Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Germanus Gyula
Kelet fényei felé
Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/germanus/kelet/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

"Szállt velem messze a csillagvilágig,
  Mintha szív lenne, mely az égbe vágyik."
(AL-MU'IZZ AL-FATIMI, megh. 984.)

TARTALOM

Az Ezeregyéjszaka Szindbádja áruval, kincsekkel megrakodva tért haza útjairól Bagdad városába, ahol díszes házában, színes mécsesektől megvilágított kertjében, családjától, barátaitól körülvéve pihenhette ki fáradalmait. Az estéli beszélgetések mind hosszabbra nyúltak, és a csobogó vízsugarak kellemesen enyhítették az est meleg levegőjét. A barátok figyelmesen hallgatták a házigazda meséit, amelyek a szökőkút vízsátra alatt színes csokorrá fonódtak. Néha-néha halk sóhaj hagyta el a barna kebleket:

- Masallah! - mit nem akar Allah? Ó, mily csodálatos a világ! Mily csodákat látott Szindbád a távoli országokban! Mennyi tudást gyűjtött az ismeretlen népektől, a nagy árukészlet mellett, amelyet most raktáraiból kínál az embereknek, és amelyet hol meglelt, hol újból elveszített.

- Ó Szindbád - szólalt meg az egyik barát -, életed olyan színes, mint ez a fiszkija - a szökőkút.

Szindbád szelíden mosolygott, és így felelt:

- Ti ezt fiszkijának nevezitek arabul, de én a messze Perzsiában és Hind országaiban láttam az eredetijét, ahol "örömtől csobogónak", sádervánnak mondták. Ott kupola volt fölötte, és medencéjében aranyhalak úsztak. Mit szólsz ehhez, Ahmed? - kérdé Szindbád.

Ahmed görnyedt hátú, szemüveges öreg volt, híres arról, hogy háta íjszerűen, a sok olvasástól hajlott meg. Megigazította szemüvegét kampós orrán, és minden szót tagolva ejtve ki, így felelt:

- Ó Szindbád, nagy a te tudásod, amit útjaidon az emberek szájából nyertél. Kitágult látóköröd a világ szépségeitől és sokféleségétől. Én csak a könyveket bújtam, és gyenge szemmel róva a sorokat, gyűjtöttem, gyűjtöttem, talán céltalanul. De valaha talán, ha Allah megsegít, én is írok egyszer, s az emberek olvasni fogják írásaimat, amelyek a polcokon sok más elődöm írásai mellé sorakozhatnak. De te, Szindbád, te az  é l e t e t  láttad.

A társaság illő tisztelettel nézett az öreg tudósra.

- Beszélj - nógatták -, mi szívesen hallgatunk. Tárd olvasásod eredményét mi elénk, hadd egyesítsük a tapasztalat, az utazás kincseit a tudás gyöngyeivel.

- Fiszkija - folytatá az öreg - nem arab szó, hanem idegenből vettük át, akárcsak a perzsa sádervánt. A mi arab nyelvünk a világ leggazdagabb nyelve, de olyan bőkezű, hogy az ezerszámra átvett szókért busás ellenszolgáltatást adott. A perzsák a struccra csak azt mondják: suturmurg, azaz "tevemadár", mert szárnya van, mint a madárnak, talpa meg olyan, mint a tevéé. De a perzsák tréfásan kérdezték: ha madár vagy, miért nem repülsz? Ha teve vagy, miért nem hordasz terhet?

- Nekünk araboknak a struccra huszonegy szavunk van: na'áma, uldsúm, zalím, hibill, za'va, ra'l, és... és...

- Masallah! - hangzott fel ismét -, ne folytasd; bámulatos a tudásod. De mondd csak, Ahmed, hát a fiszkija honnan ered?

- Ibn Dsubair, aki nyugaton élt és keleten utazott - magyarázta Ahmed - már leírta a fiszkiját medencéjével együtt, ahogy Szindbád említette. Ő azt mondja, hogy a nyugati fiszkija nem is szökőkút, hanem vízmedence volt, és latinul piscinának nevezték.

- Hát az mit jelent? - kérdezték kíváncsian.

- Medence, amiben halak úszkálnak - volt a válasz.

Helyeslőleg bólogattak. A rableányok frissítőket hordtak és az estéli társalgás a késő éjjeli órákig folyt tovább tudományról, utazásról, irodalomról.

És másnap Szindbád újra útra kélt...

*

Könyveim között, keresve a tudást, és gyűjtögetve a sok fáradságos út eredményeit, testileg meg-megpihenve, de lelkileg, szellemileg annál szomjasabban, én is, mint Szindbád, a tudomány Szindbádja vágyódtam ismét és ismét az új megismerés, a titkok mélysége felé. Ahogyan az évszázados arab költő mondta:

"Hiába lett más a lég,
Tudásból még sincs elég...
Viharmadár sorsom tépett,
Szívem-lelkem majd megégett,
Szomjam mégsem csillapodott,
Agyam soha nem nyugodott."

*

...1957. év kora őszi estje eresztette le szárnyát fővárosunkra. Lakásunk ablakát megrezegtette az incselkedő szél. Feleségemre néztem, és tekintetében kerestem a választ:

- Nekem meg kellene tartanom székfoglaló előadásomat Kairóban, a Tudományos Akadémián, ahova tavaly választottak levelező tagnak. Azonkívül a damaszkuszi egyetem is várja, hogy előadásokat tartsak az arab irodalomról. Én örömmel teljesíteném a meghívást, de csak ha te is velem jönnél...

Feleségem boldogan válaszolt:

- Mikor? - kérdezte, s ebben a szóban benne sűrűsödött egész életre szóló kelet-nosztalgiája.

- Ha lehet, még ez év őszén Egyiptomba indulunk. S onnan, nos, onnan tovább...

- Nem bánom, milyen a klíma. Akármilyen forró is - mondta elszántan.

Nevetve nyugtattam meg. Egyiptom éghajlata a mi telünk idején a júniusi tavasz, örökös napsugárral. Kairóban nem esik az eső, és a sivatag felől száraz, tiszta levegő üdíti a várost, amely felett mosolygó ég kéklik.

Mögöttünk háborús évek borzalmai és veszélyei, éhínség és az elvesztettek tragédiáinak árnyai leselkedtek, de most elindulunk együtt Kelet fényei felé... A sors kegyetlen, de néha váratlanul kiegyenlít: míg egyik kezében kaszát tart, másik kezével virágot ajándékoz.

Néhány nap múlva meghívás érkezett India kormányától is: nyolc indiai egyetemre (Bombay, Agra, Aligarh, Lucknow, Kalkutta, Santiniketán, Hydarabad és Új-Delhi) hívtak meg vendégtanárnak. Angol nyelven, az iszlám művelődéstörténetéről tartsak előadásokat.

Indiát rég ismerem, hiszen 1929-től 1932-ig a santiniketáni egyetemen megszerveztem az iszlám kultúrtörténetének tanszékét, és annak idején beutaztam egész Indiát. Azóta, 1947-ben India független lett, és politikailag ketté osztották: Indiára és Pakisztánra. Most új, szabad India tárta fel előttem kapuját.

A meghívás öröme átjárta teljes énemet. Pillanatok alatt határoztam. Feleségem az újdonság lázában, de józan megfontolással kezdte készíteni útiholminkat. Különböző klímákon megyünk át, különböző világrészeken: Európa, Ázsia, Afrika!

I. EGYIPTOMBAN

INDULÁS

A repülőtéren a vámtiszt, régi ismerősöm, megkérdezte: mennyi időre megyünk?

- Hosszú hónapokra. Kairóban, Alexandriában és Damaszkuszban arabul, India nyolc egyetemén angol nyelven fogok előadásokat tartani.

- S ilyen sok előadáshoz csak ilyen kevés könyvet visz professzor úr?

- Valami a fejemben is van még... - mondtam nevetve.

Zúzmarás, decemberi este volt. Körös-körül mindenütt gépek berregtek. A mienk, a "Bolygó Hollandi" késett. Végre, hosszú várakozás után hallatta berregését, és leszállt. Gyönyörű fehér halnak tetszett, kivilágított ablakai hívogatóan csillogtak. Felmentünk a lépcsőn, a kabátokat elvették kezünkből, hogy a kicsiny ruhatárban fogasra helyezzék. Sima és személytelen udvariasság, német és angol nyelven.

Cukorkákat hoztak, majd feketekávét tejszínnel. A stewardess - bájos, fiatal holland lány - gyakorlott biztonsággal látta el munkáját.

Feleségem egy percre lehunyta szemét, mintha álmodnék. Én megfogtam kezét. S ahogy feszülten figyeltem, mint tűntek el alattunk a jelzőlámpák, fák, falvak, utak, folyók, hegyek és városok, úgy éreztük, rohanunk a csillagos ég felé.

Amióta él az emberiség, keresi a repülés titkát. Mit szólnának a hős úttörők, a kutatás áldozatai ehhez a repülő óriáshoz? Csillagok fényében közelítjük az eget, és közben a földi civilizáció kényelmét élvezzük.

Kis asztalkákat csatoltak elénk, melyeken párolgó leves, hideg halak, húsok, köretek és saláták, sütemények, édesség és friss gyümölcsök, szörpök és borok kínálták magukat. Éppen hogy befejeztük korai vacsoránkat, amikor éreztük, hogy gépünk leereszkedik Isztambul repülőtere, Jesil-Kjöj (Zöldfalu) felé.

Odatolták a lépcsőket, és az utasok kis pihenőre lelépdeltek a pástra. A legtöbbje közömbösen vette át a török határőröktől a kiszállásra jogosító "transit"-kartont, de bennem egy régóta pislogó mécses gyulladt fényes lángra. A rendőrtiszt francia köszöntését törökül viszonoztam. Meglepetten nézett rám, s ő maga vezetett a csarnokba.

- Ön már járt itt? - kérdezte.

Mesélni kezdtem. Isztambul, ifjúságom megvalósult álma! Itt voltam diák az isztambuli egyetemen, ott voltam a Dardanellák félelmetes harcterén, itt szívtam magamba a török nép iránti szeretetemet, a török irodalom sok ezernyi oldalából...

A tiszt meghatottan hallgatta szavaimat. Amint bevezetett a csarnokba, mintha hírnök szaladt volna előttem, egyszerre csak kis csoport gyülekezett körém. Újságírók, fényképészek, sorra kérdezgettek. Egy mandula-szemvágású, csinos, fiatal török lány volt a legélénkebb.

- Baba efendi - atyámuram -, monda azzal az édes, zeneien dallamos hanglejtéssel, ami csak a török nők kiváltságos sajátossága - csak rövid riportot kérek hírlapom számára.

- Kuzum (bárányom) - válaszoltam a leányoknak kijáró udvarias megszólítással -, most, hogy annyi év után ismét török földre lépek, hetven évem, mintha elrepült volna, és álomteli ifjúságom vetné rám sugarait. Előttem felragyog a sok török író arca: Ekrem, Dsevdet, Fikret, Abdul-Hakk Hámid, Sihábeddin, Ömer Szeifeddin és a többiek, akik mind barátaim voltak.

A szépséges riporter villámgyorsan papírra vetette szavaimat. Ő már latin betűkkel írta a török nyelvet, és amikor autogramot kért, csodálkozott, hogy én a régi arab írással róttam fel nevemet: Hadsi Abdul-Karim Germanus.

- Kuzum dsanim (bárányom, lelkem) - magyaráztam nevetve -, húszéves koromban ifjútörök voltam^[1], most már csak öreg török vagyok.

- Csok tesekkür edijorum (nagyon szépen köszönöm) - csurgatta ő kerek szájából az ízes török szavakat.

- Allaha iszmarladik (Allah áldása kísérjen!). - Ezekkel a szavakkal búcsúztam bájos török riporteremtől. Emlékül kaptam tőle a "Baba efendi" megszólítást, ami azóta kísér itthon, meghitt barátaim ajkáról.

A rendőrtiszt az üdvözlők köréből visszakísért a géphez, amelyet azóta megtöltöttek üzemanyaggal. Tovább száguldottunk a légben dél felé, Kairó felé.

Fejünk alá párnát helyezett a szép stewardess, és puha pléddel betakart. A villanyt eloltották, különös hullámzást éreztünk. Gyanútlanul adtuk át magunkat sorsunknak, s csak utólag tudtuk meg azt, amiről a repülőgép személyzete már értesítést kapott: a Földközi-tenger és környéke fölött hatalmas vihar tombolt.

A stewardess csak annyit közölt, hogy késésünk lesz, mert az "egészet" meg kell kerülni.

Fáradtan hajtottuk le fejünket a párnára, és csak kellemes hullámzást éreztünk... Éjfél helyett hajnali négy órakor érkeztünk Kairóba.

KAIRÓ

A félig kivilágított repülőtéren lágyan simogatott a hajnali szél. A nagy csarnokban minden lámpa fényesen ragyogott. Milyen jó volt a hosszú légi út után az enyhe, üde levegő! Feleségem megragadta kezemet:

- Nézd azt a mesebeli herceget, hosszú fehér selyemköntösben, széles aranyövvel derekán, fején turbánnal! Ki lehet ez?

Felnevettem:

- Nem herceg; szolga, pincér, aki feketekávét szolgál fel a büfében. Itt minden szolga hercegi köntösben jár.

Ekkor lépett hozzánk kairói nagykövetségünk egyik titkára, aki egész éjjel várakozott ránk. Besegített a fekete-fehér kocsiba, és már robogtunk is az illatos úton, a pirkadni készülő látóhatár felé. Mellettünk a vörös és sárgás homoktengert itt-ott pálmafák keretezték. Még álomittas szemmel, félszendergésünkben is megragadott a trópusi látkép, amelyet megzavart a sok autó. Érzéketlenül száguld valamennyi, mintha mindehhez a látványhoz semmi köze sem lenne. A technika betolakodott a sivatagba, amely fölött évezredek óta aludt az idő, s durván felriasztotta álmából az alvót. De a csillagos ég jóságosan öleli át a sivatagot, és mintha mosolyogna az emberek mohóságán: mire jó ez a rohanás? Azelőtt tevék baktattak át ezen az úton, bölcs nyugalommal, végtelen sorban, egymás után. Orr, farok, orr, farok, és a hajcsár bús dalt dúdolt a teve járásának egyenletes ütemére... Most, a levegőben repülőgép száguld, az úton megszámlálhatatlan autó rohan - és vajon boldogabbak lettek-e az emberek?

Ahogyan rohantunk a város felé, a pálmafákat akácok váltották fel. Sűrű lombozatuk gömb alakúra van körülnyírva. Majd egy kaszárnyaszerű épület bukkant fel, azután már külvárosi házak, illatos kertekkel körülvéve. A langyos, lágy levegőben a virágok küldték üdvözletüket a dermedt Európa zimankós decemberéből a virágos Afrikába érkezett vándorok felé.

*

Az autó nyílsebesen visz be Kairó szívébe, és egy szálloda előtt megáll. A követségi titkár tárgyal a portással: sajnos, nincs szoba.

Álmosan és várakozva nézünk ki a kocsi ablakán. A szemközti járdán éles fénnyel tűz lobban fel. A láng fehér lepelbe csavart, turbános férfi arcát világítja meg. A hűvös éjszakában, az utca kövezetén guggolva nádszálakat gyújtogat, hogy kissé megmelegedjék. Mi langyosnak érezzük az éjjel fuvallatát, ő fázik.

A szálló kapuja mellett, vállán fegyverrel, egyiptomi rendőr áll. Egy ideig nézi a didergő embert, azután lassú léptekkel átmegy hozzá. Mi lesz most? - gondolom. A rendőr a fehéringes emberhez lép, vállára teszi kezét, félkarjával átöleli.

- Akhúja (testvérem) - mondja szelíden -, ne csinálj ilyet. Ne csinálj nyílt helyen tüzet, mert szél kerekedik, és a láng tűzveszélyt hozhat ránk.

- Abúna (apukánk), úgy fázom. Nincs hol hálnom, és az éjszaka oly hideg.

Egymás szemébe néz és kezet fog a rendőr és a hajléktalan. Mi is indulunk tovább, de az első élmény képe tovább kísér.

Végre a Carlton szállodában ágyba kerülünk. Amire felébredünk, már magasan jár a nap. Le akarok menni az utcára, végigsietek hát a folyosón, keresve a lépcsőházat, de nem találom. Megszólítom az egyik vendéget. Csodálkozom válaszán.

- Ez a szálloda teljesen modern - mondja -, ebben nincs lépcsőház, csak lift. Ha ön reggelizni akar, menjen fel lifttel a zárt teraszra, ott van az étterem.

Válaszát tudomásul vettem, de elgondolkoztam. A tevét kiszorítja az autó, ezt még értem. De lépcsőház mégis csak kell!... Mi lenne, ha a liftek rövidzárlat miatt leállnának?

A reggeli pompás volt, és utána sietve vitettük le magunkat az utcára, alig vártam, hogy feleségemnek bemutassam Kairót, ahol ötven évvel ezelőtt, ifjúkoromban voltam először.

