Murasaki Shikibu (Terebess Ázsia Lexikon)

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Muraszaki Sikibu
紫式部 Murasaki Shikibu (978 k. - 1014 k. vagy 1031 k.)

(szül. 978 k. Kyôto, Japán - megh. 1014 k. Kyôto), japán udvarhölgy, a Genji monogatari (Gendzsi regénye) szerzője. Ezt a munkát tartják a japán irodalom legjelentősebb epikai művének és a világ legrégebbi teljes regényének.

Az írónő valódi neve ismeretlen, valószínűleg regényének hősnőjéről kapta a Murasaki nevet. Az életéről szóló legfontosabb forrás 1007-10 között vezetett naplója. Ebből rendkívül érdekfeszítő képet kapunk Murasaki úrnője, Jôtô mon'in császárné udvarának életéről.

Az irodalomtörténészek egy része úgy véli, Murasaki a teljes regényt férje, Fujiwara Nobutaka halála és saját udvari szolgálatának megkezdése, azaz 1001 és 1005 között írta. Valószínűbb azonban, hogy ennek a rendkívül hosszú és összetett regénynek a megírása hosszabb időbe telt, és csak 1010-re fejeződött be.

A Gendzsi regénye sajátos társadalmat mutat be: túlfinomult, elegáns arisztokraták világát, akik kivétel nélkül művészi fokon űzik a költészetet, a zenét, a szépírást és az udvarlást. A regény nagy része Gendzsi herceg szerelmeivel és az életében szereplő - kitűnően ábrázolt - hölgyekkel foglalkozik. A regény nem tartalmaz erőteljes, cselekményes jeleneteket, de az egész művet áthatja az emberi érzelmek és a természet szépségei iránti páratlan érzékenység. A regény hangvétele a vége felé egyre sötétebbé válik: ennek egyik elképzelhető oka, hogy Murasaki Shikibu az élete végén - buddhista lévén - egyre inkább hívságosnak tekintette az e világi létezést. Némelyek szerint azonban az utolsó 14 fejezetet más szerző írta.

Magyarul:

Vihar Judit: A Gendzsi monogatari – japán tükör minden időkben
in: Kulturális hagyomány a modern kelet-ázsiai államban, Summa Ethnographica 2. Szerkesztette: Salát Gergely és Szilágyi Zsolt,
MTA BTK Néprajztudományi Intézet – L’Harmattan Kiadó, 2016, 257-278. oldal

Dénes Mirjam és Fajcsák Györgyi, szerk., Gendzsi herceg nyomában: Japán képen és írásban
Budapest: Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, 2015

Fejezetek:
Vihar Judit. „Ezer alakban…” A Gendzsi monogatari és megjelenési formái a világirodalomban. (2015) Megjelent: Gendzsi herceg nyomában pp. 13-34
Dénes Mirjam. „A szerelmes herceg akvarell-kalandjai”: A Gendzsi monogatari japán ábrázolásai a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményében. (2015) Megjelent: Gendzsi herceg nyomában pp. 34-63
Dénes Mirjam. A Gendzsi monogatari képen és írásban a budapesti album alapján. (2015) Megjelent: Gendzsi herceg nyomában pp. 64-173
Dénes Mirjam. A Gendzsi-játékok szerepe az Edo-kori japán kultúrtörténetben. (2015) Megjelent: Gendzsi herceg nyomában pp. 174-193
Vihar Judit. A japán Gendzsi magyar unokája. (2015) Megjelent: Gendzsi herceg nyomában pp. 197-209

Fittler Áron: Esszé a Gendzsi tíz kötetben (Dzsúdzsó Gendzsi) c. munkáról és A Császárfás Csarnok (Kiricubo) kötet összefoglalójának fordítása
Új Forrás, 2022/11, 6-16. oldal

Dalby, Liza: Muraszaki meséje Borbás Mária fordítása

Muraszaki asszony: Napló, Philipp Berta fordítása, In: Párnakönyv, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966, 195-213. oldal

Muraszaki udvarhölgy: Gendzsi szerelmei. Ford. Gy. Horváth László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009

Muraszaki: Gendzsi regénye, 1 > 2 > 3 Hamvas Béla ford., átdolgozta Philipp Berta, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1963.

