Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Ezen az éjjelen nyugtalanul aludtunk. A szúnyogok nagyon kínoztak, mert szúnyogháló nélkül feküdtünk le, s reggelre összemartak bennünket. Egész éjjel ordítás, kurjongatás és a kutyák vonítása rázta a levegőt. A közeli faluban hagyományos lányrablást hajtottak végre. A vőlegény, a szokásnak megfelelően, férfiúi erényeinek bebizonyítása végett, vállára kapta menyasszonyát és elfutott vele az ordító, üvöltő rokonok elől. A néphit szerint ez a jó házasság egyik feltétele.
Reggel Katót baleset érte. A zuhany alatt elcsúszott, elesett, és lábfeje a zuhanyozó lefolyónyílásába szorult. Amikor nagy nehezen kiszabadult és talpra állt, bal lábára nem bírt rálépni.
- Mi lesz most? Mindjárt indul a vonat!
- Utazunk - mondta hősiesen. - Csak szerezz fáslit és botot.
Közben megérkezett Sziddiki és hattagú kíséretünk, de nagy buzgalmukban inkább akadályoztak, mint segítettek. Elindultunk a vonathoz, autón. Kató kezében vitte bal cipőjét. Az állomáson találtunk orvost, aki borogatást és kötést tett a feldagadt bokára.
Berobogott a vonat. Katót négy kuli hordszéken vitte a fülkéig, ott Hanumán és Sziddiki emelték be a vonatba. Eközben azonban megcsúsztak, és hárman együtt zuhantak a párnás ülésre. Szerencsére az ijedtségen kívül más baj nem történt, feleségem hősiesen tűrte a fájdalmakat.
A vonat elindult, a peronon dr. Makbul és tanártársai intettek búcsút. Sziddiki velünk jött, kísérőül. Katót megható kedvességgel ápolta, párnát tett feje alá, betakarta pléddel, vizes ruhát hozott bokájára. Közben ünnepélyesen kijelentette:
- Ez az ajtó retesszel lezárható. Nem szabad kinyitni, különösen sötétedés után, mert dzsungelen fogunk áthaladni. Ha nyitva tartjuk az ajtót, bárki beugorhat!
Mérgesen néztem Sziddikire. Én nem ijedek meg az árnyékomtól, miért ijesztgeti sérült feleségemet?!
- Négy órakor Kanpurban leszünk - folytatta Sziddiki. - Telefonáltam az állomásfőnöknek, hogy várjanak hordszékkel.
Valóban, Kanpur hatalmas pályaudvarán négy kuli várta Katót, és hordszéken vitte a lifthez. Valamelyik felső emeleten orvos és három asszisztens fogadta feleségemet. Ágyba fektették.
- Madame elviseli a jeget?
Az igenlő válasz után a fiatal orvos másfél óra hosszat jéggel borogatta a dagadt bokát. Én idegesen álltam ott, mellettem az állomásfőnök, a forgalmi ügyeletes, a főellenőr. Az egész helyiség nyüzsgött, mint maga a pályaudvar. Turbános pincérek hófehér ruhában teát, szendvicset, sós és édes süteményt hoztak. Mindezt Sziddiki intézte.
Aztán letelt az idő: jöttek a kulik, valóságos menettel vonultunk, le a pályaudvar peronjára. Külön szalonkocsiban helyeztek el, amelyet egy mozdony a berobogó vonathoz tolatott és rákapcsolta.
Szép, fiatal, egyenruhás indus vasutas jelentkezik.
- All right! (minden rendben van) - mondom, és a vonat lassan elindul. Alig megyünk néhány percig, a szalonkocsi külső ajtajára illesztett fehér lap, amelyen nevünk áll, lerepül. Újabb öt perc, és kocsink villanylámpája kialszik.
- Mi ez? - kérdezi Kató, és mindhárman ugyanarra gondolunk.
- Sötétség. A villany kialudt - mondja Sziddiki dadogva.
A vonat lassít, állomáshoz közeledik.
- Leszállok - mondja Sziddiki -, és szólok a kalauznak, mi történt. A memszáb maradjon fekve, az ajtót zárják be, és ki ne nyissák senkinek, csak nekem.
- Forgót, perecet, italokat! - kiáltják a peronon fiatal, turbános árusok.
- Nem találtam a kalauzt - tér vissza lihegve Sziddiki -, sötétben kell maradnunk!
Minden ajtót, ablakot, fürdőfülkét, mellékhelyiséget gondosan lezár, lereteszel. Ketten az ajtó mellé ülünk.
- Most érünk be a dzsungelbe - mondja figyelmeztetően Sziddiki. Cigarettára gyújtunk, és a parázsló kis fényeket figyelve, fantáziánk két óra hosszat szabadon csapong. Aztán a vonat lassít, hosszan fütyül: Lucknow következik!
Fellélegzünk. Álmosan, mint a vakondokok pislogunk a sötétségből az állomás fényáradatára, miközben kiszállunk. Tíz kuli küzd a hordszékért: mind vinni akarja! A négy győztes megragadja a hordszéket, s leemeli feleségemet.
Küldöttség vár. Három előkelő indiai úr és egy szép, szárit viselő nő üdvözöl. Az indus úr ékes beszédbe kezd.
De ó jaj! a hosszú úton berekedtem, náthás lettem, és mikor az üdvözlet a csúcspontjára ért, olyan hatalmasat tüsszentettem, hogy visszhangzott tőle a pályaudvar.
Mily kellemetlen baleset! Én a náthától könnyes szemmel, feleségem hordszéken, félig mezítláb, fél cipőjét kezében tartva - így érkeztünk meg. De az indusok, akik ismerik a tűrést és a szenvedést, részvéttel fogadnak. Nagyon sajnálnak. Rögtön segítenek. A kulik viszik Katót, száz lépcsőt fel, száz lépcsőt le, Sziddiki mint vezető a hordszék előtt siet.
Az állomás előtt két autó vár. De senki sincs, aki Katót beemelje. A kulik nem mernek a memszábhoz nyúlni. Feleségem térdre ereszkedve, négykézláb volt kénytelen bemászni a kocsiba. Mindenki némán bámulta.
Ragyogó, neonfényes, csillogó üzletekkel teli városba érkeztünk. Mindenütt kertek, parkok. Kocsink a Carlton szálloda kertjében áll meg. Gyönyörű lakosztállyal várnak: fogadószoba, szalon, háló és garderobe-szoba, európai fürdőszoba!
A mesébe illő kényelmet szegény feleségem csak könnyein át élvezi!
Tánczene és halk indiai muzsika szűrődik lakosztályunkba. A folyosón elegáns nők és szmokingos férfiak haladnak el ajtónk előtt. Szobánkban vacsorázunk. Mohamed Huszein tanügyi főigazgató bemutatkozik mint lucknow-i vezetőnk.
- Bevihetjük a professzornét még ma a kórházba, hogy bokáját megröntgenezzék? - kérdezi.
- Köszönöm - rebegi Kató -, inkább holnap reggel - féllábon máris átbiceg a hálóba, lefekszik ágyába, és elalszik.
Másnap reggel feleségemet bevitték a kórházba. A kórház előtt sárga lepelben egy szanjászi (hindu fakír) jön szembe, akiről tudjuk, hogy életét a magánynak, a meditálásnak szenteli, de most mégis csak beteg.
- Holy man (szent ember) - mondogatja angolul, és kezét baksisért kinyújtva, halad el mellettünk.
Fekete fátylukba burkolt mohamedán nők külön ülőkén kuporogva várakoznak.
Kocsink megáll a röntgen-épület bejárója előtt. Két titkárunk kiszáll, és fiatal, nagyon intelligens arcú bráhmin orvossal tér vissza. Az orvos ránéz Kató lábára, finom keze a fájós részre tapint. Kató felszisszen. Kórházi kulik keréken guruló széken betolják a beteget a röntgenterembe. Én követem. Most azonban zavar támad. Senki sem mer a fehér asszonyhoz nyúlni, hogy felfektessék a röntgenasztalra. A műtős és a műtősnő félnek, hogy elveszítik kasztjukat. Kató végül is támogatásommal mászik fel az asztalra. A felvétel sikerül, szerencsére nem mutat törést. Az orvos finom kezébe veszi Kató lábát.
- Ficam - mondja. - Rögzítem. Kicsit fájni fog.
Előbb mintha zongorán játszana halk futamot, ide és oda futtatja ujjait a lábon. A görcs láthatóan fölenged. Utána lágy kötéssel, nagyon gyöngéden illeszti helyre a lábfejet. Megnyugodva hajtatunk vissza a szállóba. Katónak két napig feküdnie kell, és csak azután nézheti meg Lucknow-t autóból. Bánatosan elhelyezkedik, és sajnálja, hogy nem jöhet velem.
E pillanatban cseng a telefon. Megdöbbenve hallom a hírt: Abul-Kalam Azad oktatásügyi miniszter, hajdani zarándoktársam, Delhiben hirtelen meghalt. Milyen borzasztó! Utunk során a második halálhír, két barátomat vesztettem el.
Újabb telefon. Az oktatásügyi államtitkár értesít, hogy a miniszter halála miatt minden összejövetel egy hétig szünetel.
Egyetemi előadásaimat is el kellett halasztani egy héttel, és tartózkodásunk Lucknow-ban meghosszabbodott. Feleségem kipihenhette magát, én pedig meglátogathattam a professzorokat, és újból felkereshettem Lucknow történelmi emlékeit.
Lucknow az Oudh királyok székhelye volt, és a dinasztia alapítója, perzsa lévén, az iszlám siita szektájának tanait terjesztette el.
A szunnita és suta ellentét az iszlám első idejében keletkezett. A próféta nem rendelkezett utódlásról. Halála után a törzsi demokráciára támaszkodó arabok apósát, Abu Bakrt választották kalifának, azaz utódnak. Mások a próféta unokaöccsében és vejében, Aliban látták az ihletett jogos utódot, aki a próféta szellemét örökölte.
Dsahángir, a delhi nagymogul császár, hűségükért címerképpen a hal jelképét adományozta a Oudh dinasztiának. Ez látható palotáik kapuin, és a szorgalmas, adófizető nép kézimunkáin. Az indiai helytartók, navábok - nevükből keletkezett az európai nábob szó - óriási vagyonokat harácsoltak össze a szelíd indiai nép nyomorából, verejtékes munkájából. Míg a népet a vakbuzgó papok vagy ráolvasó álszentek elbódító tanításaival tartották féken, ők maguk tömérdek pénzük révén az élet minden anyagi és szellemi örömét élvezhették. A gazdagság bűnre csábított, és a navábok palotái a tivornyázás, a zsarnoki uralom, az elnyomás jelképei lettek.
E tekintetben a lucknow-i Oudh királyok erkölcstelen hitszegése túlszárnyalta a többiekét.
A siita szekta szellemében számtalan mecsetet, palotát, síremléket emeltek. Mintáik az agrai épületek voltak, de míg az agraiakat nemes márványból alkották, a lucknow-i épületek csak vakolt téglából készültek. A siita szellemhez híven, mindenben túlburjánzó alkotások ezek: a mecseteket például színes velencei csillárokkal világították ki. Mutogatják Mohamed Burák nevű "repülő" lovának szobrát és a próféta lába nyomát egy kövön. Útvesztőt építettek, amelynek kacskaringós járataiból csak beavatott vezetővel juthatott ki az idegen. Amikor néhány méternyire behatoltam a labirintusba, a vezető elmesélte, hogy évekkel ezelőtt két angol katona magában bemerészkedett, de nem talált ki többé, és éhen veszett. Nem volt kedvem továbbmenni!
Az 1857-ben kirobbant katonai zendülésben nagy szerepet töltött be Lucknow. Miután a zendülő indus hadsereg, amely a mogulok kényuralmát akarta visszaállítani, Kanpurban lemészárolta az angol családokat, több ezer angol férfi, nő és gyermek Lucknow-ba menekült, és hosszantartó ostromot szenvedett végig a kormányzósági palotában. A kormányzósági palota, amelyen ma is láthatók az ostrom nyomai, Lucknow egyik érdekes látványossága. A brit uralom alatt a tornyon lengő angol zászlót naplementekor sem eresztették le, és addig maradt a rúdon, amíg szét nem szakadt. Ma a palota múzeumában látható ez a zászló.
Lucknow-ban beszélik a legszebb urdu nyelvet, és számos költő és író származott ebből a gyönyörű városból. Ma is angol és urdu nyelven adnak elő az egyetemen. A professzorok itt is szeretettel és megbecsüléssel fogadtak. Érdekes vitám volt - szunnita lévén - a siita professzorokkal, akik azonban végül elfogadták okfejtésemet, és meghívtak, hogy velük együtt végezzem el a péntek déli imát. Nagyon kedves emlékem maradt a velük való találkozás. A siita Mohamed Huszein volt lucknow-i titkárom. Ő intézkedett, hogy feleségem balesete miatt utunkat ne vasúton, hanem repülőgépen folytassuk. Ki is kísért a repülőtérre, és Katónak bambuszbotot adott ajándékba, hogy rá támaszkodhasson.
Elhelyezkedtünk az Indian Airline kis kétmotoros kövér gépén, és elindultunk. Az indiai Statesman hírlapot olvasgatva, érdekes cikkre bukkantam. Arról szólt, hogy sok támadás éri a vasút igazgatóságát, a szerencsétlenségek, a vonatfosztogatások miatt. Nagyon kevés a rendőr, a felelősséget mindenki a másikra hárítja. A síneket pedig hosszú évek óta nem javították.
Figyelmeztetően adom át a hírlapot Katónak:
- Látod, minden rosszban van valami jó. Hála istennek, hogy csak ficam, de nem kell vasúton utazni. A repülőgépnek nincsenek elkopott vágányai, és egyelőre még banditák sem támadhatják meg.
Hétórai repülés után, szakadó esőben érkeztünk Kalkuttába, amely a függetlenség kikiáltása előtt London után a brit birodalom legnagyobb városa volt. Váratlanul érkeztünk, és habár Mr. Mahmud miniszteri titkár kijött értünk a repülőtérre, csak egy indus szállodában talált nekünk szobát. Egy éjjelt töltöttünk ott, másnap reggel vonaton indultunk Bolpurba, a santiniketáni egyetem vasútállomására.
Kalkutta vasútállomása Haura negyedben, a Gangesz mellékága, a Hugli-folyó hídjának túlsó oldalán fekszik. Leírhatatlan az a nyüzsgés, ami ezen a hídon zajlik. Bivalyszekerek, riksák, autók, lovaskocsik és Ázsia minden gyalogos népeleme taszigálja egymást rajta. A pályaudvaron asszonyok, szoptatós anyák, gyerekek, férfiak ülnek véges-végig gyékényeken, itt alusznak, főznek, esznek, szaladgálnak, kiabálnak. Ó, örökké vándorló India! Ó, Haura pályaudvar! Hányszor csodáltam festői kaleidoszkóp népegyvelegedet, harminc évvel ezelőtt - és most itt vagyok ismét!
Vonatunk elindul... A kocsik tömöttek, zsúfoltak és mégis üde hatásúak. Egyik-másik vonat Dardsilingba visz egy sereg diáklányt. Jókedvűek, boldogok és felszabadultak, mindegyik külön-külön és az egész csoport együtt: gyönyörű!
A vonat ablakából úgy tetszik, mintha a bengáli síkság buja, délszaki színei rohannának elénk. A langyos februári napsütésben pálmák, páfrányok, vörös-virágos fák, mint elkülönült családok, állnak egy-egy csoportban. Berkek, ligetek, víztároló medencék, rizsföldek mentén a végeláthatatlan puszta felé rohanunk. A láthatár végtelen, és az égen egyetlen felhő sem úszik.
Bolpurban, az állomáson, tanárok várnak. Kocsival indulunk a kicsiny bazáron keresztül az új Santiniketán felé. Szívem hevesen dobog. Az úton és a telepen valamikor minden fát, bokrot ismertem. Vajon mi maradt meg a régi Santiniketánból, Rabindranath Tagore költői álmából?
Kies ligethez érünk. Kicsiny épületekkel behintett széles pázsit fogad, sok fa, bokor és virág, rengeteg virág mindenütt.
A Tata nevű vendégházban helyeztek el. Ebben a házban éltek harminc évvel ezelőtt kedves tanártársaim: Mark Collins és Bogdanov, a két kiváló orientalista, akinek emlékét kegyelettel őrzöm. Ebben a házban lakott Valentin Trapp, akkor fiatal diák, ma Münchenben főiskolai tanár. A szomszédos zsúpfödeles házikóban élt gyönyörű szőke feleségével Amija Csakravarti, és kissé távolabb a költő unokaöccse, Dinandranath Tagore, a zeneiskola vezetője. Kissé még távolabb lakott a holland Bake doktor zenetudós és a francia Benoit. Balra a déli napsugárban ragyogott Tagore tornácos palotája, és szemben, az út túlsó oldalán, az asrámon, a szentélyen túl volt az idegen látogatók számára épített vendégház.
