Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A RABATI EGYETEMEN

Néhány nap után megkezdtem egyetemi előadásaim sorát arab nyelven. A rabati egyetem pavilonrendszerű épülettömeg. Minden szakma más, arabos stílusú házban helyezkedik el. A nagy előadóterem épülete kert közepén emelkedik, és majdnem ezer hallgatót fogad be. A kertben burnuszba burkolt diákok várakoztak. Néhány diáklány szemérmesen húzódott az oszlopok boltívei alá. Világosszürke és fehér kámzsába öltözötten olyanok, mint az apácák, akik elfordultak a világtól, hogy a tudomány erejében találjanak vigaszt. De néhányan már európai ruhában járnak.

Nagy haladás Marokkóban, hogy mohamedán lányok egyetemre járhatnak. Az utcán minden nő zsákszerű ruhában lépeget, csak a szeme előtt hagyott szűk résen tekinthet ki a zajló világba. Férjnek és feleségnek nem illik együtt járni, és ha mégis elkerülhetetlen, a férj, mint a ház ura, elöl lépdel öntudatosan, az asszony meg szelíd alázattal követi - három lépésről. Az asszony otthona pedig szentély, melybe idegen férfi nem tekinthet be. Senki meg sem kísérelné, hogy ezt a szentélyt meggyalázza, s az idegen nő arcát fátyol nélkül meglesse. Sok idő és nagy elhatározás kellett ahhoz, hogy a leányzók az egyetem termeibe léphettek, és együtt ízlelhették meg a tudomány mézét a fiúkkal.

A dékán szobájában az oktatásügyi miniszter és az arab államok (Egyiptom, Szíria. Libanon, Líbia, Tunisz és Szaúd-Arábia) marokkói nagykövetei vártak rám. Még volt egy szabad félóra az előadásig, és ezt az időt arra használtuk fel, hogy az oktatás ügyéről beszélgessünk.

- Számtalan iskolát létesítettünk - mondta a miniszter -, amióta szabadok vagyunk. Az elemi iskolákban nemcsak száraz tudást adunk, hanem kézügyességre is tanítunk. Az arab írás maga is rajz, és ez az első lépés a művészet útján. Mi marokkóiak a spanyol-arabok örökösei vagyunk. Mi nem akarjuk megtagadni őseinket. Művészet és tudomány ikertestvérek, és az iparban is a művészet az, ami minket a nyugati gyáripar termékeivel való versenyben diadalra vezethet.

Gyönyörű leány lépett ekkor a dékáni fogadóterembe. Karcsú termetét szürke burnusz fedte, fején szürke kámzsa, amelyből kiviláglott hófehér arca és bársonyos szeme. A miniszter mosolyogva szólt:

- Szelma, a dékáni titkárnő, már elvégezte az egyetemet. Kitűnően megtanult arabul, pedig eredetileg berber, de mi egy nép lettünk. Amikor szultánunk, V. Mohamed, a francia száműzetésből hazatért, leánya, Lella Aisa nyíltan hirdette a nők felszabadítását: "Dobjátok el a fátyolt, de tartsátok meg a próféta hirdette szemérmességet!" Nő-cserkészcsapatot szervezett, és nő-klubot alapított. Az Isztiklál, a függetlenségi párt 1955-ben kimondotta a nők egyenjogúságát, de a változásnak fokozatosan kell végbemennie.

Mintha Szelma a miniszter utolsó szavaira megrettent volna, kámzsájából átlátszó fátyolt húzott arcára, amitől szépsége még titokzatosabb lett. Szende mosoly játszadozott kissé elpirult arcán, amikor kezet nyújtott nekem, és irodalmi arab nyelven jelentette, hogy a hallgatóság már vár.

A nagyterem megtelt. Az első sorban a miniszter, barna-kámzsás, aranysújtásos dzsellábájában, mellette feleségem, tőlük jobbra-balra az arab nagykövetek foglaltak helyet. Mögöttük tudós sejkek, az egyetem tanárai, majd az egyetemi hallgatóság. A sok érdeklődő, rám szegzett szempár fölött kimagaslott Mohamed el-Fászi rektor hófehér turbánja.

Előadásomat irodalmi arab nyelven mondtam el. A marokkói tájszólás az idők folyamán erősen eltért az eredetitől, a Korán nyelvétől, amelyet "választékosnak" (fuszha) neveznek. A köznyelvben a szók első tagjának magánhangzóját kilökik, és a hangsúlyt a másik szótagra vetik, így lesz al-váfiból luáfi, Abu Rakibából: Burgiba. Írásuk is különbözik, de csak jelentéktelen vonásokban, betűik talán még művészibbek, mint a keleti arab írás betűi.

Első előadásom a sémi és az indoárja nyelvek történelmi fejlődéséről szólt. Élveztem azt a feszült figyelmet, amely a hallgatóság arcáról tükröződött. Amikor másfél órás előadásom véget ért, a kitörő taps boldog érzéssel töltött el. A távoli magyar hon egy szűk szobájában hosszas fáradsággal, nehezen szerzett tudásomat most a marokkói egyetemen sok moszlim ifjú, leány és tudós ismeri meg!

A rabati napok szárnyakon repültek. Nagykövetségi, miniszteri ebédek, vacsorák, tudósokkal való megbeszélések egymást váltogatták. Tidsáni professzor egyik délután kocsiját küldte értem, hogy könyveit, kéziratait megtekintsem. Egyik fia örömét fejezte ki, hogy házukban magyar embert láthatnak vendégül. Majd megkérdezte:

- Mit csinál Grosics? Albert, Göröcs, Tichy?

Első pillanatban azt hittem, hogy előttem ismeretlen orientalisták iránt érdeklődik, de hamarosan kiderült, hogy futballistákról van szó, akiknek híre Marokkóba is eljutott. Mi tagadás, jobban ismerték őket, mint én.

A tudomány vágya vitt el a rabati bazárba, a könyv eldorádójába. Az óriási fallal körülvett szúk az újváros peremén terült el, és akkora, mint egy kisebb város. Tízezernyi bódé, üzlet, raktár halmozza, és rejtegeti a felgyülemlett töméntelen árut. A bódéknak nincs ajtajuk, a tulajdonos csak egy deszkával zárja el kis helyiségét, vagy a méterrúddal jelzi, hogy eltávozott, és mindenét szomszédjára bízza. Utunk Musztafához vezetett, aki éppen elszaladt a mecsetbe, hogy a naplementekor kötelező imáját lerója teremtőjének.

- Mindjárt visszajön Musztafa - mondta a szomszéd. - Addig csak tessék kényelmesen leülni. - És máris kínált. Hitsorsosának ismert meg, mert szalám alejkummal üdvözöltem őt. Szigorúan véve ezt az üdvözlést csak mohamedánok használhatják.

Magunkra hagyott a kis boltban, teljes bizalommal viseltetve irántunk, hiszen mohamedán nem lop, mert félkezét nem áldozza fel a hóhérnak.

Körülnéztünk a szűk bódéban: bőrmunkák remekei halmozódtak benne! Minden embernek, akinek szépérzéke van, megdobban a szíve, ha rátekint. Kézitáskák százai tevebőrből és díszesen cizellált gazellabőrből. Olyan puha, lágy tapintásúak, mint a bársony, és könnyűek, mint a lehelet.

Közben megérkezett lihegve a bolt tulajdonosa, akit már értesítettek, hogy várjuk. Kató szívszorongva nézte a sok színes, arany hímzéssel tarkított tárcát. Hogyan is válasszon belőlük? Musztafa elleste gondolatát. Felnyalábolt jónéhányat, és kevés dinárért odaadta. Fi amán Allah! Allah őrizzen meg! - kiáltotta és már csomagolta is!

Utána a könyvkereskedők sikátorába vezetett utunk. Egymással vetélkedve hívogattak üzletükbe, úgyhogy tétován álltam meg, vajon melyiket részesítsem előnyben. Tépelődésemnek véget vetett Szádik al-Afifi, a kiváló tudós, aki betuszkolt az egyik boltba, és rögtön kezembe adta legújabb irodalomtörténeti könyvét, s gyönyörű betűivel megtisztelő ajánlást rótt az első lapra. Leültünk, és beszélgetésbe merültünk. Közben akárhány marokkói író művéről szó esett, az már ölembe is hullott. Olyan tömeggé nőtt fel az irodalmi ajándék, hogy képtelen voltam hazavinni, nem is szólva arról, hogy kifizessem. De ez utóbbit el sem fogadták volna, sőt a szomszéd boltok tulajdonosai is áthoztak sok értékes kiadványt ajándékul. Még aznap este a szállodába küldték az óriási zsákmányt. Ebből az aratásból született meg hazatérésem után angolul írt dolgozatom: The Literature of Morocco (1964).

A nehéz tudományos tárgyalás és a sok könyv megszemlélése alaposan kifárasztott. Afifi elvitt az illatszerészek sikátorába, megitatott ananász- és narancslével, amely hihetetlenül olcsó, hiszen az utcák mentén mindenütt virítanak a fák.

INDIA MAROKKÓI NAGYKÖVETSÉGÉN

Naponta vendégei voltunk a szaúd-arab és az indiai nagykövetségnek. Egyik vacsora előtt Ram Csandra Goburdan, India marokkói nagykövete arra kért, mondjak magnóra egy Tagore-ról szóló megemlékezést, hiszen három évig voltam munkatársa egyetemén. Kérésének szívesen tettem eleget, és rögtönzött angol nyelvű előadásomat minden vendég meghatottan hallgatta. Nyomban le is játszották, de sajnos, az előadást megzavarta, hogy a magnetofon szalagja egy helyütt megakadt, és két szavamat ("nobody else", azaz: senki más) állandóan ismételte. Beszédemet újból kellett kezdenem. Majdnem szószerint, mondatról mondatra ugyanazt mondtam, mint előbb, de jaj! visszajátszáskor a szalag megint ugyanazt a két szót ismételgette: nobody else, nobody else - "mondta" fáradhatatlanul. Goburdannak volt még egy magnetofonja, most azt is bekapcsolta, és én harmadszor ismételtem meg, kissé aggódva, emlékezésemet Tagore-ról. A szalag simán szaladt, és lejátszáskor szívszorongva vártam, vajon az az átkozott "nobody else" nem fog-e megint papagájmódra ismétlődni. De most más baleset történt. A háttérben ülő Zirekli, amikor a nobody else-t kimondtam, nevetésben tört ki, s kacagását a szalag híven megörökítette. Mit tehettem? Negyedszer is meg kellett ismételnem az egészet. Allahnak hála, végre sikerült, és Goburdan elküldte a szalagot Delhibe, a Tagore ünnepélyre, ahol leforgatták.

Budapestre hazatérve, néhány palack tokaji aszúval viszonoztam Goburdan nagykövet vendégszeretetét. Válasza már nem Marokkóból érkezett, mert időközben az Egyesült Nemzetek Szervezete felkérte őt, hogy vegyen részt a vietnami ellenőrző bizottságban, s Goburdan Vietnamba utazott.

Rabati meghívásainkat megkoronázta Mohamed al-Fászi rektor díszebédje, amelyet tiszteletemre adott. A Fászi család Marokkó vezető tudósait, politikusait érlelte munkára, szenvedésre és végül győzelemre. Mohamed al-Fászi a felszabadulás gondolatának harcosaként évekig francia börtönben sínylődött, de a tudomány ott is vigasztaló társa maradt. Igazába vetett hite nem engedte, hogy a börtön levegője aláássa egészségét. Ma is az erőteljes, férfias marokkói arab típus képviselője, aki bölcsen vezeti a felsőoktatást Marokkó egyetemein.

Az ünnepi ebéden néhány miniszteren kívül a vendéglátó családja is jelen volt. Felesége és leányai otthon már nem hordanak fátyolt, ha férfivendég lép be. Számos gyermeke és unokája közül legjobban hároméves kislányát, Fatmát szerette, aki apja terjedelmes ölébe bújva, játékosan formálta az arab szók módozatait. Incselkedve nyelvi vitába szállt velem is, miközben óriási termetű apját könnyekig megnevettette ez a gyönyörű, bűbájos gyermek.

A miniszterek európai öltözékben, alacsony kereveteken ülve fogyasztották a pompás ebédet, és valamennyien bőségesen élveztük az illatos gyümölcsleveket. Csak egyetlen vendég viselte a hagyományos marokkói hófehér burnuszt, a dsallábát. Csúcsba futó kámzsáját evés közben hátradobta, és kézzel tette be szájába az ételt. Őszülő haja keretezte magas homlokát, amely alól szelíden kandikált ki okos szeme párja. Abdallah Mukhtár volt, tamázigh törzsbeli berber, nagytudású férfi, a király legbizalmasabb tanácsadója. Ritkán hallottam még ilyen ékes irodalmi arabsággal beszélni bárkit is, mint Mukhtárt, aki bevallása szerint, könyvből tanulta meg ezt a gazdag nyelvet. Ő is börtönben ült. Elkísérte barátját, a királyt, Szidi Mohamed ben Júszufot a száműzetésbe, és az iszlám hitével tartotta benne a szenvedés tüzében a lelket.

- A franciák éket akartak verni az arabok és a berberek közé - mondotta, minden szót ütemesen hangsúlyozva, mintha költeményt szavalna. - A berberek három nagy nyelvcsaládjának neve: tarifit, tamazight, és taselhait; mind t-vel kezdődik és végződik. Ez szinte jelképe a berber karakter zárkózottságának. De mindnyájan moszlimok vagyunk, és szent nyelvünk a Korán, s ezt most, hogy felszabadultunk, az iskolákban tanítjuk. Ezt az egységet a franciák nem törhették meg a berber Gilávi pasa támogatásával sem. Hiába rohanták meg Gilávi berber lovasai Rabatot, hogy Mohamed szultánt lemondásra bírják. Hiába száműzték Mohamedet, és hiába tették meg Mulai ben Arafát szultánnak, a franciáknak be kellett látniok, hogy a korszellem a népek szabadságát követeli, és a nép, Marokkó vénei, tudósai 1955-ben a próféta családjából származó Mohamed ben Júszufot választották törvényes uralkodóvá. Azóta ő uralkodik V. Mohamed néven.

Feszült figyelemmel hallgattuk Mukhtár fejtegetéseit, amit csak rövid percekre szakított meg a háziasszony, hogy illatos ánizsos teával kínálja vendégeit. Majd a király egészségi állapotára terelődött a szó. Mukhtár arcán az aggodalom árnya suhant végig.

- Fülére panaszkodik a király - mondta -, de fél a műtéttől, és sok dolga miatt mindig elhalasztja.

Csend ülte meg az ebédlő termét. Mindenkiben felbukkant egy gondolat, amelynek nem mert hangot adni. Én magam sohasem féltem műtéttől, de lehet, hogy nem volt igazam.

És néhány hét múlva, alig hogy elhagytuk Marokkót, a király alávetette magát a műtétnek, és beteljesedett végzete.

FEZ VÁROSÁBAN

Előadásaim sora most néhány napra Fezbe szólított. Az egyetem autója zöldellő, kövér legelők, pálmaerdők és virágzó oázisok között röpített az ország belsejébe, a múlt dicsőségében szunnyadó Fez felé. A távolság papíron csak kétszáz kilométer, de a valóságban Fezt több évszázad választja el Rabattól. Rabat az Atlanti-óceán partján a világ minden tája felé nyújtja karját. Fez, ősrégi magas fallal körülvéve, féltékenyen őrzi az iszlám szent hagyományait.

Utunkat megszakítottuk Mekneszben. A nagy mecset előtti téren zsibongott a tömeg. Mintha az idő kereke ötszáz évvel visszaforgott volna, olyan középkori kép tárult elénk. Kétkerekű kordék között gőgösen lépdelt a teve, burnuszos, kámzsás férfiak szamár farán ülve hangos kiáltással kergették el az útjukba került gyerekeket, asszonyokat. Minket alaposan megbámultak, és félre húzódtak, amikor elővettem kis fényképezőgépemet. De csakhamar körülvettek Meknesz tudósai, és bőséges ebéd után kirándulásra hívtak meg.

Meknesztől egy órányira a sluh berber törzs hadijátékot rendezett. Barna vályogkunyhók és lapostetejű házak között kecskeszőrből készült sátrak álltak. A hegyoldal komor sziklái kíváncsian néztek le a síkon gyülekező tömegre. Nekünk díszsátorban kínáltak helyet, színes, alacsony kereveteken, süppedő szőnyegek fölött. A nap forrón sütött februárban, és jólesett a hűvös gyümölcslé. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, s tudós barátainkkal és a törzs véneivel beszélgetni kezdtünk, egyszerre velőtrázó sikoly és vad ordítás hasított át a levegőn. Az embertömegben, amely eladdig csendes türelemmel várakozott, most tolongás és tülekedés kezdődött. Ijedten pillantottunk ki. A homok fedte síkon vagy kétszáz marcona lovas vágtatott felénk, s miután elérte a sátortábort, vastag porfelhőt kavarva visszafordult, megint előreiramodott, újra támadott, oldalt kanyarodott, előrerohant. A lovasok arcát eltakaró fátyol és bő lebernyegük repült a szélben, akárcsak fürge berber lovuk, amely alig látszott érinteni a földet. A lovasok harsány kiáltások közt elsütötték puskáikat. Egyik-másik felhajította a levegőbe a hosszú puskát, és röptében elkapva ismét lőtt, mások handzsárukat, görbe kardjukat rázva engedték szabadjára öblös torkuk ordítását: "Já Allah! Já Mohammed!"

Az órára néztem: mennünk kell! Hiszen még ma este előadást tartok a fezi egyetemen! Szívélyes búcsú után autónk tovaszáguldott. A távolból feltűnt a hatalmas Atlasz hófödte gerince. Ebbe a hegységbe a törpe berber oroszlán is bemerészkedett, ha szűkében volt élelemnek.

Késő délután befutottunk Fezbe. Fezt, az iszlám egyik szent városát a VIII. században alapította Mulaj Idrisz, akinek sírja évszázadok óta zarándokhely. Férfiak és asszonyok keresik fel, hogy a szent helyen megszabaduljanak földi gyötrelmeiktől. Századokon át ebben a szentélyben hangzott el az uralkodónak tett hűségeskü, és mindenki, aki üldözés elől a szentélybe menekült, büntetlenséget nyert a földi hatalmak előtt.

