Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

II. SZÍRIÁBAN

DAMASZKUSZ

A buzgó hivők már elmondták hajnali imájukat. A Korán szerint ennek ideje akkor van, amikor egy fekete és egy fehér cérnaszálat alig lehet csak egymástól megkülönböztetni. De mire kiérünk a kairói repülőtérre, már dereng, s a fogadócsarnok villanylámpái sápadtan viszonozzák a hajnal fényét. A "Misr Air" kisebb típusú, kétmotoros gépébe szállunk. Lassan kibontakozik alattunk a sivatag végtelenje, amely azután a felhők végtelenjének adja át helyét. Lágy, fehér felhőmezők, felhőcsomók felett szállunk. Imitt-amott megszakad a felhők puha fehérsége, hogy pillanatokra meglássuk a tengert.

A szép egyiptomi stewardess asztalkával bekerít székünkbe, és tálalja a reggelit. Majd miután bennünket ellátott, cuclis üvegből megetet egy ugyancsak önálló utast: néhány hetes pólyásbabát. Nemcsak mi repülünk, az idő is repül. Damaszkuszhoz közeledünk. Az utat két óra alatt tettük meg. A magasból hófehér, rendezett város képét látjuk. Karsztos hegyek kopár, havas szélein apró házak húzódnak meg. Az utcák ragyognak a napsugárban. A repülőtéren, kellemes meglepetésemre, a damaszkuszi egyetem két tanára, Safik Dsabri és Amdsad Trabulsi professzor vár. Mellettük követségünk vezetője.

Damaszkusz a föld egyik legrégibb városa. A biblia legendái a pátriárkáknak tulajdonítják alapítását. Itt élt Ábrahám számos feleségével, és Dávid király diadalmasan vonult be a városba. Utána asszírok, perzsák, Nagy Sándor utódai, a szeleukidák és rómaiak uralkodtak falai között. Itt tért meg a zsidó Saul keresztény Paulusszá, és tette nemzetközivé az egy istenhitet. A VII. század közepén a hódító arabok foglalták el a várost, amely csakhamar az omajjád királyság székhelye lett. Pogány temploma helyén épült nagy keresztény templomát eleinte a mohamedánok a keresztényekkel közösen használták imahelyül, később megnagyobbítva, az iszlám egyik legtekintélyesebb mecsetje lett. Többszöri tűzvész után helyreállították, és ma épen áll, mint rendületlen történelmi emlék, a hivők befogadására. Földje Nureddin és fia, Szaladin szultán sírját rejti.

A város modern negyedében keleti stílusban épült villák sorakoznak. Mindegyik más színű ablakredőnnyel zárja ki a tolakodó napsugarat. Ez az egyénies stílus jólesik szememnek az új európai építkezés sivár egyhangúsága után. A magyar követség széles úton épült, magas épület. Hátsó oldala mellett folyik a Barada egyik ága. A Bibliában is említett Barad-folyó hét ága öntözi Damaszkusz termékeny talaját. Ez látja el a várost ivóvízzel, és ebbe szórják a hulladékot, hogy vigye, vigye tovább a tengerbe. A tornácos, loggiás damaszkuszi házakban nincsen felvonó, a magyar követségen sincs, ezért egy földszinti lakrészt foglaltunk el, nehogy szívünket a magas lépcsők járásával megerőltessük.

Rövid pihenés után feleségemmel sétára indultam. A damaszkuszi főutcák régi ismerőseim. Jártam bennük ifjú koromban, amikor még török pasák uralkodtak itt, azután jött a háború, én a Dardanelláknál éltem át borzalmait, és a meg-megszakadó béke idején vendége voltam a damaszkuszi egyetemnek, s mint néző, láttam a független Szíriai Köztársaság nemzeti ünnepén a díszes katonai felvonulást. A hosszú, nagy téren a lelátók előtt két katonazenekar adta meg az ütemet, amelyre menetelt a gyalogság, dübörögtek a harckocsik, elvonult a szíriai hajóhad és a repülők küldöttsége, s végül ficánkoló arab méneken a lovasság. Gyönyörű látvány volt, és annyira elragadott, hogy szerettem volna ismét, mint régen, ilyen kedves, játékos arabs lovak hátán vágtatni a pusztában. Azóta más lett Szíria elnöke, és sok minden megváltozott. Az utóbbi félszázadban az idő igen gyorsan alakít át országot, népet. A Kelet romantikáját pedig tépi, szaggatja a rohanó idő, a szultán helyét elfoglalja az elnök, az elnököt leteszi a nép, azután más és más elnök következik. A régi, hagyományos Kelet ragyogó köntösét megrágta a moly, de helyette új öltözéknek örvend, hogy ne kelljen szégyenkeznie az öregedő múlt miatt.

Most az új és mindenkor megújhodó Damaszkusz utcáin indultunk el. Előttünk, mellettünk, mögöttünk kullogó léptekkel kísért a tegnap még büszke múlt. Mohamedán asszonyok, látván, hogy feleségemmel karonfogva megyek, félrehúzzák arcukról a fátyolt, és bámulva mutogatnak ránk.

Mi a gyönyörű villákat nézzük, és megyünk tovább. Így kerülünk a "Két lépés utcába", mely játékszerűen pici és tiszta. Környékén mesébe illő házak, kertekkel. Egyiknek kerítése, kapuja és ablakredőnyei rózsaszínűek. A másik világoskék redőnnyel, kapuval és kerítéssel mosolyog a világba. De vannak sárga, lila, zöld, búzakék házak is, arab-mór stílusban, modern európai keverékkel, nyitott teraszokkal, oszlopokon nyugvó függőkertekkel, sárga, kopár hegynek rohanó utcán.

Megyünk tovább a régi, az igazi Damaszkusz felé. A vasútállomás épülete előtt haladunk el. Innen indul a kicsi hegyi vasút az Anti-Libanonon át Bejrútba, a Földközi-tenger ősrégi föníciai kikötőjébe, ma a Közel-Kelet egyik legforgalmasabb, legvirágzóbb, újszerű városába. Innen indul a vasút dél felé is, az arábiai pusztákra, s összeköti Medina és Mekka szent városait a nagyvilággal.

A téren temérdek ember hemzseg. A kép csaknem színesebb, mint Kairóé, mert ahány ember, annyiféle öltözet. A nők még kedvelik a fekete ruhát, a földig érő szoknyát, és fejüket vállig érő kendővel takarják, amelynek egyik csücskét fátyolszerűen húzzák arcuk elé, ha férfi közeledik, és a keskeny, átlátszó kelmén át fürkészik az idegen arcát. Mert a nők keleten, csakúgy mint nyugaton, északon, délen, valamennyien kíváncsiak. A férfiak fezben, turbánban avagy festői burnuszban, melyet fekete fonott pánttal leszorított fejkendő egészít ki, viselik férfiúi mivoltuk méltóságát. A lárma óriási, a forgalom átláthatatlanul zűrzavaros. Tülkölő autók között egylovas kordék, biciklik, hintók tülekednek, és puha járású, szorgos, kicsiny, hófehér szamarak sértődötten lépdelnek az álmodozva ballagó, majd ijedten félreugró járókelők között.

Előttünk a damaszkuszi bazár. Nem egy utca, nem egy háztömb vagy átjáró, hanem egész városrész. Tulajdonképpen teljes város. A régi dicsőséges mohamedán Kelet gazdasági életének, mesés kincsesházának késői örököse. A mohamedán perzsák ezt a kincsesházat pazárnak nevezték, s ez a szó török közvetítéssel átkerült az európai nyelvekbe. Az arabok szúknak nevezik, s a szó eredetileg azt a közpiacot jelentette, amelyen áthajtották az állatokat és az árukat.

A damaszkuszi szúkon széles utak vezetnek keresztül-kasul. Bejáratánál tiszta, csak arab ételeket kínáló kifőzdék ínycsiklandozó sültekkel hívogatják a vendéget. Mellettük pénzváltók, azután a szövetboltok, selyem, brokát, muszlin, posztó. Szőnyegek halmai, a keleti kézműipar remekei, réz, ezüst, arany edények, ékszerek, dísztárgyak, szerszámok, gépek, bőrtáskák és filigrán munkák - ki győzné elsorolni az emberi ész és kéz minden alkotását, ami a damaszkuszi bazár nyílt bódéiban van felhalmozva. Közben kicsi kávézók, teázók, édességboltok csalogatják pihenőre a vásárolt áruval megrakott vevőket. Az utakon hömpölyög a nép. Asszonyok egész rokonságukkal vonulnak ki vásárolni, gyermekeiket kezüknél fogva vezetik. Mindenki kiabál, őgyeleg, alkudozik, ténfereg, csak az autók sietnek, és dudájukkal rést nyitnak az emberi hangyabolyban.

A bazár külön világ, és a mohamedánok a világ legjobb kereskedői. A próféta is kereskedő volt, ezért ismerte a reális életet, az embereket, a világot. Nem tudott olvasni, nem zavarta meg elméjét a betű, és a betűből áramló sokféle elmélet. A mohamedán kereskedő lelkesedik az üzletért. Az ő bódéja, boltja, az ő küzdőtere. Lovagiasan bánik ellenfelével, a vevővel. Nem akarja rászedni. Magasabb árat kér, hogy kifürkéssze, mennyire ért a vevő az áruhoz. Ha a vevő alkuszik, akkor szakember, akivel érdemes tárgyalni. Érdemes neki megmutatni az árut, ami gyönyörűség a kereskedőnek. Élvezi a portéka szépségét, lágyságát, színét! A jó és okos vevő megérdemli a szép árut, és a szép áru jó helyre kerül! De addig is, míg erről meggyőződik, tapsol, s a vevő már kapja az illatos italt: kávét, teát, citromlevet. Mert ez így illik, így kívánja a mohamedán vendégszeretet. És megkezdődik az alku, a szellemi torna. Ha a kereskedő marad alul, és a vevő vásárlás nélkül távozik, sebaj, ő nem haragszik. A próféta sok száz mondása is megvigasztal a veszteségért. A próféta mindenre gondolt, a kereskedő vigaszára is. És a damaszkuszi kereskedő emberismerő. Ami többletet a gőgös amerikai turistán keresett, szívesen megosztja szegény, de tanult mohamedánokkal.

Megérkezésemről aznap hírt adtak a lapok, és közölték fényképemet is. A bazár kereskedői mutatták nekem a lapokat.

- Ó hadsi! - szólítottak meg -, tisztelje meg szerény boltomat magas látogatásával. És a szajída ő magassága, kit Allah a tudós ápolására rendelt, emelje fel boltom hírét, és fogyasszanak el nálam egy csésze teát. Szerény boltom az önök lábai előtt fekszik, alázattal várja kegyes tekintetüket és kitüntető választásukat.

A mi gazdag anyanyelvünkön is csak halványan érzékeltethetem a kereskedő rímes prózában elhangzott arab meghívását. Leültünk a "szerény bolt" bokhara szőnyeggel letakart kerevetére. Lábunk alatt és a padlón véges-végig keleti szőnyegek színes mezői húzódtak. Mialatt a teát szürcsöltük, a kereskedő elénk dobatta a szőnyegek végtelen sorát, és fia a fény felé fordítgatta őket, hogy selymes felületüknek színes játékával nyerje meg szívünk tetszését és erszényünk tartalmát. Sajnos, szívünkkel az volt a baj, hogy ennyi szépség láttán hevesebben dobogott, de erszényünk tartalmára gondolva, halkan felsóhajtottunk. A "szerény bolt" gazdája boldog volt, hogy tetszésünknek adtunk kifejezést, és hogy teljesen a paradicsomban érezzük magunkat, szolgájával elénk hengergette a damaszkuszi brokátok báláit is: az ezüst, arany szállal átszőtt, parányi pikkelyektől csillogó, suhogó, sima tapintású selymeket, amelyeknek fortélyát évszázadok előtt az ősök eszelték ki, és amelyet évszázadok keze művelt a tökély fokára.

A damaszt éppen úgy megőrizte nevében az ezeréves arab kézművességet, mint a dömöcki penge, a khamla, a muszlin és sok keleti szövet, amelyet már egy évezred előtt is készítettek szorgos arab kezek a damaszkuszi bazár számára.

Vágyakozva, visszafojtott lélegzettel nézte Kató a brokátok csillámló hengereit, ahogy kiteregették előttünk hullámaikat. A kereskedő büszke volt a hatásra.

- Ez a bolt az öné, jóságos szajída, az öné ez a brokát, amit a kezében tart. Nincsen ára, ajándék. Nekem magas látogatásuk drága emléke.

Nem bírtuk tovább. Odasúgtam feleségemnek, hogy egy ruhára valót meg kell vennünk. Erre megindult a harc a kereskedővel. Végre, hosszas arab nyelvű párviadal után, amit bőségesen fűszereztünk Korán-idézetekkel és arab versekkel, megalkudtunk. De nem vettük meg az egész boltot, amit a kereskedő oly nemesen felajánlott, csak két ruhára való brokátot, és ráadásul egy faragással díszített szíriai rézlámpát, amely kedves emlék gyanánt ma is világít könyvtárszobám ajtaján.

- Fi amán Allah! (Allah óvjon meg utadon) - e szavakkal búcsúzott el tőlünk a kereskedő. Mi megígértük, hogy tulajdonunkba ajánlott "boltunkat" többször felkeressük. Boldogan tértünk vissza a követségre a gazdag zsákmánnyal.

Lakrészünk a követségen a lehető legkényelmesebb volt. A takarítást és a mosást egy szíriai keresztény nő, Szofi vállalta. Kató nagyon megkedvelte az asszonykát, és gyakran elvitte magával apróbb dolgok vásárlásához. Szofi szívesen vállalt minden házimunkát. Egyszer azonban bajt csinált. Feleségem rábízta annak a selyemruhának a kivasalását, amelyet az aznap esti fogadásra akart fölvenni. Szofi modern, önműködően kikapcsoló vasalóval látott munkához, ám mialatt feleségemet telefonhoz hívták, vizet vett a szájába, ráfújta a vadonatúj sanzsan-taft ruhára, ezután a forró vassal nyomban rávasalt. "Mit csinálsz?!" kiáltotta rémülten a telefontól visszatérő Kató. Szofi azonban nem adta ki kezéből a vasat, locsolt és vasalt, fújt és vasalt, mígnem a szerencsétlen ruha akkorára ugrott össze, mint egy szalvéta.

Kató vigasztalhatatlan volt. Ezt a ruhát ahhoz a zöldarany indiai sálhoz csináltatta, amelyet az indiai nagykövettől kapott ajándékba, s a figyelmesség viszonzására ma este okvetlenül viselni akarta a sálat... Végül ezzel vigasztaltam meg:

- Mit csinálsz majd Indiában, ahol a mosóember, a dhobi úgy mossa az inget a folyó partján, hogy nedves állapotban addig veri a kőhöz, amíg a folt kimegy belőle, s vagy az ing, vagy a kő reped ketté.

Győztem. Kató megvigasztalódott. Vágyódása India után elfelejtette vele Szofi ügyetlenségét, és elkészült az újabb megpróbáltatásokra. A vásárolt damaszkuszi brokátból maga szabta ki és varrta meg ünnepi ruháját.

A SZABAD INDIA ÜNNEPE

A magyar követség sofőrje vezeti az autót, amelyen a kis magyar zászlót meg-meglebbenti a szél. Alúszi, a kurd sofőr, régi alkalmazottja követségünknek. Ez az Alúszi gyűjtő. Van aki bélyeget, van aki régi pénzeket gyűjt, és van aki képeslapokat. Ő nőket gyűjt. Állandóan új feleségre rakja félre pénzét. Most - meséli - éppen balszerencséje volt, ezerötszáz lírát és két szép szőnyeget adott egy lányért, aki sem feleségi, sem asszonyi kötelességeinek nem tesz eleget.

Alúszi, szegény, újra gyűjt, hogy a válási pénzt kifizesse, és jobbat vehessen magának.

- Vigyél Pestre - mondja -, a pesti nők jobbak. Dolgoznak és nem kerülnek ilyen sokba.

- Csak gyere - feleltem -, jó gépkocsivezetőre mindenütt szükség van. A nők szépek nálunk, de egyszerre csak egyet szabad szeretni.

Alúszi fékezett, hátrafordult, tágra meresztett szeméből lenézést olvastam ki:

- Hát ez hogy lehet? - kérdezte hitetlenül -, ezen én már sokszor csodálkoztam, hogy neked, tudós hadsi, van csak egy feleséged. De biztosan otthon, a szép országban még van egy-kettő, több is - mondta tört magyarsággal.

Éppen megérkeztünk az indiai követség épülete elé. A felelet elmaradt.

A nagy teremben már tolongott a sok vendég. Mr. Bannerdsi nagykövet indiai ruhában, patyolatfehér gyolcs vászonnadrágban, vászon Gandhi-sapkában fogad, mellette felesége gyönyörű száriban. Körülötte sok ragyogó szemű, hullámos fekete hajú hindu nő. A színpompás szárik a kecsesen hajlékony derékon keskeny csíkot hagynak fedetlenül, úgy, hogy a selyemből kivillanó világosbarna bőr megbabonázza a férfiakat. Ó, Európa dőre lányai, asszonyai, akik ma bokorugró rövid szoknyáitokban nyújtogatjátok lábszáraitokat, mily messze elmaradtok a báj és vonzalom versenyében hindu testvéreitektől!

Indiai mohamedán férfi közeledik felénk, háremével: egy csúnya öreg és egy gyönyörű fiatal feleséggel, hármasban. Az öregasszonyon annyi a dísz, mint egy karácsonyfán. Az új asszonyon sem arany, sem ékszer, csak fiatalsága ragyog. A férj fogja a fiatalt, mint féltett tulajdonát, s vezeti. Az első asszony, szomorú kíséretként, mogorván kullog mögöttük.

Beszélgetés közben a férj elragadtatással simogatja kis felesége bodros haját. Édes kis hárem-virág! Vajon meddig tart a te nagy boldogságod? Férjed egyet gondol, és jön a harmadik feleség.

Elvegyültek a nagy tömegben ők hárman, és mindenki hozzálát az ínyencségek fogyasztásához. Ananászlét és paradicsomot iszunk, hideg sülteket, kocsonyázott halakat és keleti édességeket ízlelgetünk. A társaság változatos. Komoly arcú és derűs férfiak, megtört, elmélázó és magabiztos arcok keverednek a hang- és nyelvzavarban, amely körülvesz minket.

