Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

1
Szószuke kivitte ülőpárnáját a verandára, kiszemelt magának egy kellemes, napos sarkot, s ott törökülésben elhelyezkedve, olvasni kezdett.
Kis idő múlva azonban félredobta a képes folyóiratot, és kényelmesen végignyúlt a verandán.
Csodaszép őszi nap volt, s a csöndes külvárosi utcán különösen tisztán, élesen visszhangzott a járókelők facipőinek kopogása.
Szószuke kinyújtott karjára fektette fejét, s hunyorogva bámult fel az eszterhéj alól a patyolat tiszta égre, amely a nyomorúságos, szűk verandához képest oly végtelennek látszott.
"Milyen jó is, hogy legalább vasárnaponként kedvemre bámulhatom az eget" - gondolta magában. Néhány pillanatig összehúzott szemöldökkel nézett farkasszemet a ragyogóan izzó napkoronggal, s amikor már belekáprázott a szeme, a másik oldalára fordult. Most szembe került a sódzsival, és azon keresztül jól látta a feleségét, O-Jonét,* aki az ebédlőben ült, és ruhát varrt.
- Ugye milyen szép időnk van ma? - szólt be hozzá.
- Nagyon szép - hangzott a szűkszavú válasz.
Szószukénak sem volt különösebb közölnivalója, és így a beszélgetés már a kezdetén elakadt. Kis idő múlva az asszony törte meg a csöndet.
- Nem lenne jó, ha egy kicsit sétálni menne?
De már erre Szószuke csak egy alig hallható "ühüm"-mel válaszolt.
Két-három perc múlva, amikor az asszony a sódzsi üveges részéhez hajolt, látta, hogy a férje igen furcsa helyzetben alszik. Ahogy kényelmetlenül begörbített, erősen felhúzott térddel feküdt, olyan volt, mint egy tengeri rák. Összekulcsolt keze közé szorított sötétbarna fejét két könyökével úgy eltakarta, hogy az arcából semmit se lehetett látni.
- Hát ha ide fekszik ki aludni, ne is csodálkozzék, hogy náthás lesz.
Az asszonynak tőrőlmetszett tokiói kiejtése volt, amelyet ráadásul még a fővárosi gimnazista bakfisok közt manapság annyira felkapott sajátos hanghordozás is fűszerezett.
Szószuke kinyitotta nagy szemét, és a térde közül sűrűn pislogott a feleségére.
- Nem alszom, nyugodj meg - mondta alig hallhatóan.
Aztán megint csönd lett, amit csak a gumikerekű gyaloghintók csengetése, meg egy-egy távoli kakaskukorékolás szakított meg nagy ritkán.
Szószuke kéjesen tartotta oda a hátát az olcsó, készen vett vászonruhán áthatoló napsugár kellemes melegének. Az utca beszűrődő zaját úgy is hallotta, ha nem figyelt oda. Egyszerre csak mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, a sódzsin keresztül átszólt a feleségének.
- O-Jone, hogy is írják a kinrai* szó kin írásjegyét?
O-Jone a kérdésen egyáltalán nem lepődött meg, s még csak nem is tört ki a fiatalasszonyokra jellemző ideges kacagásba.
- Ha nem csalódom ugyanúgy, mint az Oomi* szó ooját.
- Igen, de én az Oomi szó oo írásjegyét sem tudom.
O-Jone erre félig kinyitotta becsukott sódzsit, s a gyékény küszöb fölött kinyújtott hosszú vonalzó végével a veranda padlójára írta a kin jegyét.
- Azt hiszem, így van - mondta; a vonalzót az írásjegy végénél megállította, s egy darabig szótlanul bámult a végtelen magas, tiszta égre.
- A csoda vigye el, hát persze hogy így van - kiáltott fel Szószuke anélkül, hogy a feleségére nézett volna. Látszott azonban, hogy nem fogja a tréfa, mert a világért sem nevetett volna.
A feleségét sem érdekelte különösebben a kin írásjegy kérdése, s halkan megjegyezte, mintha csak magában beszélne:
- Igazán szép idő van - majd anélkül, hogy becsukta volna a sódzsit, folytatta a varrást.
Ekkor Szószuke kissé felemelte térde közé szorított fejét:
- Milyen fura dolog is ez az írásjegy - mondotta s most végre a feleségére nézett.
- Miért?
- Miért? Azért, mert bármilyen könnyű írásjegy legyen is, hogy, hogy nem, egyszer csak bizonytalanság fog el, s azon veszem észre magam, hogy nem tudom leírni. Nemrégiben a konnicsi szó kon jegyével jártam meg. Képzelheted, milyen szörnyű zavarba jöttem. Már le is írtam, de amint figyelmesebben megnéztem, valahogy az volt az érzésem, hogy eltévesztettem. De amikor még tovább néztem, akkor mégis kezdett jobban hasonlítani ahhoz a bizonyos kon-hoz. Veled sohasem szokott ilyesmi előfordulni?
- Nem.
- Úgy hát csak velem esnék meg?! - kiáltott fel Szószuke fejéhez kapva.
- Ennek valami oka van - mondotta O-Jone.
- Talán az idegkimerülés? - találgatta Szószuke.
- Bizonyosan - hagyta rá a felesége, s fürkészőn nézett férjére.
Szószuke lassan feltápászkodott, átlépett a kézimunkadobozon, a szétszórt cérnavégeken, félrehúzta az ebédlő fuszumáját, s bement a szobába. A déli ablakot a lépcsőház egészen eltakarta, s a verőfényről hirtelen a homályos szobába lépő Szószuke szemében a háttérben levő sódzsi hűvös árnyéknak látszott. Amikor ezt a sódzsit kinyitotta, meredek domboldallal találta magát szemközt.
A domboldal fenyegetően tornyosult a tető fölé, s mivel csaknem horzsolta a veranda párkányát, a reggeli nap, amelynek sugarai különben besütöttek a ház belsejébe, alig tudott, bárcsak rövid időre is, bekukkantani a szobába. A domboldalt fű borította. Mivel a domb tövében nem volt támfal, a házat minden percben földcsuszamlás fenyegette. Csodálatosképpen azonban még a mai napig sem indult meg. A háztulajdonost is bizonyosan ez nyugtatta meg, s bízva a jó szerencsében, úgy hagyta, ahogy volt.
- Valamikor a domboldalon sűrű bambuszbozót zöldellt. Később, amikor a bambuszt letarolták, nem ásták ki tövestül, s a földben maradt sok gyökér még mindig bámulatosan összetartja a meredek oldalt - magyarázta egyszer buzgón a hátsó bejáratnál az öreg zöldségárus, aki már húsz éve ebben a negyedben él.
Szószuke kíváncsian érdeklődött:
- Na, és ha a gyökér a földben maradt, nem hajt ki újból a bambusz?
- Ha egyszer valamit olyan alaposan kiirtanak, mint ezt a bambuszt, abból egykönnyen nem lesz újból bozót; de azért nem kell félni a földcsúszástól; ha én mondom, a hegyoldal keményen tartja magát. - Az öreg olyan nagy hévvel ügyvédeskedett a meredek domboldal védelmében, mintha személyes ügyéről lett volna szó.
Ez a domboldal az ősz beköszöntésével sem ölt színes palástot, csak éppen a buján, összevissza növő fű és gyom illata gyengül, szuszukinak vagy vadszőlőnek nyomát se lehet látni; ehelyett, a múlt emléke gyanánt, itt-ott egy szál bambusz ágaskodik. Ha valaki olyankor talál kitekinteni az eresz alól, amikor a megsárgult kórókon táncol a napsugár, azt hihetné, hogy igazi, ősziesen meleg színfoltokban gyönyörködik. De Szószuke, aki korán reggel szokott elmenni hazulról, s csak délután négy óra körül vetődött haza, nem nagyon ért rá a dombot bámulni, kivált mostanság, hogy a napok olyan rövidek. Csak amikor hazatérve, a homályos mellékhelyiségből kilépett, és a mosdótálba mártogatva kezét, kitekintgetett az eresz alól, jutott eszébe az a néhány szál bambusz is. Ezek egy-egy levéltinccsel a végükön bonzokra emlékeztettek. A verőfényes őszi naptól megittasodott bambuszfejek ernyedten kókadtak le, és még csak egyetlen levélke sem rezdült rajtuk.
Szószuke becsukta a sódzsit, visszament az ebédlőbe, s leült az asztal mellé. Az igazat megvallva, ez a szoba az ebédlő nevet csak azzal érdemelte ki, hogy itt fogadták a vendégeket, valójában a dolgozószoba vagy a nappali elnevezés sokkal inkább talált volna rá. A szoba északi oldalán volt a tokonoma, ahol rendeltetésének megfelelően egy furcsa kakemono függött a falon. A kakemono alatt piszkosbarna, otromba virágváza állt. A gerendamezőt sem kép, sem kakemono nem díszítette - mindössze két sárgaréz kampósszeg feje fénylett benne. A szobában még egy üvegajtós könyvszekrény is volt, amiben azonban egyetlenegy valamire való művet nem lehetett volna felfedezni.
Szószuke kihúzta az ezüstözött zárú asztalfiókot, egy darabig kotorászott benne, de anélkül, hogy bármit talált volna, hirtelen becsukta. Azután papírt és írószerszámot vett elő, s levélíráshoz fogott. Miután befejezte a levelet, és borítékba tette, elgondolkozott.
- Mondd csak, Szaekiék a Nakarokubancsó utca hány szám alatt laknak? - kérdezte feleségétől.
- Azt hiszem, huszonöt - s miután Szószuke megcímezte a borítékot, hozzátette: - A levél nem sokat ér, jobban tenné, ha személyesen menne el, és a lelkére beszélne.
- Én bizony elküldöm, ha már megírtam, és ha nem lesz eredménye, még mindig elmehetek. Nem igaz? - makacskodott Szószuke, s mivel nem kapott választ, újból megkérdezte: - Na mit szólsz hozzá?
O-Jone nem akart ellentmondani, s ezért nem vitatkozott tovább.
Szószuke vette a levelet, s a szobából egyenesen a kijárat felé tartott. Amikor O-Jone meghallotta férje távolodó lépteit, felállt s az ebédlő verandáján keresztül ő is a kijárathoz sietett.
- Elmegyek egy kicsit sétálni - mondotta Szószuke.
- Jól van, jól, csak menjen - biztatta felesége mosolyogva.
Eltelhetett egy félóra, amikor O-Jone hallotta, hogy a külső rácsos kapu megnyikordul. Azonnal abbahagyta a varrást, és az előszobába ment. Bizonyos volt benne, hogy férje tért vissza, de Szószuke helyett Koroku, Szószuke egyetemi hallgató öccse lépett be, diáksapkával a fején.