Fez fekvése vadregényes. A távoli Atlasz előőrsei kies dombokká enyhülnek itt, s termékeny földeket és dús legelőket tartanak ölükben. Úton Fez felé, a dombok között kis oázis húzódik meg, mintha védekezni akarna az Atlasz felől fúvó hűvös szél ellen. "A boldogok völgyének" nevezik ezt a gyönyörű oázist, amelyben a természetnek segítségére sietett az emberi kéz: virágágyak, mimózás domboldalak, édes illatú függőkertek, pálmaberkek ontják szépségüket. Állatkert, mesterséges tavakon büszkén úszkáló hattyúk gyönyörködtetnek. De a mohó fiatalság a szórakozás minden lehetőségét megtalálja a "boldogok völgyében": vendéglők, tánctermek, céllövölde, tenisz és ping-pong pályák, esti tűzijátékok kápráztató egyvelege csalogatja oda a fiatalokat, időseket egyaránt.

Csak futó pillantást vethettünk minderre. A délutáni nap ezer színbe öltöztette Fez falait, házait, mecseteinek fajansszal borított kupoláit, vártoronyszerű minaréinek tetőit. Az autó sietve vitt a meredek hegyoldalon fölfelé a Dsamai-palota udvarába, ahol már vártak a tudós ulemák és az egyetem tanárai.

A Dsamai-palota nemrégen még egy dúsgazdag pasa kastélya volt, most a kormány vendégeinek díszes szállása. Mór stílusú, hatalmas épület, kertjeiben szökőkút csobog, és csermelyekben futtatja vizét a gyepes mezők közt, gránátalma-, narancs-, citromfák és datolyapálmák árnyékában. Lakosztályunk ablakába bekandikál a folyondár kékesvörös virága. A fákon egymással versenyt csattogó madarak énekelnek, és búcsút cuppogtatnak a színes felhők mögé bújó nap felé. Marokkó urai ilyennek képzelhették el a paradicsomot, amelyet a mór iparművészet a földön megvalósított.

Ebben a földi paradicsomban elfelejtettem a hosszú út fáradalmát, és rövid pihenő után elindultam a tanárok kíséretében az egyetemre. A fezi új egyetem több pavilonból álló, nagy kiterjedésű intézmény. Előadóterme külön, földszintes épületben kapott helyet. Amikor beléptem az óriási csarnokba, villanylámpák ragyogó fényénél megpillantottam a hallgatóságot. Kizárólag férfiak voltak, diákok, tanárok és érdeklődők. Mind dsallábát, fehér és szürke burnuszt viseltek, s méltóságteljes arcukat ez még komolyabbá tette. Az első sorban ültek a város jogtudósai, ulemák és kádik, és közöttük egyetlen nő - a feleségem.

Megkezdtem előadásomat a százados szunnyadás után újjáébredő arab irodalomról. Szavaimat feszült figyelemmel hallgatták. A zsúfolt teremben hatszáz hallgató lehetett - ennyi a terem befogadóképessége -, de még egyre érkeztek, halkan kopogtattak az ajtón. Kezükben levetett sarujukkal nesztelenül lépdeltek be, meghajoltak felém, majd megálltak a fal mentén.

Éreztem, hogy a közönséget magammal ragadom. Az előadás után az arab tudósok meleg kézszorítása büszke öntudattal töltött el.

Az egyetem dékánja és egyik tanára autóba ültetett, és a fáradságos nap után fellélegezve azt hittem, hogy a Dsamai-palotába, szállásunkra visznek, de a sötét utakon mind gyérebben pislogtak a város lámpái, és nemsokára már se lámpafény, se város nem volt látható. Az autó az erdő felé száguldott a vak sötétségben. Éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok.

TITOKZATOS UTAKON

- Hová megyünk? - kérdeztem, kissé aggódva.

- Gyönyörű forrás van itt, az erdő mélyén, azt akarjuk megmutatni!

- Kedves dékán úr, annyi forrást láttunk már életünkben - mondtam -, és mi oly fáradtak vagyunk ma...

- Nem tart már sokáig - felelte ő nevetve -, nincs már messze a forrás!

A kocsi ide-oda dülöngött a rossz úton, már mezőkön jártunk, és a forrásnak se híre, se hamva. Katóval kétségbeesetten néztünk össze. Ismét megszólaltam:

- Ma reggel indultunk Rabatból. Kábultak vagyunk a sok újdonságtól, köszönjük ezt a túláradó vendégszeretetet, de forduljunk vissza!

Ők azonban csak nevettek.

- Fivéreim az iszlámban - fogtam könyörgésre a dolgot -, minket nem érdekel a forrás. Szívből köszönjük, hogy ennyit fáradoznak; de éhesek vagyunk. Menjünk a forráshoz holnap.

Az éhség említése hatott. Túlzó vendégszeretetük eddig teljesen elfeledtette velük saját énjüket. Most, szerencsére, egyszeriben ők is éhesek lettek. Visszafordították az autót, és máris robogtunk a város felé. Egy ideig tanakodtak, és egyik szűk utcából a másikba hajtottak velünk, azután a tanárnak valami eszébe jutott, mire a dékán az arab negyed kellős közepébe irányította a kocsit. A szűk sikátorokban csak itt-ott szivárgott át a falréseken a mécsesek halvány fénye.

A belváros, a kaszba szívében voltunk. Oda idegen nemigen merészkedik. Megint rosszat sejtettünk, amikor az autó egy csupasz falnál megállt, és kísérőink kisegítettek a kocsiból. A sikátorban egyetlen élőlény sem volt. A csupasz falból szűk kapu nyílt, és keskeny folyosóra vezetett. Meseszép oszlopcsarnokba értünk. Falait márvány borította, és emeletéről rácsos erkélyek nyíltak. A csarnok tele volt emberekkel. A süppedő szőnyegeken, alacsony pamlagokon színes brokát ruhákba öltözött, fehér csipke mantillás nők hevertek. Hajukban, fülükben, nyakukon, karjukon izzó ékszerek, ragyogó láncok, ujjaikon smaragd- és briliánsgyűrűk csillogtak, és mellettük a szőnyegen, keleti ruhákba öltözött ifjak. Meglepetve néztünk kísérőinkre: kik ezek az eleven ékszerek? És voltaképpen hol vagyunk?

Felelet helyett a palota ura fogadott:

- Ma egy újszülött fiúgyermek első hajvágásának ünnepét üljük, mulatozással dús vacsorával - mondta kedvesen. - Ön, professzor úr, mint Mekka-zarándok, feleségével együtt családom kedves vendége!

Megnyugodtunk. Nincs semmi baj! A csarnok sarkában keleti zene szólalt meg, dobbal, síppal, vontatott dallamot játszott. Alacsony heverőn foglaltunk helyet, megjelentek a szolgák, és ívelt nyakú kancsókból illatosított vizet öntöttek kezünkre, mert megkezdődött a vacsora. Milyen jó, hogy nem mentünk a forráshoz! Alacsony asztalkára széles, kerek ezüsttálakat helyeztek, és felsorakoztak az ételek: rizses juhhús, sült csirke, töltött galamb, mazsola, mandula, cukrozott gyümölcs, és csak Allah a tudója, miféle mennyei manna. Csak jobb kezünkkel ettünk, mert az arab nem használ villát, kanalat de ételei ínyenc fogások.

A vacsora után még egy ideig elbeszélgettünk a férfiakkal és a nőkkel, és hálásan megköszönve ezt a különleges, megtisztelő meghívást, elbúcsúztunk.

A KASZBÁBAN

A következő napot a nézelődésnek szenteltük. Fez falain belül csak gyalog vagy szamárháton lehet közlekedni, olyan szűkek a sikátorok. Ide szorult be Fez őslakossága, és itt zajlik le élete. Mint valami érrendszer, terjednek szét mindenfelé a szúk útjai. Igazi középkori gazdasági élet! Előttünk szemlátomást kelnek életre a nyersanyagból áruk, ahogyan a réz-, ezüst- és aranyműves művészi formába olvasztja, kalapálja, domborítja remekeit. Elefántcsonttal berakott székek, asztalkák, mesterien áttört rézlámpások, ékszerek, brokátok, selymek, agyag és fajansz-edények, régi kardok, puskák, gyöngykalárisok és bőrmunkák. A sok szépség közül, ami szemünk elé tárult, megint egy áttört művű rézlámpást vettem, amely ma is lakásom egyik dísze.

Az óváros kellős közepén, ezernyi bódétól körülvéve áll a Karavin-mecset. A IX. század elején Mulaj Idrisz építtette a kordovai mecset mintájára, s ma a világ legrégibb, ezerszáz éves egyeteme. Szamárhátú boltívei oszloperdőn nyugosznak. Oly szent helynek számit, régmúlt idők óta, hogy meglátogatásának értéke vetekszik a mekkai zarándoklatéval. Nem-mohamedán nem is lépheti át a mecset kőből faragott küszöbét. Kató megilletődve állt meg a magas homlokzatú kapu előtt, míg én lehúztam cipőmet, beléptem az udvarba, és az oszloperdőben megkeresvén a Mekka felé mutató mihráb-mélyedést, két meghajlásból álló imát mondtam, amelyet még megtoldottam egy áldást kérő könyörgéssel is. Nem volt éppen hivatalos imaidő, és csak néhány igazhivő tartózkodott a mecsetben. Moszlim módon üdvözöltem őket, és ők testvériesen viszonozták köszöntésemet.

Ezalatt a mecset kapuja előtt csődület keletkezett. Kató európai ruhája érthető feltűnést keltett. Amikor megtudták tőle, hogy a mecsetben imádkozó férjére vár, aki hadsi, tisztelettel vették körül. Hadsi felesége!! - súgták egymásnak. - Báraká Allah fihá! Allah áldása kísérje - és rózsavízzel hintették meg kezét. Azután mindkettőnket jó darabon elkísértek, hogy az imából származó áldásból nekik is jusson.

Vissza kellett térnem Rabatba, hogy arab irodalmi előadásaimon kívül még egy ismeretterjesztő előadást is tartsak Magyarországról. Azután marokkói barátaim áldást osztó ölelésétől kísérve, ködös, párás estében Bognár Ferenc, hazánk marokkói ügyvivője autóján indultunk el a tengerpart mentén - úgy éreztük, a semmibe.

Ólmos köd fogott körül. Eltűnt a buja zöld pázsit, és az erdőnek csak illatát éreztük. Rabat csipkeszegélyes falai, mint valami elveszett mese, tűntek el előlünk, talán mindörökre.

És amikor ismét épületek körvonalai rajzolódtak ki a párától és könnytől homályos szemünk előtt, ez már egy másfajta világ volt. A középkor és a regényes múlt hátunk mögött maradt...

Casablanca fehér szépsége - Kelet és Nyugat ragyogó ölelkezése. Bognár Ferenc ügyvivőnk villájában néhány napig kipihentem munkám fáradalmait, azután új barátok szeretetétől meghatottan búcsút véve, elindultunk Párizs felé. A lépcsőn felkocogtunk - és a hatalmas gépmadár már vitt is vissza, újból elvonultatva alattunk a dicső arab múlt emlékeit, Gibraltár, Granada, Cordova, Sevilla napsugaras városait, hogy letegyen Párizs ragyogó Orly repülőterén.

Mintha a földrészek és korok egymásba olvadtak volna, olyan hirtelen száguldottunk az afrikai iszlámból a francia géniusz alkotásai közé. Szédítő az iram, országból országba, kultúrkörből kultúrkörbe, de a nyugtalan vágy felhők szárnyán rohan. És hol a megállás?

ISMÉT BUDAPESTEN

Budapesten diákjaim, könyveim és felgyülemlett leveleim türelmetlenül vártak, örömmel fogtam a félbehagyott munkához. Régi íróasztalomnál ülve a távolban eltöltött hetek és hónapok emléke úgy simogatta lelkemet, mint egy rövid álom, és új munkára buzdított. Már régebben gyűjtöttem az anyagot az arab emigrációs irodalomról. A XIX. század vége felé a szegénység és a nyomor következtében százezernyi munkás kéz hagyta el a vénülő Európát, és megélhetést keresett az Újvilágban, Észak-Amerika földjén. Nem volt európai ország, amelynek népe ne gazdagította volna az Egyesült Államok testi és szellemi erejét, és a második, harmadik nemzedék gyakran már elfelejtette eredeti otthonát, és elmerült a nagy olvasztótégelyben.

Libanon és Szíria népe a török uralom alatt nemcsak gazdasági, hanem politikai elnyomástól is szenvedett, és előbb százával, majd ezrével vándoroltak át arabok Amerika északi és déli részébe. Nem vittek magukkal mást, mint dolgos kezüket és izmos, ritmikus arab nyelvüket. Új arab irodalom keletkezett Észak- és Dél-Amerikában, amely nem a politikai menekültek szokványos irodalma volt, nem gyűlölettől fűtött kifakadások, hanem irodalom a szó legigazibb értelmében. E különleges arab irodalom történetének megörökítését választottam most célomul.

A szorgos munka közepette váratlan meglepetés ért. A bagdadi tudományos akadémia levelező tagjává választott, és meghívott, hogy tartsam meg székfoglaló előadásomat a nagytekintélyű tudós testület előtt. Ez a megtiszteltetés még siettette munkámat. Megjelent Ibn Battuta XIV. századbeli arab világutazó könyvének magyar fordítása, amelyhez bő bevezetésként megírtam az arab földrajzírók életét és ismertettem műveiket.

A bagdadi tudományos akadémián tartandó székfoglaló előadásomhoz érdekes tárgyat választottam: az iszlám történetét Magyarországon. Tudott dolog, hogy az Árpádházi királyok uralkodása idején Magyarországon nagyszámú mohamedán élt, részben idegenek, részben pedig mohamedán hitre áttért magyarok. Ezek az iszmaeliták kereskedelmet, főként pénzgazdálkodást folytattak. Ez utóbbi foglalkozás - érempénzek verése, adók bérlete - nagy vagyonhoz juttatta őket, s ezzel politikai szerepük is növekedett. A középkor szellemisége vallásukra való tekintettel különböztette meg a társadalmi osztályokat. A túlsúlyra emelkedő iszmaeliták veszélyeztetni látszottak a "magyar álladalom" egységét, ezért a királyok szigorú törvényeket hoztak ellenük. Megtiltották vallásuk gyakorlását és a keresztény-mohamedán vegyes házasságot. Mindezek ellenére II. Endre király, amikor keresztes hadjáratára indult, kénytelen volt igénybe venni pénzbeli segítségüket. II. Endre vert ezüstpénzén - bár eltorzult alakban - az iszlám jelmondata olvasható: Lá iláha illa Allah. Az a hiedelem, hogy ezek a magyar iszmaeliták a siita szakadár iszmailija szektához tartozó perzsák voltak, Jákut arab utazó tanúsága szerint megdől, mivel ő Aleppóban a XIII. században negyven magyar mohamedán diákot talált, aki az ottani szunnita mecsetiskolában tanult, hogy hazatérése után mint imavezető működhessék.

*

Mialatt Budapesten készültem bagdadi előadásomra, Abdul-Karim Kászim, a forradalom révén létrejött iraki köztársaság elnöke nagyszabású emlékünnepségeket tervezett Bagdadban.

A VIII. század közepén az iszlám történetében mélyreható változást idézett elő az iszlámra áttért nem-arabok és más, elégedetlen elemek lázadása, a gőgös törzsközösségi arabok és az omajjád család uralma ellen. Az elégedetlenség, mint a hamu alatt a parázs, sokáig izzott. A történelem számos példája tanúsítja, miként érhet el valamely mozgalom sikert ellenfelének súlyos hibája vagy hanyagsága révén, főként, ha utóbbi nem ismeri fel a feltornyosuló veszélyt.

Ez történt 751-ben, amikor az omajjád uralmat a lázadó abbaszid család megdöntötte, és az omajjád családot kardélre hányta.

Az omajjád család székhelye a szíriai, főként arabok lakta Damaszkusz volt. Az abbaszidok, akik az áttért perzsákra és más nemzetiségekre támaszkodtak, biztosabban érezték magukat a Perzsiához közelebb eső Irakban, ahol Manszur kalifa 764-ben új fővárost alapított egy kis falu helyén. Nevet is adott neki, amely úgyszintén perzsa jellegű: Bagdád - Isten-adta.

Míg a damaszkuszi omajjád uralom a régi arab hagyományoknak a szíriai keresztény kultúrával való vadházasságából eredt, a bagdadi korszak sokkal gazdagabb forrásokból merített, s a görög és hindu műveknek arabra való lefordításával megvetette alapját a középkor ragyogó arab művelődésének. Baszra és Kúfa megteremtették az arab grammatikát, és a törzsökös arab Já'kúb al-Kindi (megh. a IX. század második felében) számos tudományos művében összeegyeztette az arisztotelészi filozófiát a Korán tanításával. Őt tartják az első arab filozófusnak, és Abdul-Karim Kászim ennek a nagyhírű arab tudósnak az emlékére ezredévi ünnepélyt hirdetett, amellyel egyszersmind Bagdad város megalapításának 1200-ik évfordulóját is ünnepelték, és az új Bagdad gyors ütemű fejlődését is magasztalták.

Erre a nagyszabású ünnepélyre az iraki kormány engem is meghívott, örömmel fogadtam el a meghívást, annál is inkább, mert feleségem, aki munkatársamként állandó kísérőm útjaimon, az iraki miniszterelnöktől a következő tartalmú sokpecsétes, hivatalos meghívást kapta: "Irak nagy vezére, Abdul-Karim Kászim miniszterelnök úr, a nemzeti fegyveres erők legfőbb parancsnoka, meghívja uraságod kedves feleségét Bagdadba, hogy önnel együtt részt vegyen az ünnepségeken."

