Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

szúfizmus

arabul TASZAVVUF, az iszlám misztika hiedelem- és szokásrendszere; sok muszlim hívő ezen az úton, Isten közvetlen, személyes megtapasztalása által próbál rálelni Isten szeretetére és megismerésére. A szúfizmuson belül többféle misztikus út létezik arra, hogy valaki megismerje az emberi és isteni természetet, átélje az isteni szeretet érzését, és elérje az igazi bölcsességet. A szúfik számára a személyes megtapasztalás (dzauk, „belekóstolás”) elengedhetetlen a valódi tudás megszerzéséhez.

Az arab szúfi („misztikus”) elnevezés a szúf („gyapjú”) szóból származik, és föltehetőleg a korai muszlim misztikusok által viselt gyapjúruhára utal. A szúfikat fukará („szegények”, egyes számban: fakír) néven, vagy - perzsa eredetű szóval - dervisekként is emlegetik. Bár régebben a szúfizmus gyökereit a kutatók különböző iszlámon kívüli (ókori európai, sőt indiai) hagyományokban vélték fölfedezni, ma már inkább az a nézet elfogadott, hogy a szúfizmus a mélyen vallásos muszlimok körében, az első Omajjádok (Kr. u. 661-750) világias uralma elleni tiltakozásként alakult ki. Később ez az eszmerendszer természetesen a misztikus teológiával és szertartásokkal összeegyeztethető idegen elemeket is magába olvasztott. Az iszlám miszticizmus fejlődési szakaszai:

1. a korai aszketizmus megjelenése;

2. az isteni szereteten alapuló klasszikus miszticizmus kifejlődése;

3. a szerzetesrendekhez hasonló misztikus testvériségek megjelenése és elterjedése.

A szeretet gondolata - amely által az egyszerű aszketizmus miszticizmussá vált - elsőként egy bászrai nőnél, Rábia al-Adavíjánál (megh. 801) jelenik meg, aki megfogalmazta az Isten iránti szeretet szúfi eszményét: mentes minden érdektől, a Paradicsom utáni vágytól és a Pokol félelmétől.

A miszticizmus iraki iskolájának alapítója, al-Muhászibí (megh. 857) szerint az aszketizmus egyetlen haszna az, hogy megtisztítja a lelket az Istennel való találkozáshoz. A józanságot és bölcsességet hangsúlyozó iraki tanításokat a bagdadi Dzsunajd sejk (megh. 910) tökéletesítette tovább, s őrá hivatkozik e hagyomány valamennyi későbbi alakja. A szúfizmus egyiptomi iskolájának kiemelkedő képviselője, a núbiai származású Dzún-Nún (megh. 859) vezette be a marifa („legmélyebb tudás”) fogalmát, amelyet szembeállított a tanultsággal; himnikus imádságaiban pedig az egész természettel fog össze Isten dicséretére. E Koránon alapuló gondolat később igen népszerűvé vált a perzsa és török költészetben. A misztika iráni iskoláját képviseli Abú Jazíd al-Bisztámí (megh. 874), s általában neki tulajdonítják a faná tanának bevezetését; mondásainak szimbolikája a későbbi misztikus költők szóhasználatára emlékeztet.

A misztikusok a személyes istenélménytől mentes, külsőségekre összpontosító vallásjognak igen kevés értelmét látták, így a saría, vagyis a hagyományos vallásjog rendszerének kiegészítéseként egyre jobban kialakították a maguk útját (taríka, „az út”) és célját (hakíka, „a valóság”). A szúfik legtöbb csoportja mindazonáltal az ortodoxia keretein belül kívánt maradni, s hangsúlyozta, hogy a saría betartása elengedhetetlen feladat; már a kezdetektől fogva megpróbáltak kialakítani egy egymást kölcsönösen kiegészítő ellentétpárokból (pl. „megsemmisülés és visszatérés”, „megrészegülés és kijózanodás”) fölépülő teológiai rendszert, amellyel összhangba hozhatnák vallásosságuk külsődleges és lelki oldalát. A két oldal szembeállítása mindig is jellemző maradt. A XIII. század második és a XIV. század első felében a spekulatív miszticizmus hatására Ibn al-Arabí (megh. 1240) létrehozta a saját rendszerét, amelyben már tökéletesen szétvált a vallásjog és a szúfizmus. Az olyan társadalmakban, ahol a miszticizmusnak komoly iszlám előtti hagyományai voltak (pl. az indiai muszlimok között) még egyértelműbb volt ez a szétválás. Az ortodoxia által elítélt misztikus tanok leghíresebb képviselője al-Huszajn ibn Manszúr al-Halládzs volt, aki hírnevét főként e mondásának köszönhette: „Aná al-Hakk” („Én vagyok az Igazság” - azaz Isten). Al-Halládzsot tanai miatt 922-ben, Bagdadban kivégezték; a későbbi korok misztikusai és költői őt tartották a szenvedő szeretet mintaképének.

Az iszlám misztikusait valí („szent”) néven is emlegetik. Minthogy a szó eredeti jelentése „közelálló” vagy „barát”, a valík „Isten barátai, kiknek nem kell félniük és sohasem szomorúak”. A szentkultusz tulajdonképpen ellentétes az iszlám tanaival, hiszen azok nem ismernek el semmiféle közvetítőt Isten és ember között; az élő és (főleg) a már halott szentek kultusza mégis vonzó volt a nép számára, így sok iszlám előtti szokás a misztika köntösében került át a muszlim néphitbe. A hatalmasabb szúfi vezetőknek sokszor csodatévő képességet is tulajdonítottak.