- Tyű, de meleg van! - szólalt meg a fiatalember, nagyokat fújva, és sietve gombolta ki hosszú, fekete posztó felöltőjét, amely alól bő nadrágja egy arasznyira sem látszott ki.
- Nem csoda! De mondja, hogy is képes ilyen szép időben ebben a vastag kabátban járni?
- Azt hittem, hogy naplemente után hűvös lesz - felelte Koroku, félig-meddig mentegetőzve, s követte sógornőjét az ebédlőbe. Amikor megpillantotta a megkezdett kimonót, megjegyezte: - Szorgalmas, mint mindig - és leült a hibácsi elé, a padlóra.
A sógornője sarokba lökte a varrást, a hibácsihoz lépett, lejjebb eresztette a teafőző vasüstöt, és felélesztette a tüzet.
- Ha teával akar megkínálni, köszönöm szépen, nem kérek - tiltakozott Koroku.
- Nem? - kérdezte O-Jone, iskolás hanglejtéssel, majd nevetve folytatta: - Inkább tésztához volna kedve?
- Hát van?
- Nincs - vallotta be őszintén O-Jone. De aztán mintha valami eszébe jutott volna, hozzátette: - Várjon csak egy kicsit, lehet, hogy mégis akad valami - s már fel is állt.
Serényen félretolta útjából a szénserpenyőt, s kinyitott egy szekrénykét. Közben háttal állt Korokunak, akinek a tekintete egy kidudorodáson akadt meg, amelyet az öv csokra a haorin csinált, s amikor látta, hogy a tésztakeresés túl hosszas, így szólt:
- Ugyan, hagyja már azt a tésztát. Inkább azt mondja meg, mivel van ma a bátyám elfoglalva?
- A bátyja? Egy pillanat türelem... - s ezzel tovább motoszkált a szekrénykében, még mindig háttal Korokunak. Végül gyorsan becsapta az ajtót. - Hiába. Úgy látszik, a bátyja mind megette. Csak tudnám, mikor.
- Ez esetben nem marad más hátra, mint hogy meghívjon vacsorára - jegyezte meg tréfásan Koroku.
- Hát persze, én is így gondoltam - sietett a felelettel O-Jone, miközben a faliórára pillantott.
Négyre járt. "Négy, öt, hat" - számolta az időt magában.
Koroku tekintetét egy darabig némán szegezte sógornőjére. Az igazat megvallva, nem nagyon lelkesedett azért a vacsoráért. Aztán gyanakodva megkérdezte:
- Mondja csak, a bátyám nem Szaekiékhez ment?
- Mostanában folyton mondogatta, hogy el kellene mennie. De mint nagyon jól tudja, szegény korán reggel elmegy, és késő este tér haza, amikor már olyan fáradt, hogy sokszor még fürdéshez sincs kedve. Ezért nem is visz rá a lélek, hogy még ezzel is kínozzam.
- Nem is vonom kétségbe, a bátyám valóban nagyon elfoglalt ember, de higgye el, annyira izgat ez a huzavona, hogy még tanulni sincs kedvem - fakadt ki Koroku, azzal felkapta a réz szénfogót, és betűket rajzolt vele a hibácsi hamujába.
O-jone egy darabig figyelmesen követte tekintetével a mozgó szénfogó végét, majd vigasztaló hangon mondotta:
- Éppen ma írt levelet nekik.
- Na és mit írt? - kérdezte gyorsan Koroku.
- Az igazat megvallva, nem olvastam, de csak a maga ügyével kapcsolatban írhatott. Különben, nemsokára itthon lesz, kérdezze meg tőle. Meglátja, úgy van, ahogy mondom.
- Hát ha már egyszer levelet írt nekik, feltételezem, hogy az én dolgomat is megemlítette.
- Igazán írt, higgye el s most épen azért ment ki, hogy a levelet postára adja.
Koroku azonban nem volt hajlandó tovább hallgatni sógornője félig kimagyarázkodásnak, félig vigasztalásnak szánt szavait. Bosszankodva gondolta magában: "A bátyám is sokkal jobban tenné - hiszen amúgy is sétálni ment -, ha levél helyett személyesen keresi fel Szaekiéket". Türelmetlenül felugrott, s átment az ebédlőbe. Kivett a könyvszekrényből egy piros kötésű idegen nyelvű könyvet s lapozgatta.

2
Ezalatt Szószuke, akit egyáltalán nem izgatott az a bizonyos "ügy", kényelmesen elsétált a sarki dohányboltig, ahol bélyeget és Sikisima cigarettát vásárolt, majd feladta a levelet. Mivel úgy gondolta, unalmas lenne hazafelé is ugyanazon az úton menni, irányt változtatott. A cigaretta füstje kékesen bodrozott az őszi napfényben. Bandukolás közben arra gondolt, mi is lenne, ha most becsavarogna egy távoli negyedet, hogy világosabb képet nyerjen, milyen város is ez a Tokio tulajdonképpen, s majd az így szerzett benyomással - a mai vasárnap emlékével - szépen hazamenne és lefeküdne. Igaz, hogy hosszú évek óta Tokió levegőjét szívja, és nap nap után, hivatalba menet és jövet villamossal kétszer is végigmegy a legforgalmasabb negyedeken, de mindig olyan kimerülten, testileg-lelkileg elcsigázva, hogy ezt a mindennapos útját magába roskadtan, a legteljesebb közönnyel teszi meg, és főleg az utóbbi időben, még csak tudomást sem vesz arról, hogy egy nagyváros forgatagában él.
Igaz ugyan, hogy mindig úgy el van foglalva, hogy nem is igen ér rá ilyesmivel törődni; de amikor egy-egy nehéz hét után végre elérkezik a várva várt vasárnap, amikor alaposan kipihenheti magát, akkor néha mégis ráébred, micsoda felületes és tulajdonképpen tessék-lássék az életmódja. Így kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy bár Tokió kellős közepén él, valójában egyáltalán nem ismeri ezt a várost. Valahányszor erre gondolt, mindig különös lehangoltság kerítette hatalmába.
Ilyenkor elment hazulról, és ha a zsebében akadt egy kis pénz, mindig feltette magában, hogy most az egyszer kirúg a hámból. De sohasem volt annyira elégedetlen, hogy mielőtt még tervéhez fogott volna, ne ment volna el a kedve tőle. Így mindig idejében visszariadt. Na meg keresetének megfelelően a pénztárcája sem volt olyan duzzadó, hogy tulajdonosa meggondolatlanságokra vetemedjék. Így hát Szószuke jobbnak látta, hogy hiábavaló tervek helyett inkább zsebre dugott kézzel kényelmesen hazasétál, vagy kénytelen volt beérni azzal, hogy lehangoltságára a következő vasárnapig sétában vagy bazárlátogatásban keressen orvosságot.
"Lesz, ahogy lesz" - gondolta magában ma is, amikor találomra felszállt egy villamosra. Ezen a vasárnapon igazán nagyon szép idő volt, a kocsik mégis félig üresen futottak, úgyhogy szokatlanul kényelmesen lehetett utazni. És az utasok is milyen jámborak voltak, milyen nyugodtan viselkedtek, nem úgy, mint hétköznap. Szószuke leült, és elgondolta, mennyire más minden hét közben, amikor reggelenként a megszokott órákban a Marunoucsi negyed felé tartó villamosra csak elkeseredett közelharc árán tud felszállni és ülőhelyet kapni. Nincs a világon olyan lehangoló, kellemetlen látvány, mint azok az útitársak, akikkel a villamosban hivatalba menet össze kell préselődnie. Akár a plüsspárnás padokon ültek, akár a bőrfogantyúkba kapaszkodtak, Szószuke még egyszer sem tapasztalt a részükről a legcsekélyebb jóindulatot sem. Igaz, nem is számított ilyesmire. Automatáknak tekintette őket, akik közé vállával és térdével szorosan beékelődve együtt kellett utaznia a hivataláig, ahol sietve kiszállt.
Most előtte egy öreg nénike ült unokájával, egy nyolc év körüli kislánnyal, akinek állandóan a fülébe sugdosott valamit; közvetlenül mellette egy körülbelül harmincéves asszony ült. Külseje után ítélve jómódú kereskedő felesége, aki nyájasan érdeklődött, hogy hívják a kisleányt, meg hány éves?
Ahogy Szószuke elnézte őket, az volt az érzése, hogy egy teljesen más világ veszi körül. A feje fölött a kocsi falát mindenütt bekeretezett reklámok borították, amiket máskor meg se látott. Ezúttal gépiesen elolvasta az elsőt.
Egy szállítási vállalat hirdetése volt, amely kényelmes és jutányos költözködést szavatolt. A következőn egymás alatt három sorban ez volt írva:

AKI TAKARÉKOS,
AKI SZERETI A TISZTASÁGOT,
AKI ÓVAKODIK A TŰZVÉSZTŐL - AZ GÁZKÁLYHÁN FŐZ!

A hirdetésen még kép is volt: gázkályha, amiből lángnyelv nyúlik ki. A harmadik hirdetésen - piros alapon fehér betűkkel ez állt:

"a NAGY OROSZ ÍRÓ, GRÓF TOLSZTOJ REMEKMŰVE:
"A TAVALYI HÓ"
ÉS KÖNNYŰ KOMÉDIA -
A KOTACU (NAGY) SZÍNHÁZBAN."

Szószuke mintegy tíz percig szorgalmasan, háromszor is elolvasta az összes reklámokat. Esze ágában sem volt megnézni a színdarabot, se gázkályhát nem óhajtott vásárolni, de magában az a tény, hogy képes teljes lelki nyugalommal ezt a sok hirdetést egytől egyig nemcsak türelmesen végigolvasni, de meg is érteni, annyira, hogy mindegyik világosan megmaradt a fejében, nem kis elégtétellel töltötte el. Az élete olyan hajsza volt, hogy még egy ilyen csekély kikapcsolódásnak is valósággal örült, hiszen hetek óta a vasárnapi sétán kívül soha egy pillanatnyi megállása se volt.