Most egy pillanat alatt, hogy a Tata tornácán megálltam, mindez élő valósággá vált az emlékek feltornyosuló áradatában. Két szobát kaptunk a Tatában, és Babula, a szolgánk, máris kifeszítette a hálószobában a szúnyoghálót, hogy az éjjeli látogatóknak csak zümmögését halljuk, de ne csipkedhessenek. A tornácon kölyökkutya feküdt. Kató azonnal kegyeibe fogadta, elnevezte Fifinek, és a végtelenségig elkényeztette új kedvencét. Poly, a papagáj érthetetlen szavakat krákogott felénk.
Babula, a szolga megemlítette, hogy mellettünk egy orosz lány lakik, aki bengáli nyelvet, éneket és táncot tanul. Azonkívül van itt még egy orosz diák és sok-sok ingrizi, azaz idegen - német, angol, amerikai, belga...
És leszállt a csillagos est. Az ajtó nyitva volt. A "skálázó madár" - Kató nevezte el így -, amely délután a dúr-skála hét hangján énekelt, elhallgatott. Alszik a másik madárpár is, amely naplementéig tercben énekelt. Mindenki nyugovóra tért. Csak a hold virraszt az ég kárpitján, és rézsút vetíti ezüstös sugarát ágyunkra. Nehéz, édes jázminillat tölti be a levegőt. Fenséges éj Bengál síkságán! Messziről sakálok nyöszörgő hangja hallatszik, mintha kis gyermek sírna. De Fifi kutyánk és anyja biztatóan ugatnak a küszöbön. Csak a virágok lélegeznek, és adakozón ontják édes illatukat. És mi úgy érezzük, egyek vagyunk velük, a madarakkal, a fákkal, minden növénnyel, virággal és a halkan suhanó állatokkal, amelyeknek talpa lágyan súrolja a kövezetet.
Reggel aranyfényű napsugarak költögetnek az álom mélységéből. Az oszlopok előtt Poly papagájjal beszélgetve fiatal leány áll. Kitalálom, hogy ő az orosz énekesnő. Angolul bemutatkozom, és nevét kérdezem.
- Elmira - mondja. - A Szovjetunióból jöttem ide ösztöndíjjal, azerbajdzsáni vagyok. Bakuban születtem, a Kaspi-tó partján.
Szemem előtt rózsaszínű fátyol lebbent meg, ahogy a szénfekete hajú leány ragyogó szemébe néztem. Azerbajdzsáni tatár! Ó, azok a felejthetetlen diákévek, amikor az azerbajdzsáni nyelv gördülő mély hangjait és virágos szókincsét tanultam!
- Azizim, hemsirem (édes testvérkém) - üdvözöltem őt, az angolból azerbajdzsánira váltva a szót, és elhalmoztam örömöm kifejezésével.
- Buzurg usztázem (ó nagy mesterem), milyen boldog vagyok, hogy ezeket a drága hangokat hallom! Olyan egyedül vagyok! Olyan messze hazámtól!
Megöleltem a kislányt, és ő ezután gyakran volt velünk, karján kis kutyájával, amellyel úgy eljátszadozott, mint gyermek a bábujával.
Bejártuk Santiniketánt. Harminc év alatt, mint állami intézet, oly nagyra nőtt, annyi új épületet emeltek benne, annyi palánta nőtt terebélyes fává, hogy lépten-nyomon eltévedtem. Tagore óriási palotája most az intézet központi irodája, tele szorgos tisztviselőkkel, de a nagy költő és gondolkodó szelleme még fölötte lebeg.
Megbeszéltem előadásaim időpontját, azután felkerestem a tanárokat. Legelőször az iszlamológiai tanszék vezetőjét, Roy professzort látogattam meg, aki örömmel fogadott. Annak idején én szerveztem a tanszéket, s ő most megmutatta az újonnan beszerzett könyveket, és elbeszélgetett velem, tanítványairól. Beszélgetés közben középkorú hindu nő lépett be, egyenest hozzám jött, kezét namaskárra illesztve üdvözölt.
- Professzor száhib, nem emlékszik rám?
Zavartan néztem rá:
- Ne haragudjék... olyan sok emberrel találkoztam Indiában... Ó, Amita! - kiáltottam fel azután, és ahogyan néztem, arcvonásaiba lassan visszatért egy szépséges, fiatal leány képe, aki annak idején figyelmesen hallgatta előadásaimat. Felidéztük a múltat:
- Mit tud diáktársairól? A szingaléz Ajesváriamról, aki ugyan férjes asszony volt, de hároméves kora óta nem látta a férjét, mivel hindu szokás szerint csecsemő korában adták hozzá. Olyan fekete volt a bőre, mint az ébenfa, és olyan gyönyörű az arca, villogó foga, sugárzó szeme és karcsú dereka, hogy szingaléz Vénusznak neveztem.
- Emlékszem - mondja, és ahogy felnevet, fogsora még ma is úgy csillog, mint hajdanában. - Professzor úr hegedülni tanította, de amikor megigazította ujjait a hegedűn, megijedt, hogy elveszti bráhmin kasztját, és sírva elszaladt.
- Igen, igen - gondolkoztam el. - Vajon ilyesmi előfordulhat-e még ma is Santiniketánban?
- A törvény eltörölte a kasztokat, és lassan a gyakorlatban is eltűnnek majd. Én most itt dolgozom a könyvtárban, pedig már három unokám van! Ilyesmi azelőtt nem lett volna lehetséges!
Elbúcsúztam Roy professzortól és az immár nagymama Amitától. A szépséges szingaléz Vénusz sorsáról sajnos nem tudott semmit. Talán számos ébenfa-unoka körében néha-néha ő is visszaemlékszik magyar tanárára, aki nem felejtette el arcának finom vonásait.
A régi tanárok közül Ksiti Mohun Sent, a filozófia professzorát és Nandalal Bosét, a művészeti iskola vezetőjét súlyos betegen találtam. Mindkettő útra készült a végtelenség felé, hogy lelke megnyugodjék a nirvánában. Bobondaga falubeli házában azonban még teljesen friss egészségben, hosszú fekete szakállal találtam Probhat Babu volt könyvtárost, aki azóta kitűnő könyvet írt Rabindranath Tagore életéről és műveiről. Büszkén mutatta nekem a bengáli nyelven írt művet, és udvarában, zsúppal fedett tornyocskában rizskészletét. Sasztri Mohasai, a mi hajdani dékánunk porait már régen elmosták a Gangesz hullámai, míg lelke tovább nevet valahol az űrben minden földi hiúság és izgató becsvágy fölött.
A jázmin illatú naplemente után, lágy esti fuvallatban felkerestem azt a kocka alakú házat, ahol három évig laktam. Most egy bengáli asszony foglalta el két művésznövendék lányával. Régi szolgáink közül csak Gonapatit találtam életben, Sudin, a szakács meghalt. Egy ideig szomorúan néztem a falakat, a kis hidat, ahol annyiszor ültem, figyelve, amint a Göncölszekér rúdja lassan elfordul a homályos sarkcsillag körül.
Néma csend borult a tájra. Még a sakálok sem nyöszörögtek ezen az éjjelen. Hajnalban azonban felcsendült egy citera, megpendült egy bendzsó és peregni kezdtek a dobok. Majd fiatal hangok bengáli dala csendült fel:
"Mikor
pirkad a hajnal, megrázza karját az ág,
Felkelti, ébreszti szunnyadó bimbóját.
Bimbó suttog a levélnek, levél a virág tövének,
A sok madár is felébred már:
Csivit! Jó reggelt Santiniketán.
Virágok illatát lágy szellő viszi,
Páfrányok szomját harmat enyhíti
Pillangók táncán napsugár hinti
Aranyporát, és földeden valóság
A béke álma, ó Santiniketán!"
A telep ezen a reggelen új színeket öltött. Asszonyok és lányok sárga száriba öltöztek, hajukat virágokkal tűzdelték tele, mert Santiniketán lányai és fiai a tavasz kezdetét ünneplik. Ma van a holly, a tavasz ünnepe. A fiatalok mosolyogva suhannak el előttünk a pázsiton. Mindenkit piros porral hintenek be, amely a virágok hímporát jelképezi, a természet érces parancsát, a termékenység végtelen fonalát. Március a rómaiaknál Mars hadisten hónapja volt. India a föld újjáébredését ünnepli márciusban.
A kocsi házunk előtt vár. Nem messze tőlünk már indul több menet. A felvonulás helyére érkezünk, a tanárok között foglalunk helyet.
És már jönnek-jönnek, álomszép fiatalok, mint élő virágok, himbáló táncmozdulatokkal virágokat hintve lábaik és lábaink elé. Csodálatos tánc ez, a már elveszett ifjúsággal találkozunk újra. Az illat bódít, nárcisz és jázmin lehelete, könnyeket csal ki szemünkből.
Újból felharsannak a dobok, és Elmira lágy hangja vezeti az éneket. Ma mindenki piros. Lányok, fiúk, tanárok, diákok. Egymást és a világot teleszórták piros porral - és szívük forró szeretetével.
Este, a holdvilág fényénél, Tagore volt kastélyában a költő egyik színdarabját adják elő, tánccal, mimikával. Itt ismerkedtünk meg egy bengáli bráhmin tanár magyar származású özvegyével. Férje halála után az óhitű család, régi hindu szokás szerint, máglyán akarta elégetni őt, de a hatóság megakadályozta. Most a szegényeknek, betegeknek szenteli életét. Ha vallása megköveteli, koldulni indul, és az alamizsnát átadja a közösségnek.
NAPLEMENTE
A VENDÉGHÁZ TORNÁCÁN
Santiniketáni tartózkodásunk minden délutánján, amikor a nap már elfáradt hosszú útján, és szíve már nem lövellt perzselő sugarakat, a telep tanárai, kutatói nálam teáznak. Az oszlopos tornácon apró, kerek, nádfonatú ülőkén, mórán, foglalunk helyet. Érdekes nemzetközi tudós társaság. Egy német zenetudós az indiai zenét tanulmányozza, Juró, a kedves orosz, szanszkritul tanul, egy angol a bengáli irodalmat kutatja, egy svéd Tagoréról ír tanulmányt, és a helyszínen gyűjti anyagát. Egy belga jezsuita a katolikus vallás modernizálását választotta céljául: már nyolc éve él Indiában, és lassan, észrevétlenül hinduvá vált.
Roy professzor, utódom a tanszéken, fiatal egyiptomi házaspárt mutat be. A férj szobrász, az asszony freskófestő. Amikor kezet nyújtok nekik, az asszony hosszan tartja tenyerében kezemet, és merően szemembe néz.
- Mi már találkoztunk - mondja az asszony arabul. Kíváncsian és szótlanul nézek rá, nem ereszti el kezemet.
- Amikor Abdul-Karim a kairói Azhar-mecset sejkje volt, és apám barátja, engem, fiatal lányt, húgommal együtt bevezetett az Azhar-mecsetbe. Az öreg sejkek nem engedtek be nőket az Azharba, de ön meggyőzte őket, hogy ez nem lehetett a próféta tilalma, és mi ott végezhettük el délutáni imánkat.
Ó, milyen csodálatosak a sors útjai! Ebben a pillanatban felvillant agyamban a kép. Az a fénykép, amelyet a két hálás lánykáról akkor rögzítettem; és most az egyik itt áll előttem Santiniketánban, férjével. Az öröm sugallatára előbb az asszonyt, Szelmát, azután mosolygó férjét megöleltem és megcsókoltam.
A teázás közben vidám beszélgetés és vita folyik. Miguel Junius, a német zenekutató ismerteti eredményeit.
- Az indiai zene kizárólagos és egyedülálló. Nem szabad semmilyen hatásnak érnie. Az indus zenésznek még ismernie sem szabad másfajta zenét.
- Nem értem, miért zárja ki az európai zene megismertetését az indiai zenészek képzéséből? - kérdezi Kató.
- Mert megzavarja, megzavarhatná őket!
- Nos, a tudomány, a festészet, a szobrászat és az irodalom, az orvostudomány előtt nyitva az út! Csak éppen a zene előtt nem? Az indiai zene sajátos. Törvényeinek sajátos egysége van. De nincs levegője...
- Ez igaz - feleli Junius -, de a megmerevedett formák, a vallási és kasztbeli ideológia a hindu zeneelméletet is kegyetlenül megköti. És ez rendjén van így. Mert az előadóművésznek a rágák, az alapmelódiák megadott törvényszerűségéhez kell tartania magát.
- A napszakok és évszakok szerint való megkülönböztetés és szabályozás pedig azt bizonyítja, hogy az indiai zene az élettel forrott össze! - mondta Kató. - A természettel. Egyszólamú, és alapja a diatonikus skála, akárcsak a mi hétfokú skáláinké... Bartók bizonyára nagyon élvezné!
- Bartók? - kérdezi Junius tisztelettel. - Ismerte, Mrs. Germanus?
- Tanítványa voltam - mondja halkan Kató. Majd hirtelen: - Hallotta Herr Junius a skálázó madarat? A tercelő madár-házaspárt? Ó, India csupa zene!
- Skálázó madár?
- Minden reggel öt órától hallhatja. Szabályos dúrskálában énekel, néha csak kvintig, néha egészen az oktávig megy fel. A hetedik és nyolcadik hang között ismétel és javítja önmagát, mint valami lelkiismeretes énekesnő, hogy hangja teljesen tiszta legyen!
- Nahát, ez érdekes! Meg fogom hallgatni! - csodálkozik Junius.
Lám, harmadik éve él itt, muzsikus és India zenéjével foglalkozik, de India madarainak csodálatos énekét képtelen volt meghallani!
A vita tovább folyna, de váratlanul új vendég toppan be. Középkorú hindu nő lép a tornácra, szárija redőit óvatosan összefogva egyenest felém tart, és namaskárral üdvözöl. A meglepetés kiáltásával ismerem fel benne régi tanártársam feleségét:
- Haimanti!
- Igen - mondja kissé selypítve -, én vagyok Haimanti, Amija Csakravarti felesége. Hallottam, hogy a professzor újból eljött Santiniketánba.
- Namaskár, Haimanti, namaskár, magának, India régi szerelmesének! Kérem, foglaljon helyet nálunk, hiszen a társaságot ismeri!
- Hogyne, már egy hónapja itt vagyok, mert most várom harmadik unokám születését.
- Hol van Amija?
- Amija jelenleg Bostonban van, az egyetemen vendégtanár. Az indiai angol irodalomról ad elő. Én is Bostonban élek, de most meglátogattam gyermekeimet és - folytatta büszkén - unokáimat, ebben a gyönyörű asrámban.[7]
A bengáli síkság felett már vörösbe borult a látóhatár, és lassan leszállt az este, amikor vendégeink ismét egy szép délután emlékével elhagyták teraszunkat. Az égi fények ragyogása váltotta egymást: a nap tüze átadta helyét a hideg csillogásnak, s a hold ezüstösen simogatta végig a magas fákat, az illatos virágbokrokat, sejtelmessé tette a vörös virágok izzó színeit, és a csillagok mindenben segítettek neki. Egység volt a természetben, körülöttünk mindenütt, és harmónia.
*
Roy professzor az esti hét órát jelölte ki előadásaim, időpontjául. Ekkor már elvégezték a diákok a naplementi meditálást, az upásanát, és a profán tudománynak szentelhették figyelmüket.
A művészeti akadémia freskókkal díszített nagytermében gyűltek össze hallgatóim: sárga lepelbe bújt buddhista szerzetesek mellett a jezsuita páter, hinduk, mohamedánok, tanárok, kutatók, férfi- és lányhallgatók, asszonyok. Cipőjüket a küszöbön hagyva, valamennyien mezítláb guggoltak a padló szőnyegén. Kató is száriban, meggyógyult lábát kinyújtva, üldögélt a szőnyegen.
Az arab próza- és versirodalom legújabb nagy alkotóiról szóltak előadásaim. Az előadás után Roy professzor és több tanártárs méltat, hozzászól, az elhangzott anyag hosszabb eszmecserére ihleti őket. Roy nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy az általa vezetett iszlámológiai tanszéket harminc évvel ezelőtt a hydarabadi fejedelem alapítványából én szerveztem meg, és ő a régi mezsgyén folytatja a munkát. Az előadások után a hallgatóság minden alkalommal elkísér hazáig, azaz a Tatáig.
Nemsokára búcsút is kell vennünk Santiniketántól. Újból megszerettem a költő Tagore nemes elképzelését a béke hajlékáról, mert ez Santiniketán értelme; a béke hajléka, ahol egyetlen nagy szimpozionban találkozik a világ minden nemzetisége egy nagy gondolat jegyében, és a tudománynak élhet csöndben, gondtalanul. Ámde az élet ismét tovább szólít engem, új tapasztalatok, új élmények és új munka felé.