A régi Bagdad évszázadokon át legendák övezte, gazdag, nagy műveltségű központja maradt az iszlámnak. Manszur kalifa óriási, kör alakú, kettős várfallal körülvett fővárosának központjában emelkedett a paloták sora, ahonnan könnyen védhető, szűk utcák sugároztak a kör kerülete felé. Bagdad városa az idők folyamán túlnőtt a falakon, és kiterjedt a Tigris mindkét partjára. Az akkori idők világkereskedelme és tudása, karöltve, virágzó társadalmat hozott létre falai között. Az államot mintaszerű hadsereg védte, ütőképes fegyverzettel. Földszínű, kháki egyenruháját a "görög tűz"-nek nevezett naphtalövedék ellen azbeszt páncélzat védte. A tengerészet számos műszava - admirális, falukka, bárka, fregatt, kábel, havaria - arab eredetű. Galambposta kötötte össze a fővárost a távolabbi provinciákkal. Példás volt az igazságszolgáltatás a mohamedán jog alapján, sőt közigazgatási bírósága mintául szolgált a későbbi középkori európai bíróságoknak.

Hárún al-Rasid kalifa miniszterével éjjelente felkereste a szegények városrészét, és igazságot szolgáltatott az üldözötteknek. Az Ezeregyéjszaka számos meséje a való életet ábrázolja. A házakban folyóvíz biztosította a tisztálkodást. Tudományos akadémiája a korabeli legmagasabb szintre emelte az ismereteket. Közkórházaiban az orvostudomány küzdött a betegségek ellen, és az arab nyelvű csillagászati, matematikai, kémiai, fizikai és orvosi műveket a XVII. század elejéig latin fordításokban tanították az olasz, spanyol és francia egyetemeken. A szudá arab szó, mint a fejhasogatás orvosi műszava, századokon át szerepelt európai könyvekben. Megmaradt szóhasználatunkban az alkove, a taft, a szója, a kerevet, az atlasz, a lombik, az alkali, az elixír, az alkohol a kábel, s a banküzlet "csekk" szava is az eredeti arab szakk szóból származik. Az arab irodalom hatása a középkori európai irodalomra közismert. Abdul-Karim Kászim méltán hivatkozhatott fővárosa, Bagdad múltbeli dicső alkotásaira, amikor az évezredes ünnepélyt megrendezte.

Mindennek emléke megragadta képzeletemet, és vágyat éreztem, hogy lássam az iszlám középkori kulturális központját a modern idők világában. Kató ezúttal húzódozott:

- Négy kötelező oltás...

Indokolatlan félelme már-már rám is átragadt, hiszen az út messze tájakra és hosszú időre elvisz otthonunkból és munkámtól. De ahogy múltak a napok, és november zúzmarás esője lehullott városunkra, ismét felébredt bennem a vágy Kelet fényei után, mindinkább erősödött a bátorság, és győzött az elhatározás. Az Ezeregyéjszaka világa nem hagyott nyugodni, mint ahogyan az arab költő mondta:

"Ha vándor-vérem messzi honba hajtott,
Nem tudtam én, szerencse vár-e majd ott,
Kincset lelek, amit oly régen űzök?
Vagy balsors sújt le rám, amely meg engem űzött?"

V. IRAKBAN

BAGDAD, A KÖZÉPKOR RAGYOGÓ VÁROSA

És már száguldott velünk a KLM sugárhajtású gépe Szófián, Athénen, Isztambulon át Damaszkuszba. Itt a régi barátok körében pihentünk néhány napig. Felkerestem a nagymuftit, a Tudományos Akadémia elnökségét, hogy azután frissült erővel tovább repüljünk a Hauran-sivatag fölött Bagdadba. Az Iraki Légitársaság óriási gépe tele volt szíriai, Jordániái utasokkal, mind írók és tudósok, az ünnepély meghívottjai. Legtöbbjük személyes ismerősöm, barátom. Most már csak arabul beszélhettem, amíg tízezer méter magasságban röpültünk arab föld fölött. Az este leszállt, és a felhőtlen ég kárpitján ragyogtak a csillagok. Fenséges éjszaka borította ránk sátrát:

"Az éj jött, mint a tenger hulláma, s rám ereszté
Kárpitját és annyi gondját, hogy próbára tegyen.
Felsóhajték feléje, s derekát kinyújtá,
Hátát, keblét emelte, s kiterjedt szélesen.
Ó, te hosszú éjjel, virradsz-e valahára?
És reggeled nem lészen szakasztott, mint magad?"

Így szól Imrul-Kaisz pogánykori arab költő verse. S valóban, ki tudja, mit rejt méhében az idő? Vajon a "nappalok oly gyötrelmesek lesznek-e, mint az éjjelek"? Ezek a verssorok keringtek agyamban, amikor gépünk lassan ereszkedni kezdett. Kinéztem az ablakon. A sötét láthatáron, mélyen alattunk kör alakú, csillogó, óriási ékszer sugározta felénk ezernyi színes villanylámpáját. Bagdad éjjeli fénye volt!

A repülőtéren katonák sorfala tisztelgett. A küldötteket a fogadótestület vette oltalmába. Engem és feleségemet a magyar nagykövet, Ráth Károly vezetett a repülőtér csarnokának egyik szalonjába. Ott volt az akadémia elnöke és főtitkára, akik mint új tagot üdvözöltek Bagdad földjén, a polgármester, a katonai parancsnok. Hírlapírók és fényképészek vettek körül.

Éjjel tizenkettőt ütött az óra. Budapesten ilyenkor tíz óra van, és hideg szél súrolja az utakat. Itt langyos, tavaszi levegő simogatta arcunkat. A fogadtatás, a tea és a sok gyümölcs elfeledtette velünk, hogy fáradtak vagyunk. A fényképészek villanó lámpásaikkal lövöldöztek, a hírlapírók sebesen jegyezték rövid beszámolómat munkásságomról, mialatt a rádió indulókat sugárzott. Másnap délben már a lapokban olvashattam azt, amit a fürge riporterek írtak rólam.

Az új városrész szívében, a Bagdad Hotelben kaptunk kényelmes lakosztályt. Szobáink ablakai a Tigris-folyóra nyíltak. A folyó lassan hömpölygő hullámai messze földről hozzák az éltető nedvet, évezredek óta a világ legrégibb népeinek, a babiloniaknak, asszíroknak, szábaiaknak. A zsíros föld terméséből jóllakott ősi népek gondolkodni, számolni, építeni, alkotni kezdtek, és csodálatos civilizációt hoztak létre.

Hogyan is alhatnék el a Tigris partján, a titkokat suttogó éjszakában? A föld, az égi táj, a víz, az édesen andalító levegő évezredekről regél...

A végtelen síkságon az ember a teljes éggömböt látta, szeme elé nem zárt korlátot hegy, lába előtt nem nyílt szakadék, gondolata is szabadon szállt az űr titkai felé. Látta, hogyan forognak a csillagok a sarkcsillag körül, hogyan duzzad meg a Tigris és az Eufrátesz az őszi esőzéstől, mindig akkor, amikor bizonyos csillagképek ragyognak az égen. Akkor hát a csillagok állása irányítja a vizek folyását, a föld a víztől felfrissül, növény, állat, ember új életre kap. A csillagokban van tehát megírva az emberek sorsa. Fel kell fedni titkukat. Így keletkezett a nagy folyamok mentén az asztrológia, a csillagjóslás.

A csillagokat senki sem számlálhatja meg, de a végtelen szám apró egyedekből áll, és ezeket az egyedeket alkalmazni lehet jelzőként a tárgyakra. Megszületett a matematika. A babiloniak a sok elképzelhető rendszer közül a hatos számrendszer mellett kötöttek ki. Ez a babiloni hatos számrendszer végigkíséri mai napig az emberi történelmet. A zsidók a babiloni kultúra hatókörébe kerültek. Jahve, a zsidók haragos istene, ezért hat nap alatt teremtette a világot, és a hetedik napon megnyugodott. Ma is csak hat napot dolgozunk hetenként. Négyszer hat, azaz huszonnégy óra van egy napban, hatvan perc egy órában, hatvan másodperc egy percben. A kör fokainak száma háromszázhatvan, és kétszer hat egy tucat.

A babiloni síkon nem volt kő, nem volt fa. Az őslakók még barlangokba sem menekülhettek az eső, a szél és a forróság elől. Természetes épületanyag hiányában az emberi gondolkodásnak kellett pótanyagot alkotni. Az emberi gondolat a föld anyagából létrehozta a téglát.

Az erdőben tanyázó ősnépek fatörzsekből könnyen összeróhatták a kunyhót, amelyet kerítéssel védtek, és ha ellenség elől kellett menekülniük, otthagyták lakhelyüket, nemigen védték, hiszen más erdőben is találtak építési anyagot. A társadalmi szervezet csak a családig, a törzsig terjedt. Községek voltak, de államot nem alkottak. A törzsek vándoroltak, néha verekedtek, de végképp letelepedni nem tudtak, és nem is akartak.

Más volt a helyzet Babilonban. Ahhoz, hogy a kicsi, napon szárított téglákból, azaz vályogból házat építsenek, előbb rajzot, tervet kellett készíteniük, meg kellett ismerniük a tapadás, a nehézkedés törvényeit. Ez vezetett a geometria, a fizika és a kémia felfedezésére és alkalmazására. Az ilyen ház építéséhez nem volt elég egyetlen ember ereje és tudása. Együttműködésre, szervezett társadalmi munkára volt szükség. A földekre a folyóból csatornákat kellett vezetni, amelyek a házak belsejébe is továbbították a vizet. A nehéz, közös munkával megteremtett lakótelepeket nem egykönnyen hagyták el a további alkotásra, iparra, kereskedelemre törekvő lakók, és ha ellenség támadta meg a telepeiket, közösen, társadalmi szervezetben védték mint közös fáradságos munkájuk gyümölcsét. A védelmet csak tapasztalt vezető irányíthatta, akinek mindenki engedelmeskedni tartozott. Ő parancsolt, a többi teljesítette a parancsot. Így jött létre a hatalom fogalma és rendszere: az állam. Így keletkeztek a babiloni síkon az ókori, hatalmas, parancsuralmi rendszerű államok. Osztályokra különítették el a népet, állami vallást teremtettek, amelyben mindenkinek hinnie kellett. Központi, hivatalos nyelvet rögzítettek le, vályogtéglákra rótt, egyszerű ékírással. A kicsi téglából kiterjedt nagyhatalom született, amely elindult hódító útjára, és csodálatos kultúrával ajándékozta meg az emberiséget.

A Tigris hullámai az éji csendben ezeket az emlékeket sugdosták fülembe, míg a langyos lég álomba nem ringatott.

ISMERKEDÉS

A nap már magasan járt az égen, és melegen sütötte sugaraival a nyüzsgő bagdadi utcákat. A Bagdad Hotel tágas fogadótermébe már sereglettek a meghívott tudósok. Meleg kézszorítással üdvözöltem Philip Hitti princetoni professzort, aki "The History of the Arabs" című vaskos könyvében mint egyetlen, élő európai, magyar Mekkazarándokot említett meg engem. Az olasz küldött, Gabrieli professzor csoporttól csoporthoz lépett, utána sietett Nallino olasz orientalista leánya. A francia vak Blachère professzor csendesen üldögélt egy kényelmes karosszékben, előtte állt a német küldött, dr. Kurt Bittel, s tört franciasággal magyarázott valamit. Csoportról csoportra járt egy feltűnő külsejű házaspár. Míg mi valamennyien sötét utcai ruhában voltunk, a magas termetű, szikár arcú férfi világosszürke redingotban, fején cilinderrel fogadta a kézszorításokat. Poul Yuel Jensen, a dán delegáció vezetője volt, elegáns feleségével, örömmel mondtam el neki, hogy hosszú évtizedekkel ezelőtt Budapesten lakott dr. Pedersen, aki Goldzihertől arabul, tőlem törökül tanult, és hazatérésekor neki ajándékoztam azt a török nyelvtankönyvet, amelyből annak idején én is megtanultam törökül. Pederson professzor ma a koppenhágai tudományos akadémia elnöke.

Európai, ázsiai és afrikai tudósok színes csoportja rajzott a nagy teremben. Valódi bábeli nyelvegyveleg zúgott körülöttem. A keleti országok küldöttei anyanyelvükön kívül csaknem mind tudtak arabul, ezen a nyelven beszélhettem rég nem látott moszlim barátaimmal. Afrikai négerek színdús bő lebernyegeikben jöttek bemutatkozni. Feltűnt közöttük Abdul-Vahháb Dokori, a Mali köztársaság arábiai követe, ébenfekete bőrével és sugárzó intelligenciájával. Könyvből és a Koránból tanult meg arabul. Első találkozásunk óta meleg barátság fejlődött ki közöttünk.

Megszólalt a gong, ebédhez hívott minket. A hotel éttermében svájci maître vezetett az asztalokhoz. Európai és keleti ételek váltakoztak az étrenden. Az előző ismerkedést most felváltotta a már barátivá fejlődött társalgás, pohárcsengés és gyakran hangos nevetés.

Délután a rendelkezésünkre álló autóba szálltunk, városnézésre. A rendőrség fegyveres katonát ültetett a sofőr mellé, és Melek kisasszonyt, a minisztérium egyik tisztviselőnőjét adta mellénk vezetőül. Sem a sofőr, sem a katona, sem a kedves titkárnő egész tartózkodásunk folyamán nem vált meg tőlünk. Nagyon érdekes bagdadi tájszót tanultam meg tőlük.

Az újvárosból csakhamar a régi, elpusztult és pusztulásra ítélt negyedekbe vitt kocsink. Bagdad hosszú történelme folyamán sokat szenvedett. A török gárda lázadásai a X. században, a felkelések, a trónviszályok, amelyek számos kalifa siralmas halálát okozták, azután a siita buvvajhidák uralma, majd ellenforradalmak és Hulágu kán tatár seregei majdnem földig lerombolták az iszlám csodálatos központját, amelyet az elődök dár asz-szalámnak, "a béke és üdvösség városá"-nak neveztek. A barbár harcosok elégették a könyvtárakban összegyűjtött arab irodalmi remekműveket. Csak egy század múltán frissült fel a lakosság siita, perzsa, turk, kurd és beduin arab bevándorlókkal, szábaiakkal, zsidókkal, keresztényekkel. A XIV. században Timur Lenk hadai ostromolták és éheztették a várost. Amikor az oszmán-törökök elfoglalták Irakot, Bagdad már kulturális halott volt. Az első világháború után felszabadult a török uralom alól, névleg önálló lett, a mekkai hasimita család tagjának, Fejszal királynak uralma alatt. Ekkor kezdték kiaknázni Irak igazi kincsét, az olajat. De a százados elmaradottság és a hasimita család politikája miatt nem enyhült a nyomor. A forradalom, melynek élén Abdul-Karim Kászim tábornok és hívei álltak, megölte a királyt és fiait, és kikiáltotta a köztársaságot.

Bagdad város külseje is magán viseli a szomorú sors bélyegét. Az európai jellegű belváros szomszédságában hirtelenül, szinte terv nélkül emelt épületek mellett romok meredeznek. A régi dicsőségből csak a hír maradt meg, és az a sok emlék, amely ezernyi könyvből árad. Melek kisasszony váltig biztatott, hogy új országot, új világot építenek, amely szebb lesz a múltbelinél. Árkádos utcákba vitt el kocsink. Az árkádok alatt üzletek, az emeleteken szerény lakások ablakai. Helyenként nehéz szag áramlik ki a bolthajtások alól, fűszerek, dohos termények, penész keveréke. A nagy tereken sokemeletes házak, bennük bankok, kereskedelmi vállalatok, utazási társaságok irodái, és közvetlen mellettük, szűk utcákban szegényes nyomortanyák.

A forgalmat közlekedési rendőrök irányították, de a mi sofőrünk, oldalán a fegyveres katonával, ügyet sem vetett a rendre, s ha úgy tetszett neki, ellenirányú utcába is behajtott. A rendőr tisztelgett nekünk.

Az egyik árkádos utcában kiszálltunk, hogy hosszasabban szemléljük a boltokat és a forgalmat. Az utca boltjainak többségét aranyművesek foglalták el. Nyitott helyiségek voltak, s tulajdonosaik egy-egy kis szekrény mellett várták a vevőket. Kató elszakadt kis láncát akartuk megforrasztatni, eközben beszédbe elegyedtem az egyik boltossal. Talán megérezte, hogy vásárolni nem akarok, ezért csak ímmel-ámmal válaszolt kérdéseimre. Hamarosan kiderült, hogy nem arab, hanem szábai. Erre elmondtam neki, hogy nagyon jól ismerem tanukat, és hogy ők valószínűleg a keresztény patrológia^[8] haemerobaptistái, akik megmosakodnak, valahányszor csak bűntudatot éreznek.

Az abbaszid kalifák méltán pogányoknak tarthatták őket, mert nem volt szent könyvben kinyilatkoztatott vallásuk. Templomaikat a "hét bolygónak" szentelték. Az üldöztetés elől úgy tértek ki, hogy a Korán szövegére hivatkozva a dél-arábiai szábaiakkal azonosították magukat. Így mint a szent könyv állítólagos birtokosait (ahl alkitáb) fejadó fizetése ellenében megtűrték az iszlám alatt. Ez a kegyes csalás átsegítette őket a mai napig. Többen közülük baptista keresztényeknek vallják magukat. Számos kiváló természettudós került ki közülük.

Az aranyműves szájtátva hallgatta szavaimat, s tartózkodása vendégszeretetté változott. Betuszkolt boltjába, s odajöttek a szomszéd szábaiak is. Melek kisasszonyt, a titkárnőnket közben elvitte az autó. Egyedül beszélgettem tovább az aranyművesekkel, és újdonsült szábai ismerősünk barátsága jeléül percek alatt megforrasztotta Kató amulettjének elszakadt láncát. Teával kínált meg.

- Hogyan érzik magukat a köztársaságban? - kérdeztem, természetesen lelkes feleletet várva.

- Nem jól - felelte ő. - Mi kereskedők vagyunk. Nem szeretjük a hirtelen változásokat. A királyság nem volt jó, de a zavar árt az üzletnek. Különösen nekünk, akik évszázadok óta arannyal foglalkozunk.

Kissé elcsodálkoztam ezen a kijelentésen, hiszen tudta, hogy a kormány vendégei vagyunk. Még többet is akart mondani, de Melek kisasszony visszajött, és Katónak egy türkisz gyűrűt, nekem pedig kézelőgombokat hozott ajándékul.