Szószuke a Szurugadai-sita megállónál szállt le. Ahogy leszállt, az első dolog, amin a szeme megakadt, egy feltűnően szép kötésű idegen nyelvű könyv volt. A könyv az utca jobb oldalán levő üzlet kirakatában pompázott. Egy pillanatra megállott a kirakat előtt, és elgyönyörködött a piros és zöld csíkos, díszkötésű könyv címének fényes arany betűiben. Értette, hogy a cím mit jelent, de a kíváncsiság egyáltalán nem ösztökélte, hogy a kezébe vegye, kinyissa s belenézzen. Rég elmúlt az az idő, amikor nem tudott megállni a könyvkereskedés előtt anélkül, hogy be ne menjen az üzletbe. És ha már egyszer bent volt, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy valamit vásároljon is. Most csupán a kirakat kellős közepén pompázó, díszes kötésű "History of gambling"* című könyv ébresztett fel benne futólag valami újszerű, egzotikus vágyat. De mosolyogva átment az utca túlsó oldalára, ahol egy órásbolt kirakatát kezdte nézegetni. Az egymás mellett sorakozó sok-sok aranyóra és aranylánc pusztán csillogásával és finom kidolgozásával vonta magára a tekintetét, de akkora varázserővel már nem hatott rá, hogy vásárlásra ösztönözze. De mégiscsak gondosan megnézegette a selyemzsinórra akasztott árjelző cédulácskákat, s ahogy összehasonlította az árakat, meglepődött, milyen olcsók az aranyórák.
Az ernyőüzlet előtt is megállt. A külföldi rövidárubolt kirakatában a selyemkalapok mellé felakasztott nyakkendők keltették fel érdeklődését. Mivel ezek sokkal szebbek voltak, mint az övé, kísértésbe jött, hogy megkérdezze az árukat.
A keze már a kilincsen volt. De amikor arra gondolt, milyen butaság olyan hamar nyakkendőt cserélni, elment a kedve, hogy fölösleges kiadásba verje magát. Hirtelen megfordult és tovább ment. Még egy szövetáru üzlet előtt is jócskán ácsorgott, és közben megtanult egy csomó új szövetnevet, amikről idáig még csak nem is hallott. Ezután a "Kiótói Nőigallér-újdonságok" - kirakatát bámulta olyan közelről, hogy kalapkarimája az üveget súrolta, s nem győzött eleget gyönyörködni a nagy gonddal hímzett női félgallérokban. Ahogy nézte, arra gondolt, hogy az egyik elegáns gallér igen jól állna a feleségének, s azon tűnődött, ne lepje-e meg vele, de a következő pillanatban rájött, hogy ez a nemes gesztus, ami öt-hat évvel ezelőtt nagyon is helyénvaló lett volna, ma már egyáltalán nem időszerű. Ezzel aztán mintha egyszerre elfújták volna ajándékozó kedvének jóleső hangulatát.
Szószuke kesernyésen mosolygott, otthagyta a csábító kirakatot és tovább ment. Egy darabig nagyon rossz hangulatban volt. Nem érdekelték sem a járókelők, sem az üzletek. De aztán egy nagy sarki újságbolt ismét felkeltette érdeklődését, és kíváncsian olvastaa homlokzatra kifüggesztett hirdetéseket, amelyek óriás betűkkel ajánlották a legfrissebb sütetű könyv-újdonságokat. A hirdetések egy részét papírra írták, majd hosszú, keskeny, létraszerű lemezekre ragasztották, míg a többit egyenesen festett deszkára mázolták, ahol rikító, tarka mintáknak látszottak. Szószuke egyet se hagyott olvasatlanul. Néhány íróról és műveikről már az újságokban is olvasott, de a legtöbb teljesen új volt számára.
Ahogy az újságboltot elhagyta, és befordult a sarkon, egy harminc év körüli, magas, kalapos férfira lett figyelmes, aki a fal tövében, kényelmesen maga alá húzott lábbal ült, és miközben egy léggömböt igyekezett felfújni, folyton kiabálta: "Jöjjetek és vegyetek, gyermekeknek öröme."
Szószuke csak elbámult, amikor a felfújt léggömb szeme láttára egyre inkább daruma alakot öltött, sőt a megfelelő helyen már ott is volt tussal kifestve a szeme, szája.
Ez még semmi, hanem ha egyszer felfújták, úgy maradt, és bárhová helyezték, tenyérre vagy ujjhegyre, szépen egyenesen csücsült, majd amikor hátsó felébe egy fogpiszkálószerű vékony pálcikát dugtak, egyszeribe összement. De a forgalmas utca rengeteg járókelője közül még csak egyetlenegy kíváncsi sem akadt, aki megállt volna, hogy megnézze a léggömböt.
A magas, kalapos férfi azonban angyali türelemmel ült a zajos utcasarkon, mint akit nem érdekel egyéb a világon, mint a daruma, amelyet újból és újból felfújt, s közben folyton kiabálta: "Jöjjetek és vegyetek, gyermekeknek öröme."
Szószuke előkotorászott egy szent és öt rint, megvett egy léggömböt, kiengedte belőle a levegőt, és betette tamotójába. Szeretett volna megnyiratkozni egy tiszta borbélynál, csakhogy olyant sehol sem talált, s mivel már a nap is lemenőben volt, jobbnak látta, ha villamosra ül és hazamegy.
Mire megérkezett a végállomásra, s átadta jegyét a kalauznak, az ég ragyogása már kialvófélben volt, s a nyirkos utcára eső árnyékok szemmel láthatóan megnőttek.
Leszálláskor, amint a hideg vaskorlátba kapaszkodott, fázósan megborzongott. A többi utas, aki vele együtt szállt le, gyorsan elszéledt, ki erre, ki arra, mintha valamennyinek sürgős, halaszthatatlan dolga lenne. Az utca két oldalán sorakozó házak tetejéről ezüstszürke füst kígyózott az alkonyatba egyre inkább beleolvadó ég felé.
Szószuke is szapora léptekkel indult meg a nem messze sötétlő lombos fák irányába. Amikor arra gondolt, hogy vége van már ennek a vasárnapnak is, a hiábavalóság mélabús érzése markolt lelkébe. Sajnos, holnap ismét kezdődik a megállás nélküli robot. Amennyire sajnálta ezt a gyorsan elsuhanó kellemes napot, éppolyan irtózattal gondolt következő hatnapi elfoglaltságára, aminek oly kevés köze a szellemi munkához. És ahogy hazafelé tartott a sötétedő utcán, megjelent előtte a nagy, hodályszerű, rosszul világított, rideg iroda, a szomszéd asztaloknál ülő munkatársak arca, meg a főnöke, ahogy oda szokott neki szólni:
"Na mondja már Nonaka szan."*
Az "Uokacu" halüzlet után vagy öt-hat házzal, egy, se utcának, se útnak nevezhető szakaszhoz ért, amely magas domb tövében végződött. Kétfelől négy-öt egyforma bérház emelkedett.
Az egyik telken, amelyet gyér cryptomeria-élősövény vett körül, egészen a legutóbbi időkig egy roskadozó öreg ház állott, amiben valamikor állítólag egy kenin lakott. A dombtetőn lakó Szakai szan megvásárolta a telket, egykettőre kiirtatta a cryptomeria-sövényt, lebontatta a miscanthus tetős düledező házat, és nemsokára új épület emelkedett a helyén.
Az a ház, amelyikben Szószuke lakott, a félreeső utca végén, baloldalt a legutolsó volt. Mivel közvetlenül a sziklás domboldalnak támaszkodott, meglehetősen barátságtalan és árnyékos volt.
Cserében azonban a főutcától elég távol esett, és ezért aránylag csöndes hely volt, ami döntő módon befolyásolta Szószukét és feleségét, hogy itt vegyenek ki lakást.
Szószuke ennek az értékes, minden hét napban csak egyszer előforduló vasárnapnak az alkonyán hazamenet elhatározta, hogy sürgősen megfürdik, utána pedig, ha ideje lesz rá, még meg is nyiratkozik, s akkor aztán nyugodtan megvacsorázik.
Ilyen gondolatok közben nyitotta ki a rácsos kaput. A konyha felől edényzörgés ütötte meg a fülét. Amikor be akart lépni a szobába, váratlanul Koroku getájába botlott bele. Lehajolt, hogy félretegye, de abban a pillanatban Koroku lépett ki a szobából, a konyhából pedig O-Jone kiáltott:
- Ki az? A bátyja jött meg?...
Szószuke odaszólt öccsének:
- Mi az, hát mégis eljöttél? - s azzal bement az ebédlőbe. Se a postáról jövet, amíg a Kanda negyedben sétált, sem azután, hogy a villamosról leszállva hazafelé tartott, a Koroku névnek még csak a ko jegye sem villant át az agyán. Ezért amikor az öccsére nézett, egy kis lelkiismeretfurdalást is érzett, mint aki valami rosszat csinált.
- O-Jone, O-Jone! - hívta be feleségét a konyhából.
O-Jone nagyon el volt foglalva; bejött ugyan, de nyitva hagyta a konyha ajtaját, s megállt az ebédlő küszöbén.
- Itt van Koroku, illenék valami vacsorafélével megkínálni - rendelkezett a férje.
- Természetesen. Mindjárt kész lesz - mondotta O-Jone, s azzal indult is kifelé, de aztán megint visszafordult. - Koroku szan, kérem, legyen szíves, csukja be az ebédlőben az ablaktáblát, és gyújtsa meg a lámpát. Mi most Kijóval nem hagyhatjuk ott egy pillanatra se a konyhát.
- Igen - felelte készségesen Koroku, és már indult is. A konyhából kihallatszott, hogy Kijo valamit szaporán vagdal. A lefolyóba loccsantott víz zuhogva folyt le.
- Nagyságos asszony, hát ezt hová tegyem? - kérdezte a szolgáló.
- Nővérem, mondja csak, hol találom meg az ollót, hogy a lámpabelet levágjam - kiáltott ki Koroku Kijónak.
Úgy látszik, valami már fel is forrt, mert a hicsirinre kiömlő forró lé nagyokat sistergett.
Szószuke az ebédlőben csöndben melegítette átázott kezét a hibácsi felett. A sötétségben csupáncsak a hamuból itt-ott előtűnő parázs vörös szeme izzott. A dombtetőről zongoraszó hallatszott be. A háziúr lánya játszott. Szószuke, mintha valami elfelejtett dolog jutott volna eszébe, kisietett a verandára, hogy kinyissa az amadót. Az ég egyenletesen mély fekete posztóján szürke pettyként elütő bambuszbokrok fölött csak két csillag hunyorgott. A zongora mintha közvetlenül a bokrok mögött szólt volna.

3
Mire Szószuke és Koroku, kezükben törülközővel visszatértek a fürdőből, az ebédlő közepén készen várta őket a szépen megterített téglalap alakú asztal, rajta az O-Jone készítette ételek. A hibácsi parazsa sötétebben izzott, és a lámpa fényesebben világított, mint amikor elmentek.
Szószuke az asztal előtt levő ülőpárnát közelebb húzta, s maga alá húzott lábakkal kényelmesen elhelyezkedett rajta. O-Jone átvette tőle a törülközőt és a szappant s megkérdezte:
- Jó volt a fürdő?
Szószuke válaszképpen csak hümmögött. Ennek az oka nem annyira az udvariasság hiánya, mint inkább a meleg fürdőt követő jóleső lustaság volt.