Tartalom

I. KÖTET

Bevezetés 1
Gendzsi

Kiricubo 7
A rekettye 26
Ucuszemi 65
Jugao 75
Muraszaki 115
A Sáfrányvirág 157
A Piros Levelek ünnepe 185
A virágünnep 211
Aoi 221

A szent fa

A szent fa 267
A hulló virágok faluja 314
Száműzetésben Szumában 318
Akasi 356
A dagályjelző 397
Palota a vadonban 429
Találkozás a sorompónál 452
A festészeti vetélkedő 457
Szél jár a fenyők közt 478
Jegyzetek 499

II. KÖTET

Felhőkoszorú

Felhőkoszorú 9
Aszagao 37
A leányka 57
Tamakacura 106
Az év első dala 152
A pillangók 167
A jánosbogárka 185
Egy ágyás szegfű 204
A fáklyák 227
A tájfun 231

A kék nadrág

A császár szemleútja 249
A kék nadrág 272
Makibasira 278
A virágos szilvaág 313
Fudzsi no Uraba 325
Vakana (I. rész) 344
Vakana (II. rész) 390
Kasivagi 432
A fuvola 451
Jugiri 463
A törvény 499
A káprázat 509
Jegyzetek 521

III. KÖTET

A csónak úrnője

Niu 9
Kobai 20
A Bambusz folyó 29
A Híd Lánya 61
A tölgyfa tövében 92
Agemaki 123
A zsenge páfrány 196
A fagyöngy 210
Az álmok hídja

A fagyöngy (folytatás) 257
A keleti ház 281
Ukifune 331
Az ökörnyál 396
Az írásgyakorlat 449
Az álmok hídja 511
Jegyzetek 527

MURASZAKI ASSZONY: NAPLÓ
Philipp Berta fordítása
In: Párnakönyv, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966, 195-213. oldal

Ha tájékozódni akarunk a Gendzsi regényének szerzőjéről, Muraszaki Sikiburól (978?–1015?), a fő forrást a saját naplója, a Muraszaki Sikibu nikki jelenti. Ámbár ezt a művét nemcsak a benne foglalt önéletrajzi adatok miatt becsülik sokra: eleven és élvezetes leírást ad arról, milyen volt az udvar a Heian-kultúra virágzása idején. Ez az élet ugyan távol áll attól, amelyet Muraszaki a Gendzsi regényében leírt, de mégis elbűvölő, és nagy szerencse, hogy Muraszaki megörökítette a maga utánozhatatlan stílusában.

A hosszú holdhónap tizedik napja

Virradatkor a császárné hálószobájában kicserélték a díszítéseket,1 ő maga pedig átfeküdt egy fehér ágyba. A főminiszter, ennek fiai és más nemesurak sietve megcserélték a paravánok függönyét, az ágytakarót és egyéb holmikat. A császárné egész nap nyugtalanul hevert. A férfiak torkukszakadtából kiáltoztak, hogy elrettentsék a gonosz szellemeket. Itt gyülekeztek egyrészt azok a papok, akiket ezekre a hónapokra berendeltek, de sok vándorszerzetes is eljött – ezeket a hegyek közül, meg különböző templomokból hívatták el. Imáiknak el kellett jutniuk a Három Világ Buddháihoz. Ide rendelték a földkerekség minden jövendőmondóját. Mintha nyolcmillió istenség fülelt volna a Sinto hívőinek imáira. Küldöncök száguldottak szerteszét, hogy különböző templomokban megrendeljék a Szútrák felolvasását; így telt el az éjszaka. A paraván keleti oldalán (ez vette körül a császárné ágyát) gyűltek össze a palotahölgyek. A nyugati oldalon heveredtek le a császárné helyettesei, akiket megszállva tartottak a gonosz szellemek (illetőleg ők igyekeztek magukhoz vonzani az ártó szellemet).2 Ahogy ott feküdtek, mindegyiküket egy-egy összehajtható paraván vette körül. A paravánok minden ízét függöny fedte, s a papok azt a megbízást kapták, hogy ott harsogják el a Szútrákat. A déli oldalon, jó egynéhány sorban, apátok és más papi méltóságok ültek, és imádkoztak meg átkokat szórtak, míg csak be nem rekedtek – mintha csak le akarták volna hozni Fudót3 a maga eleven valóságában. Az észak felé eső szoba és az emelvény közt (ezen az emelvényen állt a császárné ágya) nagyon szűk hely maradt, de amikor később elgondolkodtam ezen, összeszámoltam, hogy több mint negyvenen álldogáltak ott. Mozdulni sem bírtak, és olyan kábultság nehezedett rájuk, hogy később semmire sem emlékeztek. Azok (mármint egyes udvarhölgyek), akik most érkeztek hazulról, egyáltalán be sem tudtak lépni a fő lakosztályba. Hosszú ujjas, elomló díszruhájuk számára nem jutott férőhely. Egyik-másik idősebb asszony lopva sírdogált.

-----

1 Fehér volt minden függöny, paraván, s még a személyzet is tiszta fehérbe öltözött, amikor a szülés ideje elérkezett.

2 Máskülönben a gonosz szellemek a császárnéra támadtak volna. Néhány udvarhölgy vállalta ezt a feladatot.

3 Fudó: a szörnyű külsejű Oltalmazó Fejedelem, akiről azt tartották, hogy hatalmában áll megfékeznie minden gonosz szellemet.