Lassan beesteledett, és visszafordultunk. Most a Tigris partján hajtott a sofőr, gyors iramban, nem törődve a járókelőkkel, akik rémülten ugrottak félre a kocsi elől. Sehogy sem volt ínyemre ez a kényuraskodás, és a szálloda közelében inkább kiszálltunk, hogy gyalog élvezzük a Tigris partját az esti kivilágításban.

...Valamikor réges-régen - meséli az Ezeregyéjszaka - a kalifa nem alhatott. Dsáfár minisztere kérte, menjen be a hárembe, ahol a "nagyszeműek" ölelése bizonyosan elaltatja majd. A kalifa fejét rázta.

- "Jöjj el az istállóba, uram, tüzes arab lovak várják már a reggelt: szürkék, fehérek, pejek, feketék, vörhenyesek, vasderesek, örömmel fogadják gazdájukat!" - mondotta Dsáfár.

De a kalifa csak legyintett.

- "Jöjj el uram, a Tigris partjára - próbálkozott ismét Dsáfár -, ott láthatod a vitorlák erdejét a sok száz hajón. Van karcsú vadászhajó, és van súlyos bárka, orrán sas- vagy sárkányfejjel, nagy teherhajó tele rakománnyal, amelyet messze országokból hozott Bagdadba! Mind teleaggatva színes mécsessel, és a tengerészek vidám dalokat énekelnek. Énekelnek szerelemről, mennyei borról, és a húrok pengetése közben elfelejtik bánatukat. Te is elfelejted ott mindazt, ami bánt!"

És a kalifa elment Dsáfárral a Tigris partjára, és elbűvölten nézte hű népét, ahogyan a munka után vigad és vigasztalódik a földi élet sok csalódása után. Rosszkedve elszállt, és megbékélten tért vissza nyugovóra palotájába.

Most csak néhány bárka horgonyzott a parton, lámpásuk imbolygó fényt vetett a víz sebes hullámaira. Halk dúdolást hallottunk, és a part életének látványától lenyűgözötten néztük, mint serénykednek egy bárkahajó halászai, készülődve a közelgő hajnali útra. A parton halárusok lángoló szabad tűzön sütötték a frissen fogott halakat. A láng táncoló árnyakat vetített az árusok és az éhes vevők arcára, és az illat hívogatóan csalogatott. Szívesebben telepedtünk volna le sátraikban, mintsem a hotel unalmas étrendjét elszenvedjük. De vendégek voltunk, és ez kötelezett.

AZ ÉVEZRED-ÜNNEPÉLY

December elsején megnyíltak az ünnepségek az Amana csarnokban. Ez az épület már a köztársaság alkotása, és hangtovábbító berendezése egészen korszerű, úgyhogy a fordítók a különböző nyelveken azonnal tolmácsolják az elhangzottakat.

Az ülés megnyitása után az egybegyűlt közönség, a világ tudósai és hivatalos kiküldöttei felállva, hosszas tapssal üdvözölték a középső emeleti páholyban megjelenő, Abdul-Karim Kászimot. Mindnyájan ott voltunk, csak két ország tartózkodott a megjelenéstől: Egyiptom és Ausztria. Kászim katonai tábori ruhájában, nyurga, ideges embernek látszott. Üdvözlésre emelte jobb kezét, és arcára mosolyt erőltetett. Bal karját mereven lefelé lógatta, és kezében zsebkendőt szorongatott. A merénylet óta, amelyet ellenségei követtek el ellene, sérülése még nem gyógyult meg teljesen, és az idegek megújhodása érdekében állandóan mozgatnia kellett ujjait.

Az ünnepélyes megnyitás vegyes hangulatot teremtett a küldöttek szívében. A hangulat akkor vált egységessé, amikor megkoszorúztuk az ismeretlen katona síremlékét.

A világháborúnak sok millió halottja, és ki tudja, hány millió testi és lelki sebesültje maradt. Az ismeretlen milliók jajkiáltásának, fájdalmának, szenvedésének, halálának jelképe minden ország fővárosában egy márványtábla vagy szobor, amely előtt meghatottan állnak meg az emberek. Bagdadban nem márványtábla, nem szobor emlékeztet az emberi őrület szörnyű merényletére, hanem egy régi perzsa palota hatalmas boltívének utánzata. Khuszrew perzsa király palotájából majdhogy nem csupán ez a boltív maradt meg, s félig leomolva hirdeti minden siker és dicsőség elmúlását. Nem találhattak méltóbb és igazabb jelképet az ismeretlen halottak millióinak emlékére Bagdadban, mint ezt az óriási, sima, fajansz burkolatú boltívet.

Ahogy az emlékműtől eltávolodtunk, a tömegből világosszürke burnuszba öltözött férfi közeledett hozzánk. Örömtől meglepetten felkiáltottam, és eléje siettem. Mohamed al-Fászi, a marokkói egyetemek rektora volt. Boldogan öleltük meg egymást.

- A közmondás szerint - mondta -, "hadsi a hadsit Mekkában találja". Mi most mindketten az ismeretlen katona előtt Bagdadban róttuk le zarándoklatunkat.

Feleségemet szeretettel, jó barátként üdvözölte, és ettől a pillanattól mindvégig együtt maradtunk.

Szállodai szobámba tömegével érkeztek a könyvek. Nemcsak a kormány hivatalos kiadványait kaptam meg, hanem levelezésből ismerős bagdadi tudósok is elhalmoztak újabb műveikkel. A tömött program engedte rövid lélegzetvételi szünetekben csak futólag lapozhattam bele a könyvekbe. Ó, milyen szellemi aranybánya lesz majd mindez otthon, ha megint íróasztalomhoz ülhetek!

Délután megkezdődött az ünnepségek tudományos része. Egy másik teremben, a "Nép csarnokában", a dobogóról egymás után mondták el a hivatalos küldöttek üdvözlő beszédeiket. A Magyar Tudományos Akadémia kiküldötte, dr. Mátrai László angolul köszöntötte a gyűlés résztvevőit. Én a budapesti tudományegyetem küldötteként arabul szólaltam fel, és egy régi bagdadi költő néhány verssorát idézve, átadtam egyetemünk díszes üdvözlő okiratát.

Bertrand Russel angol filozófus hosszú táviratban üdvözölte a kongresszust, s üdvözletét arabra lefordítva tolmácsolták. Utána dr. Nadsi al-Aszil, a bagdadi akadémia elnöke, a gyülekezet mély megrendülésére, felolvasta a szomorú hírt: Louis Massignan, az Académie Française halhatatlan tagja eltávozott az élők sorából. Ő már nem vehet részt az üléseken, de úgy éreztük, szelleme velünk van. Felálltunk egy percre, fájdalmas búcsút vettünk ettől a kiváló tudóstól, aki Kairóban és Párizsban annyiszor kitüntetett barátságával, és sok buzdító szóval segítette munkámat.

Bagdad városának európai stílusban épült központját az ünnepség tartama alatt egész éjjel színes lámpásokkal világították ki. Bankett bankettet követett. A kormány, a városi tanács, az akadémia és a hadsereg vetélkedtek, hogy a küldöttségek mintegy száz tagja éhen-szomjan ne haljon. Az arab vendégszeretet ünnepi orgiáit ülte ezekben a hetekben, és a túllakatás hatását csakhamar számos gyomor megérezte. Pedig gazdag program várt még ránk.

Egy napon meglátogattuk a Musztansziria iskola maradványát, amelyben könyvkiállítást rendeztek. Ekkor már megszoktuk, hogy miután összegyűltünk, még órákig kell várnunk, míg a nagyon elfoglalt vezér, Kászim, katonai kíséretével megjelenik, és megnyitja az összejövetelt. A tágas udvarban ültünk, frissítőket fogyasztottunk és társalogtunk.

Az udvar és a még megmaradt, romos épület ismét felidézte a régi, dicsőséges Bagdad emlékét. Az abbaszida kalifák a tudományok nemes pártolói voltak. Mamún kalifa (830) alapította a tudomány házát (bajt al-hikma), amelyben nagyszabású fordítási munka folyt. Csillagvizsgáló intézet is tartozott hozzá. A tudomány továbbfejlesztését szolgálta később, a szeldsuk-török időkben a Nizám ul-Mulk alapította akadémia (1065), amelyet alapítójáról Nizámijának neveztek. A legkiválóbb tanárok oktattak itt tudást szomjazó fiatalt és öreget egyaránt. Al-Gazáli (megh. 1111) évekig hirdette ebben a főiskolában, hogy a száraz tudásanyag erkölcsi magatartás nélkül értéktelen. A jellem nevelését éppen olyan fontos feladatnak tekintette, mint az ismereteket. Később a Nizámija beleolvadt a Musztanszir kalifa által 1234-ben alapított, róla elnevezett Musztanszirija akadémiába, ahol a négy szunnita rítus teológiáját és a vele összefüggő tudományokat tanították. Ez az épület és az abbaszida kalifa palotájának omladéka, úgyszólván egyedüli történelmi emlékei a régi Bagdadnak. Híres arab középkori utazók és írók, Ibn Dsubair, Abul-Fidá és Ibn Battúta szomorúan tapasztalták az elmúlás őrlő munkáját. És így kiáltottak fel: "Ez Allah akarata, aki a jóra vezeti azt, aki megérdemli, és elpusztítja a vétkeseket, s tévelygőket."

A tudományos előadások telt házat vonzottak. A tolmácsolás kitűnő volt. Kászim időről időre, amikor teendői megengedték, megjelent páholyában, és karlendítéssel s a kötelező mosollyal üdvözölte a tanácskozó testületet. Ilyenkor az épületet katonaság vette körül.

Egyik nap a küldöttségeket meghívták a vezér szülőfalujába, Szuvajrába, ahol Kászim egy leányiskolát szándékozott megnyitni.

A SZUVAJRAI SÍKON

Kora reggelre autók sora vitte a vendégeket vidékre. Már annyira beleszoktunk a bagdadi életbe, fárasztó bankettjeibe és még fárasztóbb ünnepi beszédeibe, hogy felfrissülten, élénken néztük, mint hagyjuk el a poros várost, és száguldunk ki a szabadba. Sík föld terült el az úttól jobbra és balra. Sárguló rétek, sötétszürke tarlók, majd szegényes vályogviskók után, a legelőre kicsapott zsíros farkú juhnyáj képe futott el kocsink mellett. A decemberi reggelen melegen sütött a nap. Levettük felsőkabátunkat, míg egyszerre csak hűvösebb levegő simogatta meg arcunkat: pálmák között rohantunk célunk felé. Azután megint tarlók, mezők és vályogviskók következtek. A viskók lakói kivonultak, hogy ezt a nekik szokatlan felvonulást - vagy hatvan száguldó kocsit - megtekintsék. Sokan mélyen meghajoltak, mások kezükkel integettek, a gyerekek örömrivalgásban törtek ki. Szégyenkezve éreztük: mind azt hitték, hogy ennyi idegen, ennyi kiváló ember megjavítja majd szomorú sorsukat.

Szuvajra síkján óriási sátrak vártak ránk, és miután elhelyezkedtünk, két katonazenekar és egy ünnepi egyenruhába öltözött gyerekkórus felváltva szórakoztatta a megjelenteket. Közben állandóan hozták a frissítő italokat, amire szüksége is volt a száraz, érdes levegőtől kiszáradt torkunknak. A gyerekeknek nagy öröm lehetett ennyi idegen előtt szerepelni.

De a várakozás ideje túl hosszúra nyúlt. Mindenki találgatta, hol és miért késik Kászim. Mindenki a látóhatárt kémlelte, mikor bukkan fel az elnök kocsija.

- Szerintem egyenest az égből fog leszállni - jósolta Kató.

S a tréfa igaznak bizonyult:

Felharsant a Kászim-motívum sötét, vészjósló, monoton dallama, amely az ő személyi dicsőségét hirdette. Két helikopter jelent meg az ég alatt. Egyiken ő állt, jobb karját mereven felemelve, mellette a katonai kísérő. A zenekar teljes erővel zúgta a Kászim-indulót.

A katonák és őrök egy tevét és két kost vonszoltak a helikopterek leszállási helyére, és amikor a gép földet ért, levágták az állatokat. Kászim megszokott merev mosolyával fogadta a tiszteletére bemutatott áldozatot. Dobpergés és kürtjelzés kíséretében a sátrak elé vonult, ahol költők hosszas ünnepi ódákkal hódoltak nagyságának. A fáradt küldöttségek már unták a hosszú műsort. Olyan sokáig tartott mindez, hogy a lányiskola megnyitására csak kevesen mentek el.

Végül ismét bankett következett. A nyílt mezőn, hosszú asztalokon órák óta álltak a húsok, mártások, gyümölcsök, de csak a legyek és a darazsak lakmározhattak belőlük. Míg Kászim kíséretével vissza nem tért a leányiskolából, addig nem volt illő a legyeket elzavarni, és hozzálátni a lakomához.

Végre megjelent a vezér - katonáival körülvéve -, és megkezdődött az étkezés "kézi" szertartása.

A sok éhes vendég közül, aki indokolt mohósággal tépdeste a juhhús falatokat, kivált a dán küldött cilinderes, redingotos jelensége. Vállára akasztott tarisznyájából elővette a magával hozott szendvicset és ivóvizet, és jóízűen elfogyasztotta egyéni menüjét.

A dús lakoma után, amelynek maradványait kóbor kutyák, macskák és a légben keringő ölyvek kapták meg, Kászim hangos üdvrivalgás közepette ismét helikopterébe szállt, a légcsavarok megindultak, s óriási porfelhőt kavartak szemünkbe, orrunkba, fülünkbe. Felharsant a Kászim-induló örökegy motívuma: miközben a helikopter lassan felemelkedett, fel a kék égbe, ahonnan jött, mint valami gépi kerub, és eltűnt szemünk elől...

Hazafelé az autók bősz iramban száguldottak az országúton. Ugyanaz a változatos kép tárult elénk, mint jövet: sorfalat álló falusiak, üdvrivalgó gyerekek és asszonyok, és az útszéli árkokba fordult rozsdásodó autók.

A program szerint ezen az estén Bagdad éjszakai életét kellett volna tanulmányoznunk, de ehhez túl fáradtak voltunk. Korai lefekvésre készültünk, amikor telefonon vendéget jelentett be a porta.

A BAGDADI HŰ BARÁT

Behdset Zeynel várt a hallban, kedves, régi barátom. Az idős, beteg ember karosszékben ült, kezében vastag sétabotját markolta. Mellette szőke titkárnője. A hölgy mosolyogva jött elém:

- Amióta évekkel ezelőtt megismertük önt valahol Európában, azóta mindig felkeressük, mihelyt megtudjuk tartózkodási helyét. Megtaláltuk az osztrák gyógyhelyen, ahová évente eljár, felkerestük Bécsben, a megszokott szállodájában. Hát éppen most ne keresnők fel, Bagdadban, a mi városunkban!? Amikor Németországban az arab újságokból megtudtuk, hogy Bagdadba érkezett, azonnal autóba ültünk, és Bad Nauheimből Kelet-Európán át végig a Balkánon, Kis-Ázsián, Szírián át ide robogtunk. Kitűnő a kocsink, a távolság nem számít!

- Drága, hűséges jó barátom, Behdset Zeynel - mondtam meghatottan, és melegen megöleltük és megcsókoltuk egymást.

Behdset Zeynel doktor, az iraki ügyvédi kamara volt elnöke, tudós jogász, de betegségére évek óta európai gyógyhelyeken keres enyhülést. Itt kezdődött barátságunk. Titkárnője, Gertrud kisasszony osztrák, salzburgi nő, szakképzett ápolónő, bátor, derék, jólelkű teremtés, aki vezeti a doktor autóját, beadja az injekciókat, s évek óta elkíséri mindenhová. Meg is tanult arabul, ezen a nyelven társalog vele, és vigasztalja, ha fájdalmai vannak, csúza vagy szívbaja kínozza. Velük töltöttük az estét, és meg kellett ígérnünk, hogy szakítunk egy szabad délelőttöt, s elmegyünk az ő Bagdad melletti "kis kertjébe", és ott, a kis ház teraszán együtt ebédelünk vele.

A viszontlátás örömével, boldogan feküdtem le aznap este. Eltelve a baráti hűség érzésével, mégis szomorú gondolat tolakodott fel agyamban: a boldogság érzetét szinte természetes állapotnak fogja fel az ember, akár szívének dobbanását vagy az egészséget. De a boldogtalanságot keserves-mélyen érzi, akár a betegséget, és panaszra nyílik ajka. Pedig ha ez a kétféle fájdalom nem lenne, még kevésbé örülhetnének boldogságuknak és egészségüknek az emberek.

BABILON

Az ünnepségek egyik kimagasló eseménye volt: kirándulás Babilon romvárosába. Irak területén ringott az emberiség bölcsője. Itt állt valaha a Biblia szerint "isten kapu ja": "báb-el", az emberi gőg jelképe, amellyel az ember égbe akarta emelni dicsőségét. De isten összezavarta az égre törők nyelvét, és abba kellett hagyniuk az építést.

Ezen az ősi történelmi területen, Bagdadtól északra és nyugatra, sok száz kilométeres körzetben, egészen a török, illetőleg a szíriai határig, lépten-nyomon ősrégi kultúra emlékeinek romjai tárulnak elénk. Az emberiség minden nyelvén beszélő népek egymást követték ezen a területen. A legelsők, akikről a későbbi tudósítások szólnak, a finn-ugor nyelvcsaládhoz tartozó szumírok, akkádok voltak, majd az elamiták, azután az úgynevezett előd-médek olvadtak be az őslakók közé. Csak később szivárogtak be, valószínűleg a lassan kiszáradó arab pusztákról, sémita nyelven beszélő elemek, akik átvették a régibb telepesek civilizációját, és sémita formában fejlesztették tovább.

A mi kirándulásunk a Bagdadtól délre eső Hilla falu környékére vezetett, ahol valószínűleg Babilon főváros állt. Magas, részben fajansz díszítésű falak hirdetik ma is, milyen népes, gazdag város, milyen hatalmas birodalom teremtett itt emberi civilizációt és kultúrát az i. e. harmadik évezredben. Babilon Nebukadnezar uralkodása idején a világ egyik csodájának számított, és sokkal később Herodotosz (megh. kb. i. e. 425) óriási, húsz négyzetkilométer kiterjedésű városnak írja le, amelyet magas fal vett körül, és amelynek száz, bronzzal borított kapuja volt.