Első dolgom, hogy régi, megszokott szállodámba tegyem át székhelyemet. A National szálloda Szulejmán pasa főútján fekszik, a belváros szívében. Ez a Szulejmán pasa százhetven évvel ezelőtt, Napóleon expedíciója után, francia katonatiszt létére, Egyiptomban maradt. Áttért az iszlám vallásra, és Mehemed Ali pasa szolgálatába állt. Kitűnően megszervezte az egyiptomi hadsereget, és halála után szobrot is emeltek emlékére. Ez a szobor nagyon kistermetű embernek ábrázolja őt, de a róla elnevezett út annál nagyobb és szélesebb. Állandóan autók százai száguldanak rajta, mintha versenyeznének egymással. Kétoldalt négy-ötemeletes bérházak egészen párizsias jelleget kölcsönöztek a Szulejmán útnak és a környező modern városnegyednek. Üzletek egymás hegyén-hátán kínálják európai áruikat.

A délelőtti napsugárban tolong a nép. Turbános sejkek, ingszerű galabijában lépkedő, maradi egyiptomi férfiak mellett, tűsarkú cipőben, divatos, párizsias ruhába öltözött, hosszú szempillájú nők tipegnek. Csak imitt-amott látni még az ősi arab szokás szerint fekete, könnyű szövetruhát viselő és arcát szemérmesen fátyol alá rejtő, többnyire idősebb és szegény asszonyt.

A National szálloda régi ismerősöm. A portás és az egyiptomi szolgák kitörő örömmel fogadnak. Mélyen meghajolnak feleségem előtt, aki most először lépett be a hosszúkás hallba. Az elkövetkező tíz év alatt ez lesz csaknem minden keleti utunk első állomása.

- Ahlan va szahlan! - ismételik állandóan a vendégnek kijáró üdvözletet. Fejükön szinte világít a hófehér turbán.

A keleti ember csak akkor veszi le fejfedőjét, ha mosakszik vagy ha egyedül van és pihen. Illetlen dolog lenne valaki előtt födetlen fejjel megjelenni. A próféta hagyománya évezredekre megszabta az illemet, melyet minden igazhivőnek követnie kell. Az arab irodalomban se szeri se száma ama könyveknek, amelyek a moszlim vallás előírásait tanítják: hogyan kell mosakodni, hogyan kell öltözködni, enni, inni, egyenrangú és magasabb rangú társaságban viselkedni, miről illik beszélni, hogyan kell a tanult embert becsülni, az öregeket, nőket, gyermekeket szeretni és megvédeni. Az "illemtan" tekintetében az iszlám évszázadokkal megelőzte Európát, és ma is kiváltságos helyet foglal el.

A National-szálló halljának széles ablakai az útra néznek, és festői keretbe helyezik a keleti és nyugati élet egymást kergető, örökké forgó, változó képeit. A hall mélyén az ó-egyiptomi stílust utánzó két oszlop között Nefertiti királynő híres mellszobrának másolata áll. Este villanyfényben ragyog, s a szálloda sokrétű vendégserege előtt összekapcsolja a régmúltat a jelennel. Ez a nosztalgiás hangulat az egyiptomi irodalomban is minduntalan visszatér.

*

Szállodánk liftes fiúja - világoskék selyemruhájában, széles aranyövvel derekán, fején turbánnal - valahogyan más, mint a többi alkalmazott. Szemében az értelem különös tüze ég, szíve tiszta és jó, intelligenciája megkapó.

Ha meglát, jobb kezét szívére teszi, és mélyen meghajol. Indul a lift. A kis Awad sorokat mond el a Koránból, arab versekből idéz, és szép irodalmi arabsággal fejezi ki gondolatait. Az Azharban, Kairó legrégibb mecsetiskolájában tanult.

Vajon mi lesz a sorsa? Száll a lifttel, fel, le, fel örökké? Édes mosolya arcára fagy?... Lefényképezem, amire ő nagyon büszke, és boldogan mutatja képét mindenkinek.

Szobánk padlóját vastag pokróc fedi. Csak porfogó, jó lenne megszabadulni tőle. Míg én a fürdőszobában teszek-veszek, feleségem a szobainassal tárgyal. Egyik sem érti a másik nyelvét, mégis nagyszerűen beszélgetnek. E leleményességnek köszönhető, hogy a poros szőnyeg eltűnik, és feleségem szókincse néhány népnyelvi szóval gazdagodik. Megtanul egy fontos szót: ejva, ez nem szorosan vett igent jelent, hanem egész mondatokat pótol. Tulajdonképpen az arab ejvalláhi - "bizony, Allahra mondom" - rövidítése, de szükség esetén a megelégedés, az egyetértés, a kíváncsi tudakozódás, a jóllakottság és az öröm kifejezése is. Az inas, mire előjövök a fürdőszobából, megmagyarázza, hogy núbiai, neve Abdallah, és ha kíván tőle valamit, mondja csak: iszma ja Abdallah, és ő azonnal hádhir, azaz megjelenik. Feleségem néhány nap alatt annyi arab szót tanul Abdallahtól, kifogástalan népnyelven, hogy zavartalanul megérteti magát. Ha véletlenül valami nem jut eszébe, azt mondja: "Pucikám, kérlek, csináld ezt vagy azt" - és megmutatja, mit akar. "Ejva!" - mondja erre a megszólított, fekete szeme ragyog, és irigylésre méltó foga szikrázik az egészséges, duzzadt ajkak között. Az egyiptomi szolgatársadalom núbiai bevándorlókból adódik. Csinos arcú, hatalmas termetű, szálas legények, a végtelenségig igénytelenek és hűségesek. Nem lopnak. Gyermekkoruktól beléjük plántálta a mohamedán vallástanítás, hogy valamely tárgyat arról a helyről, amely megőrzésére szolgál, engedély nélkül elvinni: lopás, és büntetése a kézlevágás! Az európai szobatakarítást is megtanulják. Feleségem minden óhaját teljesítették, és amikor egy-egy piaszter "borravalót" kaptak, áldást kértek Allahtól, a "szajída" fejére. Al-hamdu lilláh - hála legyen Allahnak. A piaszterekért mindig elhangzott a liszihha va'l-áfijet, azaz: jólétére, egészségére.

A piaszterekről az imént mint "borravalóról" beszéltem. De mi most Egyiptomban járunk. Itt bort nem szabad inni. Itt nem szabad borravalóval jutalmazni a szolgálatot! Allah mindenre gondolt. Alkotott erre is szót, éspedig olyan megfelelőt, hogy az egész világon ismeretessé vált. Ez a baksis. - Eredete ugyan perzsa és "ajándék"-ot jelent, de ismerik Indiától az Atlanti-óceánig mindenütt.

A núbiai szolgák a baksist bizony nem költik borra, mert ez negyven botütést vonna maga után, de a kairói száraz levegő nagyon kiszárítja a torkot, és valamivel olajozni kell a nyelvet is, hogy mozogjon. S a próféta - áldás és béke lengje körül - bizony, nem szólt egy szót sem a pálinkáról, pedig ha el akarta volna tiltani, bizonyára megemlítette volna abban a szent könyvben, amelyet Allah sugallt neki.

Az utcai kis bódékban szabad idejükben vígan iszogatnak pálinkát a derék núbiaiak, meg lévén győződve róla, hogy ezzel nem vesztik el jogukat a paradicsomhoz, ahol a nagyszemű lányok ölében, pálmafák árnyékában, gyümölcsök halmától körülvéve, nem fáj többé fejük a munkától, csak béke és öröm övezi őket.

Az első napokon nem akartam régi barátaimmal találkozni, feleségemet vezettem körül Kairó tündérvárosában. Az utca ragyogott a verőfényben, a járdán gomolygott a nép. Kairó közepén, akárcsak Budapesten, folyó hömpölyög végig. De Budapest fekvése regényesebb, festőibb. A budai hegyek, a Vár és a Rózsadomb, mint őrködő bástyák védik a síkságon elterülő Pestet, és nyári estéken hűvös, illatos erdei fuvallatot küldenek a tikkadt háztömbökre.

Kairó körül nincsenek hegyek. A Nílus túlsó partján, néhány pálmafa között tízemeletes bérházak és a Zamáleknek nevezett villanegyedben díszes paloták merednek az örökké kék ég felé. Ennek a városnak az illata, a sok virágoskerttől, és az utcai gyümölcsösbódékban felhalmozott narancs, citrom, banán, grapefruit és cikóriahegyekből árad.

A Nílus szürke, lomha folyó, nehezebb hajót alig láttam rajta, de vizén régimódi vitorlás bárkák úsznak lassan, és a partoknál dhahabiák, "aranyozott"-nak nevezett úszóházak pihennek, amelyeken a gazdagok a földi kényelem és öröm minden eszményét megvalósítva, élvezik az édes semmittevést.

A Nílus szürkés hullámai: Egyiptom éltető ereje. Az abesszin hegyekről lezúduló esővíz ősszel felduzzasztja a folyót, és a hullámsodrás rohan észak felé a Földközi tengerbe, magával hozva iszapos hordalékát, amellyel lassan feltölti a partot.

Hérodotosz, a "történetírás atyja" már észrevette, hogy "Egyiptom a Nílus ajándéka". Mert, ha ez a dús folyam nem hasítaná át az egyiptomi sivatagot és csatornái nem szállítanának termőföldet a száz méter mélységű homoktengerre, élet itt nem lenne lehetséges. Egyiptom a sivatag szülöttje és a Nílus menyasszonya, és boldog nászúkból serken a bőség áldása: a rizs, a gyapot, a gyümölcs, a legelők juhnyája. Az ó-egyiptomiak istent láttak a Nílusban, s ha az áradás késett, és emiatt éhínség fenyegetett, igyekeztek megengesztelni a folyót. Áldozatul szép lányt mutattak be a folyam istenségének, vízbe fojtották a szerencsétlent. Ebből a lány-áldozatból legenda keletkezett, s jelképesen ma is bemutatják az áldozatot - színdarab formájában. Ahmed Mandur íróbarátom szép színjátékot írt ebből a legendából, ezt adják elő minden évben. Eltettem emlékül "A Nílus menyasszonya" szerepét betöltő színésznő, Szaud Szerwat képét is.

Manapság már nem kell a szeszélyes Nílust kiengesztelni. Duzzadó vizeit gátak közé szorítják, és mérföldekre árasztják el partjait. Helyenként víz alá kerülnek az ókor csodálatos művészi, vallási emlékei, templomok, sírhelyek, szobrok. Néhány évtized múltán az utókor csak fényképekről szerezhet majd tudomást hatalmas épületekről, sziklába vájt díszes oszlopcsarnokokról. A kisebb, szállítható műemlékek az európai és amerikai múzeumokban kaptak helyet.

Az afrikai folyók abban különböznek az Európában hömpölygő vizektől, hogy középszakaszaikon vízesések vannak. A Níluson hat ilyen szakasz akadályozza a hajózást, és a legnagyobb zuhatag a Vádi-Halfa sziget táján van.

Ez a Vádi-Halfa nekünk nemcsak mint vízesés érdekes. Évtizedekkel ezelőtt kusza betűkkel írt arab levél érkezett Magyarországra. A levelet elküldték nekem lefordításra. A levél írói azt állították, hogy Vádi-Halfa núbiai lakói magyar származásúak, és rokoni alapon segítséget kérnek a magyar kormánytól és minden magyar embertől, aki örömtől áthatva keblére akarja ölelni elveszettnek hitt testvéreit. A hír a sajtóban is feltűnést keltett, és én levelezésbe kezdtem önként jelentkező núbiai magyarjaimmal. Arabul írtam nekik, amit papjaikkal felolvastattak maguknak, és mivel ők maguk írni nem tudtak, papjaik válaszoltak.

A levelezésből sok minden kiderült. A külföld minket hungarus-nak ismer, de a magyar törökül madsar, s az egyiptomiaknál: magar. Ez a szó számos álmodozóból igen messzemenő következtetéseket váltott ki. Dél-Arábiában van egy mohar nevű néptörzs, Indiában a Nerbadda folyó mentén mogurok élnek. Egy arab író barátom lelkendezve értesített, hogy a nagy Mutanabbi arab költő (megh. 965) egyik ódájában a verhetetlen "madsar"-okat dicsőíti. Afrikában nem ismeretlen a magyar név, hiszen arabul ezzel illetik a még forgalomban levő Mária Terézia tallérokat. Számos arab neve Nagy, és ez a név sok kairói cégtáblán szerepel.

De mi van mindeme névhasonlóság mögött? Semmi más, csak tévedés. A dél-arábiai moharok semita nyelven beszélnek az indiai mogurok nevének jelentése: "domblakó". Mutanabbi madsarja ékes arab irodalmi nyelven "nagy sereg"-et jelent, a sok arab "Nagy" csak írásban hasonlít a magyarhoz, de mint tulajdonnév tősgyökeres arab szó, és helyes kiejtése Nádsi, Egyiptomban Nági, jelentése: a menekülő...

Áttanulmányoztam a krónikákat, hogyan kerülhettek ezek a "magyarok" a szudáni Vádi-Halfa szigetére. Ugyanolyan barna bőrűek, mint szomszédjaik, ugyanolyan arab nyelvjárást beszélnek, mint szomszédjaik, és legendáikban csak halvány nyoma van annak, hogy idegenek térítették meg őket az iszlámra. Ezek az idegenek arab törzsek voltak.

A XVI. századtól kezdve a törökök uralkodtak Egyiptom fölött. A törökök nem hatoltak be Szudánba, magyarországi hadifoglyok tehát nem lehetnek őseik ennek a núbiai lakosságnak, amely bennszülött núbiai asszonyokkal házasodott össze. A gyermekek és unokák századok óta núbiaiak, akik csak saját nyelvüket beszélik, amiben nyoma sincs magyar szónak.

Az a számos magyar látogató, aki elkerül Vádi-Halfára, jóhiszeműen elfogadja, hogy ezek a núbiaiak magyar eredetűek.

*

...De hiszen mi Kairóban vagyunk! Hosszú sétáink után fáradtan és éhesen térünk vissza szállodánkba. Ott az évtizedes hagyományú félig arab, félig európai ételeket fogyasztjuk, de elhatározzuk, hogy eredetibb és változatosabb étrendet keresünk.

ELSŐ LÁTOGATÁS AZ ARAB TUDOMÁNYOS, AKADÉMIÁN

Ezzel Kairó "profán" jellegű bemutatását be is fejeztem, és sor került első hivatalos látogatásomra az Arab Tudományos Akadémián.

Kilépve a hotelből, a járda szélén fölemeltem karomat. Ez Kairóban jeladás, hogy taxit kérek. A taxik magánvállalkozók tulajdonában vannak. Két-három sofőr összeáll, kocsit vásárol, és fuvarozza az utasokat. A fehér-fekete, igen elegáns kocsik vezetői állandóan utasra vadászva keringenek, és egy karfelemelésre hárman-négyen villámgyorsan lefékeznek, s odaállnak. A vezető néhány évvel ezelőtt még lovat vagy tevét hajtott, és autóját is áthajszolja minden akadályon. Az idegen utasnak eláll a lélegzete, amikor a sofőr a zsúfolt úttestről, ha jónak látja, felhajt a járdára, a járókelők pedig a kertek vaskerítéséhez lapulnak. Az autó szerelvényfalán kis táblán rövid arab mondat olvasható: "Allahban bízom!" Bizony nem bízhatunk másban ezen a hirtelen motorizált Keleten, mint Allahban, aki azonban sohasem vállalt felelősséget meggondolatlan teremtményeinek tetteiért.

Az Arab Tudományos Akadémia a harmincas évek elején alakult, az európai tudományos társaságokhoz hasonló céllal és jelleggel. Arab nyelvű kiváló tudósokon kívül néhány európai orientalistát is tagjává választott, hogy kiegyenlítse azt az ellentétet, amely a mohamedán világnézet alapján álló tudósokat elválasztja a szigorú elemzéssel, gyakran elfogult bírálattal élő orientalistáktól, összhangba akarja hozni a nyugaton kifejlődött tárgyilagos módszert az iszlám évezredes társadalmi gyökerébe kapaszkodott, hitbeli érzésvilággal.

Célkitűzését évek munkája diadalra segítette. Védnöksége alatt az arab nyelvű tudomány ma méltó párja annak a kulturális fellendülésnek, amely annak idején Bagdadban és Andalúziában a IX. századtól a XIV. századig Európa tanítómestere volt. Az akkori arab közkönyvtárakban százezernyi kézirat állt a kutatók rendelkezésére, míg Európában csak a keresztény papok tudtak olvasni, és csak néhány száz latin fóliánst őriztek kolostoraikban.

A kairói Tudományos Akadémia az arab nyelv irodalmát választotta kizárólagos tárgyává. Ebbe beletartozik a történelem, a vallásjog és a vallás, a nyelvészet, a filozófia, és a leíró földrajz is. A természettudományokkal és az orvostudománnyal különálló tudományos kutató és kiadó intézetek foglalkoznak.

1956 nyarán váratlanul ért a hír, hogy ez a nagy tekintélyű tudóstársaság levelező tagjává választott. Rajtam kívül még a világhírű angol Sir Hamilton Gibb és a francia Louis Massignon, az Académie Française "halhatatlanja"^[2] lett az Arab Akadémia tagja.

