Polonyi Péter: A nagy kormányos Mao Ce-tung

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Polonyi Péter
A NAGY KORMÁNYOS: MAO CE-TUNG
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://www.rubicon.hu/assign.php3?ID=1994070703

Idézetek Mao Ce-tung elnöktől (Vörös Könyvecske)
Mao Ce-tung versei
Életút
Jonathan D. Spence: Mao Ce-tung

A szocialista országok egykor nagynevű politikai vezetői sorra tűntek el a történelem süllyesztőjében. Minél nagyobb kultusz alakult ki körülöttük életükben, annál nagyobb volt a bukásuk haláluk után. Mao Ce-tungot, a nagy távol-keleti birodalom vezetőjét olyan vallásos kultusz övezte, hogy e séma alapján az ő bukásának nagyságrendekkel kellett volna meghaladnia társaiét, mégsem így történt. Hazájában a tévedhetetlensége körül csapott csinnadratta ugyan már elcsitult, századik születésnapját mégis Kína kiemelkedő alakjának kijáró tisztelettel ünnepelték meg az elmúlt év decemberében. Súlyos hibái és bűnei ellenére Mao a 20. századi kínai történelem meghatározó személyisége maradt.

Mao 1920-ban ismerkedett meg a marxizmussal. Második pekingi tartózkodása során egy elhanyagolt lámaista kolostorban lakott, s ennek oltáránál olvasta a Kommunista Kiáltványt. Ettől kezdve haláláig marxistának, kommunistának vallotta magát. Hogy ezen pontosan mit értett, külön tanulmányt érdemelne, mindenesetre a hagyományos kínai konfuciánus államérdek evilágisága, szociális érzékenysége és – hierarchizáltsága ellenére is – erős gazdasági nivellálási tendenciái mind megkönnyítették számára ezen új eszmevilág elfogadását, melynek harcossága, lázadó szelleme szintén közel állt hozzá. Született forradalmárnak tekintette magát: azzal tréfálkozott, hogy a forradalmárok ott teremnek, ahol szeretik az erős paprikát, s ő szerette.
Mao sohasem tartozott a moszkovita kommunista politikusok közé, nem valamiféle moszkvai helytartóként működött hazájában. Honi érdekeket képviselt, amikor a nemzetközi kommunista mozgalom más osztagainál az ilyesmi még elképzelhetetlen volt. Mao, miként a kínai kommunista mozgalom, a kínai nemzet előtt álló modernizálási feladatok megoldását tűzte célul maga elé.
Kínában a kommunista mozgalom nem a munkásmozgalom bázisán jött létre, hanem radikalizálódó kispolgári értelmiségiek hívták életre, kihasználva az erősödő nemzeti mozgalmat. Bár Mao még diákéveiben próbálkozott – sikertelenül – felvilágosító munkásoktatás szervezésével, csak a marxizmus megismerése után jutott arra a gondolatra, hogy kapcsolatba kell lépnie a munkássággal, mert ez az osztály a bázisa annak a pártnak, amelynek eszméit magáévá tette. Legendaszerű történet, hogy mivel nem tudta, hol talál munkásokat, elindult a csangsai állomásról a vasútvonal mentén, ahol egy őrbódéban rábukkant az első munkásra, akit nyomban be is szervezett.
1921 nyarán a Kínai Kommunista Párt sanghaji alakuló kongresszusán másodmagával ő képviselte a hunani csoportot. Az a tény, hogy ott állt a párt bölcsőjénél, személyi kultuszának időszakában különös jelentőségre tett szert: ő lett a “nagy kormányos", aki már a kezdet kezdetétől rajta tartja kezét a kormányrúdon. Valójában sem ennek a pártnak, sem az alakuló kongresszusnak, sem Mao részvételének nem volt különösebb jelentősége. Az alig félszáz főt számláló párt mindössze néhány csoportból állt, s az alapításáról szóló döntés nem sokkal korábban született meg. A kongresszus a párt formálódási szakaszában nem játszott kiemelkedő szerepet, Csen Tu-hsziu és Li Ta-csao, a párt két vezéralakja meg sem jelent. A 20-as években még elég gyakori pártkongresszusokon Mao hol részt vett, hol nem, hol a párt vezetői közé tartozott, hol nem, azt tehát semmiképpen nem állíthatjuk, hogy folyamatosan a KKP vezérkarához tartozott volna. Ám az sem igaz – mint külföldi bírálói állították –, hogy ebben az időszakban Mao a kínai kommunista mozgalom jelentéktelen figurája lett volna. Többnyire a döntési centrum közelében állt, jól informált volt, s a párt valamennyi rétegével kapcsolatba került. Mindez jelentősen szélesítette látókörét és olyan pártpolitikussá tette, akit a párt legkülönbözőbb körei ismertek, bíztak benne. Ez pedig jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a 30-as évek végén első számú vezetővé váljon.
Ennek az időszaknak az első felében a nemzeti gondolat gyakorolta a legnagyobb hatást Maóra. Számára egyáltalán nem tűnhettek idegennek a hunani csoport Franciaországba került másik vezéralakjának, Caj Ho-szennek Kínába küldött sorai: “Szerintem Kína teljes egészében proletárország (a nagyburzsoázia létszáma elenyésző, a proletariátus döntő többségben van, s a félproletárok – a középosztály tagjai – követik), Kína burzsoáziája az öt nagyhatalom burzsoáziája (hazánk elenyészően kis létszámú katonai és pénzügyi oligarchiája és burzsoáziája a csatlósa), tehát a kínai osztályharc nemzetközi osztályharc." Ezt akár Szun Jat-szen is mondhatta volna, sőt mondott is ehhez hasonlót, hiszen antiimperialista szövetséget akart kialakítani a Szovjetunióval, s a marxizmusból Kínára csupán az osztályharc elméletét tartotta alkalmazhatatlannak.
Moszkva hamarosan rá is jött, kár volt erőltetnie a kommunista párt megalakítását, hiszen Kínában az eszményi partner Szun Jat-szen lenne, aki az ország déli részén rendre ellenkormányokat alakít, s ha sikerülne az egész országot a hatalma alá vonnia, hatalmas szövetségessé válhatna. Segítettek hát Szunnak a Kuomintang átszervezésében, kormányzatának és hadseregének megerősítésében, s az eleinte vonakodó kommunistákat rábeszélték a Kuomintanggal való együttműködésre, sőt a Kuomintang pártba történő személyes belépésre.
Mao Ce-tung számára ez a gondolat teljesen elfogadható volt: vitathatatlanul a Kuomintang képviselte a nagyobb erőt, s hadserege lehetőséget kínált az ország egyesítésére. Úgy tűnt, az antiimperializmus bázisán megvalósítható a nemzet egysége, ehhez pedig a kommunisták és a Kuomintang összefogásán keresztül vezet az út. 1924-ben Maót a Kuomintangot átszervező I. kongresszuson a Végrehajtó Bizottság póttagjává választották, s ezután – bár ez máig nem köztudott – éveken át dolgozott a Kuomintang apparátusában, gyakran a vezetők közvetlen környezetében.
Saját élettapasztalata és a Kommunista Internacionálé direktívái egyaránt felhívhatták a figyelmét a parasztság problémáira, ám először a Kuomintangtól kapott megbízatást a parasztmozgalom vezetőinek képzésére. Figyelme a parasztkérdés felé fordult, s mind jobban megerősödött az a meggyőződése, hogy Kína legforradalmibb erejét a szegényparasztság képviseli. 1926 januárjában a Kuomintang II. kongresszusán elfogadták az általa előterjesztett határozatot, mely kimondta: “A Kuomintang súlypontját a kizsákmányolt parasztok hatalmas tömege képezi. A propagandaosztálynak szüntelenül fel kell hívnia erre a párttagok figyelmét, s arra kell irányítania őket, hogy mind nagyobb mértékben támaszkodjanak erre a súlypontra." Áttérése a nemzeti gondolatról az osztályszemléletre azonban egyelőre nem jelentett drámai fordulatot.
Szun Jat-szen halála után Csang Kaj-sek került a Kuomintang élére. Az elődjénél tradicionálisabb, konzervatívabb gondolkodású katonapolitikus meg akart szabadulni baloldali szövetségeseitől. Az 1927. áprilisi fordulat után a Kuomintang kettészakadt, Vuhanban maradt szárnya egy ideig még együttműködött a kommunista párttal. Mao komor hangulatban ingázott szülőföldje és Vuhan között. Egyrészt a Kuomintanggal való együttműködést a végsőkig erőltető, s ezért nem sokkal később leváltott pártfőtitkárhoz, Csen Tu-hsziuhoz hasonlóan ő is megpróbálta minél későbbre kitolni a szakítást. Másrészt látta, hogy a forradalmasodó parasztság révén a baloldal fegyveres támogatáshoz juthatna, ám ehhez Moszkva akkor még nem biztosított zöld utat. Mao először ébredhetett igazán tudatára a kínai kommunista mozgalom kiszolgáltatottságára Moszkvának. A keserű szájízt csak erősíthette, hogy a kudarcot vallott szovjet tanácsadók már csomagoltak. Nyilván arra gondolt: mi viszont itt maradunk. Pedig akkor még nem is sejthette, hogy hány családtagjának, hány barátjának az életébe kerül majd ez.
