Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Polonyi
Péter
sinológus (Budapest, 1935. június 23. - 2011.
júl. 12.)
„Hetven felé közeledve mindenkinek van min elgondolkodnia. Ilyenkor az ember óhatatlanul nem előre néz, inkább visszafelé tekint. Az első, ami eszembe jut, hogy személyesen ismert felmenőim közül senki sem érte meg ezt a kort. Ingoványos talajon járok hát, nincsenek előttem igazi példák arra, hogy a mi családunkban milyen is hetvenévesnek lenni.
Apám alighanem a harmincnyolcat sem töltötte be. A faji törvények következtében újságírói hivatását nem gyakorolhatta, a második világháborúban fehér karszalagos munkaszolgálatosként szolgált. 1944 végén megszökött, majd a frontvonalon át Budapest felé igyekezett, nyilván engem akart megtalálni, de útközben nyoma veszett. Valószínűleg sohasem fogom megtudni, hogyan halt meg. Szüleim korán elváltak, engem anyám nevelt, aki később egy zsidó kórházi főorvoshoz ment hozzá. Ő maga divatrajzolóként dolgozott, s élete utolsó éveiben a Színművészeti Főiskolán viselettörténetet tanított. Negyvenegy múlt, amikor, néhány hónappal a nagykorúságom előtt, levetette magát annak a Pozsonyi úti védett háznak a belső udvari erkélyéről, amelynek ablakából utoljára látta búcsút intő nevelőapámat. Ő egy németországi haláltáborban végezte. Ma egykori íróasztala mögött ülve írom ezeket a sorokat.
1944–1945 viharos fordulóján hatvanas éveit taposó apai nagyanyám gyakorlatilag éhen halt, hasonló életkorú anyai nagyanyám lakótársaival a gettó egyik pincéjében húzta meg magát, amikor fegyveres nyilasok tartottak „razziát”. „A kalaposra lőjetek!” – mondta az egyik suhanc. A kalapos volt a nagyanyám.
Nagyapáim a hatvanas éveik elején még „ágyban, párnák között” haltak meg. Apai nagyapám (eredetileg alkalmasint szabó lehetett) a Király utcában sógorával együtt szövetkereskedést nyitott, amely egy időben egészen jól ment, de még a gazdasági világválság idején tönkrementek. Én már szegény emberekként emlékszem rájuk. Anyai nagyapám pedig egy belvárosi bank kis fizetésű tisztviselője, alighanem német nyelvű levelezője volt.
Családom a XIX. században elmagyarosodó zsidó kispolgárság iskolapéldája, ahol a kocsmárosokat, szatócsokat és iparosokat követték a kereskedők, tisztviselők, majd értelmiségiek nemzedékei. Az enyéimek akkoriban a fél Dunántúlt belakták, s a monarchiabeli békeidőben egyre többen keresték boldogulásukat Budapesten. Anyai nagyapám németül vezetett naplójában – amelyet én már nehezen értek – beszámol apósának, Stein Lipót nyomdásznak a hetvenedik születésnapjáról, amelyet a Royal Szálló egyik hotelszobájában tartottak 1923. január 6-án. Hát persze, nagyanyám öccse, a család jótevője, aki a legtöbbre vitte, Sándor bácsi igazgatta akkoriban az Erzsébet körúti intézményt. Dédapámnak az idő tájt három fia és négy lánya volt életben, elképzelem az ünnepi jelenetet: családtagjaikkal együtt zsúfolásig megtölthették a sajátos különtermet. A jelenlévők nagyobbik része túlélte a háborút, de a magyar történelem további viharai őket is szétszórták a világban. Mára unokahúgommal ketten maradtunk, és gyerekeinkkel és unokáinkkal is nehezen jönne össze egy hotelszobára való rokon.
1944–45 legkeményebb hónapjaiban anyám rajtam kívül a deportálások elől vidékről Pestre menekült négy mostoha-unokatestvéremről is gondoskodott. Az ötből négyen élünk még, ketten külföldön, ketten Magyarországon (az író Konrád György és én). Kis csoportunk összetartása valamiféle biztonságérzetet adott valamennyiünknek a felborult világban, s már csak azért is hálás vagyok akkori katolikus hitemnek, mert meg voltam győződve róla, ha valakire, hát rám biztosan vigyáznak odafent.
