csak a hold le nem bukott a felhők mögé. Felidézte, milyen boldog is volt egy esztendeje, és ezt a verset írta:

Cuki ja aranu
Haru ja mukasi no
Haru naranu
Va ga mi hitocu va
Moto no mi ni site

Nem az-e a hold?
És ugye a tavasz is
ugyanaz, mint rég?
Testem is a régi test –
és lám: mégis minden más.

(IV.)

Történt régen, hogy egy bizonyos asszony sóváran így töprengett: „Bár rátalálnék egy férfira, aki gyengéd érzelemmel viseltetnék irányomban!” – Arra azonban képtelen volt, hogy megvallja vágyát. Kiötlött tehát egy roppant valószínűtlen álmot, majd magához hívatta három fiát, és felfedte előttük. A fiúk közül ketten leintették egyetlen rövid válasszal, de a legkisebb úgy magyarázta az álmot, hogy bizonyosan eljön egy kellemes férfiember – s ennek hallatán az idős asszony boldogságban úszott. A fiú pedig elgondolkodott: „Minden más férfi érzéketlen. Bárcsak összehozhatnám Narihira kapitánnyal!” – Egyik nap találkozott is a kapitánnyal, amikor az éppen vadászni járt. elkapta a kapitány lovának kantárját, és elmondta, mi lenne a kérése. a kapitányt szánalom fogta el az idős asszony iránt, ellátogatott a házába, és az asszonnyal hált. De többször nem jött, mire az asszony elment a férfi házához, s ott, a sövény résén át, lopva bámulta. A kapitány észrevette, és ezt a verset mondta:

Momotosze ni
Hitotosze taramu
Cukumogami
Vare vo kourasi
Omokage ni miju.

Egynek híján száz
éves az a valaki,
s ősz haja zilált.
Lám, utánam bomlik, hisz
látomásként megjelent!

Amikor az asszony meglátta, hogy a férfi lovát nyergeli, és útra készül, fejvesztetten elrohant, észre sem vette, hogy össze-vissza karcolják tüskés bokrok, növények. Hazatért, lefeküdt hálógyékényére, és várta a férfit. Mialatt a kapitány kint álldogált, és lopva bebámult, ahogy ő is leselkedett a férfi házánál, az asszony ezt a verset mondta:

Szamusiro ni
Koromo katasiki
Kojoi mo ja
Koisiki hito ni
Avade va ga nemu.

Megint csak árván
kell aludnom az éjjel
kis gyékényemen,
és nem lehetek azzal,
ki után vágyva vágyom?

Mert e földön már általános szabály, hogy egy férfi emezt a nőt szeresse, amazt pedig ne. Narihira nem tett ilyen megkülönböztetést.

(LXIII.)

Volt egyszer egy nemesember, név szerint Narihira. őfelsége egy ízben őt küldte el császári követként az iszei Nagy Szentélybe.

Az a császári hercegnő, aki Szűz Papnőként szolgált a szentélyben, ebből az alkalomból a következő üzenetet kapta anyjától, a fővárosból: „Követünkkel a szokásosnál is nagyobb megbecsüléssel bánj.” – Minthogy ezt parancsolta az anyja, a hercegnőnek sok gondja támadt: reggel maga irányította a szertartásos solymászat előkészületeit, este pedig, amikor Narihira visszatért, saját palotájában szállásolta el. A legnagyobb gondoskodással vette körül.

A második napon, este, Narihira azt javasolta, találkozzanak nagyobb meghittségben, mint eddig. A hercegnőnek nem volt ellenére a gondolat, de mert sokan vették őket körül, akkor éppen kivihetetlennek látszott. Ámde Narihirát, mint a császár követét, a palotának abban a szárnyában szállásolták el, amelyben a hercegnő is lakott, s mivel ennek szobája közel esett, amikor már mindenki aludt, a hercegnő titkon elindult Narihira szállására.

Narihirát szintén kerülte az álom: feltámaszkodott fekhelyén, és kibámult az ablakon. amikor a holdat éppen eltakarták a felhők, Narihira előtt megjelent a hercegnő, kíséretében egy kis gyermekkel. Narihira szíve megtelt örömmel. Ágyához vezette a hercegnőt, és az ott maradt vele egészen a reggel harmadik órájáig. De mielőtt még elegendő idejük lett volna arra, hogy kölcsönösen megvallják érzelmeiket, a lánynak vissza kellett térnie saját szobájába.

Narihirát annyira elfogta a búbánat, hogy nem bírt aludni. Arra vágyott, hogy láthassa a lányt, de mivel igencsak szemet szúrt volna, ha saját küldöncét elküldi hozzá, mi mást tehetett, mint a hercegnőtől várt valami üzenetet. Kicsivel később, hogy eljött a hajnal, küldönc érkezett tőle. Levelet nem hozott, csupán egy verset:

Kimi ja kosi
Vare ja jukikemu
Omohoezu
Jume ka ucucu ka
Nete ka szamete ka

Magam sem tudom,
én indultam-e hozzád,
vagy te énhozzám.
Álom volt-e vagy való?
Ébren voltam? Álmodtam?