- Remek volt! - igyekezett helyreütni a dolgot Koroku, és O-Jonéra nézett.
- De rém sokan voltak - morfondírozott Szószuke erőtlen hangon, s rákönyökölt az asztal szélére.
Rendszerint estefelé járt fürdőbe, közvetlenül hivatal után. Ez éppen a vacsora előtti időre esett, amikor a legtöbben vannak. Így az utóbbi két-három hónapban, amióta korán sötétedik, még egyszer sem volt szerencséje, hogy napvilágnál lássa, milyen vízben is fürdőzik. Fel is tette magában, hogy vagy három-négy napig a fürdő felé se néz, de erre mégsem került sor. Valahányszor közeledett a vasárnap, mindig elhatározta, hogy most aztán korán reggel felkel, s rögtön a fürdőbe siet, hogy végre tiszta vízbe dughassa fejét. De amikor elérkezett a várva várt nap, mindig meggondolta a dolgot: "Tán csak nem fogom elszalasztani ezt a ritka alkalmat, amikor alaposan kialudhatom magam." S addig lustálkodott az ágyban, míg az idő könyörtelenül elszaladt. "át ez bizony elég bosszantó, de nem baj, a legközelebbi vasárnap mindenképpen elmegyek."
És ez így ment vasárnapról vasárnapra. Hiába - a szokás hatalma!
- De szeretnék egyszer már reggel menni a fürdőbe! - mondta Szószuke.
- Igen, ha nem lenne olyan álomszuszék, és vasárnaponként, amikor ezt megtehetné, nem aludna mindig délig! - kötődött tréfásan O-Jone.
Koroku közben meg volt győződve, hogy bátyjánál ez születési hiba. Bár neki is éppen elég fáradságos diákélete volt, mégsem tudta felfogni, hogy Szószuke miért is csinál olyan nagy dolgot a vasárnapból. Furcsállta, hogy bátyja a hat hosszú hétköznapon át tartó kimerítő munka után csak ettől az egyetlen naptól vár felüdülést, és ehhez a rövid huszonnégy órához olyan nagy reményt fűz.
"Szószuke - fejtegette magában Koroku - ezen a napon olyan sok mindent szeretne csinálni, de örülhet, ha az eltervezett tíz dologból bár kettőt-hármat meg tud valósítani. Sőt, közben rájön, hogy kár az elpazarolt időért, s jobb, ha abbahagyja az egészet. Ilyenkor ölbe tett kézzel álmodozik, és mire észbe kapna - sajnos, vége a szép vasárnapnak." Szószuke, aki még a saját kedvenc szórakozására is csak nagy nehezen szánta rá magát, nem azért nem tett semmit az öccse érdekében, mert nem akart, hanem egész egyszerűen azért, mert nem érzett magában elegendő lelkierőt hozzá. Ez természetesen Koroku szemszögéből nézve, teljesen elfogadhatatlan volt. Ő szentül meg volt győződve, hogy bátyja önző alak, aki ha egy kis szabad ideje akad, a feleségével csavarog. Amellett érzéketlen, taplószívű ember, akinek esze ágában sincs, hogy vele törődjék, vagy bármiben is segítségére legyen.
El kell ismerni azonban, hogy Korokunak csak újabban volt ilyen lesújtó véleménye Szószukéról, pontosabban azóta, amióta Szaekiékkel tárgyalni kezdtek. Koroku azt hitte, hogy ha bátyja akart volna valamit tenni érdekében, egy-két nap alatt elintézhette volna azóta, hogy megkérte rá. De amikor látta, hogy Szószuke csak húzza-halasztja a dolgot, s még annyit sem képes megtenni, hogy elmenjen Szaekiékhez, elégedetlenkedett, annál is inkább, mivel amúgy is lobbanékony, indulatos természetű fiatalember volt.
Ma azonban, amikor olyan hosszú idő után ismét találkozott bátyjával, bár mindketten eltekintettek a szokásos udvarias üdvözlési formáktól, Koroku mégis melegséget érzett maga felé sugározni, s ezért nem is hozakodott elő azzal, amiért tulajdonképpen jött, hanem elment vele a fürdőbe, ahol meghitten elcsevegtek.
Egészen jó hangulatban ültek asztalhoz.
O-Jone is közvetlenül, minden ceremónia nélkül elfoglalta helyét az asztal végén. Szószuke és Koroku gyors egymásutánban lehajtott vagy három pohár szakét.
Már éppen hozzá akartak fogni a vacsorához, amikor Szószuke egyszerre csak hangosan felnevetett:
- Nézzétek csak, micsoda jópofa figurát hoztam - s azzal kimonója ujjából elővette az utcasarkon vásárolt játékszert, felfújta, amekkorára csak tudta, egy csészefedőre állította, s lelkesen kezdte magyarázni a daruma különleges tulajdonságait. O-Jone és Koroku érdeklődéssel nézte a könnyen lebegő gömböt. Egyszer Koroku rátalált fújni, mire a daruma az asztalról a tatamira pottyant, de még ott is "egyenesen állt", s a világért sem fordult volna fel.
- Látjátok?! - kérdezte lelkendezve Szószuke.
O-Jone nem is lett volna igazi asszony, ha megállta volna hangos nevetés nélkül, de közben nem feledkezett meg háziasszonyi kötelességéről sem, és levette a fazék fedőjét, s kezdte tálalni a rizst.
- Látja, milyen könnyelmű ember ez a maga bátyja - mondotta tálalás közben, félig-meddig mentegetőző hangon Korokunak.
Szószuke elvette O-Jonétól a feléje nyújtott csészét, és anélkül hogy egy szóval is tiltakozott volna a "könnyelmű ember" elnevezés ellen, vacsorához látott. Koroku is illedelmesen kezébe vette az evőpálcikákat.
Igaz, hogy a darumáról többet nem esett szó, de ez a kedélyes csevegés, ami ezzel kapcsolatosan megindult, a vacsora végéig tartott.
Akkor Koroku más hangot ütött meg:
- Most jut eszembe, hallották, milyen borzasztó dolog történt Itó szannal?
Amikor Szószuke öt-hat nappal ezelőtt olvasta az Itó herceg meggyilkolásáról szóló rendkívüli kiadást, rögtön bevitte az újságot O-Jonéhoz, aki éppen a konyhában foglalatoskodott.
- "Rémes! Képzelje, meggyilkolták Itó herceget" - s azzal a kezében tartott újságot O-Jone kötényére tette, és indulatosan visszament dolgozószobájába. Az a hang, ahogy ezt a hírt közölte a feleségével, arra engedett következtetni, hogy a "rémes" esemény egyáltalán nem hozta ki sodrából. Később O-Jone meg is jegyezte félig-meddig tréfásan:
- Maga is olyan hangon újságolta ezt a megrendítő eseményt, mintha valami kellemes hírt közölt volna.
Az újságok mindennap legkevesebb öt-hat hasábos cikkekben részletezték Itó herceg meggyilkolásának a körülményeit, de Szószuke úgy tett, mintha nem is érdekelné, és nem is olvasott újságot. Esténként, amikor Szószuke hazatért, O-Jone vacsora közben sohasem mulasztotta el megkérdezni:
- Van valami újság Itó szan ügyében? - Mire férje csak annyit szokott mondani:
- Ühüm, van bizony, éppen elég - úgyhogy ha O-Jone nem szedi ki a férje zsebéből az összehajtogatott friss lapot, az aznapi izgalmas tudósításokat is elmulasztotta volna.
Ez azután odavezetett, hogy bár Itó herceg az esti beszélgetések céljára igen alkalmas téma lett volna, amikor O-Jone látta, hogy férjét nem érdekli, inkább lemondott róla. Így ez a mindenkit izgalomban tartó szenzáció, a rendkívüli kiadás napjától egészen ma estig, amikor Koroku felhozta, a Szószuke házaspárból nem váltott ki különösebb érdeklődést.
- Mondja csak, hogyan is történt az a gyilkosság? - kérdezte O-Jone Korokutól, ugyanúgy, mint ahogy megkérdezte Szószukét is, amikor a rendkívüli kiadást elolvasta.
- Pisztollyal - válaszolt Koroku.
- Igen, igen, de miért?
Koroku erre olyan arcot vágott, mint akinek halvány sejtelme sincs róla. Szószuke a maga módján csöndesen megjegyezte:
- Így volt ez megírva - s élvezettel tovább szürcsölte a teát. De O-Jone, aki úgy látszik, ezzel a magyarázattal nem elégedett meg, tovább kérdezett:
- Na, és miért kellett Mandzsúriába mennie?
- Valóban, miért is? - csodálkozott Szószuke is, aki most már, hogy a hasát jól megtöltötte, teljesen kibékült a világgal.
- Azt mondják, valamilyen titkos megbízatása volt Oroszországban - mondta Koroku komolyan.
- Igazán, - kiáltott fel O-Jone. - Azért mégiscsak borzasztó! Ilyen kegyetlenül meggyilkolni!
- Ha egy magamfajta tintanyaló írnokocskát egyszerűen lepuffantanak, hát ez bizony elég szomorú dolog, de ha egy olyan nagy úr, mint Itó szan, elmegy Harbinba, s ott merényletet követnek el ellene, az egyenesen szerencse - mondta Szószuke, aki ebben a kérdésben most nyilvánított első ízben érdemleges véleményt.
- Na ne mondja. És ugyan bizony miért? - kérdezte O-Jone.
- Nagyon egyszerű. Itó szan a gyilkosság következtében belekerül a történelembe, mint nevezetes ember, míg ha csak úgy egyszerűen, magától meghal, sohase részesült volna ebben a megtiszteltetésben.
- Hát ebben van valami - mondotta Koroku kissé meglepődve. Látszott rajta, hogy eltűnődik a hallottakon, majd hozzátette: - Hát igen... Mandzsúria, Harbin, meg a többi veszedelmes hely... valóságos tűzfészek.
- Úgy van. És valóságos gyülevész hely, ahol mindenféle kétes alak megfordul - tette hozzá Szószuke.
O-Jone ránézett férjére, s arcán furcsa kifejezés jelent meg. Szószuke ezt észre is vette s rászólt:
- Jól tennéd, ha elvitetnéd már az asztalt. - Azzal lehajolt, a tatamiról felvette a darumát, és mutatóujja begyén elkezdte parádéztatni.
- Hát nem furcsa?! Nem győzök eleget csodálkozni, hogy is képes ez a kis figura ilyen remekül egyensúlyozni - kiáltott fel elragadtatva.
Kijo bejött a konyhából, s kivitte az asztalt az üres tányérokkal és csészékkel, O-Jone pedig átment a szomszéd szobába, hogy friss teát töltsön a kannába. A testvérek magukra maradtak.