A szalonkocsi Kalkutta felé visz, a gyönyörű táj mentén búcsúzom Bengál pálmáitól, rizsföldjeitől, sálfáitól, vízmedencéitől és apró vályogházaitól. Előttünk már a Gangesz szélesen hömpölygő, szent vize tajtékzik. Néhány perc csak, és berobog vonatunk Kalkutta hatalmas szájába.
Kalkutta legnagyobb szállodáját, a Great Eastern Hotelt, az ötvenes évek végén építtette a vasúttársaság. A szálloda óriási labirintus, amelyben lakosztályunkig csak liftről liftre való átszállással juthatunk el. A liftek között a közlekedés csak gyalogosan lehetséges egy folyosón keresztül. Ezt az elegáns sikátort gyönyörűségekkel tele üzletek sora szegélyezi. A világ minden kézimunkájával felveszik a versenyt India gyermekeinek művészi alkotásai. A tapasztalatlan idegen nem tudja, mit vegyen. Kásmíri sálat-e, amely oly puha, hogy egy gyűrűn át lehet húzni, és úgy melegít, mint India dobogó szíve; vagy elefántcsont faragásokat, csipkévé fűrészelt agyarakat? Selymek, gyapotszövetek és ékszerek, jáspiskő szobrocskák, nyakláncok, karkötők csábítanak. Valahányszor az étterembe megyünk, vagy onnan jövünk, ezen a folyosón kell végigmennünk, mintha csak szándékosan így építették volna a szállodát. Az indus kereskedő behízelgő modorával becsalogat kicsi boltjába, és ott a legkeményebb szívű idegen is a légy sorsára jut: beröpült a hálóba, egy ideig még ellenáll, azután - vásárol.
Az indiai iparművészet a nép mosolyából és a nép könnyeiből táplálkozik. Uralkodtak India fölött arabok, afgánok, turkok, mongolok, angolok: csataterein mindannyian verekedtek a koncért, de a százmilliós nép csak dolgozott, gyakran étlen-szomjan, és fizette az adót. Nem törődött vele, mi a neve, vallása, világnézete az uralkodónak, akinek adót kell fizetnie, hiszen mindegy volt neki: fizetnie kellett! És fizetett egy évezreden át, verejtékével, vérével, szellemével, és mindenből csak templomok, szobrok, paloták és mérhetetlen nagyúri gazdagság sarjadzott ki, amely ma is bámulatot kelt. De ki hallotta az éhes, szenvedő nép jajszavát?!
A Great Eastern étterme nagystílű és elegáns hely, de rossz az étele. Petit nevű francia szakácsa sületlen, ízetlen étkeket készít. Úgy elrontottam a gyomromat, hogy koplalnom kell. Pedig most naponta következnek egyetemi előadásaim, harminckét fok melegben!
Bosszúsan vonultam vissza hálószobámba. Lefeküdni készültünk, amikor kopogtak az előszoba ajtaján. Kinyitottam az ajtót, szemüveges, száriba öltözött európai nő és két férfi nyomult be.
A nő amerikai angolsággal szólított meg:
- Önök franciák vagy svájciak, ugyebár?
- Nem - feleltem -, magyarok vagyunk.
Erre már benn is ültek a fogadószobában, letelepedtek a fotelekbe.
- Mit csinál itt, és meddig marad? - kérdezte szemérmetlenül a nő, és én szokott jóhiszeműségemmel megmondtam, hogy tanár vagyok, és előadásokat tartok Indiában.
- És önök kicsodák? - kérdeztem, kissé magamhoz térve a tolakodás okozta meglepetéstől.
- Mi amerikaiak vagyunk. Ez itt a férjem, az a barátunk.
Kató magyarul súgta:
- Vigyázz, szélhámosok.
- A nagyapám magyar volt - folytatta a nő.
Ejha, ért magyarul - gondoltam és megkérdeztem:
- Mi volt az ön nagyapja?
- Paraszt - felelte.
- Hogy hívták?
- Green!
Összenéztünk.
- Melyik szobában laknak önök? - kérdeztem.
- A 717-ben. Szemben magukkal. Maguk miből élnek?
- Most le kell feküdnünk, majd holnap visszaadjuk a látogatást - mondtam, hogy lerázzuk őket.
Ezzel felálltam, és kituszkoltam a Green unokát s a két gengsztert a szobából. Másnap a portán érdeklődtünk, kik laknak a 717-es szobában. A portás megmondta: akik ott laktak, fizetés nélkül meglógtak.
Kalkutta ma óriási városa mitológiai eseménynek köszönheti eredetét. Siva isten a Kailásza hegy tetején önelégülten lejtette végtelen időkön át táncát, miközben a köntösének redői fodrozódtak, s minden új redő egy réginek elmúlásával keletkezett. Így vált Siva isten az alkotás és egyúttal a rombolás istenségévé. Mert a természetben minden új alkotás egy réginek az elmúlásával jár. De Siva is elfáradt a táncban, és megpihent. Felesége, Káli istennő szerelmesen nézte fenséges férjét, hosszú ujjaival simogatta bozontos haját. Egyszerre csak észrevette, hogy a dús hajfürtök között egy idegen női hajszál bújt meg. Lett erre perpatvar az istenek között! Kálinak négy karja volt, és mindegyik kezében éles, gyilkos fegyver. Siva isten azonban férfiúi tekintélyében megsértve, egy csapással agyonütötte feleségét, Kálit, és feldarabolta. Teste ötvenhárom darabban hullott le a földre. Ahová egy-egy részecskéje esett, az szent hellyé változott. Kalkutta helyére, a Hugli-folyó partjára Káli kisujja hullott le. A Hugli-folyó partja Kálighat, Káli partja, a hinduk zarándokhelye lett, ahová egy évezreden át jöttek a jámbor hivők, hogy megtisztuljanak, és földi bűneik jó cselekedetté változzanak át a szentélyben.
Nagy templomot építettek Káli asszony tiszteletére, belsejében elhelyezték iszonyt keltő szobrát, amely oroszlánon nyargalva ábrázolja őt szétvetett lábbal, véres nyelvét kiöltve, négy kezében pedig vágó szerszámokat markol. A templomba csak bráhminok léphetnek be, mert a páriák még leheletükkel is megfertőznék a kiváltságosok szentélyét, de bikák és tehenek, ezek az imádandó állatok szabadon járnak ki-be, és a helyszínen hagyják látogatásuk emlékét. A templom előtt, kőből durván kifaragva fekszik a lingam, a nemzés jelképe. Nandi, a jókedvű bika kőbe vésett üzenete ez a hinduknak, hogy szaporodjanak, mint a tenger fövenye. A hinduk megszívlelik és híven teljesítik a szent üzenetet. "Káli nem rossz istennő" - mondják a hinduk -, "csak nagyon éhes, és ezért áldozatokkal kell etetni."
Régebben kislányokat áldoztak fel Kálinak, de a hatóság ma ezt már nem engedi, ezért csak kecskét, juhot vágnak le a templom udvarán, és savanyú vérszag rontja a környező nárcisz- és jázminbokrok illatát. Az áldozatok bemutatása után a jámbor hinduk ruhástul begázolnak a folyó sekély vizébe, és révülten, nyitott szemmel néznek a napba, hogy imájuk a bűvös mantrák szárnyán eljusson a végtelen világűrbe.
Puskalövésnyire a Kalighat mitológiai szentélyétől terpeszkedik Kalkutta belvárosa. A főposta bejáratánál fekete márványlap jelöli azt a helyet, ahol 1756-ban Mursidabad fejedelme, Sziráds ud-Daula, a "birodalom mécsese" száznegyvenhat angolt bezáratott egy szűk kamrába, ahonnan a nyári hőségben reggelre csak huszonhárom félhalott vánszorgott ki. Robert Clive, a Kelet-indiai Társaság seregének parancsnoka ötven angol és több ezer indiai zsoldossal 1757-ben Plassey-nél megverte Sziráds ud-Daula negyvenezer főnyi seregét, és megszerezte a "Társaság" fennhatóságát egész Bengál fölött.
Ez a hihetetlen katonai siker nem jöhetett létre árulás nélkül, és Clive nem rettent vissza a hamisítástól és a vesztegetéstől sem. Amikor a lordok háza előtt ilyen vádak ellen védekezett, így szólt:
- Uraim, most, hogy indiai éveim során szerzett vagyonomra tekintek, megdöbbenek szerénységemen. Mert tízszer annyit ajánlottak fel szolgálataimért, mint amennyit elfogadtam. Ami a hamisítást illeti, bevallom, gentlemannel szemben mindig gentleman voltam, de ha gazemberrel álltam szemben, kötelességem volt minden eszközzel védekezni gazsága ellen.
A lordok elejtették a vádat, de Lord Clive az indiai klímától ernyedten, lelkében megtörve, 1774-ben főbelőtte magát.
Kalkutta azóta teljesen megváltozott. A Fort William erőd körül, a Majdán óriási terén az angol uralom idején emelték az európai stílusú kormányépületeket: 1912-ig Kalkuttában székelt az indiai alkirály, azután tették át a fővárost Delhibe, de Kalkutta gazdasági helyzete nem változott. A régi angol kormányzók szobrai - lovon, korbáccsal kezükben, mások karosszékben, törvénykönyvvel - a gyarmati közigazgatás különböző időszakaira emlékeztettek. E szobrokat a felszabadult India eltávolította, hogy emlékük ne zavarja a független, új életet.
Az emlékek tárháza ma a múzeum, és a kalkuttai gyűjtemény, amelyet urdu nyelven Dsadu Garhnak, "boszorkányház"-nak neveznek, valóban látványosan mutatja be India régiségeit, építészeti ritkaságait, az ásványokat, a régi pénzeket és a történelem előtti időkből származó természettudományi és művelődéstörténeti anyagot.
Engem a nagy múzeum mellett a híres Bengáli Ázsiai Társaság épülete és könyvtára érdekelt. Az indiai nyelvek és kultúrtörténeti régiségek gazdag kincstára ez. Napokig élveztem a csöndes olvasóterem meghitt hangulatát. A könyvtár egyik sarokszobája előtt áll Kőrösi Csoma Sándor mellszobra, amelyet Holló Barnabás készített. Mindennap ihletetten álltam meg a mellszobor előtt, felidézve ennek a kivételes lángelmének az emlékét. A csillapíthatatlan tudásszomj, amellyel számos európai és ázsiai nyelvet is elsajátított, elvitte a tibeti Zankla kolostorba, ahol téli fagyban, egy perzsául tudó tibeti láma segítségével megtanulta az akkor még teljesen ismeretlen tibeti nyelvet. Majd lejutott Kalkuttába, s ott hét évig dolgozott egy szobában, ahonnan csak estefelé ment le a kis kertbe levegőt szívni, amíg meg nem alkotta az 1834-ben megjelent első, ma is nélkülözhetetlen tibeti szótárt. A magyarok őseinek kutatását választotta élete céljául, és ezért 1842-ben gyalog átment a Teraj dzsungelen, fel Dardsilingbe; ott láz lepte meg, és néhány napi szenvedés után az acél akaratú, vaskemény testű tudós meghalt. Sírjára a dardsilingi temetőben a Bengáli Ázsiai Társaság nyolcszögletű oszlopot emelt, amelynek felirata angol és magyar nyelven megörökíti a tudomány hősének emlékét.
Baktay Ervin felkereste a zanklai tibeti lámakolostort, sajátkezűleg faragott emlékkövet állított ajtaja mellé, és könyvében részletesen megírta Körösi Csoma Sándor élete történetét.
A hatmillió lakosú nagy város történelmi emlékek útvesztője. Századok emberi akaratereje, becsvágya hatalmas épületeket létesített, amelyek az angolok időről időre változó ízlését árulják el. Kormányzó kormányzót követett, a sok hivatalnok az angol tengerentúli kereskedőkhöz hasonlóan néhány évtized alatt meggazdagodva, nagy vagyonnal, a klímától elernyedve, betegen tért vissza Angliába. De mindegyik épített valamit. Kórházat, iskolát, könyvtárt. Maga Maculay, az ernyedetlen szorgalmú historikus, a Kelet-indiai Társaság meghívására megalkotta az indiai angol tantervet. Az indusok a mogul uralom hanyatlása után elterjedt angol nyelvet tanulták, és megismerkedtek az angol történelemmel, alkotmánnyal. De míg évszázadokon át befelé tekintettek, és a külső eseményeket nem látták meg, most földi emberi szerepükre ébredtek.
Az angol iskolákban valódi fizikát, asztronómiát és geológiát tanultak, és a hindu mitológia évmilliós körforgás-tanával háttérbe szorult. Az angol iskolák felnyitották a hinduk szemét, és a hinduk saját érdekeikért akartak élni. Megszületett az indiai nacionalizmus. A hinduk beláthatták, hogy évezredes gazdasági-társadalmi szervezetük, a kasztrendszer nem képes ellenállni az indusztrializmus előretörésének. Lord Bentinck kormánya (1838-ban) eltiltotta az özvegyek elégetését, szigorúan büntette a gyermekáldozatot, és megkísérelte megszüntetni a gyermekházasság évezredek szentesítette szokását. Harcolt a rablókasztok, a thágok ellen, és megindította azt a reformmozgalmat, amelynek gyökere az angol iskolákban tanított irodalom és történelem hatásában kereshető.
Az évezredes, India talaján, népében, hagyományaiban gyökerező szellemiség azonban nem szűnt meg követelni a maga jogát.
Tagore atyja, Debendranath Tagore, a "maharsi", a "nagy tanító", Kesab Csandra Sen bráhmin tudóssal Bengálban megerősítette az angol biblia és a Korán olvasása nyomán keletkezett Brahma-Szamáds szabad vallást, amely megengedte a kasztok közötti házasságot, sőt eltörölte a kasztokat és a bálványok tiszteletét. India legkiválóbb elméi csatlakoztak ehhez a theista világnézethez, de a holtak hangja még erősen hallatja szózatát, és ma legfeljebb csak tízezer híve van a négyszázmilliós lélekszámban.
Svami Dajananda a XIX. század közepén ismét másfajta modern-hindu vallást hirdetett. Tanait Arja-Szamáds néven terjesztette, mint a fehérbőrű, Közép-Ázsiából bevándorolt árják ősi vallását. Ez a tan csupán a szanszkrit védák himnuszaira alapítja hitét. Elítéli a kasztrendszert, a bálványozást, és a védák szentesítette mitológiát ismeri el egyedül útmutatójának. Habár jó néhány felvilágosodott hindu csatlakozott Dajananda vallásához, és számuk ma talán meghaladja a milliót, sok ellenszenves túlzásra ragadtatták magukat. Az indiai folyók például szerintük olyan tisztavizűek, hogy szentségük következtében mikrobák nem szaporodhatnak el bennük. Mivel csupán az eredeti árja rögeszme vezérelte őket, hamar összeütközésbe kerültek a mohamedánokkal, különösen egyik szakadár hithirdetőjükkel. Ellenfelük észak-indiai tanult földbirtokos volt, Mirza Ghulám Ahmed, aki Kádián faluban azt hirdette, hogy ő az emberiség utolsó prófétája. Az ortodox mohamedánok hevesen támadták, és kiátkozták az új vallásalapítót, de ő rendületlenül folytatta irodalmi vitáit és terítési munkáját. Ma Indiában és szerteszét a világban több millió híve van ennek az Ahmedija nevű szektának.
A holtak hangja szól hozzánk a dsaina hit tanából is. Mahavira, a "nagy hős" az i. e. ötödik században - körülbelül ugyanakkor, amikor Siddharta Gautama "felvilágosult" Buddhává - önmegtartóztatást hirdetett és szerzetesrendet alapított. Ez a dsaina szerzet elismeri a kasztrendszert és a bráhminok szellemi vezetését. Hívei négy osztályba tagozódnak: felavatott szerzetesek, apácák, világi barátok és testvérek. Tanukat egy könyv tartalmazza. A földi élet után a lélek szerintük szüntelen új testbe vándorol, ezért ennek a folyamatnak a világi élet megtagadásával kell véget vetni. Ez csak helyes magatartás, helyes felismerés, helyes hit révén lehetséges. A helyes hitnek a rendet alapító Tirthankarára kell támaszkodnia. A világ keletkezése óta huszonnégy Tirthankara, azaz "útmutató a nirvánába" lépett fel, s köztük legutolsó volt Mahavira. Ez az aszkéta rend fennmaradt, miután a buddhizmus elvesztette uralmát Indiában. A dsajnák minden teremtménynek lelket tulajdonítanak, ezért semmiféle állatot nem ölnek meg. A forró hónapok idején szájukat bekötik, nehogy véletlenül muslica röpüljön bele, és idő előtt megízlelje a halált. Csak a felavatott férfiszerzetesek érhetik el a nirvánát, a világi tagok nem. A világi tagok sok idegen elemet hoztak be ebbe a rendszerbe, amiről túlburjánzóan díszes templomaik is tanúskodnak. Az aszkéta dsainok kitűnő kereskedők, gazdagok, és adakoznak a szegényeknek.
Többször meglátogattuk kalkuttai templomukat. Katót elbűvölte a látvány.