A taxi nyílsebesen visz át a Nílus hídján, elsuhan az állatkert mellett, és olyan iramban hajt Gizah előkelő külvárosának fő útján, mintha a piramisokig meg sem akarna állni. De szerencsére mégis megáll, és beléphetünk a kicsi kertbe, amelyben az Akadémia díszes palotája áll. Felmegyünk a márvány lépcsőkön, a szolgák illedelmesen köszöntenek. Bevezetnek az előcsarnokba és leültetnek. Megmondom nevemet, és az egyik szolga eltűnik az üvegajtó mögött. Komoly arcú, kissé kreol bőrű férfi, Sauki Amin rohan ki az ajtón és nyakamba borul.

- Ahlan va szahlan - mondja lihegve, azután mélyen meghajol feleségem előtt. Kató a betanult néhány arab szóval viszonozza az üdvözlést. Sauki Amin már vonszol be szobájába, karosszékbe ültet és tapsol. Most jön a kávé, a mentolos tea, a kert virágaiból tépett óriási csokor, és sok-sok beszéd azon a ritmikus arab nyelven, amely úgy zúg, mint a harsona, és rímes prózájával költeménynek hat.

Sauki Amin, a titkár, egykori tanítómesterem, az arab irodalom fáradhatatlan bányásza. Réges-régen, amikor az Azhar mecsetiskola szőnyegein ülve bújtam a vallásjogi könyveket, ő is azharita sejk volt. Galabiát és turbánt hordott, és csak délután volt hajlandó puritánságából engedve szivarra gyújtani. Arab irodalmi szövegeket olvastatott velem. Az 1400 éves, kimeríthetetlen mennyiségű arab irodalom minden művét ismerte, és szinte fejében őrizte, mint valami kincsesházban. Emlékezőtehetsége bámulatos volt. Hiába próbáltam valami ritka szóval kifogni rajta. Sohasem sikerült. Az Akadémia nem választhatott jobb, tanultabb titkárt nála. Idegen nyelvet nem tud, de az arabot tökéletesen ismeri. Ezt kevés arab tudós vagy író mondhatja el magáról.

Megérkezésem híre azonnal elterjedt az Akadémián. Egymás után jöttek a tagok. Dr. Manszur Fahmi pasa, az elnök, magas termetű, előkelő külsejű tudós. Számos irodalomtörténeti műve maradandó becsű. Kézen fogva vezetik be a vak dr. Táhá Huszein professzort, aki egykor úttörő, bíráló előadásaival magára vonta a maradi és klerikális körök haragját. Tanszékétől megfosztva, sokáig hírlapírással kereste kenyerét. Mint a keleti vak embereket általában, szeme világa helyett csodálatos memóriával áldotta meg Allah. Titkárai olvassák fel neki a könyvek százait, és műveit diktálva, emlékezetből idéz. Már mint vak diák Párizsban tökéletesen megtanult franciául egy leánytól, akit később feleségül is vett, és ez az egykori diáklány - gyönyörű és finom jelenség még ma is - nemcsak a helyzetből adódó fizikai és szellemi nehézségeket vállalta, hanem értékes munkatársa lett, és támasza maradt férjének egész életén át. Táhá megtanult latinul s görögül is, olyannyira, hogy az ókori nagy műveket arabul tolmácsolhatta. Ritka teljesítmény ez az arab világban.

Eljött Haszan az-Zajját író és irodalomtörténész, és a szelíd lelkű Ahmed Amin, aki eredetileg az Azhar mecset vallásjoghallgatója volt, de becsvágya továbbvitte, megtanult angolul, és mély történelemtudására támaszkodva, megírta több kötetben az iszlám hajnalát és reggelét.

Eljött Mahmoud Teymour bey, a néhai híres tudós könyvgyűjtő, Ahmed Teymour pasa daliás fia. Láttára felugrottam székemről és feléje siettem. Hiszen évtizedek meleg barátsága fűz hozzá! Megöleltük egymást. Teymour az új arab novella- és regényirodalom megindítója és legismertebb képviselője. Talán negyven kötetre rúg irodalmi oeuvre-je, és számtalan nyelvre lefordították novelláit. A tudós kollégák körülfogtak, és melegen rázogatták kezemet. Megbeszéltük székfoglaló előadásom idejét és Petőfi néhány költeményének arab fordítását. Petőfit 1940-ben egy kairói folyóiratban ismertettem, kiemelve, hogy a mi nagy lírikus költőnk bevitte az irodalomba a tiszta népi egyszerűséget. Legyen példa az új arab költőknek, ne halmozzák verseikben a ritka, kétértelmű, játékos szavakat, hogy az olvasó előtt fitogtassák nyelvi tudásukat. A dolgozatnak, amely több Petőfi-vers fordítását is tartalmazta, nem várt hatása lett. De én egy nagyobb szabású arab nyelvű Petőfi-antológia kiadására akartam rábírni az Arab Akadémiát. Csak évekkel később fordított egy kötetnyit segítségemmel Amin Hasszuna barátom, de az én tervem még eddig nem valósult meg.

Irodalom, művészet és nyelvészet zsongott körülöttünk az Akadémia zöld posztóval borított asztalánál. Közben a szolgák szorgalmasan hozták az illatos kávét, a mentolos teát, és a dohányosok sűrűre füstölték a levegőt. Kifulladva, de a témát ki nem merítve kezdtünk búcsúzni. Ila liká, a viszontlátásra, fi amán Allah, Allah oltalmazzon! - hangzik a búcsúformula, és mi ismét taxiba szállva, száguldunk hotelünk felé.

A SZUDÁNI NAGYKÖVETNÉL

Délutánra új program vár: egy szudáni küldött Budapesten meghívást adott át a khartumi egyetemtől. Erről most szó sem lehet, hiszen hosszú előadóutam, egészen Indiáig, rövid hónapokra van szabva, de illik a kairói szudáni nagykövetnél tisztelgő látogatást tenni.

A szudáni nagykövetség palotája, Zamálekben, gyönyörű épület. Kéménye természetesen nincsen. Hiszen Egyiptomban, és még inkább Szudánban, mindig süt a nap. Minek fűteni? Ha télen estefelé hűvös levegőt küld a sivatag, meleg sálakkal védekeznek ellene. De mi a huszonöt fokos utcáról léptünk be a márványpalotába, és fáztunk a pompás váróteremben, amelyből óvatosan kirekesztették a meleget. Kényelmes karosszékbe ültettek, velünk szemben hatalmas termetű szudáni sejk ült, fején gömb alakú, óriási turbán, mellette egy tisztes öreg egyiptomi sejk, kezében vastag, bunkóforma bottal.

- Minek ez a szerszám? - kérdezte Kató.

- Otthon, valahol a sivatag szélén az állatok ellen védekezik vele. Az állatok félnek tőle, és messze elkerülik. De a bunkó a tekintély jele is. Mert akinek joga van ilyen botot hordani, az a falu bírója, tanácsadója, ura. Arabul "támasz", umdá a neve, és igen nagy a tekintélye. A közigazgatásnak a múltból ittfelejtett képviselője, a rend őre, a nép bizalmasa.

Rajtuk kívül még egy, fekete lepelbe burkolt, zokogó mohamedán nő ült a teremben, és mélyen árnyékolt, könnyes szemét hol az umdára, hol félénken ránk emelte. A sejkek valami gazdasági kérdés taglalásába merültek, ügyet sem vetettek az asszonyra. Én azonban nem bírtam kérdés nélkül szemlélni bánatát, és megszólítottam. Megmondtam neki, hogy az Azhar mecset sejkje és mekkai zarándok vagyok, ne féljen tőlem. Sajnálattal látom, hogy valami bánat érte. Közben a két sejk bement a nagykövethez, és mi a nővel magunkra maradtunk. Fátylát félig elhúzta sápadt arcáról, és könnyeit letörölve, feltűnően tiszta arabsággal válaszolt:

- Já seik Abdul-Karim, Allah áldása kísérjen, köszönöm jóságodat és a szajida jóságát, de rajtam csak a nagykövet és Allah segíthet. Bárcsak könnyeimmel meglágyíthatnám szívét!

- Jóasszony ukhti, testvérem, de mondd meg, mi történt veled?

Tétován nézett ránk, és hallgatott. Kisvártatva mégis megszólalt:

- Boldogan éltem urammal Szudánban, három gyermekünk is született... A szudáni falvak gyönyörűek... pálmaligetek, rizsföldek között jó emberek lakják őket. Szorgalmasan dolgoztunk a kicsi földön, és minden olyan békés volt. Uram, Szalim, jó barátságban volt a szomszéddal, aki aztán otthagyta földjét, elment Kairóba, és egy szállodában szolgált. Rávette Szalimot, hogy ő is jöjjön Kairóba, pénzt keresni. A városban sok pénzt lehet keresni!

Szünetet tartott, megtörölte arcát, és elgondolkodva nézett maga elé.

- Fulúsz, fulúsz! a pénz! igen a pénz! ez volt a csábító. Elhagytuk a szép falut, mindnyájan eljöttünk Kairóba, és barátunk azonnal állást is szerzett. Szalim kapus lett egy nagy épületben, én mosodában dolgoztam. De Szalim inni kezdett. Sokat ivott, és mindig részegen jött haza. Ó, Allah bocsásson meg neki! A város és a pénz és a sok barát megrontotta őt. Ha szóltam miatta, megszidott és megvert. A férj megverheti feleségét, Allah irgalmas, de eltiltotta az ivást! Egy éven át minden pénzünket elitta, és amikor itt álltam kifosztva, nem jött többé haza, megszökött egy arab asszonnyal!

Nem folytatta tovább, hangját elfojtotta a zokogás.

Kató az asszony vállára tette kezét, és szerette volna megvigasztalni a zokogót.

- Ukhti, testvérem - mondta -, jargi - tagolta - vissza fog jönni, mazbút, bizonyosan.

Az asszony felsóhajtott:

- Én szeretem őt, és megbocsátok, de a törvény, a seriat, az nem bocsát meg! Já seikh al-muhtaram, ó tiszteletre méltó seik - suttogta felém -, te tudod, mi lesz vele, ha elfogják. Ziná! Házasságtörés! Megkövezik őt is, a csábító arab asszonyt is! Ezért jöttem a nagykövethez, hogy segítsen, Allahra kérem - mondta, és ismét záporozni kezdtek könnyei.

E pillanatban nyílt az ajtó, és a titkár kért, hogy lépjünk be. A nagykövet a keleti ember szokott közvetlenségével fogadott. Tapsolt, mire feleségemnek feketekávét, nekem teát, továbbá egy vaskos könyvet hoztak. A nagykövet, mint a legtöbb arab, üres óráiban verseket ír. Nem is fukarkodik verseivel. Alig, hogy szippantok néhány kortyot a teából, már hallom is, ahogyan minden szót szinte simogatva, olvassa könyvének egyik lírai költeményét. Az éjszakáról, a szerelem éjszakájáról, amely elől a hold felhőbe menekül, a boldogságról, amely egyformán látogatja meg Allah minden teremtményét.

Hálásan megköszöntem a könyvet, a megható szavalást, és Allah kegyelmét kértem a nagykövetre és minden jótettére. Siettünk ki a szalonból; a szudáni asszony lehajtott fővel, lassú léptekkel ment be a szerelem költője, a nagykövet elé.

A hűvös márványpalota után jólesett a délutáni napsugár, amely elöntötte egész énünket, illatot fakasztott a kertek virágaiból, és talán segített felszárítani a fájdalmas könnyeket...

MOHAMED ALI ARANYCSARNOKÁBAN

Kairói tartózkodásunk ebben az évben egy időre esett az arab írók kongresszusával. A meghívásnak eleget téve, elmentünk hát Mohamed Ali egykori palotájába. Mohamed Ali herceget annak idején ismertem. Gyakran voltam vendége, sőt egyszer a péntek déli imát vele végeztem el palotájának kis mecsetjében. Őszülő szakállú, mozgékony, rendkívül művelt ember volt, franciául, angolul, németül és törökül egyforma könnyedséggel beszélt, és alaposan ismerte e nyelvek irodalmát. Mivel a fiatal Faruk királynak nem volt fiúgyermeke, ő lett volna a trón örököse, amíg eme jelképes tisztségétől a halál föl nem mentette. Óriási birtokait és kairói palotáját az egyiptomi köztársaság államosította, lakását ma a turisták megtekinthetik.

A palotát hatalmas fallal kerített park övezi. Kocsink behajt a parkba. Keleti varázs ez? vagy égnek a bokrok és fák? Ó nem, csak a park fáin elrejtett apró, színes villanykörték ontják fényüket a virágokra és levelekre. Mintha számtalan szentjánosbogár csillogna a szellő érintésére remegő lombozatban.

Az írókongresszus költői előadásait e palota csillogó, díszes csarnokában rendezték. Az arany falak még ragyogóbban tündököltek a költők ritmikus verseinek visszhangjától. Egymás után léptek a dobogóra Marokkó, Algír, Tunisz, Líbia, Egyiptom, Szudán fiai, palesztinai arab, szaudi-arab, jemeni, libanoni, szíriai, kuwaiti és iraki költők. Nemes versenyre keltek egymással, bírálták egymás verseit.

Az arab vers születésétől haláláig kíséri az arabot, és az arab vers végigkíséri az arab történelmet. Mielőtt a Korán Allah sugallatára megihlette Mohamedet, a törzsek büszkék voltak költőikre, és évente költői versenyeken tüntették ki azokat, akik a legelragadóbban dicsőítették a törzs erényeit, hősiességét, asszonyaik hűségét. Olyan félelmetes hatást ért el némely költő, hogy gúnydala hallatára földre vetették magukat, mert úgy érezték, a szó fájóbb sebet üt, mint a lándzsa. Mohamed próféta is rímes prózában adta tudtára ihletét kortársainak és híveinek.

Az arab költők száján egyesült irodalmi szintre a sokféle tájszólás, és az irodalmi nyelv, amelyet a Korán szövege szentesített, ma változatlan alakban él Marokkótól Indiáig.

Az arab moszlimok az idők folyamán számos birodalmat alkottak, amelyek az Atlanti-óceántól Közép-Ázsiáig terjedtek, számtalan idegen népelemmel gazdagítva vérüket és kultúrájukat. Minden törzs a maga módján ejtette ki a szavakat, és torzította el az eredeti hangokat, kifejezéseket. De ezeket a népies beszédeket a szigorú arab betűkkel nem lehetett leírni, és a tudósok a Koránra támaszkodva, megőrizték az irodalmi nyelvet. Otthon, az utcán vagy a piacon mindenki a saját tájszólásával, hanyagul "elkenve" beszél, de iskolákban, szónoki emelvényeken és tudományos társaságban csak az irodalmi nyelv használható, amelyet a művelt ember megért.

Az arab irodalmi nyelv ma a legerősebb, talán az egyetlen erős kapocs, amely a különféle uralom alatt élő arab népeket összeköti. Az iskolákban most különösen nagy súlyt helyeznek az arab irodalmi nyelvre, mintha éreznék, hogy csak ez lehet az arab egység alapja.

A költők verseiknek egy-egy sorát többször ismételték, hogy a hallgatóság teljesen fölfogja a szinonimák zenéjét, a képek színét, a szójátékok zamatját és a hasonlatok festői szépségét. Egy-egy verssor hallatára felcsattant a taps. Valóban nagy művészet az arab költészet, és méltán hirdeti az arab géniusz diadalát.

A kongresszus szünetében találkoztam régi író barátaimmal: a forradalmár Sauki Bagdádival, akit még Damaszkuszból ismertem, a szíriai Szaid Akllal, aki lángoló szerelmi verseivel hozta tűzbe a hallgatóságot. Ott volt Abdurrahmán Szidki, az opera igazgatója, aki a IX. századbeli Abu Nuvász bordalköltőről írt festői tanulmányt, az őszülő, de még most is daliás Abbasz al-Akkád polihisztor, és a fáradhatatlan Abdul-Munaim al-Khafádsi, az Azhar egyetem irodalomtanára, aki kézen fogva odavezetett egy kis csoporthoz, mely feltűnően szép, fiatal hölgyet vett körül.

A csoportból elém jött Taufik al-Hakim drámaíró, hogy ő mutathasson be a hölgynek. A társalgás folyamán úgy éreztem, mintha a szépséges hölgy nem lenne arab. Ezen elgondolkozva, s hollófekete hajától és mélytűzű szemének sugarától megbabonázva, gátlással küszködve dadogtam el néhány udvarias mondatot. Ám megszólalt a harang, amely jelezte, hogy a kongresszus folytatja munkáját. A szépséges hölgy hófehér kezét nyújtotta, miközben csuklóján megcsendültek a karperecek, és én mély meghajlással búcsúztam.

- Ki volt ez a csodálatos, gyönyörűséges szépség? - kérdezte Kató.

- Nem tudom! - feleltem. - De nem egyiptomi! Inkább szíriai, vagy talán török.

A szavalás késő estig tartott.

Elhagytuk az aranycsarnokot, el a színes lámpáktól csillogó parkot. A Fuád úton kiszálltunk. És ekkor, késő este, egy árkád alatt gyönyörű, 11-12 éves kisfiú vonzotta magára tekintetünket. Csengő, dallamos hangon monoton éneket énekelt.

- Mi ez a dal? - kérdezte Kató.

- A Koránból énekel verssorokat - válaszoltam.