KURD BECSÜLET

Másnap Alúszi, a sofőr, aki látszólag belenyugodott, hogy csak egy feleségem van, elvitt a kurd lakónegyedbe. A napsugaras januári délutánon a kopár hegyoldalra épített apró házak messziről fészkeknek látszottak, csak mire felértünk a zegzugos utcákra, láttam, hogy csinos vályogviskók, amelyek villanyvilágítással vannak ellátva. Ez a damaszkuszi kurdok különleges városrésze.

A kurdokat arcuk és szögletes termetük különbözteti meg az araboktól. Ősidők óta élnek arabok között, de nem keverednek velük. Megőrizték régi szokásaikat, nyelvüket, és újabban külön nemzetté is akarnak alakulni. Buzgó mohamedán és bátor, harcos nép.

Valamikor, réges-régen, Kelet-Anatóliában kurd törzs vendége voltam. Több török falu rendes járadékot fizetett a törzsnek, amiért megvédte a falvakat mindenféle rablótámadás ellen. A vendégjog pedig náluk olyan szent, mint a vérbosszú és a becsület.

Alúszival meglátogattam néhány családot. Azt hiszem, szegről-végről rokonok voltak, mert Alúszi gyakori házasságai számos sógorsági viszonyt hoztak létre. Megvendégeltek és barátságosan elmesélték a helység legújabb eseményeit: leánykérés pénz nélkül, nagy esküvői lakoma gazdag családnál, fiú-ikrek születése egy, szerintük már túl öreg, negyvenéves asszonynál. De volt megrendítő újság is.

Két gyerek játék közben összeveszett. A két apa, két fivér emiatt hajbakapott. Kést rántottak, az egyik fivér leszúrta a másikat. Mikor borzadályomnak adtam kifejezést, büszkén megnyugtattak: a becsület fontosabb az életnél. Ez az ősi kurd virtus.

Naplementekor még szerencsésen levezette Alúszi kocsiját a göröngyös utakon, vissza az estéli fényárban úszó damaszkuszi követségünkre. Hátranéztem, ragyogott a kurd hegyoldal számtalan villanylámpája, mint valami óriási, csillogó ékszer. Elragadó látvány volt!

DAMASZKUSZ EGYETEMÉN

Elérkezett egyetemi előadásaim ideje. A damaszkuszi egyetemi épület azelőtt laktanya volt. Török katonák csizmái döngtek azokon a folyosókon, ahol most diákok és diáklányok okulnak tudós arab tanárok előadásaiból.

Meghatottság fogott el, amikor a rektor, a dékán és a tanárok felvezettek egy nagy terembe. A dékán, Sáfik Dsabri, régi ismerősöm, még kairói tartózkodásom idejéből. Akkor többször vendégeskedtünk Mahmoud Teymour birtokán. Sokat évődött velem, és én sokszor megharagudtam rá. De most, hogy ő mutatott be a diákseregnek, megenyhültem iránta. Hiszen csak tréfálkozott, és a tréfálkozás az arab irodalom retorikájához tartozik!

- Szádati, szájidati (uraim és hölgyeim) - kezdtem előadásomat kissé rekedten, mert a pénteki ima közben a sok földreborulástól meghűltem.

Sáfik Dsabri félbeszakított, és ismét tréfálkozva kijavított:

- Abnái, Ániszáti (fiaim, kisasszonyaim)!

Dörgő taps hangzott fel és nevetés. De én sem hagytam magam, és a hallgatóság felé fordulva, ismét megszólítottam őket:

- Abnái, Banáti (fiaim, leányaim)! - Remegett a lég a tapstól. A dobogón ülő rektor és tanárok is tapsoltak és hangosan nevettek. Tréfám sikerült, és rekedtségem is elmúlt.

Egy óra hosszat beszéltem az arab irodalom legutóbbi ötven évének fejlődéséről. Előadásomat gazdasági-társadalmi háttér festésével tettem újszerűvé a damaszkuszi hallgatóság előtt.

Boldogan fogadtam az előadás után a tanári kar gratulációit, mert lendületet adtak a következő előadásokhoz.

Éjjel alig bírtunk aludni. Repülőgépek búgtak és süvítettek szakadatlanul az éjszaka felhői fölött. Reggelre már elterjedt a nagy esemény híre: Egyiptom és Szíria kormánya elhatározta, hogy a két ország egyesülni fog. A diákság kivonult, a katonaság menetelt, a nép az utcára tódult, és estére kivilágították a várost. Tűzijáték rakétái színezték az eget, széthulló tűzvirágok vörös színbe borították a sápadt csillagokat.

Mi másnap a múzeumba mentünk. Az igazgató európai modorú és külsejű, nagy képzettségű ember. Ő vezet végig a termeken. A múzeum Szíria ősrégi, több ezer éves kultúremlékeit őrzi. A legrégibb "abc" ékiratok mellett ott látjuk a görög-római időkből származó baalbeki templom és a zsidó zsinagóga történelmi hűséggel elrendezett emlékeit. Mellettük ó-keresztény templomok és felszerelésük maradványai. A görög és római szobrok mellett mint egyedülálló emléket látjuk a Korán agyagtáblába vésett verssorait. Beszédes múlt szól hozzánk a múzeum tárlóiból. Az ó-korban a "Nap városá"-nak nevezték Damaszkuszt, és ebben a városban született az evangéliumi mondás, hogy: "aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul". Milyen bölcs intelem! A damaszkusziak, kissé éneklő hangsúlyuk ellenére is nagyon szépen beszélnek arabul.

Hazafelé ismét a bazáron mentünk át; feltűnően sok volt a vásárló. Egy vidéki beduin házaspár megszólított, hogy merre van a papucsok és bőrtáskák utcája.

- A fő úton menjetek egyenesen a mecset felé, onnan megtaláljátok - mondtam a szikár, magas, beduin burnuszt viselő férfinak. - Honnan jössz, testvér? - kérdeztem azután a mereven rám bámuló beduint.

- Rakka a szülőföldem, de hazám a puszta. Ott élek törzsemmel és családommal - felelte, és ő is megtudakolta kilétemet. Amint megtudta, hogy Mekka-zarándok vagyok, keményen megrázta kezemet.

Beduin ruhás felesége elragadó szépség volt. A pusztai antilopnak van csak ilyen bársonyosan meleg, hűséges tekintete. A puszta egyszerű, küzdelmes életének romlatlan leánya megragadta Kató kabátjának világosszürke prémjét, simogatta, tépdeste, fogdosta. Még nem látott ilyet, és gyermekes kíváncsisággal csodálta. Olyan megható volt ez a keresetlen báj, hogy Kató szívesen neki adta volna ajándékba a szőrmét. A férj arab szokás szerint meghívott bennünket törzséhez, a rakkai pusztára, vendégnek. Nehéz volt ezt az őszinte bizalmat elhárítani, és végül is elbúcsúzni. De az emlék megmaradt, és íme, továbbadtam.

Egyik délután óriási kocsin hatalmas termetű, burnuszos arab érkezett a magyar követségre. Hófehér fejkendőjét aranyfonatú pánt szorította le. Abdul-Háfiz, Szaúd-Arábia volt pakisztáni nagykövete. A látogatás nekem szólt, és egyórás beszélgetés után vendégem bevitt az egyetemre, hogy második előadásomat is meghallgassa, mert az elsőn is ott volt. A tárgy nagyon érdekelte.

A diákság lelkes tapssal fogadott a zsúfolásig tele, hatalmas, kör alakú teremben. Előadásom tárgya az "emigrációs arab irodalom" volt. A századforduló óta a nehéz megélhetés miatt évente sok ezer arab család vándorolt ki Amerikába. Ott megőrizték nyelvüket, lapokat és könyveket adnak ki. Lírájuk fájdalmas honvágyú költészete csupa önmardosás. Az arab kivándorlók, főképpen a libanoniak, szíriaiak, nem lehettek boldogok az amerikai élet hajszolt ütemében. Honvágyuk prózájukból is kicsendül:

"Libanon falvaiban a domboldal felébred... Templomok harangjai imára hívnak... A borjak elhagyják istállóikat, utánuk ballag a pásztor, furulyáját fújva. Megjött a hajnal. A gyerekek üdvrivallva futkároznak a nyáj után, és versenyt énekelnek a furulyával."

Ezzel szemben mit látnak Amerikában? Amin ar-Rajháni ezt írja: "Az ablakok redőnyeit felhúzták, az ajtószárnyak kinyíltak, szeszélyes arcok és fáradt szemek merednek elénk. A szerencsétlen teremtmények elindulnak a gyárak felé. Testükben a halál lakozik az élet szomszédságában. Az utcákat rohanó emberek töltik meg, és a levegőt megreszketteti a vasúti vágányok csikorgása. A város csatatérré alakul át, ahol az erős legyőzi a gyöngét, a gőgös gazdag elrabolja a verejtékező szegény munkájának gyümölcsét."

Az arab kivándorlók a gyárakban, a farmokban a tőkés társadalom páriáivá süllyedtek. A pénz hatalma fojtogatja őket. Rekedten tör fel torkukból a fájdalom hangja, telve vágyakozással az elhagyott libanoni berkek és kies patakok után. Idéztem Maszúd Szamáha utcai árus zengő rímekbe öntött sóhaját: Kam tavaytu'l-kifára másian wa himli...

"Hányszor róttam a pusztát baktatva, és terhem
Hátamon majd hogy eltörte gerincem.
Hányszor kopogtattam az ajtón, s nem törődtem
Fáradtsággal, míg metsző hideg és forróság kínzott.
Hányszor bújtam meg erdőben sötét éjjelen
És a villám cikázása volt napom s holdam fénye,
Hányszor feküdtem csupasz köveken
Fejem a karomon, s handsárom keblemen..."

Idéztem Rasid el-Khúrit, aki - mint sok kivándorló társa - ugyancsak utcai árusként kereste kenyerét. Ékes arab nyelven tör fel belőle a panasz Brazília sikátoraiban:

Dafanta rabi'a'umrika fi biládin

"Oly országban temetted el élted tavaszát,
Amelyben hosszúra nyúlnak a rövid éjszakák:
Ha nem fekszenek is földjén kövek
Lakói bordái között lakoznak kövek.
Vándorlásod nem más, mint a hangya igyekezete
És a tücsök szerencséje, ó, mily keserű mindez!
Hányszor ébredtél fel a sötét éjjelen,
Miután az álom csalóka fénye megjelen.
De füledbe zúg s kínozza agyadat:
Kelj fel, Rasid, rohanj, fütyült a vonat!"

Kiemeltem, hogy az arab emigrációs irodalom új hangot ütött meg, új stílusban új környezet hatását tolmácsolja közérthető nyelven, és messze túlszárnyal a maradi rímfaragók állandóan visszatérő hasonlatain és képein. Az arab emigrációs irodalom az arab szellem egyik kimagasló alkotása és dicsősége.

Előadásomat tapsorkán fogadta, de mindenki helyén maradt, mintegy jelezve, hogy tovább szeretnék hallgatni. Maga a dékán, Safik Dsabri, és Trabulszi professzor is erősítgették, hogy akár késő estig is elhallgatnának. De sajnos, a siker nem javíthatta meg berekedő torkomat, és előadásomat be kellett fejeznem. A meghatottság újból és újból erőt vett rajtam, hogy annyi fáradság és önmegtagadás eredményeként messze idegenben, arab tudósok és diákok előtt az ő irodalmukról és történelmükről beszélhettem. Egy pillanatra lehunytam szemem, és megjelent előttem életem sok küzdelme a tudományért.

Úgy láttam, hogy a damaszkuszi egyetemen megvalósult régi álmom: itt a professzorok egymás előadásait hallgatják, kiegészítik egymás tudását, és a hallgatóság egyöntetű képet kap minden tudományágról.

Néhány év múlva a damaszkuszi Tudományos Akadémia is levelező tagjává választott és felkért, hogy alapításának ötvenedik évfordulója alkalmából (1969) kiadott emlékkönyvében a marokkói berber-arab irodalomról írjak értekezést.

Abdul Háfiz hatalmas kocsiján hazaszállított, és ígéretemet vette, hogy elfogadom meghívását másnapra, feleségemmel együtt, ebédre, a kastélyba.

AZ ARAB LOVAGVÁRBAN

Másnap pontosan déli egy órakor hatalmas batár állt meg a követségi palota előtt. Mikor a kocsiajtó kitárult, nagy meglepetés ért. Hat sor ülés volt benne, egymás mögött, és a széksorokon tizenegy gyermek foglalt helyet. Úgy látszik, arab barátunk nem fukarkodott gyermekáldást kérni Allahtól. Az első széksorban a rá hasonlítók, a második sorban az egyik anyjukhoz hasonlítók, a harmadik sorban a más anyához hasonlító gyerekek helyezkedtek el. Az anyáktól való származás és a hasonlóság szerint csoportosított elemi iskolás diákokat a batár az iskolából vitte haza. Sejthető volt, hogy Abdul Háfiznak még akadnak otthon idősebb és fiatalabb gyermekei is. Mindenesetre megfogadta a próféta intelmét, hogy minden feleséget egyformán kell szeretni.

Mi a batár ötödik sorának foteljeibe ültünk le. A sofőr ránk zárta az ajtókat, és valamennyiünkkel megrakodva szélsebesen elindult. A várost gyorsan elhagytuk. Csörgedező patak mentén kietlen vörös-sárga színű, agyagos hegykatlanban vitt utunk. A gyerekek csipogtak, kacarásztak, és néha felénk pislogtak, majd egy-egy pillanatra illedelmesen elhallgattak. Sűrű erdőbe értünk. Torkunkat félelem szorongatta. Szép és félelmetes magány...

A batár az erdő mélyén, hatalmas nyitott kapuban egy pillanatra megállt. A kaputól felfelé, meredek hegyoldalban alacsony lépcsőfokok vezettek fel egy magaslatra. Kíváncsian néztünk ki a batárból, és azt hittük, hogy most ki kell szállnunk, hiszen megérkeztünk. De a gyerekhad intett és csipogott: maradjunk csak ülve! Ekkor a sofőr rákapcsolt, a batár hirtelen megugrott, mi hátraestünk, de mire ijedtségünkből felocsúdtunk, már rohant a kocsi a lépcsőfokokon felfelé, bukdácsolva, nagyokat zökkenve, félelmetesen pufogva.

- Ha ezt élve megússzuk, szerencsénk volt! - mormoltam.

Felértünk. Kutyák vad ugatása fogadta a batárt. Kissé remegve - még az élmény és az ugatás hatása alatt - kiszálltunk. De íme, a kutyák a gyerekek láttára szelíden csóválták farkukat. Körülnéztünk: előttünk néhány márványlépcső, mellette kétoldalt a sűrű bokrok mentén vízesés zuhogott alá. A vadonban elrejtett rejtelmes kastély bejárata előtt megtorpantunk. Nem volt időnk a bámulatra, mert díszes szaudi burnuszt viselő házigazdánk két kezét nyújtotta már felénk, és bevezetett fellegvárának csarnokába, amely a keleti művészet és a nyugati ridegség barbár keveréke volt. Damaszkusz téli hidegéhez járult itt a vízesések adta hűvösség. Megborzongtunk.

Abdul Háfiz mégis lerángatta rólunk a kabátokat, majd hangosan felkiáltott:

- Já Mohammed! - és hozzánk fordulva megnyugtatott: - Központi fűtésem van!

Ez reményt keltett. Fekete szolga rohant elő - Mohammed -, s Háfiz odadobta neki holminkat. Majd kinyitott előttünk egy ajtót: vad sistergéssel rohanó folyó fölé épített teraszra léptünk. Körös-körül a folyó partján lombos és tűlevelű, magas fák álltak őrt, amelyeknek ágain színes villanykörték rejtőztek. Ott álltunk kabát nélkül a téli hidegben.

Abdul-Háfiz bevezetett minket a férfilakosztályba, ahol már nagy körben ültek a vendégek. Egy oldalajtó mögül gyerekhangokra lettünk figyelmesek.

- Já Fáthia! - kiáltott házigazdánk, mire gyönyörű fiatal nő lépett elő. Látásomra eltakarta arcát, én illedelmesen elfordultam. Fáthia, Abdul-Háfiz egyik leánya, a mohamedán illem és szokás szerint Katót a kastély hárem-szárnyába vezette.

A vendégek olyan kitüntető szeretettel fogadtak, mintha régi ismerősük volnék. Hamar megtaláltuk a társalgás fonalát, hiszen írók és filmesek voltak. Előkerültek a könyvek és a versesgyűjtemények, és a vendégsereg csakhamar irodalmi egyesületté változott. Mindenki idézett valamelyik kedvenc költőjétől, majd arról beszéltünk, vajon a próféta hagyományai nem hamisítottak-e. Vagy esetleg nagyon régi idők szokásjogát szentesítették-e. Zúgott, zengett a lég az arab szóáradattól, csattogott a nyelvcsettintésektől, ha valami tetszéssel vagy ellenkezéssel találkozott. A házigazda alaposan kivette részét a társalgásból, előhozta vaskos könyveit, részleteket olvasott fel belőlük, azután mind nekem adta ajándékba.

A társalgást néha megszakította egy-egy velőtrázó sikoly, amely a hárem felől hatolt át. Sem a házigazda, sem a többiek nem törődtek vele. A versolvasás, az új arab irodalom értékelése folyt tovább. Csak én néztem aggodalmas szemmel Abdul-Háfizra, és feleségemre gondoltam: vajon mi történhetett vele ott a sok nő között?

Házigazdánk, úgy látszik megértette gondolatomat, és homlokára ütött.

- Igaz - mondta -, ebédre hívtam az urakat, és már három óra van.

Felállt, átment a hárembe, és kisvártatva magával hozta Katót, aki szemlátomást örült, hogy elbúcsúzhatott hárembeli testvérkéitől.

Valamennyien átvonultunk egy tágas ebédlőbe, amelynek ablakai fenyőerdőre néztek. Házigazdánk mint egyedüli asszonyt, Katót ültette az asztalfőre, tőle jobbra és balra ültek a tudósok és költők. Az asztalon arannyal hímzett abrosz, csiszolt kristálypoharak és -tálak.

