Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

szúfizmus

arabul TASZAVVUF, az iszlám misztika hiedelem- és szokásrendszere; sok muszlim hívő ezen az úton, Isten közvetlen, személyes megtapasztalása által próbál rálelni Isten szeretetére és megismerésére. A szúfizmuson belül többféle misztikus út létezik arra, hogy valaki megismerje az emberi és isteni természetet, átélje az isteni szeretet érzését, és elérje az igazi bölcsességet. A szúfik számára a személyes megtapasztalás (dzauk, „belekóstolás”) elengedhetetlen a valódi tudás megszerzéséhez.

Az arab szúfi („misztikus”) elnevezés a szúf („gyapjú”) szóból származik, és föltehetőleg a korai muszlim misztikusok által viselt gyapjúruhára utal. A szúfikat fukará („szegények”, egyes számban: fakír) néven, vagy - perzsa eredetű szóval - dervisekként is emlegetik. Bár régebben a szúfizmus gyökereit a kutatók különböző iszlámon kívüli (ókori európai, sőt indiai) hagyományokban vélték fölfedezni, ma már inkább az a nézet elfogadott, hogy a szúfizmus a mélyen vallásos muszlimok körében, az első Omajjádok (Kr. u. 661-750) világias uralma elleni tiltakozásként alakult ki. Később ez az eszmerendszer természetesen a misztikus teológiával és szertartásokkal összeegyeztethető idegen elemeket is magába olvasztott. Az iszlám miszticizmus fejlődési szakaszai:

1. a korai aszketizmus megjelenése;

2. az isteni szereteten alapuló klasszikus miszticizmus kifejlődése;

3. a szerzetesrendekhez hasonló misztikus testvériségek megjelenése és elterjedése.

A szeretet gondolata - amely által az egyszerű aszketizmus miszticizmussá vált - elsőként egy bászrai nőnél, Rábia al-Adavíjánál (megh. 801) jelenik meg, aki megfogalmazta az Isten iránti szeretet szúfi eszményét: mentes minden érdektől, a Paradicsom utáni vágytól és a Pokol félelmétől.

A miszticizmus iraki iskolájának alapítója, al-Muhászibí (megh. 857) szerint az aszketizmus egyetlen haszna az, hogy megtisztítja a lelket az Istennel való találkozáshoz. A józanságot és bölcsességet hangsúlyozó iraki tanításokat a bagdadi Dzsunajd sejk (megh. 910) tökéletesítette tovább, s őrá hivatkozik e hagyomány valamennyi későbbi alakja. A szúfizmus egyiptomi iskolájának kiemelkedő képviselője, a núbiai származású Dzún-Nún (megh. 859) vezette be a marifa („legmélyebb tudás”) fogalmát, amelyet szembeállított a tanultsággal; himnikus imádságaiban pedig az egész természettel fog össze Isten dicséretére. E Koránon alapuló gondolat később igen népszerűvé vált a perzsa és török költészetben. A misztika iráni iskoláját képviseli Abú Jazíd al-Bisztámí (megh. 874), s általában neki tulajdonítják a faná tanának bevezetését; mondásainak szimbolikája a későbbi misztikus költők szóhasználatára emlékeztet.

A misztikusok a személyes istenélménytől mentes, külsőségekre összpontosító vallásjognak igen kevés értelmét látták, így a saría, vagyis a hagyományos vallásjog rendszerének kiegészítéseként egyre jobban kialakították a maguk útját (taríka, „az út”) és célját (hakíka, „a valóság”). A szúfik legtöbb csoportja mindazonáltal az ortodoxia keretein belül kívánt maradni, s hangsúlyozta, hogy a saría betartása elengedhetetlen feladat; már a kezdetektől fogva megpróbáltak kialakítani egy egymást kölcsönösen kiegészítő ellentétpárokból (pl. „megsemmisülés és visszatérés”, „megrészegülés és kijózanodás”) fölépülő teológiai rendszert, amellyel összhangba hozhatnák vallásosságuk külsődleges és lelki oldalát. A két oldal szembeállítása mindig is jellemző maradt. A XIII. század második és a XIV. század első felében a spekulatív miszticizmus hatására Ibn al-Arabí (megh. 1240) létrehozta a saját rendszerét, amelyben már tökéletesen szétvált a vallásjog és a szúfizmus. Az olyan társadalmakban, ahol a miszticizmusnak komoly iszlám előtti hagyományai voltak (pl. az indiai muszlimok között) még egyértelműbb volt ez a szétválás. Az ortodoxia által elítélt misztikus tanok leghíresebb képviselője al-Huszajn ibn Manszúr al-Halládzs volt, aki hírnevét főként e mondásának köszönhette: „Aná al-Hakk” („Én vagyok az Igazság” - azaz Isten). Al-Halládzsot tanai miatt 922-ben, Bagdadban kivégezték; a későbbi korok misztikusai és költői őt tartották a szenvedő szeretet mintaképének.

Az iszlám misztikusait valí („szent”) néven is emlegetik. Minthogy a szó eredeti jelentése „közelálló” vagy „barát”, a valík „Isten barátai, kiknek nem kell félniük és sohasem szomorúak”. A szentkultusz tulajdonképpen ellentétes az iszlám tanaival, hiszen azok nem ismernek el semmiféle közvetítőt Isten és ember között; az élő és (főleg) a már halott szentek kultusza mégis vonzó volt a nép számára, így sok iszlám előtti szokás a misztika köntösében került át a muszlim néphitbe. A hatalmasabb szúfi vezetőknek sokszor csodatévő képességet is tulajdonítottak.