- És miért akad el így egy-egy mondat után? Ez olyan szomorú!

- Így  k e l l  énekelnie...

- De miért sír? - kérdezte, és már sietett is a kisfiú felé. - Miért sírsz? - faggatta felindultan, magyarul, úgy érezte, hogy a fájdalomnak semmilyen nyelv nem idegen; de a gyerek közelében megtorpant. Mert míg énekelt a fiú, arca átszellemült, szeméből patakzott a könny, de nem a sírás könnye. A szem folyt.

- Vak - mondtam komoran -, szemét kimarta a trahoma, amit a legyek terjesztenek. - Vak - ismételtem meg -, mert ez volt mindig is a kelet átka, a csillogás mellett a szegénység és tudatlanság... a gazdagok dölyfös jóléte és a szegények belenyugvása...

És a fiú énekelt tovább:

- "Já ajuhajálládziná ámánu túbu ilálláhi taubátán naszúhán", ó ti, akik hisztek, forduljatok Allahhoz őszinte könyörgéssel, talán az Úr eltávolítja tőletek a bajt, és bejuttat a kertekbe, amelyek alatt folyók csobognak. A világosság fog minket ott vezetni. Ó, Uram, tedd a mi látásunkat tökéletessé Tenálad, ha már a földön elvesztettük azt... (Korán, 66. fejezet.) - Az átszellemült arc, a csengő gyermekhang még soká kísértett álmainkban.

A VASORRÚ BÁBA

A National Hotel hallja teljes üzemben volt. Szomszédságában van a Perroquet éjjeli mulató, és az ott fellépő táncosnők itt a hallban készülődnek a fellépésre. Görög, örmény, francia, sőt magyar is akad közöttük. Az aranyifjúság bálványképei, és gyakran sikerül szerencsés házasságot kötniök vagyonos egyiptomi fiúval.

Álmosan hajtottuk le fejünket a kemény, gyapottal tömött párnákra, és csakhamar álomba merültünk. Éjfél elmúlhatott, amikor hangos üvöltés zavarta fel a folyosó csendjét. Felriadtunk, és kiléptem szobánkból.

- Mi történt? - kérdeztem a szolgától -, mi ez a szaladgálás és üvöltés?

- Semmi - válaszolta mosolyogva -, csak az agúzra megint rájött a roham, és tör, zúz, ordít.

- Ki ez az aguz, ez a vénasszony? - kérdeztem.

- Uraságod szomszédja - felelte. - Még nem látta? Egész családjával itt van Alexandriából. Ő a nagyanya, a gadda, a többiek: lányai és az unokák. Érdemes megnézni - mondta, és már kísért is a szomszédos lakosztály nyitott ajtaja felé.

Benéztem a szobába. Az ágyon terebélyes asszonyi szörny ült. Szájában hosszú csibuk. Körülötte ördögfiókák. Amint megpillantottak a szolgák között, hangosan vihogni kezdtek valamennyien. Maga a vasorrú bába ismét felüvöltött, teljes erőből. Ijedten húzódtam vissza, és most már komolyan szóltam a szolgákhoz:

- Miért nem hívtok rendőrt? Hiszen a hasis szívása szigorúan tilos, és súlyos büntetéssel jár, különösen, ha valaki éjnek idején botrányt csap!

A szolgák arcára kiült a rémület.

- Szejdi'l karim, kegyes uram, Allahra kérjük, bocsásson meg. Az aguz igen gazdag, régi kedves vendége a hotelnek. És amikor hasist szív, valamennyiünknek nagy baksis jár.

Én azonban hajthatatlan maradtam. Nekem aludnom kellett, és nem lenetek bűnrészes a hotel személyzetével. Visszasiettem szobánkba, megnyugtattam halálra rémült feleségemet. Elhatároztam, hogy szólok a szálloda igazgatójának és a rendőrségnek, vagy intézkednek, vagy elhagyjuk a szállodát.

Reggel későn ébredtünk, és fáradtan mentünk le reggelizni. A liftes fiú a fülünkbe súgta:

- Az aguz és pereputtya már hajnalban elutazott, nem tudom, miért mentek el ilyen gyorsan!

Mi tudtuk! Fellélegzettünk! Sajnos, a kábítószerek élvezete egyik legelszomorítóbb átka a keleti életnek. Vajon csak a keletinek? Nem tudom! Sokszor olvasni arról, hogyan csempészik át a drága mérgeket a határokon.

A kínos éjszakai kaland után délelőttünket a pihenésnek szenteltük. Kairó szívében, a "kis bazár"-ral szemben van egy svájci származású kávés kerthelyisége, ahol "francia kávé" és a legfinomabb édességek kaphatók. Csobogó szökőkút apró medencékbe csorgatja a vizet, és frissítően enyhíti a decemberben is tűző déli nap melegét. A "Groppi" a művelt, előkelő egyiptomiak kedvenc találkozóhelye.

Európai légkör veszi körül a sok fezes látogatót, aki délutánonként szívesen hallgatja a szalonzenekar klasszikus melódiáit. Asszonyok is eljönnek férjükkel, barátnőikkel. Szívesen élvezik Európa hideg ínyencségeit, sőt, Allah bocsá'!, rózsaszínű tiltott sonkáját is megízlelik Egyiptom simogató napsugara alatt. Én éveken át gyakran ültem a Groppi fái alatt író-barátaimmal, Szaláma Muszával, az egyiptomi szociológus tudóssal, Amin Haszunával, Abdurrahmán Szidkivel és bájos spanyol feleségével.

Most feleségemnek beszéltem el kutató múltam felbukkanó emlékeit. S miközben ő minden hangomra feszülten figyelt, szeme meg-megakadt az asztalunk előtt elhaladókon.

- Nos - kérdeztem -, hogy tetszenek Afrika gyermekei?

- Kairó modern női talán öntudatosabbak és sokkal kedvesebbek, mint mi, európaiak... - mondta. - Mindig és mindenhez feketét viselnek, s ez mégsem hat egyenruhának. Büszke, kedves és magabiztos nők, a feketét úgy hordják, mint sorsukat, mint az életüket.

Bólintottam:

- Az arab Leila név éjszínűt, sőt éjszerűen sejtelmeset jelent, és ez a legtöbb kairói arab nőre ráillik. Valamennyinek gyönyörű a haja és mélytűzű fekete a szeme. Ilyenkor eszembe jut a sok európai nő, aki puha barna haját mesterségesen sápítja el fakó szőkére. Nem szállhatok szembe a divattal, de nekem megmarad szépnek a sötét haj és a fekete szem.

A KIRÁLYNÉNÁL

Délutáni pihenésünkből halk kopogtatás ébresztett fel. Eljött Abdul-Munaim Khafádsi, és félénken nézett be hozzánk. Az Azhar egyetem arab irodalom tanárának külseje olyan, mint egy falusi tanítóé. Alázatosan köszön, mintha bocsánatot kérne, hogy jelenlétével zavar. Pedig nagy tudású férfiú, aki számos irodalomtörténeti könyvével közismertté tette nevét az arab világban.

Betessékelem a szobába, és hellyel kínálom. Szabadkozik, nem akar leülni, amíg mi nem foglalunk helyet. Akkor ontja elénk az iszlám-tanította üdvözlő szavakat. Meg kell nyugtatnom, hogy jól vagyunk, és nagyon örülünk látogatásának. Ez kissé felbátorítja, és végre folyékonyan kezd beszélni:

- Dina hercegnő, Huszein Jordániái király volt felesége, ma délután szívesen látná hadsi Abdul-Karimot és feleségét teára. Több tudós barátja is jelen lesz.

Feleségemre néztem. Ki ez a Dina hercegnő, volt királyné, és honnan ismer engem?

Khafádsi sietve tájékoztatott.

- Az írókongresszuson Taufik al-Hakím mutatta be uraságodat Dina hercegnőnek.

- Hát ő az a szépséges hölgy, akinek kilétét találgattuk - szólalt meg Kató, és kérőn nézett rám.

Szívesen fogadtam a meghívást, és alig adtam ezt Khafádsi tudtára, ő máris sietésre unszolt.

- A kocsi lenn áll. Meádiba, Kairó kertvárosába kell mennünk - mondta; míg gyorsan felöltöztünk, ő lent a szálloda halljában várt.

Az autó a szokásos sietséggel rohant velünk. Abdul-Munaim Khafádsi közben elmondta, hogy Dina, Huszein jordániai király felesége túlságosan egyhangúnak tartotta az ammani palota életét, ahol szellemi vágyait nem elégíthette ki. Emellett túlságosan világiasnak érezte a légkört. Mulatságok, felvonulások, táncvigalmak neki csupán fárasztóak voltak, és semmit sem tanulhatott belőlük. Kairóba vágyódott, ahol több egyetem és tudományos társaság virul, és Nasszer elnök szívesen teljesítette kérelmét. Dina elvált urától, megvált a királynéi méltóságtól, és mint a kairói egyetem angol irodalmi előadója, Meádiban tökéletesen boldog. Ha szépsége nem lenne is oly varázslatos, ez az elhatározása méltán megragadta képzeletemet. Örültem a meghívásnak.

Az út Meádi felé kies tájakon át vezet. Meádi tulajdonképpen Kairó üdülőhelye, ahol magas fák övezte, illatos kertekben, tornácos villákban, balzsamos levegőn, távol a nagyváros zajától pihenhet a szerencsésebb halandó, a vagyonos osztály tagja. Pálma- és narancsfák, mandarinfák és a "konzul lánya" nevű vörös virágkorongok között a béke és csend paradicsomává lett Meádi.

Khafádsi professzor barátunk éppen befejezte tájékoztató mondatait, amikor az autó megállt a palota kertje előtt. A félhold fakó fénye kísértetiesen szűrődött át a fák lombjain, és halvány kékes színt lopott a villa falára, amelyet helyenként virág-folyondár védett az incselkedő széltől. A kert kapuját két testőr őrizte, nehogy illetéktelen személy zavarja Dina nyugalmát és tanulmányait.

Érkezésünkre fehér galabiás szolga sietett elénk, majd egy titkárnő bevezetett a kerek fogadóterembe, ahol európai stílusú, aranyozott támlájú karosszékekben és kereveteken már több vendég pihent.

A szépséges Dina hercegnő európai szabású, ezüst ruhában sietett elénk, és be akart mutatni vendégeinek. Valamennyien nevetve fogadták bájos igyekezetét, mert régi ismerősök voltak: a polihisztor Akkád, Abdurrahmán Szidki, és az eleven könyvtárként állandóan verseket idéző Kámil al-Kiláni.

A háziasszony egy kerevetre ült, és kérte, hogy feleségem, az egyetlen asszonyvendég, ugyancsak a kereveten, balján foglaljon helyet, míg engem jobbjára, egy díszes karosszékbe ültetett.

Amire a kávé megérkezett, már nagyban folyt a társalgás. Khafádsi szokott szerénységével igyekezett elhárítani dicsérő szavaimat. Örültem, hogy Dina mellém állt, amikor a tudósnak Ibn al-Mu'tazz irodalmi munkáiról írt kiváló könyvéről szóltam. De mintha Dina hercegnő Ibn al-Mu'tazz említésére halkan felsóhajtott volna. Észrevettem megindultságát, és mire a kávé után néhány szendvics és tea következett, más tárgyra tereltem a beszédet, Ibn al-Mu'tazz ugyanis nemcsak tehetséges költő volt, aki sok tekintetben úttörő műveket alkotott, hanem az abbaszida fejedelmi család tagja is. Nem vett részt a palota víg életében és cselszövéseiben, mégis összeesküvés áldozata lett. Muktafi kalifa halála után, 908-ban, akarata ellenére őt kiáltották ki kalifának, de egy nap múlva a török gárda elfogta, és megfojtotta. Ez lett szomorú sorsa a szellemóriásnak.

Dina feleségemmel franciául, velem arabul beszélt, és amikor irodalmi kiejtését megdicsértem, így védekezett:

- Köszönöm jóindulatát hadsi Abdul-Karim, örülök, hogy jónak találja, mert anyanyelvem inkább török...

- Pejgamber hazretlerine bin hamd olszun! (a próféta őszentségére ezer áldás legyen) - kiáltottam fel meglepetve törökül, mire a szépséges háziasszony egy pillanatra szintén meglepődött, de aztán mint a csörgedező patak csevegett azon az édes hangú török nyelven, amely ifjúságom boldogító álma volt, mielőtt végzetes szerelmem az arabhoz láncolt.

A török szó könnyen folyik, mint az olvasztott arany, és százötven igealakjával az értelem legfinomabb árnyalatait is kifejezi.

- Mi eredetileg cserkeszek vagyunk, és családom Törökországban élt, de most anyám és nagynéném is velem van, Meádiban. Mindjárt le is hívatom őket.

Az egyiptomi tudósok jóindulatú mosollyal kísérték lelkesedésünket a török nyelv iránt. Egyiptom urai évszázadokon át törökök voltak. A mai előkelő családok is jórészt török származásúak. Finom arcélük, cserkesz anyjuktól öröklött szépségük ma is feltűnik.

Dina anyjának és nagynénjének mosolygó arca elárulta, honnan ered Dina szépsége. Kaukázusi cserkesz, családi öröklött kincs volt. Meádiban hirtelen török nyelvkoncert csendült fel. A gazdag török magánhangzókkal tarkított, törökös lágysággal kiejtett perzsa és arab idegen szók, amelyek a századok folyamán erősítették az eredeti török nyelvet, ritmikus muzsikával töltötték meg a termet. A perzsa közmondás jól ítél, amikor azt hirdeti: zebán-i-arabi kuvvat, zebán-i-fárszi seker, zebán-i-turki huner eszt - az arab nyelv erő, a perzsa nyelv cukor, a török nyelv művészet.

Annyira belemerültünk ebbe a nyelvművészetbe, hogy szinte elfelejtettük: egyiptomi barátaink egy szót sem értenek emlékeink felidézéséből. Szerencsére, új vendég érkezett. Mi elhallgattunk, és valamennyien felálltunk üdvözlésére.

Az új vendég nem volt egyiptomi, nem is török. Földig érő, arannyal szegett burnuszba burkolózott, fejét széles aranyszegélyű kendő fedte, amit aranyfonatú pánt szorított le. Szaudi-arab volt, aki megtartotta nemzeti viseletét: Talál ibn Szaud herceg, az arab királyi család tagja. Vele aztán már csaknem kozmopolita lett a társaság. Méltóságteljes meghajlással és baráti kézszorítással üdvözölt mindannyiunkat. Amikor nevemet meghallotta, és megemlítettem, hogy Mekka-zarándok voltam, kissé meghökkent, azután kitörő örömmel újságolta, a jelenlevők bámulatára:

- Ó hadsi Abdul-Karim, ön megfiatalodott! Hol van a bajusza? Szakálla? Ön Mekkában annak idején fáradt öreg ember volt, most felfrissült ifjú!

- Honnan tudja fenséged? - kérdeztem.

- Habbezá! hát ez kitűnő! - kiáltott fel. - Gyermek ifjú voltam akkor, amikor ön, sejk Abdul-Karim Mekkában a Kába előtt arabul imádkozott és beszédet mondott. Igen. Lassan beszélt, és minden szót megfontolt ami nekem akkor, ott a Kába előtt nagyon tetszett. Nem is felejtem el, hogyan mondta el a Korán trónversét: Alláh! Lá iláha illa Huwa, aj-Hajj al-Kayyúm...

Elcsodálkoztam. A társaság felsóhajtott: Masallah, Saj adsíb! (Mit nem tesz Allah! Milyen különös dolog!)

Talál herceg nem zavartatta magát, és tovább bizonyítgatta kitűnő emlékezőképességét:

- Nagybátyám, Abdul-Aziz király a palotában fogadta hadsi Abdul-Karimot, és amikor végigvezették a folyosón, az egyik boltív alatt mi gyerekek a Koránt tanultuk. Ön le is fényképezett minket. De ezt a fényképet sohasem láttam.

- Allah Akbar című könyvemben megjelent - feleltem -, s ha érdekli, elküldök majd egy lenyomatot.

- Értékes emlékem lesz - mondotta. - Sok mindent vissza fog hozni a múltból. Mert én nem élek Mekkában. Kairóban telepedtem le, egy bárkaházban lakom családommal a Níluson. Jöjjön el, szívesen látom a szajídával együtt, ott is fényképezhet.

Hálásan köszöntem a meghívást, és visszazökkentünk Mekkából Meádiba, egy negyedszázadnyi időt átugorva, abból az időből, amikor még szakállas vén voltam én, aki azóta borotvált képű ifjúvá serdültem.

Akkád indította el újból a társalgást. Találhoz fordult:

- Fenségednek túl szigorú a vahhabita légkör Arábiában, ugyebár?

- Ami az erkölcsöt illeti, teljesen egyetértek vezetőnk, Abdul-Vahháb tanításával. Mi az abszolút kinyilatkoztatás elvét valljuk. Mert Allah akarata uralkodik nálunk, és nem az omladozó szabadosság. Nálunk nem lopnak, mert a tolvaj kezét levágják, nálunk nem tivornyáznak, mert mi a józan ész képességét akarjuk megőrizni. De egészségem védelmére jöttem Egyiptomba, és itt jobban dolgozhatok, nyugodtan írhatom verseimet.