1927 nyarán Hunanban, ahol mintegy harmincezer baloldalit mészároltak le, Mao Ce-tung még próbálta menteni a menthetőt, s csak akkor menekült Vuhanba, amikor ellene is letartóztatási parancsot adtak ki. Amikor a Moszkvával tárgyaló Csen Tu-hsziu Szecsuanba akarta küldeni az ottani egységfront összefoldozgatására, már megtagadta a kérés teljesítését. A fegyveres válasz késlekedéséért Moszkva embereit tette felelőssé. A Kommunista Internacionálé két összekötőjét, az orosz Borogyint és az indiai Royt később “jobboldalisággal" vádolta, amiért a legvégsőkig ragaszkodtak a Kuomintanggal való együttműködéshez, a feltehető “főbűnös", Sztálin megnevezésétől azonban – érthető módon – tartózkodott.
Mao – sokakhoz hasonlóan – nagy örömmel fogadta, amikor a pártvezetés a fegyveres harc mellett döntött. Úgy vélték, a forradalom még megmenthető, ha a radikális szárny veszi kezébe az irányítást az áruló Kuomintang és a hozzá kötődő elpuhult kommunisták helyett. 1927. augusztus elsején Nancsangban felkelést szerveztek a Kuomintang-hadseregben harcoló kommunista beállítottságú tisztek, akiket a szovjet segítséggel működő katonai akadémián képeztek ki. Kantonba, a forradalom kiindulópontjára visszavonulva kívántak új hadjáratot indítani az ország felszabadításáért, s parasztfelkeléseket szerveztek, amelyeknek a fontosabb városokat kellett volna bevenniük. A forradalom továbbvitelére, új szakaszba emelésére gondoltak, valójában az 1925–27 között zajlott forradalom utóvédharcait vívták, és seregeik rendre vereséget szenvedtek. Nem volt kivétel ez alól a Mao vezette hunani “őszi termés" felkelés sem. Az elbukott felkelések mégis egy új korszak nyitányát jelentették: a szétvert csapatok ugyanis az ország falusi körzeteiben újjászerveződtek, fegyveres bázisterületeket, egy új hatalom csíráit hozták létre. A kínai forradalom új korszakába lépett: a tanácshatalomért vívott küzdelem évtizedébe.
Mao mintegy ezer fegyveresével a Csinkangsan-hegységbe vonult vissza. Nem hiába volt kedvenc regénye a betyárokról szóló Vízparti történet, az itt tanyázó hegyi rablókkal is nyugodt lélekkel fogott össze. Szerencséjére 1928 áprilisában ideérkezett a nancsangi felkelők szétvert seregének jórészt katonatisztekből álló maradványa a tapasztalt katona, Csu Te vezetésével. A két csoport egyesült, Mao politikai, Csu Te pedig katonai vezetőjük lett. Fokozatosan áttelepültek a biztonságosabb Csianghszi tartományba, ahol kialakult a központi bázisterület, amely a 30-as évek első felében állam volt az államban. 1930-ban a sanghaji pártvezetés Li Li-szan kalandor irányvonalának befolyása alá került, és a városok elleni támadásokat erőltette. Az újabb kudarcok egyre inkább meggyőzték Maót arról, hogy nem ez az eredményes partizánháború módszere.
A nemzeti egység ködképe szertefoszlott. Kemény harc folyt a lázadó parasztok, illetve a vagyonukat féltő földesurak és a tehetős rétegek között. A kommunisták az előbbieket, a tartományi haderők és a Kuomintang csapatai pedig az utóbbiakat támogatták. A hatalmon lévők vadállati kegyetlenséggel számoltak le a felkelőkkel. Mao húgát, aki összekötőként tevékenykedett, elfogták és kivégezték, otthon maradt feleségét 1930-ban Csangsában szintén elfogták, felnégyelték, s holttestét kitűzték a városkapura, szüleinek sírját feldúlták. A fegyveres összetűzések kezdetén Mao is fogságba esett, de nem ismerték fel, s üggyel-bajjal sikerült megszöknie. Ám még ebben a különleges helyzetben is megcsillant a lehetősége annak, hogy a fegyveres bázisterületek fennmaradhatnak, s ha nem is egyik napról a másikra, de hosszabb történelmi időszakban megvalósítható a jelszó: “a falvak bekerítik a városokat".
Később, a 60-as években Lin Piao ezt a célkitűzést helytől és időtől függetlenül az osztályharc általános szabályává próbálta emelni, sőt tovább általánosítva azt hirdette, hogy “a világfalu bekeríti a világvárost", vagyis a harmadik világ a fejlett tőkés országokat. Mao azonban józanabbul elemezte azokat az egyedi, sajátos feltételeket, amelyek között ez a jelenség létrejöhetett. “Az, hogy valamely országban huzamos időn át álljon fenn a vörös hatalom egy vagy néhány kis körzete, amelyeket minden oldalról olyan terület vesz körül, ahol fehér hatalom uralkodik, egyedülálló jelenség a világtörténelemben" – állapította meg 1928-ban. Bár 1930-ban ezt a helyzetet még tartósnak ítélte, arra is rámutatott, hogy ha “nem alakul ki forradalmi helyzet az egész országban... akkor a kis vörös körzetek huzamos fennállása lehetetlenné válik". A gyakorlatban végül is az utóbbi jóslat igazolódott be. Ám a kis vörös körzetek egyelőre fennálltak, s a forradalom résztvevői lassan hozzászoktak ehhez az exlex helyzethez.
Az egyre veszélyeztetettebb helyzetben lévő sanghaji pártközpontot 1933 elején a központi bázisterületre telepítették át, ami természetesen a helyi vezetés súlyát csökkentette. A Moszkvában kiképzett “28 bolsevik" doktriner felfogása és fiatalságából is eredő tapasztalatlansága sok veszélyt rejtett magában. A 30-as évek kínai párttörténetét a moszkovita vezérkar és Mao elhúzódó csatája jellemezte, amely az első időszakban Mao háttérbe szorulását eredményezte. Közben Csang Kaj-sek egyik büntető hadjáratát a másik után indította a központi bázisterület ellen, ám ezeket a támadásokat éveken át sorra visszaverték. 1933 októberében azonban már egymilliós hadsereg indult a kommunista hatalom felszámolására, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ekkora túlerővel nem vehetik fel a harcot.
A központi bázisterület 1934 októberében megkezdett kiürítését formálisan a sereg vezetője, Csu Te és politikai biztosa, Csou En-laj irányították, ám a stratégia kidolgozásában Csin Pang-hszien (Po Ku), a párt akkori főtitkára és Otto Braun, a Kommunista Internacionálé katonai szakértője vállalt döntő szerepet. Megfelelő katonai tapasztalatokkal azonban egyikük sem rendelkezett, különösen nem a kínai partizánháború körülményei között. A Hosszú Menetelésként ismertté vált visszavonulás súlyos veszteségekkel kezdődött, s Mao – aki lényegében véve az egész 1934-es évet egyfajta házi őrizetben töltötte – igyekezett ezt felhasználni elveszett hatalmának visszaszerzésére. 1935 elején Cunjiban értekezletet hívott össze, amelyen a résztvevők megsemmisítő bírálatnak vetették alá Csin és Braun addigi tevékenységét, s elfogadták Mao javaslatát a partizán-hadviselés módszereihez történő visszatérésről. Jóllehet a Hosszú Menetelés időszakában megszakadt a távíró-összeköttetés Moszkvával, Mao tisztában volt vele, hogy bizalmatlanok lennének vele szemben, ezért nem törekedett a pártvezetői tisztség formális megszerzésére. Erre a posztra egy moszkovitát ültettek, Csang Ven-tient (Lo Fút), akire Maónak jelentős befolyása volt, a kínai párttörténetírás mégis a cunji konferenciától datálja Mao Ce-tung vezető szerepét a kommunista pártban. Csou En-laj még Cunjiban is Mao ellen foglalt állást, s csak a fordulatot követően állt át a politikus feltétel nélküli követőinek táborába – legalábbis nyíltan soha többé nem fordult ellene.
A rendkívüli nehézségekkel járó Hosszú Menetelés egy teljes éven át tartott. A fél országon kellett átvágniuk magukat, számtalan hegyen és folyón keltek át, miközben az állig felfegyverzett ellenség szüntelenül rajtuk ütött, s a Vörös Hadsereg zömét fel is morzsolta a hadjárat során. A gyengéket és betegeket egy kisebb bázisterületen hagyták, a gyerekeket pedig falusi családoknál helyezték el.