- Olyan szép és elragadó, hogy hozzá foghatót még sohasem láttam! - lelkendezett.
- Nagyon sok idegen hatás észlelhető rajta - mondtam józanabbul. - Eklektikus, minden stílus keveréke.
- Engem lebilincsel. Sokrétű, sokszínű, és mindenhonnan összegyűjti a szépet. Mert Indiában a szépet halmozni és a gyönyörűséget egymás mellé rakni, harmóniához vezet. Máshol bizonyosan nem, de Indiában, igen!
Fényképezzük minden oldalról a csodálatos épületet. A templom előtti kőről két diák ugrik fel. Indus diákok, akik minden előadásomat meghallgatták, és régi olvasói könyveimnek, cikkeimnek. Míg a fiúkkal beszélgettem, lassú léptekkel és barátságos mosollyal egy szerzetes közeledett. Beszédbe elegyedtünk. A világ helyzetéről esett szó, a két világháborúról és arról, hogy a vallások nem javították meg az embereket; évezredek óta harcolnak, mindegyik a maga igazáért, de ki tudja, melyiké az "igazi" igazság?
A szerzetes svetambara volt, azaz a fehérköntösűek kevésbé szigorú rendjéhez tartozott, nem volt digambara, azaz égszínű vagy meztelen. Leültetett minket a templom vízmedencéje mellé, kényelmes lócára, és az Upanisád, azaz a "Mester körül ülés" példázataiból idézett:
"Az egyik tanítvány kérdezi a Mestert, hogy mi lehet az élet eredete és oka?
A Mester azt mondja a tanítványnak:
- Menj ki a vadonba, és gondolkozz szabadon. Ha megtalálod az élet eredetét és okát, jöjj vissza hozzám, és mondd meg nekem.
A tanítvány kiment a rengetegbe, megfigyelte az állatokat, és azzal jött vissza, hogy megtalálta a feleletet a Mester kérdésére:
- Az életet a lüktető vér okozza.
- A növényekben, az ásványokban nincsen vér, és ők is élőlények - felelte a Mester. - Menj vissza a vadonba, és gondolkozz tovább.
A tanítvány visszament a rengetegbe, és megfigyelte nemcsak az állatokat, hanem a növényeket és a csillagok járását is; azzal jött vissza, hogy az élet oka a mozgás.
A Mester elgondolkozott, és azután azt kérdezte:
- És ki mozgatja mindezt?
Erre a tanítvány nem tudott válaszolni, és a Mester elküldte, hogy meditáljon tovább.
A tanítvány hosszas merengés, megfigyelés és gondolkodás után megtalálta az élet eredetét és okát. De nem tért vissza a Mesterhez, hogy titkát elárulja, mert mindenki csak magának találhatja meg az élet értelmét és a boldogságot."
Első előadásomat - elmúlt már harminc éve - az egyetem nagytermében mondtam el. Sok volt a hallgatóság között a mohamedán diák, és akadt néhány hindu leány is. Akik akkoriban hallgattak engem a kalkuttai egyetemen, azóta fontos hivatalok vezetői lettek. 1930-ban több előadásom is volt a Senate Hall termében, a legújabb török művelődési mozgalmakról. Annak idején beszéltem az európai kis nemzetek szabadságharcairól is. Egy alkalommal, előadásom befejezése után mellém állt a dobogón egy hatalmas termetű bengáli hindu férfi, bal kezét vállamra helyezte, s jobbjával hevesen hadonászva, vért forraló beszédben izgatta a több száz főnyi hallgatóságot, hogy ugyanúgy mint az európai kis nemzetek, a nagy India népe is vívja ki szabadságát. Minden mondata után tapsorkán zúgott végig a termen. Én több ízben igyekeztem kiszabadítani vállamat izmos markából, de sehogy sem sikerült. Sőt, vállamat támasztéknak és személyemet érvként használva, egyre szorosabban fogott. Féltem, hogy bármely pillanatban betörhet a rendőrség, és azonnal letartóztatja a heves forradalmi szónokot támasztékával, azaz velem együtt. Ez az izgalom fél óráig tartott, azután a szónok szűnni nem akaró "sadu, sadu" tetszésnyilvánítás és taps közepette lelépett.
- Ki volt ez a hatalmas termetű hindu? - kérdeztem előadásom elnökétől, dr. Khuda Bakhs professzortól.
- Subha Csandra Bose - felelte. - Kalkutta volt polgármestere, a forradalmi párt vezetője.
Szerencsém volt, hogy aznap este Khuda Bakhs professzor vendéglátó házában és nem a tömlöcben ültem. Múltak az évek, és Csandra Bosét börtönbe zárták. Évek múltán kiszabadult, Európába utazott és felkeresett. A Hungária szállóban találkoztam vele. Ekkor már nem volt hatalmas termetű, a börtön levegője felére fogyasztotta le. Későbbi sorsáról nem tudok bizonyosat.
A kalkuttai egyetem 1932-ben az iszlámológia vizsgabizottságának tagjává választott, amely tisztséget hazatérésem után, majdnem a második világháború kitöréséig viseltem, sőt a dakkai (ma Kelet-Pakisztán) egyetem is megválasztott a vizsgabizottság tagjává. Az erről szóló okiratot ma kegyelettel és némi büszkeséggel őrzöm.
1958. évi kalkuttai egyetemi előadásaimat, a már megszokott módon, a hallgatóság kérdései követték. Talán azt hitték, hogy a messziről jött, külföldi kutató meglát és továbbad olyasvalamit, amit ők, saját környezetükben nem vesznek észre. A mohamedán diákok a próféta életéről és a keresztény misszionáriusok vitáiról akartak részleteket hallani. Az iszlám és a kereszténység kultúrája között levő kiegyenlíthetetlen ellentét érdekelte őket. Megelégedéssel hallgatták meg válaszomat, amelyben kifejtettem, hogy a két vallás forrásai - az istenfélelem és az erkölcsi törvény - azonosak, csak formái különböznek. És ha a középkorban és az újkorban a keresztény papok és a mohamedán hitszónokok dühösen, kölcsönösen pogánynak nevezték egymást, igazuk volt, mert isten az embereket nem ellenségnek, hanem barátoknak teremtette. A Korán is erre tanít.
Az egyik tanár véleményemet kérte, mi lehet az oka, hogy India történetében a VII. századbeli arab benyomulás óta annyi idegen hódító követte egymást.
- Az Indiába betört mohamedán hódítók politikailag egyformák voltak - feleltem. - Minden hódító északnyugatról, a Khaibar-szoroson át tört be, és ütőereje a közép-indiai Dekkán fennsíkjáig hatott. A csataterek is rendesen ugyanazok voltak. A behatolt mohamedánok nem bírták felszívni és egységes nemzetté forrasztani az óriási indiai tömegeket, erejük annál inkább csökkent, minél hosszabb ideig tartózkodtak Indiában. India klímája, földje, termékeinek sajátossága megemésztett minden hódítót, aki megerősített várakból uralkodott és kormányozta a milliós népet. Minden idegen uralmat átlag kétszáz esztendő alatt elernyesztett a természet adta környezet és a jólét, amelyben az uralkodó osztály elpuhult, úgyhogy át kellett adnia helyét a friss erővel betörő, még acélosabb, új hódítóknak.
Az angolok azonban nem a Khaibar-szoroson át, nem a szárazföldről nyomultak be, hanem a tenger felől, hajóikon jöttek, s nem hadsereggel, hanem mint kereskedők jelentek meg. Nem egy tömegben hatoltak be India testébe, és nem az egész angol nép telepedett le ebben a minden idegent felőrlő környezetben.
"Ezek a fehérbőrű idegenek - írta Lutfullah, múlt századbeli indus megfigyelő -, illetlen szűk nadrágot hordtak, barátságot kötöttek az indiai részfejedelmekkel, és rajtaütés-szerű háborúkban egymás ellen uszították őket. Maga az angol nép saját szigetén maradt, Indiába csak kalandor fiait küldte ki, akik néhány év múlva meggazdagodva tértek vissza hazájukba."
Az egyik előadásom után két tanár kíséretében autón igyekeztem a szállodába. Amikor a kocsi a Wellington streetre ért, hirtelen megállt. A közlekedés megtorpant, az autók a mellékutcákba hajtottak. A járókelők a kapuk alá húzódtak.
- Mi történt? - kérdeztem kollégáimtól, akik feltűnően idegesek lettek. A sofőr ijedten hátrafordult, és kérdezte, mitévő legyen, mert előre sehogy sem juthat.
- Kommunista felvonulás - mondta -, előfordulhat, hogy a tömeg elzárja az utat.
- Sohase féljenek - feleltem határozottan -, ez nem mohamedán-hindu összetűzés, a nép csak úgy nyerhet jogot, ha hallatja szavát. Hajtson csak előre!
A sofőr teljesítette kérésemet. Elértük a tüntető tömeget, amely vörös zászlókat lengetett. Amikor odaértünk, a tömeg kettévált, és autónk lassan, de biztosan továbbhaladt. Indus kollégáim csodálattal adóztak a kalkuttai szegények páratlan lelkesedésének és udvariasságának. Ó, India anyánk! Új utak nyíltak előtted, segítsenek meg az istenek! És adjanak vezetőidnek bölcsességet és hitet, hogy elindulhass egy igazabb, áldásosabb élet felé!
Mahmud miniszteri titkár, kalkuttai vezetőnk rendkívül művelt, olvasott ember volt. Mohamedán létére, más nézetű könyvekben is búvárkodott. Fordításokból ismerte a szovjet írókat, és elismeréssel adózott Lukács György műveinek, amelyekből sokat tanult. Nála érdeklődtem az indiai kommunizmus felől, és igen kimerítő választ kaptam.
- Mohamedán vagyok, és ezért nem lehetek kommunista. De értem és érzem a kommunizmus úttörését. Az indiai nagybirtokosok, a nábobok és az iparmágnások nem vették tudomásul, hogy embertömegek éheznek és nyomorognak. Gandhi azt hirdette, hogy a tűrés, a vallásba való menekülés elszenvedhetővé teszi a nyomort. Ez eredeti hindu gondolat. De a nyomor a szellemhez irányította az éhezőket, akik mérlegelni kezdték helyzetüket. Sok munkás magáénak vallotta Lenin szózatát. Olvasni, gondolkodni kezdtek, és ez erkölcsi síkra terelte elhatározásukat. A hindu istenek sem tűrték, hogy ember embert kihasználjon. Az iszlám pedig demokráciát tanít.
- Mikor alakult meg az indiai kommunista párt?
- 1933-ban, és azóta taglétszáma állandóan gyarapszik. 1943-ban volt első kongresszusa, és akkor előkészítette programját arra az időre, amikor végre India szabad és független lesz.
- Mondja, kedves Mahmud, hogyan fér össze a hindu filozófiával és a karma tanával, amely azt hirdeti, hogy minden tettnek következményei vannak, hogy a gazdagok elzárkóznak a szegények, a kisemmizettek megértésétől?
Mahmud, a mohamedán hivő, de indus gondolkodó így felelt:
- Marx India lelkületének kettősségére jellemző szavait kell idéznem. Marx valahogy így mondta: A túlsúlyra szert tett vallásos szimbolizmus ellentmondásos formában párosította az aszketizmust és az érzékiséget, s a kettő együtt a hindu vallás fő jellemvonása. Ez az ellentmondásos kettősség minden vonalon érvényesül.
Valami felötlött agyamban, és a buddhista Adsanta barlang csodálatos, buja freskóira, a hindu templomok tobzódó, meztelen nőszobraira és a benareszi, úgynevezett nepáli templom faragott obszcén jeleneteire gondoltam. Szótlanul nyújtottam kezet Mahmudnak, aki némán búcsúzott.
Másnap este elbúcsúztunk a Great Eastern Hoteltól, amely tíz napig meghitt otthonunk volt. Kocsink a repülőtérre visz. A váróteremben nemzetközi társaság várja gépe érkezését. Asztalunkhoz nagyon fiatal európai lány és fiú ül. Nászutasok. Kezükben két óriási szalmakalapot szorongatnak, melyeknek helyzete mindenkori hangulatukat jellemzi. Ha megértik egymást, a két szalmakalap összeér kezükben. Ha veszekednek, kétfelé válnak a kalapok. Ha a fiú egy pillanatra elhagyja a lányt, mert cigarettát vásárol, a lány kétségbeesetten gyömöszöli kalapját, és amikor a fiú visszajön, a két szalmakerék összesimul.
Az indulás is késik. Egy ideig türelmesen várunk, azután megkérdezem az egyik asztalnál ülő indus pilótát, mi történt gépünkkel, és áthívom asztalunkhoz. Bemutatkozik, majd megtudom, hogy bráhmin, huszonhat éves és két hete házas. Hosszan elnézem világosbarna, tojásdad arcát, csillogó fogsorát, ragyogó, éjszínű szemét. Furcsa elképzelni hozzá a nagyon modern foglalkozást.
Bizalmasan közli, hogy pillanatnyilag gép nincs. A Viscount, amelynek Delhibe kellett volna repülnie, defektet kapott, ezért a mi gépünk ment el helyette. Most egy másik gépet töltenek fel számunkra, de csak órák múlva indulhatunk.
Szép remények! Este tíz óra helyett éjjel két órakor indulunk! Szerencsére a kedves pilóta szórakoztat, mesél és ananászlével itat, hogy gyorsabban múljék az idő.
Végre készen áll a gép. A motorok begyulladnak, a biztonsági öveket felcsatoljuk - hányadszor már négy hónap alatt - és felemelkedünk. Leoltják a villanyt, hanyatt fekszünk, betakarnak. Az utasok aludni készülnek. Hosszú ideig figyelem a csillagokat, amelyek a száraz levegőben oly közelieknek látszanak, mintha kezünkkel elérhetnők őket. Azután én is elalszom. Korán reggel, fél hatkor óriási késéssel leszállunk Nagpurban. Itt csak egy napig kell időznünk, hogy tovább repüljünk Hydarabadba.
Az oktatásügyi minisztérium helyi kirendeltségének vezetője, a nagy késés ellenére, hűségesen várt ránk hajnalig. Hatalmas autó illatos utakon robog velünk, virágzó fák és nyíló virágok között. Gyönyörű kis svájci stílusú hotelhez érünk. Lakosztályunk még erre a néhány órára is három szoba és zuhanyozó. Teát iszunk, majd zuhanyozás után lefekszünk s elalszunk. Csattogó madárdalra, madárfüttyre ébredünk. Titkárunk már vár, és bevezet a reggeliző helyiségbe, ahol éhesen nekilátok egy lágytojásnak, kedvenc reggeli csemegémnek. A szomszéd asztalnál német turista ül, és mereven néz. Én késsel lefejezem a tojást, amely erre, mint valami rakéta, nyílsebesen felszökik a mennyezetre, nem tudni, miféle rejtett energia szabadult fel belőle, de szerencsére nem esett vissza ránk. Nagyon mulatságos volt.
Mindhárman felkacagtunk, csak a német bámult értetlenül maga elé.
Délelőtt még körüljártuk Nagpurt, amely India kellős közepén fekszik. Az erdők mélyén itt még feketebőrű, negroid arcvonású őslakók, a gondok tanyáznak. Összes ruházatuk a derekukra erősített kötény. Vallásuk - kígyók imádata - faluról falura változó formát ölt. A századok folyamán, hol ősi gond, hol mohamedán dinasztia, majd felkelő mahratták uralkodtak India középső tartományain, míg a XIX. században a britek jutottak hatalomra. Nagpurnak számos gyapotmalma működik, és ízes narancstermése híres. Kísérőnk színes nagpuri népművészeti terítővel örvendeztetett meg, amely kis asztalunkon máig emlékeztet az illatos, bűbájos városkára.
Azután siettünk ki a repülőtérre. Narancslét szürcsölgetve ültünk, s vártuk gépünket, hogy Hydarabadba vigyen bennünket. Valahonnan leszállt egy kisebb, kövértestű, kétmotoros gép, utasai beszállingóztak a váróterembe. Ruhájuk kubista festményekre emlékeztetően, sárgásbarna foltoktól tarkállott.
Ahogy érdeklődéssel figyeltük ezt a különös divatot, egyszerre csak hozzám lépett egy daliás termetű férfiú, és megölelt:
- Abdul-Karim hadsi, nem emlékszik rám? Amir Ali vagyok, a régi hydarabadi barát. Velem van Jazdáni igazgató, az Adsanta barlangok őre és ismertetője!
Ekkor már megölelt Jazdáni is, a tudós archeológus, aki a buddhista freskókról írt csodálatosan szép és tanulságos művet.
- Miféle foltok ezek a ruháikon? - kérdezem, amikor túljutottunk a viszontlátás örömén.
- Nagyon rossz utunk volt Berartól; a gép bukdácsolt, rázkódott, és mi mind egymásra estünk, és légi betegek lettünk.
Amir Ali most Delhibe röpül, de megbeszéltük, hogy tíz nap múlva találkozunk. Jazdáni pedig velünk jön Hydarabadba.
