Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
rifáíja
egykori muszlim misztikus (szúfi) közösség; Nyugaton „üvöltő dervisekként” ismertek. Főleg Egyiptomban, Szíriában, és - a rend 1925-ben történt betiltásáig - Törökországban működtek. A rifáíját a kádiríja dervisrend egyik mellékágaként Ahmad ar-Rifáí (megh. 1187) hozta létre az iraki Bászrában. A kezdetektől fogva hangsúlyos szerepet kapott náluk a szegénység, az önmegtartóztatás és az önsanyargatás. A szúfi rendekre jellemző rituális imádságot (dzikr) a rifáíja sajátságos módon gyakorolja: a tagok egymás kezét megfogva kört képeznek, s a felsőtestüket előre-hátra ingatva jutnak el az eksztázis állapotáig. Ekkor a misztikus valamilyen veszélyes tárgyra - például kardra vagy kígyóra - veti magát. Az ilyen szélsőséges szokások (akárcsak a csodatévő-mágikus eljárások) valószínűleg csak mongol hatásra jelentek meg a XIII. században, Irak mongol megszállása alatt, s az ortodox iszlám mindig szembehelyezkedett az ilyen gyakorlattal.
A rend szíriai ága, a szádíja (vagy dzsibávíja) valamikor a XIV. század folyamán alakult ki Damaszkuszban, alapítója Szád ad-Dín al-Dzsibáví volt. A szádíja szertartásnál az eksztázist heves mozgás segítségével érték el - a dervisek a jobb lábuk sarkán pörögtek körbe-körbe -, s a sejk, vagyis a rend vezetője, lóháton léptetett végig a hasukon fekvő hívek alkotta szőnyegen.
Erődi
Béla
Rufai- vagy üvöltő dervisek
A
12 törzsszerzet (uszszul) közt, melyek még az Oszman ház előtti korbeliek, első
helyen álla Rufai dervisek rendje, s ha a világtól elvonulás és vezeklés az üdvözlésre
legnagyobb érdem, úgy az első helyet joggal megérdemlik, mert e tekintetben minden
renden túl tesznek.
Alapítója e szerzetnek Rufai Szeid Ahmed, született Ghilanban
Persiában, meghalt a Bagdad és Baszszora közti erdőben 578. (1182.) évben. Követői
őt kiváló szentnek tartják; jámbor élete miatt már kortársai előtt is különös
tiszteletben részesült. Hogy mily nagy rangban áll a szentek közt, az saját szavaiból
is kitűnik, midőn mondja; "Az én lábam Allah minden szenteinek nyaka fölött
áll." Föltűnő, hogy egy szent ily fennen nyilatkozik magáról; ennek alapja
azonban egy legendában van letéve, mely következő; Mohammed prófétának leánya,
Fatima álmában egy férfit látott jönni atyja szobájából gyertyával kezében, melynek
világa keletről nyugatra szétsugárzott. Fatima, az ő férje, Ali jelenlétében álmának
megrejtését kérte atyjától, mit az úgy magyarázott, hogy egy szent férfi fog jönni
a világra, kinek megjelenése fény árasztand, mint a gyerta, és feje lesz minden
szenteknek. Ali kikelt az ellen, mert őt tartották a szentek fejének. Erre Mohammed
így szólt: "Aki születni fog, Allah minden szenteinek nyakát fogja tapodni
lábaival, s mindnyájan az ő szavát követendik; akik pedig nem akarják lábait vállukon
hordani, azoknak büntetésül púp fog nőni vállaikra." Ali erre azt felelte,
hogy ő sohasem fogja e szentet vállain hordani. A próféta elhallgatott és csodálatos
módon egy gyermeket teremtett, s kérte Alit, hogy szakasszon a gyermeknek gyümölcsöt
a szoba padlásáról. De a padlás magas levén, Ali nem érte fel a gyümölcsöket,
mire a próféta a gyermeket Ali vállaira helyezte, úgy hogy a gyümölcsöt leszakaszthatta.
"Lám, szólt a próféta, e gyermek itt az a szent, kit én megjövendöltem."
- E gyermek Abdul kadir volt, Rufai unokatestvére, a Kadíri dervisek alapítója;
e legendát azonban többen Rufaira magyarázzák.
E szerzet, melynek tagjait,
az európaiak sajátságos üvöltései miatt üvöltő derviseknek nevezik, minden rendből
összpontosít magában valamit és azon fölül oly sajátsággal bír, mely által mindeniktől
különbözik - ez az önostorozás. Ihletett állapotukban még a tűzzel-vassal is dacol
fanatikus természetük.
Üljünk a füstölgő gőzösre, és látogassuk meg tekkéjöket
(Serhid-khane), mely Szkutariban van, hol vallásos zsertartásaikat minden csütörtökön
nagy számú néző közönség bámulja. Könnyebb állekintés végett öt szakaszra osztjuk
isteni tiszteletüket.
Az első szakot megnyitja a főnök (seikh) iránti hódolattétel.
Négy a legidősebb dervisek közül a főnökhöz közeledik, megölelik egymást és kettenként
jobb és bal felére ülnek, azután a többiek lépnek elő sorban földre szegezve szemeiket,
tiszteletteljesen meghajolnak azon tábla előtt, melyre az alapító neve van írva.