Tizenegyedik nap

Hajnalban kiemelték a tolóajtót, hogy a két szoba egyet alkosson. A császárnét közelebb vitték a verandához. Mivel arra nem volt idő, hogy felakasszák a miszut, kicsóval4 vették körül. Gjócsó tisztelendő meg a többi pap elvégezte a varázslatokat. Ingen tisztelendő elmondta azt az imát, melyet a főminiszter úr csak az előző nap írt, s a maga részéről hozzáfűzött még néhány ünnepélyes fogadalmat. Szavai végtelen fenséggel és reménykedőn hangzottak. Mihelyt a főminiszter is csatlakozott imájához, már jobban bíztunk benne, hogy szerencsésen zajlik majd le a szülés. De még ránk nehezedett az aggodalom, és egyre szomorított bennünket, és sokunk szeme megtelt könnyel. Mondtuk ugyan, hogy a „könnyek nem illenek ehhez az alkalomhoz”, de akarva-akaratlan sírnunk kellett. Mondogatták, hogy őfelsége csak még jobban szenved, mivel a szobák annyira zsúfoltak, ezért az embereket átrendelték a déli meg a keleti szobákba. Ezek után csak a legfontosabb személyiségek maradtak a császári lakosztályban... A főminiszter fia, Szaisó altábornagy, a negyedik rangba tartozó Maszamicsi vezérőrnagy, hogy ne is említsem Cunefuszát, a Balkéz felőli testőrség altábornagyát, és Mija no Tajut, aki a császárné őfelségével nem állt közelebbi ismeretségben, időről időre mind benézegettek őfelsége paravánja fölött. Mindegyiküknek duzzadt volt a szeme tája a sírástól (a császárné szenvedése láttán sírtak), és feledték, hogy emiatt restelkedniük kellene. Fejük be volt hintve hófehér rizzsel.5 Gyűrött ruhájuk nem lehetet ildomos öltözék, de minderre már csak később tudtunk gondolni. A császárné haját egy darabon lenyírták.6 Nagyon elcsodálkoztam ezen, és roppantul el is szomorított a látvány, de őfelsége békén megszülte gyermekét. A méhlepény még késett, ezért a papok mind kisereglettek a déli erkélyre, a pompás főépület eresze alá, akik pedig a hídon helyezkedtek el, még szenvedélyesebben, nemegyszer térden állva recitálták a Szútrákat.

Az udvarhölgyek között, a keleti oldalon, felbukkant néhány udvari úr is.7 Kocsudzsó úrhölgy tekintete találkozott az altábornagyéval. Az emberek később nevettek rajta, milyen elképedten bámult rá a hölgy. Kocsudzsó igen elbűvölő és elegáns, és mindig nagyon gondosan kikészíti az arcát. Ezen a reggelen sem mulasztotta el ezt, de tönkretették a könnyei. Megcsúnyult – mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. Szaisó úrhölgy sikerületlenül kikészítet arca is ritka látványt jelentett, de mit mondhatnék a magaméról? Az a szerencsém, hogy ilyenkor az embereknek nincs szemük ilyesmihez...

----

4 Miszu: bambuszból készült paraván. Kicsó: függöny.

5 Szerencsét hoz.

6 Hogy papnővé avathassák, és ezzel biztosítsák, hogy jó fogadtatásban legyen része a másvilágon; csak akkor tették ezt, ha a beteg életveszélyben volt.

7 Ez ellenkezett az illemszabályokkal, és azt mutatja, milyen nagy lehetett az izgalom. Társas összejövetelek alkalmával a férfiak és nők külön szobában tartózkodtak.