Aggodalmasan néztünk a kövér kis gépre, amely oly sok bajt okozott utasainak. De pilótánk, szakállas szikh, megnyugtatott, hogy utunk hátralevő részén nem lesz szél, s ha mégis lesz, vagy fölé röpül, vagy leszáll.
- Fürge gép ez - erősítgette -, bármelyik rizsföldön siklórepüléssel könnyen leszállhatok vele.
Nem volt nagyon biztató. A gép zsúfolásig megtelt, pokolian meleg volt, és zihálva dohogott. Késő délután, holtfáradtan, kimerülten, de csodálatosképpen mégis élve és tisztán, megérkeztünk Hydarabadba.
HYDARABADI
NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK
Hiába volt a díszes fogadtatás! Érzékeink eltompultak, fülünk zúgott. Alig bírtam megköszönni az üdvözlő beszédeket. Szerencsére, senki sem csodálkozott, hiszen gyakran járnak a repülőtérre vendéget fogadni, és ezen a vonalon már sokkal rosszabb állapotban is érkeztek utasok.
Régi barátom, a tudós Abdul-Muid kán már visz is egy csodálatos palotába. Valamikor a hydarabadi fejedelem egyik leányáé volt, és a hercegnő neve, Amira, minden lépcső berakott márványlapjában olvasható. A palota neve maga is vallomás: Dilkusá, szívet nyitó! A kert, amelyben áll, virágos rét. A palota ma az indiai kormány vendégháza. Földszintjén kapunk több szobából álló, díszes lakosztályt. A földszint tizennyolc szobáját hárman lakjuk.
Hálószobánk egyik frontja a tó kékjére, a másik a sziklakertre néz. Szalonunk sárga brokáthuzatú. Ebédlőnk bútorzatát piros bőrhuzat díszíti. A szőnyegek nagysága és szépsége európai szemnek valószínűtlen. Mindez - gondolom - nem is igaz. Álomvilág, amelyben Amira neve porcelánon, ezüstön, brokáton, mindenütt kísért.
Az ebéd remek. Kalkuttában elrontott gyomrom kicsit életre kap. Utána alszunk, és az ébredés álommal azonos. A tó mögött színes lámpák égnek, megannyi lampion, a fák mögött égő-vörös bengáli tüzek izzanak. A sziklacsoportok tetején a kis szentélyek világítanak. Reggel a kertben ismerős madárhang skálázik, és mások tercben énekelnek.
Hydarabad fejedelme a nagymogul császárok hűbérese volt. Akkora területen, mint Olaszország, függetlenítette magát. A fejedelem a mogul császártól a Nizám ul-Mulk, "a birodalom rendje" címet kapta. Alattvalói hinduk, ő maga és családja mohamedán. Miután India 1947-ben független lett, a Nizám csak mint gazdag magánember élvezhette palotáját, számos feleségét, számtalan gyermekét és unokáját. Régen, amikor uralkodott, minden talpalatnyi földjét bérbe adta, és a földek hozamát palotájának pincéjében rakta el. Évtizedekkel ezelőtt, amikor vendége voltam, a kincstárnok elvezetett a boltíves pincék egyik rekeszébe. A fáklyák világánál felém ragyogott a tömérdek gyémánt, zafír, smaragd és ki tudja, milyen drágakő, amelyet mintha lapáttal söpörtek volna kupacokba. Néhány darab kissé odább gurult, a kincstárnok lábával söpörte a helyére!
Annak idején meglátogattam a fejedelmet, hogy tiszteletemet tegyem és köszönetet mondjak santiniketáni tanszékem alapításáért. Puritán, egyszerű embernek találtam, aki nagy érdeklődést tanúsított a tudomány iránt. Ő alapította a hydarabadi egyetemet, amelyet őséről Osmaniának nevezett, és milliós alapítványokkal látott el. Ma az egyetemet az állam tartja fenn, sok más régi intézménnyel és épülettel együtt.
Hydarabad tartományának népe sok nyelven beszél: teluga, kanarian, malajalam nyelven, valamennyi a dravida családhoz tartozik. Az állam hivatalos nyelve az urdu volt.
Most Abdul-Muid kánnal autón indulunk körsétára, végig a városon. Széles útjai, folyója, a Muszi, számos tava, csillogó épületei tündérvárossá teszik. A város közepén áll négy út találkozásánál a Csár Minár, a négytornyos, négysarkú díszes épület. A XVI. században építették, és azóta Hydarabad jelvénye maradt, képe pénzeken is szerepel. Mindenütt habfehér paloták, és össze-vissza elszórt hatalmas sziklák rendezetlen halmazai, tengerszemre emlékeztető tavak, vadjácintok és jázminok, vízi rózsák és óriási tűzvirágok, ez Hydarabad városa.
A múzeum is építészeti remekműben kapott helyet. A fegyvertárban százával hevernek az aranyvésetű handsárok, az elefántcsont-berakású, hosszúcsövű puskák, tőrök, acélkardok, melyeknek markolatát gyémántok ékesítik, és kis ágyúk, amelyekből ezüst golyókat lőttek ki. Mindezt gyilkolásra, emberek kínzására szánták. Ahogy az őr büszkén egymás után mutogatja ezeket a műkincs kínzó-gyilkoló szerszámokat, ismét, mint oly gyakran, feltódul gondolatomban, hogy hányféleképpen írták már meg az emberiség történetét, de mindeddig megíratlan maradt, hogy az emberek mennyit szenvedtek a földön egymás butasága és gonoszsága miatt.
A múzeum gazdagsága kimeríthetetlen. De az emberek azért nem verekedtek mindig, hiszen akkor már kiirtották volna egymást. Voltak békés, sőt szeretettől áthatott pillanataik is. Láttunk az egyik teremben nászágyat - gazdag emberek részére - vörös bársonyból, ékes drágakövekkel kirakva, ezt azonban csak az első éjszakán volt szabad és kellett használniuk a fiataloknak. Buja gazdagság, érthetetlen ragyogás kápráztatta szemünket.
Kocsink lassan halad visszafelé a nagy úton. Csillogó kirakatok, ékszerek, játékok, ragyogó selymek, csilingelő üvegcsöngettyűk kínálják magukat. De a járda szélén ijesztő alakok kuporognak. Kéz vagy láb nélküli koldusok, leprás sebekkel borított rémek kísértenek. Ó, én Indiám! Hol itt a segítség? Oly nagy a nyomor, amekkora a szépség, a jóság és a szeretet benned!
Hydarabad a tudomány egyik fellegvára. A mohamedán tudományt képviseli számos pavilonra osztott, nagy kiterjedésű egyeteme és a régi kéziratok kiadásával foglalkozó intézete. Ennek az intézetnek magas színvonalú folyóirata van, amelyet a mi barátunk, Abdul-Muid kán szerkeszt. 1933-ban és 1934-ben számos angol nyelvű dolgozatom jelent meg ebben az Islamic Culture című folyóiratban. "A török irodalom megújhodása", továbbá "A törökök szerepe az iszlám történetében" című tanulmányomat urdu nyelvre is lefordították, és Aurangábádban könyv alakban kiadták. Kapcsolatom az Islamic Culture folyóiratával máig sem szűnt meg, és 1963-ban Legacy of Ancient Arabia címen a pogánykori arab költészet kritikáját, majd 1964-ben The Literature of Marocco címmel a marokkói irodalmat ismertettem benne.
Hydarabadi egyetemi előadásaim a megszokott nagyszámú hallgatóság előtt simán folytak. Sok régi ismerős jött el, hogy megállapítsuk, mennyit öregedtünk 1931, legutóbbi találkozásunk óta. Az előadások után a szokásos méltatás következett. De Hydarabadban mindehhez még egy újdonság is járult. A rektor a tanári kar nevében felkért, hogy jöjjek vissza Delhiből, és fogadjam el az egyetem iszlamológiai tanszékének vezetését. Nagy fizetést, gyönyörű, kertes villát, autót és szolgaszemélyzetet bocsátanak rendelkezésemre.
Meghatottan köszöntem meg a megtisztelő ajánlatot, hangsúlyozva, hogy én a tudományért magáért dolgozom, és elsősorban népemnek és hazámnak kívánok szolgálni.
A keleti ember vendégszeretete túláradó, és a rektor minden egyetemi előadásom után megismételte ajánlatát.
Az egyik szabad napomon autón átmentünk Golkonda völgyébe. Az út mentén lépten-nyomon kék tavak bukkantak fel. A régi fejedelmek ebben a völgyben is építettek erődöt. A bejárat szűk úton emelkedik, és vastag páncéllal borított kapuk őrködtek, hogy ellenség be ne hatolhasson. Az erőd nem érdekelt annyira, mint a völgy maga és az őt körülölelő magas, komor hegyek. Oldalukon hatalmas sziklák hevernek, mintha varázsló szórta volna oda őket, pedig a vulkanikus terület felszabadult kőtömbjei a föld mélyéből szorultak a felszínre. A többi munkát elvégezte a mindent szétmállasztó nap és a monszun esőzuhataga.
A hindu legenda azt tartja erről a fantasztikus sziklacsoportról, amely szeszélyesen szétszóródott az egész tájon, hogy amikor Siva isten elkészült a világ teremtésével, a fölösleges anyagot nem akarta eltenni, hanem a habarcsot és a megmaradt köveket a földnek erre a részére hányta.
Az arabok fantáziája is ihletet merített Golkonda völgyéből. Szindbád egyik útja alkalmával ebbe a völgybe tévedt. Semerre sem talált kiutat a meredek hegyek közül. Félelmében a hegyekről a földre vetődött tekintete, és legnagyobb bámulatára látta, hogy a völgyben mindenütt szikrázó gyémántkövek hevernek.
A hegyek tetejéről emberek húsdarabokat dobáltak a völgybe, amelyek hozzátapadtak a gyémántokhoz. Azonnal megjelentek az óriási keselyűk, a rukh-madarak, megragadták a húsokat, és felrepültek velük. Amikor Szindbád ezt észrevette, zsebeit színültig megrakta gyémánttal, leoldotta turbánját, és az egyik keselyű lábához kötötte magát. A rukh-madár megijedt, és nehezen bár, de mégis felrepült Szindbáddal a hegy ormára. Ott az emberek rárohantak, hogy megkaparintsák a drágaköveket, de legnagyobb bámulatukra hús helyett eleven embert találtak a madár karmai között. Szindbád leoldotta turbánját a rukh lábáról, és így szólt a csalódott emberekhez:
- Ne búsuljatok, amiért a rukh engem hozott fel hús helyett. Sokkal több gyémántot adok nektek, mint amennyit valaha is reméltetek.
Ezt mondva marékszám osztogatta a gyémántot zsebeiből, s így menekült ki az elátkozott völgyből.
Golkonda völgyének kavicsai közt nemcsak az Ezeregyéjszakában, hanem a valóságban is gyémántok rejtőztek. Ott találták annak idején a világ legnagyobb gyémántját, a Koh-i-noort is.
A szűk és szinte járhatatlan bejáratú völgyben a mohamedán fejedelmek gránit falú sziklafészket építettek, hogy kordában tartsák a környék meghunyászkodó, dolgos lakosságát. A régi fejedelmek sírhelyei ma építészeti emlékek, és minden földi dicsőség, múlandóság beszédes tanúi.
A Nizam ul-Mulk Golkondában egy dombtetőn francia építésszel díszes, nagyszabású palotát emeltetett, amelyet Falak Numának, "az égre mutatónak" nevezett, egy régebbi, kisebb palotával, a Dsihán Numával, "a világra mutató"-val ellentétben. Most mindkettő lakatlan, és csak a francia ízlésű, berakott bútorokat, nehéz kárpitokat és óriási gyertyacsillárokat csodálhattuk meg.
Visszafelé más úton haladtunk, de ezen is sötétkék, hallgatag tavakra esett tekintetünk. Partjaikon házikók húzódtak meg, s szegény emberek földecskéi a sziklák között. A látvány gyönyörű, de kissé félelmetes volt. Távolabb jobban adózott a talaj, és fekete juhok ropogtatták a zölden virító füvet. Azután kicsi falu futott el mellettünk, fehérre meszelt mecsettel, szomszédságában kis bazár s néhány kíváncsi gyerek bámészkodott. A parkban lányok hintáztak kék tó partján, selyemnadrágjuk színesen villant, könnyed sáljuk kecsesen lebegett. Én figyelmeztetőn mondtam Katónak:
- Jól nézd meg mindezt, zárd a szívedbe, és el ne feledd!
- Hogy felejthetném el? - csodálkozott.
Visszaérkeztünk és ismét Hydarabad habcsók-palotái előtt robogtunk. Valóban: hogyan felejthetnénk el mindezt?...
A szúnyogok, úgy látszik, megcsömörlöttek vérünktől, és más, kedvezőbb terepekre vonultak. Mi legalább azt hittük. Utóbb tudtuk meg, hogy heves szél volt, és megölte valamennyit. Intő példa minden teremtménynek, aki kapzsi és mohó; ahogyan Petőfi "Örült"-je mondja: "míg a halál azt nem mondja: csitt!"
A fürdőszoba kádja, a mosdó, ruháink, mindenünk tele volt a szúnyogok hulláival. Mennyezetünk állandó kedves lakója, a gyík most nem látható. Úgy látszik, fázik a lehűlés után a márciusi harmincfokos melegben, és éhezik a szúnyogok halála miatt.
Reggelinél indus látogatónk érkezett. Alig hagyott enni, annyi kérdéssel ostromolt: honnan jöttem, miért, hová megyek? Én is kikérdeztem őt, és kiderült, hogy hirtelen megtollasodott újgazdag, olajkereskedő. A bárdolatlan ember gőgjétől visszhangzott a reggelizőterem.
- Közéleti nagyság vagyok - mondta -, közéleti egyéniség - és fontosságát bizonyítandó, gasztrikus hangokat szabadított fel gyomrából.
- Négy évig ültem börtönben - folytatta -, túl sokat kerestem, és ez néhány irigy embernek nem tetszett. De most kiszabadultam, és folytatom az üzletet, I make money! (pénzt csinálok), érti? - kérdezte tőlem megvető fintorral. - Tudja, professzor, a pénz fontosabb a tudománynál! Khidmetgár!!! Felszolgáló! - ordított derék inasunkra -, már mondtam, ne így pirítsa a kenyeret!
Az inas rémülten elrohant, hogy eleget tegyen a parancsnak. Mi is rémülten ültünk szemben vele a hosszú asztalnál, és nyugtalanul fogyasztottuk reggelinket. Újabb és újabb rohamok következtek, és sohasem tudhattuk, merről támad. Mandarinjának hártyáját nagy ívben tányérjába köpte. Kicsit félrehúzódtunk, nehogy a következő adag arcunkba repüljön. De a csámcsogásnak és köpködésnek is, mint mindennek a világon, vége lett. Megelégedetten csuklani kezdett, és búcsúzni készült.
- Tekintélyes ember vagyok - ismételte -, mindenki ismer, nem hiszi, professzor? - kérdezte kihívóan.
Megígértem, hogy elhiszem, és én sem fogom elfelejteni a vele való találkozást. Erre megragadta a szalvétát, belefújta orrát, majd a szalvétát fensőséges szórakozottsággal az asztalra dobta és felállt.
- Sajnálom, hogy mennem, kell, de nagyon elfoglalt ember vagyok - mondta, és elvágtatott. Hangtalanul néztünk utána.
A Dilkusa palota gondnokától megkérdeztem, ki volt ez a neveletlen ember.
- Rémes alak - válaszolta -, azelőtt kiskereskedő volt, és élelmet szállított nekünk, de nem volt tisztességes, és lecsukták. Azután nagyon meggazdagodott, és most idetolakszik, de nem engedem be többé.
Az Islamic Culture szerkesztősége is felkért, hogy tartsak előadást az ő közönségének. Mégpedig a legújabb arab költészetről szeretnének minél többet hallani. Erről a tárgyról nem volt kidolgozott kéziratom.
- Mikorra kívánják az előadást? - kérdeztem a titkártól.
- Ó, nem olyan sürgős! Ráér holnapután!
- Hm! Holnapután! Csakhogy előbb meg kell írni. Meglesz - feleltem aztán -, de ma délután ne legyen semmi program.
Örömmel fogadták ígéretemet. Katót Abdul-Muid kán gondjaira bíztam, aki elvitte őt az állatkertbe. Ezalatt én a palota kerti tornácára ültem, néhány percig a szemben heverő sziklatömböket néztem, ihletet keresve, azután előszedtem jegyzetfüzetemet és írni kezdtem. A csodálatos környezet ihletét még gazdagabbá tette, hogy a nagy csendben a sziklák odúiból előbújtak a kis szürke mókusok, és felkúsztak a tornácra, az asztalról lehullott morzsákat szedegetve lábaim körül. Elrévülten élveztem ezt a békés együttélést: én írtam, a mókusok eszegettek. A munka szaporán folyt. Estére, mire Kató és a kán a sétakocsizásból hazatért, készen voltam előadásommal: Some Aspect of Modern Arabic Poetry (A modern arab költészet néhány iránya).