Most arcukra és szakállukra téve kezeiket, térdre állanak a főnök előtt, és kezet
csókolván nagy ünnepélyesen elvonulnak és félkörben letelepednek. Ily helyzetben
eléneklik a Korán első fejezetét, minek befejeztével a főnök a "La illahi
il Allah" igéket mondja, mire a dervisek Allah-val felelnek. Egy negyed óra
múlva felállanak és különféle mozgásokat és hajlongásokat tesznek, mi közben hol
"Ja Allah", hol "Ja hu" igéket mormognak. E fárasztó műtét
alatt némelyek könnyeznek, mások arcáról szalad az izzadság; némelyek csuklanak,
mások kebléből mély sóhajok törnek fel.
A harmadik jelenet az előbbinek egy
kis szünet utáni folytatása, mely az egyik öregebb dervisnek Illahi éneklése alatt
megy végbe. A középen levő dervis példájával a talán lankadókat felbátorítja,
mely vallásos buzgalomban a dervisek egymással versenyeznek.
Negyedik szak.
A dervisek levetik turbánjukat, kört képeznek, karjaikat egymás vállára téve ugrálni
kezdenek, mialatt mind hangosabban kiabálják a szokott igéket, olyannyira, hogy
az iszonyatos kiáltásban elrekedvén, hangjuk vlóban állatok üvöltéséhez hasonlóbb.
Ez így tart, míg őrjöngésükben szájuk habot hány és végképp kimerülve , magánkívüli
állapotban földre esnek. Ezen állapot neve: haleth.
Most egy kis szünet után
veszi kezdetét az utolsó szak, melyet nem minden idegzetű ember bír végignézni.
A főnök körül ugyanis többféle kések és más vágó eszközök vannak elhelyezve, úgy
hogy első látásra azt hiszi az idegen, hogy az inquisítio kínzó termében van.
Ezen eszközök közül nyolc-tíz darab izzóvá tétetvén, a főnök imát mond reájuk,
segítségül hívja Rufai Ahmedet és ezután rálehelve, e kínzó eszközöket kiosztják
azok közt, kik leginkább esengnek utánuk. E rajongók most a tüzes vas eszközöket
szájukba fogva harapják, nyalják, a legnagyobb áhítattal csókolják, és csak akkor
szűnnek meg e vérfagyasztó játékkal, midőn ezen eszközöket szájukban kihűtötték.
Aki nem részesül azon szerencsében, hogy ilyen tűzeszközt kaphasson, az a felfüggesztett
éles handzsárokhoz nyúl és ezekkel sebzi meg mellét, lábát vagy más testrészét.
Föl
lehet tenni, hogy akik így szent áhítatban ártanak maguknak, azok a bajt békén
tűrik, és valóban bámulatos e dervisek stoikus türelme, kiknak a fájdalom növekedtével
örömük is nagyobbodik. Ha valamelyik megtörik e műtét terhe alatt, az társainak
karjaiba dől és békén adja ki utolsó lehelletét. A főnök, befejeztetvén ez utolsó
szak is, körüljárja a termet, megvizsgálja a sínlőket, imát mond, bekeni a sebekt
kenőccsel és gyors gyógyulást igér a szenvedőnek, és mondják e rendben levő dervisek,
hogy a lagmakacsabb baj is kigyógyul 24 óra alatt. Rufai Ahmed csodatevő erővel
bírt, s ezt áthagyományozta minden utána való főnöknek; azért van az, hogy a főnök
az izzó eszközre rélehell, hogy az által sérthetlenné tegye.
E dervisek ezünkbe
juttatják az etrusk papokat, kikről Virgil Aeneiséban tesz említést (II. köt.
28. vers); továbbá a római egyház szerzetesei, a régi időkben, kik szintén használtak
ily kínzó eszközöket, és végül a mi szent asszonyainkat, kik a szent kútnál (Eger
közelében) holdvilágos éjjel éles szegben végződő korbáccsal csapdosva testüket
vezeklettek. A keleti világban, hol minden a vallásból indul ki és a vallásba
tér vissza, az ilyen szent cselekvények, melyek még az éghajlat befolyása által
is nyernek táplálékot - sokkal tágabb alappal bírnak, hogysem hinni lehetne, miszerint
egy könnyen megfognak szűnni, vagy megszüntethetni.
E szerzetbe lépni kívánóknak
le kell mondania a világról és minden hiúságairól és magányba vonulva az isten
dicsőítésével kell foglalkoznia, mit a hasis és mákony bő mértékben élvezése igen
könnyen elősegít.
A növendék (murid) egy juhot vagy bárányt visz a klastromba,
melyet megölvén, husát közösen elköltik, gyapjából a növendék öve (tajbend) készül;
sapkájuk fehér nemezből készíttetik, mely lehet külöünféle alakú, turbanjuk színe
fekete, köpenyük (ridal khirka) lehet bármely színű, de szegélyzete mindig zöld,
mi a próféta idejéből származik. Gabriel arkangyal, ugyanik jó hírt hozván egykor
Mohammednek, ez örömében táncolni kezdett és leveté magáról köpenyét, melyet tanítványai
feldarabolván, beszegték vele saját köpenyüket. E köpeny színe zöld vala.
Kanat-tasi
nevű azon kőnek, melyet övükben viselnek; ez alakra nézve hasonlít a szegény dervisek
által az éhség csillapítása végett övükben hordott kövekhez.
Lásd még! Szemere Bertalan: Utazás Keleten a világosi napok után