Vallásos hitem a „fényes szelek” időszakában átadta a helyét a politikai hitnek. Azokban a tételekben, amelyekben akkoriban hittem, ma már szintén nem hiszek, de hálás vagyok utóbbi hitemnek is, mert azon keresztül tanultam meg közösségben, országban gondolkozni, és ébredtem rá a társadalmi igazságtalanságokra. Mindegy, hogy ezeket az eszméket az ember hol tanulja meg, a fontos csak az, hogy megtanulja. Ezekben ugyanis ma is hiszek.
Jó iskolába jártam, a Trefortba, de nem számítottam jó tanulónak. Aészettudományos tárgyakhoz és a latin igeragozáshoz egyáltalán nem fűlt a fogam. Az érettségin is éppen csak átcsúsztam, ha nem nyúlnak a hónom alá, nem kerülök be az egyetemre.
Akkoriban átmeneti politikai szélcsend uralkodott, nekem hiányzott előző éveim mozgalmassága, s kaptam az alkalmon, amikor egy évfolyamtársam visszautasította a kínai ösztöndíjra szóló felkérését, én jelentkeztem helyette. Tenni akartam valamit. Ezzel egy életre eljegyeztem magam Kínával.
Ez a vonzalom nem volt mindig teljesen kölcsönös, s talán nem is a vonzalom a legjobb kifejezés erre a viszonyra, hiszen az ember tanulmányainak tárgyát különböző érzelmekkel, sőt érzelmek nélkül is megközelítheti. Mindenesetre nem bántam meg, hogy hét évet töltöttem ott: azóta másként látom a világot, s benne magunkat is.
Hogy pontosan mi is a szakmám, azt magam sem tudom megmondani. 1961-ben végeztem el a Pekingi Egyetemen a kínai nyelv és irodalom szakot. Amikor hazajöttem és személyi igazolványt cseréltem, a rendőrtisztviselő a szakmám után érdeklődött. Mondtam, hogy még nem dolgozom. Erre megkérdezte, hogy mit végeztem, s beírta: kínai nyelv- és irodalomtanár. Bár máig ez áll az igazolványomban, fél évig tanítottam ugyan a miskolci szabadegyetemen modern történelmet, de kínai nyelvet és irodalmat soha sehol. Itthon a diplomám nosztrifikálásához különbözeti vizsgát akartak tétetni velem, de én úgy gondoltam, hogy nekem így is jó, ahogy van, ezért a diplomám máig nincs nosztrifikálva. Amit csinálok, az egyébként valahol a tudományos kutatás és a politikai újságírás között helyezkedik el, leginkább népszerűsítésnek nevezhető.
Dolgoztam a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban és az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében (érdekes hely volt, egykori munkatársai ma valamennyi politikai párton belül és körül megtalálhatóak). A váltás fő oka abban rejlett, hogy rájöttem, engem nem a holt tárgyak, hanem az emberi viszonylatok érdekelnek. Kínában nem a tantárgyaimból tanultam a legtöbbet, hanem abból, amit láttam, átéltem, s amiről akkor azt hittem, hogy csak akadályozza a munkámat. De hogy életemben ez a fordulat bekövetkezhetett, azt elsősorban Szabó L. Istvánnak köszönhetem, aki felfigyelt egy, a Népszabadságnak küldött olvasói levelemre. A hatvanas évek derekától már a kínai politika állt érdeklődésem középpontjában, s ezzel foglalkoztam több mint két évtizeden át. 1990-ben korkedvezményes nyugdíjba mentem, azóta szabadúszó vagyok.
Fordítottam kínai klasszikus és mai irodalmat, írtam könyveket és tanulmányokat a kínai történelemről és a társadalomról, készítettem útikönyveket. A Péchy Blanka által alapított Magyar Lajos-díj első kitüntetettjei közé tartozom, alighanem azért, mert segítettem első férje kínai tárgyú írásainak magyarországi megismertetésében.