- Na, így már sokkal kellemesebb. Étkezés után ez a sok mosatlan edény nem valami gusztusos - jegyezte meg Szószuke.
A konyhában Kijo mindegyre nagyokat vihogott.
- Ugyan bizony min mulat olyan jól Kijo? - kérdezte O-Jone a sódzsin keresztül.
Kijo valamit mormogott, és utána még hangosabban nevetett. A fivérek szótlanul ültek, és fél füllel a szolgáló vihogását hallgatták. Kis idő múlva O-Jone ismét bejött, kezében tésztástálat és teáscsészékkel megrakott tálcát hozott. A hasas, glyciniafürtökkel díszített teáskannából a jókora csészéket megtöltötte olcsó teával, amelynek sem a gyomorra, sem az agyra nincs hatása, s a két férfi elé tette.
- Ugyan bizony min nevet annyit az a fruska? - kérdezte férje, de közben ahelyett, hogy O-Jone felé nézett volna, inkább a tésztástálat bámulta.
- Magán. Tudja milyen komikus volt, ahogy azt a babát az ujja begyén táncoltatta, s hogy egyáltalán játékszert vásárolt, amikor nincs is gyermek a házban.
Szószuke, mint aki jóformán oda sem figyel, erre csak hümmögött, de kis idő múlva csendesen, mintegy kóstolgatva a szavak ízét, elérzékenyült hangon hozzátette:
- Pedig egyszer nekünk is volt kis gyermekünk. Nem igaz? - s közben nedvesen csillogó szemét O-Jonéra emelte.
O-Jonénak erre egy szava sem volt. Később Korokuhoz fordult:
- Nem kóstolja meg a tésztámat?
- Dehogynem - felelte sógora. De O-Jone ezt már nem is hallotta, felállt s átment a másik szobába.
A fivérek megint magukra maradtak.
Bár a domboldalra épült városnegyednek ez a félreeső része mindössze húsz percnyire esett a villamos végállomásától, alig szállt le az este, szokatlan csönd ereszkedett a környékre, amit csak nagy ritkán vert fel a vékony talpú geták élesen visszhangzó kopogása. Az éjszaka egyre hűvösebb lett. Szószuke fázósan dugta kezét a kimonó alá.
- Napközben még jó meleg van, de ahogy beesteledik, mindjárt lehűl az idő. Hát nálatok bevezették-e már a gőzfűtést? - kérdezte öccsét.
- Még mindig nem, s amíg nem hűl le még jobban az idő, nem is fűtenek, nemhogy gőzzel, de mással sem.
- Igazán? Hát akkor éppen eleget fagyoskodhattok.
- Eh! Törődöm is én azzal. Olyan mindegy, hogy hideg van-e vagy sem - fakadt ki Koroku, de mindjárt zavarba jött, és elhallgatott, mint aki nem meri kimondani, ami a szívén van. Aztán mégis megemberelte magát, és merészen folytatta:
- Bátyó, mondja már, mi is van azzal a Szaeki üggyel. A felesége említette az előbb, hogy írt nekik.
- Hát igen, írtam s remélem, hogy két-három napon belül válaszolnak is. Akkor majd csak csinálok valamit, lehet, hogy felkeresem őket.
Korokunak sehogy sem tetszett az az angyali nyugalom, ahogyan a bátyja erről a kérdésről beszélt. De különben Szószuke hangjában bosszantási szándéknak még csak az árnyékát sem lehetett felfedezni; sem abból, amit mondott, arra következtetni, hogy önző módon csak a saját érdekeire gondol. Ezért Korokunak nem volt bátorsága, hogy hevesebben rátámadjon, és halkan csak annyit jegyzett meg:
- De a mai napig hagyta a dolgot a maga menetére. Nem igaz?
- Hm. Sajnos, ez a valóság. A levelet is csak ma írtam meg végre nagy nehezen. De mit csináljak? Tudod, újabban ez az idegkimerültség... - Szószuke nagyon komolyan beszélt. Koroku keserűen felnevetett.
- Ha az ügy reménytelen, azt hiszem, legjobb lesz félbehagynom a tanulást, és mielőbb útra kelni Mandzsúriába vagy Koreába.
- Mandzsúriába vagy Koreába? Mondhatom, bátor fickó vagy. Hiszen nem te mondtad az imént, hogy veszedelmes tűzfészek?
Ezzel a tárgyalás holtpontra jutott anélkül, hogy bármiben is megegyeztek volna.
- Ugyan menj már, ne idegesítsd magad. Majd csak lesz valahogy. Mindenesetre, ahogy választ kapok, azonnal értesítelek, s akkor újból megbeszéljük a dolgot - vigasztalta Szószuke az öccsét.
Koroku, távozása előtt benézett a másik szobába. O-Jone a hosszú hibácsi mellett ült, és szórakozottan bámult maga elé.
- Viszontlátásra, néne - köszönt el sógornőjétől.
- Mi az, már elmegy? - kérdezte O-Jone, majd felkelt és kijött az ebédlőbe.

4
Szaekiék válasza, amiért Koroku annyit izgult, harmadnapra megérkezett, úgy, ahogy Szószuke megjósolta.
A feltűnően rövid, néhány soros értesítés, amit nagynénje saját kezűleg írt, bár kényelmesen ráfért volna egy levelezőlapra is, három szen-es bélyeggel bérmentesített borítékban érkezett.
Amikor Szószuke hazajött a hivatalból, fáradt mozdulatokkal vetette le szűk ujjú munkaruháját, és felvette a házi kimonót. Alig ült le a hibácsi mellé, amikor tekintete a szekrénykére esett, amelynek fiókjából kikandikált a mintegy szándékosan hanyagul bedugott boríték vége. Hörpintett egyet a teából, amit éppen akkor töltött ki neki O-Jone, és türelmetlenül felszakította borítékot.
- Ejnye! Jaszu szan Kobéba utazott - szólt oda a feleségének a levél olvasása közben.
- Mikor? - kérdezte O-Jone, s közben a rizses csészét férje elé tette.
- Hogy mikor, azt nem írja, csak annyit ír, hogy nemsokára visszajön Tokióba.
- Nemsokára. Hát persze. Ugye, ezt a nagynéni írja?
Szószuke O-Jone kérdését válasz nélkül hagyta. Az elolvasott levelet összehajtotta és elhajította, majd idegesen dörzsölgette borostás állát.
O-Jone rögtön felvette az eldobott levelet, de nem olvasta el, térdére tette, s a férjére nézett.
- Nemsokára visszatér Tokióba, és azután? - kérdezte.
- Amikor megjön, beszélek vele.
- Nemsokára, nemsokára. Hát ez elég pontatlanul hangzik. És nem írta meg világosan, hogy mikor?
- Egy szóval sem.
O-Jone a biztonság kedvéért végre mégiscsak kinyitotta a levelet, elolvasta s azután megint összehajtotta.
- Kérem csak azt a borítékot - s a férje felé nyújtotta kezét.
Szószuke felemelte a közte és a hibácsi közt levő kék borítékot, és odaadta feleségének. O-Jone belefújt, hogy szétnyíljék, beletette a levelet, s kiment a konyhába.
Szószukét aztán többet nem is érdekelte a levél. Inkább az foglalkoztatta, amit a hivatalban egyik kollégájától hallott, aki aznap látta a Tokióba érkező Kitchener angol tábornokot. Szószuke csodálkozott, miért is van az, hogy az ilyen emberek, akárhová mennek, mindenütt feltűnést keltenek. Arra a megállapításra jutott, hogy ez bizonyosan vele született tehetség. Amikor arra gondolt, hogy milyen kutyának való élete volt neki eddig, és még milyen jövőt tartogathat számára a végzet, és összehasonlította magát a Kitchenerekkel, szinte nem is tudta elhinni, hogy ilyen óriási különbség mellett ő is, meg azok is, ugyanazon emberiséghez tartozhatnak. Mialatt efféléket forgatott a fejében, szorgalmasan fújta a füstöt.
Kint az est beálltával erős szél kerekedett, amely messziről nekiszaladva nagy zúgással ostromolta a házat, és amikor egyszer-egyszer váratlanul elállt, a hirtelen támadt kísérteties csönd még csak nyomasztóbban hatott. Szószuke karba tett kezekkel ült, s a két szélroham közötti szünetben nyugtalanul neszelt, arra gondolva, hogy minden percben megszólalhat a félrevert harang tűzvészt hirdető kongása. Kis idő múlva kinézett a konyhába. O-Jone felszította tüzet, hogy az előkészített halszeleteket megsüsse. Kijo a lefolyó fölé hajolva mosta a hal mellé szükséges zöldséget. A két asszony némán végezte dolgát. Szószuke félig kinyitotta a sódzsit, egy darabig hallgatta a roston sülő halról lecsurgó zsíros lé sercegését, majd szó nélkül megfordult, behúzta a sódzsit, és visszaült előbbi helyére.
Vacsora után a házastársak a hibácsi két oldalán egymással szemben ültek.
- Hát ez a Szaeki-ügy éppen elég kellemetlen - törte meg O-Jone a csöndet.
- Mit csináljak? Meg kell várni, míg Jaszu szan visszatér Kobéból.
- Na és nem lenne jó, ha addig is elmenne nagynénjéhez, és beszélne vele?
- Nincs kizárva. De hátha közben valamit megtudunk. Addig legszívesebben félreteszem ezt az egész dolgot.
- De Koroku tüzed okád, s kell ez nekünk? - figyelmeztette O-Jone mosolyogva a férjét.
Szószuke lekicsinylően biggyesztette ajkát, s a fogpiszkálót a kimonó hajtókájába szúrta.
Másnap Szaekiék válaszát eljuttatta Korokuhoz, s a végére, szokása szerint, odavetett néhány szót, aminek az volt az értelme, hogy most már valahogy csak elintéződik a dolog. Ezzel aztán megnyugodott, s úgy érezte, hogy egyelőre letette válláról az ezzel az üggyel kapcsolatos terhet. Úgy vélte, jobbat nem tehet, mint hogy addig is, amíg az események, a maguk módján haladva, közvetlen közelébe nem nyomulnak, amikor már kénytelen tudomást venni róluk, nem törődik semmivel. Jár csak tovább nyugodtan a hivatalba, s közben olyan arcot vág, mint akinek a világon semmi gondja nincsen. Így is csinált.
A hivatalból mindig későn került haza, s terhére esett utána ismét kimozdulni a házból. Látogatók nem jártak hozzájuk. Kijóra sem volt szükségük, s ezért legtöbbször már tíz óra előtt aludni küldték. Vacsora után a házastársak kettesben közrevették a hibácsit, s egy-egy órácskát elbeszélgettek. Beszélgetésük a mindennapi életüket közvetlenül érintő problémákra szorítkozott, de azért eddig még nem fordult elő, hogy a háztartási gondok is - például hogy a rizsboltos számláját harmincadikán miből fizetik ki - szőnyegre kerültek volna. Természetesen nem vitatkoztak regényről vagy szépirodalmi kérdésekről.