Abdul-Háfiz tapsolt, az ajtók kinyíltak, Szalim és Musztafa, két daliás núbiai inas, selyem galabiában nesztelenül lépkedve, bámulatos ügyességgel felszolgálták az ételeket. A házigazda intésére mindig Katót kínálták először, azután engem és sorban a többi vendéget. Feleségemtől elég távol ültem, ezért nem beszélhette el, mi történt a háremben. Az asztalra hétféle hús került, csirkétől a juhsültig. Hozzá különböző saláták, padlizsán, ecetes mangó és sok, előttem ismeretlen körítés. Az édességekből alig bírtunk enni, annyira túlcukrozottak voltak, de bőven áztattuk gyomrunkat narancs- és mangólével. Arab szokás, hogy a dús ebéd után nem tartóztatják a vendéget, hanem útjára bocsátják Allah kegyelmében.

Előállt a batár, beültünk, mély lélegzetet vettünk, a sofőr rákapcsolt, és a kocsi lerohant a lépcsőfokokon, mint egy megvadult csikó. Szerencsésen leértünk az útra. Fellélegeztünk.

Ekkor végre megkérdezhettem Katót, mi történt a háremben? Részletesen elmesélte kalandját: Fáthia, aki bevezette a hárembe, fiatal asszony. Az egyik agyonszőnyegezett apró szobában a tükör felé fordulva, alacsony zsámolyon ült Abdul-Háfiz egyik felesége, Fatima. Haja olajtól csöpögött, arca erősen festett és széles csontozata volt, és szüntelenül rágott valami gumit vagy pörkölt mogyorót. Lábát hol betolta szandáljába, hol kihúzta belőle. Úgy látszik, ezt csinálja egész nap, évszámra, és ettől lett arca együgyű: csúnyának azonban nem mondható.

Fáthián tigrisbőrt utánzó mintájú muszlinbársony ruha volt, amely remek szabással simult testére. Szája kissé duzzadt, érzékien telt, foga villogó, fülében arany harangocska csilingelt. Kató kérdéseire kitűnő angolsággal mesélni kezdett:

- Karacsiban voltam gyermek. Apám és anyám szaudiak. Apám a jordániái és az iraki király rokona, de én Szaud-Arábiára már egyáltalán nem emlékszem. Nagyon korán mentem férjhez, már tizenhárom éves koromban.

Kató kérdezte, ki a férje, mire a fiatalasszony elmondta, hogy Egyiptomban élő orvos. Gyakran megy hozzá Kairóba, és nagyon szeret ott élni, mert élénk és mulatságos a város.

- Ezt a házat - úgy mondta: bajt, tehát ház, nem lovagvár, aminek mi néztük - apám építtette, és mi nagyon szeretjük valamennyien, mert oly jó hűvös, a nyár melegét nem is érezzük itt!

- És télen? - kérdezte Kató kíváncsian, mert a központi fűtés ellenére fázott, s félt, hogy tüdőgyulladás nélkül nem ússzuk meg a látogatást.

- Ó a tél nálunk rövid, és olyankor meleg ruhát hordunk - nyugtatta meg feleségemet.

Miközben így csevegtek, egyszerre csak felpattant az ajtó, és csúnyácska, mérges arcú fiatalasszony rontott be két gyerekkel együtt. Fatima asszony - úgy mint eddig - nyugodtan rágott tovább, arcizma sem rándult. Az újonnan érkezett fiatal nő neve Szelma volt, de hogy a család melyik tagjának lehetett a felesége, azt sohasem tudtuk meg. Háremben ilyesmit nehéz kideríteni. Szelma fejét mutogatta, és haját tépte. Kató eleinte azt hitte, valami fésűt mutogat, de később meglátta, hogy véres seb éktelenkedik fején! A nő hadarva beszélt, Kató persze egy szót sem értett belőle, de mintha valami jelenetet játszott volna el újból, és a seb láttán Kató arra következtetett, hogy itt valami vészes verekedés zajlott le.

Fáthia, látván Kató ijedtségét, megmagyarázta, hogy Szelma férje nagyon erélyes, és ha valami nem tetszik neki, megveri feleségét, amihez a próféta szerint joga van.

- Riadtan bólintottam - folytatta Kató elbeszélését -, és azon gondolkoztam, hogy kötszert kérek, és kezelésbe veszem a vérző fejet, amikor újabb roham következett. Egy másik ajtón három fiatal nő rontott be, ruhájuk megtépve, ordítozva magyaráztak valamit Fatimának, aki sorra arcon legyintette őket, miközben tovább rágcsált. Még két fiatalasszony jött be, s úgy nevettek, hogy a földre vetették magukat, belecsíptek egymásba, azután felugrottak, visítoztak, kiabáltak. Azt hittem, megőrültek. Végre kitaláltam, hogy a háremben féltékenységi jelenetre kerülhetett sor az asszonyok között. Egyiküket a férj "rendreutasította" olyannyira, hogy a megdorgáltnak a feje vérzett, a többi pedig kacagott kárörömében. Megkértem Fáthiát, szóljon atyjának, hogy szeretnék az uramhoz menni. Abdul-Háfiz el is jött értem. Ami azonban a háremben történt, egyáltalán nem érdekelte őt.

A batár közben megérkezett a követségre, és mi az élményektől és a dús ebédtől fáradtan rövid pihenőre tértünk. Nem sokáig pihenhettünk, mert a damaszkuszi egyetem tanári kara aznap este búcsúfogadást rendezett tiszteletemre. A kedves és tudós Trabulszi professzor jött értünk, egyszersmind átadta "La critique poétique des arabes" című könyvét, aminek nagyon megörültem.

BÚCSÚ AZ EGYETEMTŐL

Az egyetem dísztermében fogadtak a tanárok, élükön a rektorral. Roskadozó asztalok kínálták a felhalmozott édességeket, süteményeket és ízletes ételeket. Meghatott a szeretet, amellyel körülvettek.

- Külön megtiszteltetés - mondta a rektor -, hogy ilyen komoly történelmi pillanatban velünk van a professzor úr, aki nemcsak kartársunk, hanem mesterünk is.

- Történelmi pillanat? - kérdeztem.

- Igen - folytatta a rektor. - Az arab unió létrejötte Egyiptom és Szíria között.^[5]

Ezután irodalomról, könyvekről és új kiadásokról esett szó, a társalgás mind fesztelenebb lett, és örömmel tapasztaltam, hogy a tanárok nem vetélytársak, nem vetélkednek, hanem támogatják egymást. Nem hiszik, hogy mindent tudnak, és szívesen tanulnak az idegentől. Nagyon boldog voltam.

Néhány tanár kocsijával, a mienket követve, egészen követségünkig kísért. Otthon rég várt, kellemes értesítést adott át követünk. Elhozták az Air India társaság Bombayba szóló jegyeit. Néhány nap múlva röpülünk Damaszkuszból Indiába. Fáradtan feküdtünk le a zsúfolt nap után, azzal a reménnyel, hogy jól alhatunk.

De nyugtalan éjszakánk volt. Repülők berregtek, nehéz autók dübörögtek a kövezeten, és néha úgy tetszett, mintha egy-egy puska dörrent volna. Másnap a magyar követség vezetője fogadást tervezett tiszteletemre. Damaszkuszi írók, tudósok, tanárok és sejkek készültek, hogy kezet fogjanak velem magyar földön, mert a követség egy kis darab Magyarország, amelynek falairól magyar tájak képei integetnek felénk. Türelmetlenül vártam az estét. Kora délután azonban értesítés jött Budapestről: Horváth Imre külügyminiszter meghalt. A fogadást le kell mondani. A követség kapuja fölött félárbocra eresztették a zászlót.

A gyászhír megrendített. Horváth Imre megértő jó barátom volt. A követség irodája telefonon azonnal értesítette a meghívottakat, hogy a gyász miatt a fogadás elmarad. Akiket már nem értesíthettek, azok eljöttek, és részvétüket fejezték ki a követség vendégkönyvében.

Barátaimmal halkan beszélgettem a nagyterem sarkában. Ezúttal nem az arab irodalomról volt szó. Damaszkuszban ötvenkét állam tart fenn követséget. A követségek palotákat foglalnak el, tagjaik kénytelenek előkelő, reprezentatív életet élni, és nagy összegeket költenek el. Ez Damaszkusz kereskedelmi életének igen fontos tényezője. Ha azonban az unió következtében ezek a követségek megszűnnek - magyarázta az egyik író - és helyüket csupán konzulátusok foglalják el, a piac meg fogja érezni a hiányt.

- Önök, magyarok egyik miniszterüket vesztették el - mondta Ibráhim Zilli, magyarbarát damaszkuszi író -, mi az egész külképviseletet elveszítjük, sőt azt mondják, az összes minisztérium megszűnik, és a tisztviselőket talán szélnek eresztik. Ezer ember lesz munka és kereset nélkül!

Vigasztaltam aggódó barátaimat: az unió békés úton, közös megegyezéssel jött létre, bizonyára gondoskodnak róla, hogy az átmenet zökkenő nélkül menjen végbe. De magam is elgondolkoztam az események horderején.

BÁBOK KÖZÖTT AZ AZAM PALOTÁBAN

Már csak néhány napunk maradt Damaszkuszban. Búcsúzni kezdtem barátaimtól és a várostól. Még elmentünk Azam pasa híres, múzeummá alakított palotájába, amely ma Damaszkusz egyik látványossága. Azam, a "legnagyobb" pasa, a XVIII. században a törökök szíriai helytartója volt. Állásához illően, az akkori idők stílusában díszes palotát rendezett be magának. Nagy jövedelme lehetett, és szórta a pénzt saját kedvteléseire, ahogy az már a pasák világában szinte kötelező szokás volt.

Utunk a szúkon át, szűk sikátorokon keresztül vezetett. A palota tágas, fákkal és virágágyakkal övezett udvarban áll. A fák ágai roskadoznak a narancstól, a mandarinfák leveleit eltakarja a dús gyümölcstermés. Öreg őr vezet körül, aki még tud törökül.

Legelőbb a hárembe megyünk. Egész légköre a XVIII. században még három földrészre kiterjedt török birodalom gazdagságát, moszlim ízlését és az urak kiváltságos életét vetíti elénk. Ezt a műháremet a férfi turisták is meglátogathatják.

A falak mentén kördívány, kerevet (vagy ahogyan a törökök nevezték: minder) fut végig. Ezt még szegényebb családoknál is rendesen szőnyeg borította. A gazdagok házaiban a legdrágább szőnyegeket terítették rá, a padlót vastagabb szőnyegek fedték. Mohamedán házba cipővel nem szabad belépni, nehogy behozzák az utca porát. A lakóház olyan e tekintetben, mint a mecset: szentély, amelybe csak a saru levétele után léphet be az ember.

A mindert egy helyütt megszakította a falba épített szekrény ajtaja. Ez a doláb, perzsául: "két ajkú", mert a szekrény a szomszéd szobából is nyitható. Ebben helyezték el az ágyneműt, a párnákat és a ruhákat. A minderen ültek naphosszat a hárem hölgyei, és ha elfáradtak, kihúzták a dolábból a párnákat, paplanokat, és pillanatok alatt ággyá alakult át a minder. Ha a nők télen fáztak, felállították a szobákban a mangalt - a kör alakú vasedényt, amelyben fedő alatt izzott a parázs, és melegített. A nők a téli estéken a mangal köré ültek, derekukat gyapjú kendőkbe bugyolálták, és vidáman adomáztak.

Ezek az adomák bevilágítottak a régi, vagyonos mohamedán nők magánéletének titkaiba, a féltékenység, az irigység, a méregkeverés rejtelmeibe, de nagyon sok szép szerelmi regény is élt az aranykalitkába zárt, szabadságért sóvárgó női szívekben.

Az Azam palota háremének egyik szobájában menyasszony áll, esküvőre öltöztetik, kezét hennával vörösre festik, haját fésülik, fodorítják, fonják a rabszolgalányok, akik szintén színes ruhákat viselnek. A látogató meghökken, amikor átlépi a küszöböt, a bábuk annyira élethűek. Zegzugos folyosókon át férfiterembe jutunk. A férfiak itt csoportokban társasjátékkal szórakoznak. Sakkoznak és a tavla nevű korongjátékot játsszák. Közben nargilét, vízipipát szívnak. Mások négyes, ötös csoportokban maguk elé nézve, csak üldögélnek, merengenek. Megszólalásig élethűek. Gondtalan, boldogan merengő a tekintetük! Mester volt, aki ezeket a bábukat alkotta.

A palota a letűnt idők múzeuma. A fürdőben masszőr gyúr egy ülő férfit, akinek a háta vörös a dögönyözéstől. Amikor a palota gazdája és barátai elfáradtak a munkától, gondtól és a hárem gyönyöreitől, a gőzfürdőben frissültek fel. Utána lóra ültek, és híveikkel, a török hűbéresekkel esetleg a csatába indultak, vagy vadászatra rándultak ki: mindegy volt nekik, hogy ellenséget vagy erdei állatot ölnek-e.

A fegyvertárban őriznek számtalan, művészi kivitelű fegyvert: dömöcki acélkardokat - melyeknek pengéjébe Korán-mondatokat vésett alkotójuk, markolatuk pedig elefántcsontberakásos -, tőröket, handsárokat, és sok más gyilkos szerszámot. Bábu ebben a teremben nincsen. Úgy látszik, élő ember itt nem maradt.

Van a palotában arab szoba. Hímzett, tarka ruhás beduinok néznek itt ránk. A falon szőttesek függnek, üvegládákban ékszerek, nehéz aranyláncok láthatók. Van egynéhány fogadószoba, gyöngyházberakású bútorokkal. Csupa drágaság, csupa érték. Vajon ki volt boldog ebben a díszes palotában?

A sok bábu, amelynek eredeti mása valamikor élt, teljesen elkábított bennünket. Amikor újra az udvarra kerültünk, fehér galambot láttunk az egyik ablakpárkányon. Kató kétkedően nézett rá:

- Él? - kérdezte.

- Igen - feleltem - él! - És csakugyan, közeledtünkre fel is repült a madár. Felsóhajtottunk. Milyen jó, hogy a halott kultúra bábképviselői között felrepült egy élő galamb!

Hazafelé gyalog mentünk a szúkon át. A papucsárusok utcáján megfogott egy ismerős kereskedő.

- Ó hadsi - kiáltott -, most tessék bőrholmit, táskát venni, mert nem sokáig lesz! Mind elfogy!

Mosolyogva mutattam boltjára és a szűk utca többi bőrösüzletére. Valamennyi roskadozott az árutól. Talán százezernél több táska és papucs lógott az állványokon.

- Nem kell semmi, kedves barátom - mondtam a kereskedőnek -, sietünk és el is utazunk. Majd ha visszajövünk Damaszkuszba, akkor meglátogatjuk.

- Ó Abdul Karim sejk, higgyen nekem, Haszan őszinte. Nem hazudik. Mire a sejk Indiából visszatér, már nem lesz ennyi táska és papucs. Most tessék venni, mindenki most vásárol. Valláhi! Allahra mondom!

Ki bír ellenállni az ilyen papucsos Haszannak? Ismét vettünk egy táskát, két pár papucsot, hiszen otthon sokan várnak tőlünk "egzotikus" ajándékokat. Érzékeny búcsút vettünk Haszantól, és végigsétáltunk a szúkon. Alig haladhattunk a sok férfitól, asszonytól. Beduin asszonyok, öregek, fiatalok álltak az üzletek előtt, és szenvedélyesen vásároltak. Előkelő mohamedán asszonyok szolgálólányok kíséretében garmadával vették a drága holmikat. A kereskedők már nem kínálták portékájukat, nem tessékelték be a járókelőket boltjukba, hanem dermedt tekintettel csomagolták az eladott értékeket. Vásárlási láz lepte meg az embereket. Mintha megbolondultak volna.

Februárban még hűvös szellők fújdogálnak Damaszkuszban. A hegyek tetejét hó borítja. Sóvárogva gondolunk Indiára. Már csak órák választanak el az indulástól. A damaszkuszi nagykövetség titkára értesített, hogy 5-én repülnünk kell, elkészült a program. Ezen nem változtathatunk; Delhiben Abdul Kalam Azad oktatásügyi miniszter vár, és nyolc egyetemen tartandó előadásaim időpontját is meghatározták már.

VÁRATLAN KÖZJÁTÉK

A magyar követség nagy Buick autóját maga Radványi János követ vezeti a repülőtér felé a kora hajnali órákban. A város még koromsötétbe burkolózik. A kialvatlanságtól halálosan fáradt vagyok, és olykor kissé elszundikálok. Damaszkusz kopár hegyein sehol semmi fény. Az autó lassít. Kis hídhoz érünk, amelyen fáradt katonák baktatnak szembe velünk, éjjeli gyakorlatról.

A repülőtéren már vár ránk az indiai nagykövetség két titkára. Az Air India társaság megbízottja bevezet az étkezőterembe, ahol reggelit kapunk. Összeszedem magamat, és még tréfálkozásra is megjön a kedvem. Várunk egy ideig, azután megkérdezem a társaság képviselőjét, mikor érkezik már a mi gépünk?

- Sajnos - mondja -, az idő felhős, és félő, hogy a gép nem szállhat le Damaszkuszban.

- Felhős? - kérdezem kételkedve -, hiszen süt a nap.

- Igen, igen - ismételgeti zavarodottan -, de a KLM társaság gépe sem szállt le Damaszkuszban.

- És hol szállt le? - kérdezem most már türelmetlenül.

- Bejrútban.

Ránéztem. Valahogyan nem értettem, mi történt itt:

- Hát akkor nekünk Bejrútba kellene mennünk?

- Nem lehet - volt a szomorú válasz. - Autós nem vállalja az átkelést a hegyen, az út síkos, sok a szakadék és a veszélyes kanyar.

- De nekem pontos időre meg kell érkeznem Delhibe! Mikor száll le az Air India gépe Damaszkuszban?

A megbízott vontatottan válaszolt:

- Talán egy hét múlva...

Összetörve, szinte megsemmisülten visszatértünk a magyar követségre. Nekem pontosan meg kell érkeznem Indiába. Várnak. Várnak az egyetemek, vár az oktatásügyi miniszter. Sőt, fogad majd Dsavaharlal Nehru, a kormány feje is! Fellázadt bennem a kötelességérzet, de a lehetetlennel álltam szemben. A kétségbeejtő izgalom levert lábamról. Olyan fáradt lettem, hogy félájultan ágynak dőltem. Talán két óra múlva meghallottam Kató halk szavát:

- Kelj fel! Mennünk kell!

- Nem bírok felkelni. Olyan fáradt és álmos vagyok.

- Muszáj - felelte. - Telefonáltak a repülőtérről. Az indiai nagykövetség közbenjárt a kormánynál, van repülőgép...