Szóval – jóban-rosszban – elröpült hetven év."
http://www.naputonline.hu/naput-kiadvanyok-arhiv/naput_2004/2004_10/066.htm
Polonyi Péter zsidó kispolgári családból származott. Apjának 1944-ben nyoma veszett, miután munkaszolgálatosként megszökött egy nyugat-magyarországi táborból. Nevelőapja, Zádor Gyula ideggyógyász egy németországi haláltáborban pusztult el. A vészkorszakot egy budapesti svájci védett házban élte túl anyjával és néhány unokatestvérével együtt. (Köztük volt Konrád György, a későbbi híres író is.) 1953-ban anyját is elveszítette, öngyilkos lett.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára felvételizett 1953-ban. Egy év múlva, miután egyik évfolyamtársa visszautasította a kínai ösztöndíj lehetőségét, jelentkezett helyette, és így kijutott a Pekingi Egyetemre. Később egy interjúban így fogalmazott: “Egy életre eljegyeztem magam Kínával.” Kínai nyelvet és irodalmat tanult Pekingben, 1961-ben ott szerzett diplomát. Hétévi kínai tartózkodás után tért haza, rövid ideig tanított, majd a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban dolgozott. 1969-től 1989-ig, nyugdíjba vonulásáig a Társadalomtudományi Intézet munkatársa volt a távol-keleti ország szakértőjeként.
A hatvanas évek közepétől a kínai társadalom és politika állt érdeklődése középpontjában, több évtizeden át ez volt kutatásainak fő témája. Kínai forrásmunkákat felhasználva nagyon sok történeti, társadalomtudományi, politikai elemzést készített az országról (Kína története, Mao, Múlt a jövőben: írások Kínáról). 1995 és 1997 között a Távol-Kelet című szakfolyóirat főszerkesztője volt.
Páros életrajzokat is írt, így került egy kötetbe Josip Broz Tito és Mao Ce-tung (2000). Diákévek Pekingben címmel kinti tapasztalatait foglalta össze 1982-ben. Kínáról útirajza jelent meg a Panoráma könyvsorozatban, közreműködésével az 1980-as években útifilm-sorozat is készült a közszolgálati televízióban (Kínai filmkockák, 1986). Sokat fordított, klasszikus és mai kínai irodalmat egyaránt (Vu Csing-ce: Írástudók, Liu O: Öreg Can kóborlásai, Li Csung-csiang: Szerencsevadászok). Az első kínai író, aki Nobel-díjat kapott című tanulmánya a Nagyvilágban jelent meg (2001) Kao Hszing-csienról, a hazájában mellőzött próza- és drámaíróról. Gyökereink címmel 2010-ben jelent meg családtörténeti és önéletrajzi kötete.
1987-ben az elsők között kapta meg a Péchy Blanka által alapított újságíróknak járó Magyar Lajos-díjat. Idős korában súlyos cukorbajban szenvedett, emiatt mindkét lábát amputálták, 76 éves korában, 2011. július 12-én, halt meg Budapesten.
(MTI) – Polonyi Péter 1935. június 23-án született Budapesten, elmagyarosodott zsidó kispolgári családban. Édesapjának, Polonyi György újságírónak 1944-ben nyoma veszett, miután munkaszolgálatosként megszökött egy nyugat-magyarországi táborból. Nevelőapja, Zádor Gyula ideggyógyász egy németországi haláltáborban pusztult el. Édesanyja, Vágó Zsófia jelmeztervező volt, aki a második világháború után, 1953-ban öngyilkos lett. Polonyi Péter már az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult, amikor az egyetemtől kínai ösztöndíjat kapott. Hét évet töltött Pekingben, és – ahogy egy interjúban fogalmazott – attól kezdve másként látta a világot, s benne Magyarországot is. Pekingben 1961-ben diplomázott, majd Budapesten dolgozott először a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban, utána a Társadalomtudományi Intézetben.
Konrád György író, aki Polonyi Péternek nevelőapja révén volt mostoha-unokatestvére, felidézte: szorgalmas, bohókás gyerek volt, de a kínai ösztöndíj után nagyon megkomorodott, óvatos lett, nem bírálta a rendszert, lojálisabb lett. Tisztán látta a kínai helyzetet, de mindemellett fontosnak tartotta a jó kapcsolatokat a hatalmas ázsiai országgal. “Alapos, lelkiismeretes munkás volt, nagyon sok politikai elemzést írt Kínáról” – tette hozzá Konrád György.