Hét felhőtlen éjszakán lezajlottak az összes szertartások. Fehérbe öltözött császárnénk mellett stílusával és színével élesen kirítt a többiek ruhája. Valósággal káprázott bele a szemem, de restelltem is magam, ezért nappal nem is mentem be, hanem nyugalomban töltöttem napjaimat, és elnéztem, amint az emberek a keleti oldalsó épületből a hídon át felfelé igyekeztek. akiknek engedélyük volt rá, hogy megtisztelő színeket viselhessék,8 brokát kariganut meg ugyancsak brokátból varrt ucsigit9 vettek magukra. Ez volt a hagyományos díszöltözék, melyen nem mutatkozott meg az egyéni ízlés. Az idősebb hölgyek, akik nem viselhették a megtisztelő színeket, kerültek mindent, ami szemkápráztató, és egész egyszerűen három vagy öt hajtással szegélyezett ucsigit öltöttek magukra, a kariganu brokátja pedig vagy egyszínű, vagy egyszerű rajzú volt. Alsó ruháikhoz mintás anyagot vagy fátyolszövetet választottak. Legyezőjük első látásra nem volt ugyan sem káprázatos, sem elbűvölő, de mindegyikre fel volt írva valami ízlésesen megválasztott mondás vagy köszöntő, ámbár szinte mind egyformán hangzottak, mintha csak előbb már közölték volna egymással észrevételeiket. Ez a hasonlóság valójában onnan eredt, hogy koruk majdnem egyezett, de törekvésük egyéni volt. Még ezeken a legyezőkön is kifejezésre jutott féltékeny vetélkedésük. A fiatalabb hölgyek dúsan hímzett ruhát viseltek; még ruhaujjuk nyílásának belseje is hímzett volt. Uszályuk redőit vastag ezüstzsinór díszítette, a brokátselyem mintái közé pedig hártyafinomságú aranylemezkéket erősítettek. Legyezőik akár a hófedte hegy ragyogó holdfényben: úgy szikráztak, hogy kitartóan nem lehetet rájuk bámulni. Olyanok voltak, mint megannyi alácsüngő tükör.

-----

8 Bíbor és skarlátvörös.

9 Hosszú, elomló, nyitott köntös, melyet a ruha fölött viseltek.

A harmadik éjszakán a császárné őfelsége udvarmestere vendéglátást rendezett. A császárnét ő maga szolgálta ki. Csak futólag láttam az áloéfából készült étkezőasztalt, az ezüstedényeket és a többi holmit. Minamoto Csunagon és Szaisó gyermekruhákat meg pelenkákat, ruhásládához való állványt és ruha- meg bútorhuzatnak szánt anyagot hoztak ajándékba a császárnénak. A színe mindennek fehér volt, mintájuk is azonos, de látszott, hogy gondosan válogatták meg, amiben megmutatkozott a művészi szándék. Ómi tartomány kormányzója a lakoma főrendezőjeként buzgólkodott. A keleti épület nyugati erkélyén udvari nemesek ültek két sorban, ahol is az északi volt a megtisztelőbb hely. A déli erkélyen udvari tisztviselők helyezkedtek el, s itt nyugatnak nézett a legkitüntetőbb ülőhely. A Főépület ajtaja elé (ott bent tartózkodott a császárné) mintás fehér selyemből készült paravánokat állogattak.

Az ötödik éjszakán a főminiszter úr ülte meg a gyermek születésének ünnepét. A tizenötödik napon fénylő, szépséges volt a telihold. Fáklyákat gyújtottak a fák alatt, és ott helyezték el az asztalokat is, rajtuk a rizsnyalábokkal. Még a faragatlan szolganép is, ahogy fecsegve megfordult arra, szemmel láthatóan élvezte a vidám látványt. A kisebb tisztviselők is mind ott voltak, égő fáklyával, s ettől nappali világosság áradt szét. Még a nemesek kísérői is, akik a sziklák mögött meg a fák alatt verődtek össze, semmi egyébről nem beszéltek, csak az újonnan támadt fényességről, mely most jött e földre, és úgy mosolyogtak, olyan boldogoknak látszottak, mintha a saját vágyuk teljesülését érték volna meg. De még nagyobb öröm látszott azokon, akik a fogadószobában tartózkodtak, kezdve a legnagyobb előkelőségeken, egészen az ötödik rangban lévő személyekig – pedig őket nemigen számították a nemesek közé, de most azzal töltötték ezt a víg időt, hogy kényelmesen sétálgattak, és alázattal hajlongtak.

A császárné vacsoráját nyolc udvarhölgy szolgálta fel, és erre az alkalomra fehér zsinórral kötötték meg a hajukat: ilyen díszben hozták be őfelsége vacsoraasztalát. Ezen az éjszakán Mija no Szaisi töltötte be a főudvarhölgy szerepét. Kápráztató, roppant szertartásos öltözékben volt, haját még varázslatosabbá tették a fehér zsinórok, s ez csak fokozta szépségét. Oldalvást sikerült megpillantanom, amikor legyezőjével éppen nem takarta el arcát. Végtelen tisztaság sugárzott róla...

Az alábbiakban az udvar legkiválóbb hölgyeit rajzolja meg

Dainagon úrhölgy igen kicsi, de viselkedése igen fennkölt. Haja jó tenyérnyivel hosszabb, mint a testmagassága. Finoman metszett hajtűket visel. Arca bájos, modora finom és elbűvölő.