A város két kerületét hosszú, fedett kőhíd kötötte össze, amelynek azonban ma már nyoma sincs. A szicíliai Diodorosz - Julius Caesar kortársa - csodálatosnak mondja a már akkor romos függőkerteket, amelyek száz méter magas oszlopokon nyugodtak, s az öntözővizet szivattyúkkal emelték fel hozzájuk. Mindennek a világcsodának az ókori perzsa hódítás vetett véget. A külső falakat I. Dareiosz (megh. i. e. 485) leromboltatta. Nagy Sándor (356-323 i. e.) hódító útján két hónapig százezer embert foglalkoztatott a romok eltakarításával. Halála után Szeleukosz részfejedelem a régi Babilon köveit hordatta el fővárosának építkezéséhez, ilyen módon siettetve a még fennmaradt épületek pusztulását. Pausanias i. u. második századbeli görög utazó, az omladozó falakon kívül, már alig talált valamit a régi emlékekből. Csak a legújabb kor régészeinek ásatásai hozták napfényre azt a virágzó, gazdag kultúrát, amelynek a mai ember számtalan emlékét köszönheti.

Megtekintettünk egy durva faragású szobrot. Embert ábrázolt, akit oroszlán ölt meg. Felkerestük a régi falak maradványait, és lábunkkal érintettük azt a földet, ahol előttünk millió ember élt, remélt, csalódott, szenvedett és meghalt. A tudomány tovább ás, kutat, tanul, vitatkozik és költ újabb műveket, írnak újabb könyveket, építenek újabb városokat, bennük megint csak emberek élnek, remélnek, csalódnak és meghalnak, hogy valamikor - ki tudja, mikor - új kutatók ássák fel ismét a városok romjait, és hozzák napvilágra az emberek szakadatlan láncolatának hol vidám, hol bús emlékeit, bukdácsoló életét.

NARANCSLIGET ÉS PÁLMAERDŐ

A régmúltból és emlékeiből felébresztett a jelen. Behdset Zeynel, hűséges bagdadi barátunk elvitt kicsinek mondott kertjébe. Alig hagytuk el Bagdad városát, már zöldellő rétek mentén szaladt kocsink. Vidám hangulat vett körül. A nap kellemes meleget árasztott, s a fűszerek és a tavaszról álmodozó levelek illatos üdvözletet küldtek felénk. Valami faluféle település szomszédságában kocsink széles kapun át befutott egy földszintes ház elé. A szolgák meghajlással üdvözöltek bennünket. Ez a ház Zeynel "kis" kertjének szélén állt. A titkárnő, Gertrud kisasszony kisegített a kocsiból. A következő percben a bámulattól megkövülten álltunk meg.

A "kis kert" hatalmas narancsliget és pálmaerdő volt. Az égbenyúló, sudár pálmák koronái összehajoltak, mint a szerelmesek, máshol változatos nyiladékokat alkottak. Amerre a szem elláthatott, datolyapálmák sűrű erdeje hallatta zizegő suttogást a gyengén simogató szélben.

Zeynel élvezte meglepetésünket és csodálatunkat, és igazi arab vendégszeretettel kézen fogva vezetett az illatos kert legközelebbi zugába, boldog volt és büszke, hogy szeretett barátainak soha nem látott élményt nyújthat.

- Ez az én kertem - mondta -, ezek az én fáim. Gyermekkorom óta itt üldögélek, ha a munka, és most már évek óta, külföldi gyógykezeltetésem engedi.

Mintha régi arab mecsetben járnánk, úgy néztük a harminc-negyven méter magas, szürke, sima törzsű fákat.

A próféta első mecsetje Medinában pálmatörzsekre boltozott datolyaszárító volt.

- Az én kertemben - folytatta Zeynel - csak ötven-hatvan datolyafajta terem, de a világon száznál több fajtát találni. Medinában olyan datolyát termesztenek, amelynek húsa szárított állapotban átlátszó, mint az üveg. Nekem is van ilyen fám... - kiigazította magát - több száz ilyen pálmám. A pálmának nem kell sok eső, mert ez csak megakasztaná az érést, száraz talajban is megél.

- Úgy emlékszem, hogy a datolyára az arab nyelvnek tizenöt szava van - mondtam.

Zeynel mosolyogva rám nézett:

- Lehet, hogy annyi, de lehet, hogy még több is. Azonkívül szavunk van a datolya érésének minden időszakára, a fogamzástól az érett, édes gyümölcsig.

- Fogamzás? - kérdezte Kató elcsodálkozva.

- Igen, Madame - felelte Zeynel, s odavezetett egy facsoporthoz. - Látja, ezek hímnemű fák, olyanok, mintha szerelmes ifjak volnának, akik vágyódnak menyasszonyaik után. De Allah megkötötte lábukat, és nem mozdulhatnak el a földtől, hiába sóhajtoznak sóvárogva szerelmeseik után. Nekünk, embereknek kell elősegíteni nászukat. Pattanásig feszült rügyeiket odakötözzük a nő-pálmák ébredező bibéjéhez. Ez a pálmák menyegzői ünnepe, és nagy vigassággal, mulatsággal üljük meg, akár a lakodalmat.

- Hány datolya terem egy-egy ilyen frigyből? Zeynel hangosan felnevetett:

- Mi mohamedánok egyszerre csak négy hites feleséget tarthatunk, de a pálma ifjak szerencsésebbek, mert akár harminc menyasszonyt is vezethetnek isten oltára elé, egyszerre. Egy-egy ágon azután kétszáz-háromszáz datolya terem, súlyban mintegy tizenöt kiló.

A büszke Zeynel tovább vezetett "kertjében" a narancsfák sűrűjébe, és ezalatt az egyik szolga kosárnyi piros, pici, puha húsú, édes narancsot szedett le nekünk, amelyekben nem volt mag. Japán származású narancsok voltak, és ritkaságok a kiterjedt rokonságú, előkelő narancscsaládban.

Mily elérhetetlen öröm városi embernek a buja természet ölében figyelni pirkadástól késő estig a napkorong útját az égen! Hallgatni a szellő suttogását, a madarak énekét, érezni az állatok hűséges ragaszkodását, távol minden meddő küzdelemtől, közönytől, ridegségtől, meg nem értéstől!

A néma csend néha beszédesebb a zajos szavaknál, és e tündérkert halk suttogása évezredekről regélt: a pálmafák már évezredekkel ezelőtt éltek, és az ősember rokonának tekintette őket, amikor a magáéhoz hasonlóan készítette elő nászukat.

Soká, órákig bolyonghattunk volna az illatos utakon, de Gertrud kisasszony arabul súgott valamit Zeynel fülébe. A "súgás" elég hangos volt, mert szegény Zeynel barátunk csak a nagyot hallotta meg.

Az ízletes, sok fogásos, igazi keleti ebédet a teraszon fogyasztottuk el, narancs- és datolyaszörpöt ittunk hozzá. Zeynel és Gertrud kisasszony kitűnő házigazdáknak bizonyultak, a bőséges fogásokból csak egyszer kínáltak, és ránk bízták, mennyit és hogyan akarunk enni.

Ebéd közben is szóbakerült a pálmafa. Mi másról beszélhettünk volna ilyen környezetben? Zeynel elmondott egy régi arab mesét, amely azóta sokszor, ó mily sokszor eszembe jutott, ha embertársaim akaratlanul elárulták, hogy hazudtak.

"Élt Bagdad városában két szomszéd. Mindkettő jómódú kereskedő és jó barát volt: Ahmed és Júszuf. Egyszer Ahmednek rosszul ment a boltja, és Júszuftól pénzt kért kölcsön. Júszuf, mint jó barát, teljesítette szomszédja kérését, és bőkezűen adott neki pénzt, amivel kisegítette a bajból. Azután múlt az idő, a kereskedelem pangott, és Júszuf nagy veszteséget szenvedett. Elment Ahmedhez és kérte őt, fizesse meg adósságát, mert most ő jutott ínségbe. Ahmed tudni sem akart a tartozásról, durván elutasította szomszédját.

Mit tehetett szegény Júszuf? Elment a kádihoz panaszra. A kádi beidézte mindkettőjüket kihallgatásra. Ahmed a bíró előtt is konokul tagadott. A bíró ekkor így szólt:

- Nem volt tanúd, Júszuf, mikor a pénzt átadtad?

- Nem volt a közelben senki - felelte csüggedten Júszuf.

- Emlékszel-e, Júszuf, hol adtad Ahmednek a pénzt? - kérdezte a kádi.

- Igen, kádi uram - felelte Júszuf. - Ahmed kérte, ne az üzletben adjam át a pénzt, mert ez hitelét rontaná, ezért elballagtunk a város szélére, s az árok mentén, egy magas pálmafa árnyékában adtam a kölcsönt.

- Nem volt a közelben senki? - kérdezte a bíró.

- Nem, uram - felelte Júszuf. - Csak a pálmafa állt ott egyedül.

- Ide hallgass, Júszuf - mondta most a kádi nyomatékosan. - Menj oda ahhoz a fához. Mondd meg neki: én, Bagdad kádija parancsolom, hogy azonnal jöjjön el ide, színem elé! Értetted?

- Kádi uram! - rimánkodott Júszuf. - Hogyan beszéljek én egy fával? Hogyan adjam át neki az üzenetet?

- Menj és tégy, ahogyan parancsoltam!

Júszuf kérlelően nézett a bíróra, Ahmed pedig a szakállába nevetett. Nyert ügye van!

Júszuf elment.

A kádi frissítőt hozatott Ahmednek, és elbeszélgetett vele a termésről, családjáról, üzleti vállalkozásairól. Mind mélyebben és mélyebben melegedtek bele a barátságos beszélgetésbe, és egy-két vidám anekdotát is felelevenítettek emlékezetükből. Ahmed nagyszerűen érezte magát, és örült a bíró bizalmának. Talán egy óra is eltelt, amikor a bíró hirtelen megkérdezte Ahmedet:

- Mondd csak, Ahmed, nem tudod, vajon Júszuf elérhetett már ahhoz a fához?

Ahmed elgondolkodott, és azután nyugodtan mondta:

- Azt hiszem, bíró uram, már régen odaérhetett, sőt nemsokára vissza is kell jönnie.

A kádi elmosolyodott, azután tovább beszélgettek.

Kis idő múltán Júszuf lihegve és lehorgasztott fejjel állított be, szomorúan jelentette:

- Kádi uram - mondta -, kétszer is szóltam a fához, hangosan, átadtam üzenetedet, de a fa nem mozdult...

Ahmed felnevetett. A bíró ránézett, és Júszufhoz fordulva így szólt:

- A fa már itt volt, Júszuf, nyugodj meg, és tanúságot is tett melletted!

Júszuf értetlenül bámult a bíróra, Ahmed pedig felkiáltott:

- Hogyan mondhatsz ilyet, bíró uram, hiszen én is itt ültem melletted, és semmiféle fát nem láttam!

- Amikor megkérdeztem tőled, Ahmed, vajon Júszuf elért-e már ahhoz a fához, ahol a pénzt kaptad, elgondolkoztál, és határozott igenlő választ adtál. Te jól tudod tehát, melyik fa alatt kaptad a kölcsönt, mert jól emlékeztél rá. Fizesd meg tartozásodat, és többé ne csalj meg senkit, mert előttem, a kádi előtt, minden fa, bokor és kő tanúságot tesz."

- Eddig szól a mese! Látják, a fák nemcsak suttognak, néha harsogják az igazságot! - fejezte be Zeynel mosolyogva.

Közeledett a naplemente. A nyáj visszatérőben volt a legelőkről. Egy szamár elordította magát, a többi kórusban iázott.

Későre járt az idő. Búcsút kellett vennünk a tündérkerttől, és egy felejthetetlen, kedves nap emlékével gazdagabban indultunk vissza a városba. Zeynel, aki hotelünkig elkísért kocsiján, azzal az ígérettel búcsúzott tőlünk, hogy ha Allah is úgy akarja, Európában nemsokára újra találkozunk.

KÁSZIM VENDÉGEI KÖRÉBEN

A bagdadi ünnepségek és kirándulások folytak tovább. Én már csak az előadásokon jelentem meg. Kászim fáradhatatlanul fárasztotta vendégeit. Egyik rendezvény - egy könyvkiállítás - ebéddel egybekötve, a bazárnegyedbe szólította a meghívottakat. Ezen a helyen állt a régi bazár is, ezer évvel ezelőtt, itt volt megszámlálhatatlan bódéja, boltja, raktára, kifőzdéje, titkos találkahelye. Szorgos iparosok, élelmes kereskedők és kalandorok, tolvajok és bűnözők vegyes társadalma nyüzsgött itt valamikor. Most is népes volt, de a nyugati gyáripar termékei lassan háttérbe szorítják a régi bagdadi kézműipart. Tempora mutantur - változnak az idők -, és ma alig ismerünk rá arra a bagdadi szúkra, amelynek mesébe illő gazdagságát korabeli arab írók számtalan szakkönyvben ecsetelték.

A küldöttség tagjai türelmetlenül nézegették a bódék áruit, míg végül felharsant a zene, és katonai kíséretével megjelent Kászim. Páncélozott autóját elöl és hátul gépfegyveres autók őrsége kísérte. Ünnepélyes magatartással kiszállt, valamennyiünkkel kezet fogott, azután hullámvonalban körüljárta az üzleteket, mialatt szakadatlanul játszott a zene, üdvrivalgott és tapsolt a nép.

Amikor a bazárlátogatás véget ért, szoros kíséretével ismét páncélkocsijába szállt, ekkor a fékevesztett embertömegből sokan - lelkesedésből - kocsija elé akartak feküdni. Rendőrök és katonák kergették el az őrjöngőket.

Elgondolkozva figyeltem ezt a tömeget.

Kászim a nép fia volt, a népből jutott fel ilyen magasra, és nem felejtette el, hogy ifjú korában ő is olyan szegény volt, mint a többi iraki arab. Szegénységét valamikor enyhítette egy jóindulatú barát, és a hatalomra jutott Kászim nem felejtette el az egykori jó barátot. Sokat dolgozott népéért. Iskolákat, kórházakat, munkásházakat épített, népparkokat alapított, a nyugati technika vívmányaival akarta felemelni népét. Sajnos, a kormányzáshoz nem elég a jóakarat és az önfeláldozó igyekezet, ha tervszerűtlenül, a tapasztalaton, a körülmények és a történelem ismeretén alapuló meggondolások helyett, ötletszerűen vezetik az ügyeket.

A bazártól visszatérőben megtekintettük a kormányzás központját, a hadügyminisztériumot, nem messze a nagy mecset kupolájától és széles minaréitől. A kertben, az utca közelében állt az az autó, amelyben Kászim ült akkor, amikor az első merényletet elkövették ellene. Megmutatták a golyóütötte lyukakat. Kászim mint katona állandóan fegyvert hordott magával, és habár annak idején megsebesült, több merénylőt ő maga lelőtt.

Ellenségei közé tartoztak a kurdok is. A kurdoknak egy része Moszul körül él, ahol Irak nemzeti kincse, az olaj bugyog fel a földből, a többiek Törökországban laknak. Ez a harcias, vitéz nép a legújabb kor szellemében ugyancsak nemzetté akart alakulni. A török és az iraki kormányok sehogy sem értették meg az idők szavát és mereven elzárkóztak minden megértéstől, enyhítéstől, pedig a kurdokból, ha önkormányzatot kapnak, hű állampolgárok váltak volna. Ha más nem, a közös iszlám vallás is elősegíthetné a megegyezést.

Elérkezett december hetedike, péntek, a mohamedánok heti ünnepnapja, amikor illő, hogy a hívők imájukat a nagy mecsetben, az arabul dsáminak nevezett "összegyűjtő"-ben végezzék el. Ilyenkor az imavezető a szószékről buzdító beszédet mond. Olyan országban, amelyet karddal foglaltak el, kezében kardot, másutt botot tart. Az első sorok egyikében, közel a szószékhez kuporogtam a puha szőnyegen, és a szónok minden szavát figyelve hallgattam beszédét, amelynek végén áldást kért Allahtól Abdul-Karim Kászimra és valamennyi igazhivőre. Vajon Allah, a mindentudó, meghallgatta-e a szónok kérését?

*

A gazdag ügyrend vége felé közeledett. Számos értékes előadás hangzott el. Székfoglaló előadásom kéziratát átadtam az akadémia elnökének, és a szöveg egy év múltán, az akadémia évkönyvében és különnyomatban is megjelent.

Még hátra volt a búcsúfogadás, amelyen Kászim is megjelent. Háta mögött, a televízió képernyőjén gyönyörű arab hastáncosnő mutatta be erotikával túlfűtött művészetét. Elbúcsúztunk a nagy vezértől, én egy szomorú arab búcsúvers-idézettel, ő hosszas, meleg kézszorítással

Ráth Károly nagykövetünk a magyar küldöttek tiszteletére fogadást rendezett, s itt búcsút vehettünk a küldöttségek számos tagjától. Másnap új élményekkel, gazdag tapasztalatokkal megrakottan vitt az Iraki Légitársaság gépe vissza, Damaszkuszba. Mind, akik a gépen elfoglaltuk helyünket, izgalmas, szép napok emlékét vittük a világ különböző tájai felé. Bagdad a levegőből kicsi ponttá vált, majd, mintha fátyol borult volna rá, mely eltakarta nehéz jelenét és aggasztó jövőjét.

ÚJBÓL DAMASZKUSZBAN

Damaszkusz régi ismerősünk. Kedves barátunk, Murai István nagykövet és felesége úgy fogadott a nagykövetségi palotában, mintha testvérei volnánk. Csak néhány napot töltöttünk Damaszkuszban. Meghívott ebédre a Jordániái követ, és ezt az alkalmat felhasználtam, hogy régi levelező barátommal, Isza an-Naouri Jordániai tudóssal legalább telefonon beszéljek. Perceken belül összekötött a damaszkuszi telefonközpont Ammannal, és annyi levelezés után végre egymás hangját is hallhattuk. Meghívtam Iszát Budapestre, és csakugyan, 1965 telén a Kulturális Kapcsolatok Intézete javaslatomra vendégül is látta őt. Isza an-Naouri meglátogatta hazánk több nevezetes városát, értékes előadásokat tartott, és érdekes megbeszéléseket folytatott magyar írókkal. Azóta több magyar író novelláját lefordította arabra, és megígérte nekem, hogy Madách művét, Az ember tragédiáját is teljes egészében lefordítja.

