Amerika linkgyűjtemény (Terebess Ázsia Lexikon)

Ádám előtt
Aranyásók Alaszkában
A beszélő kutya
Az éneklő kutya
Messze földön (Válogatott elbeszélések)
A mexikói
Országúton
A sárga sátán
Tengeri farkas
A vadon szava

Joyce Carol Oates

Luxusvilág
Napforduló

John Updike

A kentaur
Az eastwicki boszorkányok
Az idő vége felé
Párok
Szegényházi vásár - A farm

Kurt Vonnegut

Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian!
Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater!
Bajnokok reggelije
Beszámoló a Barnhouse effektusról
Börleszk
Börtöntöltelék (részlet)
Éj anyánk
Gyökerek
Harrison Bergeron
Hókusz-pókusz
Holnap, holnap, holnap
Időomlás
Isten hozott a majomházban
A következő lépés
Macskabölcső
Mesterlövész
Az ötös számú vágóhíd
A Titán szirénjei
Utópia 14
Végszavak egy évszázadhoz
Virágvasárnap

Thornton Wilder

Kabala
Szent Lajos király hídja

Miguel Ángel Asturias: Kincses úrfi

Gabriel García Márquez
A VILÁG LEGSZEBB VÍZIHULLÁJA
Dely István fordítása

A gyerekek, akik elsőként pillantották meg a tenger színén némán és feketén közelgő tömböt, ellenséges hajónak vélték. Aztán mivel sem zászlót, sem árbocot nem láttak rajta, azt hitték, bálna. Csak miután megállapodott a fövenyen, s lehántották róla sargassoszövevényt, a medúzák rostjait, apró halrajok és hajóroncsok ráragadt maradványait, akkor vették észre, hogy egy vízihulla.
Már az egész délutánt végigjátszották vele, betemették a homokba, majd újra kikaparták, amikor valaki véletlenül meglátta őket, és felverte a hírrel a falut. A férfiak, akik a vállukon vitték a legközelebbi házig, érezték, hogy nehezebb minden eddig ismert halottnál, majdnem olyan súlyos, mint egy ló, hát azt gondolták, biztos túl sokat lötykölődött már a vízben, és teleszívódtak a csontjai. Amikor kiterítették a padlón, azt is láthatták, hogy mindenkinél nagyobb, alig fér be a házba, de hát – gondolták – úgy látszik, a továbbnövekedés képessége egynémely vízihullának már a természetében van. Tengerszaga volt, és csak az alakjából lehetett emberi tetem mivoltára következtetni, mivel bőrét moszat– és sárpáncél borította.
Nem kellett lemosniuk az arcát hozzá, hogy tudják, nem idevalósi. A kies földnyelv csücskében alig húsz elszórt, virágtalan, kőudvaros deszkaházból állt a falu. Oly kevés volt a föld, hogy az anyák állandó rettegésben éltek, nehogy elvigye a szél a gyerekeket, s még az évek során elhunyt kevés halottjukat is kénytelenek voltak lehajítani valamelyik szurdokba. A tenger azonban szelíd volt és bőkezű, és az összes férfi elfért hét csónakban. Így hát amikor a vízihullára akadtak, csak végignéztek egymáson, máris láthatták, hogy mind megvannak.
Aznap este nem szálltak tengerre dolgozni. Amíg a férfiak a szomszéd falvakban tudakolták, nem hiányzik-e valaki, az asszonyok a vízihullára vigyáztak. Eszpartófű-csomókkal ledörzsölték róla az iszapot, kigubancolták hajából a mélytengeri töviseket, és pikkelyezőkéssel lekaparták róla a moszatot. Mialatt ezt végezték, megfigyelték, hogy a növényzet távoli tengerekről, mély vizekből való, ruhája pedig cafatokra rongyolódott, mintha korallok útvesztőiben hajózott volna. Azt is megfigyelték, hogy méltósággal viseli halálát, vonásai ugyanis nem hasonlítottak sem a tengerbe fúltak magányos arcára, sem a folyami hullák redves, nyomorúságos ábrázatára. Ám csakis amikor teljesen megtisztították, csak akkor ébredtek tudatára, micsoda férfi is volt, és ettől elakadt a lélegzetük. Nemcsak hogy a legmagasabb, a legerősebb, a legférfiasabb s a legjobb alkatú volt, akit csak valaha láttak, hanem hát hiába nézték, be sem fért képzeletükbe.