A férfi- és női szív közé szivárványhidat építő ékes szavak sem hangzottak el. Annak ellenére, hogy még nem voltak öregek, a szép szavak tavasza már elmúlt, s ahogy a napok teltek, társalgásuk is egyre szürkébb hétköznapira zsugorodott össze.
De hogyan is lehetne másképpen két átlagember esetében, akik semmiféle rendkívüli, ragyogó tulajdonsággal nem rendelkeztek, és akiknek egybekelése semmivel sem jelentett többet, mint a szokványos férfi-női kapcsolat formai szentesítését.

De O-Jonét, nő létére, tudat alatt mégis nyugtalanította a kérdés, és egyszer-kétszer figyelmeztette is rá férjét:
- Vajon Jaszu szan még nem jött meg? Nem ártana, ha a jövő vasárnap elmenne Bancsóba s megérdeklődné.
- Hm, hát ami azt illeti, elmehetek - ígérgette erre Szószuke, de mire eljött az a bizonyos vasárnap, úgy tett, mintha tökéletesen megfeledkezett volna róla. O-Jone ezt jól látta, de eszébe se jutott, hogy ezért szemrehányást tegyen férjének. Ha jó idő volt, megkérdezte:
- Nem menne el egy kicsit sétálni? - Ha pedig esett az eső, vagy fújt a szél, csak annyit mondott: - Milyen jó, hogy ma vasárnap van, s nem kell kimenni ilyen időben.
Szerencsére Koroku azóta egyszer sem kereste fel őket. Ez a tulajdonképpen rendszerető és érzékeny fiatalember ha egyszer valamit a fejébe vett, állhatatosan kitartott mellette, s mindent elkövetett, hogy azt végbe is vigye. Ebben a tekintetben természete megegyezett a diákkori, fiatal Szószukééval. Másfelől azonban, ha véletlenül megváltoztatta álláspontját, úgy annak, amire tegnap még esküdött, ma teljesen hátat fordított, s azt olyan arccal csinálta, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog lenne.
Így Koroku egészen olyan volt, mint annak idején a fiatal Szószuke. Ezenkívül aránylag tisztán látta dolgokat, s mindig azon volt, hogy egyrészt a szürke okoskodást érzelemmel színezze, másrészt pedig a túláradó érzelmeket az ésszerűség partjai közé szorítsa. Nem tűrte, hogy a dolgok ne a megfelelő logikai rendszerbe illeszkedjenek be, s ha egyszer beilleszkedtek, addig nem volt nyugta, míg elgondolásait az alkotás lázában valóra nem váltotta. Ezenfelül telítve volt életerővel, és mindenbe, amihez csak fogott, sok ifjúi lendületet vitt bele.
Szószukénak, valahányszor Korokura nézett, mindig az volt a benyomása, hogy a saját ifjúkori énjét látja újból életre kelve. Ez a benyomás időnként szinte elviselhetetlen volt, máskor meg keserű érzést ébresztett fel benne. Ilyenkor nem tudott szabadulni attól a gondolattól, vajon a gondviselés nem azért állítja-e Korokut elébe, hogy minél gyakrabban felidézze fiatalkori önfejűségének és elbizakodottságának keserű emlékeit.
Nagyon megrémült és feltámadt benne a kínzó kétely: "Vajon Korokunak is ugyanaz a sors lesz az osztályrésze, mint nekem?" És ez a kétség mint nehéz kő nyomta a szívét. Időnként a gondterheltséget mély szomorúság váltotta fel. A mai napig azonban nemcsak hogy szemrehányást nem tett öccsének, de még a jövőjére nézve sem adott tanácsot.
Egyébként is a vele való érintkezést a közönyösség, a meghittség teljes hiánya jellemezte.
Azok után a botrányos események után, amelyek vele történtek, és a jelenlegi helyzetében - hiszen annyira félrecsúszott az élete - igazán nem is volt könnyű megütnie az idősebb testvérhez illő hangot.
Szószuke és Koroku között még volt két fiúgyerek, de mindkettő korán meghalt. Így elég nagy, tíz év korkülönbség választotta el őket. Ezenkívül Szószuke bizonyos körülmények miatt Kiótóban folytatta egyetemi tanulmányait. Így az az időszak, amit a két fivér a szülői házban együtt töltött, Koroku tizenkét-tizenhárom éves koráig tartott. Szószuke máig is jól emlékszik a dacos, rakoncátlan, elkényeztetett kis Korokura. Azonban az időben még élt az édesapjuk, nem voltak megélhetési gondjaik, saját riksával rendelkeztek, s a kuli velük egy házban, a padlásszobában lakott, és általában elég nagy lábon éltek. Ennek a riksakulinak volt egy fiacskája, aki vagy három évvel lehetett kisebb Korokunál. A két gyerek állandóan együtt játszott. Egy verőfényes nyári napon Koroku és pajtása egy hosszú rúd végére kötött üres tésztás zacskóval tücsökvadászatot rendezett a nagy datolyafa tövében. Szószuke a verandáról nézte őket, s lekiáltott a kuli fiacskájának:
- Hé, Kembo! Nem gondolod, hogy ha még sokáig süti a nap azt a buksi fejedet, napszúrást kapsz? Nesze, tedd fel ezt.
S azzal ledobta neki Koroku ócska szalmakalapját. Amikor Koroku látta, hogy saját tulajdonát az ő engedélye nélkül másnak adják oda, rettenetesen dühbe gurult, villámgyorsan kikapta Kembo kezéből a szalmakalapot, földhöz csapta, és messziről nekiszaladva, ráugrott s addig toporzékolt rajta, míg a gyűrött, viseltes kalap szétment. Szószuke úgy, ahogy volt, mezítláb, leszaladt s alaposan megmosta Koroku fejét. Azóta Szószuke ha az öccsére gondolt, mindig azt a haszontalan kis ördögfiókát látta maga előtt.
Szószuke másodéves egyetemista volt, amikor ki kellett maradnia az egyetemről, s amellett Tokióba, szülei házába sem térhetett vissza. Ekkor Kiótóból egyenesen Hirosimába ment, s félévi ott-tartózkodás után táviratot kapott, hogy az édesapja meghalt. Édesanyjukat már régebben, hat évvel azelőtt elvesztették, s így Szószuke tizenhat éves öccsével, meg apja huszonöt-huszonhat éves ágyasával maradt.
Szószuke a Szaekiéktől kapott táviratra hosszú távollét után megérkezett Tokióba, s a temetés után mindjárt hozzálátott a családi ügyek rendezéséhez. Amikor megvizsgálta anyagi helyzetüket, rájött, hogy az apja után maradt vagyon várakozáson alul kevés volt, ellenben az adósság, amire pedig egyáltalán nem számított, elég tetemes összeget tett ki. Hát ez éppen elég kellemetlen meglepetés volt számára. Nagybátyjával meghányták-vetették a dolgokat, és arra a következtetésre jutottak, hogy nem marad más hátra, mint eladni házukat. Ezenkívül elhatározták, hogy az ágyast megfelelő végkielégítéssel elbocsátják. Szaekiék megígérték, hogy Korokut egyelőre magukhoz veszik, és gondoskodnak róla. Mivel azonban a házat nem tudták azonnal eladni, Szószuke kénytelen volt nagybátyjához fordulni, hogy anyagilag segítse ki, s ezáltal a helyzet átmenetileg megoldást nyert.
A nagybácsi, ez a minden hájjal megkent, vállalkozó szellemű üzletember az égvilágon mindenbe belefogott, de semmihez se volt szerencséje. Szószuke jól emlékezett, hogy még annak idején, amikor otthon lakott, többször is igyekezett bevonni az apját valamilyen üzletbe, és mesés nyereséggel kecsegtető szavaival többnyire sikerült is rávenni, hogy betársuljon. Ami apját illeti, nincs kizárva, hogy benne is volt bizonyos fokú pénzsóvárság, annyi azonban bizonyos, hogy elég csinos összegeket fektetett be Szaeki vállalkozásaiba.
Abban az időben, amikor Szószuke apja meghalt, Szaeki anyagi helyzete pontosan olyan volt, mint azelőtt, mivel azonban az édesapjával szemben bizonyos kötelezettségei voltak, ezenkívül pedig úgy látszik olyan ember volt, aki, ha az érdeke megkívánta, még bőkezű is tudott lenni, készségesen vállalkozott Szószuke anyagi ügyeinek a rendezésére. Cserében csak azt kívánta, hogy Szószuke a ház eladásában adjon neki teljesen szabad kezet. Ez más szóval azt jelentette, hogy azért a hirtelenében előteremtett összegért, amivel Szószukét pillanatnyi anyagi zavarából kisegítette, szabadon rendelkezhessék a házzal és a telekkel.
- Én amondó vagyok, hogy ha elsietjük a dolgot, és anélkül bonyolítjuk le a vásárt, hogy jól ismernők a vevőt, csak veszíthetünk az üzleten - próbálta meggyőzni Szószukét.
A berendezési tárgyakat és bútorokat alaposan szemügyre vették, s miután kiválogatták a javát, az értéktelenebb tárgyakat egyre-másra elkótyavetyélték. Mindössze öt-hat kakemonót és egy tucatnyi értékes műtárgyat tartottak meg. Ezekről az volt nagybátyja véleménye, hogy ha nem akarják áron alul elvesztegetni, műértőkhöz kell fordulniuk. Szószuke egyetértett ezzel, s megkérte nagybátyját, hogy addig, amíg értékesíthetik, vegye át megőrzésre a műtárgyakat.
A sokféle levonás után megmaradt össze csupán kétezer jent tett ki. Szószuke arra gondolt, hogy ennek az összegnek egy részét Koroku további iskoláztatására félre kellene tenni. De nyugtalanította, hátha nem lesz mindig olyan rendezett körülmények közt, mint most, s eljöhet az idő, amikor csak nehezen tudná az öccsének elküldeni havonta a szükséges pénzt, s ezért, bármennyire is nehezére esett, megkérte a nagybátyját, vegye át tőle ennek az összegnek felét, és fordítsa Koroku neveltetésére, ahogy éppen jónak látja. Ha már az ő pályafutása derékba tört, legalább az öccse vigye valamire.
- Ha az ezer jen elfogy, lesz rá gondom, hogy valahonnan előteremtsem a tanulásodhoz szükséges pénzt. - Ezzel a nem valami szilárd alapokra épített biztatással vett búcsút Korokutól, amikor visszautazott Hirosimába.