Kínai tanulmányairól Diákévek Pekingben címmel írt könyvet Polonyi Péter. Készített útirajzot a Panoráma útikönyvsorozatban. Benda László külpolitikai újságíró, aki jól ismerte a Kína-szakértőt, elmondta, hogy a sinológus közreműködésével a 80-as években kínai útifilmsorozat is készült a közszolgálati televízióban, az operatőr Ráday Mihály volt.
Benda László kiemelte: Polonyi Péter precíz, alapos ember volt, sok történetet írt Kínáról. Tudományos igénnyel készült elemzéseihez kínai forrásmunkákat használt. Születtek tollából páros életrajzok, így került egy kötetbe Josip Broz Tito és Mao Ce-tung. Sokat fordított, klasszikus és mai kínai irodalmat egyaránt. Nevéhez fűződik Az első kínai író, aki Nobel-díjat kapott című írás is Kao Szhing-csianról, (Gao Xing-jian), aki 2000-ben kapta meg a legmagasabb irodalmi kitüntetést. Gyökereink címmel tavaly jelent meg önéletrajzi kötete.
Válogatott bibliográfia
Polonyi Péter: A nagy kormányos: Mao Ce-tung
Polonyi Péter: Az első kínai író, aki Nobel-díjat kapott
Polonyi Péter: XVII. századi kínai festészetesztétikai munka + SI TAO: Feljegyzések a festészetről tett kijelentéseimből (Polonyi Péter fordítása)
Művészettörténeti Értesítő, 1967 / 2. sz. 81-93. oldal + 77-80. oldal[LIU E, 劉鶚] LIU O: Öreg Can kóborlásai, Ford. és az utószót írta Polonyi Péter, A versbetéteket ford. Csongor Barnabás, Kiss Zsuzsa, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1985, (《老殘游記》劉鶚 著)
Polonyi Péter: Kína története, Budapest, Kozmosz könyvek, 1988, ua.: 2. átdolg., bőv. kiad., Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 1994, Maecenas történelem könyvek
Polonyi Péter: Gondolatok a magyarországi kínai kolóniáról
Yue Jianyong: Békés felemelkedés - realitás vagy vágyálom? (Polonyi Péter ford.)
[WU Jingzi, 吳敬梓] VU Csing-ce: Írástudók [Rulin waishi], Kínai eredetiből ford. s az utószót írta Polonyi Péter, A szöveget a kínai eredetivel egybevetette s a jegyzeteket írta Ecsedy Ildikó, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1966, 723 o.
(《儒林外史》吳敬梓 著),https://mandadb.hu/dokumentum/664374/rstudk.pdf
https://mandadb.hu/dokumentum/664376/rstudk_2.pdf[GU Hua, 古华] KU Hua: Hibiszkuszháza, Ford. és az utószót írta Polonyi Péter, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1987, (《芙蓉镇》古华 著),
[MO Ying-feng, 莫应丰] MO Jing-feng: Túl szép a menyasszony, Ford. Polonyi Péter, Budapest, Kossuth Kiadó, 1987, Nők Magazinja Kiskönyvtára, (《难与人言的故事》莫应丰 著),
[WANG Meng, 王蒙] VANG Meng: A csirizgyár igazgatója, Elbeszélések, Ford. Polonyi Péter, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1985, Modern könyvtár,
(《悠悠寸草心》、《最宝贵的》 、《蝴蝶》、《说客盈门》、《春之声》 王蒙 著),MAGYAR Lajos: A kínai mezőgazdaság hagyományos szerkezete, Ford. Polonyi Péter, Sajtó alá rend. és a mutatókat készítette Ferenczy Mária, Budapest, Kossuth Kiadó, 1981, (Экономика сельского хозяйства в Китая),
POLONYI Péter: Diák voltam Pekingben, Budapest, Gondolat Kiadó, 1982, Világjárók 150.
ZHANG XIANLIANG (Csang Hszien-liang) / Öreg Xing és a kutyája,
Polonyi Péter fordítása
In: Huszadik századi kínai novellák, Noran kiadó, Bp., 2008. 217-247. old.