Szendzsi úrhölgy szintén alacsony és fennkölt. Haja finom szálú és fényes, és majd két arasszal hosszabb a megszokottnál. A kocsija olyan előkelő, hogy mi csak restelkedünk. Valahányszor előttünk halad, érezzük, annyira elhomályosít bennünket, hogy kényelmetlenül feszengünk. gondolkodásmódja, beszéde azt az érzést kelti bennünk, hogy egy valóban nemes hölgynek olyannak kell lennie, mint ő.

Ha folytatom a hölgyek modorának leírását, a végén még holmi pletykás vénségnek fognak nevezni, ezért jó is lesz, ha tartózkodom attól, hogy környezetemről beszéljek. ami vitatható és tökéletlen, arról hallgatni fogok.

Kosósó úrhölgy csupa előkelőség és báj. Olyan, akár a szomorúfűz rügyfakadáskor. Stílusa roppant elegáns, és mindnyájan irigyeljük modoráért. Annyira félénk és visszahúzódó, mint aki még önmaga előtt is rejtegeti szívét. Gyermeki tisztasága olyan mértékű, hogy szinte szívfájdító: ha akadna itt valami alantas gondolkodású ember, aki netán rosszul bánna vele, vagy becsületébe gázolna, ettől lelkileg teljesen megsemmisülne, és bele is halna. Érzékenységét és gyámolatlanságát látva aggódunk is miatta...

A fiatalabb hölgyek közül szerintem Kodaju meg Gensikibu szép. az előbbi kis termetű, egészen modern jelenség. Csinos haja a tövénél egészen sűrű, s majdnem két arasszal hosszabb, mint jómaga, de túlságosan elvékonyul a végén. Arca csupa ész. Általában nagyon csinosnak tartják, és valóban nincs is benne egyetlen vonás sem, amin az ember javítani kívánna. Az utóbbi hölgy magas, és eléggé rátarti. Vonásai finomak; mosolygós és szeretetre méltó. Igen előkelő – alighanem valami kitűnőség kedvenc lánya lehet.

Kohjóe no Dzsó úrhölgy szintén előkelő. Az ilyen hölgyeket nem nézhetik le az udvari nemesek. Hibát mindenkiben találni, de teljes sikerük csak azoknak lehet, akiknek mindig gondjuk van rá, hogy elrejtsék fogyatékosságaikat, még akkor is, amikor magukban vannak...

A Koma nevű hölgynek nagyon hosszú haja volt, és a maga idején kellemes hölgy lehetett; az utóbbi időben már olyan lett, akár a lanton a húrtartóláb, amelyet úgy odaenyveztek, hogy mozdítani sem lehet. Hazament.

Ennyit a külsejükről, most pedig valamit a szellemi adottságaikról. Ezen a téren nem sokat válogathatunk, habár mindegyiküknek megvan a maga néhány jó oldala, és csak kevesen akadnak, akik egészen haszontalanok. De igen nehéz is, hogy valakiben egyszerre meglegyenek olyan jó tulajdonságok, mint az okosság, a szellem, a báj, az egyenesség. Sok hölggyel kapcsolatban úgy kell feltenni a kérdést, mivel tűnik ki inkább: lelki vagy testi szépségével. Nehéz ezt eldönteni! De igazán komiszság ennyit írni másokról!

Itt van Csudzsó úrhölgy, aki a Kamói Szentély szolgálatára beosztott hercegnő kíséretéhez tartozik. Hallottam a hírét, ezért titokban elintéztem, hogy bepillanthassak másokhoz intézett leveleibe. Nagyon szépen voltak megírva, de mekkora önhittségről árulkodtak! Nincs a világon még valaki akiben oly mélységes bölcsesség lakoznék! őhozzá senki sem fogható – látszott, hogy ez a véleménye. Miközben olvastam a leveleit, szívem hevesebben vert, és dühösen méltatlankodtam az összes itt lévők nevében (a császárné udvarában élő hölgyek nevében), ámbár lehet, helytelen, hogy így éreztem. „Legyen az fogalmazás vagy verselés, hercegi Apátnőnket nem számítva, ki más tudná megítélni, kire vár ragyogó jövő, mint a hercegnőnk kíséretéhez tartozó hölgyek?” !! Lehet, hogy ez nem alaptalan, de, a mieinkhez viszonyítottan, jómagam sosem láttam jó verset a hercegi Apátnő hölgyeitől. Úgy látszik, hogy dologtalan, a költészet művelésének szentelt életet élhetnek, de ha versenyre kellene kelniük mivelünk, nem is olyan bizonyos, hogy ők kerülnének ki győztesen – ámbár alaposan egyikünk sem ismeri őket. Szép, holdfényes éjszakán vagy reggelen, virágnyílás idején, vagy amikor a kakukk szól, az ő rezidenciájukat felkereshetik az udvari urak. Nem evilági és szent hely az, melyet teljesen hercegnőjük ízlése szerint alakítottak ki. Ott élnek háborítatlanul, és csodálják Apátnőjüket. Mifelénk ellenben sok esemény zajlik. A császárnénak fel kell mennie őfelsége lakosztályába, vagy beállít a főminiszter úr, nekünk pedig fenn kell maradnunk éjszaka. Ámde az ő világukban elő sem fordul ilyesmi, átadhatják magukat az előkelő életnek, és elkerülhetik, hogy ügyetlenségeket kövessenek el. Ha magam is ott élhetnék, mint holmi eltemetett vén fadarab, amit közéjük hajítottak, talán sikerülne megszabadulnom a vádtól, hogy sekélyes szellemű vagyok – az is lehetséges, hogy ott magam is elmerülnék az előkelősködésben, és csak pihennék!