A szúfizmus kebelén fejlődtek ki a legújabb korig igen nagy befolyással bíró dervisrendek, amelyekben sokszor szabad utat kaptak az érzelmek. Az első és máig legfontosabb rendet, a kádiríját (lásd ott) Abdal-Kádir al-Dzsílání (megh. 1166) alapította, ezt követte a szuhravardíja, majd a XIII. században sok szúfi rend jött létre keleten és nyugaton is; ezzel a szúfizmus tömegekre ható erővé vált. Mindegyik rend kialakította az alapvető szertartások csak rá jellemző változatát. A szúfizmus legfontosabb lelkigyakorlata a dzikr, vagyis Isten nevének és bizonyos Korán-részleteknek a recitálása; a „keringő” dervisek (lásd mavlavíja) táncos szertartásai ezek továbbfejlesztése. Az ún. „üvöltő dervisek” (lásd rifáíja) zajos dzikr alatt az eksztázist elérve gyakran önmagukat is megsebzik, más rendek viszont a néma szertartást (dzikr khafí) részesítik előnyben, amelynek során a hívő magában ismétel bizonyos formulákat, ill. testének bizonyos pontjaira összpontosítva meditál. A szabályok betartása és az isteni jóindulat segítségével a „kereső” egyre inkább lazítani próbálja alantasabb énjének béklyóit, mígnem teljesen megszabadul tőlük, és lelke végre megismerheti az igazi hakíka állapotát, amely felé mindig is törekedett. A szúfi út végső célja a faná, az én megsemmisülése; ez ugyan elsősorban etikai kategória, ám lassan elvezet az emberi én teljes kioltásához.

A szúfizmus nagyon fontos szerepet játszott az iszlám történelmében és kultúrájában. A szúfi irodalom - különösen a misztikus szerelmi költészet - virágzása az arab, perzsa, török és urdu nyelvben egyaránt aranykort jelentett. Már a X. században elengedhetetlennek látszott, hogy az ortodoxia gyanújának eloszlatására a szúfizmus tanait kézikönyvekben foglalják össze; több ilyen mű született arab nyelven Abu Tálib al-Makkí, Szarrádzs és Kalábádzí (X. sz. vége), ill. Kusajrí és Hudzsvírí (XI. sz., az utóbbi perzsául írt) tollából. A klasszikus szúfizmus utolsó nagy írója Abu Hámid al-Ghazálí (megh. 1111) volt, aki Ihjá ulúm ad-dín (A vallástudományok újjáélesztése) c. híres művében a mérsékelt miszticizmus mellett szállt síkra az egyre népszerűbb teozófiai irányzatok ellenében (ezek gyakorlatilag egyenlőségjelet tettek Isten és a világ közé), s ezzel sok millió muszlim gondolkodására gyakorolt igen nagy hatást. Az andalúziai születésű Muhi ad-Dín ibn al-Arabí (megh. 1240) a „létezés egysége”-ként ismert teozófiai rendszer (vahdat al-vudzsúd) megalkotója; eszerint Isten és a teremtett világ ugyanannak a valóságnak két oldalát jelenti). Tanainak irodalmi összefoglalása az Al-Futúhát al-makkíjja (Mekkai kinyilatkoztatások). Egyiptomi kortársa, Ibn al-Fárid (megh. 1235) írta a leggyönyörűbb arab nyelvű misztikus költeményeket, s Farídad-dín Attár (megh. 1220) perzsa költő ugyancsak kiemelkedő alakja a szúfi irodalomnak. A legnagyobb perzsa nyelvű misztikus költő, Dzsalálad-dín ar-Rúmí (megh. 1273) Masznaví c., kb. 26 000 rímpárból álló költeménye a XVI. századi misztikus gondolkodás összefoglalása; a perzsa nyelvű misztikusok szemében a második legfontosabb műnek számít a Korán után.

Az iszlám elsősorban a szúfi hittérítők révén terjedt el Indiában, Közép-Ázsiában, Törökországban és Fekete-Afrikában. A XVII-XVIII. századi Közép-Ázsiában a naksbandíja rendnek volt igen nagy politikai befolyása; Észak-Afrikában (1781-től) a tidzsáníja és (a XIX. sz. elejétől) a szanúszíja részt vett az iszlám terjesztésében és a helyi politikában, sőt az utóbbi harcolt az olaszok ellen, és a rend vezetője lett később Líbia királya. A tidzsáníja egyre délebbre tolta az iszlám határait Szenegál és Nigéria vidékén, s több tagja erős királyságokat hozott létre Nyugat-Afrikában, ahol a kádiríja renddel (a legelterjedtebb szúfi testvériséggel) együtt máig is fontos társadalmi-politikai tényező. A bektási derviseknek nagy politikai befolyásuk volt az Oszmán Birodalomban, mert szoros kapcsolatokat ápoltak a janicsárokkal. A sattáríja rend Indiától Jáváig terjedt el, míg a csistíja és a szuhravardíja főként az indiai szubkontinensen működik. Az iszlám országok politikai-társadalmi reformmozgalmai gyakorta ellenségesek voltak a szúfizmussal szemben, mivel többnyire visszahúzó erőt, a társadalom szabad fejlődésének gátját látták benne. Így például Törökországban Kemal Atatürk 1925-ben valamennyi dervisrend rendházait bezáratta. A rendek politikai befolyása mindazonáltal ma is érezhető, noha csak a felszín alatt.