Homályos tudatomon csak ez az egy szó cikázott át: muszáj! Ezt a szót Katótól akkor hallottam először, és ez a jóakaratú parancs felrázott. Feltápászkodtam, rám adták ruháimat, és már röpített autóján a kedves Radványi.

A friss levegőn magamhoz tértem. Kétmotoros kis gép várt ránk, a szíriai légitársaság gépe.

Tele volt katonákkal, lőszerrel és néhány civil utassal. Túl volt terhelve. Mindegy, a fontos, hogy Kairóba visz minket, s onnan tovább mehetünk, bár megkésve, Indiába. Kiváltságos utazás ez, katonai gépen. Lassan emelkedik a gép, és húz dél felé. A katonák között szerényen meghúzódunk. Kató nyugtalanul néz a géppuskákra, és meg-megfogja kezemet. Az álmosító fáradtságot elnyomta a félelem izgalma. A gép hol rekedten berregett, hol puffogott az erőlködéstől. A tenger fölött közeledtünk Port Szaidhoz, ahol egy évvel ezelőtt súlyos harcok és bombatámadások zajlottak le. A katonák felugráltak, mindenki a gép bal oldali ablakaihoz rohant.

- Port Szaid! - kiáltották, és néhányan öklüket rázták.

A gép megbillent, valamennyien megijedtünk, de a motorok bírták a megpróbáltatást, és a billegés megszűnt, mihelyt Port Szaid eltűnt mögöttünk a távolban. Fellélegzettünk. Néhány perc múlva megérkeztünk Kairóba.

Az Air India gépei itt biztonságban szállhatnak le és fel, és ha néhány nappal későbbre maradt is Indiába való megérkezésem, nem az én hibámból történt.

A kairói repülőtéren kíváncsian fogadtak. Ők sem értették, mi történt Damaszkuszban. A mi régi egyiptomi vízumunk lejárt. Új vízumunk nem volt. Az egyiptomi határrendőr összeráncolta homlokát, s kijelentette, hogy vízum hiányában nem mehetünk be a városba. Ebben a pillanatban szigorú arcú rendőrtiszt lépett hozzánk.

- Abdul-Karim hadsi vagyok - mutatkoztam be. - Az Air India utasai vagyunk, India felé, de a gép nem szállt le Damaszkuszban, ezért kellett idejönnünk.

A rendőrtiszt arca felderült.

- Abdul-Karim hadsi - kiáltott örömmel - Ahlan! ahlan! - és már vezetett az őrállomás felé, hogy kávéval kínáljon. Belémkarolt, és megnyugtatott, hogy elintézi a vízumot, nem lesz semmi baj, csak igyam egy csésze kávét. Boldogan siettem vele hivatali helyiségébe.

Egyszerre csak észrevettem, hogy Kató sehol, a tömeg valahol elsodorta, és ki tudja, mi történt vele?

A rendőrtiszt is megijedt, és a hangszórón hírül adta, hogy egy hadsi felesége eltűnt. Keressék meg! Izgalmas percek következtek. Cukor nélkül egy hajtásra lenyeltem a csésze kávét, majd megfulladtam tőle. A rendőrtiszt újból kikiáltotta a hangszórón, hogy a "magyar hadsi" feleségét hozzák az őrállomásra.

Már hozták is. Egy orvos meg egy rendőr kísérte.

- Hol voltál? - kérdeztem rémülten.

- Amikor te a rendőrtiszttel elindultál - mesélte Kató -, tömegbe kerültem, és ez a fehérköpenyes orvos, kezében injekciós tűvel, elkapott, és rámszólt: tahkín! A szót ugyan nem ismertem, de sejtettem, hogy be akar oltani. Erre rákiáltottam: "Az uram hadsi, máfis takhín! Nem kell injekció!" De ő teljesíteni akarta kötelességét. Szerencsére meghallotta a hangszórót, és ide hozott.

Az orvos részéről bocsánatkéréssel és nagy nevetéssel zárult le a kaland. Taxin ismét a Hotel Nationalba hajtattunk. A szállodában nagy volt az öröm. A portás, a szolgák felkapták csomagjainkat, és régi, megszokott szobánkba vezettek.

- Aludni, aludni, csak aludni - suttogtam álmosan, és hamarosan elmerültem az alvás páratlan boldogságában. Órákig aludtam. Kató ezalatt fáradhatatlanul végigtelefonálta ismerőseinket, de meghívásukat nem fogadhattuk el. Két nap múlva repülünk tovább. A gép éjjel fél tizenkettőkor fog indulni.

Kairó most olyan szép volt, mint még soha. Mindenütt lámpák, lampionok, diadalívek és dekorációk hirdették az unió örömét.

Az indulás estéjén korán tértünk pihenőre, hogy erőt gyűjtsünk a hosszú repülésre. Este kilenc órakor felriasztott a telefon: a repülőtársaság értesített, hogy siessünk az irodába, mert a gép megérkezett, és korábban indul.

- Ó jaj! - sóhajtok -, ma este megint nem lesz alvás!

Kató felhívja követségünk tanácsosát, Várkonyi Pétert, hogy ne jöjjön értünk a szállodába, hanem hajtson egyenest a repülőtérre, mert korábban kell indulnunk. Taxival rohantunk az irodába. Ott kiderült, hogy minden vaklárma és tévedés volt. A tegnapi gép nyolc óra késéssel érkezett Kairóba, és már el is repült. Most fáradtan, órákig kellett várakozni az irodában, végre az Air India autóbuszán érkeztünk ki a repülőtérre, ahol még két óra hosszat üldögéltünk. Várkonyi Péter, akinek éjszakai nyugalmát elraboltam, még kellő időben érkezett, és kellemesen elbeszélgettünk.

Végre valahára, mint üstökös, hosszú körözéssel, vörös fényjeleket szórva, megjelenik a láthatáron a kivilágított Viscount repülőgép. Felkocogunk a lépcsőn, az ajtókat becsukják, és már emelkedünk az ég, a csillagok felé.

A HAJNAL ÉBREDÉSE

Az ülőszékeket egy gombnyomással fekhellyé alakították át. Szenderegtünk. A Viscount egyenletesen siklott tízezer méter magasságban szárazföld és tenger fölött, mintha angyalok szárnyán vagy bűvös szőnyegen repülnénk. Órák múltán felébredtem, és kitekintettem az ablakon. Pitymallott. A rózsaujjú hajnal szétnyitotta az éjszaka fekete sátrát, és a pirkadás halvány bíbora elűzte a tenger sejtelmes sötétjét. Az egész láthatár ujjongó világosságba szökött, amely mindegyre erősebb, fényesebb lett, mígnem a reggel királynője, a nap izzó korongja fényárba borította a tájat. A felhőtlen égen mind magasabbra emelkedve, büszkén nézte sugarának ezer színbe verődött uszályát a tenger hullámain.

Kató az élménytől megbűvölten szótlanul ült helyén. A Viscount mély orgonahangon búgott, mintha a lélek nélküli gépet is meghatotta volna a hajnal ébredése. Az orgonahang mind erősebben szólt, mintha távoli hegyek moraja lenne. A szellő el-elkapja a szomorú, mély hangot, megszakítja, azután dallammá fonja össze, és polifonikusan emeli fel ismét.

- Baba, te is hallod ezt a zsolozsmát? - kérdezi Kató.

- Igen - feleltem meghatottan -, ez talán India üdvözlete!

A gép gyorsan száll le a magasból, és talán a légnyomás az oka ennek a búgásnak. De olyan, mintha orgonát hallanánk.

A zúgás elhalkult, és hangját felváltotta a motor kattogása. A gép gyorsan ereszkedett lefelé. Siklott, jobbra-balra dőlt, körözött, azután egy gyenge lökés, és vastag gumiabroncsain gurult tovább. Megérkeztünk Indiába! Megérkeztünk Bombay légikikötőjébe.

III. INDIÁBAN

BOMBAY

A Viscountra fiatal indus, az Air India megbízottja száll fel és üdvözöl. Csinos férfi, tetőtől talpig fehér vászonban. Lesegít a lépcsőn, és lábunk India földjét érinti. Feleségemet fényes világoskék selyem száriba öltözött gyönyörű hindu nő fogadja. Amerre nézünk, minden férfi hófehér ruhát, rövid vászonnadrágot visel. Megcsap a meleg! Én télikabátomat, Kató szőrmebundáját veszi karjára. Fényképész áll előttünk, kattog a felvevőgép. Az indiai kormány oktatásügyi államtitkára és a magyar külkereskedelmi kirendeltség képviselője fogad. Kellő időben megkapták az értesítést késésünkről. Autóba ültetnek, és kocsink elindul Bombay utcáin.

Banán- és pálmafák között, bódék mentén indulunk, majd egyre városiasabb vidéken vezet utunk. Az indusok sátrai játékszerűen kedvesek. Egy szabó szekrény nagyságú helyiségben dolgozik, éppencsak varrógépe és ő maga fér el a boltban. A földön guggol, és a gépnek nincs lába, a padlón fekszik. Másik bódéban frissítő italok tömege, mellette pörgettyűk, forgattyúk, csilingelő üvegjátékok. Már a tengerpart mentén fut kocsink, és egészen a part szélén vagyunk, mire megáll Bombay legnagyobb szállodája, a Tads Mahal előtt.

Turbános kulik viszik be bőröndjeinkét. A régi mogul alkotások stílusában épített szálloda labirintusában gyönyörű lakosztály vár. Megállunk az ablaknál, a fáradtságból felocsúdva és a szépségtől kábultan.

- Előttünk csillog kéken az óceán - mondom.

Egymásra nézünk, elbűvölten a látvány gyönyörűségétől, de csak most érezzük, milyen kimerültek vagyunk. Délután öt órakor a telefon berregése ébreszt fel. Abdul-Kádir, oktatásügyi államtitkár kérdezi, hogy hová vihetne el. Városnézést, autós körsétát kérünk. A fiatal államtitkár bájos felesége kíséretében jön el értünk. Bombayban és általában India nyugati részében a mohamedán nők is a hindu eredetű szárit hordják. A szári nem más, mint hat méter szövet vagy selyem egy darabban, amelyet művészies redőkben csavarnak magukra a nők. Khádidsa, az államtitkár felesége, a földig érő száriban föl sem vette a meleget, és biztatta Katót, hogy nemsokára itt a naplemente, és az este kellemesen langyos lesz.

A kocsi elindul Bombay kertvárosában, a tengerpart mentén. A korán sötétedő estében lámpafények tobzódnak, és lampionsorok ajándékozzák színes fényüket az utcáknak és utaknak. Virágzó kertek, megvilágított fák, apró kávézók és kicsiny teázóhelyiségek színes ablakainak és kertjeinek képe filmszerűen pereg szemünk előtt.

Most hosszú menet közeledik. A villanyfényes, feldíszített kocsin vőlegény megy menyasszonyáért. Pompás ruhát visel, és körülötte állandóan csengőket ráznak kísérői.

Új menet jön! Óhitű hindu esküvő. Lángoló fáklyákkal és égő gyertyákkal. A résztvevők az indiai házassági ceremóniában előírt szent szobrocskákat viszik. A csilingelés egy percre sem szünetel.

Kocsink lassítva tovább megy. Csöndes menet jön. Tetőtől talpig fehérben, hangtalanul visznek valamit.

- Kik ezek? - kérdezi Kató.

- Temetési menet. Halottjukat viszik elégetni a hamvasztóba.

- És a hamvakkal mi történik?

- A hamvakat a szent folyóba, a Gangeszbe szórják. De a hindu szerint a lélek, amely a hamvakból kiröppent, tovább él.

Hangtalanul vonul el a halotti menet. És Bombay, mintha nekünk ajándékozná a február hónap életének minden látványosságát, ismét új képet mutat be. Felvirágozott kocsik végeláthatatlan sora előtt fehér lovon, feszes rózsaszínű nadrágban egészen fiatal vőlegény lovagol. Előkelő házassági menet. Ha a vőlegénynek vállig érő haja is volna, gyermekkorom meséinek megelevenedett "királyfia" lenne. Annyi a menet, hogy utcakereszteződéseknél gyakran meg kell állnia az egyiknek, amíg a másik keresztben elvonul. Február a horoszkópok szerint a szerencsés házasságok hava.

Kocsink domboldalra szalad, mely alacsonyabb hegynek is beillenék. A Malabar-domb gyönyörű parkja előtt kiszállunk. Virágokkal és édes indiai gyerekekkel van tele ez a park. Közöttük a nők sokszínű szárijukban, kecses mozdulatokkal jönnek-mennek, lassú, szép járásukkal. A gyerekek a legnagyobb csöndben játszanak, és - ami bámulatra méltó - sehol egy eldobott papír, sehol egy hangos szó.

A park közepén kis ház áll, melyet "mézeskalács ház"-nak neveznek. Formája és színe pontosan utánozza a mézeskalácsot. Középen mintha fűző tartaná össze, a fűző fölött kicsi ablak, amelyen csak egy fej nézhet ki. A kicsi nyílás a mézeskalács ház egyetlen szobájának ablaka, melyhez csigalépcső vezet fel, és a gyerek jutalma, ha felmászott a lépcsőn, hogy kinézhet rajta!

A park megtekintése után a tengerparthoz megyünk. Már süppedő fövenyen járunk, és előttünk fiatal szerelmespár egymás kezét fogva, mezítláb szalad le a vízig, de nem lép be a tengerbe. A hinduk szerint a tenger vize fekete víz, és aki belelép, elveszíti kasztját. Az édesvizű folyók azonban szentek, mert Visnu isten lábairól erednek, ezért gyógyítanak és csodákat művelnek. A szerelmespár mozdulatlanul áll a víz szélén, és nézi a holdat. Talán jövendő boldogságukat fürkészik barázdás arculatán?

A tengerből, közel a parthoz, kicsiny szigetről Ali hadsi sírja ködlik felénk. Különösen szép és jellegzetesen indiai gondolat: a végtelenből kinyúló kicsiny földön helyezik el a mohamedán szent sírját. Néha elmossa a víz, néha átcsap rajta a dagály, és Ali hadsi szelleme ilyenkor bolyong az űrben. Azután megnyugszik a tenger, és a szent ismét csendben pihenhet tovább.

A Malabar-dombon van a párszik temetője. A párszik az ősrégi zoroasteri hit követői, akik azt vallják, hogy a gonoszság küzd a jósággal a világon, és az idők végtelenségében a jóság fog diadalmaskodni. Hitük szerint: a föld és a tűz tiszta, a holttest megszentségtelenítené, ezért halottaikat nem égetik el, mint a hinduk, és nem temetik a földbe, mint a mohamedánok, hanem óriási, kör alakú épület belső lépcsőire helyezik. A keselyűk lerágják róluk a húst, a megmaradt csontokat felemészti a nap és az eső, s ilyen módon megtisztulva jutnak az öröklétbe.

Amikor a mohamedán arabok a VII. században meghódították Perzsiát, a perzsák tömegesen tértek át az iszlámra. De sokan, akik nem akarták elhagyni régi hitüket, kivándoroltak Indiába. Itt barátságosan fogadták őket, s ők békésen letelepedtek. Eredeti zoroasteri hagyományaikhoz néhány hindu szokás párosult, és perzsa nyelvüket is elhagyták. Számuk India néptömegéhez mérten csekély, mintegy százezer, fele Bombayben él. Kitűnő kereskedők, és kapcsolataik Kínáig terjednek.

Csak rövid ideig nézhettük a "hallgatás tornyának" nevezett, hatalmas kör alakú épületet, a dokhmát: szerencsére akkor nem hoztak halottat, és nem lehettünk tanúi, hogyan tépnek szét emberi testet a keselyűk.

*

Vacsoránkat a hotelben fogyasztjuk el. A terem mennyezetét arany kígyókkal díszített, fekete oszlopok tartják. Zenekar játszik, minden tagja fehér szmokingban van. Egy indus pár európai ruhában táncol gyönyörűen. Dzsessz, indiai miliőben, mogul épületben, az Indiai-óceán partján...

Nagy kár, hogy Bombayből tovább kell sietnünk. Programunkhoz képest amúgy is három napot késtünk. Reggel hat órakor értünk jön Abdul-Kádir államtitkár. Kulik rakják fejükre csomagjainkat, és futva viszik. A repülőtér külön szalonjában bőséges reggeli vár. Bombay légikikötője nagyon zsúfolt. Búcsút veszünk kedves kísérőnktől, és már szállunk is a Viscounttal kelet felé. A nap felragyog. Alattunk hegyek, falvak és rizsföldek, városok, kígyózó folyók színes és szürke tájai; ragyogó napsugár siklik végig a gép ezüst szárnyain. És mi repülünk Kelet fényeiben, keleti fények felé...

Az órák percekké zsugorodtak, hamarosan olvassuk a fénybetűs táblán: "Öveket felcsatolni! Delhibe érkezünk!"

DELHI

Lekocogunk a lépcsőn. Küldöttség vár: Delhi egyetemének kiküldöttei és a magyar követség vezetője, Tamás Aladár és felesége. Egy nő virágfüzért kanyarít Kató nyakába, én négyet kapok. A virág illatos és súlyos. Mr. Kumár, a mellém kirendelt indus titkár autón a Dsanpasz hotelbe röpít. Gyönyörű, háromszobás lakosztályt kapunk, a függönyök és térítők indiai mintákkal tarkított háziszőttesek. Tisztaság, ízlés és báj harmóniája ez a tündérszálloda!

Ebédre követünknél vagyunk. Kitűnő magyar sört, magyar bort iszunk az indiai sült kacsához.

Délután öt órakor Mr. Kumár jön, és átadja az oktatásügy által szerkesztett programot. Megdöbbenek, ötven napi utazás áll előttünk. A távolságok nagyon nagyok, az útszakaszok hosszúak. Kató megrémül. Mr. Kumár kecsesen féloldalra hajtja csinos fejét, és vigasztalja őt:

- Accsa (ne aggódjék) memszáb! - ez a francia madame és az arab-perzsa száhib (úr) összevont indiai alakja. - Nem kell sietni, minden rendben lesz! - mondja.

Most meg kell kezdenem előadássorozatomat Agrában, s ezután Aligarh, Lucknow, Patna, Kalkutta, Santiniketán, Hyderabad és Delhi egyetemeit kell felkeresnem.

Ezenkívül India ezer csodával vár. Én három évig bámultam szépségeit, évtizdekkel ezelőtt, Kató most látja először. És én vezetem.