A szépséges Dina megszólalt:

- Talál herceg, nem olvasna fel néhány verset?

- Félek, hogy az én verseim nagyon régiesek, és nem nyernék meg tetszésüket. Allahot és a prófétát dicsőítem bennük. Igaz, van egy, ami talán érdekelné, ez azonban az európai élet ellen szól... ezt nem olvashatom fel, mert önök mind hódolnak az európai divatnak. Európai ruhát hordanak és... nos, Ma'ádh Allah (Allah bocsáss!), önök tisztelt női teremtmények fátyol nélkül ülnek itt, idegen férfiak között!

Valamennyiünket a kedves háziasszony vett védelmébe, természetesen önmagát is:

- De Talál herceg, a próféta (áldás és béke lengje körül) ezt nem tiltotta el - és felém fordult: -, nem igaz, hadsi?

- Amennyire ismerem a vallásjogot - feleltem szerényen -, a hercegnőnek igaza van. A próféta (áldás és béke lengje körül) a hidsáb szón, ami általában "eltakarást" jelent, nem a fátyolt és még kevésbé a múmiává burkoló sűrű leplet értette, hanem a női szemérmességet: a női hiúság csábítását akarta megelőzni, hogy a nő a maga tisztaságával példaképe legyen férjének, de csakis férjének, és gondos anyja férje gyermekeinek. A hidsáb a család őrangyala, nem pedig kacérkodó, átlátszó fátyol.

- Habbezá! (kitűnő!) - hangzott fel, és Talál maga is jóakarattal mosolygott szakálla fölött, bár láthatóan nem értett velem teljesen egyet.

Aztán az irodalomról, mégpedig az angol irodalomról kezdtünk beszélni. Ez nem volt Talál herceg területe, nem is érdekelte őt, és elgondolkodva szürcsölgette vég nélkül a feketekávét. Valamikor a vahhabiták a kávéivást is narkózisnak tartották, és elítélték, de Talál úgy látszik, e téren kissé engedékenyebb lett.

Már későre járt az idő, a hold intelemként beküldte egyik sápadt sugarát a szalonba, és mi lassan elbúcsúztunk egy felejthetetlenül kellemes, langyosan szellős estétől és a bájos háziasszonytól.

KIS NYELVLECKE

Az éjjel alig aludtunk. Amikor a Szulejmán pasa úton az autóforgalom csökkent, a gyalogjárók vették birtokukba a területet, hangoskodásukkal. A keleti ember hangos. Mintha nem is bírna suttogni. Élete jórészét az utcán tölti, mintha nem is lenne lakása. Nem akkor alszik, amikor rendesen szokásos, tehát éjjel, hanem amikor álmos. Lehet, hogy ebben igaza van. De a keleti ember többnyire álmos. A gazdag arab nyelvnek a szendergés, szundikálás, bóbiskolás, álomba merülés és alvás különböző szakaszaira tíz szava van. Nagyon hasonló egymáshoz, és becéző alakban használatos. Mintha bizonyos jóindulatú elnézés rejtőznék a naplopás eme fajtája iránt: kajlúla, khajlúla, dajlúla, szajlúla és a többi lúla, amely már lágy hangjaival is álomba ringat. Mi, európai emberek csak csöndben alhatunk. Mire az utcai járókelők végül nyugovóra tértek, a közeli bódé szamara, mint valami ébresztőóra, jelezte a reggelt. Ezt már nekünk is tudomásul kellett venni. Ó, ezek a hófehér, szép, kedves egyiptomi szamarak! Okos szemükből köszönet sugárzott, ha feleségem, aki rajongott értük, megsimogatta őket. Még hajnali, hosszan elcsukló iázásukat is megbocsátottuk.

A szálloda szolgái már talpon vannak, és hozzák a reggelit. Nagyon megszerettek bennünket, mi is őket. Abdullah már megtanulta, hogyan kell gyorsan kitakarítani a szobát. Sukri, Awad és Azra egymásnak adják át a teendőket. Feleségem mindegyikről tud valami meghatót mondani. Sukri volt az "öreg Ezeregyéjszaka". Azra szeme vágása ferdén fölfelé szalad, mosolya olyan kesernyésen szomorú, hogy biztosan róla írták a dalt az azrákról, akik csak egyszer szeretnek, de ha szeretnek, belehalnak. A liftes Maszrurt feleségem "Jó Szellem"-nek nevezte el, mert mosolya maga a jóindulat, Gadbánt pedig "Rossz Szellem"-nek, mert arca olyan, mint a kiégett vulkán, őt bizonyára nagyon meggyötörte a sors és előző gazdája.

Reggelire tojást, vajat, pirított zsömlét és joghurtot kapunk. A joghurthoz kanál kellene.

- Min fadhlik Abdullah (légy szíves Abdullah), milakha! (kanalat)!

- Ejva - mondja szolgálatkészen Abdullah, és elrohan. Néhány perc múlva lihegve érkezik egy sótartóval és diadalmasan átnyújtja.

- Li emrik milahha! (parancsára, sótartó!) - mondja. Fejemet rázom, és szótagolva ismétlem:

- Milakha!, nem milahha!

Meghökken, aztán fejére üt, és végre hozza a kanalat.

- Ejva, ja szaidi, mafhúm (rendben van uram, értem, ezer bocsánat)!

Ilyen ez az arab nyelv! Ötven év óta tanulom, félmillió oldalnyi arab szöveget olvastam és kivonatoltam, és Abdullah kanál helyett sótartót ért! Legyen ez intelem azoknak, akik az egyetemen arabul akarnak tanulni.

A délelőtti nap arany verőfényben úsztatta Kairót. A száraz, meleg sivatagi levegő szelíden simogatta arcunkat. Ahogyan az örökké kék egyiptomi ég mosolyog, úgy ragyog az utcán a töméntelen sok ember arca. Most Pesten talán esik a hó, vagy süvít a téli szél, a falvakban kemence mellé bújnak az emberek, várják a karácsonyt.

AKADÉMIAI SZÉKFOGLALÓ

A szálloda halljában Mahmoud Teymour kiváló írót, jó barátunkat várjuk. Íme, már fel is tűnik elegáns alakja. Fején újabban már nem hord fezt, mert ez a török uralomra emlékeztet, hanem svájci berettet, ezzel is tüntetni akar a haladó gondolkodás mellett. Manapság a fez - vagy ahogyan Egyiptomban török-perzsa szóval nevezik: a tarbus - csak a hithű maradiak és az idősebbek viselete. A fiatalság födetlen fővel jár nyáron, télen, és ha megfázik, marokszámra szedi az aszprót. Az öreg sejkek, a tudósok, még ragaszkodnak a turbánhoz, mert úgy érzik, méltóságuk jelképe. Én régi fezemet őriztem kegyelettel.

Mahmoud elnézést kér a néhány percnyi késedelemért, otthon felejtette sárga, doboz alakú bőr irattáskáját. Haza kellett mennie érte. Nem tudom, mit őriz benne, de nélküle elképzelni sem lehet őt.

Autóba szállunk és sietünk az Akadémiára. Az arab tudomány e nemes méhkasában már zümmögés fogad. Színpompás képet nyújt a sok tudós, ahogy csoportokban állva vagy a sarkokban elhelyezett bőrfotelekben ülve megbeszéli a nap munkáját. A délceg tuniszi-franciás Saukat Ali, a bő burnuszba bújt, széles turbánú bagdadi öreg Sabibi sejkkel tárgyal, az ébenfa színű szudáni al-Banna hevesen gesztikulálva magyaráz egy népies szót a krétafehér Az-Zajjátnak, a mongolos arcú alexandriai Khalafullah, az alexandriai egyetem dékánja hozzám siet, és melegen rázza kezemet. Most vezetik be a vak Táhá Huszeint, Massignon, az Académie Française "halhatatlan" tagja kíséretében. A fürge Sauki Amin már tolja alája a széket, és mellette foglal helyet az elnök, Manszur Fahmi pasa. Ott van Mahmud Abbász al-Akkád, a még most is fiatalos tudós, aki örökölte kurd őseinek érdekes arcát, Taufik al-Hakim, akinek legtöbb színművét lefordították franciára. Ott vannak a szíriai tudósok: Sahbender, Kurd Ali, Számi Dahán doktor, a damaszkuszi akadémia elnöke és még mások.

Közéjük tartozom én is. Bevonulunk a nagyterembe, és a zöld posztóval letakart hosszú asztal körül leülünk. Még hallatszik, hogyan húzogatjuk a székeket, de megszólal az elnök csengője, és néma csend lesz úrrá a teremben. Manszur Fahmi pasa elnök feláll, az ablakon belopódzó napsugár az asztalra vetíti nyúlánk alakjának árnyékát. A magnó berregni kezd. Az elnök üdvözli a megjelent akadémiai tagokat név szerint, ahogyan sorban ülünk egymás mellett. Én a tekintélyesen terebélyes bagdadi Riza Sabibi mellé kerültem. Az üdvözlés befejezése után megint az én nevem hangzik el:

- Felkérem legújabb tagunkat - mondja Manszur Fahmi elnök felém fordulva -, hogy tartsa meg székfoglaló előadását.

Felálltam és előadásom kéziratát kezemben tartva, néhány köszönő mondatot intéztem az elnökhöz és tagtársaimhoz. Kezemben remegett a papiros, nem a lámpaláztól, hanem a pillanat fontosságától.

Huszonhét évvel ezelőtt így álltam a delhi Dsama Maszdsid nagymecset szószékén, és négyezer indus mohamedánnak tartottam a pénteki szónoklatot arabul. Most csak húszan fogják hallgatni előadásomat, de mind válogatott tudósok, akik ismervén az arab irodalom és kultúrtörténelem területén megjelent műveimet, meghívtak körükbe.

Köszönetemet tapssal fogadták, és én lassan, arabul, magyarázó hangsúllyal taglaltam a görög, latin, olasz, német, török, perzsa és magyar nyelvújítás rendszerét, módszerét, majd rátértem az arab irodalmi megújhodásra, s vázoltam a tapasztalatok alapján a legmegfelelőbb eljárást. Előadásom egy óra hosszat tartott, és feszült figyelemmel hallgatták. Egy lélegzet sem hallatszott, csak a magnó állandó berregése kísérte szavaimat. Kitörő taps zárta le előadásomat. Legelőször Táhá Huszein doktor szorított kezet velem, majd Louis Massignon, azután Mahmoud Teymour sietett hozzám, és megölelt; sorba jöttek, az agg Sabibi, Akkád, Zajját, Sahbender, az elnök és Sauki Amin, a titkár, végül Várkonyi Péter, a kairói magyar követség tanácsosa és feleségem üdvözöltek boldogan. Látván fáradtságomat, lenyomtak egy fotelbe. Így fizikai értelemben is elfoglaltam székemet a Kairói Tudományos Akadémián.

Nagyon boldog voltam, hogy a tudományt szolgálhattam a távoli Egyiptom legmagasabb tudós társaságában. Boldogságomat tetézte, hogy aznap este a kairói rádió részleteket sugárzott előadásomból, és Salgó László riporter a kairói rádióból hosszú jelentést adott le Budapestre, a magyar közönség részére.

A KIS MUZAJJANA

Előadásom a régi barátok mellé újakat szerzett nekem. Abdurrahmán Szidki megkért, hogy okvetlenül fogadjam el Abdul Hádi mekkai tudós vacsora-meghívását. Szidki értünk jött. Felesége, a szépséges Mardsána vezette az autót. Mardsána - Kató szerint - egy kis darab Párizs. Köpenye, ruhája párizsi, parfümje nem a jellegzetes bódító-édes-nehéz keleti illat, hanem Dior. Ám az éles kanyaroknál, miközben Kairó forgalmas utcáin vezeti kocsiját, arabul kiált fel - "Masallah"!

Elrobogunk a kivilágított, csillogó egyenruhában őrt álló katonák őrizte parlament előtt.

- Ázsia és Afrika országainak kongresszusa ülésezik most ebben a díszes palotában - mondja Abdurrahmán, és sokat jelentően, büszke öntudattal rám néz.

- Akhi, fivérem - mondom bizalmasan -, milyen óriási nálatok a haladás politikai tekintetben. Amikor Iszmáil pasa a múlt század hatvanas éveiben parlamenti kormányzást vezetett be, és az egyiptomi nép megválasztotta jelöltjeit, Resád pasa miniszterelnök mindenekelőtt elmagyarázta nekik a nyugati parlamenti szokásokat. Az egybegyűlt képviselők, többnyire kaftános, turbános sejkek, figyelmesen hallgatták a Keleten még ismeretlen törvényhozási módszereket. A miniszterelnök elmondta, hogy azok a képviselők, akik a kormány intézkedéseivel egyetértenek, a tanácsterem jobboldali ülésein foglaljanak helyet, azok pedig, akik a kormány intézkedéseivel nem értenek egyet, üljenek le a terem baloldali ülésein. Alig hangzott el ez a magyarázat, a képviselők felugráltak, és valamennyien a jobboldali székek felé rohantak, egymást taszigálva, nehogy a kormányellenesség gyanúja miatt börtönbe jussanak.

Abdurrahmán hangosan felnevetett, Mardsána úgy kacagott, hogy majdnem egy útszéli fának hajtott. De épségben elértük az arab negyedben azt a modern házat, amelyben Abdul-Hádi lakott. A ház teljesen új lehetett. A portás, a hófehér kaftánba öltözött núbiai bavváb kitűnően működő lifthez vezetett, felkísért az emeletre, és a fényezett lakásajtó csillogó csöngőjét is megnyomta. Kíváncsian léptem az előszobába.

A házigazda galabiában, fején kis vászonsapkával, mezítláb fogadott. Bevezetett teljesen európai bútorzatú, de puritán egyszerűségű lakásába. Szekrényt nem láttam. Az asztalon és a kereveten, a padlón és roskadozó állványokon arab könyvek halmai hevertek. A házigazda Arábia szülötte, és a puritán vahhabita szekta buzgó híve. Nagy tudós és évek óta szerkeszti az egymillió szóból álló, tízkötetes Sziháh arab szótárt. A pénzt valamelyik gazdag arábiai mecénás adja, akinek mekkai palotájában hír szerint, négy felesége és száz más nője van.

Engem és Abdurrahmánt kitörő örömmel fogadott, Mardsána és feleségem előtt illedelmesen lesütötte szemét. Híven követi a próféta előírásait.

- Muzajjana - kiáltott, és kétszer tapsolt, mire egy széparcú, filigrán növésű leányka sietett be a szobába.

- Bintuk? (lányod?) - kérdeztem meggyőződéssel, hiszen a lányka oly fiatal volt, hogy még nem kellett fátyolt hordania.

Muzajjana illedelmesen köszönt Katónak és Mardsánának, meghajolt előttem. Olyan kecses és bájosán gyermekes volt, hogy majdnem megsimogattam sápadt arcát.

- Nem a lányom - szólt Abdul-Hádi -, a feleségem.

Muzajjana arcát elöntötte a büszkeség. Bizony, ő nem lány többé, hanem a tudós sejk felesége. A sejk pedig sietett bemutatni, hogy ő az úr a házban. Minket leültetett, ő a szoba egyik sarkában leterített szőnyegre állt, Mekka felé fordult, az esti imára készült. Talán ezért volt mezítláb.

- Já bint! - te lány! - kiáltott Muzajjanára -, tűrd fel jobban a nadrágomat! Húzd odább a szőnyeget! Aztán menj a konyhába, készítsd a vacsorát!

A kis Muzajjana feltűrte a nadrágot, odább húzta a szőnyeget, aztán engedelmesen eltűnt. A házigazda arcához emelte kezét, és négy meghajlásból álló imát mondott. Többször a földre vetette magát, felállt, gépiesen mormolta a Korán sorait, aztán a szőnyegre kuporodott, szemlátomást elgondolkozott, majd felállt és kétszer a földre vetette magát, hogy Allah biztosan lássa, mennyire híven követi parancsait. Végül tenyerével végigsimogatta arcát, és áldást kért előre, jobbra és balra, a láthatatlan angyalokra és miránk. Buzgó vahhabita volt.

Ezalatt Mardsána suttogva magyarázta nekünk, milyen zsarnok Abdul-Hádi, akinek neve a "jóravezető Allah szolgája". A kis Muzajjana a sejk második felesége, ezer szíriai fontot adott érte a lány apjának. Muzajjana apja szegény ember, ám maga is szerelmes volt, és nem volt elég pénze, hogy megvegye szerelme tárgyát. Miután lányát eladta, ő is megnősülhetett. Abdul-Hádi kizárólagos tulajdonának tekinti kis feleségét. Ha a sejk elmegy a könyvtárba vagy a mecsetbe, és a kis asszony egyedül marad a lakásban, kulccsal zárja rá az ajtót.

A kis Muzajjana sokat sír, mert szereti ezt a csúnya tudóst, ahogyan a próféta parancsolta - mondta Mardsána.

Ő varrja Muzajjana ruháit, titokban, mert a vagyonos férj csak könyvekre költ, öltözködésre nem ad pénzt. Talán féltékeny?...