Abban mindenki egyetértett, hogy a szorongatott helyzetből az egyetlen kiutat egy olyan táborhely jelentené, ahol a megfáradt sereg biztonságban kipihenheti magát, s felkészülhet a japán agresszió elleni küzdelemre. Az, hogy a Hosszú Menetelés okai között mekkora szerepet játszott a menekülés és mekkorát a tudatos áthelyezési törekvés, nehezen határozható meg. Az 1935 augusztusában Szecsuanban állomásozó sereg számára a leglogikusabbnak az tűnt, ha a nem túl távoli Észak-Senhsziben megmaradt vörös bázisterületre vonul, amely a japánok által leginkább fenyegetett észak-kínai körzetek közelében feküdt. Ám a Vörös Hadsereg vezetésében nézeteltérés alakult ki: Észak-Senhszibe csak a Mao által vezetett szárny indult el, melynek létszáma kisebb volt – bár hozzá csatlakoztak a fontosabb politikai és katonai vezetők –, a sereg nagyobbik része Csang Kuo-tao vezetésével egy ideig Szecsuanban maradt, majd a közép-ázsiai szovjet határ irányába indult. Maóék októberben épségben érkeztek Észak-Senhszibe, ahol egyesültek a helyi vörös egységekkel. Csang nem tudta tervét megvalósítani, hadoszlopa többször is ellenséges erőkbe ütközött, s a sereg maradványai csak újabb egy év múlva jutottak Észak-Senhszibe, ahol már egyértelműen Mao volt az úr. A történtek Csang Kuo-tao tekintélyét alaposan kikezdték, így Mao újabb vetélytársat ütött ki a nyeregből. Csang levonta a konzekvenciát: a Kuomintang fennhatósága alatt álló területre átszökve véglegesen dezertált a forradalom táborából.
Maóék Észak-Senhsziben ismerték meg a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusának antifasiszta népfrontpolitikát hirdető határozatait. Bár a tanácshatalom jelszavának a népköztársaságéval történő felcserélése elég nagy változásnak számított, a helyzet módosulását érzékelő és megértő kínai kommunisták számára elfogadhatónak bizonyult. Csupán azt nem tartották elképzelhetőnek, hogy Csang Kaj-sekkel alakítsanak népfrontot, hiszen bajtársaik vére még jóformán meg sem száradt a kezén.
Csangnak azonban nem is állt szándékában a vörösökkel szövetkezni. Táborában viszont egyre többen gondolták: jó lenne befejezni a polgárháborút, hogy végre összefogjanak a nemzet létét fenyegető japánok ellen. Azok az egységek, amelyeknek a kommunisták megsemmisítése lett volna a feladatuk, egyre inkább fraternizálni kezdtek velük. 1936 decemberében Csang Kaj-sek Hszianba utazott, hogy ráncba szedje katonát. Ám elszámította magát: Jang Hu-cseng és Csang Hszüe-liang tábornokok nem engedelmeskedtek, sőt foglyul ejtették, s felhívást adtak ki a polgárháború beszüntetésére. Észak-Senhsziben óriási volt az öröm, úgy gondolták, most végre bíróság elé állíthatják és ki is végeztethetik Csang Kaj-seket. Moszkva azonban úgy ítélte meg, hogy Csang Kaj-sek nélkül a Kuomintang-Kína szétesne, s a kommunisták nem tudnák egyesíteni az országot a japán fenyegetés ellen. Ezért arra utasították Maót, hogy kíméljék meg Csang életét, viszont használják fel a történteket az egységfront kikényszerítésére. Csou En-laj, aki a bíróság munkájában vett volna részt, végül közvetíteni utazott Hszianba.
Ha nem is a hsziani incidens közvetlen következményeként – azért a Kuomintangnak is vigyáznia kellett az imázsára –, de hamarosan létrejött az egységfont. A történelem Moszkvát igazolta. Csang – ha ingadozásokkal is – a háború egész időszakában kitartott mellette, s nem kapitulált a japánok előtt. Az egységfront révén a kommunista fegyveres erők – bár más néven – fennmaradhattak, és a japánok hátában létrehozott felszabadított körzeteik lehetővé tették, hogy a második világháborút követően eséllyel szállhassanak szembe a Kuomintanggal, s győztesen kerülhessenek ki a hatalomért vívott harcból.
Mivel Mao kezdetben ódzkodott a Csang Kaj-sekkel való együttműködéstől, a Kommunista Internacionálé hamarosan hazaküldte Vang Minget (Csen Sao-jűt), hogy rajta tartsa a szemét a fejleményeken. Vang Ming éberen figyelt, nehogy a hiba megismétlődhessék, s így óhatatlanul túljátszotta a szerepét: olyan körülmények között is a Kuomintangnak való alárendelődést hangsúlyozta, amikor a kommunisták megőrizhették volna szabad mozgásterüket. Mao Ce-tung természetesen azonnal kihasználta a lehetőséget, hogy az ügyet némileg túldimenzionálva a párt nyilvánossága elé vigye s lejárassa a moszkvai küldöttet. Kiváló alkalom kínálkozott, hogy a “balos" moszkovitákat ezúttal “jobbos" hibákban lehessen elmarasztalni. Vang Minget rövidesen sikerült is partvonalon túlra küldenie, s a “28 bolsevik" többé nem nagyon rúghatott labdába.
A Szovjetunió ellen indított német agresszió miatt Moszkva Kínára irányuló figyelme csökkent, a Kommunista Internacionálé feloszlatásával pedig a Kínai Kommunista Párt formálisan is önálló lett. Mao leplezetlen örömmel fogadta a nemzetközi helyzet ilyen alakulását, mivel így szinte szabad kezet kapott arra, hogy pártját a saját képére formálja. Megindult a káderek kínai elvek szerinti kiképzése, Mao tapasztalatainak integrálása az oktatásba, aminek következtében nem csak a hatalomátvételhez szükséges katonai erő formálódott ki a világháború éveiben, hanem az a káderállomány is, amely a győzelem után képes volt átvenni e hatalmas ország irányítását. Az a vélemény – amelyet ebben az időszakban Mao állítólag hangoztatott –, hogy ha a Szovjetunió vereséget szenved, az ő irányítása alatt álló terület válhat a világforradalom központjává, túlzott önbizalomról tanúskodott, hiszen erői bizony gyengécskék voltak még. (De lám, a kínai szocializmus képes volt túlélni a szovjetet, ám ez már egy másik történet.)
Mao Ce-tung a japán agresszió megindulását követően jól mérte fel a helyzet várható alakulását, amikor elhúzódó háborúra számított. A Vörös Hadsereg befészkelte magát az ellenség hátországába, lépésről lépésre bővítve az ellenőrzése alatt álló területeket, de semmit sem kockáztatott, láthatóan a háború utáni időszakra készült, amikor majd az ország feletti uralomért mérheti össze erejét a szövetséges-vetélytárssal. Hasonló politikát folytatott a Kuomintang is. Mao és Csang egyaránt a szövetségesével szerette volna megveretni a japánokat.
A háború záró szakaszában Mao és az amerikaiak kezdtek érdeklődést mutatni egymás iránt. Mao úgy ítélte meg, hogy a Szovjetunió jelentősen meggyengülve fog kikerülni a háborúból, s a távol-keleti térségben az Egyesült Államoké lesz a döntő szó, az amerikaiak pedig megelégelték, hogy a korrupt Kuomintang-rendszer feneketlen hordóként nyeli el a fegyvert és a pénzt, az amerikai csapatok mégsem kapnak tőlük komolyabb támogatást. Többen felvetették, hogy sokkal jobban járnának, ha a segélyt Jenannak, a kommunisták központjának adnák, mivel a puritán, jól szervezett vörös erők hatékonyabban tudnák azt felhasználni.
Maónak jó sajtója volt Amerikában, amihez Edgar Snow 30-as években írott könyve is hozzájárult. Roosevelt, aki olvasta a könyvet és a szerzővel személyesen is találkozott, egy levelében “úgynevezett kommunistáknak" nevezte Maóékat. A második világháború éveiben Kínába küldött alelnöke, Wallace is arról próbálta meggyőzni Csang Kaj-seket, hogy Maóék nem kommunisták, csupán “agrárdemokraták". Persze éppúgy nem járt eredménnyel, mint azok a moszkvai küldöttek, akik Csang Kaj-sek demokrácia iránti elkötelezettségéről beszéltek Maónak. Csang és Mao jól ismerték egymást, s mindketten biztosak voltak abban, hogy a másik teljhatalomra tör.
Mégsem csupán taktika volt az, amit ebben az időszakban a Kínai Kommunista Párt és Mao a demokráciáról mondtak. Egy valóban demokratikus többpártrendszer – a gyengébbik fél számára – előrelépést jelentett volna, ezért objektív helyzetük azt követelte, hogy oldják a Kuomintang egypárti diktatúrájának szorítását, s ebben az értelemben az ország polgári, demokratikus erőinek természetes szövetségesei lehettek. 1945 tavaszán a Kínai Kommunista Párt Jenanban tartott VII. kongresszusán elfogadták a “koalíciós kormányról" szóló programot, amely többpárti demokrácián és a nemzeti burzsoázia érdekeinek tiszteletben tartásán alapuló fejlődést irányzott elő. Ez a program azonban sohasem valósulhatott meg, mivel a háború után mindkét fél igyekezett minél nagyobb felvonulási területhez jutni – ekkorra már az amerikaiak is a Kuomintang mellett sorakoztak fel –, s a koalíciós próbálkozások kudarcot vallottak. Elkerülhetetlen volt a polgárháború, mely 1949-ben a kommunista erők győzelmével zárult.