Elvittem a delhi régiségekhez, régi ismerőseimhez. Meglátogattuk a Kutub Minárt. Kutb-Eddin Ajbak szultán a XIII. században hatalmas mecsetet épített, melynek különálló tornya, a Kutub Minár, mai napig fennmaradt. Három emelete van, és az emeletek peremeit faragott Korán-idézetek díszítik. Csigalépcső vezet fel a tetejére, de olyan magas, hogy csak nagyon kevesen vállalkoznak megmászására. Ho Si Minh, a vietnami demokratikus köztársaság elnöke, aki néhány nappal azelőtt látogatta meg ezt az építészeti nevezetességet, felment egészen a tetejére.

A Kutub Minár mellett van a Kuwwat-i-iszlám (az iszlám ereje) nevű mecset romja, amelynek oszlopait régi hindu templomokból szedték össze. Mivel mohamedánoknak tilos emberi vagy állati alakot kifaragni és ábrázolni, mert ez könnyen bálványimádásra csábíthat, a készen talált, s a hindu istenségek faragott képeivel ékes oszlopfejeket fordítva, fejjel lefelé illesztették be. Ezért a próféta sem haragudhatott meg.

A mecset közepén áll a Csandra Gupta hindu király emelte, öntöttvas oszlop, melyet egy évezred leforgása alatt sem fogott meg a rozsda.

A Kuwwat-i-iszlám mecset a mohamedán világ egyik híres építészeti remekműve volt. Ibn Battuta a XIV. században és Amir Khoszrev perzsa költő dicsőítő sorokban emlékeznek meg róla.

Megtekintettük a kormányzati palotát és a parlamentet, amely nagy, kerek, oszlopos épület, tetején ici-pici kupolával. Olyan, mintha kis sapkát raktak volna rá. Gandhi nagy fehér elefántnak nevezte az akkor angolok által irányított országházat.

Este a szállodában vacsoráztunk. Az étteremhez hosszú folyosón át, bámulatos vitrinek és üzletek sora között érhettünk. A kitűnő vacsorát megzavarta a dizőz rettenetes éneke. Vacsora után Delhi utcáin csatangoltunk kocsin. Mr. Kumár, aki maga volt a jókedv, hirtelen elkomorodott. Valami szomorúság szállta meg.

A Connaught téren és úton elhaladva, bódék hosszú sora következett, melyekben az árusok még rendetlenül felhalmozott áruikat rakosgatták. A bódék favázai is elárulták, hogy tulajdonosaik nemrég kezdtek új életet. A független India megszületésekor a rákényszerített gazdasági feszültség hatalmas felhője húzódott India ege fölé. A brit uralom a kettéosztás politikáját erőszakolta a felszabadult indus népre. Felhasználva a régi vallási ellentétet, Indiát a hindu Indiára és a mohamedán Pakisztánra osztotta. De magát Pakisztánt is - átmeneti folyosó nélkül - kettévágta, Észak- és Kelet-Pakisztánra.

A kettéosztás következtében negyvenmillió hindu lett hajléktalanná és földönfutóvá. A pakisztáni hindu iparos, kereskedő, még a legkisebb fölszereléssel dolgozó kisiparos, kiskereskedő, szabó, cipész, fodrász is elvesztette megélhetését. Kénytelen volt ezer kilométernyi távolságra elvergődni, és ott lakás nélkül, fedél és kereseti lehetőség nélkül tengődni.

Szánalmas kép tárul elénk. A fabódé, amely nappal nyomorult kis boltjuk, este hálófülkévé alakul, ahol csak egymáshoz bújva fér el a család. A bódék mennyezete nincs ember magasságú, fel sem egyenesedhetnek benne.

Mr. Kumár könnyes szemmel mutat az új bódékra.

- Pakisztáni hindu menekültek - mondja szomorúan. - Én is az vagyok.

- Egyedül menekült el? Vagy van családja? - kérdeztem.

- Csak volt... - mondja, és lehajtja fejét. - Szüleimmel indultam el, de ők elpusztultak útközben az éhezéstől, a kimerültségtől. Bár én is meghaltam volna! Önök, boldog európaiak - folytatta -, el sem képzelhetik azt a menetet. Megindultak az országúton százan és ezren, kis batyujukat hátukon cipelve, minden irányból, néma és éhes milliók, hogy új hazát keressenek évezredes hazájukban. És ez a különös népvándorlás még ma is folyik. Még most is tizenkét millió hindu él Pakisztánban és ötvenmillió mohamedán Indiában.

...Hallgattam. Nem válaszoltam, mert elgondolkoztam: India tiszta lelkű gyermeke irigykedve tekint Európa felé. De előttem Európa történelmének szomorú fejezetei elevenedtek meg, a második világháború képei. Amikor barbár nyugati hordák ártatlanok millióit kergették a halálba... Nem a menekülésbe, a halálba. És ez Európa volt!

Az indiai kormány tőle telhetőleg mindent megtesz a menekültek segítésére. India lelki nagyságát bizonyítja, hogy kitárja karját a hozzá menekülő tömegek felé. Városaiban helyet ad nekik, kölcsönökkel segíti üzleti vállalkozásukat, és nagy gonddal igyekszik megoldani a lakásépítést. De vajon képes lesz-e elviselni ezt a nehéz terhet? A harcias, hódító mohamedánoknak vallási alapon nyugvó országot adtak, gazdasági meggondolás nélkül, de a békeszerető, a sorsban felsőbb erők hatalmát érző hinduban felébresztették a nemzeti és társadalmi öntudatot, amely jogot és életet követel. Az eresztékeiben recsegő társadalom a véres polgárháború peremére sodródott. A nemzeti felszabadulást követő években lázadás, mohamedánok és hinduk véres harca, pakisztáni szabadcsapatok betörése Kasmírba, mind ijesztő rémként meredtek a politikusok elé. Emellett a fejlődő indusztrializmus kizsákmányolt munkástömegei osztályöntudatra ébredtek, és forradalmi hangon követelték a mérhetetlen vagyonú, középkori hűbérurak, maharadsák és navábok, helytartók kiváltságainak eltörlését.

A lélekvándorlás Indiája nagykorú lett. A több száz milliós lakosságból néhány százezer vagy talán egy-két millió nem a nirvána, a tökéletes nyugalom óceáni hullámaiban akar álmodni az öröklétről, hanem földi élete, egyetlenegy élete útját akarja egyengetni. Olvasnak. Tanulnak. Előttük játszódott le a világháború, amelyben indusok is véreztek a szabadságért szövetségben a szovjet hadsereggel. A szovjet példa bevilágított sok-sok indus elméjébe, és az isteni Védák himnuszait átültették a szövetkezeti, a szocialista mozgalom célkitűzéseibe. Kommunista párt alakult Indiában. Nemcsak munkások, hanem szellemi foglalkozásúak is beléptek a pártba, sőt Délkelet-India Kerala tartományában a kormányzatot kommunisták vették át.

Ama huszonhét év óta, hogy elhagytam Indiát, ez a kontinens gyökeresen megváltozott. Míg emlékeimben a múlt élt, előttem kibontakozott az élő jelen.

Régen látott városokat kellett felkeresnem. Első állomásom Agra lett. Mialatt a pályaudvaron a vonatra vártunk, egy cipőtisztító megkérdezésem nélkül lehúzta cipőmet, és egy sarokba vonult vele. Kató nem helyesli, hogy a kőpadlón nyugtatom harisnyás lábamat, és megkeresi a tisztító-vállalkozót.

- Accsa, accsa - mondja neki, és magyarul folytatja -, jön a vonat, siess, siess!

- Accsa - bólint, és szalad vissza a cipővel.

Éppen az utolsó percben, mert a vonat már berobog; négy pirosruhás kuli turbánjára illeszti csomagjainkat, és hibátlan egyensúlyozással szalad a vonathoz. Szakállas szikh kalauz kocsinkhoz vezet. A vonat egyik szalonkocsiján névjegyem díszeleg. Elbúcsúzunk Mr. Kumártól, és beülünk a részünkre fenntartott tágas fülkébe. Az indiai vasutak szélesebb vágányúak a mieinknél. A szalonkocsiban titkárnak, szolgáknak külön fülkék állnak rendelkezésre. A fürdőhelyiség mellett van a hálószoba, amelyben alhatom is, naphosszat, kényelmesen.

A vonat a széles vágányokon ringatva visz indiai földön, indiai mezők és fák, vulkanikus suvadások, víztároló medencék között, kicsiny falvak mentén. A légben ölyvek, sasok keringenek, a púpos tehenek szőrét fehér madarak csipkedik, apró rovarokat keresve. Kísérőnk fiatal indus őrnagy, elbeszélgetünk vele, és elrepül az idő. Reggelinket az egyik állomáson hófehér egyenruhás, fehér kakastaréjszerű turbánt viselő pincérek szolgálják fel vonatunk kocsijában. Ez is a pontos, táviratban továbbított rendezői utasítások műve.

AGRA

Megérkeztünk Agrába, a mogul császárok egyik fővárosába. Az állomáson az egyetem három tanára várt. Új otthonunk: svájci rendszerű hotel India kellős közepén. Különálló, rózsákkal befuttatott villában kapunk helyet. Az egész szállodát kert veszi körül. Bejáratánál kígyóbűvölő furulyázik. A zene hangjaira kosarából óriási kígyó emeli fel fejét, és vonaglani kezd.

Csomagjainkat lerakják. A csöndes, bájos villalakrész pihenésre csábít, de a vágyat legyőzték Agra színes, érdekes utcái, nyüzsgő élete, melyet erős idegenforgalom táplál, és építészeti remekművei, melyek szépségben és ihletben csaknem egyedülállók.

Az agrai tartózkodásunk idejére mellénk rendelt két kedves titkár kíséretét köszönettel elhárítottam, és csak a kocsit véve igénybe, elindultunk India egyik legérdekesebb városának útjain. És mialatt a kocsi lassan haladt velünk, hogy az izgalmasan szép látványt magunkba szívhassuk, mesélni kezdtem:

- India változatos, sokszínű történetében fordulatot hozott Timur Lenk tatár hódító leszármazottjának, Baber sahnak, a mongolok vezérének betörése Indiába. Baber tatár volt, ama "kutyafejű"-nek nevezett harcias nép fiai közül való, akik száguldó támadásukkal Dsingisz kán és utódai vezérlete alatt végigsöpörtek Közép-Ázsián, megdöntötték 1258-ban a bagdadi kalifátust, és uralmukat Dél-Oroszországon keresztül az Alpokig terjesztették ki. A krónikaírók keleten és nyugaton egyforma borzadállyal írták le embertelen kegyetlenkedéseiket. Magyarországon Rogerius Magister "Carmen miserabile" című siralmas énekében örökítette meg a rémségeket. Nemcsak ez a kegyes lelkű pap borzadt meg a sok vértől, kínzástól, éhhaláltól, hanem harcias keleti népek krónikaírói is rettegéssel írnak a kegyetlenkedésekről. De néhány évtizeddel a vérözön után a Dél-Oroszországban letelepedett tatárok kánjaik uralma alatt békés földművesek, iparosok, kereskedők lettek, és költők, írók, tudósok születtek vérükből, akik áttértek a mohamedán vallásra, és elsajátították a régi iszlám műveltségét és ízlését. Kétszáz év múlva azonban új tatár sereg, ordu (ebből keletkezett az európai nyelvek "horda" szava) indult el Szamarkandból, és kergette maga előtt a dél-ázsiai fejedelmeket. Timur-i Lenk, a "sánta vas" végigsöpört Szibérián, Turkesztánon, berontott Indiába, és megszállta Delhit, azután megverte Angoránál a török Bajezid szultánt, és rácsos hordszékén fogolyként magával vitte.

Baber 1526 tavaszán legyőzte Ibrahim Lodi észak-indiai szultán seregét a panipati síkon, és diadalmasan bevonult Delhibe. Ott a nagy téren, ahol a sereg táborozott, Baber sah fejedelmi sátrában India meghódítójának kiáltatta ki magát. Vitéz tatár harcosai nem sokáig bírtak ellenállni a karcsú derekú, barna arcú, babonázó szemű hindu lányoknak, és házasságra léptek velük.

Új nemzetség keletkezett a frigyből: a mogul, új nyelv, a tábor nyelve, urdu született a keverék-házasságból, amelynek nyelvtana a hindi nyelvé, szókincse túlnyomó részben perzsa, arab, tatár, török. Maga Baber sah, a kíméletlen győző, tatár nyelven írta meg önéletrajzát. Baber sah indiai dinasztiája a nagymogulok vagy mongolok, egymás után hat kiváló fejedelmet adtak az indiai népnek. Ők maguk, házasságaik révén teljesen indiaiakká váltak, de megkülönböztette őket világosabb bőrszínük és - az utolsó nagymogul fejedelem, Aurengzib (megh. 1706) kivételével - vallási türelmességük.

Ezek a marcona török-tatár hódítók Indiában a művészet és irodalom pártolói, sőt maguk is művelői lettek, és számtalan mecset, síremlék és palota, nemcsak bőkezűségüket, hanem magas kulturális igényüket és ízlésüket is dicséri. A hindu Indiában már előttük is számos mohamedán fejedelem uralkodott, és művészi épületeket alkotott, de egyik mohamedán dinasztia sem hatott annyira az indusok lelkére, mint a mogulok. Előkelő hinduk is mogulok szolgálatába léptek, és tudásukat a közigazgatásban és gazdasági életben hasznosították.

A hinduizmus szilárd önmegtartóztatása minden földi, szerintük látszólagos érték elől, az indusok lelki tekintetét az elkövetkező életek felé fordította. Templomaik és túlburjánzó istenszobraik a képzelőerő művészi ihletéről és vad csapongásáról tanúskodnak, de profán életük anyagi szükségleteit háttérbe szorították. Az iszlám az embert Allah és az emberek iránt való kötelességek egyforma mérték szerint való teljesítésére nevelte. A mohamedán uralkodók is számos templomot, mecsetet építettek, de nincsen bennük szobor, festmény, hogy a hivő a maga parányiságát érezze a felfoghatatlan, ábrázolhatatlan istenség előtt. Csak a lelki vágy szárnyán képzel közeledést a megismerhetetlen felé. De a mohamedán fejedelmek díszes palotákat, szökőkutakkal és tavakkal tarkított parkokat, függőkerteket, nagy könyvtárakat is létesítettek, irodalmi életet, művészetet teremtettek, hogy a földi élet minden kényelmét, testi és szellemi élvezetét megízleljék. A delhi palota kapuján ez a díszes perzsa felirat tündököl:

"Eger berúi zemín firdausz eszt
hemin észt, va hemin észt."

"Ha a föld színén paradicsom van,
Akkor ez az, bizony ez az!"

Szőnyeg, selyem, brokát, bőr, üveg, fa, réz, ezüst, arany, drágakő, csontfaragás, az ízek legfinomabb árnyalatait megteremtő ételek hosszú sora, a földi élet buja tobzódása a mohamedánok vallásával nem volt összeegyeztethetetlen. A puritán hinduizmus mindezt elhanyagolta, semmire sem becsülte, lenézte.

Az új nyelven, az "urdu" keveréknyelven, amely művészi tökélyre emelkedett, új, gazdag irodalom keletkezett, és az emberi érzés és indulatok, a gondolkodás ébredését páratlan irodalmi művekben örökítette meg...

Autónk lassan haladt a széles úton, amely a régi városnegyedbe vezetett. És én tovább álmodtam a történelmet: a XVI. század előtti Agra történelméről alig tudunk valamit. Szikandar Lodi 1501-ben ide helyezte székhelyét, és Baber sah kerti palotát építtetett a Dsamna folyó keleti partján. Tőle nem messze Baber sah fia, Humáyún 1530-ban mecsetet építtetett. Azután sorba jöttek a királyfiak, akik mind kedvelték ezt a várost! Akbar császár uralkodása első éveiben itt lakott, amíg a szomszédos Fatihpur Szikriben új fővárost nem épített magának. Ebben a fővárosban élt a hatalmas császár 1585-ig, ekkor székhelyét áttette Lahore-ba, amely ma Pakisztán egyik fontos városa. Mint minden mogul fejedelem, az akkori idők védelmi és politikai rendszerének megfelelően, Agrában is épített erődöt, ahonnan megfélemlíthette az adófizető lakosságot, és biztonságban volt a trón ellen törő ellenségei elől. Utóda, Dsahángir, a "világhódító" 1618-ban végképp elhagyta Agrát. Fia, Dsahán 1632-1637-ig lakott Agrában, és a város nevét nagyatyjáról Akbarábádra, "Akbar városá"-ra változtatta. Sah Dsahán kibővítette az erődöt, számos mecsetet létesített, és felesége halála után a Táds-i-Mahal, "a helység koronája" nevű csodálatos síremléket építtette. Terve az volt, hogy székhelyét áttegye Delhibe, ahol a mogulok előtt számos fejedelem lakott, és ott is erődöt, palotát, mecsetet emeltetett, de a művészlelkű, romantikus, költekező fejedelmet fia, a vakbuzgó Aurengzib 1658-ban megfosztotta trónjától, és hét évig az agrai erődben fogolyként őriztette. Ő maga pedig áttette fővárosát Delhibe.

Agrában találkozott a történelmi végzet és a szerelem. Hány millió ember verejtékes munkája, hány ezer ember szenvedése és halála van bevakolva az erőd kőfalába! A monszun eső átáztatta India földjét, és buján termett a rizs, a gyapot, a kender s millió tehénnek elegendő takarmány. A bányák ontották az ércet, rezet, ezüstöt, aranyat, gyémántot, és szorgos kezek szedegették, aratták, görnyedt hátak cipelték a sok élő és holt kincset az erődökbe, a hatalmas császárok udvarába, hogy újabb és újabb palotákat, mecseteket, síremlékeket építsenek a földi dicsőség megörökítésére. A hatalom, az erő és a művészet alkotásai ma is hirdetik Indiában az emberi akaratot, amely győzelemre viszi az eszmét.

*

Agrában van a világ egyik legcsodálatosabb épülete, a Táds-i-Mahal. Sah Dsahán boldog házasságban élt Itimád ud-Daula unokájával, a szépséges Ardsamand Banuval, azaz a "kiváltságos" Mumtáz Begam hercegnővel. A Begam tizenhárom gyermekkel ajándékozta meg szerelmes férjét, de a tizennegyedik gyermek szülésébe belehalt.