Hetyke ifjú hölgyeik nyugodtan élhetnek az öltözködésnek, igyekezhetnek, hogy le ne maradjanak senki mögött, és hogy megnyerjék az udvaroncok tetszését. Ellenben mi itt, a császárné udvarában, eléggé elhanyagoljuk önmagunk cicomázását, ugyanis császárnénknak most nincs senki vetélytársa. Ráadásul nincs is jó véleménye a kacér nőkről, ezért azok, akik szolgálni akarják és szeretnének is megmaradni kegyeiben, távol tartják magukat a férfitársaságtól. Persze mindenütt akadnak léha, szégyentelen és meggondolatlan nők, és a férfiak, amikor felkeresik udvarunkat, hallják is kijelentésüket, hogy mi félszegek vagyunk, és járatlanok a társas élet szokásaiban. Kétségtelen, hogy rangosabb hölgyeink túlságosan tartózkodók és dölyfösek; nem ez a módja, hogy megbecsülést szerezzenek császárnénknak. Lehangoló is látni őket. Nyilván rájuk célozhattak a hercegi Apátnő hölgyei; de mindenkiben vannak hibák is és jó tulajdonságok is, éppen ezért végeredményben aligha vagyunk kevesebbek náluk. Mostanság még ifjú hölgyeink is tudják, mi az önérzet. De zavarba ejtő is lenne, ha léhák volnának, ámbár az ember azt sem szeretné, ha szívtelennek mutatkoznának.

A mi szellemileg tökéletes és irigylésre méltóan bájos császárnénk tartózkodó és mindig kerüli a feltűnést, mert az a véleménye, hogy a kihívóan hetyke teremtések közül csak kevesen kerülhetik el, hogy meg ne botoljanak. Való igaz, hogy a nem kellő észbeli képesség rosszabb, mint a szerény tartózkodás. Császárnénkat, amikor még egészen ifjú volt, mindig nagyon bosszantotta, valahányszor hallotta, amint sekélyes műveltségű emberek öntelten mondogattak közönséges és korlátolt dolgokat; éppen ezért azokat a hölgyeket kedvelte, akik nem követtek el tapintatlanságokat, a gyermeki kedélyűeket meg különösképpen szerette. Ezért is lettek a mi hölgyeink annyira visszahúzódóak. Ahogy a császárné őfelsége idősödik, mindinkább olyannak látja a világot, amilyen, látja az emberi szívben lakozó jót és rosszat. Tartózkodás vagy merészség – tudja, hogy egyik sem jó. Az udvari nemesek eléggé lenéznek bennünket, s mintha csak azt mondanák: „Nincs itt semmi érdekes!” – A császárné tudja ezt, de azt is tudja, hogy nem tetszhetünk mindenkinek. Ha megbotlunk, abból förtelmes dolgok származhatnak. De azért ne legyünk se bátortalanok, se szégyenlősek, mondja őfelsége, viszont régi szokásainkat nem olyan könnyű levetnünk, ami pedig a mai ifjú nemeseket illeti, mind csak megátalkodott élvhajhász...

Izumi Sikibu úrhölgy elbűvölően levelez, de viselkedése igazán nem ildomos. Finoman, könnyedén, sziporkázó szellemességgel ír. Legapróbb szavának is zamata van. Versei bájosak, de csupán rögtönzés mind, és spontán röppen el ajkáról. Mindegyikben akad valami érdekesség, és a hölgy a régi költészetben is járatos, de nem igazi művész, akit eltölt a költészet valódi szelleme. Mégis úgy hiszem, még ő maga sem merészel ítéletet mondani mások verseiről...