Narihirát nagy megindultság fogta el, és sírt. Válaszul ezt írta:

Kakikuraszu
Kokoro no jami ni
Madoiniki
Jume ucucu to va
Kojoi szadame jo.

Felkavart szívem
sötétjében bolyongtam
múlt éjjel én is.
Álom-e vagy valóság –
ma éjjel hadd döntsük el.

Miután elküldte versét a lánynak, indulnia kellett, hogy ellássa aznap esedékes hivatali kötelességeit. De még aközben is, hogy ment a réteken át, csak a lányra tudott gondolni, és várva várta, gyorsan jöjjön el az éjszaka, hogy újra találkozhassanak. Sajnos, a tartomány helytartója, aki egyben a Papnő gyámolítója is volt, megtudta, hogy már megérkezett a császári követ, s ragaszkodott hozzá, hogy az éjszaka ünnepet üljenek látogatása örömére. Narihirát gúzsba kötötte ez a rákényszerített vendégszeretet, ezért nem is lelte módját, hogy találkozhassék a hercegnővel. Másnap reggel pedig útra kellett kelnie Ovariba. Senki sem volt tanúja, amikor keserű könnyeket hullatott, de semmi módon nem találkozhatott a lánnyal.

Amikor közelgett a hajnal, a hercegnő szállásáról egy szolga elhozta a búcsúkelyhet. Ebbe ez volt írva:

Kacsabito no
Vataredo nurenu
Eni si areba

Sekély az öböl,
ha az utast, átkelvén,
csepp víz sem érte.3

3 Szójáték az „öböl” és a „kapcsolat” szavakkal (eni). A válasz pedig a szokásos játék az Auszaka (Oszaka) névvel: Oszaka hegy és sorompó Kiotótól keletre, s nevében megtalálható a szó, mely annyit jelent, mint „találkozni” (au).

A veres nem volt befejezve.

Narihira kezébe vette a borosserleget, és egy fenyőfafáklya elszenesedett darabkájával kiegészítette a verset az utolsó sorokkal:

Mata Auszaka no
Szeki va koenamu

Auszaka sorompóját
újra átlépem feléd.

Ahogy derengeni kezdett, útra kelt Ovari tartományba.

(LXIX.)

Akkor régen, amikor Narihira megbetegedett, és érezte, hogy meg kell halnia, ezt a verset írta:

Cui ni juku
Micsi to va kanete
Kikisikado hallottam erről,
Kinó kjó to va
Omovazarisi vo.

Hogy vár ránk egy út,
s egyszer mind nekivágunk –
de nem vártam, hogy magam
ily hamar útrakelek.

(CXXV.)

 


ISZE MONOGATARI
ISZEI TÖRTÉNETEK BETÉTDALAI
Kéziratként a fordítóktól
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

(Az első 42 tanka Buda Ferenc fordításában:)

1.
Kaszuga mező
gyöngyköles gyökerével
festett ruhámon
Sinobu-minta - szívem
mélyén szerelem-örvény.

2.
Micsinokui
Sinobu-minta gyanánt
vajon ki miatt
örvénylik az én szívem?
Egyedül temiattad.

3.
Ébren sem voltam,
el sem aludtam, éjjel
így virrasztottam,
s most e tavaszi lassú
esőben merengek én.

4.
Ha szeretsz engem,
fű-benőtte kunyhóban
hálsz velem, bár a
kimonóinkat kell majd
a földre terítenünk.

5.
Tán egy másik hold
világol? S a tavasz sem
az, ami rég volt?
Én vagyok csak egyedül
szívemben változatlan.

6.
Bárcsak mélységes
álomban elmerülne
őrállód, aki
az én titkos utamat
éjente elrekeszti.

7.
Mikor az úton
azt kérdezte: "mi ez itt,
talán igazgyöngy?" –
jobb lett volna harmatot
mondanom s harmattá válnom.

8.
Ahogy növekszik
a megtett út, mindinkább
visszahúz szívem.
Irigylem a habokat,
hisz ők visszatérhetnek.

9.
A sinanói
Aszama-hegy ormáról
füst száll az égre.
Akad-e olyan vándor,
aki ezt ne csodálná?

10.
Van feleségem –
mint a viselő ruhám,
közel áll hozzám.
Tűnődöm szomorkásan:
megtett utunk mily hosszú.

11.
A szurugai
Ucu-hegy itt magaslik,
s bizony: e tájon
veled nem találkoztam
sem ébren, sem álmomban.

12.
Fudzsi-hegy csúcsa
évszakokat összeölt:
nyár derekán is
fehér hófoltok lepik,
akárha őzgida lenne.

13.
Ó, ha igazán
"fővárosi" a neved,
te dankasirály,
megkérdezem hát tőled:
él-e, hal-e kedvesem?