Eltelt egy fél év, amikor Szószuke a nagybátyjától levelet kapott, amiben azt írta, hogy legyen egészen nyugodt, mert végre sikerült eladni a házat. De hogy mennyiért, arról egy szó nem sok, annyit sem írt. Szószuke erre nézve sürgős értesítést kért, de csak két hét múlva érkezett válasz, amiben ez állt:
"A ház eladásából befolyt összeg bőven fedezte a tartozásokat, úgy, hogy ebben a tekintetben egyáltalán ne legyenek aggodalmaid."
Szószukét "egyáltalán" nem elégítette ki ez a válasz, s mivel a levélben még az is állt, hogy "a további részleteket, amikor találkozunk, személyesen stb., stb.", arra gondolt, hogy azonnal Tokióba utazik. Először azonban szerette volna tudni, mit szól hozzá felesége, s ezért mindent elmondott neki.
- Jól van, jól, de mit tehetünk? Hiszen maga is jól tudja, hogy nem mehet el - mondotta O-Jone szánakozva és szokott, finom mosolyával.
Erre Szószuke, olyan férjhez illően, akit felesége első ízben bírált meg, egy ideig karba tett kézzel gondolkozott, de amikor rájött, hogy bármihez is fog, semmi, de semmi nem húzza ki szorult helyzetéből, lemondóan legyintett.
Meg volt a keze kötve. Nem maradt más hátra, mint a levelezés. Írt is vagy háromszor-négyszer a nagybátyjának, de az eredmény mindig egy és ugyanazon mondat állandó ismétlése volt:
"Majd amikor találkozunk, mindent megbeszélünk."
- Most már aztán igazán nem tudom, hogy mitévő legyek - fortyant fel Szószuke, s tanácstalanul nézett O-Jonéra. Három hónap múlva alkalom kínálkozott volna, hogy végre oly hosszú idő után újra O-Jonéval együtt Tokióba utazzék, de az utolsó pillanatban megbetegedett. Azt hitték, hogy meghűlt. Néhány napi fekvés után azonban kiderült, hogy hastífusza van. Több mint hatvan napig nyomta az ágyat, s amikor felkelt, annyira le volt gyengülve, hogy még egy hónapig alig tudott bejárni a hivatalba.
Végre egészségileg teljesen helyrejött. Ekkor Hirosimából Fukuokába kellett költöznie. Arra számított, hogy a költözés előtt jó alkalom nyílik egy tokiói útra, de közbejött körülmények megakadályozták terve megvalósításában úgy, hogy végül is megadta magát sorsának, s lemondóan ült fel a fővárossal ellenkező irányban robogó vonatra. Ekkor már a tokiói háztartás felszámolásakor magával vitt pénz is fogytán volt. A közel kétéves fukuokai tartózkodás állandó küszködést jelentett a nyomorral, a megélhetési gondokkal.
Keservesen gondolt vissza a kiótói szép időkre, amikor mint egyetemi hallgató, hol rendkívüli tandíj címen, hol egyéb ürüggyel annyi pénzt kért az apjától, amennyit csak akart. Az így kapott pénzt természetesen saját kedvteléseire fordíthatta. Amikor ezeket az emlékeket felidézte, s önkéntelenül összehasonlítást tett a múlt és jelen között, fájdalmasan érezte a sors vasmarkának kérlelhetetlen szorítását.
Egy nap, visszatekintve ifjúsága észrevétlenül elsuhant tavaszára, feltette magának a kérdést: "Vajon nem akkor éltem-e a boldogság tetőfokán?"
Most ébredt igazán rá az élet rideg valóságára, és riadt tekintete előtt első ízben ereszkedett le az a sűrű, szürke ködfátyol, amely a láthatárt teljesen elzárta, s bármennyire erőlködött, képtelenvolt meglátni, mi van mögötte.
Egyszer nagyon elszontyolodva fordult a feleségéhez:
- O-Jone, éppen eleget hagytuk ezt a dolgot a maga menetére, mit szólsz hozzá, nem lenne jó, ha még egyszer megpróbálnám felvenni a kapcsolatot Szaekiékkel?
O-Jone nem is próbált ellentmondani, csak lehajtotta a fejét, és csüggedten mondta:
- Nem látom sok értelmét. Hiszen magának nincs hitele a nagybátyjánál.
- Lehet, hogy ő nem bízik bennem, de tény, hogy én sem bízom benne egy fikarcnyit sem - mondotta Szószuke kissé fölényesen, de amikor látta, hogy O-Jone mennyire le van törve, az ő hetvenkedése is lekonyult.
Az effajta bárbeszéd kezdetben havonta kétszer-háromszor is megismétlődött. Később a Szaeki ügy két hónapban legfeljebb egyszer került szőnyegre, aztán még ritkában - három hónaponként. Egy ilyen alkalommal Szószuke kifakadt:
- Nem lenne egy szavam se, ha Korokunak juttatna valamit. Egyébképpen, amikor Tokióba megyek, okvetlen felkeresem, s beszélek vele. Nem igaz, O-Jone? Jó lesz így?
- De igen, azt hiszem így jó lesz - felelte O-Jone.
És mégis úgy látszott, mintha Szószuke az egész Szaeki ügyről megfeledkezett volna. Valószínűleg azt gondolta, hogy már csak a saját múltjára való tekintettel sem alázza meg magát annyira, hogy a nagybátyjától kis szívességeket kunyeráljon. Ezért leveleiben soha, még csak egy szóval sem említette ezt az ügyet.
Korokutól időnként érkezett egy-egy szűkszavú levél, s az is, amit írt, többnyire üres formaság volt.
Szószuke az öccsét még most is olyan kis haszontalan, magának való, önző gyermeknek képzelte, mint amilyennek apjuk halála alkalmával látta, s ezért még a gondolat is távol állt tőle, hogy megbízottjaként, az ő nevében tárgyaljon a nagybátyjáékkal.
A házastársak egyébképpen, mint akik a derűs napfényt nélkülöző rideg világban élnek, fázósan bújtak össze, hogy így egymást melegítve, valahogy elviseljék az életet. Tudták nagyon jól, hogy csak egymásra támaszkodhatnak.
A vigasztalanság óráiban O-Jone mindig csak azt hajtogatta:
- Nekünk már mindegy, úgy sincs kiút.
Szószuke próbálta vigasztalni:
- Csak még egy kis türelem.
Mindketten a lemondás és a türelem malomkövei közt őrlődtek, a jobb jövő kilátásának leghalványabb reménye nélkül. A múltról nemigen esett szó közöttük, sőt mintha összebeszéltek volna, egyenesen kerülték.
- Meglátja, hogy nemsokára minden jóra fordul, hiszen az nem lehet, hogy nekünk folyton csak rosszban legyen részünk.
Ezúttal O-Jone próbálta vigasztalni férjét. Szószukénak ilyenkor az volt az érzése, hogy az ő tiszta szívű felesége szájából a sors méregbe mártott nyelve csúfolkodik, és feleletképpen csak keserűen mosolygott. De ha felesége ezt nem értette meg, és mondta tovább a magáét, gúnyosan vetette oda:
- Ugyan, mintha mi azok közé tartoznánk, akik jogot formálhatnak arra, hogy valaha is valamilyen jóban legyen részünk?
Erre aztán O-Jone elhallgatott. Ilyenkor a házastársak ismét némán ültek egymással szemben, s hirtelen visszazuhantak a múlt sötét vermébe, amit önkezükkel ástak maguknak. Tudatában voltak annak, hogy eljátszott életükért ők maguk a hibásak, s ezért beletörődtek, hogy azt az utat, amelyiken egymás kezét fogva haladnak, semmiféle ragyogó kilátás fénye nem világítja meg, és csak éppen arra vigyáztak, nehogy menet közben egymás kezét el találják engedni.
A nagybácsira bízott telek és ház eladásához sem fűztek már nagy reményt. Szószuke időnként úgy tett, mintha valami remek ötlete támadna:
- Én mondom, hogy ha a vásárt azzal a házzal meg a telekkel nem siették volna el, ma kétszer annyit lehetne keresni, mint amennyit annak idején a nagybácsi kapott. Hát nem bosszantó?!
Az ilyen kifakadásokra O-Jone csak szomorkásan mosolygott:
- Megint az a telek? Mindig azon jár az esze! És különben is, nem mondta meg a nagybátyjának, hogy azért bízta rá az ügyet, hogy a legjobb belátása szerint intézkedjék?
- Hát persze, persze. Mit tehettem akkor egyebet? Ha akkor nem ezt csináltam volna, nem jutottam volna pénzhez - magyarázkodott Szószuke.
- Éppen azért - mondotta O-Jone. - Hátha a nagybácsi úgy értette, hogy a kapott pénzért cserébe a telket és a házat átengedi neki.
Erre Szószuke magában azt gondolta: "Hát ami azt illeti, ez könnyen lehetséges, hiszen a nagybácsi semmit sem csinál számítás nélkül." De persze ezt így nem mondotta ki, sőt mintha tiltakozna ez ellen a feltevés ellen:
- De ha így értette, ugye hogy nem volt igaza? - Ezzel aztán megint napirendre tértek a Szaeki ügy fölött, amely egyre inkább háttérbe szorult.
Így telt el a kölcsönös ragaszkodás által meghitté varázsolt, derűsnek azonban egyáltalán nem mondható légkörben házasságuk első két éve, amikor Szószuke váratlanul összetalálkozott egyik volt osztálytársával, Szugiharával, akihez annak idején az iskolában igen meleg barátság fűzte. Szugihara, miután befejezte tanulmányait, és sikeresen letette a felsőfokú közigazgatási tisztviselői állásra képesítő vizsgát, kinevezést kapott valamelyik minisztériumba, és most Tokióból hivatalos kiküldetésben utazott Fukuokába és Szagába. Szószuke a helyi lapokból pontosan értesült Szugihara érkezésének napjáról, azt is tudta, hogy hova szállt meg, de esze ágában sem volt, hogy felkeresse. Nagyon szégyellte volna, hogy ő, a holt vágányra került, bukott egzisztencia, szemlesütve álljon sikerekben gazdag hajdani pajtása elé. Egyébként is meg volt az oka, hogy kerülje a vele való találkozást.
A véletlen kiszámíthatatlan alakulása folytán azonban Szugihara valahogy megtudta, hogy régi iskolapajtása ebben a városban tengődik, s mivel nagyon szeretett volna találkozni vele, Szószuke nem térhetett ki előle. A találkozás eredményeképpen Szugihara elintézte, hogy Szószukét Fukuokából Tokióba helyezzék. Amikor Szószuke megkapta Szugihara levelét, amelyben értesítette, hogy az ügy el van intézve, letette az evőpálcikákat:
- O-Jone, végre Tokióba mehetünk! - kiáltott fel.