Szei Sónagon úrhölgy. Nagyon gőgös. Sokra tartja magát, és kínai írásműveit mindenfelé elhinti. De ha alaposabban tanulmányozzuk őt, láthatjuk, hogy bizony ő is csak gyarló. Arra törekszik, hogy kivételesnek lássék, de az ilyesfajta ember mindig sérti a többieket. Csak parazsat gyűjt a fejére. Ha egy ember igen tehetséges, s ha nagyon elragadják érzelmei, még olyankor is, amikor tartózkodónak kellene lennie, és nem tud kitérni semmi elől, ami érdekli, akkor – akarva-akaratlan – elveszti önuralmát. Az ilyen hiú és vakmerő teremtés hogyan is érhetne jó véget!

Most hirtelen áttér az udvari életről a saját otthonára

Minthogy nincs bennem semmi kiválóság, úgy éltem le napjaimat, hogy senkire sem tettem különösebb hatást. Főként az csüggeszt el, hogy nincs mellettem egy férfi, aki törődne jövőmmel. Nem óhajtok beletemetkezni szomorúságomba. Világias gondolkodásom lenne az oka, hogy olyan magányosnak érzem magam? őszidőben, holdvilágos estéken, amikor reménytelen szomorúság fog el, ki-kimegyek az erkélyre, és álmodozva bámulom a holdat. Erről eszembe jutnak a régmúlt napok. Azt mondják, magányos embernek veszedelmes a holdba néznie, de valami erre ösztökél, és ültömben kissé hátrább húzódva ott mélázok. Szeles, hűvös estéken játszom a kotón – habár mások talán nem óhajtják hallani. Félek, hogy játékom elárulja egyre fokozódó szomorúságomat, és megutálom magam – bizony, ilyen oktalan, ilyen szánalmas vagyok.

A szobám csúf, fekete a füsttől. Tizenhárom vagy hathúros kotón játszom, de még esős időben sem szoktam kiemelni a húrtartólábat; hangszeremet a falnak támasztom, a szekrény és az ajtófélfa között. A koto mellett jobbról-balról egy-egy lant áll. Két nagy könyvespolcomon annyi a könyv, amennyi csak elfér rajtuk. Az egyiken régi verseket és elbeszéléseket őrzök. Kukacok vertek bennük tanyát, és mindig megijedtünk, valahányszor forgatjuk a lapokat, ezért most már senki sem óhajtja olvasni őket. Ami a másik polcot illeti, azóta, hogy valaki10 elhelyezte ott a könyveit, senki sem nyúlt hozzá. Amikor halálosan unatkozom, kihúzok onnan egy-két könyvet; akkor azután körém gyűlnek a szolgálólányok, és megszólalnak: „Ha ilyesmit művelsz, életedet nem szerencsélteti majd öregség! Miért olvasol kínaiul? Nők számára régebben még azt sem tartották ajánlatosnak, hogy a Szútrákat olvassák.” – És szidnak alattomban (azaz a hátam mögött). Fülembe jutott ez, és szívesen meg is mondtam volna nekik: „Egyáltalán nem bizonyos, hogy aki nem cselekszik tilos dolgot, hosszú életnek örvend majd”; ámde tartózkodás hiányára vallana, ha ilyet mondanék a szolgálólányoknak. Cselekedeteink az életkorunkkal változnak, de egyénenként is eltérnek. Egyesek büszkék rá, hogy könyvolvasók, mások viszont azért lapozzák át a sutba vágott öreg írásokat, mert – semmi dolguk nem lévén – eszi őket az unalom. Az ilyen emberhez nem is illenék, hogy vallási eszmefuttatásokról fecsegjen, hangosan csörgetve rózsafüzérét. Érzem én ezt, ezért tartózkodom attól, hogy asszonyaim előtt olyasmit tegyek, amit egyébként könnyen megtehetnék. De végül is, amikor az udvarban éltem, a hölgyek társaságában, ott sem mondtam ki, amit mondani óhajtottam, mivel hasztalan beszélni olyanoknak, akik nem értik az embert, és kellemetlen szót váltani azokkal, akik fensőbbségesen bírálgatnak bennünket. Főként az egyoldalú emberek kellemetlenek. Kevesen vannak, akik a művészet sok ágában képzettek, és a legtöbben görcsösen ragaszkodnak a maguk nézeteihez.

------

10 Muraszaki férje, aki a kínai irodalom tudós ismerője volt. 1001-ben halt meg. Most 1008-at írunk.

Bájos, de félénk, mások pillantása elől is meghátrál, büszke, elbeszélések rajongója, hiú és poéta lélek, másokat féltékenyen szemmel tart – ez a véleményük rólam azoknak, akik nem ismernek, de miután megismernek, így nyilatkoznak: „Csodálatosan kedves vagy így, szemtől szemben; nem is ismerek rád annak alapján, ahogy elképzeltelek.”