Nagyon megsajnáltuk a kis Muzajjanát. Ha férje megharagszik, egyszerűen kimondja: "Olyan vagy nekem, mint az anyád háta", kifizeti az előre kikötött váláspénzt, és az asszony szabad. Azaz, negyven nap után újból férjhez mehet, ha van, aki megveszi. Az arabok hirtelenharagú férjek. Gyakran megbánják az anyós hátának említését, és válás után újból visszaveszik a kitaszított asszonyt. De ha később a férj megint megharagszik, újból anyósának háta-közepe jut eszébe, és másodszor is elküldi feleségét, harmadszor csak akkor veheti el, ha közben az asszony idegen férfival töltött egy teljes napot és éjszakát.

Allah mindenható, és prófétájának sugallata meggondolásra és türelemre intette a haragos férjeket.

Muzajjana megterített. Az asztal roskadozott a sok ételtől. A keletiek sokat esznek. Levest, leves után halat, azután húst, majd különféle mártásokat, amelyeknek nagy mesterei; saláták sora ízesíti a juhhússal tarkított rizspiláfot, majd fülbizseregtető paprikákat adnak, miközben már a kalácsszerűen fonott, mézes-cukros-vajas kunáfa tészta ígér a szájnak újabb csodálatos élvezeteket.

A muluhija Egyiptom kedvenc, spenótszerű, zöld főzelékkeveréke, amelyet étvágygerjesztőnek adnak a ropogós csirkesült mellé. Mindehhez bőven lehet és kell citromlevet, narancslevet vagy rózsalevéllel illatosított friss vizet inni. A meghívott vendégnek illik végigenni mindent, nehogy a házigazda megsértődjék és megpirongassa feleségét, amiért a vendégnek nem ízlett a vacsora.

Muzajjana főztje kitűnő volt. A keleti konyha alkotásai művésziek. Illat, íz, összhang, változatosság jellemzi, motívumokat más-más összetételben ismétel, messze felülmúlja a nyugati, íztelen, egyhangú, unalmas étrendet. Ami a magyar konyhában olyan jóízű és változatos, a töltött paprika, a töltött káposzta, a padlizsán, a rablóhús, és a különféle mártások - az mind a török megszállás öröksége.

Azt hiszem, testünk súlya a vacsora alatt meggyarapodott, már alig bírtunk lélegzetet venni. Abdul-Hádi mégsem volt megelégedve, és szemrehányóan ránk szólt (rám és Katóra, mert Abdurrahmán és Mardsána hihetetlen mennyiséget kebelezett be):

- Lam takúlu sayan (semmit sem ettek).

Ez bizony túlzás volt, de a vendégszeretet arab megnyilvánulása, és hangos nevetéssel fogadtuk mindnyájan. Nevetett a bájos Muzajjana is, akit eddig csak a kínálás foglalt el. Szerencsére, a házigazda is jóllakott, és ősrégi arab szokás szerint böfögéssel érzékeltette gasztrikus boldogságát.

A vacsora után a nők külön ültek, és asszonyi dolgokról fecsegtek. Időnként hangosan nevettek. Mi férfiak az arab nyelv készülő szótáráról társalogtunk. Amennyire a dús vacsora megengedte, fontoskodó arccal néztünk egymásra és a kéziratra, mintha világrengető dolog lenne egy arab kifejezés helyes értelmezése. Talán a kacagó fehérnépnek inkább igaza volt!

A MÚMIÁK BIRODALMA

Az "élő" Egyiptomban van a holtak birodalma, mint ahogyan minden város eleven lakosainak közelében, a temetőben feküsznek az apák, a nagyanyák, elődök, kipihenve a sok bolond vágyat, amiért földi létükben annyit áldoztak. A temető ezekben a városokban távol eső, ápolt kert, ahova a legszegényebb embert is hintóban szállították, s ahol virágok közt alhat.

Kairóban, a város szívében, hatalmas épületben őrzik a régi ősök bebalzsamozott testét, hogy az idők végtelenségéig megmaradjanak eredeti formájukban. Talán féltek a haláltól az ó-egyiptomi urak, akik kapzsi gőgjükben millió emberrel ásatták ki az aranyat, építtették óriási templomaikat és sírjaik piramisait. Az ókori Egyiptom az emberi kultúra egyik legnagyobb alkotása, és a zsarnoki rendszer legelrettentőbb bűne. Milliók élete, halála egy ember szeszélyéért csodákat alkotott. A milliók szenvedésének jajkiáltása elhalt, de az egy ember neve rajzban, szoborban, gúlában fennmaradt.

Nem csoda, hogy Kairóba, Luxorba évente félmillió turista jön, hogy szemlélje a bálványozás e bámulatos ereklyéit. Egyetlen parancsszó - jött légyen bár őrülttől, vagy valamely tetszetős eszme képviselőjétől -, és milliók meneteltek a halálba. Nem voltak emberek többé, csak számok, nagy számok. De mindegyiknek volt szeretettje, akiért utolsót dobbant szíve, és akinek ő volt az egész világ.

Megrendülten jártam végig a kairói ó-egyiptomi múzeum végtelen termeit, valahányszor utam arra vitt, és csodálatom az emberi munka és művészet iránt mindig ijesztő szomorúságba süllyedt. A sok gyönyör és megfejthetetlen titok tárházában mindig az a kérdés meredt elém: hol volt itt az emberi, az egyéni boldogság? Olvastam könyveket, kerestem az iratokban, de a töméntelen adat halmazában nem találtam a lelket, a boldogságot.

Vajon a mai életben, ötezer év elmúltával, az ember megtalálja ezt az egyetlen kincset? Ezzel a kínzó gondolattal folytattam utamat.

A Múzeum térről nyíló utakon, utcákon hullámzott a nép. Főként fiatalság tolongott egy mozi előtt. Kairóban nincs állandó opera, csak időről időre jön külföldi társulat, és adja elő a klasszikus dalműveket, válogatott közönség előtt. Az európai zenét kevesen értik, de órák hosszat fegyelmezetten hallgatják. A színpadi nyelv is válaszúton áll, hogy közérthető egyiptomi népnyelven szólaljon-e meg, avagy a szabályos, művelt irodalmi nyelven beszéljenek-e a szereplők.

Ilyenformán a nagy tömeg számára nincs más, csak a film. A filmszínház külső falán óriási plakátok csalogatják a nézőt. Az amerikai kaland- és szerelmi drámák a legkedveltebbek. A plakátok ennek megfelelően hátborzongatóak, illetve eléggé kendőzetlen szerelmi jeleneteket ábrázolnak, sejtetve hogy mi minden látható a falakon belül. Szerencsére, az arab filmirodalom is bontogatja szárnyait, és néhány kitűnő novellát már átdolgoztak a mozivászon számára. Az eddigiek egyiptomi, szentimentális tárgyú novellák voltak, mint Amin Haszuna barátom "A Fehér Rózsa" és Táhá Huszein "A szárcsa imája" című megható szerelmi drámája. Újabban több egyiptomi történelmi tárgyú, sikerült mozidarabot is írtak, és a hangosfilm megkezdte útját az arab nyelvterületen, de a külföldi darabok, a kozmopolita társadalmi irányzat sodrában, egyelőre mégis győzedelmeskednek.

AZ ÚJ-ARAB ÍRÓK KÖZÖTT

A török írók egy századdal ezelőtt kezdtek olvasni francia műveket, és maguk is novellákat, regényeket, sőt színdarabokat is írtak. Az új-török irodalom, amely a szélesebb néprétegekhez szólt, az "előkelő", csiszolt nyelvről kénytelen volt leszállni a közérthető népnyelv szintjére. Ezáltal az új irodalom gyökeret vert, és a hírlapírással karöltve, bámulatos termékenységet tanúsított. Az indusztralizmus terjedésével arab területen is, nemcsak a nyelvtudó, kiváltságos osztály, hanem a városi polgár, hivatalnok, kereskedő is olvasni akart, és ez a vágy leparancsolta az arab nyelvet a csupán dicsénekek, gyászdalok és leíró szerelmi ódák dobogójáról, az egyszerű, közérthető szintre.

Politikai meggondolások is erre az útra vezettek. Az elhanyagolt, írástudatlan néptömegeknek jogot és emberi megélhetést kellett ígérni és biztosítani. Iskolák segítségével a szellemi érdeklődést kellett felkelteni. Ebben az igyekezetben Egyiptom járt elöl, azután a keresztény többségű Libanon következett, végül Szíria és az észak-afrikai országok. A közös arab nyelv, a Korán nyelvtanára épült irodalmi nyelv felébresztette az arab népegység gondolatát. A különféle területek tájszólásai szétaprózták, megosztották az arab népet. Ha ezeken, az arab írásjelekkel alig rögzíthető tájszólásokon fejlődtek volna arab irodalmak, a provincializmus szakadékába zuhantak volna.

Két út állt az írók és a társadalom-tudósok előtt: európai, latin betűkkel rögzített tájszólások szintjére szállítsák-e le az irodalmat, mint ahogyan 1928 óta a törökök tették; vagy pedig emeljék fel a nép kulturális színvonalát az olvasás szintjére, és így, szellemi téren, egyesítsék az arabságot Marokkótól a Perzsa-öbölig, ha politikai tekintetben különböző uralmak alatt élnek is.

Ezt az utóbbi nézetet vallottam évtizedekkel ezelőtt, és hírlapi cikkekben is harcoltam érte. Most, 1957-ben az Új Arab írók Szövetsége (Rábita el-adab-al-hadíth) felkért, hogy egyesületükben tartsak előadást az új arab irodalomról. Ez az egyesület új keletű, és élén az elemző kritika nagy mestere, Szaharti áll. Mellette működik Halim Mitri, Khafádsi és számos nő író és költő! Minden hétfő este összegyűlnek, megbeszélik az újabb irodalmi eseményeket, és felolvassák verseiket.

Gyanútlanul mentem el az egyesületbe egy késő délután, feleségemmel együtt, abban a reményben, hogy előadásom csupán a szokásos egy óra hosszat fog tartani, és azután - kissé fáradtan - korán hazamehetünk a szállodába. Az egyesület helyiségeit zsúfolva találtuk! Számos költőnő is megjelent. Ott volt Khálid al-Dsarnúszi, Dsalila Ridhá, Zeyneb Huszein, és sokan mások. Mind haladó nő, európai ruhában, természetesen fátyol nélkül. Feleségemet maguk közé ültették, engem az emelvényre hívtak fel. Mély csöndben, szabadon beszéltem az új arab irodalom irányairól, kiemelve a legjelesebb írók műveit. Utaltam arra, hogy előadásom sokkal bővebben angolul is megjelent Londonban. Ismételt taps után, boldogan megköszöntem a szíves türelmet, és mint ki dolgát jól végezte, le akartam szállni a dobogóról, hogy hazamenjek pihenni.

Ekkor azonban a dobogóra rohant Halim Mitri, kopt irodalomtörténész, akinek kopasz feje teleholdként fénylett, megragadta bal kezemet, jobb kezembe egy kartont nyomott, amelynek tartalmát hangosan el is mondta.

"Hadsi Dr. Abdul-Karim Germanus professzort, ezt az európai férfiút, aki élete veszélyeztetésével megtanult arabul, és a legnagyobb áldozatok árán megismerkedvén Irak, Szíria, Libanon, Szaúd-Arábia és Egyiptom problémáival, mesterünk lett - szeretetünk és hálánk jeléül egyesületünk tiszteletbeli tagjává választottuk."

Nem engedte el kezemet, sőt egyéni szeretete jeléül homlokon csókolt. Óriási tapsorkán, mindenki kezet szorított velünk. No - gondoltam -, ez szép meglepetés volt és talán dicsőség is, de ennek is vége, és most már mehetünk haza.

Nem így történt! Szaharti elnök intésére egy szaudi-arab költő, Abdul-Dsabbár lépett elő, és szótagolva, csengő hangon felolvasta kaszidáját. A kaszida - célköltemény. Ennek a kaszidának célja szerény személyem előttem is ismeretlen érdemeinek túláradó dicsérete volt.

A hallgatóságot elragadta a rímek csengése, a hasonlatok merészsége, és meghatottan adta jelét csodálatának.

"Allah, Allah" sóhajtottak. Én fejemet lehajtva, pirulva hallgattam a rám zúduló szóáradat ritmikus zuhatagát. Amikor Dsabbár befejezte versét, Ridha Dsalila költőnő lépett a porondra. Fellélegzettem. Egy évvel ezelőtt olyan meghatóan öntötte versbe egy egyiptomi anya intelmeit fiához, és egy régi szerelem emlékét, hogy azt vártam, most is ilyen hangulatot idéz fel a teremben. Elővette kéziratát, egy pillantást vetett rá, azután száját csücsörítve, mintha minden kiejtett szót csókkal bocsátana útjára, a sivatag izzó napsugaráról szavalt, amelyen át halad a karaván szomjas utasa, hogy elérje az oázist, és ott megtalálja türelmetlen kedvesét.

Szép volt a vers, szépen gördültek a szavak. Évezredes szokás, hogy az arab lant első hangjai a pusztának szólnak, ahol a szerelmeseknek el kellett válniok, de a remény tovább él bennük, hogy ismét találkoznak. Behunytam szememet, hogy annál jobban élvezhessem ezt a verset, a rímek és metaforák gyöngysorát, amikor egyszerre csak nevemet hallottam kicsordulni Dsalila ajkából. Ijedten felnéztem. Az oázisban a képzelt karaván énrám talált, és a költőnő ékesszólásának teljes áradatát énrám zúdította. Ismét lehajtottam fejemet, és arcomat tenyerembe rejtettem. Csak akkor ocsúdtam fel megkönnyebbülten, amikor az oázis dicsszózata feleségem felé irányult, hangsúlyozva jóságát és angyali figyelmét, amellyel engem életem útjain elkísér.

Azután még Khafádsi rigmusait kellett elviselnem, és végül, órák múltán elindulhattunk újabb megtisztelő megpróbáltatások felé, egy fárasztóan dús vacsorára.

KINCSEK A KÖNYVTÁRBAN

Egyiptom hivatalosan mohamedán ország, és az iszlám heti ünnepnapja a péntek. A napi ötszöri imát otthon is elvégezhetik a hivők, de illő dolog, hogy a péntek déli imát a mecsetben végezzék. Ilyenkor az előimádkozó a szószékről intelmet szór az igazhivők fejére, és áldást kér az államfőre. Ennek a beszédnek tehát politikai jelentősége is van.

A kairói nép az ünnep előestéjét csütörtökön víg szórakozásnak szenteli. A mulatóhelyek az Imádeddin úton megtelnek, az autók ezrei száguldanak összevissza jókedvű tulajdonosaikkal, és mindenki félbehagyja megkezdett munkáját. A mohamedán péntek nem okvetlenül szünet, az üzletet nem  k e l l  bezárni, és aki akar, dolgozhat is. Nem úgy a rákövetkező szombaton, a zsidók heti ünnepén. Ezen a napon hitbuzgó zsidónak nem szabad dolgoznia, és egész napját, minden testi erejét és szellemi képességét az Úristennek és az imának kell szentelnie. Kairó belvárosa néptelenné válik, a zsidó boltok nem nyitnak ki, és a vevőnek türelmesen várnia kell, mert a vasárnap a keresztények, koptok, görögök, örmények, olaszok, libanoniak ünnepe. Csak hétfőn indul meg álmosan az élet, várva a csütörtök boldogító délutánját. A vallásalapítók bölcsek voltak, ismerték az emberi természetet.

Én rendszerint vasárnap kerestem fel a mohamedán régiségek múzeumát. Egyiptom a VII. században hódolt meg az arabok előtt. Hosszú évezredes történelme során szíriai pásztornép, perzsa, római, makedón és bizánci urak vetélkedtek birtoklásáért. A kopt egyiptomi tűrte az idegen igát, és egyik urának nyelvét sem vallotta magáénak, pedig a hódítók magas kultúrát honosítottak meg Egyiptomban. A pusztai arabok az iszlám jelmondatával^[3] nemcsak a Nílus deltájának termékeny földjét hódították és szállták meg, hanem megnyerték az őslakók lelkét és szívét is. Az egyiptomiak tömegesen tértek át keresztény hitük szakadár szektáiból az egyszerű, könnyen érthető, monotheista iszlámra. Azóta Egyiptom az iszlám kultúrájának egyik legerősebb bástyája lett.

A mohamedán múzeum csodás gyűjteményt foglal magában. Az érdeklődő vagy a kutató elé tárja mindazt, amit az iszlám ihletett művészei századok óta alkottak az iparban. Fajansz és agyag edények, mécsesek, lámpások, faragványok, bútorok, szőnyegek, ékszerek, szövetek, selymek, brokátok tömege kápráztatja az ember szemét. Akad is néző bőven.

De még ennél is jobban lebilincselt a nemzeti könyvtár. A Korán-kéziratok remekei, félméteres oldalakon csak egy-egy vers, és kicsi, díszes, bőrkötéses példányok lapjai, olyan gyönyörű arab betűkkel írva, hogy inkább virágos indának, mint szent szövegnek hatnak. Az arab mohamedánok mindig nagy könyvgyűjtők voltak, és a régi arab irodalom még meglevő kéziratainak száma meghaladja a százezret.