Kínában nem külföldi fegyverek segítségével, hanem önerejéből győzedelmeskedett a kommunista párt, amikor a korrupt, antidemokratikus, még saját agrárprogramjának végrehajtására is képtelen Kuomintang-rendszer egyszerűen csődbe jutott és megbukott. Sajátos helyzet alakult ki: a demokráciák szövetségese antidemokratizmusa miatt megbukott, s a demokrácia megmentését a totalitarianizmus szövetségesétől várták. Az új rendszer földreformot hajtott végre, megszüntette az inflációt, stabilizálta a gazdaságot, s még a Szovjetunióval fenntartott viszonyában is inkább megfelelt a kínai értelmiség nemzeti önbecsülésének.
Maónak, ha voltak is nézeteltérései Moszkvával, ezek sokáig taktikai kérdésekre korlátozódtak: milyen mértékű legyen az együttműködés a Kuomintanggal a második világháború idején, azt követően pedig van-e esély arra, hogy a kommunista erők világégés veszélye nélkül megszerezzék a hatalmat Kínában. A történelem mindkét kérdésben az ő álláspontjának helyességét igazolta. Mao számára nagy elégtételt jelentett, hogy első moszkvai látogatása idején ezt Sztálin is beismerte. (Mao mindössze kétszer fordult meg Moszkvában, ezenkívül hosszú élete során nem járt külföldön. Töredékes angol nyelvismeretén kívül semmilyen idegen nyelven nem beszélt.) Az a sajátos kínai hadikommunizmus, amelynek körülményei között az állam, a hadsereg és a párt káderei a forradalom végső győzelméig húzódó két évtizeden át éltek, valamiféle ballasztjává is vált Maónak. Sikeressége miatt ugyanis saját rendszerét az “elfajult" szovjetnél haladóbbnak érezte, és ez meggátolta abban, hogy az ország modernizációját következetesen képviselje.
A KKP azon ritka kommunista pártok közé tartozott, amelyek elítélték a sztálini “tisztogatások" módszerét. Itt a politikai ellenfelek – Vang Ming is – életben maradtak, a párt éléről történt leváltásukat követően olykor nem is jelentéktelen tisztségeket töltöttek be. Már a hatalom megszerzése előtt különböző pártfórumok tárgyalták, hogyan lehet elkerülni a Szovjetunióban tapasztalható torzulásokat. Megtiltották, hogy élő vezetőkről városokat nevezzenek el vagy születésnapjukat nyilvánosan megünnepeljék. A vezetők – így Mao Ce-tung is – aláírásukkal erősítették meg, hogy haláluk után hamvasztásos temetésben akarnak részesülni. Felkészültek tehát arra, hogy a személyi kultusz kialakulásának elejét vegyék. Csak azzal nem számoltak, hogy ez nem határozatok kérdése, a személyi kultuszt a rendszer, a hatalmi struktúra teremti. Mao Ce-tung példátlan kultuszának éppen az lett az egyik fő oka, hogy ellensúlyozására nem alakulhatott ki a forradalom többi vezetőjének kultusza. Azokét ugyanis tiltotta a határozat, az állam elnökének képét viszont mindenhová ki kellett akasztani.
Mao számára az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy az adott helyzetben a Kínai Népköztársaság csakis a Szovjetunió szövetségese lehet. Hazai polgári kritikusaival szemben nyíltan vállalta az “egy irányba dőlés" politikáját. Ám a kapcsolat szorossága egyelőre nyitott kérdés maradt. Azzal, hogy nem hirdetett szocialista fejlődési programot, megakadályozta, hogy országát egyszerűen be lehessen sorolni az akkoriban kialakuló szocialista táborba. A polgárháború utolsó szakaszának voltak olyan pillanatai, amikor úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok kész tudomásul venni a Kínában bekövetkezett változásokat, s kezdetben több nyugati ország elismerte az új államot. Az ENSZ-képviseletről ugyan viták folytak, de döntés még nem született. Csak a megalakulását követő év nyarán a koreai háborúban való részvétellel dőlt el, hogy a Kínai Népköztársaság hosszú időre elszigetelt ország marad. Tudjuk, hogy Mao hosszú ingadozás után döntött a koreai háborúba való belépésről, ismerjük olyan kijelentését, mely szerint Sztálin csak ezt követően hitte el, hogy az új hatalom őszintén az ő oldalukon áll. (Nem megalapozatlan tehát az a feltevés, hogy a koreai háború kirobbantásának egyik fontos mozgatórugója éppen Kína helyzetének egyértelművé tétele volt.) A koreai háborút követő két évtizedes nemzetközi elszigetelődés katasztrofálisan eltorzította a kínai politikai vezetés világlátását. A “kulturális forradalom" időszakában Kína oly mértékben befelé fordult, hogy csak az általa pénzelt maoista csoportocskákkal és Albániával tartott fenn kapcsolatot. Amíg a félillegalitásban képesek voltak józan világpolitikai elemzéseket készíteni, addig a hatalom birtokában – de a világfolyamatokban való normális részvételtől megfosztva – a tehetetlenség, a kétségbeesés, a sértődöttség teljesen irreális lépésekre sarkallta őket.
Az 50-es évek elején még reális következtetésnek látszott, hogy ha a Szovjetunió támogatásából fakadó függő helyzetet nem kívánják tartósítani, fejlődési ütemüket gyorsítaniuk kell. A Szovjetuniót viszont a nemzetközi feszültség fenntartásával kívánták érdekeltté tenni az együttműködésben. Úgy vélték, ha a szovjet vezetés rászorul Kína embertartalékaira, valamiféle kiegyenlítést hajt végre a két ország potenciáljában.
A szocialista világ gazdasági potenciáljának Kína szolgálatába állítása Sztálin idejében nehezen lett volna elképzelhető, hiszen az ő tekintélye messze meghaladta Maóét. 1953-ban bekövetkezett halála új helyzetet teremtett, ám miféle befolyást szerezhetett volna egy még a “népi demokratikus" szakaszban toporgó szegény hatalom a szocialista országok körében? Ehhez Kína “imázsát" és tényleges helyzetét kellett alapvetően megváltoztatni.
A gazdasági helyreállítás és az első ötéves terv egyébként komoly sikerei éppen arról győzték meg Maót, hogy a kiegyensúlyozott, normális ütemű fejlődés csak évtizedek alatt húzza ki az országot akkori helyzetéből, be kell tehát vetni a szubjektív erőtartalékokat – más ugyanis nem áll rendelkezésre – a fejlődés ütemének gyorsításához. Márpedig úgy látszott, ezeket a szubjektív erőtartalékokat veszély fenyegeti, hiszen a szerényebb jólét is szertefoszlatja azt az energiát, amely a szegény tömegek sajátja, s a földhöz jutott szegényparasztok elvesztik majd forradalmi lendületüket. Tehát sietni kell, hiszen javul az élet. Maót mindig is foglalkoztatta, hogy a falvakból a városokba érkező falusi forradalmárok olyan kísértéseknek lesznek kitéve, amelyek megronthatják romlatlan lelküket.
Már a hatalom megszerzésének küszöbén, az 1949 tavaszán tartott pártplénumon figyelmeztetett: “Lehet, hogy lesznek majd olyan kommunisták, akiket a fegyveres ellenség nem tudott legyőzni, s akik a fegyveres ellenséggel szembeni viselkedésükért méltóak a hős névre, de nem tudnak majd ellenállni a cukrozott lövedékekkel folytatott támadásnak, és a cukrozott lövedékekkel szemben vereséget szenvednek. Meg kell előznünk az ilyen helyzet kialakulását."
Az 50-es évek végén – a “tapasztalatok" birtokában – már világosabban és keményebben fogalmaz: “Mi a városokból érkeztünk a falvakba, ahol egyesültünk a falusi félproletariátussal, s megszerveztük a pártot és a hadsereget. Közös kondérból étkeztünk, nem volt pihenőnapunk, nem kaptunk fizetést; az ingyenes ellátás kommunista rendszere valósult meg nálunk. De csak be kellett lépnünk a városba, az fokozatosan elrontott minket, s a régi rendszer nincsen már ínyünkre. Gyapjúban, posztóban akarunk járni, borotválkozni kezdtünk, a funkcionáriusok értelmiségiekké váltak, a pénzbeni javadalmazás kiszorította az ingyenes ellátást, megjelent a három minőség a ruhaellátásban s az öt fokozat az élelmezésben; a városokban a tömegvonal nem jutott teljesen érvényre." Városellenességében nem csak a múlt idealizálása jelenik meg, hanem az az aggály is, hogy Kínában a túlnépesedés következtében nem alkalmazható az iparosítás európai modellje, amely a paraszti lakosságot a városokba áramoltatja. A falvakban maradás, illetve visszaáramoltatás gyakorlatában egyaránt jelentkezett egyfajta gazdasági racionalitás és politikai reminiszcencia, mégsem vonható kétségbe, hogy erősen jelen van benne a kínai forradalom falusi évtizedeinek mintává emelése, az “elromlástól", “elpuhulástól" való félelem.