Boldogan hajtottuk le fejünket éjjeli pihenésre a szúnyogháló alatt. A szél elült, és a halottak helyett újabb szúnyogok érkeztek, ezek azonban nem hatolhattak át a hálón, csak zümmögésük ringatott álomba.
Éjfél lehetett, amikor valaki keményen megzörgette hálószobánk ablakát. Félálomban azt hittem, ismét heves szél kerekedett, mert a szomszéd szoba ablakai csörömpölve betörtek. De nem, ez nem lehetett a szél, mert láthatatlan kéz leoltotta a folyosó lámpáját, azután a tornác székeit dobálta egymásra.
Kiugrottam a háló alól, és az ablakhoz siettem. Tajtékzó szájú őrült késsel döfködte odakint a foteleket, majd nekiugrott a korlátnak, és a fát hasogatta.
- Ámokfutó - kiáltottam halálsápadt feleségemnek, aki a rémülettől dideregve ott állt mellettem. Magamra kaptam hálóköntösömet, és hosszan megnyomtam a csengőt. Éles berregés hasított az éjjeli csendbe. Két perc sem telt bele, s mintha megsejtették volna riasztó csengetésem okát, öt fegyveres szolga futólépésben megjelent a tornácon, és azonnal rávetette magát az őrültre. A dühöngő vadul hadonászott késével, de Musztafa, az egyik éjjeliőr hátulról elkapta karját, Murád kicsavarta kezéből a kést, és a többi hurkot vetett rá. Szája habzott a dühtől, és veszettül ordított.
- Csönd legyen! - kiáltotta Musztafa. - Ne lármázd fel a vendégeket!
Kiléptem a tornácra. A telihold kísérteties fényt vetett a jelenetre. A megkötözött őrült az izmos őrök markában most már csak rekedten nyögött.
- Bocsánat uram, hogy éjjeli nyugalmukat Alevi megzavarta - mondta Murád -, visszavisszük őt a zárt intézetbe, ahonnan ismét kiszökött.
- Ismerik ezt az embert? - kérdeztem az őröket.
- Sajnos, igen - felelte Murád. - Szolga volt a palotában és megzavarodott. Éjjelente, teleholdkor, vissza visszajár... Beteg. Ha rájön a téboly, fut mint a veszett kutya, és ledöf mindenkit, akit útjában talál, pusztít, tör-zúz, vág... míg le nem fogják. De azután egy időre megnyugszik. Önök is pihenjenek békében. Alevit bevisszük cellájába, az őrültek házába, szegényt...
Az átélt jelenet méregként hatolt ereinkbe. Feldúltan hánykolódtunk a szúnyogháló alatt, és úgy éreztük, fullasztó itt a levegő.
Elérkezett utolsó előadásom napja, az Islamic Culture intézetében, a megrendelt tárgykörből. Az előadást ünnepi keretek közé ékelték. A nagyszámú hallgatóság közt sok mohamedán nő is megjelent, átlátszó fátyollal takarván kerekded arcát, amelyből csak a szénfekete szemek ragyogtak ki.
Bevezetésül egy nő a Koránból szavalt az előírásos hangsúllyal néhány verset, azután az elnök felkért, hogy olvassam fel dolgozatomat. Az új arab költészet alig ismeretes Indiában, ezért tanulmányom, amelyet versidézetekkel tarkítottam, nagy érdeklődést keltett, olyannyira, hogy a szerkesztő az Islamic Culture 1959. évi számában teljes terjedelmében közölte előadásomat. Mily nagy volt örömöm, amikor 1960-ban ismét Kairóban töltöttem néhány téli hónapot, és meglepetve láttam, hogy az egyiptomi kritika is méltatta dolgozatomat, és a Szaut us-Sark irodalmi folyóirat angolból lefordítva arabul is kiadta. Ezt a kiadást még érdekesebbé tette azzal, hogy a szereplő költők arcképét is közölte.
Előadásomat a tanári kar ebédmeghívása követte. Alkalmunk volt igazán élvezni az ízes és ínycsiklandozóan fűszerezett indiai ételeket. Felköszöntők és kedélyes beszélgetés közepette fájón gondoltunk valamennyien a búcsúra, mert időm lejárt, vissza kell repülnünk Delhibe, ahol ugyancsak munka vár. Az életben mindig búcsúzunk valamitől. Minden hajnal figyelmeztet az elkövetkező estre. Minden elmúlik, és az életet csak úgy vonszolhatjuk tovább, ha biztat a remény és vigasztal a felejtés.
Reggel már újra a repülőtéren voltunk. Abdul-Muid kánnak még volt néhány arab-irodalmi kérdése, azután utoljára megkísérelte, hogy rábeszéljen az egyetemi tanszék elfogadására. De máris beszállásra szólítottak. Egy utolsó meleg kézszorítás, baráti ölelés, és már kocogunk fel a lépcsőn a kis kétmotoros gépre.
Az idő szeles volt, és a kis gép erősen himbálózott. Gyomromban különös émelygést éreztem, mint valaha matróz koromban a viharzó tengeren. Stewardessünk, magas, karcsú, kissé mongolos szemű szépség, kedvesen fölém hajolt. Lefektetett, betakart. A meleg klímából, harmincöt fok melegből nyolcezer méter magasságba lendülve, nagyon fáztam. Szemem előtt lebegett az indulás előtti kép. A fiatal indus pilótát láttam, amint csókkal búcsúzik fehér száriba burkolt feleségétől. Szegény asszony - gondoltam -, milyen élete lehet? Mindig búcsúzni, és mindig remegni!
A gép meg-meginog, és rosszullétemet elhessegetve igyekszem kellemes dolgokra gondolni. Ilyen állapotban érkeztem Bhopalba, ahol leszálltunk. A friss levegőn és a szilárd talajon jobban lettem.
Bhopal fejedelme évtizedekkel ezelőtt híres mohamedán asszony volt, a tudomány pártolója, aki még szeretett néhai tanárommal, Vámbéry Árminnal is levelezett. Halála után fia követte őt a trónon, de India függetlensége óta csak vagyonos magánzó, akinek már semmi gondja sincsen, mert a terheket az indiai állam vállalta. Bhopal erdőségeiben még sok a tigris, és ezért vadászok kedvenc kirándulóhelye.
Rövid pihenő után, kissé felfrissülve ismét a levegőben vagyunk. A gép megint úgy viselkedik, mint egy rozoga bárka a hullámzó tengeren. S én megint rosszul leszek.
- Jéghideg a kezed - kiált fel Kató -, és a homlokod csupa verejték! - Vizes borogatást kér a stewardesstől, és homlokomon meg tarkómon váltogatja. De a csinos stewardess, aki a friss borogatásokat adogatja, egy perc múlva ugyancsak rosszul lesz. Szegény leány - gondolom -, én nem segíthetek rajta. Szerencsére Kató bírja a himbálást, az aggodalom csak akkor rajzolódik ki arcára, amikor látja, hogy az egyik pilóta halálsápadtan tántorog a mosdófülke felé! Borzasztó út ez, a kövér kis gép billeg, süllyed, rázkódik, valósággal birkózik a levegővel. Nincs utas, aki ne lenne rosszul. Kató csak szédül, mindenki más halálosan beteg. Három órai kínszenvedés után végre érezzük, hogy a gép lassan ereszkedik.
- Leszállunk, mindjárt leszállunk - mondja feleségem biztatóan nekem, de önmagának is. Valóban, egy koppanás, és a gép kerék abroncsain simán gurul a torony elé. Megérkeztünk Delhibe.
A repülőtéren az oktatásügyi minisztérium titkára, régi ismerősünk, Mr. Kumár és a magyar követ, Tamás Aladár, felesége és a követség tagjai vártak. Az ünnepélyes fogadtatás elhomályosodik szemem előtt. A szokásos virágfüzéreket nyakunkba akasztják. Alig állok a lábamon, térdem remeg, és szédül a fejem. Betuszkolnak egy óriási Cadillacba, és Mr. Kumár már hajtat is száguldva a város felé.
- A kedves Dzsampasz Hotelben lesz lakásunk? - kérdezi Kató.
- Ó nem, Mrs. Germanus - feleli kedves mosollyal hindu barátunk. - önök Hydarabadban a fejedelem leánya, Amira palotájában, a Dilkusában laktak, itt Delhiben is a hydarabadi fejedelem volt palotájában lesznek kényelmesen elszállásolva. Ez most a kormány vendégháza.
Vágyakozva gondoltam a bájos Dzsampasz Hotel intim szobáira. Egyelőre hatalmas palota feljáróján hajtunk be. Alig hallom a gondnok szavait. Hatalmas szalonba vezet, a fekete aromáját nem érzem, a rendelkezésünkre álló termek szépségét nem foghatom fel. Pihenni kívánok. Tíz órai mély alvás után újjászületve, egészségesen ébredek fel.
- Azt álmodtam - mesélem feleségemnek -, hogy egy magyar falusi parasztház nyoszolyáján aludtam - édesen, mélyen. A ház előtt kis padka, hátul kis kert. És egy kutya. Életem régi ábrándját éltem, amely sohasem valósulhatott meg, hogy ilyen házam legyen. Helyette díszes keleti paloták, libériás inasok - ez a pillanat valósága. És álmomban a magyar táj, a kukoricás mellett ódon csárda, a csárdában bús nótákat kopogtat hangszere húrjain a cimbalmos: ifjúkori emlék, leghűségesebb kísérőm, sehol a nagyvilágon nem hagyott el soha.
A
NŐK HELYZETE AZ ARAB IRODALOMBAN
Előadásaim mindkét egyetemen nagy sikerrel folytak. Delhiben a régi állami egyetem mellett van egy másik, a mohamedán alapítású, nemzeti egyetem. Harminc évvel ezelőtt ennek a mohamedán egyetemnek voltam vendége. Akkor dr. Zákir Huszein volt az igazgatója. Ezzel a becsületes, nagytudású emberrel meleg barátságot kötöttem. Azóta a patnai kerület kormányzója, majd az indiai köztársaság elnöke lett. Ma is szeretetet sugárzó leveleket váltunk egymással.
Előadásaim hallgatóságában ezúttal sok volt a diáklány, hiszen olyan tárgyat választottam, amely különösen a nőket érdekli. Az indiai mohamedánok bámulattal és kissé megdöbbenten hallgatták az arab nők társadalmi, gazdasági és szellemi felszabadulását hirdető irodalomról szóló fejtegetéseimet. Kényes tárgy ez, mert ők maguk megjátsszák ugyan a haladó szellemű embert, de otthon mind párádban (háremben) tartják feleségüket. Az asszony csak teljesen letakarva közlekedhet az utcán, nélkülözi még a levegőt is, amelyet férje szabadon élvez. De ha hirtelen felszabadulnak, mértéket tévesztenek, és olyan túlzásokra ragadtatják magukat, amelyeket néhány évtizeddel ezelőtt még a polgári szemlélet is kivetni valónak tartott. A világ azonban halad. Hol előre, hol hátra. Az Ezeregyéjszaka meséinek gyakran hűtlen, élveteg női ezer évvel ezelőtt még sokkal rosszabb példát szolgáltattak.
Az előadások után jönnek a kérdések. Mi a véleményem a háremről, a pardáról, a fátyolról.
- A fátyol szó félreértésre adott alkalmat, és a letakarás anomália. A próféta nem szabta meg.
- De a Korán soraiból a fátyolviselés parancsára lehet következtetni - feleli egy szőrszálhasogató hivő.
- A Koránban szó sincs erről - ismétlem. - A próféta feleségei nem hordtak fátyolt. Amit önök feleségeikkel véghez visznek, nem felel meg az iszlám tanainak, és nem méltó önökhöz.
A mohamedánok ijedten néznek össze.
- Lehet, hogy igazad van, Adbul Karim hadsi - mondják -, de mi lesz asszonyainkkal, ha kiengedjük őket a pardából?
- Sorsuk nem lesz rosszabb, mint azoké a szerencsétleneké, akikre a férj kimondta a válást, és akik gyermekeikkel karjukon koldulni mehetnek.
Ez a megállapításom sok évi tapasztalatomon alapult. S amit Indiában akkor még nem tudhattam, Kairóban valaki, aki igen kedves volt szívünknek, a kis Muzajjana éppen menekülőben volt zsarnoki férje elől, karján újszülött gyermekével.
Delhi követünk kerti ünnepélyt rendezett tiszteletünkre. A fogadáson megjelent Delhi tudományos és szellemi előkelősége. Ez alkalommal ismerkedtem meg az Egyesült Arab Köztársaság delhi nagykövetével, Omar Abu Rishával, a kiváló költővel. Meleg barátság fejlődött ki közöttünk, amely éveken át, más állomáshelyein még csak elmélyült.
Az indiai kulturális kapcsolatok intézetében is előadást tartottam az iszlám jelenéről és kulturális szerepéről. Olyan sokan voltak és oly sokat kérdeztek, hogy végül kifogytam az időből. Már csak tíz perc hiányzott a nyolc órához, és nekem nyolckor vacsorán kellett megjelennem. Ezért az egyik válaszom után így szóltam:
- Ötven évvel ezelőtt a londoni Albert Hallban jelen voltam egy értekezleten, amely az angol nemzeti színház létesítésének szükségességéről tárgyalt. Hosszú és unalmas szónoklatok után a közönség Bernard Shaw-t kívánta hallani. Végre Shaw felállt és azt mondta: "Hölgyeim és uraim, hiszem, hogy Shakespeare nagy költő volt... Hiszem, hogy szükség van nemzeti színházra... De sajnos, nekem el kell mennem, mert teára vagyok hivatalos." Én is így vagyok most. Szívesen beszélnék még Önöknek az iszlámról, de az Egyesült Arab Köztársaság jelenlevő nagykövete meghívott vacsorára, és öt perc múlva ott kell lennem...
Óriási taps és nevetés közepette elbúcsúztam az elnöktől, és kisiettem a teremből. Omar Abu Risha nagykövet vállamra borította kabátomat, és már robogtunk a nagykövetség keleti stílusú villája felé.
A vacsorán nemzetközi tudóstársaság volt jelen. A nagykövet nagyon boldognak érezte magát ebben a környezetben, és felolvasta néhány költeményét. Akik nem értettek arabul, azoknak lefordítottam angolra, hiszen otthon már rég lefordítottam Omar Abu Risha verseit magyarra.
Kellemes este volt. Szívélyes búcsúztatások után késő éjjel jutottunk csak haza.
Ekkor már egy hete folytattunk eredménytelen harcot, hogy helyet szerezzünk
valamelyik hazafelé tartó repülőgépre. Végre akadt két hely Kairó felé, ahonnan
ötnapi tartózkodás után egyenest repülhetnénk Budapestre. Éppen csomagolni kezdtünk,
amikor lihegve megérkezett Mr. Kumár.
- Holnap repülünk - közöltük vele az újságot.
- Holnap?? - kérdezte tágranyílt szemmel. - Lehetetlen! Nehru miniszterelnök holnapután, vasárnap tíz órára meghívta a professzort és feleségét - és átadta a meghívólevelet.
- Maradunk - mondtam határozottan. - De nem tudjuk, hogyan jutunk aztán haza?
- Az most már a mi dolgunk lesz - jelentette ki Mr. Kumár. - Ne aggódjanak - és fejét azzal az utánozhatatlan bájjal féloldalt hajtotta.
És csakugyan, a kormány parancsára, április másodikára helyet biztosítottak nekünk. Irány: Delhi-Karacsi (Pakisztán)-Bejrút (Libanon)-Kairó, és onnan Budapest, haza.
Vasárnap reggel izgatottan készülődtünk Dsavaharlal Nehru miniszterelnök meglátogatására. Mr. Kumár előbb kis autós körsétára visz, majd kocsink megáll az elnökség impozáns, hatalmas épülete előtt. Rendőrök, testőrök sorfala tiszteleg. Hangtalan kíséret követ. Liftbe szállunk, és máris a miniszterelnök előszobájában ülünk. Egy perc várakozás, és egy testőr jelenti, hogy Nehru fogad. Belépünk.
Tágas terem hosszúkás asztalától középtermetű, fiatalos tekintetű, de fáradt arcú férfi lép elénk. Kezünket namaskárra illesztjük, utána kezet fogunk. Hellyel kínál, miközben érdeklődéssel néz, szemlél, megfigyel.
Őszinte köszönetet mondok a vendégszeretetért. Ő kissé lehajtja fejét. Mosolyog, azután kérdez:
- Well, professzor, milyennek találja ma Indiát? Harmincévi távollét után?
- Erősen fejlődő ország - felelem -, sok nehézséget küzd le az a fáradhatatlan munka, amelyet Excellenciád oly önfeláldozóan kifejt.
Fejét ismét lehajtja. Tudjuk, napi négy órát alszik, és húszat dolgozik. Most, e pillanatban gondolkozó gyermekhez hasonlít.