Nem hagyhattuk el Damaszkuszt anélkül, hogy meg ne látogassam mohamedán tudós és író barátaimat, ha csak rövid időre is, aminek eredménye az lett, hogy a damaszkuszi televízióban közvetlen adásban az új arab írók műveiről kellett beszélnem.

Azután ez is elmúlt, mert az idő kegyetlen kereke állandóan forog, és magával ragad városról városra, könyvektől könyvekhez, összehoz baráttal és elszakít baráttól. Valamitől mindig búcsúzni kell, hogy új kikötőben régi emlékeket és új élményeket gyűjtsünk átláthatatlan halmazba, és pihenés nélkül, örömök, csalódások közt rohanjunk a kikerülhetetlen vég felé.

Damaszkusztól Kairó a levegőben csak egy ugrás. És ezt az ugrást nem mulaszthatom el, hiszen a meghívás már régen megérkezett: a tudományos akadémia ülései javában folynak, a szótárbizottság is ülésezik, és gyártja a szavakat az új fogalmakra. Már megjelent a kisebb terjedelmű, kétkötetes arab értelmező szótár, és előszóírója kijelenti, hogy az arab nyelv harmincezer gyökszavából egymillió szó képezhető. Átláthatatlan mennyiség! Képes lenne vajon emberi elme ennyi kifejezési árnyalatot megjegyezni, ha nem segítené meg puha széken ülve, évtizedek türelme?

A kairói napok verőfényében sokszor kirándultunk a piramisokon túl a sivatagba. Viszontláttuk Kairó örökké zsúfolt utcáit, a zsibongó életet, a hangos tereket és népes szállodákat, telve százezernyi idegen turistával, de szívünk legőszintébben a sivatag, a végtelen csönd után vágyódott, mint valami olykor elért boldogság után...

Azután egy rózsaszínű reggelen újra felszállott velünk a gépmadár a világoskék ég felé, el Kairótól, el a sivatagtól, el Egyiptom vörhenyes homokjától, át a tengeren, haza, Budapestre.

ISMÉT ITTHON

Felfrissülve, könyveim között megújhodva, láttam újra munkához az 1963. év elején. Óriási anyag várt rám, és míg szemem szántotta az arab könyvek végnélküli sorait, mintha a betűk is olyan türelmetlenül meredtek volna elém, mint ahogy én vágyódtam megismerésükre.

Az itthonlét és a munka csendes, örömteljes napjait megdöbbentő hír zavarta meg. A rádió, azután a lapok terjedelmesen beszámoltak arról, hogy Bagdadban lázadó katonák megtámadták Abdul-Karim Kászimot és a vezér halálát követelték.

Abdul-Karim Kászim hívei háza elé vonultak, és kérték, fegyverezze fel őket. Eközben délelőtt a zendülők által már elfoglalt rádió azt hirdette, hogy a vezért elfogták és megölték.

Vajon ő is hallotta ezt a hírt? Bízva önmagában, híveitől körülvéve bevonult a hadügyminisztérium épületébe, onnan buzdította ellenállásra seregét. Véres ostromra gyűlt a zendülők csapata. Arab arab ellen harcolt, ágyúval, gépfegyverrel. De amikor már a repülők is bombázták a szitává lőtt épületet, és híveinek jórésze sebesülten vagy holtan feküdt lábainál, Kászim megadta magát. A zendülők nem követték a próféta parancsát, amely szerint az ellenséget, ha önként megadja magát, nem szabad megölni. Rövid ítélkezés után Kászimot agyonlőtték, és levágott fejét bemutatták a televízióban a világ kíváncsi nézőinek.

Új emberek léptek a régiek helyére.

*

Múltak a hetek, múltak a hónapok, a szorgos munka sok örömöt hozott. Külföldi levelezés írókkal, tudósokkal elnyomja azt az érzést, hogy a hónapok, évek múlásával csak öregebbek leszünk. Mint a tölgyfa törzsén minden évben új gyűrű szövi be a régi emléket, úgy arcunk bőrén, kezünk erein apró ráncok incselkednek, s hiába akarjuk elűzni őket. Minden igazságot le lehet tagadni, csak az életet őrlő szút nem tartóztathatja fel senki. Előbb-utóbb, ha későn is, ő lesz a győztes, és a kiszáradt test az enyészetben tovább szolgálja a természet örök körforgását.

De a művek, akár a jótettek, megmaradnak az utókor számára, akkor is élnek, amikor a múló élet már régen kihamvadt, és csak a művek tanítják, lelkesítik az utódokat, hogy munkájukban ők is halhatatlanokká váljanak.

VI. MÉG EGYSZER MEKKÁBAN...

VÁRATLAN MEGHÍVÁS

1964 februárjára járt az idő, amikor az Egyesült Arab Köztársaság nagykövete, jó barátunk, telefonon felhívott és értesített, hogy kormánya meghív az ezeréves Azharmecsethez kapcsolt egyetemre, egy előadássorozatra.

Másnap délután rádiógram jelentette Kairóba, hogy a meghívást köszönettel elfogadom, s feleségem elkísér. Most már csak csomagolni kell, de ebben Katónak nagy a gyakorlata. Elővettem jegyzeteimet, átnéztem néhány adatot, fejemben elrendeztem a témákat, amelyekről beszélni fogok a kairói egyetem diákjainak, azután izgatottan tervezgettünk.

És alig néhány nap múlva már útra keltem...

Örömmel gondoltam arra, hogy új, tetterős kairói nagykövetünkkel, Rácz Pállal együttműködhetek.

AZ ÚJ KAIRÓ

Februárban korán sötétednek a délutánok, és a ferihegyi repülőtéren a tegnap leesett hó fehérsége beleolvadt a látóhatár szürkeségébe. A torony tetején nyugtalanul vergődött a szélzsák, és az utasok is türelmetlenül néztek ki a fűtött váróterem ablakán, valahányszor egy-egy gépmadár szinte szárnyaira támaszkodva, lassan vonszolódott a torony elé.

Amikor felszálltunk, lenn a földön már esteledett fenn a magasban, ahogyan vágyaink felé rohantunk, világosodott az ég, derűsebb lett a horizont. Kelet fényeihez közeledtünk... és amikor Athén jól ismert repülőterén leszálltunk, a közelgő tavasz langyos fuvallata üdvözölt. Jólesett néhány óra hosszat pihenni a csodákat alkotó görög földön, és gondolatban ismét végigszállni az Akropolisz templomai, Philopapposz dombjai és Szókratész börtöne fölött, ahol ma is minden látogató letesz egy-egy szál virágot.

Azután száguldottunk tovább, a tenger fölött a sötét éjszakában. Felülről a csillagok küldték le hozzánk szikrázó fényüket, lenn a földön, mélyen alattunk, egymás után, mint kerek, színes ékszerek ragyogtak felénk Egyiptom kivilágított városai. Csodálatos érzés lett úrrá rajtunk a kairói éjszakában, amikor leszálltunk az új, hatalmas repülőtérre. A lámpák sorai a napnál sugárzóbb fényt szórtak, és a sivatag felől áramló bársonyos, illatos levegő simogatta arcunkat.

Csend és rend fogadja az utast, és a megszokott keleti udvariasság vezet át a csarnokon, ahol a kairói egyetem tudós küldöttsége vár. Üdvözlés, ölelés fogad, régi ismerősök, jóbarátok karjaiban.

Kairó már nem a régi. Amikor reggel a National Hotel ablakaiból kitekintünk az utcára, meglepetve látjuk, hány nyolcemeletes ház nőtt ki a földből egy év alatt.

A keleti színpompa azonban mégsem tűnt el teljesen. Az egyiptomi kormány a mohamedán világ minden részéből a legkiválóbb tudósokat hívta meg, hogy egy iszlámkonferencia keretében megbeszéljék, hogyan alkalmazhatják a Korán tanítását a mai politikai, társadalmi és gazdasági életben. A Korán a hivők szerint isten sugallata, mely az ihletett próféta révén nyilatkozott meg, az idők végtelenségétől az idők végtelenségéig, és amely "a jól megőrzött" örök táblákon nyugszik, örök útmutatás minden változó időn át, de helyesen kell értelmezni és gyakorolni. Ennek a feladatnak nemzetközi síkon való megoldása vár az iszlámkonferencia tudós tagjaira.

Már az első ismerkedő-délután színpompás képet varázsolt elém a kairói városháza nagy tanácstermében. Egyiptomi főpapok, fehérturbános-fezes muftik, sötét, nemzeti galabija-öltözetű szudáni tudósok; a többi mohamedán afrikai állam hatalmas termetű, hivatalos kiküldöttei színes, bő lebernyegekben, hímzésekkel pompázó ruhákban élesen elütöttek a barnás bőrű indiai, pakisztáni, maláji, indonéziai meghívottaktól. A legtöbb mohamedán országból többtagú küldöttség érkezett. Marokkó, Algír, Tunisz, Nigéria, Tanzánia, Kenya, Szenegál, Dél-Afrika, Malajzija, a Fülöp-szigetek, Indonézia, Kína, Japán, Argentína és Brazília mohamedán-arab lakossága mind képviselve volt. Törökországból és Jugoszláviából két küldött érkezett, Magyarországból én egyedül, Japánból névrokonom, Abdul-Karim Saitoh, a tokiói egyetem tanára jött el a tanácskozásra.

Ma, hogy e sorokat írom, még élénken emlékezetemben él a zsibongó tömeg, a sok nyelven beszélő, sok fajhoz, nemzethez tartozó mohamedán tudós, és közöttük sok régi ismerősöm, barátom Indiából, Pakisztánból, Szíriából, Arábiából. Valamennyien szeretettel üdvözöltek. Nagyon boldognak éreztem magam, hogy ebben a színdús társaságban megjelenhettem.

A kongresszus tanácskozásai, előadásai március hetedikén kezdődtek. Közben a kairói új nagy egyetemen első előadásomat a tárgy érdekességére való tekintettel, a nagysejk kívánságára az óriási központi kupolacsarnokban kellett elmondanom. Ez a csarnok talán ezernél több hallgatót fogad be. Az első sorokban az egyetem tudós tanárai és az Azhar-mecset sejkjei foglaltak helyet. Kissé oldalt tőlük a kairói magyar követség tisztviselői, külkereskedelmi kirendeltségünk tagjai, és feleségem mellett néhány magyar nő is.

Amikor a csarnokba léptem, kitörő taps fogadott. A jelenlevő néhány magyar örömmel látta a zsúfolt termet, és érezte a forró atmoszférát. Évtizedek gyakorlatában megszoktam, hogy idegen hallgatóság előtt idegen nyelven beszéljek. Egy pillanatig végigtekintettem a csarnokon, azután emelt hangon, amelyet a mikrofon a terem legtávolabbi sarkába is elvitt, bele-belenézve jegyzeteimbe, ismertettem az iszlám magyarországi történetét a legrégibb, Árpád-házi királyok korától a török hódoltság idejéig, azután az iszlám lassú visszahúzódásáig, addig, amíg már csak az orientalisták tartják ébren az iszlám emlékét könyveikben, és tanulmányozzák a mohamedán világ hatását a magyar kultúrára.

Előadásom egy óránál tovább tartott, de a hallgatóság mozdulatlan figyelemmel követte szavaimat.

AZ ISZLÁMKONFERENCIA

Az iszlámkonferencián nagy érdeklődéssel követtem az előadásokat. Sok tudományos nézet és sok, lelkesedéstől fűtött buzdító szózat hangzott el a küldöttek szájából. Valamennyien, bármilyen égtájról jöttek légyen is, mind az ékes irodalmi arab nyelven beszéltek, amely összekapcsolja a hívőket, bármilyen nemzetiségűek. Némely afrikai tudós oly könnyed tökéllyel fejezte ki magát arabul, hogy sok arab is megcsodálta.

Egy egyiptomi sejk, egy teljes délelőtt és a szünet leteltével délután is, a Korán és a próféta hagyományai nyomán számtalan idézettel bizonyította, hogy a mohamedán vallásháború, amely annyi félreértésre és ferdítésre adott alkalmat, védelmi háború. A próféta határozottan elítélte az agressziót, sőt megtiltotta, hogy a kinyilatkoztatott vallások híveit, a zsidókat, keresztényeket káfirnak, gyaurnak, azaz istentagadónak minősítsék és nevezzék. És ha már háborúra kerülne a sor, akkor csak a fegyveres harcosok ellen, ugyanolyan fegyverekkel szabad harcolni. Kimondotta, hogy az ellenséget nem szabad megakadályozni a források használatában, öregeket, asszonyokat, gyerekeket nem szabad bántani. Végül: ellenséges területen nem szabad a vetést felégetni, a gyümölcsfák még éretlen termését elpusztítani, hanem lovagiasan - ahogyan a középkor arab fejedelmei, a Zengik, a Szaladinok tették - kell szembeszállni az ellenséggel.

Ebben minden küldött egyetértett, mert a Korán valóban ezt tanítja és követeli, de a részleteket illetően sok eltérés, kifogás, kérdés adódott. Mikor és hogyan állapítható meg a gyümölcsnek éretlen vagy érett volta? És miért kell épp az éretlen gyümölcsöt védeni? Melyek azok a termények, amelyek kímélendők, és mely fákat szabad felhasználni esetleg sánc építésére? Ezekre a kérdésekre a tudós sejk nagy irodalmi ismerettel, kimerítően megfelelt. A terem zsongott a közbeszólások özönétől, az újabb kérdésektől, amelyek végül a szőrszálhasogatás határáig sodorták a tudós gyülekezetet. Középkori hangulat ülte meg a kairói városháza nagytermét, 1964 március havában, mialatt künn az utcán tülköltek az autók, a levegőben gépek röpültek, s a teremben az elektromos berendezés egyidejűleg több nyelven továbbította a vita szónokainak szavait.

Ó, régmúlt középkor mecsetiskolái, ti, most fészket raktatok a kairói városházán, ahol pontosan meg akarjuk határozni, hogy az ellenség melyik fája, melyik terménye lehet prédája az ostromló félnek.

Csak két nap múltán hozott döntést a konferencia ebben az életfontosságú kérdésben. Mindnyájan tapssal üdvözöltük tudós sejk barátunkat. Ekkor én még egy, utolsó kérdést kockáztattam meg:

- Fivérem, Abdul-Áli, mondd, mi lesz, ha az ellenség atombombával támad ránk?

- Huwa mahrúm, hát ez el van tiltva! - kiáltotta a sejk magából kikelve.

- Wahwa kadhálika, akkor minden rendben van! - feleltem megnyugodva.

Az ülések tovább folytak két héten át, még számos érdekfeszítő megbeszélés, tanulmány és vita láncolatában. Az utolsó előtti ülésen én "az arab természettudomány s az iszlám összhangjáról" mondtam el beszámolómat, amelyet a kongresszus jelentésében ki is nyomtattak. A konferencia időszakában a miniszterek, az Azhar-mecset nagysejkje, a bagdadi, a szíriai, a líbiai, a tuniszi, a marokkói követ ebédeket, vacsorákat adott a küldöttek tiszteletére. Élmény volt a sokfajta mohamedán tudóssal a fehér asztalnál találkozni.

A sok ünnepség és bankett közül kiemelkedett két esemény. A kairói pályaudvar előtti téren, a Ramzesz-szobor közelében felállított óriási sátorban, Nasszer elnök képviseletében a másodelnök: Huszejn as-Sáfi'i vallásos szertartás keretében minden küldöttnek díszes Koránt ajándékozott. Egyszersmind kihirdette, hogy a torzító kiadások kiküszöbölése céljából, nagyszámú hiteles szövegű Koránt fognak szétküldeni a világ minden tájára.

A második esemény az Azhar új egyetemének alapkőletétele volt. A mélybe eresztett kőben okiratot helyeztek el, amelyre több küldött ráírta nevét. Engem az a kitüntetés ért, hogy mint egyedüli magyar, ugyancsak aláírhattam azt az okiratot, amely az elkövetkező időkben, ha valamikor majd napvilágra kerül a kő, tanúsítani fogja, hogy itt járt egykor egy magyar tudós.

Egyetemi előadásaimon több száz főnyi hallgatóság volt jelen. Előadtam az arab nyelv történetét, ismertettem a marokkói berber-arab irodalmat és az Ezeregyéjszaka meséinek szerteágazó forrásait. Bibliai, ó-görög, indiai, perzsa forrásokból táplálkozott ugyanis a világirodalom egyik legnagyszerűbb műve, az Ezeregyéjszaka mesegyűjteménye, amely az arab géniusz kiváló, arab nyelvű alkotása. Előadásaim után az egyiptomi hallgatóság olyan lelkes ünneplésben részesített, hogy az autogramkérők gyűrűjéből és az összeroppantás veszélyéből csak néhány tanár testi ereje és erélyessége mentett ki.

A fogadások befejezéséül Abdul-Gamál Nasszer elnök fogadta kihallgatáson a delegátusokat a Kubba palotában. Ez a magas termetű, erőteljes alkatú politikus nagy gondok súlyát viseli széles vállán, és sok eredményre tekinthet vissza. Valamennyien, egyénenként megköszöntük a szívélyes meghívást.

Megható volt az a fogadás, amelyet Dr. Táhá Husszein, az arab tudományos akadémia elnöke, régi barátom adott, a Hilton Hotel dísztermében. Itt búcsúztam el bensőséges beszélgetésbe merülve, egyiptomi tudós kollégáimtól, barátaimtól, és hosszas, meleg kézszorítások után, Allah kegyeiben bízva, készültünk a hazatérésre.

Utoljára, mint oly sokszor kairói tartózkodásaink idején, kedves tanítványom, dr. Gál László, a külkereskedelem kitűnő dolgozója kíséretében, még egyszer elmentünk a sivatagba, ahol mindig úgy éreztük, mintha megérintettük volna a végtelent és a boldogságot.