Tudom, hogy leszóltak, gyűlöltek, hogy úgy néztek rám, mint holmi pletykás vénségre, de el kell viselnem, mert az a sorsom, hogy magányos maradjak. A császárné egy ízben megjegyezte: „Mindig ügyelsz, hogy meg ne mutasd a lelkedet, de én bensőségesebb kapcsolatba kerültem veled, mint mások.” – Remélem, azok sem néznek rám görbén, akik komiszak, beképzeltek és összeférhetetlenek. Általában úgy igaz, hogy nem tart az semmitől (azaz nem fél a pletykától), aki szerény, kedves és békés természet. Még egy kacér, könnyelmű teremtést sem ér szó, ha jóindulatú és olyan természet, hogy nem háborgat másokat. Ellenben arra, aki önimádó és különc, akinek gúnyos a szava és viselkedése, biztosan felfigyelnek, és védekező állásba helyezkednek vele szemben; ha azután tüzetesebben megfigyelik, rájönnek, milyen fogyatékosságok ütköznek ki szaván és viselkedésén. Azok, akiknek szavai és cselekedetei nincsenek összhangban, vagy akik minduntalan igyekeznek túllicitálni másokat, magukra vonják a figyelmet. Az emberben ritkán ébred olyan kívánság, hogy bírálja azokat, akiknek vannak ugyan hibáik, de jóindulatúak. Irántuk mindenképp csak rokonszenvet érezhetünk. De azok, akik általában szándékosan cselekszenek rosszat, rászolgálnak, hogy alaposan kibeszéljék és kinevessék őket, még olyankor is, amikor néhanapján nem szántszándékkal követnek el valami komiszságot. Még azokat is szeretnünk kell, akik gyűlölnek bennünket – ámbár nagyon nehéz dolog ez. Még a Mélységes Irgalmú Buddha sem mondja, hogy csekélység a bűn, melyet Buddha, a vallás törvényei és a papság ellen elkövetnek. Egyébként is, ebben a zűrzavaros világban leghelyesebb, ha egyszerűen hagyjuk azokat, akik gyűlölnek bennünket. Ha összehasonlítjuk azt az embert, aki azzal igyekszik kimutatni gyűlöletét, hogy furcsa szavakkal vagdalkozik, s közben ingerülten lesi egyik arcon, másik arcon, milyen hatása van szavainak, ha ezt az embert összehasonlítjuk azzal, aki nyugodt viselkedés mögé rejti szívét, láthatjuk, hogy melyik a felsőbbrendű.

Az egyik hölgy, Szajemon no Naisi, egészen indokolatlan gyűlöletet érzett irányomban. Eleinte nem vettem észre, de később fülembe jutott, hogy a hátam mögött mennyi mindent kifogásolt rajtam. A császár egy alkalommal, amikor éppen az én Gendzsi monogatarimat olvasták fel neki, ezt mondta: „Tehetséges – bizonyára olvasta Japán krónikáját.” – Az említet hölgy hallott erről, és meggondolatlanul azt kezdte híresztelni az udvaroncok között, hogy én nagyon büszke vagyok a tudományomra, és azt a nevet adta nekem, hogy „Japán női krónikása” – igazán nevetséges! Én tartózkodóan viselkedem még a saját házamban élő szolgálólányok előtt is; hogyan is fitogtathattam volna tudományomat az udvarban? Bátyámat, Sikibu no Dzsót, még gyerekkorában oktatták a kínai klasszikusok olvasására. Én csak hallgattam, ott ültem mellette, és csodálatos gyorsan tanultam, neki pedig némelykor nehezen fogott a feje, és feledékenynek bizonyult. Apám lelkesedett a tudományokért, és sajnálta, hogy nem fiúnak születtem, de én hallottam, hogy az embereknek az a véleményük, még férfitól sem szép, ha rátarti a tudományára, ezért ettől kezdve egy vonásnyit sem írtam kínaiul. Ügyetlenné váltam az ecset kezelésében. Hosszú időn át ügyet sem vetettem az általam már olvasott könyvekre. Szégyenkezve gondoltam rá, hogy Szajemon úrhölgy szavai nyomán mennyire ki nem állhatnak most engem a többiek, ezért úgy tettem, mint aki nem tudja elolvasni a császári paravánra írt jegyeket. De a császárné felolvastatta velem Li Taj-po költeményeit, s minthogy meg akarta őket tanulni, két éve, nyáron, tanítani kezdtem a gyűjtemény harmadik és negyedik kötete alapján, de persze nagy titokban, amikor senki sem volt tanúja. A császárné őfelsége meg én is igyekeztünk megőrizni a titkot, de a császár őfelsége és a főminiszter úr mégis rájött, s ez utóbbi sok verseskönyvet hozott a császárnénak, amiket valamikor ő maga másolt. Gondolom, az epés Szajemon még nem tud erről. Ha tudná, hogy köszörülné rajtam a nyelvét!