- Negyven éve élek a közügy szolgálatában. Ebből csaknem harminc évig az indiai szabadság kivívásáért harcoltam. India felszabadult, és új feladatokkal küzd. Gandhi az erőszaknélküliséget hirdette, és ő maga az erőszak áldozata lett. De milyen lesz a jövő? A szocializmus keretén belül szükség van az individualizmusra. A régi hindu gondolat szerint minden egyén magában hordja az isteni szikra parányát. Nem szabad elhanyagolni az egyént, mert minden egyénnek megvan a helye a világmindenségben. Az anyagi javak, az élelem, a ruházkodás, a lakás, az egészséges életmód, a tanulás, mindez az egyén joga. A nehézségek az erkölcsi szemlélet körül vannak.
Elbűvölten, szótlanul hallgatjuk szavait. Ismét gondolataiba merül.
- Én nem törődöm a túlvilággal, csak annyit, amennyit Buddha tanított, aki sem nem állította, sem nem tagadta a túlvilág létezését. Azt mondta: az élet elég nekem, és amit nem ismerünk, arról ne beszéljünk. Csak az a fontos, hogy a népek az alapvető erkölcs szerint éljenek egymás mellett a földön. Ha valaki egy követ imád, és a benne való hite felemeli, értéket nyer általa.
Elhallgatott, mintha feleletet várna tőlem.
- A világegyetemet az idealista filozófia tanítása szerint erkölcsi erő alkotta és mozgatja - mondtam. - Ezt az erkölcsi erőt a vallások különböző felfogásban tanították, de elhomályosították dogmákkal és szertartásokkal.
Helyeslőleg bólint, azután kérdez:
- Hogyan élnek önök Magyarországon?
- Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy munkájából megéljen, sőt munkájával segítse azokat, akik nem tudnak dolgozni. Nincs nyomorgó.
A nyomorgó szóra a szép fej megrezzen.
- Hogyan hárítják el a munkanélküliséget?
- Az újjáépítés a háború után óriási lendülettel indult meg és tovább folyik. Új iparágak, új intézmények létesülnek, sok munkáskézre van szükség.
A szép, tiszta szempár fájdalmasan tekint rám.
- És a koldusok? - kérdezi.
- Nincsenek koldusok. A rokkantak segélyt kapnak, a betegek orvosi kezelést és ellátást. Kutatóintézetek, kórházak küzdenek a betegségek ellen. A gyógyszer majdnem teljesen ingyenes.
- És kulturális életük?
- Tudományos kutatás, könyvkiadás, ismeretterjesztés, előadások és ösztöndíjak segítik a kulturális munka lehetőségeit. A könyveknek pedig azelőtt elképzelhetetlen, nagy olvasóközönségük van. A külföldi kulturális csere-egyezmények a megismerés látókörét tágítják.
- Igen - mondja elgondolkozva -, mi is kaptunk meghívást országukba.
- Nagy örömmel fogadnók az indiai diákokat.
- Nagy nehézség a nyelv - mondja halkan.
- Tanáraink közül sokan tudnak angolul, és a diákok később megtanulnának magyarul.
- Ígérem - mondja kedvesen -, hogy küldeni fogok diákokat Magyarországra.
Ismét elmerül gondolataiba, majd hirtelen felkapja fejét:
- Mit gondol, professzor, hogyan lehetne Indiában megoldani a sok nyelv problémáját?
- Nehéz kérdés, miniszterelnök úr - felelem lassan. - Természetes, hogy minden tartomány a saját nyelvét beszéli, és szeretné túlsúlyra juttatni. Minden nacionalizmus kihívja a szomszéd nacionalizmusát, egy nyelvnek azonban lennie kell, amely összekapcsol, és amelyen érintkezhetnek, hogy elkerüljék a bábeli nyelvzavart.
- És melyik legyen ez? Valóban az angol?
- A mogul uralom alatt az urdu nyelv terjedt el az akkori Indiában. Ma is százmillió ember beszéli vagy érti, hiszen a hindi nyelvtanra épült. De ma az angol nyelv az egész világon meglehetősen elfogadott, ezért ez ajánlatos második nyelvnek, a tartományi nyelvek mellett.
Csendben, elmerülten gondolkodik.
- Well, professzor, ön historikus. Mi a véleménye, mi lesz az emberiséggel? Mi lehet a jövő?
A kérdés váratlanul ér. Hiszen kormányfő kérdez! Egy pillanatig elgondolkozom, azután teljes meggyőződéssel felelem:
- Az emberiség jövője csakis a kölcsönös megértés lehet. A háború sem a győző, sem a legyőzött részére nem old meg semmit.
- De hát mitévők legyünk? - kérdezi és felém hajol.
- Békésen együtt kell élni, együtt kell dolgozni. Ennek érdekében minden államnak áldozatokat kell hoznia. Gandhi az erőszaknélküliséget, az ahimszát hirdette, mert meggyőződése volt, hogy egyik nép sem akarja a háborút. A népek nem gyűlölik egymást. Ha mégis háborúra kerülne sor, néhány hónap és elpusztul a világ fele.
Nehru keserűen elmosolyodik.
- Néhány óra, és elpusztul az egész világ.
Egymásra nézünk. Még néhány kérdés és felelet, s búcsúzunk. Mielőtt kezet fognánk, Kató előhúzza táskájából új hindi naptárát, és az április 1 dátumát felütve, kérőn nyújtja át Nehrunak.
Nehru felnevet. És ez a bűvös mosoly ragyogja be arcát, míg nevét több nyelven beírja a könyvecskébe. Az ajtóig kísér, azután namaskárral búcsúzunk.
Kint mély meghajlással fogad a titkárság, feszes vigyázzállásban a testőrök. Látogatásunk egy óránál tovább tartott. Mr. Kumár az autóban várakozó pillantással néz ránk.
- Milyen szép arc! - lelkesedik Kató. - Milyen átszellemült!
- Hatvannyolc éves - mondja kísérőnk -, minden aktát maga vizsgál ki, mindenről és mindenkiről tud - fejezi be könnyes szemmel.
- India szelleme lakozik benne! - válaszolom -, amely évezredes gyökerekből nyer mindenkor új erőt.
Meghatottan hajtottunk vissza szállásunkra.
Most, hogy ezeket a sorokat írom, ismét előttem lebeg búcsúzó mosolya. Ez a mosoly elkísért országokon és tengereken át, amíg repültünk haza, és kísér életünk útján ma is, amikor hamvai már szétszóródtak India hegyei fölött, és egyesültek a Gangesz, a szent folyó hullámaival.
Április elsején, indulásunk előestéjén még egy búcsúvacsora követünknél, azután Kató nekilát a csomagolásnak.
Hétfő délelőtt utoljára áll meg kocsink a KLM hivatala előtt. Az utcagyerekek utoljára nyitják ki az ajtót, és kapják tőlünk a baksist. Az irodában utoljára mondják: hogy most igazán "oké", minden rendben van!
A delhi repülőtér nyüzsög. Amerikai, olasz, holland, belga és indiai gépek szállnak le és fel percenként. Követünk és felesége öleléssel, az indiai minisztérium képviselői megható kézszorításokkal búcsúznak, integetnek. Az óriási Constellation, magyarul "Csillagzat" nekiiramodik, és mi repülünk a csillagos ég alatt a kivilágított "Csillagzaton". Elhagyjuk Indiát, és éjjel két órakor leszállunk a pakisztáni Karacsi nyirkos, párás repülőterén. Autóbusz vár, és a közeli KLM hotelhez visz. A levegő forró, párás. A ruha ránk tapad. Aludni nem lehet, bár vetett ágyakkal szobát bocsátanak az utasok rendelkezésére. Végre hajnalban négy órakor az óriási Constellation üzemanyaggal töltve, pihent személyzetével és nyolcvanöt utasával könnyedén ismét felrepül.
Tizenöt órai fárasztó repülés után végre megpillantjuk előbb Szíria kopár hegyeit, majd Libanon erdőségeit. Már Bejrút fölött szállunk, alattunk cédrusfák övezte falvak és a kéklő tenger. Összetörten érkeztünk Bejrútba. Cédrusfák mentén, zegzugos utcákon föl-le rohan velünk a kocsi. Nyüzsgő forgalom.
Hotelszobánk a tengerre néz. Körös-körül erkély. A tenger beláthatatlan végtelenje valószínűtlenül kék. A távolban egy fehér hajó egészen játékszerűen hat felszínén. Lassan besötétedik, az esti homályban világítótorony fel-felvillanó fénye mutat utat a hajóknak a kikötő felé. Forgó fénycsóvája be-bevilágít szobánkba. Ady csodálatos verse kóvályog agyamban:
"Egy
fárosz lángol messze valahol,
jöjj kedvesem, lent a tenger dalol,
lent a tenger dalol."
Néhány napi pihenés, könyvgyűjtés és a bejrúti tudós barátokkal való beszélgetés után ismét a repülőtéren vagyunk, és várjuk a kitűnő Air Liban hívó szavát. A megafon egymás után szólítja az utasokat: az egyik gép Dsidda, Szaúd-Arábia felé indul, a másik Kuwaitba, a Perzsa-öböl partjára, a harmadik Londonba, a negyedik Indonéziába... Végre, kis kövér, hal formájú gépünk kedvesen elénk gurul. A hangszóró beszállást hirdet Kairó felé. És alig néhány óra múlva a jól ismert kairói légikikötő fogad.
Utolsó kairói éjszakánkra rózsaszínű hajnal virradt. A reggel sárgás-lila fényében búcsúzom ismét Nefertiti szép fejétől, a Hotel National halljától. A repülőtéren az egyiptomi hivatalnokok régi ismerősként fogadnak. A KLM Princess Irene nevű, karcsú, hófehér gépének lépcsőjén felkocogunk, utoljára hosszú utunk során.
- Everybody on board (mindenki a fedélzeten) - jelentik. Az ajtókat bezárják.
A gép száll a világoskék ég felé, el Kairótól, el a sivatagtól, el Egyiptom vörhenyes homokjától, más világrész felé.
Csípős, üde tavaszba érkezünk haza. A ferihegyi repülőtéren a vámosok nagyon kedvesek. Hangjuk nemcsak udvarias, hanem sok szeretet is van benne. Tudják, messze Keletről tértem ismét vissza. A szél itthoni virágok édes illatát sodorja felénk... de valahol mélyen... valahol bennünk... távoli hangok varázsos dallama keleti fényekről mesél.
Indiából hazatérve, azonnal nekiláttam, hogy újra felvegyem egyetemi előadásaim félbeszakadt fonalát. Hallgatóim lelkesen fogadtak. Legnagyobb örömöm az volt, hogy távollétem idején szorgalmasan tanultak arabul, és művelődéstörténeti előadásaimat mindinkább elmélyíthettem az odavágó arab szövegek olvastatásával is. Állandóan figyelmeztettem diákjaimat, hogy gondolkozzanak előadásaim anyagán, és ha kétségük támad, kérdezzenek. Így akartam hallgatóimat az összehasonlító, elemző kutatásra és bírálatra oktatni.
Rengeteg munka várt rám. Tanulmányoztam Ibn Rumi költészetét, és erről szóló munkám német nyelven az Akadémia kiadásában meg is jelent. A 896-ban meghalt Ibn Rumi nyugaton csaknem ismeretlen volt, holott egyike a legnagyobb arab költőknek. Tanulmányom ezért elismerésben részesült. A londoni Islamic Quarterly folyóiratban megjelent Studies in Arabic Lexicography (Az arab szótártudomány) című dolgozatom, majd Trends of Contemporary Arabic Literature (A mai arab irodalom irányai) című munkám. Hosszas levelezés eredményeként kiegészítettem Hans Wehr hatalmas arab szótárát: Arabisches Wörterbuch, amelyről az Acta Orientaliában kritikai ismertetést is írtam.
Eme kisebb munkák mellett befejeztem az arab költők antológiáját, amely ezernégyszáz év arab költészetét öleli fel. 1962-ben új könyvem, Az arab irodalom története is megjelent.
Így szedegettem a tudás mézét, és adtam tovább az olvasóknak. Akik nem értek rá hosszabb könyveket olvasni, azoknak a budapesti rádióban magyarul, angolul, törökül, arabul, és Bécsben németül tartottam sorozatosan előadásokat.
Minden télen részt vettem az egyiptomi arab tudományos akadémia ülésein és az arab szótárbizottság munkájában. Kairó utcái, terei, a Nílus partja s a kedves író és tudós barátok már maguk közé tartozónak tekintettek. Minden évben, Kairóból visszatérve, újabb, feldolgozásra váró könyv- és tapasztalat-anyaggal, még mohóbban ültem le íróasztalomhoz, hogy elmerüljek az arab szellemiségben.
A lázas munka közepette keresett fel Mohammed al-Fászi, volt marokkói miniszter, most az egyetemek rektora, aki négy napot Budapesten töltött. Felkért, hogy tartsak arab nyelvű előadásokat a marokkói egyetemeken. A meghívás igen csábító volt, hiszen a szorgos tudományos munkába való elmélyülés néha "kikapcsolódást" is kíván. És ennek legüdítőbb módja: a külföldi előadássorozat.
A hivatalos ügyek napok alatt elintéződtek, magamhoz vettem jegyzeteimet, és Allah akarata szerint, újból útra keltem...
1961 januárjának végén, az Arlberg-expresszen indultunk el Párizsba. A késő éjjeli indulás ellenére egy-két hűséges növendékem velünk virrasztott a Keleti pályaudvar várótermében. A vonatút közben bőven volt időm, hogy átgondoljam előadásaim tárgyát.
Párizsban 1939-ben jártam utoljára. Akkor, augusztus végső napjaiban a közelgő háború félelme töltötte be az emberek lelkét. Gyorsan végigjártam ifjúkorom eszményképeinek - francia filozófusoknak, költőknek és művészeknek - sírját a temetőkben, és leróttam kegyeletemet. Sietve kellett Svájcon, Olaszországon át hazavergődni.
Most nyugodt volt minden. Gereblyés László, a párizsi Magyar Intézet igazgatója fogadott, és a Quartier Latinben levő Institut Hongrois szobáiban helyezett el. Rövid pihenés után csodálattal adóztam az intézet gazdag könyvtárának, előadótermeinek és kényelmes szobáinak, amelyek bőséges alkalmat adtak a kutatók munkájához. Itt, ebben a magyar légkörben igazán magukba szívhatják a francia kultúrát.
Párizs képe megváltozott. Óriásivá nőtt autóforgalom ijeszti a járókelőket. Minden utca tömve a járdák szélén sorakozó tömérdek gépkocsival, annyira, hogy az újabbaknak már talpalatnyi hely sem marad. Az autógyártás kénytelen kisebb méretű járművek előállítására áttérni, amelyek szerényen megbújhatnak valahol a házfalak mentén. A boulevard-okon hullámzik a tömeg. Az üzletek kirakatai zsúfoltak, a világ iparának minden terméke kínálja magát.
Párizs lakossága bámulatos szín- és népegyveleg. Afrikai, arab, berber, hindu, török, tatár, vietnami és kínai, és az európai országokból ideszakadt népkeverék. A volt francia gyarmatok négerei, ébenfekete arcszínükkel szinte harmonikusan egészítik ki az európaiak fehér, pirospozsgás bőrét, és örömmel tapasztaltuk, milyen boldogan sétál karonfogva az Afrikából származott diákfiú a mosolygó arcú párizsi diáklánnyal.
A kávéházak teraszát üvegkalitka veszi körül, olyanok, mint a kanárimadarak üvegfürdői, és az üvegen át szemlélődik a hullámzó élet kifelé és befelé. Vidám hangulat lebeg Párizs felett a januári télben. Az ételek kitűnőek, a bor olcsó, és Párizs szent hagyományai, a Napkirály emléke, a polgári forradalom vívmányai és a francia géniusz magas szárnyalású művei mind itt élnek körülöttünk. Körülzsonganak, magukkal ragadnak. Ki fogalmazhatja meg, mit jelent Párizs az emberiségnek? A tudomány, a művészet, a szabadság, az eszme és a valóság mind csodálatos összhangba vegyül.
Chodkiewicz lengyel származású francia orientalista, az Édition du Seuil szerkesztője ebédre látott vendégül, s megbeszéltük az arab és a török irodalom legújabb műveit. Az indiai nagykövetség ünnepi fogadásán viszontláttam Louis Massignon professzort, kollégámat a kairói akadémián, majd utána egy kis bisztróban Czóbel Béla festőművésszel vacsoráztam.
Repültek a napok, és csak futólag tekinthettük meg a kincsekben gazdag múzeumokat. Minden óra új élményt, új tapasztalatot, élvezetet nyújtott.