És másnap kora hajnalban felszálltunk a KLM hatalmas gépére. Repültünk, el Kairótól, el a sivatagtól, el Egyiptom vörhenyes homokjától, át a tengeren, új kötelességek felé. Bécsben már várták előadásaimat, és csak azután térhettünk vissza otthonunkba, Budapestre.

A VÁRATLAN VENDÉG

Mint rendesen, ha hosszú útról tértem haza, számtalan levél és sok félbemaradt munka várt rám. Talán tanítványaim is hiányoltak, és szívesen ültek volna már körém tanári szobámban, ahol évtizedek hosszú során foglalkoztam velük. De ezt az óhajt nem teljesíthettem. Az 1964. esztendő végével közeledett nyolcvanadik születésnapom is. Ötvenhat éven át tanítottam, 1921-ig a Keleti Akadémián, 1921-től 1948-ig a Közgazdaságtani Egyetemen, azután 1948-tól a Pázmány Péter, illetőleg Eötvös Loránd egyetem bölcsészettudományi karán a török, a perzsa, az arab nyelv irodalmát és az iszlám művelődéstörténetét. E hosszú idő alatt számtalan tanítvány került ki kezem alól, aki felhasználta és továbbadta tudását. Az utánpótlás biztosítva volt, és nyugodt lelkiismerettel hagyhattam el egyetemi munkahelyemet, hogy hivatalos kötelességektől mentesen, egészen a tudományos munkának szentelhessem hátralevő életemet.

A kormány, értékelve munkámat, két ízben is kitüntetett a munkaérdemrend arany fokozatával, s most, hogy az egyetemtől nyugalomba vonultam, a munka vörös zászló érdemrendjét adományozta nekem.

A nyolcvan év nem lehet a végleges pihenés vagy nyugalom kényszere, sőt a hátralevő évek rövidsége mindinkább lázas tevékenységre sarkall. A számtalan üdvözlő levél, a sajtó visszhangja csak biztató nógatás volt, hogy amit régebben, hátrányos körülmények között kénytelen voltam elmulasztani, most minél gyorsabban kipótoljam. Erre bő alkalmat adott, hogy számos külföldi folyóirat tanulmányt kért tőlem.

Az 1965. év március 15-én, meghitt hangulatban ültünk otthonunkban. Kató Higgins, The Garden of Allah című csodálatos angol regényét olvasta, és néha hozzám fordult egy-egy kérdéssel. Nagyon lebilincselte a regényben a sivatagi élet és az önfeláldozó szerelem leírása. Én Iljász Farhát, Brazíliába kivándorolt arab költő nekem ajánlott, A kiszáradt tó (Al-buhaira al-dsáffa) című új költeményét fordítottam angolra.

A késő esti csöndet váratlanul megtörte a csengő berregése.

Látogatónk érkezett, aki arabul üdvözölt, és a nyakamba borult. Szaláh-ed-Din an-Naggár volt, régi-régi barátom.

- Mekkából jövök - mondta lihegve -, azaz Bécsből, és reggelre vissza kell utaznom.

- Miért kell annyira sietnie?

- Mert önnek, drága és tisztelt barátom, továbbá kedves feleségének azonnal velem kell jönniök Mekkába.

Nem tudtam, hangosan nevessek-e, mert nem gondolhattam másra, mint hogy idős barátom nyilvánvalóan tréfát űz velünk. Látván zavarunkat, Szaláh-ed-Din részletes magyarázattal szolgált:

- A szaúdi-arab kormány feje, Fejszal király Mekkában az évi zarándoklattal kapcsolatban nagyszabású iszlámkonferenciát rendez, amelyre a mohamedán világ legkiválóbb tudósait hívja meg. Önnek, igen tisztelt Abdul-Karim hadsi, okvetlenül el kell fogadnia a király meghívását. A hivatalos meghívó itt van - és ezzel ékes arab írással díszelkedő, aranyszélű kartonlapot nyomott a kezembe. Míg átfutottam, Naggár részletesebb magyarázatba fogott. - Engem a szaúdi kormány azért küldött el Budapestre, hogy magam kísérjem el önöket Mekkába. Az idő sürget, minden repülőgép foglalt lesz, mert a zarándoklatra negyedmillió hivő fog eljönni, mohamedán tudósok is érkeznek, önöknek azonnal útnak kell indulniuk.

Egymásra néztünk Katóval. Mitévők legyünk? Arábia messze van, sok a dolgom, nem is vagyok már fiatal, hogy ekkora vállalkozásokba kezdjek, fáradságos a sok új előadás, megbeszélés, tanácskozás! Nem, nem mehetek! És megint hónapokra váljak el íróasztalomtól és könyveimtől?

- Kedves Naggár - mondtam megfontoltan -, nagyon megtisztelő a szaúdi-arab kormány meghívása, és bármilyen nagy a vágy bennem, hogy Mekkát, ahol már kétszer jártam, újból megláthassam, és izgatja képzeletemet a sok tudóssal való találkozás is, nagyon sajnálom, ne haragudjék, félek, hogy nem teljesíthetem kormánya óhaját. Idős vagyok, és sem én, sem feleségem, nem viselünk már el újabb megpróbáltatásokat. Nehéz út ez!

Naggár mosolygott, és szinte parancsolóan szólt:

- Ne féljen semmitől. Allah majd megsegíti! A legnagyobb kényelemben fognak élni Dsiddában és Mekkában, a legmodernebb szállodában, tökéletes kiszolgálásban lesz részük, autó áll rendelkezésükre, egy lépést sem kell tenniük, és én állandóan őrködöm maguk felett. És el fognak jönni!

Felnevettünk.

- Most mindjárt? Éjszaka? - kérdeztem tréfásan. - Hiszen fel sem vagyunk öltözve! Még nem is csomagoltunk!

Erre a szóra Kató rám nézett. Tekintetében valami biztatás lappangott. A csomagolásban ő páratlanul gondos, és még soha semmit sem felejtett ki, háromfajta klímán és világrészen keresztül! Naggár ingadozásunk láttán megenyhült.

- Hát nem most éjszaka - mondta megértően -, de én holnap reggel indulok vissza Bécsbe. Onnan elküldöm a repülőjegyeket, és önöket két nap múlva várom Bécsben. Ott megkapják a libanoni és szaúdi-arab vízumot, és másnap együtt repülünk Bejrútba, ahol három-négy napot töltünk. Bejrútból egyenesen Dsiddába, a Vörös-tenger partjára repülünk, Mekka kapujába. Így megelőzzük a zarándoklatra érkezők nagy tömegét és a zsúfoltságot.

Ezeket a mondatokat elhadarta, és míg mi szájtátva, a meglepetéstől még fel sem ocsúdva hallgattuk, búcsúzóul megragadta kezünket és elrohant.

Mi az éjjel alig aludtunk. Két nap múlva indulnunk kell! Másnap este értesített a repülőtársaság, hogy Bécsbe szóló jegyeinket vegyük át. Kató a megszokott körültekintéssel percek alatt becsomagolta bőröndjeinkét, lezártuk lakásunkat, kiértünk a repülőtérre, nagyot sóhajtottunk, és újból útra keltünk...

ÚTON ARÁBIA FELÉ

Barátunk Bécsben valóban várt ránk. A vízumokat mind a libanoni, mind a szaúdi-arab nagykövet a legmesszebbmenő kedvességgel és udvariassággal azonnal kiállíttatta.

- Allah áldása kísérjen utadon! - kívánsággal bocsátott el a szaúdi nagykövet. Egy gyönyörű bécsi este után, amelyet barátunk varázsolt számunkra, másnap reggel már robogtunk a repülőtérre. Bécs nagy kiterjedésű légikikötője Schwechat határán fekszik. Régebben ez a városka csatákról, később kitűnő söréről volt híres. Most a világ egyik fő közlekedési központja lett. Jönnek mennek a gépmadarak, leszállnak, felrepülnek, mint a méhek a virágokra, vissza a kaptárokba, hozzák-viszik az emberek százezreit. Ami félszázaddal ezelőtt hihetetlen csodaszámba ment, ma olyan megszokott, mint a villamos, amely valamikor felváltotta a lóvasutat, és nemsokára talán ez a modern jármű is a múzeumokba és az irodalmi emlékekbe kerül.

Bécs-Belgrád-Athén szinte percek alatt suhantak el alattunk. Mindegyik felé egy-egy üdvözlő sóhajt küldtem gondolatban, hiszen mindegyik életem egy-egy felejthetetlen emlékű állomása volt. Március közepén, amint dél felé haladtunk, már ébredezett a tavasz. Fenn a magasban, a felhők felett 40 fokkal fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, de a gép belsejében ezt kellemes plusz 23 fokra egyenlítették ki.

Isztambul repülőterén gépünk néhány idős török asszonyt vett fel, aki vallásos ihlettől áthatva vállalta a fáradságos mekkai zarándoklat teljesítését, hogy Allah tekintetbe vegye jó szándékát, és helyet adjon neki a túlvilági paradicsomban. Az új, köztársasági Törökországban az új közhangulat háttérbe szorította a klerikális, a betűhöz ragadt írástudókat, és a felekezeti túltengés megszűnt. Hivatalosan Törökországban már nincs államvallás. A keleti viselet helyett európai ruhát, fez és turbán helyett sapkát vagy kalapot, az arab betűs írás helyett latin írásjeleket vezettek be. Még a Koránt, Allah szavát is lefordították törökre, hogy a hivő végre értse is imáját, amellyel istenéhez fohászkodik. A fiatalság már ebben a légkörben nőtt fel, és a múltat csak könyvekből ismeri, ha ugyan még érdeklődik iránta. Zarándoklatra persze kevés török vállalkozik, s az a kevés is öreg vagy régiesen vallásos.

Szeretettel néztem az aggodalmas arcú, öreg török asszonyok szemébe. Valamikor ők is fiatalok, szemérmesek voltak, a hárem rácsos ablakai mögött éltek, és arcukat nem láthatta idegen férfi. Álmaik, vágyaik azonban áthatoltak a rácsos ablakon, ki a világba, ahol nő és férfi együtt járhatott az utcán. Valamikor én is fiatal voltam, és Törökországban képzeletem áthatolt a rácsos ablakok mögé, a sejtelmes idegen világba. Most már nincsen hárem, nincsen fátyol, sem rácsos ablak, és mi öregek szabadon nézhetünk egymásra. De szívünkben visszaidézzük a régi éveket, a sejtelmes fátyollal, a lezárt ablakkal, az álmok világát, mert ifjúságunkat idézzük fel vele.

Mialatt gondolatokba merültem, elhagytuk Isztambult, és tenger és felhőfoszlányok fölött siklottunk tovább.

A gép simán szállt le Bejrút tengerpart melletti repülőterére. A félkör alakú várost hegyek ölelik körül, és a nyolc-tízemeletes újszerű házak, a zajos, mozgalmas utcák, terek a Kelet legmodernebb, talán leggazdagabb kereskedelmi kikötőjévé avatják. Libanon neve is "tejjel folyó földet" jelent, és nevéhez méltóan, évezredek óta pezsgő élet, szorgos munka, bátorság, vállalkozó szellem és tudás fakadt emlőiből. A sémita nyelven beszélő föníciaiak talán az i.e. negyedik évezredben telepedtek le a hegyes, sziklás, erdőtől övezett tengerparton. A föld nem biztosított megélhetést, ezért a vállalkozó szellemű föníciaiak arra kényszerültek, hogy messze földre vigyék-hozzák az akkori világ termékeit.

Hajóik eljutottak Albion partjáig, ahol kereskedelmi raktárakat létesítettek. Egyiptomban, Afrikában, Ciprus szigetén, mindenütt volt telepük, sőt Afrika partján a hatalmas pun Karthágó államot velük rokon nép alapította. Itália őslakói, az etruszkok is föníciaiak voltak. Kereskedelmi kikötőik magában Föníciában: Berytus, a mai Bejrút, Sidon, a mai Szaida, Tripolis, a mai Tarabulusz, Büblosz, a mai Dsebail, az akkori világ gazdasági életének virágzó központjai voltak. Hajóik anyagát a dús cédrus- és fenyőerdők szolgáltatták, és rajtuk szállították áruikat: aranyat és ezüstöt Hispániából, rezet Ciprusból, vasat és ónt Britanniából, gyöngyöt Keletről, fűszert Dél-Arábiából, vásznat, lent Egyiptomból. Ezeket a nyersanyagokat feldolgozták, és busás haszonnal eladták a világ népeinek.

A szakadatlan gazdasági kapcsolat, amely a föníciaiakat a föld többi népével összekapcsolta, kulturális téren is hátrahagyta nyomait, a kézműiparok kialakulásán. A régi görög vallásos képzetek föníciai hatásra vezethetők vissza. Aphrodite, a szépség istennője a föníciai Astaroth mása, Héraklész a föníciai Melkarté. De a legmélyebb és mai napig fennmaradt hatással a görög, majd az európai kultúrára a föníciaiak ábécéje volt.

A kereskedelem ösztönözte a föníciaiakat, hogy a más népektől átvett kezdetleges jeleket írássá szervezzék, és írásukat terjesszék.

A libanoniak máig sem vesztettek kereskedelmi képességeikből és kulturális tehetségükből. Bejrútban három egyetemen tanítják az arab művelődéstörténetet, számos folyóirat tartja ébren az irodalom iránti érdeklődést, és a libanoni arab könyvkiadás számban és minőségben vetekedik a gazdag Egyiptoméval.

Bejrúti szállodánk, az Excelsior parkjában élveztük a tengervízzel táplált nyílt uszodát, éttermének keleti stílusú kiképzését. A tengerparti vendéglők teraszáról messze kitekinthettünk a csillogó, sötétkék víztükörre, amelyen vízisízők gyors motorcsónakkal húzatták magukat a tarajos hullámokon. Ehhez a profán élvezethez járult a szellemi öröm, amelyet a libanoni írók társaságában szereztem magamnak. Mennyire szerettem volna még tovább maradni, de az idő sürgetett, és vigasztalódtam: Bejrútban már többször voltam, és újból visszajövök ide!

A Middle-East társaság gépe pontosan beérkezett a légi kikötőbe, mi felkocogtunk a lépcsőn, elfoglaltuk helyünket, és már röpültünk a tenger, a sivatag fölött Dsidda felé.

A dsidda név az arab néphit szerint nagyanyát jelent, mivel Éva ősanyánkat a legenda szerint ott temették el. A nyolcvan méter hosszú sírt harmincöt évvel ezelőtt magam is láttam. Ilyen hosszúnak, magasnak képzelték el Éva ősanyánkat! Vajon Ádám ősapánk mekkora lehetett a paradicsomban? Ma már senki sem beszél ősanyánk sírjáról, amelyet modern, hat-hétemeletes házakkal építettek be.

Szaúd-Arábiát teljesen megváltoztatta a keleti területén feltörő olaj gazdagsága. Első zarándoklatom idején, 1935-ben, majd második ottlétemkor, 1939-ben még a romantikus középkor puszta országa volt. Akkor a sivatagokat csak szegényes oázisok enyhítették, ahol vízforrás tette lehetővé az életet, és pálmafák védték a fáradt karavánt a tüzes nap ellen. A teve a sivatag hajója volt s a vándor-beduinok életforrása: tejét itták, húsát ették, bőréből tarisznyát készítettek, szőrét eladták, trágyája volt tüzelőanyaguk. Az arab irodalom századokon át a teve, a juhnyáj, a törzsi büszkeség és a vendégszeretet dicsőítésében merült ki.

Arábia talaján, Mekkában született Mohamed isteni ihletében az iszlám vallása, amely rövid évek alatt megváltoztatta a középkor képét. Arábiában keletkezett a XVIII. század vége felé, az azóta is uralkodó szigorú moszlim puritán irány, a vahhabi tan, amely még a síremlékeket is leromboltatta, nehogy az esendő ember bálványt, segítőt láthasson Allahon kívül bármiben.

A régi Dsidda vályogfallal körülvett vályogviskókból álló település volt, amelyet csak néhány utcában szakított meg több, emeletes téglaépület. A városhoz kapuk nyitottak bejárást, és néhány düledező tornyú kis mecset hívta az imádkozó moszlimokat az ájtatosságra. Por és hulladék, rossz szagú latrinák, tevekaravánok szállásai, néhány hivatali épület, állandó szél és nyüzsgő forgalom: így élt bennem Dsidda emléke.

Most, mintha varázsvessző vizet fakasztott volna a pusztában, az olaj adta gazdagság eltüntette a múltat, és új várost, tiszta levegőt és mosolygó embereket teremtett. A víz csodákat művelt; ahol száraz, kemény homok volt, most kertek virágoznak, ahol szemétdomb bűzlött, ma új bérházakban lift viszi fel az emeletre a lakókat. A szűk, szennyes sikátorokat átvágták, és széles utakon ezernyi autó fuvarozza a nemzeti arab öltözékhez ragaszkodó derék, férfias arab lakosságot.

A repülőtérre percenként futott be egy-egy gép, és hozta a zarándokok ezreit Ázsián, Afrikán át, óceánok és tengerek tájairól. Harmincöt évvel ezelőtt a dsiddai partot csak csónakkal lehetett megközelíteni, mert a korallzátonyok miatt a hajók nem futhattak be a kikötőbe. Most a levegőből ereszkednek le az óriási gépek a korszerű dsiddai repülőtérre. A mohamedán világ tarka népegyvelege fegyelmezetten halad át az útlevél- és vámvizsgálaton, és - mind nemzeti viseletében - nyugodtan foglalja el helyét a zarándokok részére épített, óriási szállásokon.

Alig bírtam felocsúdni a lenyűgöző látványtól, de már várt a kormány nagy Buick kocsija, és a közeli Kandara Palace szállodába vitt. A sofőr, Mohamed, arab abaja-lebernyeget, fején fekete fonalfonattal (ikál) leszorított fejkendőt (kúfija) viselt, és marcona embernek látszott, de amint megszólítottam, arcát derűs mosoly öntötte el, és kivillant hibátlan fogsora. Kezet nyújtottunk neki, amit tisztelettel fogadott, utána kezét ajkához illesztette, annak jeléül, hogy hódolatát fejezi ki.