A nemzeti könyvtár értékes kincseket őriz. Van-e nagyobb öröm, mint hétszáz-nyolcszáz év előtti arab kéziratokat kézbe venni, s szemünkkel végigszántani azokat a sorokat, amelyeket szerzőjük nádtollával írt!? A szövegből az időtlen időkön át kiemelkedik az író jelleme, hite, ihlete, és megjelenik előttünk halhatatlan szelleme. Órákon át bámultam szinte révületben a márvánnyal simított papírokra, és éreztem, mint száll át rám is a régmúlt idők gondolatvilága és visz vissza a képzelet szárnyán a IX. század ragyogó arab kultúrájába, amelynek szellemi alkotásait az eredeti papíron, ujjammal érinthetem, és értelmét agyammal felfoghatom. Ott feküdtek előttem a bőrkötésű fóliánsok, Dsáhiz, Gazáli, al-Fáridh, Zamakhsari művei és a költők divánjai:^[4] Mutanabbi, Abu Nuvász. És egyetlen teljes versgyűjtemény kézirata Ibn Ruminak, aki 896-ban halt meg, abban az évben, amikor a magyarok bejöttek Pannóniába.

A nemzeti könyvtárban töltött órák ma is felejthetetlen emlékeim.

AZ ARAB HALADÓ IRODALOM

Dsabarti óta nagyot változott a világ. Ma már nem elfogult sejkek, hanem szakemberek vezetik Egyiptomot. Az írástudatlan paraszt földhöz jutott, és mindinkább terjeszkedő csatornák ontják a televény iszapot a földekre, megsokszorozva a terméshozamot. Amikor száz évvel ezelőtt Amerikában polgárháború dúlt Észak és Dél között, és a déli államok gyapotkivitele csökkent, az egyiptomi gyapottermesztés gazdag piacokra talált, és rohamosan felvirult. De akkor az ebből származó busás haszon csak a földbirtokos osztály vagyonát gyarapította, és a dolgozó nép továbbra is éhbérért görnyedezett. Ma teljesen más a gazdasági helyzet. A felláh (szántó-vető) már nem az állati sorban tengődő ember, hanem öntudatos termelő, aki hírlapot olvas, és a Koránon kívül szépirodalmi és szakkönyveket is tart házában.

Egyiptom legtöbb területén évente kétszer aratnak gyapotot - amely az indiai és más országbeli gyapotnál hosszabb szálú. Művészies rajzú kelméket készítenek belőle. Az egyiptomi gyapot ma az ország aranya, és széles e világon ismert.

Mindezt Vadsih Rádi barátom, szocialista könyvek kiadója magyarázta el nekem séta közben a Szulejmán pasa úton. Évekkel ezelőtt politikai okokból börtönbüntetést szenvedett. Utána néhány évig Indiában élt, ahol nagy olvasottságra tett szert.

- Az arab könyvkiadás terén óriási változás állt be. - mondta, mialatt egyik cigarettát a másik után szívta el. - Amíg a múltban egy arab regény háromezres példányszáma már a nagy siker jele volt, az én jelenlegi kiadványaimat már tizenötezer példányban olvassák Marokkótól Indiáig.

- Mi az oka ennek a páratlan fellendülésnek? - kérdeztem.

- Franciából, angolból, oroszból és olaszból haladó szellemű könyveket fordíttatok arabra. Ezeket adom ki. Az emberek lassan felfedezik, hogy nemcsak szőrszálhasogató teológiai könyvek és érzelmes szerelmi regények vannak a világon. Kíváncsian fordulnak az égető társadalmi problémák felé. Ilyen kiadványaim például: "A békemozgalom céljai", "Az imperialisták veresége Magyarországon", "Szózat egy amerikai katonához", "Mit akar Amerika a Közel-Keleten?" Az orosz írók közül Gogol, Gorkij, Fagyejev, Ilja Ehrenburg és sok más haladó író könyvét adtam ki.

Mielőtt elbúcsúztunk, megígérte, hogy elküldi nekem kiadványait a szállodába, ígéretét meg is tartotta.

- Mondja, kedves Vadsih barátom - kérdezem, mialatt sárgára színeződött ujjait tartom kezemben -, hány cigarettát szív el naponta?

- Körülbelül nyolcvanat, de csak könnyű, nem ártalmas cigarettát.

- Természetesen a kiváló egyiptomit kedveli?

- Szó sincs róla! Egyiptomban nem terem dohány, az éghajlat erre nem alkalmas. Török, görög, bulgár dohányt importálunk, és itt csak töltjük a cigarettát. Nekem ezek túlságosan szárazak, és égetik a nyelvemet. Angol és amerikai cigarettákat szívok.

- Nem hűtlenség-e hazája iránt, hogy az imperialisták cigarettáit szívja? - kérdeztem.

- Nem - feleli mosolyogva -, elégetem őket!

- No, viszontlátásra - mondom, és bemegyek a Szulejmán pasa útján levő Brazil Eszpresszóba.

A "BRAZIL"-BAN

Feleségem már vár. A nyitott ajtó mellett ül a görög tulajdonosnő, a kassza mögött. A helyiség egyetlen nagy bárpult, hatalmas kávéfőző gépekkel, és keskeny, kiugró nyúlványán tálalják az állóvendégeknek a kitűnő kávét. A pult előtt csak két-három szék fér el, de nemigen ülnek le rájuk. Nekünk sehol sem ízlett annyira a kávé...

Most is állva kezdtük szürcsölni az illatos-zamatos feketét, amikor hangos szóváltásra lettünk figyelmesek. Egy szegényesen öltözött vendég, aki a pult előtt állt, erélyesen kifogásolt valamit. A kávéfőző ordítani kezdett, mire a vendég még hangosabban kiabált. Az üvöltözésből nem bírtam megérteni a vita okát, de úgy éreztem, hogy a vendég jogosan követel valamit. A kávéfőző váratlanul vaslapátot ragadott fel, és fejbe vágta ellen felét. A vendég fejéből csurgott a vér. A pénztárban ülő görög asszony egyáltalán nem törődött a jelenettel, sem azzal, hogy a vendég egy kancsót vágott a kávéfőző fejéhez, A nő egykedvűen tovább szedte a pénzt, adta a blokkokat, és a fogyasztók a párviadal színterétől kissé félrehúzódva, nyugodtan szürcsölték kávéjukat. Ekkor a másik pincér átugrott a pulton, és birokra kelt a vendéggel. Hol az egyik, hol a másik volt a földön, a kávéfőző pedig a pulton át osztotta az ütéseket.

Feleségem halálra rémült.

- Ezt már mégsem tűrhetjük - kiáltottam, és rendőrért rohantam ki az utcára. Elegáns, fekete köpenyes, fehér sisakos és fehér kézelős közlekedési rendőr irányította a járműveket. A autók között hozzá siettem, és vonakodása ellenére, magammal vonszoltam az eszpresszóba.

A sebesültek a földön feküdtek. Arcuk, kezük véres volt. A rendőr láttára, a vendég felugrott, hasba rúgta a pincért, és kiabálva előadta panaszát. A rendőr kis ideig rábeszéléssel próbálta kibékíteni a verekedőket, de a felek nem tágítottak. A vita hevében a rendőrnek is jutott az ütlegekből. Mikor látta, hogy békítési szándéka reménytelen, vállat vont, és indult ki az utcára, nehogy az autók is egymásnak menjenek.

Az ajtóból azonban még visszafordult felém, és vérrel lefröcskölt fehér mandzsettájára mutatva szemrehányóan mondta:

- Látod, ezt neked köszönhetem!

Az eszpresszóban a harc tovább dúlt. Kató az ajtó felé húzott, és kérlelt, hagyjam abba a békéltetést. Sajnos, az ifjúi hév és a rend szenvedélye nem hajlott bennem a kérésre. Elfutottam a nagy térre, ahol két szuronyos rendőr sétált, és élvezte a nap simogató melegét. Elmagyaráztam nekik, hogy véres verekedés van az eszpresszóban, jöjjenek, mert emberhalál lesz. Szívesen velem jöttek, utóvégre rendőrök, a verekedés az ő ügykörükbe tartozik. Mire visszatértem a szuronyos rendőrökkel, még hevesebben dúlt a harc. A két rendőr a verekedőkre mordult, hogy hagyják abba, mert baj lesz. A hadakozók oda sem figyeltek; a rendőrök addig ordítottak, míg hanggal bírták, azután ők is továbbálltak, megvető pillantást mérve rám.

- Gyere már! - kérlelt Kató -, látod, tehetetlenek vagyunk, és félek, hogy végül mi is kapunk egyet a fejünkre!

Szerencsére e percben riadóautó érkezett a Brazil elé. És abban a reményben, hogy egy kocsirakomány rendőr majd csak békét teremt a pult két oldalán, elhagytuk a csata színterét. A görög asszony a pénztárban hűvös arccal számlálta a bevételt, gondosan ügyelve arra, hogy a közben felgyűlt tömeg ne fogyasszon blokk nélkül kávét.

AZ AZHAR-MECSETISKOLÁBAN

December végén a hőmérséklet leszállt nyolc fokra Kairóban. Megjött a hidegbetörés valahonnan északról. Otthon a Duna ilyenkor befagy, de ott a lakásokat a jó kályhák melegre fűtik. A kairói házakon nincs kémény, és a legjobb esetben kis petróleumkályhát kaphatunk. Ez a helyzet a Hotel Nationalban is, s a petróleum kellemetlen szaga miatt minduntalan ki kell nyitni az ablakot. Mindenki náthás Kairóban, de meleg ruhát nem ölt fel senki, csak sálakkal és marokszám szedett aszpróval védekezik a nátha ellen. Szerencsére, a hideg nem tart soká, és a jóságos napsugár elűzi a betolakodott baktériumokat.

Sajnos, Kató is meghűlt, és szedi az aszpirint, brómszirupot, felváltva narancs- és citromlével. Kénytelen a szobát őrizni, amíg én felkereshetem ifjúságom meghitt színhelyét, az Azhar-mecset környékét, az árkádos régi házakat, könyvesbódékat, a kis kávéházakat és falatozókat, ahol valamikor olcsón mérték a faszén parazsa felett pirított jóízű juh-húst. Hányszor kuporogtam huszonöt évvel ezelőtt a nyitott könyvesbódé padlóján, a kereskedő elém rakta ritkaságait, és én mohón olvastam. Előttem, a szűk sikátorban hullámzott a nép. Néhány öreg ember szamáron nyargalt, kiáltozva a járókelőkre, hogy engedjenek utat nekik. Vénasszonyok kosarakat cipelve csoszogtak tovább. Változatos, festői volt a kép, és én csak néha pillantottam fel a könyvből, hogy emlékezetembe véssem ezt a teljesen más világot. Ilyenkor egy rövid pillanatra felidéztem otthoni környezetemet, hogy megragadjam saját átalakult énemet, ahogyan ott fezzel fejemen, a könyvesbódé padlóján kuporogva, a X. századbeli Kut al-Kulúb (A szívek tápláléka) című misztikus művet olvastam.

Most, gazdag múlttal mögöttem, régi kairói életemet kerestem ezekben a sikátorokban. Kerestem a kormos falú étkezdét, amelyet sokszor meglátogattam Amin Haszúna író barátommal. A vendégszoba a sikátor egyik oldalán, a konyha a másikán feküdt. A két oldal között állandóan jöttek-mentek az emberek, szamarak, tevék. A pincér áthozta az ételeket a sikátoron keresztül. Amin Haszúna rémülten látta, hogy a pincér hüvelykujja mélyen benne volt a levesben.

- Sebaj! - vigasztaltam finnyás kairói barátomat -, a mienk nem az első leves, amibe a hüvelykujját mártotta, az előző levesekben már biztosan tisztára mosta.

Haszúna nem nyúlt az ételhez, én jóízűen ettem, és örömmel hallgattam az egyszerű vendégek kíváncsi érdeklődését, tarbusos mivoltom felől:

- Turki? - kérdezték.

- Lá, madsari (nem, magyar), muszlim!

Ennek nagyon megörültek. Most, annyi év után ismét megtaláltam a könyvesbódét és az ezeréves Azhar-mecset oszlopcsarnokát. Talán mindezekben folyton távolodó ifjúságomat kerestem, aggódva, hogy végképp eltűnik előlem...

Az Azhar mecsetiskola az iszlám tudományának fellegvára. A mohamedán világ minden országából úgy tódulnak ide a diákok, mint réges-régen, az újkor kezdetén a tudásra szomjazó európaiak az olasz és francia egyetemekre. Az oszlopos csarnokban saru nélkül, szőnyegen kuporognak a tanulók, kis félkört alkotva a tanár előtt. A teológiát tanulják, az istenes tudást, amelynek igazát minden tudományág segítségével bizonyítani kell és diadalra vinni.

Meghatottan léptem be újra, annyi év után az Azhar csarnokába. Mint szokásos, két meghajlásból álló, üdvözlő imát mondtam a Mekka irányát jelző egyik falmélyedés felé fordulva. Idegen voltom azonnal feltűnt, és az őgyelgő diákok körülvettek. Mikor befejeztem könyörgésemet Allahhoz, hogy segítse népemet, áldja meg feleségemet, akivel minden gondolatom és tettem közös, a diákok megszólítottak. Ó, milyen kitörő örömmel fogadtak, amikor nevemet hallották.

- Valamikor én is azharita diák voltam, az egyetlen magyar diák itt - és elvezettem őket ahhoz az oszlophoz, ahol sok évvel ezelőtt ültem és tanultam.

Nem tágítottak, erőnek erejével a nagysejkhez kísértek, aki teával kínált. Magyarországi diákjaim részére huszonöt Koránt kértem tőle, amit szeretettel megígért, és el is küldött Budapestre.

A SZAUDI HERCEG BÁRKAHÁZÁBAN

Kató náthája teljesen elmúlt. Ő a kitűnő gyógyszereknek, én a simogató, száraz kairói levegőnek tudtam be gyors felépülését. Talál, szaudi herceg, telefonmegbeszélés után, pontosan beállított értünk, hogy elvigyen bárkaházába, a Gezirára. Gezira a Nílus egyik szigete, a szó szigetet jelent, ez a Gezira azonban sportpályákat, előkelő vendéglőket, szórakozóhelyeket rejt lombos fái alatt. Talál a Gezira partjára vitt kocsiján, és egy nekünk ismeretlen helyen megállt. A partról lépcsők vezettek egyre lejjebb, egészen közel a vízhez, hosszú kertbe, amelyben pázsit és virágágyak váltakoztak. Helyenként élő sövénnyel keretezett mélyedésekben kényelmes ülőkéket és szökőkutakat láttunk. Talál büszke arccal megnyomott egy gombot, s íme, a kert fáit, bokrait villanyos lámpák fénye világította meg, s csillogó vízsugár tört elő a szökőkutakból. Csodálkozásunkat Talál megelégedett mosollyal fogadta. Nagyon büszke volt a part menti kertjére, amelyben a természet ajándékát a technika vívmányaival tetézte meg. Amikor mindezt kellőképpen megcsodáltuk, kért, hogy menjünk lejjebb, a lépcsőzetes hídra, amely a vízen úszó bárkába vezetett.

Elnézést kérve előrement, és kinyitott egy kis ajtót. "Szezám nyílj" vártuk a jelszót, mintha az Ezeregyéjszaka titkos palotájának előszobájába lépnénk. A padlót gyönyörű keleti szőnyegek borították. A szoba bútorzata jellegzetesen egyiptomi volt: alacsony kerek bőrülőkék, állványra illesztett, nagy, vésett ezüsttálcák, és egy pohárszéken ezüst és arany edények. Talál felhúzta az ablakok redőnyeit, s eloltotta a faragott mennyezet áttört keretében világító, régi lámpát. Az egyik ablak előtt álló kerevetre ültünk, és gyönyörködtünk az előttünk hömpölygő hullámok játékában, amelyekben a hold kíváncsian fürkészte saját képmását. Talál élvezte, hogyan merülünk el a látványban, majd kért, kövessük őt tovább. Ismét egy keskeny ajtót nyitott meg, s mikor az újabb látványosság küszöbére értünk, az ablakokhoz sietett, sorra felhúzta a redőnyöket, hogy a szoba berendezését a hold fényében pillantsuk meg először.

Japán szobában álltunk. A fényes lakk sima felülete mint a tükör verte vissza a holdsugarat. Japán gyékények, japán lakkozott szekrények, az asztalkákon gyöngyház berakások, a vitrinben lehelet finomságú, törékeny elefántcsont figurák. Talál felkattintotta a villanyt. A sarkokban elhelyezett japán álarcok szeméből tört elő a fény. Talál büszkén szemlélte elképedésünket, majd felnyitotta a következő kis ajtót. XVIII. századbeli rokokó stílusban berendezett szoba fogadott, szikrázó csillárral.

A Nílus fekete selyme sejtelmesen csillogott felénk. Mennyi pompa! Mennyi földi öröm! Mennyi dőreség!

Leültünk a puha fotelekbe. Aranyozott tükör, kerek aranyozott asztalkák, csipkék és kézimunkák, áttört bársonyfüggönyök és gobelinnel áthúzott bútorok között.

Talál háláját fejezte ki, amiért szerény bárkáját megszemléltük, és látogatásunkkal megtiszteltük. Az arab nyelv udvariassági kifejezései végtelenek, de olyan művésziesek, mint amilyen cikornyásak voltak ennek a dhahabia bárkának (aranyozottnak) a berendezései.