A faluban nem találtak akkora ágyat, hogy lefektessék, sem olyan erős asztalt, hogy felravatalozzák. Nem ment rá sem a legtermetesebb férfiak ünneplő nadrágja, sem a legtestesebbek vasárnapi inge, sem a legnagyobb lábúak cipője. Túlméretezett szépségétől lenyűgözve elhatározták hát az asszonyok, hogy jókora darab farvitorlából nadrágot, kendervászonból meg inget varrnak neki, hogy méltóan élhesse tovább halálát. Amint így körben ülve varrtak, s egy-egy öltés között a holttestre pillantottak, úgy érezték, soha még ilyen makacs nem volt a szél, sem a Karib-tenger ilyen sóvár, mint akkor este, és feltételezték, hogy ezek a változások összefüggésben állnak a halottal. Arra gondoltak, hogy ha ez a nagyszerű ember itt élt volna a faluban, az ő házának lettek volna a legszélesebb kapui, a legmagasabb teteje és a legkeményebb padlója; az ő ágykeretét hajóbordákból ácsolták volna vas csapszegekkel, s az ő asszonya lett volna a legboldogabb. Azt gondolták, akkora tekintélye lett volna, hogy puszta szavára elojönnek a tengerből a halak; és oly hévvel munkálkodott, hogy forrást fakaszthatott volna a legkopárabb kőből, virágot a szurdok öléböl. Titkon összevetették őt férjeikkel; úgy gondolták, egész életükben nem tudnának annyit végezni, mint ő egyetlen éjjel, s végül, a szívük mélyén, már megvetették őket, mint a föld legsatnyább, legsilányabb teremtményeit. A képzelgés ezen útvesztőiben tévelyegtek már, amikor a legöregebb asszony, aki – éppen mert a legidősebb volt – kevesebb szenvedéllyel, mint szánalommal szemlélte a vízbefúltat, felsóhajtott:
– Olyan istvános képe van!
Igaza volt. Legtöbbjük, ahogy még egy pillantást vetett felé, ráeszmélt, hogy csakis így hívhatják. A makacsabbja, vagyis a fiatalabbja, kitartott ugyan amellett, hogy majd ha felöltöztetik, és virágok közt fekszik lakkcipőben, még Lautaro is lehet a neve. Hiú remény volt. Kevésnek bizonyult a vászon, a nadrágot rosszul szabták, és még rosszabbul varrták, szűk lett neki, szívének rejtett feszülésétől pedig lepattogtak az inggombok. Éjfél után elvékonyodtak a szél füttyei, és a tenger visszaesett szerdai álmatagságába. A csend véget vetett az utolsó kétségeknek is: István volt bizony. Az asszonyok, akik öltöztették, akik fésülték, akik a körmét vágták, és a szakállát kefélték, nem tudták elfojtani a szánalom rezdülését, amikor porba hullásába kénytelen-kelletlen belenyugodtak. És akkor rádöbbentek, mily boldogtalan lehetett szegény ezzel az irdatlan testével, ha még holtában sem hagyja nyugodni. Már látták is, egész életében arra itélve, hogy féloldalt nyomakodjon be az ajtókon, hogy felhorzsolja minden szemöldökfa, hogy a vendégségben állva maradjon, nem tudva, mit kezdjen pufók, rózsaszín tengeriökör-kezeivel, miközben a háziasszony a legvaskosabb ülőalkalmatosságot keresve, holtra váltan kérleli: üljön le ide, István, kérem szépen; ő pedig a falnak támaszkodva mosolyog: hagyja csak, asszonyom, nagyon jól megvagyok így is; sajgó sarokkal és az untig elismételt mondókától már égő háttal, hagyja csak, asszonyom, jól