14.
Leszállt a vadlúd
Mijosino rizsföldjén,
ám a kereplő
hangjára kiáltozva
repülni fog tehozzád.

15.
A Mijosino
rizsföldjéről kiáltva
felém repülő
vadludat, amíg élek,
hogyan is feledhetném!

16.
Ha mérhetetlen
messzi is elvetődöm,
ne feledjetek:
akár az égen a hold,
egyszer még visszatérek.

17.
A Muszasino
mezejét a mai nap
föl ne gyújtsátok:
kedvesem itt rejtőzik,
magam is itt rejtőzöm.

18.
Benned, te csalfa,
bár két kengyelt taposol,
még mindig bízom,
ám ha látlak, az is rossz,
s ha nem látlak, az is fáj.

19.
Ha fölkereslek,
panasz-szóval támadsz rám,
s ha nem – hát gyűlölsz.
Belepusztul az ember
az ilyen állapotba.

20.
Lennék bár inkább
selyemlepke hernyója,
mintsem epedjek
bármi röpke ideig
emésztő szerelemben.

21.
Mihelyt megvirrad,
azt a bárgyú kakast én
vízbe hajítom:
túl korán kukorékolt,
elűzte kedvesemet.

22.
Ha ember volna
Kurihara aneha
fenyőfája, én
bízvást a fővárosba
ajándékul elvinném.

23.
Bárcsak nyílna egy
titokban bejárható
ösvény tehozzád –
úgy talán kileshetném,
szíved mélyén mi lakik.

24.
Az együtt töltött
éveket ujjaimon
végigszámlálván
ráeszmélek: négyszer tíz!
S mily sebesen tovatűnt!

25.
Lám, negyven múlt el
még az esztendőkből is.
Számát ki sejti,
hogy e nagy idő során
hányszor bújt a szívedhez.

26.
Ez tehát az a
mennyei eredetű,
megszentelt köntös.
Mi egyéb lehetne, hisz
magadon te viselted.

27.
Sűrű könnyeim
annyira eláradtak,
már-már azt hittem:
eljött az ősz évada
s vele a hulló harmat.

28.
Cseresznyevirág –
ki-ki azt mondja róla,
mily állhatatlan.
Mégis várt, csak várt híven
a ritkán érkezőre.

29.
Ha el nem jövök,
holnapra, akár a hó,
mind földre hullna,
s még ha megmaradna is,
virág már nem lehetne.

30.
Hol van vörösen
égő, szépséges színe?
Épp olyan, mint egy
fehér hóval megterhelt
fának lecsüggedt ága.

31.
A szép vörös színt
elleplező hófehér
krizantém olyan,
akár az őt letépő
ember köntöse ujja.

32.
Égi felhőként
egyre csak távolodván
elszakadsz tőlem,
s hozzád el nem érhetek,
pedig szemeim látnak.

33.
Azért időzik
mindig másutt a felhő,
mert a hegyen, hol
nyugton megpihenhetne,
folyton fújdogál a szél.

34.
Nézd ezt az ágat:
tenéked törtem én le
saját kezemmel.
Tavasz lévén is őszi
piros színben pompázik.

35.
Én csak azt látom:
telt-múlt az idő, s közben
új színre váltott.
Úgy látszik, hogy tenálad
tavasz soha nem fakad.

36.
Távoztom után
talán azt mondják majd rám:
csapodár vagyok,
mert nem tudja senki sem,
mi köt össze kettőnket.

37.
Értelmetlen volt
az összetartozásunk.
Nem szívből – színből
töltöttük mi együtt
az elmúlt évek sorát?

38.
Lehet, hogy mégis
gondol rám olykor-olykor?
Bizony nem tudom.
Ám alakja előttem
mind gyakrabban feltűnik.

39.
Szeretném, ha a
feledtető fű magvát
a te szívedben,
hogy általa elfelejts,
soha el nem hintenék.

40.
Ha hírét vennéd,
hogy a feledtető fű
magvát vetettem,
bizonnyal megértenéd,
hogy eszembe jutottál.

41.
Szívembe fészkel
immár a gyötrő gyanú,
hogy elfelejtesz,
ezért minden szomorúbb
számomra, mint hajdan volt.

42.
Ahogy az égen
úszó felhők nyomtalan
semmibe tűnnek,
akképpen maradtam én
támasz híján egymagam.

 

(Három tanka Végh József fordításában)

31.
Távolban felhők
gomolygása, most vissza-
jöttél hozzám. Vagy
szemem előtt, érkező
ködképed sétálgat csak.

32.
Távoli felhők
gomolygásával, messzi most
a múlt: valaha
volt nekem egy hegy csúcsom,
- most erős szelek tépik.

54.
Ha bármi reményt
hagyott volna... elment. Még
megállítani
sem tudtam, - most életem
húrja... lazul? elpattan?

 

(Egy tanka Greguss Sándor fordításában)

22.
Asszonyi szépség:
fenyő, Aneha mellett,
jöjj városomba,
baráti társaságban
dicsekedhetnék veled!