- Fáradjanak beljebb dolgozószobámba - hívott Talál -, azt szeretem a legjobban, ott írom verseimet.

A dolgozószoba a bárka tatján tágas, kör alakú, üvegfalú helyiség volt. Az üvegfal mentén körös-körül puha szőnyegekkel borított alacsony heverő, ahonnan a kairói Nílus-partra nyílt szép esti kilátás. A kerevetről mélyen ki lehetett hajolni a víz fölé, és érezni a folyó sóvárgott, hűvös leheletét. Helyet foglaltunk a kerek szoba közepén levő kereveten. Talál egy keleti, gömbölyű, kitömött bőrülőkén. Kedves arcú szudáni szolga apró csészékben arábiai feketekávét hozott. Ez volt a házigazda nemzeti üdvözlete. Azután jött a tea és az édességek sora.

Közben Talál elővette kéziratát, és hozzáfogott felolvasni verseit. A régi arab iskola mestereinek hatása érződött rajtuk, és ebben a csodálatos környezetben még inkább hatottak rám. Talál egyik, nyomtatásban megjelent verskötetét ajándékozta nekem, és míg én a könyvet tanulmányoztam, kérte Katót, látogassa meg a bárka túlsó oldalán levő hálószobákat és a háremet.

Az ott látottakról Kató számolt be nekem, mert én a nők lakosztályába nem léphettem be.

Seregnyi apró szoba sorakozott a bárka déli hosszán, bútorzata, függönye mindegyiknek más és más színű. Mindegyikben dupla rekamié, és mindegyik mellett kicsi fürdő és angol W. C. Talál sorban bemutatta Katót feleségeinek, s büszkén meghúzta valamennyi W. C. vízöblítőjének és a fürdő zuhanyának fogantyúját. Arábia beduin fia ő, s bár királyi rokon, a sivatag gyermeke. Riádhból származott. Neki csoda a víz és minden megjelenési formája. Nem, nem a technika a csoda, hanem a technika eredményeként elérhető nedvesség, az éltető víz, amely nélkül nincs élet, nincs étel.

Két fiatal asszony kicsit zavartan lépett elő. Kedves és félénk mosollyal üdvözölték Katót. Mögöttük, mint sötét árny, idősebb hölgy várakozott talpig feketében, a herceg édesanyja. Magához vonta feleségemet, és többször megcsókolta.

Késő este lett, mire Talál herceg visszavitt autóján a szállóba. Búcsúzáskor még egy arab könyvet nyomott a kezembe, amely a régi Szaúd-Arábia cenzúrájának fonákságait pellengérezte ki. Nagyon tanulságos könyv. Érdekes élmény birtokában hajtottuk le fejünket azon az éjszakán.

*

A délelőttök a tudománynak voltak szentelve. Míg Katót elfoglalta a városnézés, én az akadémia szótárbizottságában ültem tudós kartársaim között. A kairói akadémia a nagy arab szótár megalkotását tűzte ki céljául, amely nemcsak az egymillió régi arab szó jelentését fogja megmagyarázni, hanem az utóbbi száz év új fogalmainak megfelelő arab kifejezéseket is felöleli. Mintául a francia akadémia nagy francia szótára szolgál, amelyet immár három század óta szerkesztenek.

Mi is minden szót külön-külön megbeszélünk, és megvitatjuk, mi legyen az új fogalom, arab megfelelője. A tagok elhozzák szóalkotásaikat, és gyakran órákig tartó viták eredménye egyetlen elfogadott jelentés. Egy téli ülés folyamán, ha jól megy, negyven-ötven szót bocsátunk útjára. Százezer szó véglegesítéséhez az akadémia tagjainak matuzsálemi kort kell megérniök.

A kairói akadémiával párhuzamosan a damaszkuszi és a bagdadi testvérakadémiák is gyűjtik az új fogalmak arab szavait. Az arab nyelv a kifejezések képzésében túlszárnyal sok más nyelvet, és nem szorul idegen szó átvételére. Az akadémia tudósai azonban hiába gyártják a tökéletes arab műszavakat arab gyökökből, a nép a nemzetközi szót veszi át és használja. Én hiába hirdettem a napi sajtóban és folyóiratban, hogy a football helyett jobb a Kurat al-Kadam, a film helyett a sirít, a telefonra a miszárra, Szíriában a hátif, csupán a távirat arab szavával (Barkija) értem el sikert. A television megmaradt a közhasználatban, és nem használják az általam ajánlott ráji szót sem. A rádió nemzetközi szava diadalmaskodott az arab midhjá fölött, de az akadémia készülő nagy szótárában azért helyet kaptak az új arab szavak.

A MISZTIKUSOK EMLÉKE

Kairói tartózkodásunk veszedelmesen közeledett a végéhez. Készülődtünk Damaszkuszba. A megmaradt néhány napot még hasznosan kell eltölteni. Csak délelőttjeink szabadok, mert délután a hotel halljában fölkeresnek íróbarátaim, akik elhalmoznak legújabb, dedikált könyveikkel. Szobánk már inkább hasonlít könyvtárhoz, mintsem pihenőhelyhez. Hogyan fogjuk mindezt hazaszállítani? És Damaszkuszban bizonyára újabb értékes könyvgyűjtemény kerül majd hozzánk!

A könyvek régi emlékeket idéztek, és vágyakat ébresztettek lelkemben a régen látott helyek újból való felkeresésére. Hosszú idő futott le, és gyors, fürge lábain messzire elhagyta azokat, akik a múltban gondolkodnak és éreznek. Horatius két évezreddel ezelőtt már felsóhajtott: "Eheu fugaces labuntur anni!" - "Ó, jaj, hogyan siklanak el a menekülő évek" - és utána ősz hajjal hány keleti költő siratta el letűnt ifjúságát!

Elindultam Katóval a Mokattam-hegység felé. Ez az egyetlen emelkedés Kairó szélén, és homokkő tömbjébe a mevlevi és a bektási dervisek kolostorokat véstek. A mevlevi dervisek "öregje", alapító "pir"-je 1273 óta a kisázsiai Koniában álmodja tovább azt, amit párverseiben kifejezett, a végtelen egyesülést Allahhal. Azóta a mevlevik minden péntek délben misztikus körforgással hódolnak a mindenhol jelenlevő Allah előtt. A bektásiak pedig mámoros bódultságban egyesülnek a mindenséggel.

Évekkel ezelőtt, ó, mily hosszú idő előtt, révetegen ültem a kóniai mevlevi barátokkal, elmerülve az értelmi párversek (mesznevi-i-ma'nevi) misztikumába, majd azután a Mokattam-hegy tövében, a kairói mevlevik "tekkéjében", rendházában. A bektasiak kolostora tágas barlang előtt emelkedik, amelyben boldogító álmát alussza a rend szent alapítója, Mugháwiri sejk, és a dervisek hosszú sora. A látogatók - többnyire az életben csalódott asszonyok - felkeresték a szent sírhelyét, és koporsójára borulva elsírták fájdalmukat. A szent felé áradó bizalom ereje talán írt hoz minden szenvedésre.

Hányszor volt részem ilyen megrázó élményben, amely kiszakított a valóságból, és amelyet Allah Akbar című művemben, mint mélységes átélést vázolni igyekeztem.

Most már nincsenek mevlevik és bektásik. A kolostorokat bezárták. A reális élet a józan észre hallgat.

MOHAMED ALI MECSETJE

A Mokattam-hegy tetején, a fellegvár közepén áll Mohamed Ali pasa török stílusban épült nagymecsetje. Hatalmas kör alakú bástyák és vastag falak védik. Az erődöt eredetileg Szalidin építtette a XII. században. A súlyos gránit tömböket a gizai kisebb piramisokból szedette ki. A középkor és a korai újkor támadó fegyverei tehetetlenek voltak ilyen erőddel szemben, és aki kellő élelemmel ellátva ide befészkelte magát, annak lábai előtt feküdt Kairó. Az óriási gizai piramisok gránitsziklái, ha szemük lenne, féltékenyen néznének a fellegvár szigorú falaira.

Mohamed Ali, ez az arabul nem tudó, talán írástudatlan albán katona, a lángész éleslátásával és a kalandor erőszakosságával akarta kiemelni Egyiptom népét a tudatlanságból és a rabszolgákból kiemelkedett mamluk "kiskirályok" zsarnokságából. Eleinte szövetkezett a mamlukokkal, és eltanulta cseleiket. Meghívott vacsorára mintegy négyszázat. A jó vacsora után felszólította a mamlukokat, hogy induljanak a városba sétára. Miután lóra szálltak, lezáratta a kapukat, török és albán katonáival körülvétette és agyonlövette őket. Mohamed Ali az ablakból remegve figyelte, sikerül-e a mészárlás. A néphit szerint csak egy mamluk bég kerülte el a többiek sorsát, olyként, hogy leugratott a falon. Lova patkójának nyomát mutogatják is a várfalon a hiszékeny turistáknak. Az igazság az, hogy ez a mamluk bég elkésett a vacsoráról, és így menekült meg.

Mohamed Ali mecsetje kimagaslik, messze kiviláglik Kairó háztengere fölött. Az afrikai mecsetek mintája a próféta medinai mecsetjének tágas oszlopcsarnoka. A törökök a bizánci templomok, főként a Aja Sophia központi kupolás bazilikáját utánozták. Mohamed Ali mecsetjének építésze görög renegát volt, aki híven másolta a sztambuli nagy dsámik körvonalait, de a mecset belseje nem művészi alkotás. Csupán kupolájának magassága és visszhangja megkapó.

Az udvar közepén levettük cipőnket, és a vörös, süppedő szőnyegen beléptünk a kupola alá. Mintha a csillagos ég borult volna fölénk, amidőn a magas, nagyon magas boltozatra néztünk. A mecsetben csak néhány turista lézengett egy vezető kíséretében. Én nem méltattam őket figyelmemre, hanem a Mekka irányát jelző mihráb mélyedés előtt a szokásos üdvözlő imára készültem. Kezemet nyitott tenyérrel fülem alá illesztetten és felkiáltottam:

- Allahu Akbar! - A kupola hosszan, többször ismételve visszhangozta kiáltásomat, mintha az ég válaszolt volna.

A turistákat is megkapta ez a hang, vezetőjük elhallgatott, tisztes távolból szemléltek. De nem tudhatták, hogy évtizedek álmaiba, küzdelmeim emlékébe merülök el, és a remény köntösébe fogózva haladok tovább, göröngyös utamon. Befejeztem imámat.

Az erődből csodás kép tárul elénk. A kalifák és mamlukok kupolás sírboltjai, a lenyugvó nap színpompájában, mintha életre keltenék a dicső múltat. Kait bej sírboltja a mindinkább szürkülő láthatár hátterében, mint ékszer ragyog éles körvonalaival. A vitéz Barkuk szultánnak, a tatárok legyőzőjének sírboltját testőrökként árkádok veszik körül. A többi szultán, ki életében az iszlám diadaláért harcolt és imádkozott, mecsetszerű sírkamrákban, egymás mellett várja, hogy felharsanjon Iszráfil trombitája Kairó keleti homoksíkján, s hogy új életre kelve tovább hadakozzék, és tovább építsen palotákat, iskolákat, mecseteket és kórházakat.

A NAGY CSÖND VÁROSA

A mamlukok és szultánok sírboltjai mellett elhaladva, kies részéhez jutunk a városnak. Sárga homokdombról kesernyés port fúj felénk a szellő. Falu felé megyünk, szép, csöndes, hosszan elnyúló utcán egyforma, földszintes házak. Milyen csönd van itt! Milyen nyugalom!

- Hogy hívják ezt a falut? - kérdezi Kató.

- Holtak városa.

- Kik laknak ezekben a házakban?

- Halottak...

A kocsi lassan megáll. Két ember udvariasan segít kiszállni. Kézzel faragott arabeszkes kapu mögött mecsetszerű udvaron keresztül szobába lépünk. Meghitt hangulat. A szobából jobbra-balra újabb szobák nyílnak. A szobákban halottak feküsznek koporsóikban. A halottak városában, halottak lakásában vagyunk.

Átvilágított, színes ámpolnák hintik tompa fényüket a szarkofágokra. Faragott márvány ágyaik márvánnyá vált embereknek...

Csodálatos békességet sugároznak. A halál itt megnyugtató, és csak itt érezzük, milyen fárasztó a földi élet.

A távolból ide látszik a három nagy piramis. Azok is sírboltok, de óriásiak, ijesztőek, érthetetlenek, hatalmas fáraók örökös palotái, ahonnan örökké élő szellemük ijeszti az embereket! A rabszolgamunka hihetetlen eredményei. Máig megfejthetetlen építészeti tudás gigászi alkotásai, amelyek mellett őrködik a gúnyosan mosolygó szfinx: az eszme éltet és öl, alkot és rombol. A millió tonna súly alatt, millió ember fájdalma, szenvedése jajdul fel.

A dicső múlt fellebbentette fátyolát, és az aranyhalmokat vér festette vörösre. A piramisok, mint a többi történelmi emlék, felriasztanak álmomból. Mind oly óriási, oly művészies, mint a templomok tornyai, de alattuk az üldözöttek sírását, a kifosztottak segélykiáltását, a haldoklók hörgését hallom. Az emberi nem még meg nem írott szenvedéseinek kőbe vésett, beszédes tanúi...

BÚCSÚ KAIRÓTÓL

Némán, elszomorodva bámultam a piramisokra. A turisták a világ minden tájáról sereglenek ide, és miután teleszívták magukat bámulattal, beülnek a Mena House éttermébe, hogy elfáradt agyukat a kerti virágok illatával, halk zenével és tömény italokkal felfrissítsék. Ó, ha Mena, Herodótosz Ménesze - az ókori Egyiptom első királya, aki az istenek imádatát és az áldozatokat bevezette - látná ezt a nemzetközi társaságot, amely manapság itt a bazárban régiségeket vásárol, és éjjel villanyfény mellett mulat! - Amióta Ménesz megalapította Memphiszt, harmincegy királyi dinasztia követte őt trónján, hogy azután Nagy Sándor és tizennégy Ptolemaiosz utóda, majd Julius Caesar, a bizánciak és az arabok uralkodjanak a Nílus partján.

A piramisok körül gazdagon felkantározott és színes gyöngysorokkal díszített tevéiket és fürge arab lovaikat ajánlják a beduinok. Rendkívül erőszakosak, és unszolásuk rendesen eredményes, mert a legtöbb turista felül a tevére, hogy büszkén mutogathassa otthon fényképét daliás mivoltáról.

Én elhessegettem a tolakodó beduinokat. Eleget ültem harci tevén, heteken át, arábiai vándorlásaim idején, ezek a mutatványos állatok nem érdekeltek. Inkább autón száguldottunk tovább, ki, a pusztaságba. A homokban az autó maga tör magának utat. Jobbra és balra, egymástól tisztes távolságra elhagyott házikók láthatók. Csak hétvégére vagy rövidebb időre szállják meg őket gazdáik, akik minden élelmet és kényelmi eszközt magukkal hoznak kocsijukban, és a külvilágtól elfordulva, a végtelen sivatagban akarnak pihenni.

Távol ezektől az elkülönült házikóktól, kinn a pusztaságban, óriási sátorszerű épület áll. Teraszán színes ernyők alatt asztalkák várnak esti vendégekre. A sátor belseje éjjeli mulatóhely, tivornyázó, gondtalan emberek paradicsoma. Keleti táncosnők és európai strip-tease szerepelnek a műsorán. Nappal teljesen elhagyott, csak hosszas keresés után sikerült előteremteni egy pincért, aki egy kis frissítőt hozott nekünk.

Arcunkat forrón simogatja a déli nap. A teraszon túl a végtelen sivatag. A derült ég valószínűtlen mély kékje a láthatáron összefolyik a sárgás homoktengerrel, amelynek lisztfinom, szemcséit lassan mozgatja a szabadon száguldó szél. A távolból mintegy pasztellszínben emelkedik ki a három nagy piramis. És mögöttünk, kékesszürke fátyollal fedve, Kairó kétmilliós városa... A múlt és a jelen, a történelem és a jövő feküdt előttünk.

A száraz, tiszta levegőt még madár szárnya sem hasította, mély csend borult ránk. Csak szívünk dobogását véltük hallani boldogságunkban. Az elképzelhetetlen Végtelen: a sivatag valósága, akár a tengeré. Ebben érzi az ember saját énjének parányi voltát, a teljes egyedüllétet önmagával és a mindenséggel. Nincs megrendítőbb, felemelőbb látvány a sivatagnál és a tengernél. Ismét egybeforrunk a világszellemmel, amelyből énünk kiröppent, és képzeletünkben összefolyik az Élet és a Halál...

El kellett hagynunk Kairót, ékes mecsetjeit, a Nílus parti kies kerteket, sok tudós barátunkat, a zajos, élettől duzzadó, örökké zsúfolt utcákat, de szívünk legőszintébben a sivatagba vágyódott vissza.

Az élet a legszigorúbb zsarnok, parancsainak továbbítója a kötelesség tudata. Nekünk hűségesen engedelmeskednünk kell!

És másnap újra útra keltem...

folytatás