vagyok így; csak azért, hogy szégyenszemre össze ne rogyjon alatta a szék, s talán még csak nem is sejti, hogy akik az imént marasztalták: ne menj még, várd meg legalább, amíg felforr a kávé, majd összesúgnak utána: végre elment ez a behemót kelekótya, jaj de jó, elment a szép félcédulás. Ezt gondolták az asszonyok a holttest körül, kevéssel virradat előtt. Később, amikor eltakarták az arcát egy kendővel, hogy ne zavarja a fény, annyira végképp halottnak, annyira védtelennek, annyira hasonlatosnak látták saját férfiaikhoz, hogy szívükben megnyíltak a könnyek első csatornái. Először az egyik legfiatalabb sírta el magát. A többiek, egymást buzdítva, a sóhajtozásból jajveszékelésbe csaptak, és minél jobban zokogtak, annál nagyobb sírhatnékjuk támadt, mert egyre istvánabbá lett szemükben a vízihulla, s úgy elsiratták, hogy a végén a föld leggyámoltalanabb, legszelídebb, legalázatosabb embere lett belőle, szegény István. Ezért, amikor a férfiak visszatértek a hírrel, hogy a vízbefúlt egyik szomszéd faluba se való, az asszonyok ujjongó megkönnyebbülést éreztek a könnyeik között.
– Áldott legyen az ég – sóhajtoztak –, akkor a miénk!
A férfiak csak holmi asszonyi idétlenségnek vélték ezt a hűhót. Az egész éjszakai kutatástól kimerülten egy vágyuk volt csupán, hogy végre megszabaduljanak a betolakodótól, mielőtt fellángolna a szilaj nap, a kopár, szellőtlen nappal. Árboc- és vitorlarúd-maradékokból rögtönzött hordágyat eszkábáltak össze, vastag csarnakkal jól megkötözték, hogy elbírja a test súlyát a szurdokig. Bokájára teherhajó horgonyát akarták kötni, hogy akadálytalanul érjen feneket a legmélyebb tengerben, ahol a halak vakok, és a búvárok belehalnak a honvágyba, s ahonnét gonosz áramlat vissza nem hozhatja a partra, mint más holttestekkel már megesett. Ám minél inkább siettek volna, annál több időhúzó bolondságot eszeltek ki az asszonyok. Riadt tyúkok módjára kapírgáltak a ládafiában holmi tengeri amulettek után; az egyik itt lábatlankodott, merthogy jó szelet hozó skapulárét akarna a halottra aggatni, a másik amott, mert úgymond, tájoló karkötőt csatolna rá, s a sok "menj innen, asszony, ahol nem vagy útban; no nézd csak, még rálöksz az elhunytra" dohogásban a férfiak máját feszegetni kezdte a gyanú, s megindult a zsörtölődés, minek ide ez a sok oltárra való cicoma egy idegen halott miatt, hisz így is, úgy is felfalják a cápák, akármennyi pólyába s fityegőbe bugyolálják is; ám az asszonyok csak tovább dugdosták, egymásba botolva hozták-vitték vásári ereklyéiket, megannyi sóhajtásban eresztve ki magukból, ami ki nem jött a könnyekkel, míg végül a férfiakból csak kicsattant: mióta szokás ekkora huhót csapni holmi kóbor halottért, senki fia vízihulláért, rakás szarért! Akkor az egyik asszony, akit felháborított ennyi érzéketlenség, lehúzta a halott arcáról a kendőt, s erre a férfiaknak is elállt a lélegzetük.