A forradalom nem a káderekre épül, ők csak a hajtószíj szerepét töltik be, az igazi motor – ezt Mao a 20-as évek dereka óta vallotta – a szegényparasztság. A minél gyorsabb kollektivizálásra kell őket felhasználni, mellyel két legyet lehet ütni egy csapásra: lendülethez jut a fejlesztés és lehetetlenné válik a magántulajdon megszilárdítása. “A falvak félproletariátusa olyan emberekből áll – írta Mao –, akik nem ragaszkodnak olyan makacsul a kisparaszti termelőeszközök magántulajdonához, viszonylag könnyebben elfogadják a szocialista átalakítást. Többségük ma már új középparaszt, ha azonban a régi középparasztokkal hasonlítjuk össze, az új gazdag-középparasztok kategóriáját leszámítva, legnagyobb részük viszonylag magas politikai öntudattal rendelkezik, múltbeli sanyarú életük még könnyebben az eszükbe jut." Világos gondolatmenet ez, s tulajdonképpen azt az őrületet is megmagyarázza, miért erőltette Mao, hogy a falvak egykori szegényparasztjai, sőt leszármazottjaik még évtizedekkel a mezőgazdaság átalakítása után is mesterségesen megőrizzék osztályszármazásukat, hiszen ők a “súlypont", a “főerő", a “motor". Ha nem jutna eszükbe a származásuk, akkor eszükbe kell juttatni.
Maóban 1953–54-re tudatosult, hogy rossz úton járnak, ezért változtatni kell a módszereken és a célkitűzéseken. Ám a mérsékelt ütemű fejlődés programját – amely az általa kidolgozott politikai alapvetésre épült – csak nemrég fogadták el, a keze tehát meg volt kötve. Mao ezért szokásos módszeréhez folyamodott: mivel nyílt sisakkal nem léphetett fel, taktikázva közelítette meg a problémát: mindig akkor lépett előre, amikor az ehhez szükséges támogatást megszerezte.
Az ütemgyorsítási politikát a mezőgazdaság kollektivizálásának felgyorsításával kívánta megindítani. Az 50-es évek elején elfogadott “általános irányvonal" erre 18 évet irányzott elő, eszerint 1967-re kellett volna a programot megvalósítani. A szövetkezetek száma eleinte valóban igen lassan növekedett: 1955 nyarán a 100 millió kínai parasztcsaládnak csak 14%-a volt szövetkezeti tag. Mao 1955. július 31-én tartott beszédével indította meg a harcot: “Országunk falvaiban küszöbön áll egy újabb szocialista tömegmozgalom fellendülése. Ugyanakkor egyes elvtársaink az utcán lassan tipegő, ide-oda imbolygó, elnyomorított lábacskájú nőkre emlékeztetnek, akik állandóan zsörtölődnek: ‘Ugyan, minek annyira sietni?’ Ezek az elvtársak feleslegesen bírálgatnak, alaptalanul panaszkodnak, szüntelenül aggályoskodnak, megszámlálhatatlan előírást készítenek és tilalmat állítanak – s még ezt tekintik helyes magatartásnak a falu szocialista tömegmozgalmának vezetésében. Nem, ez a magatartás helytelen, ez a magatartás hibás."
Mao úgy tett, mintha az 1967. évi befejezés időpontját nem kérdőjelezné meg, csupán mérsékelt ütemgyorsítást javasolna: egy év alatt 14%-ról ne 21%-ra, hanem 28%-ra növeljék a szövetkezeti tagok arányát, s hogy az ország valamennyi községében működjék legalább egy szövetkezet. Valójában jól tudta, hogy javaslata a kollektivizálás példátlan meggyorsítását fogja eredményezni. Így is történt: egy év múlva a parasztgazdaságok több mint 90%-a szövetkezetekben volt, többségük szocialista típusúban.
Mao a mezőgazdaság kollektivizálásának sikerére hivatkozva már 1955 végén újabb követelésekkel állt elő: “Hazánk kézműiparának, valamint tőkés iparának és kereskedelmének szocialista átalakítását is előbbre kell hoznunk, mert csak ily módon tehetünk eleget azoknak a követelményeknek, amelyeket a mezőgazdaság fejlődése támaszt." Mivel 1956 első felében példátlan gyorsasággal valósították meg a kézműipar és a tőkés ipar szocialista átalakítását is, a tulajdonviszonyok oldaláról elhárultak az akadályok az általános gazdaságfejlesztési ütemgyorsítás elől. A pártelit Liu Sao-csi vezette, mérsékeltebb szárnya ekkor még lefogta Mao kezét: az ősszel összeülő VIII. pártkongresszus józanabb fejlesztési programot fogadott el, s megakadályozta, hogy a “nagy ugrás" már ekkor kialakult irányvonala megvalósulhasson. Szerepet játszott ebben az SZKP XX. pártkongresszusának időszakában Kelet-Európában kialakult bonyolult helyzet is, amely arra késztette a kínai vezetést, hogy ne vágjon bele nagyobb kalandokba, inkább stabilizálja a helyzetét. Ebbe az elképzelésbe illeszkedett a “száz virág" mozgalom, amely szabad vitalehetőség biztosításával kísérelte meg a kínai értelmiség körében kialakult feszültségek levezetését. Nincs okunk feltételezni, hogy ezek a szándékok már a kezdet kezdetén sem voltak őszinték.
A Hruscsov és Mao közötti ellentétek okairól még túl keveset tudunk. Míg Mao Sztálinra – ha nem is értett mindenben egyet vele – fel tudott nézni, addig Hruscsovra már nem. Hruscsov viszont Maóra tett sértő kijelentéseket. A lényeg azonban a két ország közötti érdekellentét volt. Mao nem tudta rávenni Hruscsovot, hogy szövetkezzék vele a szocialista befolyási övezet háborús kalandok árán történő kiszélesítésére. Saját eszközei korlátozottak voltak: az indiai határon vagy a Tajvani-szorosban keltett feszültségek nem bizonyultak elegendőnek arra, hogy megrontsák Moszkva kapcsolatát Delhivel vagy Washingtonnal. Így történhetett, hogy a barátság akkor szakadt meg, amikor a legszorosabb volt. Mao a szakítószilárdság határára ért: atomfegyvert követelt, s nem kapott; a Kínában dolgozó szovjet szakemberek körében Hruscsov-ellenes propagandát próbált folytatni, s a szakembereket hazahívták. A 60-as évek elején a Szovjetunióval folytatott vitáját Mao a szocialista tábor, a kommunista világmozgalom kettészakítására akarta felhasználni. Ez is csekély eredménnyel járt. Az új Kínának tehát ki kellett lépnie ebből a kapcsolatrendszerből.
Az 1956-os eseményekből Kína azt a tanulságot vonta le, hogy alapvetően önmagára kell számítania, és azok a folyamatok, amelyek Kelet-Európában beindultak, náluk nem engedhetőek meg. A korábban engedélyezett szabad vitákat drasztikusan lezárták. A párton belüli vita a fejlesztés üteméről a gyorsítók javára dőlt el. A KKP VIII. kongresszusának 1958 tavaszára összehívott második ülésszakán Mao azzal a Liu Sao-csivel mondatta el az ütemgyorsítás programját, aki az első ülésszakon ennek az ellenkezőjét fejtette ki. Mao mindig nagyon ügyelt a párt egységének látszatára, s bár Liu kétségbeesett erőfeszítéseket tett az irányvonalváltás elkendőzésére, azt mégsem tagadhatta le, hogy a korábbi, mérsékelt ütemet diktáló “általános irányvonal" helyébe új jelszó került: a “feszítsük meg erőnket, törjünk az élre, többet, gyorsabban, jobban, gazdaságosabban termelve építsük a szocializmust". Igaz, a két programot ugyanaz a személy fogalmazta: Mao Ce-tung.
Mindenesetre ez a közös felelősség volt az oka annak, hogy Mao Ce-tungot politikai ellenfelei sohasem vonták határozottan felelősségre, hiszen ők maguk is sárosak voltak. A felelősség felvetése az egész párt tevékenységét kérdőjelezte volna meg. Ez viszont lehetővé tette Mao számára, hogy újra és újra hozzáfoghasson megbukott politikai irányvonalának megvalósításához.
A “nagy ugrás" kifejezés használata 1958 elején vált általánossá. Ebben az időszakban dolgozták ki azt az elméletet, amely szerint az élen járó területek automatikusan magukkal húzzák az elmaradottakat, s ezért a tervek összehangolására nincs szükség. Húzó ágazatként a gabonatermelést és az acélgyártást jelölték meg. Hamis jelentések következtében azonban úgy gondolták, hogy a gabonakérdést már megoldották, ezért mind több embert csoportosítottak át a növénytermesztésből a vasolvasztásba. Hatalmas mennyiségű élőmunkát pazaroltak el, miközben a “népi kohókban" előállított vas használhatatlannak, a ténylegesen megtermelt gabona pedig kevésnek bizonyult. Az 1958 végén megindított “népi kommuna"-mozgalom a szövetkezeteket kommunákba vonta össze, amelyek egyesítették a gazdaságot és a helyi közigazgatást. A parasztok a közös étkezdékben felélték a termést, amelyről úgy gondolták, olyan bőséges, hogy már beosztani sem kell.
Persze nem kell azt képzelni, hogy Mao Ce-tung egyre-másra gyártotta a fabatkát sem érő elméleteket, és sorra adta ki a mind magasabb mutatószámokat. A vezetés látszólag igen sokoldalúan megvitatta a felvetődő elméleti és gyakorlati problémákat. Minden pezsgett az új gondolatoktól. Mao is felvetett új ötleteket, máskor meg óvott a túlkapásoktól. A problémát az jelentette, hogy a buzdító Mao egyértelműen az óvó fölébe kerekedett. De hát ki tudott volna reális döntéseket hozni, amikor az egész rendszer az önbecsapásra épült, s valójában senkinek nem volt fogalma arról, hogy mi a valóságos helyzet?