A Kandara Palace Hotelt amerikai mintára rendezték be. Mesterségesen hűtött, tágas halljában rugókon mozgó, körben forgatható bőrszékeken olvasgathatnak, társaloghatnak a vendégek. Lakosztályunkat is villamos hűtőkészülék védte a forróságtól, olyannyira, hogy szinte fáztunk benne. Ablakaink kertre nyíltak, és mert közel volt a repülőtér, állandóan láttuk és hallottuk, mint jönnek-mennek a gépek. A szünet nélküli berregés, a sugárhajtású gépek süvítő hangja még álmunkban is állandó feszültségben tartotta énünket.

Alighogy kissé kipihentem magamat, felkerestem régi barátaimat, írókat, tudósokat, és néhány órai társalgás elűzte a fejünk felett elvonult évtizedek felhőit. Meghívás meghívást követett. Felkerestem a tudós Mohamed Naszif öreg atyai barátomat, akinek harminc évvel ezelőtt vendége voltam. Most is ott ült könyvei között, és szemét elfutotta a könny, amikor megölelt. Különösen megörült, amikor feleségem néhány betanult arab mondattal szólt hozzá, s megköszönte, hogy első mekkai tartózkodásom idején féltő gonddal vigyázott rám. Aztán elbeszélgettünk könyvekről, tudományról, s a világ romlásáról, amitől Allah csak az igazhivőket kímélte meg. Megsirattuk elhunyt fiait, különösen a kövér Huszejnt, aki számos könyvében megörökítette Mekka és Dsidda történetét.

Meglátogattuk Abdullah Zeynel barátomat, a nagy kiterjedésű Zeynel törzs egyik kiváló tagját. Nagy vállalkozó család ez, akadnak köztük terménykereskedők, hajózási vállalkozók, gyöngyhalászattal foglalkozók, és csak Allah a megmondhatója, még mi mindennel nem gyarapították ismereteiket és vagyonukat ezek a gyönyörű termetű, finom arcélű, nagy szemű és udvarias, kedves modorú, vendégszerető arabok.

Régi házigazdám háza gyönyörű palotává nőtt, amelynek márvány padlózatát művészi keleti szőnyegek borítják, és falain francia festők mesterművei pompáznak, így látszik, hogy a vahhabiták már tettek egy-két engedményt képromboló lelkesedésükből. A nagyterem közepét afrikai majomszőrből szőtt, csillag alakú szőnyeg fedi, de Abdullah szíve mélyén még most is a puritán, vendégszerető arab maradt, aki keblére szorította egykori szegény magyar vendégét. Annak idején apja kívánságára náluk kellett volna laknom, de nem akartam megsérteni Mohamed Naszifot, és köszönettel elhárítottam a kedves meghívást. Az öreg Szulejmán azonban nem nyugodott bele, és úgy egyezett meg Nasziffal, hogy hetenként egyszer házukban kell töltenem az éjt. Ősrégi az arab vendégszeretet, és a mai napig sem halt ki ennek a kemény népnek lágy szívéből.

A Szaúd királyi család néhány tagjánál is tisztelgő látogatást tettem feleségemmel. Nagyot változott a világ. Fejszál király nagybátyja palotájának kertjében fogadott. Két fiatal, gyönyörű felesége fátyol nélkül, rövid európai ruhában ült a kerti karszékben, vékony fekete muszlin kepjük, mint a múlt szimbóluma hevert a szék hátán. Valamikor, nem is olyan régen, ennek a kepnek kellett őket fejtől lábujjuk hegyéig takarnia az idegenek pillantása elől. Ma azonban? feleségemmel franciául társalogva együtt nézegették a legújabb "Burda" divatlapot, amelyet Naggár nyújtott át nekik, virágcsokor helyett. A hercegnők ártatlan vágyakozással kérdezgették Katót, milyen a divat Bécsben. Majd nagy gonddal beszéltek meg egy-egy ruharészletet, vitázva, és elragadtatottan, mintha nem is néhány kilométer választotta volna el őket Mekkától, a szent várostól.

Én a férjjel vallásjogról beszélgettem, ami a hercegnőket egyáltalán nem érdekelte. Naggár természetesen velünk tartott, hiszen régi barátja a királyi családnak. Nagyon féltékenyen őrzött bennünket, mindenhová velünk jött, annyira vigyázott ránk, hogy legszívesebben esténként ágyunkig kísért volna.

ZARÁNDOKLAT MEKKÁBA

A zarándoklat Mekkába minden mohamedánnak kötelessége, legalább egyszer életében, ha módja van rá. Nem-mohamedán nem léphet a Mekkát körülvevő, mintegy ötven kilométer sugarú kör szent területére. A mohamedán is leveti minden, földi hiúságot jelképező ruházatát, és csak két beszegetlen, varratlan lepedőbe, ihrámba csavarva közelítheti meg a szűk sziklavölgyben épült, hatalmas, kocka alakú Kábát, amelynek egyik sarkában van elhelyezve a szent "fekete kő", a hit jelképe.

Mohamed, a próféta hevesen támadta a bálványimádást, aminek arab megtestesítője a mekkai Kábába illesztett fekete kő volt. A pogány arabok hétszer körüljárták ezt a követ, azután hétszer végigfutották a közeli Szafá és Marva dombok közötti távolságot. Amikor Mohamed 622-ben kénytelen volt kivándorolni Medinába, ott-tartózkodása idején tana izmosodott, bővült, s habár szigorú egyistenhitéből mit sem engedett, vallását nacionalizálta oly módon, hogy Jeruzsálem helyett Mekkát tette szent várossá, átvette a régi mekkai zarándoklat rítusát, de a Kábát körülvevő bálványokat leromboltatta. Így lett az iszlám hivői számára Mekka az ima iránya, és az eredetileg pogány Kába az új iszlám vallási szimbóluma. Szimbóluma, de nem bálványa!

A legendás hit szerint a Kábát Ábrahám, "Isten barátja" építette, és a mellette felbuggyanó Zem-zem forrást Hágár fia, Iszmail fedezte fel. Így fonódik a zsidó legenda az iszlám hitéletébe. Ma is leborulnak a zarándokok Ábrahám képzelt imahelyén, a Kába előtt fekvő kőlapon, és imát rebegnek, hogy azután megkezdjék a körjáratot (tawáf).

Három évtizeddel ezelőtt afrikai néger társaimmal zsúfolt, szűk autóbuszon tettem meg az utat Dsiddától Mekkáig, most a kormány vendégeként autó röpített a széles betonúton a szentély felé. Második arábiai utamon karavánnal vánszorogva majdnem étlen-szomjan haltam. Most, hogy annyi év után ismét eljutottam Allah házához, zarándoki ihrámomban kivert a várakozás láza.

Feleségemet Naggár unokaöccse háremének asszonyai már napokkal ezelőtt előkészítették a nagy élményre. Az előírásnak megfelelő földig és kézfejig érő ruhát varrtak neki, és megtanították, hogyan kell befödnie fejét, nehogy egyetlen hajszála is kilátsszék. A szertartás imáit már régebben megtanulta arabul. Még álmában is kezében szorongatta a Korán néhány sorát tartalmazó tekercset. Kevés feleség vállalja a zarándoklat fizikai fáradalmait, sőt: veszedelmeit, mert könnyen életével fizethet az, akit a százezres, megszállott tömeg esetleg könyörtelenül elsodor, eltapos, mindezt csak azért, hogy férjét elkísérje.

Elérkezett a mekkai körjáratunkra kijelölt nap. A Mekkába vezető úton, annál a határjelző táblánál, amelyen túl nem-mohamedán nem léphet a szent területre, Naggár megállította kocsinkat, kiszálltunk, és ő fényképen megörökítette ezt a pillanatot. Azután robogtunk tovább.

Mint figyelmeztető előőrsök, az út mentén barna, szürke, kopár, sziklás hegyek őrzik Allah szentélyének bejáratát. Mekka maga szűk völgyben, mint valami sziklafalra függesztett fészek határolódik el a profán külvilágtól.

A hetvenöt kilométernyi utat egy óra alatt tette meg a kocsi, és sebes iramban hajtott be Mekkába. Lélegzetvisszafojtva szemléltem a várost: díszes paloták, zárt és nyitott erkélyes, loggiás villák sora előtt ezernyi nép, zarándok, fehér ihrámba öltözött asszonyok, férfiak, a mohamedán világ révült hívei tolongtak az utcákon. A száraz meleg fojtogatta torkomat. Elmém elmerült a lenyűgöző látványban...

A Kába udvarát oszlopcsarnok veszi körül, amelyet évszázadok óta építettek, kiterjesztettek. A szaúdi király óriási, díszes oszloprengeteggé bővíttette a régi csarnokot, és az útba eső házakat lebontatta.

Csak néhány percig szemlélhettem a nagy fejlődést. Elragadott a hívők tömegének lelkesedése. Lehúztam sarumat és az "üdvösség kapuja" (báb asz-szalám) előtt megálltam. Egy hivatásos körülvezető (mutavvif) megfogta kezemet, és az oszlopsoron át bevezetett a szentélybe. Én Katót fogtam kézen.

Kétszázötvenezer zarándok jött el ebben az évben Mekkába, ezen a napon már beláthatatlan embertömeg tolongott a Kába körül. Arabok, kínaiak, malájok, indiaiak, afgánok, tatárok, szíriaiak, egyiptomiak, afrikaiak, sárgák, fehérek, kreolok, feketék, férfiak, asszonyok, révült tekintettel rebegtek imákat a Kába felé a bűnbocsánat reményében. Nem látták embertársaikat. Kidülledt szemmel, szent megszállottságban tolongtak a Kába körül, és Allahot keresték a kő jelképében, önfeledten futottak, futottak...

A márvány padozatot forróvá perzselte a tüzes napsugár. Meztelen talpamat égette a parázzsá hevült márvány. Fájdalmamban feljajdultam. Vezetőm szüntelenül mormolta a vég nélküli imákat, amelyeket én is kívülről tudtam. Jajkiáltásaimat semmibe sem vette. Már alig hallottam feleségem könyörgő hangját, aki a fáradtságtól zihálva futott mellettem:

- Lassabban, kicsit lassabban! - súgta.

Már négyszer megkerültük a Kábát, talpamat hólyagosra égette a negyvenöt fokos hőségben áttüzesedett márványpadozat. Lihegve kerestem hűvösebb járatot. A fehér márványkövezetről a fekete csíkra sodródtam. Ez még forróbb volt. Felkiáltottam: Allah Akbar! Megízleltem a pokol tüzet, légy irgalmas hozzám! A megismerés, a tudás vágya hozott szentélyedbe!

Sóhajtozva, szinte öntudatlanul imákat dadogva, befejeztük a hetedik kört. Vezetőnk kivonszolt bennünket a szentélyből. Félájultan ittunk néhány kortyot a Zem-zem forrás vizéből, feldagadt lábamat és átforrósodott testünket leöntötték Iszmáil szent, jéghideg nedűjével... Felocsúdtunk. De most tovább! Következett a hétszeri futás a két domb között a fedett, díszes oszlopsorban, amelyet Ibn Szaúd építtetett. Nem bírtam talpamra lépni. Megsajnáltak, és kis tolókocsikba ültettek bennünket, úgy toltak hétszer oda és vissza, a mellettünk, előttünk és mögöttünk révületben hullámzó tömeg szüntelen áradatában.

A negyedik fordulónál mindenki megállt. Felhangzott a déli imára hívó ezán. Ki kellett szállnunk a kocsikból, és a Kába felé fordulva el kellett végezni a kétszeri meghajlásból és földrevetésből álló déli imát. Katótól el kellett válnom, mert nők férfiakkal együtt nem imádkozhatnak. Ő most a tömött férfisorok mögött a többi, sok ezer asszonnyal együtt vetette földre magát halálos kimerültségben.

Én maláji zarándokok közé sodródtam, akik bizalommal tekintettek rám, s amikor elkezdtem az imát, híven követték mozdulataimat, és utánam mondták az arab szöveget.

Azután még háromszor toltak végig a távon, és támolyogva, kiszáradt torokkal léptünk ki a szentélyből. Hajunkból levágtak egy tincset annak jeléül, hogy eleget tettünk a hit parancsának. Mohamed, a sofőr már várt saruimmal, besegített az autóba, és Naggár parancsára elvitt egy hercegi palotába, ahol levethettük zarándokruháinkat, friss fehérneműt kaptunk, és ágyban, rózsaszínű tüll baldachin alatt kipihenhettük magunkat. A házigazda pompás keleti ebéddel vendégelt meg, baráti társaságban, elhalmozva szerencsekívánatokkal és biztatással, hogy Allah meg fogja hallgatni fohászunkat, és megsegít életünk további útján.

Lassan magunkhoz tértünk a megrázó élményből, de alig bírtam talpamra lépni. Hangomat elvesztettem, berekedtem. Kató élesen köhögött, és hátát fájlalta. Barátaink részvéttel néztek ránk, és Naggár autón nyílsebesen visszavitt Dsiddába, a kórházba, ahol gondos ápolásban részesítettek bennünket.

A mekkai iszlámkonferencia vezetői még egy megtisztelő feladatot tartogattak számomra. Már szétküldték a meghívókat előadásomra, és régi barátom, Haszan al-Kutbi író rám szabadította a hírlapírókat, akik lapjaikban terjedelmes cikkeket írtak rólam.

Óriási, korszerű teremben gyűltek össze előadásomra a mohamedán tudósok. Arab díszruhát borítottak rám, és az elnöklő Haszan al-Kutbi bevezető szavai után Abul-Kura miniszter kézen fogva felvezetett az emelvényre. Eleinte rekedten, de aztán mind erősebb, tisztább hangon, arab nyelven ismertettem az iszlám szerepét a természettudományos kutatásban. Előadásomat hangszalagra rögzítették. Feleségem volt a tudósok több száz főnyi gyülekezetében az egyetlen nő - de ő is csak lefátyolozva hallgathatta előadásomat. Másnap a mekkai lapok teljes terjedelemben, fényképek kíséretében közreadták előadásom szövegét. A zarándoklat szertartása nem zárta ki a vallás és a természettudomány viszonyáról szóló tárgyilagos véleményt.

Utána látogatások következtek, írók, tudósok elhalmoztak könyveikkel, amelyeket csak hazatérésem után dolgozhattam fel. Tanulmányomat az 1965-ben Dél-Afrikában kiadott Ramadhan Annual című évkönyv közölte The Modern Literature of Saudi Arabia címmel.

A barátok szeretete csak kevéssé enyhíthette a szörnyű meleggel és a fáradalmakkal folytatott megerőltető küzdelem következményeit. Nyolcvan évem is hallatta szavát. Mindketten kimerültünk, betegek lettünk.

Égett talpamra még most is csak óvatosan léphettem, torkom bedagadt, mindkettőnket láz lepett meg. Féltő gonddal vettek körül. A kórházban az orvos fejét csóválta.

Másnap este Kató komoly arccal fordult hozzám:

- Mi áll még előttünk a zarándoklat szertartásaiból?

- A neheze csak most jön - feleltem. - Ki kellene vonulnunk a zarándokokkal Mina völgyébe, naphosszat ott imádkozni, azután másnap tovább menetelni Arafát síkjára, hogy ott táborozzunk napnyugtáig. Majd pedig rohanvást kell megtennünk az utat Muzdalifába és vissza Minába, hogy megkövezzük a Sátán szimbolikus oszlopait, és végül a több százezer zarándokkal együtt levágjuk az áldozati állatokat, tevét, juhot, szárnyast, amelyeknek holttetemeit a tűző napon az ölyvek, sasok és más állatok marcangolják és hurcolják szerteszét...

Kató csendesen így válaszolt:

- Szívesen meghalok veled, ha így akarod... De ha élni akarsz... akkor el kell mennünk innen!

Elgondolkoztam: igaza van. Határoztam.

A zarándoklat és az iszlámkonferencia vezetője, Szurur Szabbán volt külügyminiszter díszes palotájában fogadott búcsúlátogatáson. Átnyújtottam neki második előadásom kéziratát, hogy a konferencián betegségem miatt nevemben és helyettem más olvassa fel. Ezt hálásan megköszönte, és így szólt hozzám:

- Sajnálattal fogjuk nélkülözni jelenlétét a megbeszéléseken, de az ön élete, kegyes Abdul-Karim hadsi, mindennél becsesebb nekünk. Elő kell segítenünk, hogy meggyógyuljon.

Melegen megölelt és elbúcsúztunk.

Másnap késő délután lett, mire gépünk indulhatott. A dsiddai repülőtér csarnoka izzott a forróságtól, és nyüzsgött az embertömegtől, amely a váróteremben tolongott. Órákat késtek az indulások. Fáradtan, de türelmesen várakoztunk. Naggár kitartóan ült mellettünk, és hosszasan búcsúzkodott. Végre jelezték: "indulás Bejrút felé".

Felkocogtunk a lépcsőn. Elfoglaltuk helyünket, és megfogtuk egymás kezét. A gép hirtelen iramodással szállt fel velünk, és egyszerre vörösbe borult a látóhatár, az ég, a tenger, bíborvörösre gyulladt körülöttünk a világ. Arábia küldte izzó napjának tüzes, forró üzenetét, utolsó búcsúját hűséges vándora felé...

Jegyzetek

1. Szerző az Abdul Hamid önkényuralma ellen alakult ifjútörök mozgalomra céloz. Bővebben l. Germanus Gy.: A félhold fakó fényében c. könyv 26-27. old. ^[VISSZA]

2. A Francia Akadémia negyven választott tagja a "40 halhatatlan". ^[VISSZA]

3. Az iszlám jelmondata: Nincsenek istenségek, csak az egy igaz isten. ^[VISSZA]

4. Itt: versek gyűjteménye. ^[VISSZA]

5. Egyiptom és Szíria államközössége 1961 őszén ismét felbomlott. ^[VISSZA]

6. A radsputok v. radsasztánok India egyik népe. ^[VISSZA]

7. Az asrám eredeti jelentése: szentély, de jelentheti azt a helyet, ahol a tudós dolgozik, meditál. ^[VISSZA]

8. A patrológia v. patrisztika a középkori keresztény filozófia első szakasza, a III-V. században. ^[VISSZA]