A fejedelem nem bírt belenyugodni legkedvesebb felesége elvesztésébe. Hét-nyolc, ismeretlen nevű - török, arab, perzsa, orosz - építész tervei szerint halvány rózsaszínű dsaipuri márványból síremléket állíttatott, amelyet húsz évig építettek. A falakban a virágdíszeket drágakövekkel rakták ki. Az óriási csarnokon cizellált márványvirágokkal díszített folyosó fut végig. A kupola alatt a márvány szarkofágot lombfűrésszel áttört, filigrán művű márvány kerítés veszi körül. A magas kupola sokszorosan veri vissza a hangot. A kerítésen belül áll a két szarkofág: Ardsamand és Dsahán sírja.

Meghatottan léptünk be az ápolt kert közepén emelkedő síremlékbe. Cipőnket letettük a kapuban, és nesztelenül mentünk végig a folyosókon, hogy aztán lerójuk kegyeletünket a szarkofág előtt. Nem egy halandó uralkodó sírjának meglátogatása vezetett bennünket, hanem maga a művészetbe szellemített érzés irányította lépteinket.

- A hitvesi szerelem költeménye - mondom halkan. - Márványba öntött könnycsepp.

A szarkofágot szakállas mohamedán szolgák őrzik. Észreveszik, hogy egymás kezét fogva, mozdulatlanul állunk a sír előtt. Az egyik köszön, azután udvariasan megkérdezi, miben lehet szolgálatunkra.

- Nem imádkozunk a sír előtt - mondom -, mert ezt a próféta megtiltotta, és én mohamedán hadsi vagyok, de szívesen hallgatnám a visszhangot. - A szakállas őrök körénk gyűltek, az idegen turisták a távolból szemléltek. A sír felé fordulva csengő hangon kiáltottam: Alláhu Akbar! - és jött kifinomultan, de erősen, újból, újból, azután remegve és szelíden elhalkulva a válasz. Nem tudom, meddig, de sokáig hangzott, és amikor azt hittük, hogy megszűnt, gyengén, mintha csak pihegés lenne, utolsót suttogott. Talán Sah Dsahán küldte túlvilági üdvözletét.

Az őröket is meghatotta a hang, s ruhánk szegélyét csókkal illették. Hiába erőszakoskodtam, nem fogadtak el baksist. A fejedelemasszony sírjára Allah kilencvenkilenc jelzőjét vésték az alkotók. A külső világosságot az áttört ablaknyílás márvány csipkéje szűri meg. Ez a mi égövünk alatt teljes homályt idézne elő, de India vakító napsugara és a szentély fehéren izzó márványfala szükségessé tette a fény tompítását, nehogy a finom domborművű részletek összefolyjanak egymással.

Agrai tartózkodásunk folyamán sokszor látogattunk el a síremlékhez. Láttuk reggel, amikor a halvány rózsaszínű márvány olyan könnyű, mint a lehelet, láttuk délben, amint a napsugárban izzott, mint a hűség tűzcsóvája, és láttuk késő este, amikor kékes holdvilágban fürdött.

Sah Dsahán saját magának is a Tadshoz hasonló síremléket akart emeltetni, fekete márványból, de az övének csak az alapjait építették meg. A fogságban betegség lepte meg, és hiába küzdöttek életéért az orvosok. Amikor úgy érezte, hogy nemsokára elhagyja földi életének minden örömét és nehéz bánatát, kivitette magát az erőd nyolcszögletű, nyitott tornyába, ahonnan láthatta a Dsamna folyó keleti hajlásánál emelkedő síremléket. Utolsó leheletéig ott maradt, hogy szemének megtört sugara az imádott asszony sírját érje. 1666-ban eresztették le holttestét a Táds sírkamrájába, felesége mellé, és a porladó tetemek fölé megépítették a két márványszarkofágot.

AZ AGRAI ERŐD

Készülnöm kellett az előadásokra. Reggelenként autóval behajtottunk az erődbe. Az út a nyílt bazáron vezetett át. Az árusok itt is a bódékban guggolnak, nem hangosak és nem tolakodóak. Biciklis tongáikon viszik színes leplekbe burkolt, csörgő ékszereket viselő asszonyaikat a férfiak. A férfiak vastag, sokszorosan fejük köré csavart, színes kasmír turbánt viselnek, az izzó nap ellen.

Az agrai erőd óriási, magas falai félelmetesek lehettek a XVII. században, amikor a falak párkányán kézitusa döntötte el az ostromot. A falak előtt tíz méter széles vizesárok tartotta távol az ostromlókat, és vastag kapuk zárták el a bejáratokat. India tanulékony állatának, az elefántnak is ki kellett vennie részét az élet küzdelmeiből. Hatalmas homlokát nekifeszítette a kapunak, amely ha első nyomásra nem is, de újabb és újabb pihent állatok rohamára végül bedőlt. De a védelem sem volt rest! A kapuk külső oldalára fél méterre kiálló vasszögeket illesztettek, amelyeknek az okos elefánt nem volt hajlandó nekimenni.

Jelképül az agrai erőd egyik kapujánál két elefántszobrot helyeztek el, mindegyik hátán egy-egy harcos ült. A szobrok elefántokon nyargaló, két vitéz radsput^[6] testvért ábrázoltak, aki elfogott rokonát akarta kiszabadítani. A testvérek élethalálharcot vívtak, mert százan törtek ellenük, lovon és gyalog. Repültek rájuk a nyilak, de páncéljukról visszapattantak a mérgezett nyílhegyek. A buzogányütéseket felfogta acélsisakjuk. Lándzsával szúrták le azt, aki közelükbe merészkedett, az elefántok pedig ormányukkal verték az ellenséget, amely összetiporva feküdt a mázsás lábak alatt. Egynéhányat agyarukkal nyársaltak fel. Hulla hullát takart a földön, a sebesültek jajgattak, hörögtek fájdalmukban, és a két vitéz fivér Karddal-bárddal osztotta a halált. Órákig tartott a véres küzdelem, és mindegyre új harcosok jöttek, mint a sáskarajok, mígnem a két radsput sok sebből vérezve, elefántjaik holtteste mellett elszenvedte a kegyelemdöfést. A néphit ma is őrzi a két vitéz emlékét. A vakbuzgó Aurengzib leromboltatta a szobrokat, nehogy népe az iszlám tiltotta emberábrázolás bűnébe essék.

Az erődökben a pompa mellett az uralkodás feladatai is helyet kaptak. A fejedelem nem vonulhatott el alattvalói elől a láthatatlanságba, hanem trónralépésekor megjelent a várfal peremén, az ujjongó nép előtt. A kincstárnok pénzt szórt a falak alatt összegyűlt tömeg közé, este pedig tűzijáték világította be az eget, s fényénél marha- és juhpecsenye örvendeztette meg az éhezőket.

Az erőd belsejében tavak, színes lámpákkal hátulról átvilágított vízesések és szökőkutak enyhítették a nyári forróságot, és pázsitos kertek, virágágyak illatosították a levegőt. A fejedelem a nagy csarnok oszlopai alatt fogadta a kérelmezőket, akik megcsodálhatták a márványba színes féldrágakövekkel berakott mintákat. A nagy, nyilvános fogadócsarnok mellett van a kisebb, de sokkal dúsabban díszített belső fogadóterem, ahol a fejedelem csak tanácsadóit vagy az előkelő követeket fogadta. A palota kisebb szobáiban lakott a fejedelem és családja: a feleségek, a gyermekek, és szomszédságukban a szolgaszemélyzet.

A nők lakosztályában nem voltak szekrények, hanem a falba vájt kis nyílásokban helyezték el a ruhákat. A földi élet minden gyönyöre és pompája sem feledtette el az uralkodóval, hogy mindez Allah jutalma és ajándéka azoknak, akik parancsait teljesítik. De akinek Allah ad, attól el is veheti adományát, ha kegyeltje érdemtelenné válik a szépség és a jólét élvezésére, megfeledkezik kötelességeiről, vagy megszegi őket.

Sah Dsahán a tágas agrai várudvarban is mecsetet építtetett, amelyet kecsessége és ragyogása miatt gyöngymecsetnek, moti maszdsidnak neveztek el. Az erőd valamennyi férfilakója itt végezte a pénteki imákat. A fejedelemnek a nyolcszögletű torony mellett egészen kicsi, külön mecsetje is volt, ahol naponta ötször borult le teremtője előtt. A lakosztályok mindegyikében volt zuhanyozó, mert az indus - akár mohamedán, akár hindu - napjában többször leöblíti testét az áldást hozó vízzel.

Hol találhattam volna ihletőbb helyet az erőd kertjénél előadásaim előkészítéséhez? Előttem a díszes, nagy fogadócsarnok, balra a gyöngymecset, körülöttem a huszonhárom méter magas várfal, lábam alatt és mellettem apró szürke mókusok! Előszedtem jegyzeteimet, és egy ív papírra felírtam néhány emlékeztető sort. Azután felnéztem a ragyogó kék égre, egy pillanatra elgondolkodtam, és megint visszatekintettem a papírra. Elcsodálkoztam. Szórakozottságomban arabul írtam. Még nem vált teljesen tudatossá bennem, hogy a mohamedán agrai erődben és egyetemen nem az arab a hivatalos nyelv, és angolul kell előadnom. Nem volt nehéz arabról angolra átalakítani gondolataim nyelvi kifejezését. Ifjú korom néhány évét a londoni British Museum könyvtárában töltöttem, azután 1933-tól a második világháború kitöréséig minden évben az oxfordi egyetem tudós tanárai körében szedegettem és adtam tovább a tudomány mézét. Vendége voltam Margoliouth professzornak, házában találkoztam a legendás hírű Lawrence ezredessel, Arábia fellázítójával, aki akkor már visszavonulva a közélettől, "Shaw közkatona" álnéven újból a klasszikus görög nyelvről és régészeti kutatásairól írt tanulmányokat. Barátság fűzött a cambridge-i orientalista óriásokhoz, Edward G. Browne, Nicholson és Arthur Arberry professzorokhoz. Utóbbi - túlélvén elődeit - ma is levelez velem.

Az agrai egyetemen a rektor, a dékán és a tanárok kara fogadott. Az előadás előtt bőséges uzsonnával traktáltak, s eközben közelebbről megismerkedhettem a kollégákkal. Hinduk és mohamedánok voltak vegyesen. A borotvált arc aszkéta jelleget kölcsönzött a hinduknak, míg a mohamedán tanárok szakálla és ájtatos tekintete atyai jóindulatot sugárzott. Nem emlékszem, miért, de a társaság olyan jó kedvet ébresztett bennem, hogy tréfálkozni kezdtem, felelevenítve huszonhét év előtti agrai látogatásom mulatságos eseményeit. Egy idős német nő Indiában elveszett fiát vélte akkor bennem felfedezni, mert a szellemidézők leírása pontosan rám illett, és mindenáron keblére akart szorítani. Csak az agrai protestáns misszió segítségével és igazolásával szabadulhattam az örökbefogadástól és a vele járó bonyodalmaktól.

AZ AGRAI ELŐADÁSOK

A rektor, a dékán és két tanár között a dobogón kellett helyet foglalnom. A rektor rövid bevezetőben ismertette érdemeimet.

Ahogyan végigtekintettem a diákok és diáklányok sorain, emlékek tódultak lelki szemem elé. Csaknem harminc évvel ezelőtt adtam elő először indiai hallgatóságnak a santiniketáni egyetem magas pálmafáktól övezett, nyílt teraszán, napnyugta után, a szabad ég alatt. Akkor az arab kalifátus vérrel és kultúrával váltakozó történetéről beszéltem. Most az arab irodalom újjászületése volt tárgyam. Az indiai diákok a santiniketáni egyetemen nem készítettek jegyzeteket. Bámulatos volt az emlékezőtehetségük, a tanár minden szavát, gondolatát rögzítették agyukban. Merőn néztek a tanárra, mint a legendás rhisire (bölcsre), aki tanítványait az erdő mélyén ihleti meg tudásával. De én nem voltam rhisi, nem lehettem még guru (mester) sem, akinek tanítását tűzön-vízen át vakon kell követni. Én tanítványaimtól az adatok megtanulását követeltem, és mindenkor ébren tartottam bennük a vizsgálat, a kétely szellemét; az igazságot csak súlyos bizonyítékok alapján fogadhatták el. Santilal nevű diákom - ki tudja, hol él és tevékenykedik most -, akkor ki is fejezte elégedetlenségét módszerem iránt:

- Mi azt hittük - mondta -, hogy európai tanárnál nem kell magolni. Azt hittük, hogy elég, ha mereven ránézünk és figyelünk minden szavára, amely tudása forrásából egyenesen belénk zuhog.

Vajon mostani indiai diákjaim is ilyen ihletet, varázserőt tulajdonítanak nekem, európai tanárnak, akit a kormány hozatott el nekik? Lassan, magyarázva beszéltem, és örömmel tapasztaltam, hogy most már jegyzeteket is írnak, sőt előadásom után elhangzott kérdéseik azt igazolták, hogy megértették, milyen összefüggés van a gazdasági-társadalmi szerkezetek és a szellemi kultúra között. Ez a tapasztalat lelkesített a két nap múlva tartandó legközelebbi és a többi előadásomra.

Hazatérve, a szállodában fehér ruhába öltözött idős látogató várt: Dominic Athaudo, Agra érseke. Derekán lila öv, állán fekete, dús szakáll, s arabul szólított meg. Titkára hasonló jelenség, mindketten franciskánusok. Mivel Keleten idegen vallásúak között térítenek, szakállt viselnek. A nagyműveltségű érsek alig szippantott néhány kortyot a teából, mint hivatásos térítő, vallási tárgyra fordította beszélgetésünket. Sokáig élt és működött a Szentföldön, és ott tanult meg tökéletesen arabul.

- A keresztények helyzete Indiában jó - mondta -, a hindu szelíd, béketűrő, minden tanításunkat elfogadja. Lágy lelkületű. A kereszténység rég ismeretes Indiában, hiszen Szent Tamás Dél-Indiában egyházat alapított.

- Sokan térnek át a katolikus hitre? - kérdeztem.

- Sajnos, nem - válaszolt -, azaz a hitet elfogadnák, de félnek, hogy a tényleges áttéréssel elveszítik kasztjukat. Ezért csak a páriáknál van sikerünk, akiknek nincs kasztjuk.

- És a mohamedánok? - kérdezte Kató.

- Sajnos, madame, a mohamedán megkövesedett vallásában. Őt sem mi, sem más nem mozdíthatja ki hitéből.

- Ez igaz - folytattam most én. - Mi, mohamedánok nem lehetünk renegátok, mert aki igaz hitét elhagyja, és más felekezetbe lép, azt bárki büntetlenül megölheti.

Úgy látszott, ez a kijelentés meggyőzte az érseket afelől, hogy engem sem mozdíthat már ki az iszlám nyájából. Barátságosan búcsúztunk el egymástól.

AGRA ÉLETE

Másnap egyetemi szünet lévén, városnézésre fordítottuk az időt. Természetesen felkerestük a bazárban a textilkereskedőket, és Kató, mint a többi asszony, szívszorongva nézte a szebbnél szebb selyem- és gyapotkelmék halmazát. Indus nők órák hosszat kuporognak a boltok alacsony ülőkéin, és úgy meditálnak, mintha sorsdöntő határozatot kellene hozniok, amíg a nekik leginkább megfelelő anyagot kiválasztják.

A szűk, sikátorszerű utcán a selyemboltokkal szemben, félig nyitott erkélyeken kifestett arcú nők bámészkodnak a járókelőkre. Nem a nőkre, hanem főként a magányos férfiakra lövellik szemük nyilát. Azután nemcsak szemükkel, hanem kezükkel, gyűrűvel megrakott ujjaikkal is hívogatóan integetnek. Az ő vadászterületük a legforgalmasabb utca, a bazár, és ősrégi, szerzett jogaikat senki sem csorbíthatta meg. Az európai bajadér indus eredetű: a táncoslány, a nocs, a portugál nyelvből átvett baliadeira szó gazdag indusok hetéráit jelöli, akik tetőtől talpig felöltözve énekeltek, táncoltak, s ujjaik finom, beszédes mozdulataival fejezték ki a kíváncsiság, a vágy, a szerelem játékát, és kielégítették a férfiak vágyait, megadván nekik mindazt, amit törvényes feleségeiktől olykor nem kaphattak meg. A hindu India társadalma nem volt álszemérmes. Míg filozófusaik, költőik az emberi gondolkodás legmagasabb csúcsaira emelkedtek, a természet adta emberi ösztönök számára is alkottak irodalmi műveket, és alkalmat szolgáltattak a jó tanácsok gyakorlati megvalósítására is.

A bazárból utunk a Dsamna-folyó hídján keresztül csodálatos síremlékhez vezetett. Kert közepén áll a féldrágakövekkel berakott, márvány falú sír, amely Itimád ud-Daulának, a perzsa eredetű Mirza Ghiász bégnek, a szépséges Ardsamand Mumtáz Begam nagyatyjának tetemét rejti magában. A síremléket Dsahángir császár felesége, Itimád ud-Daula leánya, Nur Dsahán építtette.

Az emeleten kiemelkedő pavilonban két szarkofág jelzi, hogy alul a sírkamrában fekszik Itimád ud-Daula és hitvese. Körüljártuk az elragadó épületet, és éppen távozni akartunk, amikor világoskék pandsábi ruhában fiatal nő libbent be. A szatén-muszlin világos égkékjét ezüst hímzés szegélyezte. A pandsábi ruha a mohamedán nők nemzeti viselete. Bő szárú vagy pedig a bokánál összefogott nadrágból és térdig érő, egyenes felsőrészből áll, de elengedhetetlen hozzá a két méter hosszú muszlin sál, amelyet úgy vetnek át nyakukon, hogy hátul mindkét vége szabadon libeg. A mohamedán női viselet nadrágját perzsául pajdsámának, azaz "lábruhának" nevezik. A szót és a viseletet Európában japáni eredetűnek hiszik.

Megcsodáljuk a színes jelenséget, de csodálatunk még fokozódik, amikor a nő kerékpárra pattan, férje mögé, és hátul keresztben elhelyezkedik. Ruhájának selyme lágyan lebeg utána.

- Rendkívül ügyes - mondjuk.

Mellénk rendelt kedves titkárunk, a hindu Dubay felvilágosít:

- Bizony, alighogy feltárult a hárem ajtaja, a mi lányaink mohón vetik magukat az élvezetekbe. Bicikliznek, autót vezetnek, és a sportok minden ágát űzik.

Dubay titkárunk, érezvén halk kétkedésemet, azt ajánlja, tekintsük meg a szövetkezeti városnegyedet, a Dajál Dágh-ot. Ez az állam az államban, egy vallási szekta szent közösségében élők társadalma. A szektát egy pandsábi guru (mester) alapította. Elvük az, hogy minden, amijük van, közös tulajdon.