Amikor beköszöntött az éhínség, sor került az első visszalépésekre. Mao 1959-ben – pártvezéri tisztét megtartva – Liu Sao-csinak engedte át az államelnöki posztot. Jobbnak látta, ha maga lép, nem várja meg, míg küldik. Azt mondta, “elméleti munkára" vonul vissza. 1959 folyamán, amikor a “nagy ugrás" és a “népi kommuna" csődje láthatóvá vált, több alkalommal gyakorolt önkritikát – természetesen belső pártfórumokon, hiszen ez nem tartozott az egyébként istenített népre –, ám bírálatának határait maga szabta meg. Amikor 1959 augusztusában régi harcostársa, Peng Tö-huaj honvédelmi miniszter és egykori riválisa, Csang Ven-tien külügyminiszter-helyettes megtámadta “kispolgári fanatizmusáért", és a “nagy ugrás" teljes felülvizsgálatát követelte, Mao szembefordult velük. A pártegység buzgó őre, Liu Sao-csi elkövette azt az óriási hibát, hogy Mao oldalára állt. Penget leváltották, és a helyére Lin Piao került, aki Mao nagy visszatérése idején, a kulturális forradalom kirobbantásakor a vezér leghűségesebb fegyverhordozójának bizonyult.
A 60-as évek első felében sajátos helyzet alakult ki. Bár a “nagy ugrás" irányvonalát sohasem vonták vissza, Liu Sao-csi, Csou En-laj, valamint a párt több józanabb vezetője megindította a “rendezésnek" elnevezett politikai programot, amely fokozatosan helyreállította a gazdasági egyensúlyt és erősítette az egyéni érdekeltséget. Az “elméleti munkára" visszavonult Mao viszont éppen ebben az időszakban bontakoztatta ki azt a polémiát, amelynek során a KKP nyílt levelekben határolta el magát a hruscsovi “revizionizmustól". Ezzel a vitával Mao akarva-akaratlan elfedte azt a körülményt, hogy a KKP – belső irányvonalát tekintve – akár helyre is állíthatná kapcsolatait a testvérpártokkal.
Így tehát a belső helyzet normalizálódása ellenére tovább nőtt a szakadék. A 60-as évek derekán Lin Piao – nyilvánvalóan Mao jóváhagyásával – Éljen a népi háború győzelme! című tanulmányában fogalmazta meg az új irányvonalat: a revizionistává vált Szovjetunió helyett a legforradalmibb országcsoport, a harmadik világ lehet Kína természetes szövetségese. Egy időben még az is felvetődött, hogy a fejlődő országoknak új, forradalmi ENSZ-t kellene létrehozniuk a régi helyett.
Ugyanakkor Mao számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ha a gazdaság helyreállítása ilyen sikeresen halad tovább, saját pártja fogja félretolni az útból. A hatalomféltés és saját igazába vetett hite megelőző lépésekre sarkallta. A hadsereggel összefogva mozgalmat indított az ifjúság szocialista átnevelésére. (Régi amerikai barátjának, Snow-nak elpanaszolta, mennyire aggasztja, hogy az ifjúságnak nincsenek már forradalmi tapasztalatai, s ezért könnyen a revizionizmus útjára léphet.) Az ideológiai élet irányítása a hadsereg vezetőinek és Mao közvetlen környezetének kezébe került. 1966 nyarán megindította a “nagy proletár kulturális forradalmat", amely – úgymond – azt a célt szolgálta, hogy a politikai és tulajdonviszonyokbeli forradalmak után harmadik, mindent eldöntő forradalomként az emberek eszmei átnevelése is megvalósuljon, megakadályozva ezzel, hogy az előző két forradalom vívmányai esetleg veszendőbe menjenek. A pártapparátusban, amely az ideológiát Mao Ce-tung játékterének tekintette, túl későn tudatosult, hogy ez a játszma éppen ellenük, a párt ellen irányul. Mao saját eszményei védelmében, a felheccelt diákságra – a forradalom “kis tábornokaira", a “vörösgárdistákra" – és a Lin Piao által kézben tartott hadseregre támaszkodva, kész volt szétverni a pártot. Liu Sao-csival az élen számos pártvezető az életével fizetett naivitásáért. Sztálini pereket és kivégzéseket persze most sem rendeztek, Mao beérte azzal is, ha brutalitásra nevelt hívei magánszorgalomból kínoztak halálra valakit. A kulturális forradalmat a 80-as évek hivatalos álláspontja – meglehetősen eufemisztikusan fogalmazva – “Mao Ce-tung elvtárs időskori hibái" közé sorolta. Ám a kérdés nem intézhető el ilyen könnyen: ebben manifesztálódott az 50-es évek derekától Mao által kialakított politikai modell teljes csődje, s a végjáték az ő személyes és politikai agóniájának története. A saját pártja kádereivel és az értelmiséggel való leszámolás ugyanis értelmetlen és érthetetlen. Még az ifjúságnak is – amelynek állítólag lehetőséget kívánt biztosítani – csak ártott. Miután politikai játszmájában felhasználta őket, falura zavarta a fiatalokat. A kulturális forradalom évtizedében több millió diákot fosztott meg attól, hogy tanulhasson, szakemberré váljék. A nép szenvedett, a gazdaság stagnált.
Egykori politikai racionalitás érzékének halvány visszfénye olykor még fel-felvillant. Külpolitikai téren képesnek bizonyult arra, hogy az ENSZ-tagsággal és a Nixon-látogatással meginduló elismerési hullámmal megnyíló mozgásteret kiaknázva országát kivezesse az elszigeteltségből. Ebben persze szerepet játszott Csou En-laj befolyása is, aki az Egyesült Államok irányába történő nyitás híve volt. Honvédelmi minisztere, Lin Piao, akit az 1969-ben tartott IX. pártkongresszuson utódjává tett, ezt ellenezte. Lin bukásában nyilvánvalóan a külpolitikai irányvonal kérdése is szerepet játszott. Nem véletlenül terjedt el, hogy szökésekor Lin Piao állítólag a tárgyalásokat leleplező anyagokat is vitt magával. Lin Piao repülőgépével lezuhant és életét vesztette.
Mao a kulturális forradalom időszakában körülötte kialakult legbizalmasabb körrel, a felesége vezette “négyek bandájával" is tudott távolságot tartani (az egyszerű kínaiak róluk szólva ötöt mutattak a kezükkel, Maót is hozzájuk számították). Az ország adminisztratív irányítását végig a pragmatikus Csou En-laj kezében hagyta, amikor pedig a miniszterelnök gyógyíthatatlan betegségét megállapították, utódjául a süllyesztőből előszedett Teng Hsziao-pinget szemelte ki. A Csou temetésén lezajlott kulturális forradalom-ellenes tüntetés ürügyén a “négyek" ugyan kierőszakolták Teng félreállítását, ám Mao ekkor sem közülük választott miniszterelnököt, hanem a tartományi káderből avanzsált Hua Kuo-fenget állította a kormány élére és tette meg utódjául, vigyázva arra, hogy a “négyek" ne jussanak túlságosan nagy hatalomhoz. Ezzel akarva-akaratlan megkönnyítette a régi gárda visszatérését a hatalomba. A “négyeket" alig egy hónappal Mao halála után letartóztatták és bíróság elé állították, a régi gárda pedig visszatért, hogy rendbe tegye az ország ügyeit. A kínai politika ma ott folytatja, ahol az 50-es évek elején abbahagyta, amikor a fokozatos gyorsítás útjára lépett. Akkor a társadalmi folyamatok mesterséges felgyorsításával próbálták a gazdaságot felpörgetni, ám kudarcot vallottak. Mára kiderült, hogy az egyéni érdekeltség felkeltésével, külföldi koncessziókkal, liberális légkörrel sokkal gyorsabb gazdasági növekedést lehet elérni: olyan gazdasági túlfűtöttséget, amelyet az egyensúly érdekében még vissza is kell fogni.
Ám ezt a politikai irányvonalat is Mao dolgozta ki annak idején. Nem csupán a politikai hatalom folytonosságának igazolására van tehát szükség nevének és tekintélyének életben tartására. Mao, ha megtépázottan is, de állva került ki a viharból. A régi-új vezetés persze taktikai okokból sem törekedett az elmúlt négy évtized teljes tagadására, a bírálatot igyekezett visszafogni, hogy megtarthassa a kommunista párt egységét.
Mao istenített vezérből kezd emberléptékű történelmi személyiséggé válni szülőhazájában is. Személye már nem vált ki erős érzelmeket. A történettudomány a maga helyén és fontosságához mérten foglalkozik vele. Bebalzsamozott holtteste megtekinthető, képe, szobra néhány helyen, többek között a pekingi Tienanmen téren is látható. Aki születésének századik évfordulóján az országalapító arcképét ábrázoló jelvényt akart tűzni a hajtókájára, megtehette, a róla szóló egykori dalok újrahangszerelt változatait sok fiatal hallgatja... A nagy kormányos azonban már csak egy összezsugorodó bálvány, képe egyre elmosódottabb emlékkép.