A szúfizmus kebelén fejlődtek ki a legújabb korig igen nagy befolyással bíró dervisrendek, amelyekben sokszor szabad utat kaptak az érzelmek. Az első és máig legfontosabb rendet, a kádiríját (lásd ott) Abdal-Kádir al-Dzsílání (megh. 1166) alapította, ezt követte a szuhravardíja, majd a XIII. században sok szúfi rend jött létre keleten és nyugaton is; ezzel a szúfizmus tömegekre ható erővé vált. Mindegyik rend kialakította az alapvető szertartások csak rá jellemző változatát. A szúfizmus legfontosabb lelkigyakorlata a dzikr, vagyis Isten nevének és bizonyos Korán-részleteknek a recitálása; a „keringő” dervisek (lásd mavlavíja) táncos szertartásai ezek továbbfejlesztése. Az ún. „üvöltő dervisek” (lásd rifáíja) zajos dzikr alatt az eksztázist elérve gyakran önmagukat is megsebzik, más rendek viszont a néma szertartást (dzikr khafí) részesítik előnyben, amelynek során a hívő magában ismétel bizonyos formulákat, ill. testének bizonyos pontjaira összpontosítva meditál. A szabályok betartása és az isteni jóindulat segítségével a „kereső” egyre inkább lazítani próbálja alantasabb énjének béklyóit, mígnem teljesen megszabadul tőlük, és lelke végre megismerheti az igazi hakíka állapotát, amely felé mindig is törekedett. A szúfi út végső célja a faná, az én megsemmisülése; ez ugyan elsősorban etikai kategória, ám lassan elvezet az emberi én teljes kioltásához.

A szúfizmus nagyon fontos szerepet játszott az iszlám történelmében és kultúrájában. A szúfi irodalom - különösen a misztikus szerelmi költészet - virágzása az arab, perzsa, török és urdu nyelvben egyaránt aranykort jelentett. Már a X. században elengedhetetlennek látszott, hogy az ortodoxia gyanújának eloszlatására a szúfizmus tanait kézikönyvekben foglalják össze; több ilyen mű született arab nyelven Abu Tálib al-Makkí, Szarrádzs és Kalábádzí (X. sz. vége), ill. Kusajrí és Hudzsvírí (XI. sz., az utóbbi perzsául írt) tollából. A klasszikus szúfizmus utolsó nagy írója Abu Hámid al-Ghazálí (megh. 1111) volt, aki Ihjá ulúm ad-dín (A vallástudományok újjáélesztése) c. híres művében a mérsékelt miszticizmus mellett szállt síkra az egyre népszerűbb teozófiai irányzatok ellenében (ezek gyakorlatilag egyenlőségjelet tettek Isten és a világ közé), s ezzel sok millió muszlim gondolkodására gyakorolt igen nagy hatást. Az andalúziai születésű Muhi ad-Dín ibn al-Arabí (megh. 1240) a „létezés egysége”-ként ismert teozófiai rendszer (vahdat al-vudzsúd) megalkotója; eszerint Isten és a teremtett világ ugyanannak a valóságnak két oldalát jelenti). Tanainak irodalmi összefoglalása az Al-Futúhát al-makkíjja (Mekkai kinyilatkoztatások). Egyiptomi kortársa, Ibn al-Fárid (megh. 1235) írta a leggyönyörűbb arab nyelvű misztikus költeményeket, s Farídad-dín Attár (megh. 1220) perzsa költő ugyancsak kiemelkedő alakja a szúfi irodalomnak. A legnagyobb perzsa nyelvű misztikus költő, Dzsalálad-dín ar-Rúmí (megh. 1273) Masznaví c., kb. 26 000 rímpárból álló költeménye a XVI. századi misztikus gondolkodás összefoglalása; a perzsa nyelvű misztikusok szemében a második legfontosabb műnek számít a Korán után.

Az iszlám elsősorban a szúfi hittérítők révén terjedt el Indiában, Közép-Ázsiában, Törökországban és Fekete-Afrikában. A XVII-XVIII. századi Közép-Ázsiában a naksbandíja rendnek volt igen nagy politikai befolyása; Észak-Afrikában (1781-től) a tidzsáníja és (a XIX. sz. elejétől) a szanúszíja részt vett az iszlám terjesztésében és a helyi politikában, sőt az utóbbi harcolt az olaszok ellen, és a rend vezetője lett később Líbia királya. A tidzsáníja egyre délebbre tolta az iszlám határait Szenegál és Nigéria vidékén, s több tagja erős királyságokat hozott létre Nyugat-Afrikában, ahol a kádiríja renddel (a legelterjedtebb szúfi testvériséggel) együtt máig is fontos társadalmi-politikai tényező. A bektási derviseknek nagy politikai befolyásuk volt az Oszmán Birodalomban, mert szoros kapcsolatokat ápoltak a janicsárokkal. A sattáríja rend Indiától Jáváig terjedt el, míg a csistíja és a szuhravardíja főként az indiai szubkontinensen működik. Az iszlám országok politikai-társadalmi reformmozgalmai gyakorta ellenségesek voltak a szúfizmussal szemben, mivel többnyire visszahúzó erőt, a társadalom szabad fejlődésének gátját látták benne. Így például Törökországban Kemal Atatürk 1925-ben valamennyi dervisrend rendházait bezáratta. A rendek politikai befolyása mindazonáltal ma is érezhető, noha csak a felszín alatt.