István volt. Mondani sem kellett, felismerték. Ha azt mondják nekik, Sir Walter Raleigh, tán rajta is elámulnak, gringó akcentusán, vállán nyugvó papagáján, kannibálölő mordályán, de nem úgy, mint Istvánon, az csak egyetlenegy van a világon, és íme, ott feküdt, akár a partra dobott hal, mezítláb, kinőtt sihedernadrágban, azokkal a göcsörtös körmeivel, amin csak bicska fogna. Elég volt arcáról lerántani a kendőt, hogy rögtön lássák: röstelkedik, nem tehet róla, hogy ilyen nehéz és ilyen szép, s ha tudta volna, hogy ez lesz belőle, rejtettebb zugot keres magának a vízbefúláshaz, komolyan mondom, magam kötöttem volna a nyakamba a gályahorgonyt, s levetettem volna magam a sziklafalon, csak olyanformán, mint aki akarja is, nem is, csak hogy ne lennék most terhükre ezzel a szerdai halottal, ahogy maguk mondják, ezzel az undorító kukaceledellel, amihez semmi közöm. Létmódjában annyi igazság volt, hogy még a leggyanakvóbb férfiak is; azok, akik abbeli rettegésben töltötték hangyaszorgos éjszakáikat a tengeren, hogy asszonyaik majd megunnak ővelük álmodni, és inkább vízbefúltakkal álmodnak, még ezek is, de az ennél keményebbek is mind velejükig megrendültek István nyíltságától.
Így történt, hogy a legeslegszebb temetést rendezték neki, amit csak egy vízihulla-lelencnek el tudtak képzelni. Néhány asszony, aki virágért ment a szomszéd faluba, más asszonyokkal tért vissza, akik nem akartak hinni a fülüknek, ám ők is virágért indultak, amint a halottat megpillantották, s ezek is újakat hoztak, s megint újakat, mígnem annyi volt már a virág és a nép, hogy lépni is alig lehetett. Legvégül pedig sajnálták volna így árván bocsátani vissza a vízbe, hát apát és anyát választottak neki, a legjelesebbek közül; mások testvérükké, unokaöccsükké és nagybátyjukká fogadták, úgyhogy az ő révén rokonságba került egymással az egész falu. Néhány tengerész, aki a távolból hallotta a nagy sírás-rívást, elvétette az útirányt; s olyanról is tudnak, aki a főárbochoz kötöztette magát, réges-régi szirénmesékre emlékezve. Miközben azon marakodtak, kinek jusson a megtiszteltetés, hogy a vállán viheti le a szurdok meredek lejtőjén, a férfiak és az asszonyok első ízben döbbentek rá utcáik vigasztalanságára, udvaruk kopárságára, álmaik szűkösségére, szemben halottjuk ragyogásával, szépségével. Horgony nélkül dobták le, hogy visszatérhessen, ha akar, és amikor csak akar, és rnindannyian visszafojtották a lélegzetüket arra az évszázadtöredékre, míg a test a szakadék fenekére ért. Nem kellett egymásra nézniük, anélkül is tudták, hogy többé már csonkítatlanok soha újra nem lehetnek. De azt is tudták, ettől fogva minden másképpen lesz, házaiknak szélesebb lesz a kapuja, magasabb a teteje, és keményebb a padlója, hogy István emléke szabadon járhasson-kelhessen, ne üsse be fejét a szemöldökfába, és ezután senki se merje susmogni: meghalt a behemót kelekótya, de kár, meghalt a szép félcédulás, mert ők most vidám-tarkára fogják festeni a homlokzatokat, hogy megörökítsék István emlékét, és derékroppanásig fognak forrást kaparni a kövekből; virágot ültetni a szurdok ölében, csak azért, hogy az eljövendő esztendők hajnalain a nagy hajók utasait mélytengeri kertek sűrű illata ébressze, és a kapitány is kénytelen legyen lejönni parancsnoki hídjáról, gálauniformisában, asztrolábiumával, sarkcsillagával és hadi érdemrendjei füzérével, s a Karib-tenger horizontján arra a rózsafedte fokra mutatva tizennégy nyelven magyarázza: nézzék, az ott, ahol most olyan szelíd a szél, hogy az ágyak alá kuporodik aludni, ott, ahol úgy ragyog a nap, hogy a napraforgó nem tudja, merre forogjon, igen, az ott az István faluja.

García Márquez, Gabriel

Száz év magány
Szerelem a kolera idején

http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/amidrama/marquez.htm