Életút

1893. December 26-án született a Hunan tartománybeli Saosan
faluban.
1911. A forradalom győzelme után katonának áll.
1913. Csangsában beiratkozik a tanítóképzőbe (befejezi 1917-ben).
1917. Megjelenik első írása az Új Ifjúság című lapban.
1919. Csangsában kampányt indít a japánbarát kormányzó ellen, de
menekülni kényszerül.
1920. Második pekingi útján megismerkedik a marxizmussal, és
közelebbi kapcsolatba kerül kedvenc tanára lányával, Jang
Kaj-hujjal, akit egy év múlva feleségül vesz.
1921. Sanghajban részt vesz a Kínai Kommunista Párt alakuló
kongresszusán.
1924. Pártja megbízásából a Kuomintang apparátusában dolgozik
(1927-ig).
1927 Előkészíti az “őszi termés" felkelést, amely vereséget
szenved, csapatai maradványaival a hegyekbe vonul.
1928. A Csinkangsan-hegységben csapatai egyesülnek a nancsangi
felkelés résztvevőinek Csu Te vezette megmaradt egységeivel.
Ezen a bázison jön lére a kínai “Vörös Hadsereg".
1930. Feleségét Csangsában elfogják és kivégzik, ettől fogva számít
hivatalosan is feleségének Ho Ce-csen, akivel 1928 óta együtt él.
1931. A kínai tanácskörzetek első kongresszusán a “kormány"
elnökévé választják.
1934. Megerősítik “kormányelnöki" tisztében, de a párton és a
hadseregen belüli hatalmát elveszíti. Októberben
megkezdődik a “Hosszú Menetelés" délről északra.
1935. A Cunjiban tartott konferencián elfogadják Mao irányvonalát,
ettől az időponttól számítják párton belüli vezető szerepét.
1937. A Kuomintanggal létrejön a Japán-ellenes egységfront.
1938. Mao együtt él a Sanghajból érkezett filmszínésznővel, Csiang
Csinggel.
1944. Jenanban tárgyalásokat folytat egy amerikai katonai
misszióval.
1945. A KKP VII. kongresszusán formálisan is megerősítik párton
belüli vezető szerepét. Októberben Csungkingban
megállapodást ír alá Csang Kaj-sekkel a békéről, de a
Kuomintang hamarosan felrúgja az egyezményt.
1949. A polgárháborúban aratott győzelmet követően a pekingi
Tienanmen téren bejelenti a Kínai Népköztársaság
megalakulását (október 1.), amelynek első elnöke lesz.
Decemberben első külföldi útja Moszkvába vezet, ahol részt
vesz a Sztálin 70. születésnapján rendezett ünnepségen, és
együttműködési szerződést ír alá a Szovjetunióval.
1955. Felgyorsítja a kollektivizálás ütemét.
1957. Életének második, egyben utolsó külföldi útján Moszkvában
nemzetközi párttanácskozáson vesz részt (november).
1958. Elindítja a “nagy ugrást".
1959. Liu Sao-csi javára lemond az államelnökségről.
1966. Kirobbantja a kulturális forradalmat.
1972. Kínai látogatása idején fogadja Nixont.
1976. Betegségben elhunyt Pekingben (szeptember 9.).