Párizsban szívesen maradtunk volna sokáig is, de hivatásom útján nincs megállás. Az Orly repülőtéren már várt az Air France óriási sugárhajtású gépe, és három óra alatt átrepültünk Franciaországon és Spanyolországon. Vágyakozó szemmel néztem nyolcezer méter magasságból Sevillára, Cordovára, Granadára, a középkori arab uralom legendás városaira... Azután felcsillant a felhőfoszlányok között a Földközi-tenger, majd Gibraltár sziklavárát oldalt elhagyva, gépünk kilendült az Atlanti-óceán fölé, és néhány perc múlva már jelezte a pilóta, hogy közeledünk Rabat városához. Simán siklott le a hatalmas gépmadár a marokkói repülőtérre. Alvafi Szikilli, a rabati egyetem dékánja várt ránk, és már száguldott autónk a Tour Haszan szálloda felé, ahol aztán hetekig élveztük a kormány vendégszeretetét.
A kora februári, hideg Párizs után az örökzöld, déli pázsitot érinti lábunk. Élvezzük a meleg napsugarat. A szálloda kapubejáratának mennyezete díszes cseppkőmintázatú. Ez volt a spanyolországi arab paloták kedvenc kapudísze. Lépcsőháza és csarnoka arab stílusban épült. Áttört mintájú rézlámpákból sugárzott a villanyfény, és a spanyol-arab időkre emlékeztető kert övezte a szállót. Csodálatos alakú orchideák, fehér és színes krizantémok, tölcsérforma fehér virágok, mimózák bokrai, fantasztikus kaktuszok és égbetörő pálmák. A pázsitot és a gyepet csobogó csermely öleli körül, amely tóvá bővül, s aranyhalak úszkálnak benne. A tó partját zizegő élősövény keretezi, amelyen át a szellő, mint aeol hárfa suttogja messziről hozott üzenetét. A kert sarkában feleségem már felfedezte a bőrrel bevont hintaágyakat, amelyek álomba ringatják a pihenést keresőt. Az arab költőt méltán megihlette az afrikai hangulat, amikor így dalolt:
"Szürcsölöm
a bort az este lomha, langyos szellőjében
Egy-egy árny a fal fehérén játszadozva megremeg.
A virágkehely kitárult szem, amelyben könnyek égnek,
S mosolyog a tó: vizében tiszta tükrök fénylenek."
A szálloda előtt, az utcákon sorfalat álltak a narancsfák, amelyek éppen akkor, februárban érlelték ízessé gyümölcsüket. Első ebédünkkor feltűnt a pincérek elegáns alakja és ízléses öltözéke. Világos bőrű, barna és szőkehajú, piros boleróba bújtatott karcsú derekú ifjak voltak, vállukról aranyozott rojt csüngött le. Azt hittem, franciák, spanyol torreádor ruhában, oly tökéletesen beszéltek franciául. Francia és arab írású étlapot tettek elém. Én az arab szöveget kezdtem olvasni, s ezen elcsodálkoztak. Tősgyökeres arabok: marokkóiak, algériaiak voltak.
A "Haszan tornya" szálloda étterme a keleti és a francia konyha remekeinek ízes keverékét nyújtotta vendégeinek: tengeri kagylók, óriási rákok, juhsült mazsolával, dióval töltött csirkemell és borjúsült szerepeltek az étlapon. Allah bocsá'! - sertéskaraj és malacpörkölt is várta az éhes vendégeket. A szálloda vendégei sokféle nemzetiségűek: angolok, franciák, amerikaiak, oroszok, Afrika felszabadult országaiból politikusok, mohamedán kereskedők, turisták, férfiak, asszonyok, akiknek társalgása az étkezések idején Bábel tornyává avatta Haszan tornyát.
*
Másnap reggel kedves meglepetésre ébredtem: Khaireddin Zirekli, Szaúd-Arábia marokkói nagykövete keresett fel a szállodában. Ez a kiváló költő és tudós, akit 1935-ben mekkai zarándokutamon ismertem meg, nemrég fejezte be tízkötetes arab irodalomtörténeti lexikonját. Sejtelmem sem volt róla, hogy most Rabatban képviseli Arábia kormányát, hiszen legutóbb, hat évvel ezelőtt a kairói követség palotájában voltam ebédvendége, sok kiváló tudóssal együtt, és megbámultam a szaúdi kormány fényűző pompáját, az asztal arany tálait és az arany evőeszközöket. Amikor most a Haszan tornya szálloda előcsarnokában régi meghitt barátként megölelt és megcsókolt, tekintélyem nemcsak a szálloda személyzete, hanem sokszínű vendégei előtt is magasra nőtt.
Délután piros sportkocsiján jött értünk, hogy kivigyen Rabat híres tengerpartjára, ahol gyönyörű kicsi lakban, a külvilágtól elvonulva szokott elmélkedni és nézni az örökké hullámzó Atlanti-óceán végtelen messzeségét.
Most is, hogy a partmenti házikó tornácán szürcsölgettük a teát, a hullámok gondolatokat ébresztettek benne, amelyek máris szavakba formálódtak. Arabok, még ha nem költők is, amint a múltba tekintenek, ihletet nyernek, és - más nyelven visszaadhatatlan - rímes prózában beszélnek:
- Amikor az arabok Észak-Afrikában Egyiptom elfoglalása után tovább nyomultak nyugat felé, a sivatagokon és oázisokon át, harcias népekbe ütköztek. E népek nem hódoltak meg könnyűszerrel a fürge lovakon nyargaló arabok előtt úgy, mint az elpuhult egyiptomi koptok. Ők fegyverrel ellenálltak. Berberek voltak, sok törzs és sok tájszólás osztotta meg őket, de egy dologban egyek voltak: nem tűrtek idegen uralmat maguk fölött! A rómaiak a pun Karthágót csak élethalálharc árán foglalhatták el. Hiába lett Észak-Afrika római gyarmat, a lakosság szívósan ellenállt.
- Az arabok azonban nem hódítókként, hanem igehirdetőkként hatoltak be a berberek sátraiba, vályogházaiba. Az iszlám egyistenhitét hozták magukkal, és a paradicsom gyönyörét ígérték, amit Allah az erkölcsös élet jutalmául ad az igazhivőknek. S a harcosoknak berber maradt a nyelvük, megőrizték szokásaikat, de elfogadták a Koránt, és a hit legvitézebb harcosaivá váltak.
- Aki Afrika népét meg akarja érteni, annak a Korán küldetését kell megértenie - mondta Zirekli.
A szél erősebben fújt nyugat felől, és felkorbácsolta a hullámokat, amelyek dühös haraggal csapkodtak a parti sziklákra, és vízporrá zúzódva permeteztek a langyos levegőben.
- Velünk szemben, a végtelen vízen túl van New York, Amerika partja - folytatta Zirekli. - Onnan jön a szél és a haragos hullám. Amikor Okba ibn Náfi arab vezér a VII. században vitéz harcosaival elérte a partot, a hullámzó tengert "a sötétség vizének", bahr az-zulumátnak nevezte, de nem rettent meg tőle, hanem lovával beugratott a vízbe, és felkiáltott: "Ó, Allah! ha a tenger nem zárná el az utat, a végtelenbe vinném neved dicsőségét!"
Megérintettem Zirekli karját, és így szóltam:
- Ne haragudj, kedves barátom, ha élvezetes előadásodat megszakítom. A történelmet érdekesebbé teszik a legendák, a szállóigék, és "az emberiség elfogadott hazugságai".
- Miért? - pattant fel Zirekli. - Csak nem tagadod, hogy Okba ilyen vitéz arab volt?
- Vitézségét és vallásos hevületét nem tagadom, sőt csodálattal adózom sok érdemének. Hiszen 670-ben ő építette a kajrawáni mecsetet, amely később az iszlám egyik legtiszteltebb szentélye lett. De legendának tartom, hogy seregével elérte volna az Atlanti-óceánt. Ez későbbi arab krónikaírók képzeletében született, és így is nagyon szép. Az igazság azonban az, hogy Okba tábort ütött Biszkrában, és onnan hadakozott a berberekkel, míg hősi halált nem halt 683-ban. Sírja ma is látogatott Algériában.
Zirekli mereven rám nézett.
- Honnan tudod ezt? - kérdezte.
- Az arab krónikaírók szövegeiből - feleltem -, kik maguk is megírták, hogy Okba halála után a berberek Káhina nevű jósnőjük buzdítására, majdnem teljesen kiverték az arabokat Afrika partjairól, amelyeken a kelet-római császárság uralkodott. Valójában Musza ibn Nuszair jutott el Tangerig és az Atlanti-óceánig.
- Bámulatos! - kiáltott fel Zirekli. - És Tarik ibn Zijád átkelését Spanyolországba úgyszintén legendának véled? Hiszen Gibraltár neve mai napig annyit jelent: "Tarik hegye".
- Ez történelmi valóság - feleltem -, és hadi dicsőség tagadhatatlanul, amelynek nyomán Spanyolországban olyan magas színvonalú arab-moszlim kultúra keletkezett, amely egyedülálló történelmében. De egy dologra mégis fel kell hívnom figyelmedet. A berberek a VIII. század elejére már moszlimok lettek, és míg Észak-Afrika meghódításában főképpen a medinai puritánok vettek részt, akik az omajjád Jazid elől menekültek, addig Spanyolország meghódítása az áttért berberek haditette volt. Tarik, az arab krónikaírók szerint, a tengerszoros partján arabul azt mondta: "Előttetek az ellenség, mögöttetek a tenger!"
- Já szalám! - kiáltott Zirekli. - Hiszen ez nagyszerű! S ez tán nem igaz?
- De igen - feleltem -, de ilyen buzdítás sokszor hangzott el csatatereken. Az a különös, hogy olyan klasszikus arabsággal áll a krónikákban, amilyet sem a berber származású Tarik, sem berber katonái nem érthettek. És nagyon hasonlít ez a mondás Hannibálnak a cannaei csata előestéjén elhangzott szózatára is.
- Nagyon érdekes - mondta elgondolkozva Zirekli. - Kár, hogy a sok legenda elhomályosítja a történelmet. De érdemes lenne ezt az elemzést nyilvánosságra hozni.
- Megírtam angolul - nyugtattam meg Zirekli barátomat -, meg is jelent az Islamic Culture folyóiratban. Abban a dolgozatban kifejtettem, hogyan talált egymásra az iszlámban az arab és a berber. Mindkét nép törzsekre szakadva élt, s törzsi hagyomány és a szokás törvénye kötötte össze a törzs minden tagját. Nem ismertek el nagyobb urat a törzs sejkjénél, és állam is csak úgy keletkezett, hogy egy-egy sejk magához ragadta a hatalmat, és leigázta a szomszédokat. Az iszlám demokratikus szellemével szervezetté tömörítette a törzseket, ha nem értették is egymás nyelvét. A berber tájszólás csak a tárgyak nevére korlátozódott, elvont fogalmakra alig volt szavuk. Minek is a sok szó a pusztában élőknek, akik napról napra a természet erőivel állnak harcban. De nem barbárok, csak a rómaiak nevezték őket így. Ők magukat törzsi nevükön sluhnak, amázighnak és tuaregnek nevezik. A puszta szele ellen úgy védekeznek, hogy arcukat fátyollal takarják, és ettől félelmetessé válik külsejük.
Amikor a berberek áttértek az iszlámra, harcias szellemük érvényesítésére katonai támaszpontokat létesítettek, ahonnan rajtaütéssel megtámadták az arra vonuló karavánokat. Ez a társadalmi szervezet teljesen összhangban volt a középkor szellemével, hiszen Európa kellős közepén is rablólovagok lesték hegyi erődjeikből a kifosztandó kereskedőket, s a békés alkotó munka és a rablással szerzett vagyon szinte kiegészítette egymást. A rablólovagokból később kialakult az arisztokrácia, a kereskedőkből a polgári társadalom. Thukididész semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy görög kereskedők barátságosan megkérdezték a partra szállt hajósoktól, vajon tengeri rablók-e, vagy kereskedők.
A marokkói berberek ribátnak nevezték katonai támaszpontjaikat. Mindegyikben lakott egy vakbuzgó igehirdető, aki harcra tüzelte a híveket. Lassan majdnem annyi volt már az igehirdető, mint a harcos, s mindegyiket támaszpontlakónak, murábitnak nevezték. Ebből a szóból lett a marabut, spanyolosán el-morávid. Lelkesen térítettek és a puszta sivársága sokukat arra kényszerített, hogy visszavonuljon elmélkedni a ribátra, ahol aztán imába merülve halt meg. Így váltak sokan szentté, és sírjuk zarándokhellyé lett.
A puszta teveháton nyargaló lovagjai tisztelték az asszonyokat, és ha idegen szemek elől eltakarták őket, csupán szemérmük megőrzéséért tették. Ők maguk kékre festették arcukat, hogy színük versenyre keljen az ég kékjével. Mint a puszta szellemei, úgy bukkantak fel hirtelen a láthatáron a kavargó szél hajtotta lisztfinom homok felhőjéből, ha támadásba lendültek.
Marakes városában, messze benn Marokkóban, az Atlasz-hegy lábánál egy vakbuzgó mohamedán berber államot létesített. Juszuf ibn Tasfin nemcsak vitéz, hanem ravasz berber is volt. Amikor Mu'tamidot, Sevilla urát a spanyol Alfonso megtámadta, a költő Mu'tamid segítségül hívta Spanyolországba Tasfint, és a lefátyolozott berber tevések visszaverték a spanyolokat. De a puszta kékarcú, marcona harcosainak annyira megtetszett Sevilla, Granada és a többi rózsaillatú arab város, hogy Mu'tamidot foglyul ejtették, és ők maguk ültek be a palotákba. Tasfin Afrikába száműzte Mu'tamidot. Szomorú sorsát így öntötte versbe Mu'tamid:
"Mentek
tovább, a pompa, s a dallam szállt utánuk
Mentek tovább, s a porból felhőt kavart a lábuk.
Poros az út, amely Tangerből indul el.
A mecsetnek haladtak, esőért esdekelve
Én rab valék közöttük, nehéz bilincsbe verve
Hosszú az út, s fehér, mely Mekineszbe ér.
Testvérek - szóltam akkor -, miért törtök ily magosra?
Nézzetek a szemembe: bánat felhője mossa;
Nem elég nektek ím, patakzó könnyeim?
Hisz nem marad utánuk meddő év, föld se száraz!
Igaz - mondták -, de könnyed, amely oly bőven árad
Sötét, s véres nekünk, mint szíved, hercegünk."
Mu'tamid sorsa szívettépő. Láncra verve, vérző lábbal gyalogolt Sevillából Marokkóba. Nem kísérte börtönébe más, csak költői szíve és feleségének, Rumaikiának hűsége. Huszri al-Kairuáni elküldte neki verseit a börtönbe, s a trónjáról letaszított király vértől áztatott sarujából kivette utolsó harminchat aranyát, azzal jutalmazta a költőt.
Aghmát (közel Marokkóhoz) volt szerencsétlenségének utolsó állomása. Itt Rumaikia súlyosan megbetegedett, de nem hagyta el szerelmes férjét a száműzetésben. Együtt temették el őket a sivatagban, és két századdal később Ibn al-Khatíb arab író feljegyezte, hogy puszta sírjuk fölött kis domb emelkedett. Az arab költészetből ez a kis hant borostyánnal övezett sziklacsúcsként integet felénk.
A murábit, el-morávid uralom Afrikában Szenegáltól Algírig és Spanyolország déli részéig terjedt. A spanyol-arabok a győztes Tasfinban és utódaiban az iszlám megerősödését látták, de szűklátó vakbuzgóságuk és a fényűző élet elpuhította őket, és másik berber dinasztia, az el-mohadok vették át az uralmat Afrikában és Spanyolországban. Ezek az el-mohadok, tulajdonképpen el-muvahhidok, azaz szigorúan monotheisták, erősen pártolták az iszlám kultúráját, amely uralmuk alatt felvirágzott. Ibn Tufail, Ibn Rusd, Ibn Bádsa, Maimonidesz és számos író és tudós neve örökíti meg az iszlámban berber harcos fejedelmek emlékét.
Zireklivel gyakran ültünk kis tengerparti házának teraszán, elmerülve a múlt felidézésében. Egy alkalommal történelmi fejtegetésünket megzavarta egy kislány, aki a szomszédságban lakott, és gyakran átjárt, hogy meséket halljon Zirekli barátomtól. Tízéves, gyönyörű kis teremtés volt, valódi berber szépség, világos bőrű arcában szelíden sugárzott barna szeme. Nem kellett sokáig biztatni, szívesen dalolt és szavalt.
Estefelé járt az idő, amikor Zirekli a szokottól eltérő úton vitt vissza a szállodába, hogy megmutassa a többemeletes bérházak mellett a vályog- és fabódék omladékos, bűzös tömegét.
- Ezek a viskók - mondta - a pusztából a városba sereglett szegények hajlékai voltak. A másik oldalon, íme, az új lakóházak, amelyeket már el is foglaltak, ám elrettentő példának mégis itt állnak a levegőt szennyező omladékok. A puszta fiait a kereset reménye, a könnyű munka csalta ide. De a gyárak nem bírták felvenni a sok éhezőt, és itt roskadt össze számtalan reményük.