Széles utcán haladunk végig. Ez a szabók sora, ők csak a közösségnek dolgoznak, és csak tőlük fogadnak el fizetséget. Varrónők hosszú utcája után földművelő eszközök készítőinek sora következik. Mindenütt a legteljesebb a tisztaság, a rend és a fegyelem. Megértő szemmel nézzük ezt a szent "kommunizmust". A telep iskolájának igazgatója bevezet dolgozószobájába, ahol a tanítók kara fogad, és kér, hogy tartsak rögtönzött előadást diákjaiknak. Már hozzák a teát, hogy torkomból könnyebben folyjék a szó. Az egyik tanító Kató mellett ül. Bőre világos rózsaszínű, nyers hús. Feleségem súgva kérdi:

- Lepra?

- Nem hiszem - válaszolom -, talán csak leukodermia, a mellékvese megbetegedésének késői következménye. Sok régi költő a bőr elszíntelenedését kiváltságos adománynak tartotta és megénekelte. Ne félj, nem ragályos!

Értünk jönnek, mert a diákság már összegyűlt egy óriási teremben. Lehetnek vagy kétszázan. India történelméből merítettem előadásom tárgyát, hangsúlyozva a hinduk magasrendű szellemiségét, amely nem ismert felekezeti vagy nemzeti gyűlöletet, és ezért hivatott hozzásegíteni az emberiséget a béke nagy gondolatához.

*

Agrai egyetemi előadásaimat befejeztem. Elbúcsúztam a tanároktól, a diákoktól, akik az egyetem kapuján át az utcáig kísértek, és a viszontlátás óhajával integettek utánam. Már csak néhány napunk maradt Agrában. Ezt az időt Fatihpur Szikri, a "kihalt város" megtekintésére szántuk.

Sah Akbar ezen, az Agrától mintegy harmincöt kilométerre fekvő helyen, óriási erődöt építtetett. Ebben számos palotája volt, feleségeinek is emeltetett külön kisebb palotákat, fürdőberendezéssel és pompás kertekkel. Lépcsőzetes teraszokról leomló vízesések üdítették annak idején a levegőt, és a lépcsők mögött mécsesek világa vetett szivárványos fényeket a vízre. Sah Akbar írástudatlan volt, de a XVII. század egyik legnagyobb szelleme, aki a szabadgondolkodást és a szabad vallásgyakorlatot hirdette. Négy feleségét négy különböző vallásból választotta, hogy ezzel is bizonyítsa, egyik vallás sem kedvesebb előtte a másiknál, és hogy minden felekezetnek igazságot szolgáltasson.

Tanácstermének közepén, díszesen kifaragott oszlop tetején ült ő maga, és tőle négy irányba négy járda futott a terem sarkaiban ülő mohamedán, zsidó, keresztény és hindu vallástudósok felé. Ők a fejedelem kérdéseire ismertették és megvitatták vallásuk tanait, s a fejedelem végül is kiegyenlítette az ellentéteket.

A víz azonban elapadt a városban, és Sah Akbar egy időre áttette székhelyét Agrába. Mi is visszatértünk oda, de utunkat megszakítottuk Szikandarában, ahol Akbar, a nagy császár hamvai nyugosznak. Hatalmas síremlék tárult szemünk elé, amint átléptünk a kertet őrző díszkapun. A síremlék olyan, mint egy mecset, mert négy sarkán imakikiáltó tornyok emelkednek. Ezen a helyen, amelyet egy buddhista kolostor mintájára tervezett az építész, a nagy császár tovább álmodhatott az emberiség megváltásáról, a felekezeti béke árnyékában. De a mogul birodalom elgyengülésekor, a mahratták lázadása idején, a szomszédos falvak dsát nemzetiségű parasztsága kifosztotta a sírt, és elégette a békéről álmodó nagy császár csontjait. Így tűntek el földi maradványai egy nagy szellemnek, hirdetvén a hatalom, a gazdagság, az élet végleges elmúlását. A síremlék emeleti teraszán alacsony kőoszlop áll, amelyen a néphit szerint valamikor óriási gyémántkő volt.

Elgondolkodva a múlton, a jelenen és a jövőn, lassan visszaérkezünk Agrába. Az úton, az országút közepén két nagy, fekete medvét táncoltatott idomítójuk. Az országút szélén, fák árnyékában majmok gubbasztottak, és megvetően néztek az autók után, mintha az ő ősi birtokukra betolakodóknak tekintenék őket. Ölyvek és keselyűk röpködtek fölöttük, és olykor leszálltak melléjük az útra.

ALIGARH

Hazaérve, két titkárunk jelentette, hogy Agrából nem vonaton, hanem kocsin megyünk Aligarhba. Elutazásunkat nagy zajjal és futkározással készítették elő. Elsőként Mr. Dubay jött el biciklis-riksán, felesége és tizenhat hónapos kislánya kíséretében. Utána négy egyetemi küldött érkezett, és kétségbeesetten jelentette, hogy a kormánykocsikat az afgán király tiszteletére átirányították Aligarhba. Nekünk csak egy taxi jutott, de mivel a kocsi nem elég nagy, bőröndjeinket autóbuszon előreküldték. Két új kísérő is érkezett: Mr. Lall igazgató és egy iskolai tanfelügyelő. Mindketten elöl foglaltak helyet a taxiban. Búcsút vettünk a Lauries Hotel rózsákkal befuttatott kicsi házától, virágos pázsitjától. Mindenki, aki ismert, két tenyerét egymásra illesztve, hindu namaskárral köszönt. És elindultunk, ki tudja, hová?

A Dsamna hídján kitekintettünk, hogy még egyszer meglássuk a Táds Mahal messziről áttetsző fehérségét, könnyed, kecses báját.

Kocsink csikorogva lassít a hídon. Mellettünk színes ruhájú emberekkel megrakott szekerek, kétkerekű tongák, lovaskocsik, tele száriba öltözött nőkkel. Turbános férfiak gyalog és kerékpáron. Félmeztelen hindu zarándokok, csengettyűvel csilingelve mendegélnek. Fejük fölött kis színes üveghidat tartanak. Indiában ember ember hátán örökké mozog, vándorol, porban, porfelhőben.

Végre kijutunk az országútra.

- Hamarosan elérjük Aligarhot - mondja Mr. Lall biztatóan. - Eredetileg egy villában akartuk elhelyezni önöket, de közben megérkezett az afgán király, száztagú kíséretével, és minden helyet lefoglaltak.

- És hol lesz a mi szállásunk? - érdeklődöm.

- Egy dák bungalow-ban, postaházban rendeztünk be kényelmes szállást.

Megnyugodtam. Már három órája döcögünk, hol gyorsabban, hol lassabban. Aligarhnak még se híre, se hamva. Künn járunk a mezőn, és sötétedni kezd. Sehol egy ember, sehol egy ház.

- Hová visznek? - kérdezi Kató nyugtalanul.

Mr. Lall a hangsúlyból megérzi, hogy meg kell nyugtatnia útitársnőjét.

- Ne féljenek - mondja -, erre ritkán téved vadállat. Legfeljebb hiéna vagy sakál.

- Huszonöt évvel ezelőtt - mondom -, amikor utoljára erre jártam, találkoztam a rablók kasztjának főnökével...

- Kivel? - kérdezi Kató.

- A rablófőnökkel - felelem nyugodtan. Mr. Lall, látva feleségem rémületét, mosolyog:

- Az régen volt, ugye, professzor úr? Azóta a rablók kasztja megállapodást kötött a kormánnyal. Már nem bántanak védtelen utasokat, hiszen évjáradékot kapnak. Igaz - folytatja elgondolkozva -, van esetleg nem kasztbéli tolvaj vagy útonálló. De mi is vagyunk négyen!

A sofőr nem értett angolul, különben jelentkezett volna ötödiknek. Kató megragadta kezemet:

- Én kiszállok! Én telefonálok!

- Honnan akarsz telefonálni? - kérdeztem szelíden. - Itt, a földeken, azt hiszed, van telefonfülke?

Feleségem megsemmisülten hátradőlt az ülésen és elhallgatott. Valamennyien hallgattunk. Az éjszaka leeresztette fekete sátrát. Már valahol a Gangesz egyik csatornája mentén lehettünk. Az úttól jobbra sötét víz, az úttól balra sötét víz, azután végtelen tarlók és az égen csillagok. Megyünk az éjszakában tovább, nyomorult vályogviskókból álló falucskán haladunk át. A viskókból gyenge petróleumfény szűrődik ki. Itt már nincs villany. Teljesen elhagyott helység. Hallgatunk, és csak néha pillantok ijedt feleségemre. Soká döcögünk, nehézkesen, most már igazán göröngyös úton. Végül keskeny hídon haladunk át, magas kőépület mellett, amelyből villanyfény világít.

- Ez az áramfejlesztő telep - szól hátra Mr. Lall -, nemsokára megérkezünk.

És csakugyan, mintha lidérces álomból ébrednénk fel, a sötétből fehérre meszelt bungalow kivilágított tornáca integet felénk. Kiszállunk. Barátságos fiatal indus fogad. Iskolaigazgató, de ezúttal megbízatása az, hogy a bungalow-t rendben tartsa, a szolgaszemélyzetet kívánságunk szerint irányítsa, és minden óhajunkat teljesítse. Bevezet. Tágas ebédlőben terített asztal vár. A mellette levő helyiség hálószoba. Két csarpa, azaz két négylábú, sodronyos alacsony állvány, asztal és fotelek a berendezés. A szolga már bontogatja magunkkal hozott ágyneműnket. A hálószoba mellett ragyogóan tiszta fürdőszoba, de nem európai építész műve. Indus nem ül be kádba, hogy - ahogyan ők mondják - saját bepiszkított vizében fürödjék, hanem leöblíti magát, vagy zuhany alá áll. A konyha külön helyiségben van, nem messze a bungalow-tól, hogy a tűzhely füstje és a főzés szaga ne zavarja a vendégeket.

Mohamed, a szakács, öregnek látszó, szakállas, negyvennyolc éves turbános férfiú. Az indus annyit szenved klímától, szegénységtől, betegségtől, hogy hamar öregszik. A mi új szakácsunk rendkívül jól, ízletesen főz, és figyelmesen szolgál fel. A vacsora kitűnő, és a sok izgalom után álmosan lepihentünk végre. Aggaszt, hogy a bőröndjeinket szállító autóbusz még nem érkezett meg, s hogy állati hangokat és vademberi ordítozást hallunk, de túl álmosak vagyunk, és elgyötörten elalszunk.

Reggel hét órakor Mohamed, a szakács behozza a csota hazrit, a "kisreggelit", az ébresztőt. Ez csupán egy csésze tea és egy kis kétszersült. Mialatt zuhanyoztunk, jelentette a szolga, hogy bőröndjeink megérkeztek. Hála istennek! Rendesen átöltözve fogyaszthattuk el a bara hazrit, a "bőséges" reggelit. Ekkor derült ki, hogy bungalow-nk közvetlenül a dzsungel szélén áll. Öt férfi kíséretében elindultunk új tanyánk környékére, a dzsungelbe. A dzsungel (helyesebben dsangel) erdőt jelent. Alig tettünk néhány lépést, felkiáltottam:

- Bandar (majmok)! - A fákon, a földön, a pázsiton gubbasztottak, ugráltak az okos, kedves állatok.

Kísérőink, a mohamedán Sziddiki, új titkárunk, és a hindu Hanumán visszafutottak a bungalow-ba, és banánt, kenyeret, kétszersültet és mandarint hoztak. Hanumán, akinek nevét a Ramajána eposz legendás majma is viselte, érti nyelvüket. "Á-á-á-á" - kiáltja, és a majmok körülvesznek, mintha fogadásunkra készültek volna. Indiai kísérőink bámulnak, mennyire örülünk a majmoknak. Hozzájuk fűződik egyik legkedvesebb indiai élményem. Kezemből ették a mandarint, a banánt ügyesen lehámozták, a kétszersültet marokra fogva jóízűen ropogtatták azután pislogó szemmel és kinyújtott karral, mint a koldusok, még kértek. Megsimogattam az egyiket, erre a többi is odanyújtotta fejét. Olyan barátságosak voltak, hogy Kató tréfás megjegyzést kockáztatott meg, melyben Darwin neve is szerepelt. Igen, volt bennük emberi vonás, mert amikor az egyik véletlenül nagyobb darab kétszersültet kapott, a másik irigységében beleharapott szerencsésebb társába. Erre elkergettük valamennyit.

Az egyetem Aligarh városában hatalmas, sok épületből álló telep. Ahmed Bahadur, mohamedán tudós alapította mohamedánok részére, hogy méltó vetélytársai lehessenek művelt, tanult hindu honfitársaiknak.

A nagy egyetemi telep egyik, virággal befuttatott házának termében, fekete szakállas, sirvániba (középen gombolt, feszesen testhez simuló kabátba) öltözött, öntudatos, megfontolt, mohamedán tudós tanárok fogadtak. A dékán, Abdul-Álim, aránylag még fiatal ember, Németországban tanult, és németül szólított meg. Megállapítjuk előadásaim időpontjait: február 18-án, 19-én és 20-án délelőtt tizenegy órakor. De más kötelezettség is vár.

- Az afgán király száztagú kíséretével váratlanul megérkezett - mondja a dékán -, és minden szálláshelyet elfoglalt. Ezért kellett önöket, az igen tisztelt professzor urat és feleségét a bungalow-ban elhelyeznünk. Remélem, hogy minden kényelmet biztosíthattunk önöknek.

- Hálásan köszönöm - felelem -, mi nagyon szeretjük a csendet, amit a bungalow-ban inkább megtalálunk, mint a forgalmas városban. És az az erdei társaság, amely már az első reggelen fogadott, igazán elragadó volt.

A tanárok kérdően egymásra és rám néznek.

- Igen, igen - folytatom -, a szabadban ugráló majmok, kezemből ettek, és nagyon megszerettük egymást. Megható volt ez a barátkozás.

A tanári kar felnevet.

- Reméljük, hogy a mi barátságunkat is ilyen szeretettel fogadja - válaszolt a dékán, azután mintegy bizonyságul így folytatta. - Az afgán királyt e hónap tizenhetedikén díszdoktorrá avatjuk, és önöket szeretettel meghívjuk erre az ünnepélyre.

Köszönettel fogadtam a megtisztelő meghívást, és néhány csésze illatos tea fogyasztása után elbúcsúztunk. Hazafelé az aligarhi bazáron át vezetett utunk. Minden keleti városnak szíve lüktet a bazárban, de mindegyiknek más a jellege, és mindegyik a nép lelkületének, tehetségének megnyilatkozása. India gyermekeinek ízlése, hangja és hangulata is más, mint a többié. Nem tetővel fedett óriási épület ez, mint az isztambuli, a kairói vagy a damaszkuszi bazár, hanem a szabad ég alatt, tiszta bódékban tárja elénk a csodálatos indiai kézműipar termékeit. Szédítően izgalmas és ellenállhatatlanul csábító. Mire a végére értünk, Kató egy-két kasmíri sállal és selyemmel lett gazdagabb.

Délután a bungalow körül sétáltunk, hogy a kék, zöld, sárga madarak tobzódó színeiben és tökéletes trillázásában gyönyörködhessünk.

Egyik délelőtt meglátogattuk az Aligarhtól tíz kilométerre fekvő vízduzzasztó gátat, amelyet 1877-ben építettek, hogy a terület öntözését biztosítsák. A Gangesz hatalmas víztömege hömpölygött előttünk, és zöldes-tajtékos sodra félelmetesnek hatott. A Gangesz a hinduk egyik szent folyója, amelyben a betegek meggyógyulnak, az öregek megfiatalodnak, és amely minden bajt és rosszat elsodor. Futásában elnyeli a máglyán elégetett holttestek hamvait és elviszi a nirvánába.

Hindu titkáraink egy kies domboldalon pompás házikóban helyeznek el, hogy kissé pihentebben onnan szemléljük a fenséges látványt. Azt mondták, szeretett miniszterelnökük, Nehru is idejön néha, hogy a kis házban pihenhessen rövid ideig. Amíg mi elmerülünk a látványban, hindu kísérőink a hűvös, szeles februári napon ruhástul megfürödnek a szent vízben, és utána átszellemült arccal jelennek meg előttünk. A szent fürdő után mindegyikük homlokán ott ékeskedik a Gangesz iszapjából rajzolt jel, a tilák, amely áldást hoz.

AZ AFGÁN KIRÁLY DOKTORRÁ AVATÁSÁN

Elkövetkezett február tizenhetedike, az afgán király díszdoktorrá avatásának ünnepe. Az útvonalakon díszruhába öltözött, piros turbános rendőrök irányítják a kocsikat. A járda két oldalán tömött sorokban zarándokok, hosszú szakállú "szent emberek" és a bódék árusai tolonganak. Tízes csoportokban a mohamedán diákok, egyetemük színeiben - fehér nadrágban és testhezálló fekete sirváni kabátban - segítenek irányítani a meghívottakat és fenntartani a rendet.

Meghívónk az egyetem aulájába szól, amely akkora, mint a mi zeneakadémiánk nagyterme. Autónk tévedésből az egyetemi telep másik kapujánál állt meg, amelynek kulcsát úgy eldugták, hogy csak hosszas keresés után került elő. Végre, sűrű bocsánatkérés közben, bejutottunk az aulába.

Nagyon vigyáztak az afgán királyra és a meghívott közönségre. A terem már zsúfolásig megtelt. Az emeleti karzatokon afgán és indus fegyveres rendőrökét helyeztek el. A rektor beszédet mondott, az afgán király vállára terítették az egyetemi talárt, nyakába hosszú aranyláncot akasztottak. Újabb beszédek, majd hosszantartó taps kíséretében a király, az új díszdoktor lassan kivonult a teremből. Előálltak a kocsik, és mindenki sietett haza.

Délután négy órára vissza kell jönnünk, mert a királyhoz vagyunk hivatalosak teára. És délután, igazi keleti királyi sátor látványa tárult szemünk elé. Oly nagy és tágas, hogy ötven vendég is kényelmesen elfér benne. A sátor körül, a pázsiton sétálnak vagy székeken és heverőkön ülnek a garden-partyra meghívott előkelőségek. Az indus nők a szivárvány minden színében tündökölnek. Kék-arany, zöld-ezüst, vörös-arany és fehér-ezüst színű selymekben csillognak. A mohamedán nők, a próféta parancsa szerint csendesen, a férfiaktól elkülönülve, lehajtott fejjel, lefátyolozva, és kezüket szendén ölükben tartva ülnek.