Jonathan D. Spence
Mao Ce-tung
Fordította: Szántai János
Forrás: Korunk, 1998 augusztus
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Mao szeretett úszni. Fiatal korában úgy emlegette az úszást, mint a kínai állampolgárok testépítésének egyik módszerét. Egyik korai versében arról a boldogságról ír, amelyet akkor érez az ember, amikor a hullámokat hasítja. Fiatalemberként gyakran úszott a közeli patakok valamelyikében barátaival, mielőtt közös erővel nekifeszültek volna a nemzetre nehezedő milliónyi probléma megoldásának. Az úszás különösen 1955 után vált az akkoriban már a Kínai Népköztársaság vezetőjeként hatalma teljében levő, hatvanas éveit taposó Mao életének szerves részévé. Szinte egyedüli használója volt az erős őrséggel ellátott pártközpontban külön a magas rangú pártvezetők számára épített medencének. A Kommunista Párt Kína északi partvidékén megtartott évi gyűlései idején minden alkalmat megragadott, hogy a gyakran viharos óceánban úszhasson. Biztonsági emberei és orvosa kérlelése ellenére gyakran nekivágott Dél-Kína szennyezett folyóinak, kilométereken keresztül sodortatta magát az árral, fejét hátrahajtva, hasát az égnek meresztve, kezével-lábával alig téve mozdulatokat. A körülötte lebegő emberi ürülékgombócok szemlátomást nem zavarták. "Talán az elsüllyedéstől féltek" – dorgálta társait, amikor azok megrémültek valamitől a vízben. "Ne gondoljatok rá. Ha nem gondoltok rá, nem fogtok elsüllyedni. De ha megteszitek, elsüllyedtek."

Mao a felszínen maradás géniusza volt. Ellenfelek tengere vette körül: az inkompetenciájukat ostorozó kritikákért neheztelő militaristák; a párton belüli ellenlábasok, akik nem helyeselték, hogy a vezér buzgón támogatja a Kuomintang nacionalistákkal való közös front kialakítását; a parasztpárti retorikát és aktivizmust gyűlölő földtulajdonosok; Csang Kai-sek, aki megingathatatlan konoksággal támadta a Vezér vidéki erődítményeit; a japánok, akik mepgróbálták megsemmisíteni Mao északi támaszpontját; az Egyesült Államok, Kínának a vietnami háborúba való belépése után; a Szovjetunió, miután Mao megtámadta Hruscsov Sztálin-ellenes politikáját. Maónak a vezérsége utolsó húsz éve alatt Kínában létrejött – és jobbára általa kiváltott – zűrzavar közepette is sikerült a felszínen maradnia.

Mao 1893-ban született, egy szétesőben levő Kínában. A hanyatló Csin- dinasztia nem tudta elfojtani a sokasodó társadalmi és gazdasági feszültségeket, ezért a telhetetlennek tűnő idegen hatalmak kezére játszotta Kína állami bevételeit és természeti kincseinek jelentős részét. Amint Mao később éltrajzírójának, Edgar Snownak elmondta, "Kína megcsonkítása" úgymond a küszöbön állt, és csupán a kínai fiatalság hősi harca menthette meg az országot a biztos pusztulástól.

Mao tizenkilenc éves korában írt első, fennmaradt esszéje a Kr. e. IV. századi hírhedt hivatalnokról, Szang Jangról szól, a cinizmus és a reálpolitika egyik ünnepelt korai szószólójáról. Mao példaértékűnek tekintette Szang Jang tapasztalatait a kínai krízis idején. Szang Jang kegyetlen törvényeket vezetett be, amelyek a nép jogainak fenntartása érdekében "a gonoszok és lázadók megbüntetését szolgálják". Hogy az emberek továbbra is rettegtek Szang Jangtól, Mao számára annyit jelentett, hogy a nép "buta" volt. Mao a félelem és bizalmatlanság okát nem Szang Jang politikájában látta, hanem a politika befogadásában: "Valamely rendkívüli esemény vagy folyamat kezdetén a tömegek hozzáállását mindig a nemtetszés jellemzi."

Amikor a kommunisták 1949-ben legyőzték Csang Kai-seket, és létrejött a Kínai Népköztársaság, Mao helyzete jelentősen megerősödött. Minden szenvedésük ellenére Maónak nem volt nehéz meggyőzni a kínai népet az 1950-es évek Nagy Ugrásának emberfeletti ereje és gyakorlati szükségessége felől. Mao elképzelése szerint Kína erőtartalékainak átrendezése az értelmiségi és a kétkezi munka egymáshoz való közeledését vonja maga után, ami végül egy harmonikus szintézisben csúcsosodik ki. Ezáltal hidat lehet verni a Kínában uralkodó szegénység szakadéka felett a túlsó parton virágzó, áhított szocialista paradicsom felé.

1957 februárjában Mao Az emberek közötti ellentétek helyes megoldása című összefüggéstelen beszédében foglalta össze idevágó gondolatait. A fennmaradt jegyzetekből kiviláglik a Vezér személyiségének gyökerét alkotó különös keverék: vidámság és kegyetlenség, utópisztikus látomások és szűk látókörű tapasztalatok. Mao elismerte, hogy a kínaiak 15 százaléka éhezik, és néhány "szőrszálhasogató akadékoskodó" visszataszítónak találja a marxizmus dogmáit. A forradalom áldozatainak százezreiről is beszélt, viszont kereken cáfolta a hongkongi újságok által idézett számokat, melyek szerint húszmillió ember halt volna meg a forradalom alatt. "Hogyan ölhettünk volna meg húszmillió embert?" – kérdezte.

Ma már tudjuk, hogy legalább ennyi ember halt éhen a Nagy Ugrás után 1959 és 1961 között. Az öt évvel később bekövetkezett "kulturális forradalom" idején Mao a hadsereget és a diákságot használta fel ellenfelei megbuktatására. Ismét milliók estek Mao játékának áldozatául, mely játékban a Vezér egy távúszó fölényes biztonságával ötvözte a Szang Jangtól ellesett kegyetlenséget.

Megtagadva korábbi szövetségeseit és egyáltalán bárkit, aki kiállt egy régebbi, nyájasabb kínai civilizáció értékei mellett, Mao a Vörös Gárda hozsannázó tömegeiben talált támogatásra. A helyzet iróniája, hogy ifjúkori olvasmányai alapján Mao ismerte azt a történetet, melynek során az idős Szang Jang megpróbált magához édesgetni egy becsületes hivatalnokot, aki azonban a következő szavakkal utasította el Sang Jang hízelgéseit: "Ezer igen-igent lihegő ember nem ér fel egy olyannal, aki bátran nemet tud mondani."

Mao 1976-ban halt meg, és azok a tömjénező igenek elhalványultak az évek során. A Mao nevelte vezetők, mint például Teng Sziao-ping meg tudták változtatni a Mester politikáját, ha mégannyira tisztelni látszottak is azt. Visszaadták a kínai népnek a lehetőséget, hogy bebizonyíthassa vállalkozói képességét, melyeknek eredményeképpen az ország ugrásszerűen fejlődésnek indult, a kínai városok arculata pedig teljes mértékben megváltozott.

Feltevődik a kérdés: vajon Mao örökségének tekinthetők-e ezek a változások, az újfajta rugalmasság ezen csírái? Minden általa okozott szerencsétlenség ellenére Mao látnok és realista volt egy személyben. Ifjú éveiben nemcsak azt tanulta meg, hogyan hozott Szang Jang kegyetlen törvényeket a kínai nép számára, noha a nép ellenezte azokat. Ráébredt ugyanakkor, hogy Szang Jang szigora vezetett a Kr. e. 221-ben létrejött hírhedt Csin-dinasztia megalapításához is. Mao azt is tudta, hogy az erőviszonyok monopolizálása és a terror hatékony bevetése ellenére a gyűlölt és rettegett Csin-vezérek dinasztiája hamarosan romba dőlt. Utolsó éveiben azonban úgy tűnt, jó néven veszi, ha nevét e korai Csin-ősökkel hozzák kapcsolatba. Végül is a Csin-vezérek hozták létre a káoszból az első egységes kínai államot. Kétségtelenül nem voltak Kína legjobbjai, aminthogy Mao sem, azonban olyan kegyetlen és ravasz hatalmat képviseltek, amely érvényesíteni tudta az egyéni akaratot a tévelygő tömegek szétszórt érzelemkitöréseivel szemben. Ezekre a zord alapokra építve Mao utódai, meglehetősen idegesen ugyan, de megpróbálják kordában tartani a nyitottabb politikával együtt járó társadalmi nyomást. Mao egyszerű szavai valószínűleg folyamatosan visszhangzanak füleikben: "Amíg nem félsz, nem süllyedhetsz el."