Bevezettek a sátorba, amelyben az afgán királyt várták. Puha kereveten kaptunk helyet, indus és perzsa tanárok között. A kíséret tagjai, afgánok, perzsák, szürke prémsapkájukban állják a meleget, és mozdulatlanul várnak. Végre belép a király, a rektor, a dékán és néhány tanár kíséretében; karcsú alakján egyszerű szürke európai öltöny. Hatalmas tapsorkán közepette helyet foglal a sátor közepén, és kezével széles ívet ír le a levegőben, úgy üdvözli vendégeit. Most felszolgálják a teát és a süteményeket. Közben a helyi költők keleti szokás szerint, végnélküli perzsa dicskölteményeket olvasnak a király fejére.

Eleinte odahallgattam, és élveztem a gyönyörű perzsa nyelv ritmikus dalolását, a hosszúra nyújtott, mély magánhangzók zenéjét, a festői jelzők harmóniáját, de amint újabb és újabb költők léptek a király elé, kezükben tartván hosszú ódáik kéziratát, a sátorban halk zsongás keletkezett. A szomszédok eleinte suttogva, azután mind hangosabban mormolva beszélgetni kezdtek. A mellettem ülő perzsa tudós, látván a perzsa irodalom iránt tanúsított lelkesedésemet, közelebb húzódott.

- Miért nem látogatja meg Teheránt, és miért nem ad elő a mi egyetemünkön is?

- Meghívásom - feleltem - Egyiptomba, Szíriába és Indiába szól, de boldogan mennék Perzsiába, hiszen fiatal korom óta vágyódom oda.

- A világ - magyarázta ő, most már fennhangon, az általános moraj közepette - megunta az állandó fegyverkezést, a háborús problémákat. Inkább a misztika felé fordul.

- Érthető a menekülés a fenyegető valóság elől - válaszoltam -, de a misztikusoknak is tudomást kell venniök az élet realitásairól.

Nagy tapsra lettünk figyelmesek. Az utolsónak maradt is befejezte mondókáját, a király is fellélegzett és felállt. A teának vége volt, és mindenki távozott.

Másnap kellett megtartanom első előadásomat. Újabb meglepetés várt. Ötszáz amerikai turista érkezett Aligarhba, és minden autót lefoglalt. Bungalow-nk előtt új sofőr jelent meg új kocsival. Mindez csupán képletesen értendő, mert a sofőr öreg, a kocsi pedig régi volt. Talán a múzeumból kerítették elő hirtelen. Négy kereke csámpásan állt, és mintha alig lett volna kapcsolata a kocsival. Ablakai nyikorogtak, karosszériája recsegett. Mégis helyet foglaltunk benne, mert kedd reggel volt, tizennyolcadika, és tizenegy órára várt az aligarhi egyetem.

Dzsdzsdzsdzs, dzsdzsdzsdzs - morogta rekedten Noé bárkájának motoros kortársa, és nem mozdult. A sofőr kiszállt, kurblizott, az izzadság dűlt homlokáról. Dzsdzsdzs - ismételte a motor makacsul, és a kocsi állt.

Órámra néztem, már fél órája feszengünk a kocsiban. Végre hosszas kínlódás után a szörnyeteg pokoli bűzt fejlesztve elindult. Úgy ráz, hogy könnyezik a szemem, de megy, lassan halad. Már túl vagyunk a csatornán, elhagytuk az út mentén épült karavánszállást és a négy-öt viskóból álló falut, és lám, a kocsi bűzzel pöfögve, de mégis halad. Már integet messziről Aligarh egyetemi telepe, amikor a batár egyszer csak megáll. Égett szagot áraszt magából. A sofőr előrerohan. Forr a víz! - kiáltja.

Egy turbános öreg árus vizet hoz. Drr! Brr! Ssssss...

- Ez nem autó, hanem lokomotív - gúnyolódom.

- Ssss - feleli a szörnyeteg. Kurblizás és szuszogás, majd szerencsére feltűnik négy-öt ember, aki megtolja a rozoga skatulyát. Megyünk! És sisteregve, robbangatva, gőzölgő hűtővel és csámpás kerekekkel bevonulunk az egyetem kapujában várakozó, álmélkodó tanári kar elé.

EGYETEMI ÉS KLUBÉLET ALIGARHBAN

Virágos kertben kis épület hosszúkás tantermében tartom előadásomat a modern arab irodalom politikai hátteréről. Az előadást érdeklődéssel hallgatják, és utána sok kérdést intéznek hozzám. Az arab tanszék vezetője, körszakállas tudós, inkább a részletek iránt érdeklődik. Egy karcsú, halkszavú arabista tanár arabul szól hozzám. Ő is azharita diák volt Kairóban. Számos közös ismerősre, barátra bukkanunk.

Haza ugyanolyan körülmények között jutunk a kocsival, mint ahogyan idejöttünk. A bungalow-ban Sziddiki titkárom közli velem, hogy délutánra az aligarhi Rotary Clubba vagyunk hivatalosak előadásra és vacsorára.

- Nem megyünk - mondom határozottan.

- Miért? - kérdi Sziddiki rémülten.

- Ezzel a kocsival? Újabb húsz kilométert oda és húszat vissza! Szó sem lehet róla!

- De az urak várják a professzort és feleségét a Rotary Clubban!

- Ha önöknek fontos, hogy odamenjünk - felelem -, akkor szerezzenek rendes kocsit.

- Meglesz! - mondja Sziddiki ünnepélyesen.

És estefelé csodálatos járművet pillant meg szemünk. Autóbuszt béreltek? Nem, kisebb az autóbusznál. Postakocsit? Annál nagyobb! "Minek nevezzelek?" - jut eszembe Petőfi csodálatos költeménye. Az alkotmány olyan magas, hogy nem bírunk felszállni. Téglát hoznak azt használjuk lépcsőnek, s Kató felmászik. Én a sofőr mellé ülök, feleségem mellé Sziddiki ül a különösen elosztott, hosszúkás ülésen. Mikor a kocsi elindul, Kató vérfoltokat észlel az üléseken.

- Mentőkocsi? - kérdezi szelíden.

- Mentőtaxi - javítja ki finoman Sziddiki. - Meg van elégedve Mrs. Germanus? - kérdi félénken.

- Nagyon - feleli Kató, mert mi mást mondhatna, és nekem megsúgja, hogy a hátsó ülés kemény támlája minden zökkenésnél beledöf hátgerincébe.

Kérem a sofőrt, hogy lassan hajtson ezzel a bérelt mentőtaxival, mert különben nem a Rotary Clubba, hanem a kórházba kell vitetnünk magunkat.

- Accsa! - mondja, és kedvesen féloldalra hajtja fejét.

Háromnegyed órai rázatás után berobogunk az elegáns Rotary Club elé. Szmokingos férfiak, csillogó száriba öltözött nők szájtátva bámulják megérkezésünket. Elsőnek leszáll Sziddiki, leteszi a magunkkal hozott téglát, s lesegíti Katót. Engem a sofőr tol és Sziddiki húz ki az első ülésről. Most látjuk csak, hogy szolgánk, Nose, aki nélkül Sziddiki egyetlen lépést sem tesz, díszkíséretül kerékpáron követett, hogy ha a "mentőtaxi" leáll az úton, azonnal valamilyen más alkalmatosságot szerezzen.

Az elnök felkérésére ismertettem Magyarország földrajzi helyzetét, történelmét, nyelvét, művészetét, és miközben lelkesen fejtegettem Budapest újjáépítésének hatalmas ütemét, egyszerre csak elaludt a villany. A sötétben tovább beszéltem. A villany kigyulladt. Ez többször ismétlődött, de sem engem, sem a hallgatóságot nem zavarta.

Előadásom után a verandán hosszú asztalnál kitűnő indiai vacsorát tálaltak. Az indiai mohamedánok ételei gazdagabbak, változatosabbak a hinduk egyszerű ételeinél. Különösen ízlett a surbának nevezett, karis lében párolt, erősen fűszerezett juhhús, rizzsel, a hideg sült csirke, a saláták sokfélesége, a gyümölcsrizs és a gyümölcsök. A Rotary Club elnöke megkért, hogy másnap este menjünk el hozzá vacsorára, örömmel fogadtuk el a szívélyes meghívást, azután a társaságtól elbúcsúzva, ismét felcihelődtünk mentőbatárunkra.

És elindultunk homokon és rizsföldek között dzsungel széli, meghitt bungolow-nkba.

A KÍSÉRTETIES VACSORA

Az előadásaim nagy érdeklődés közepette sorozatosan folytak az egyetemen. Több tanárral meleg barátságot kötöttem. A majmok társadalma is hozzászokott ittlétünkhöz, és minden reggel a szokásjog alapján hevesen követelte a banánt, mandarint, kekszet és a simogatást. Ha később keltünk fel, kopogtattak az ablakon. Kedvesek voltak. Hanumán, hindu titkárom, a majmok meghitt barátja elmagyarázta nekem, hogy eredetileg kétféle majom volt a világon, az okos és a buta majom. Az okos majom nem árulta el, hogy érti a beszédet és maga is megtanulja, és ezért ma is szabadon, boldogan él az erdőben. A buta majom beszélni kezdett, mindent megtanult, ezért befogták munkára. Dolgoznia kellett. Ezektől a buta majmoktól származott az ember. Ma is sokat beszél, és sokat kell dolgoznia.

Második egyetemi előadásom tárgya "a mohamedán nők helyzete az arab irodalom tükrében" volt. Még aznap délután meghívtak a hindu lányok kollégiumába, hogy náluk is tartsak előadást. El is mentünk. Előbb megtekintettük a tanintézetet; a kicsinyek a földön ültek, a nagyobbak énekeltek és táncoltak, a még nagyobbak verseket szavaltak - a legmagasabb osztálybeliek pedig virágfüzéreket akasztottak nyakunkba.

Úgy láttam, hogy a felnőtt hindu lányok érdeklődéssel fordultak Európa és Magyarország felé, ezért áttekinthető ismertetést adtam mindarról, ami képzeletüket foglalkoztatta. Kértem őket, hogy ne hanyagolják el a nyelvek tanulását, mert idegen nemzetiségek között a lelki kapcsolat eszköze a nyelv. Hangos tapssal fejezték ki lelkesedésüket, és egész menet kísért ki a kocsihoz. Emberpalánták, akiket azelőtt csak anyai kötelességükre neveltek, most a nemzet társadalmi életének fontos rugói lettek. Az indus lányok nem fognak visszakívánkozni a hárembe, hogy a férj alázatos szolgái legyenek. Magasabb hivatás tudata ébredt fel elméjükben: a közösségnek, mint a nagy család életének a szolgálata.

Este a Rotary Club elnökéhez, dr. Kumárékhoz indultunk. Különös batárunk, a mentőtaxi, gyönyörű parkba hajtott be, majd fehér márvány palota előtt állt meg. Kitárták az előcsarnok üvegajtaját. A kör alakú hallban, szorosan a falhoz támaszkodó, világos szőttessel letakart kereveten ültek a férfivendégek. Dr. Kumár, a házigazda sehol. Miközben üdvözöljük a többi vendéget, a szemben levő ajtó kinyílik, és bevonul a ház asszonya, tetőtől talpig fehérben, lassú szertartásossággal. Indiai réztálcán ajándékot, zöldmintás selyemsálát nyújt át feleségemnek, nekem pedig egy Gandhi sapkát. Ő maga azután egy emelvényen foglal helyet. Már nyílik az ajtó, és még szebb, ugyanilyen fehér ruhába öltözött hölgy jön be, meghajtja fejét, és leül ugyanarra a kerek emelvényre, testvére mellé. Csodálkozom ezen az ünnepélyes felvonuláson, és gondolataimban keresem a ház urát, amikor ismét nyílik az ajtó, s talpig fehérben, fehér gyöngyökkel kivarrt száriban, az előzőknél még szebb, egészen fiatal asszony lép be. Karján, azaz tenyerén néhány hónapos csecsemőt tart, aki hangosan sír és kiabál. Hogy elhallgattassa, a gyönyörű anya úgy rázza kisdedét, mint a rossz ébresztőórát szokás. Megsajnáltam a kisbabát, kivettem anyja kezéből, és csitítani kezdtem. Csodálatos módon, dajkálásomra elhallgatott, és mintha még rám is mosolygott volna.

A szoba atmoszférájában valami különös és feltűnő feszültség van. Hogy ezt a feszültséget némiképp feloldjam, elővettem zsebemből úti programomat, felolvastam, és dicsértem azt a pontosságot, amellyel kijelölt állomásaink útirendjét követjük. Szavaimat síri csend fogadja. Kérdőn néztem feleségemre, azután folytattam:

- Holnapután elhagyjuk Aligarhot, és Kanpuron át Lucknow-ba utazunk vonaton...

A néma, dermesztő csöndben csak a karomon fekvő csecsemő pihegését véltem hallani. Éreztem, hogy hallgatásuk nem udvariatlanság. De hát miért? A hallgatás okát nem találtam ki.

A bájos háziasszonyra néztem. Ő, megértve nyugtalanságomat, felkelt, elvette tőlem és átadta anyjának a csecsemőt - aki azonnal sírni kezdett -, majd a többi gyönyörű fehérséggel együtt a szomszédos ebédlőbe vezetett. Ott néhány bájos fiatal indus gyerek meghajolt üdvözlésünkre. Az asztal roskadozott minden jótól. Hallgatagon fogyasztottuk az elénk varázsolt, jó szívvel válogatott vacsorát. Dr. Kumár, a háziúr sehol.

Ekkor a háziasszony feleségemhez lépett, és gyöngéden átkarolva félrevonta őt.

- Meg akartam kímélni magukat az igazságtól, de úgy érzem, meg kell mondanom. Férjem úgy örült a mai estének, annyira nagyra becsüli a professzort! De sürgős családi ügyben Kanpurba kellett utaznia!

- Ó, nagyon sajnálom, hogy dr. Kumár nincs itt. De milyen érdekes, hogy éppen Kanpurba ment. Hiszen holnapután mi is arra utazunk!

Mrs. Kumár rövid szünet után folytatta:

- Nővérem egyetlen, huszonhárom éves fiát Kanpur és Lucknow között rablógyilkosok megtámadták, megölték és feldarabolták. Testének darabjait kidobták a robogó vonatból. Most kaptunk értesítést, hogy férjem azonnal jelenjen meg a személyazonosság igazolására. A szerencsétlen fiú holttestének darabjait az ellenvonat vezetője fedezte fel.

A háziasszonynak együttérzésemet nyilvánítottam. Egyszersmind csodálkozásomat fejeztem ki, hogy ilyesmi előfordulhat Indiában, ahol a rablókasztok az állam ellenőrzése alatt állnak.

- Fájdalom - sóhajtott fel Mrs. Kumár -, ezen a vonalon igen gyakori a merénylet. A vonat dzsungelen halad át. A rablók a kicsiny megállóknál szállnak fel észrevétlenül, és útközben rávetik magukat az elsőosztályú utasokra. A kocsiból nincs kapcsolat a többi vagonhoz, az utas, ha egyedül van, sehonnan sem kaphat segítséget. Ez a gyilkosság nem a rablókaszt, a thágok munkája volt. Van a dzsungelben önálló rabló, akit hiába keres a rendőrség.

Megdöbbenten hagytuk el a bánatos házat és a gyász fehér színébe öltözött, lesújtott családot.

Aligarhi tartózkodásunk utolsó napján még a mohamedán lányok kollégiumában mondtam buzdító beszédet, azután meglátogattuk a művészeti főiskolát. Bámulatos ügyességgel rajzoltak a növendékek, krétával, pasztellel kompozíciókat.

Az egyik képnél Kató elbűvölten megáll. A kép nőalakot ábrázol, amely belevész az indiai ég sötétjébe, a csillagok közé.

- A "megkísértett szent látomása" - magyarázza az igazgatónő.

- Ki festette? - kérdeztem.

- Jászmin kisasszony - feleli az igazgatónő, és a bájos, fiatal, filigrán leány mosolyogva jön felénk.

- A kép még nem egészen kész - mondja félénken -, de ha elkészül, elküldöm önöknek.

Hálásan köszöntük meg ezt a kedves felajánlást, és csakugyan, néhány hónap múlva Jászmin kisasszony remekműve - ahogyan egy ártatlan lélek elképzeli a megkísértést - megérkezett Budapestre. A kép most itt lóg hálószobánk falán.

Estefelé vacsorára megyünk dr. Makbul, az egyetem arab nyelv és irodalom tanárának házába. Érdekes társaság fogad: egyetemi tanárok, művészek, orvosok. Dr. Makbul felesége angol nő. Rajta kívül még egy európai nő üdvözöl.

- Hogyan került ide? - kérdezem.

- Svájci származású vagyok - feleli -, Genfben születtem, de már régen elhagytam hazámat, mert halálosan untam Svájcot.

- A világ egyik legszebb országa.

- Lehet, az idegennek - mondja -, de én nem bírtam kicsinyes, kispolgári mentalitását. Párizsban végeztem az egyetemet, ott ismerkedtem meg férjemmel - és mosolyogva mutat egy csinos indusra.

- És Aligarhot szereti?

- Boldog házasságban élünk - folytatja -, munkám is szép, az egyetemen angol és francia nyelvet tanítok. Csönd! - Ez azonban már kiskutyájának szólt. A nagyon pici, fekete szörnyeteg fogait vicsorgatta rám.

- A kis kutya - kérdezem óvatosságból - harap?

- Igen - feleli a nő -, de nem erősen. Csak egy kicsit mártja meg a fogát.

- Kedves! - mondom. - De kérem, fogja meg, mert nem akarok kutyaharapással utazni Lucknow-ba.

Mindnyájan felnevettek.

A vacsora pompás volt, és bőségesen ittuk hozzá a narancslevet. Hazafelé már nem a mentőbatáron, hanem kerékpárral vontatott, kényelmes, kipárnázott, kétüléses riksán utaztunk. Lágyan siklott az úton. Dr. Makbul külön riksán hazáig kísért, nehogy útközben bajunk essék. Késő éjjelig együtt olvastunk arab verseket a bungolow-ban, és vitatkoztunk arabul, amíg csak a kíváncsi hold be nem kukkantott a fekete égről, és intett, hogy elég már a sok torok- és foghangból, aludni kell, mert az éjjel az övé.

folytatás