- Jaj, de remek! - örvendezett O-Jone.

Tokióba való érkezésük után az első két-három hét villámgyorsan elszaladt. A háztartás gondjai, az új, szokatlan feladatok, az efféle változással járó nyugtalanság sodra, az őket körülvevő nagyváros éjjel-nappal, megállás nélkül hullámzó forgataga elkábította őket. Még idejük sem volt, hogy helyzetüket nyugodtan átgondolják. Igaz, hogy a megfelelő ítélőképesség is hiányzott ahhoz, hogy a megoldásra váró kérdésekhez szerencsés kézzel tudtak volna hozzányúlni.
Amikor az éjszakai vonattal megérkeztek a Sinbasi pályaudvarra, és Szószuke hosszú idő után ismét viszontlátta a nagybácsiékat, az volt a benyomása - lehet, hogy a megvilágítás volt az oka -, mintha a Szaeki házaspár arca nem nagyon ragyogna az örömtől. A vonat, nem tudni miért, szokatlanul nagy, félórás késéssel futott be, és a hosszú várakozásba belefáradt öregeken látszott, hogy ezért is Szószukét hibáztatják.
- Ó, Szó szan, hogy maga mennyire megvénült, mióta nem láttam! - Ezekkel a szavakkal üdvözölte a nénike Szószukét. Szószuke bemutatta O-Jonét a Szaeki házaspárnak:
- Úgy, hát ő az a?... - kérdezte a nénje, de zavarba jött, és kérdően nézett Szószukéra.
O-Jone némán, lesütött szemmel állt az öregek előtt, mint akinek megfogott a szava, és nem volt képes egy üdvözlő szót sem szólni. Természetesen Koroku is eljött a nagybácsiékkal a fiatal pár fogadására. Amikor Szószuke megpillantotta öccsét, meglepődött, hogy mekkorát nőtt, magasságban már el is hagyta őt. Koroku egyébként elvégezte a középiskolát, s most kellett volna megkezdenie egyetemi tanulmányait. Amikor Szószuke hozzá lépett, nem üdvözölte "kedves bátyám" megszólítással, hanem csak ügyetlenül meghajolt előtte.
Szószuke és O-Jone körülbelül egy hétig szállodában laktak, majd jelenlegi lakásukba költöztek. Ebben az időben Szaekiék sok szívességet tettek nekik.
- Ha megelégednek használt holmival, nem is kell edényfélét és konyhafelszerelést vásárolniuk - mondották és összeszedtek annyit, amennyi három-négy személynek elegendő volt, s megajándékozták vele a fiatal párt. Ezenkívül kijelentették:
- Mivel újonnan rendezkednek be, bizonyosan nagyon sok kiadásuk van - s azzal Szószuke markába nyomtak hatvan jent.
Az új lakásban ezzel-azzal annyira el voltak foglalva, hogy észre se vették, és máris eltelt egy fél hónap, de a ház kérdését - ami pedig annyira foglalkoztatta őket, amíg vidéken laktak - Szószuke még csak meg sem említette nagybátyja előtt. Egyszer O-Jone megkérdezte:
- Beszélt már nagybátyjával abban az ügyben?
Szószuke úgy tett, mintha csak most jutna eszébe:
- Ejnye, még nem kerítettem sort rá.
- Furcsa. Pedig mennyire a szívén viselte - jegyezte meg halkan O-Jone.
- Ez igaz, de kérdem én: volt idáig egy pillanatnyi időm, hogy nyugodtan megtárgyalhassam az ügyet? - mentegetőzött Szószuke.
Megint eltelt vagy tíz nap, amikor Szószuke hozta fel a ház kérdését.
- O-Jone, még mindig nem beszéltem arról a dologról. Tudja a csoda, nekem ez olyan kínos, nem is tudom, hogy kezdjek hozzá.
- Ha olyan kínos, minek erőltetni a dolgot?
- Úgy gondolod, hogy ne erőltessem? - fordította meg a kérdést Szószuke.
- Hát ez igazán a maga dolga. Nekem teljesen mindegy! - felelte O-Jone.
- Azt hiszem, nem lenne szerencsés ezzel a kérdéssel csak úgy egyszerre előhozakodni. Inkább megvárom a kedvező alkalmat, ami bizonyára hamarosan adódik - mondotta Szószuke.
Ezalatt Koroku kényelmesen élt a nagybácsi házában, ahol semmiben sem szenvedett hiányt. Ha a vizsgája sikerül, és beiratkozik az egyetemre, bent kell laknia. Erről úgy látszik, már tárgyalt is a nagybácsival. Koroku egyébképpen Tokióban frissen letelepedett bátyjával távolról sem tudott olyan bizalmasan elbeszélgetni a saját ügyeiről, mint nagybátyjával. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy Szószukétól még semmiféle anyagi támogatást sem kapott. Az unokafivérét, Jaszunoszukét, akivel mindvégig igen jó viszonyban volt, s akihez máig is meleg barátság fűzte, inkább érezte testvérének, mint Szószukét.
Szószuke lassan-lassan kimaradt Szaekiéktől. Ha el is ment hozzájuk néha, annak is többnyire udvariassági látogatás jellege volt, amelyik után mindig lehangoltan bandukolt hazafelé. Ez idővel oda vezetett, hogy az időjárásra vonatkozó szokásos bevezető szavak után már kedve lett volna visszafordulni, és szinte elviselhetetlenül fárasztó volt számára az ilyenkor kötelező félórányi üres fecsegés. Akárhogy is erőlködtek, a társalgásra végtelen unalom és kényszeredettség nyomta rá a bélyegét.
A nagynénje hiába próbálta marasztalni.
- Ne siessen, hát nem érzi jól magát nálunk?
Szószukénak ilyenkor még ellenszenvesebbnek tűnt az ottani légkör.
- Mégiscsak szép maguktól, hogy gondoskodnak Korokuról - mondta és még ő volt az, aki meghajolt és köszönetet mondott.
De öccse jövőbeli taníttatási költségeit, vagy a telek és a ház sorsát, aminek az eladásával ő maga bízta meg távolléte alatt nagybátyját, még csak megemlíteni is irtózott. És ha néha, bár nem szívesen, felkereste nagybátyját, ezt nem azért tette, mivel kötelességének érezte, hogy ápolja a rokonságot, hanem csak azért, mert lelke mélyén mindig ott bujkált a reménység, hogy egyszer alkalomadtán hátha mégis végére járhat ennek a dolognak.
A nagynénje egyszer meg is kérdezte férjétől:
- Nem találja, hogy ez a Szó szan egészen megváltozott?
Mire az így felelt:
- De igen. Ennek az a magyarázata, hogy ha valakivel ilyesmi megesik, mint ami vele, azt nem egykönnyen heveri ki. - Ezzel a nagybácsi az inga, a bűn és bűnhődés kérlelhetetlen törvényeire célzott.
A nagynéni helyeselt:
- Tökéletesen igaz. Hát ez elég borzasztó. Régebben nem volt ilyen szuszimuszi, álmos képű. Ellenkezőleg, eleven, fürge gyermek volt, sőt néha még túl pajzán. Az utóbbi két-három év alatt olyan koravén lett, hogy rá se lehet ismerni. Tudja, hogy vénebbet mutat, mint maga?
- Ez mégiscsak túlzás - felelte a nagybácsi.
- Nem, nem! - erősítette a néni. - A haja és az arca még hagyján, de egészben véve nagyon megrokkant.
Azóta, hogy Szószukéék Tokióba költöztek, az ilyen eszmecsere az öregek közt nem tartozott a ritkaságok közé. Igaz ugyan, hogy valahányszor Szószuke felkereste őket, valóban olyannak mutatkozott, mint amilyennek ők látták.
Ami O-Jonét illeti, a megérkezésüket követő első bemutatkozó látogatás után többet sem lépte át az öreg házaspár küszöbét.
Szaekiék meg voltak győződve, hogy akkor illendően fogadták, és búcsúzáskor kedvesen megkérdezték:
- Ugye máskor is eljön?
Mire O-Jone lehajtotta fejét, és röviden csak annyit felelt:
- Köszönöm. - Újabb látogatásra azonban eddig még nem került sor.
Szószuke ugyan biztatta:
- Mégis, nem kellene eljönnöd még egyszer?
O-Jone erre nagyon furcsa képet vágott, s röviden csak annyit mondott:
- Elmehetek, de...
Szószuke aztán nem is erőltette többet a látogatást.
Így telt el egy év, amikor a nagybácsi, akiről a felesége azt mondta, hogy fiatalabbat mutat, mint Szószuke, egyszer csak váratlanul meghalt. Súlyos agyhártyagyulladásban betegedett meg, amiről kezdetben, két-három napig azt hitték, hogy csak egyszerű nátha. Egyszer munka közben kezet akart mosni, és éppen vizet merített a hisakuval, hirtelen eszméletlenül esett össze, s egy nap sem telt el, és jobblétre szenderült.
- O-Jone, a nagybácsi meghalt, anélkül hogy beszéltem volna vele arról a kérdésről - mondta panaszosan Szószuke.
- Hogyhogy? Hát még mindig szándékában volt beszélni róla? Micsoda türelem! - csodálkozott O-Jone.

Megint eltelt egy év. A nagybácsi fia, Jaszunoszuke elvégezte az egyetemet, s Koroku is már másodéves egyetemi hallgató volt. Közben a nagynéni Jaszunoszukéval a Nakarokubancsóba költözött.
A következő nyári szünidő egy részét - több mint egy hónapot - Koroku Bosu tengeri fürdőn töltötte. Szeptember elején fogta magát, s Hatából kiindulva átvágta a félszigetet, majd a Kazusza tengerpart mentén, kilencvenkilenc mérföldes gyaloglás után Csusiba érkezett, ahonnan aztán visszatért a fővárosba. Két-három nap múlva, egy nyár végi forró, napsütéses délután, felkereste Szószukét.
Szerecsenfeketére lesült arca, különös fényben égő szeme olyan idegenül hatott, hogy alig lehetett ráismerni. Benyitott az árnyékos ebédlőbe, s a bátyja megérkezését várva, kissé leheveredett. Amikor a belépő Szószukét megpillantotta, gyorsan talpra ugrott.
- Bátyó, fontos megbeszélnivalóm lenne - mondotta üdvözlet helyett.
Szószuke nyilvánvalóan meglepődött, s anélkül, hogy európai szabású ruháját levette volna - ami pedig nagyon kényelmetlen lehetett ebben a füllesztő melegben -, figyelmesen végighallgatta az öccsét.
Koroku elbeszéléséből aztán kiderült, hogy három nappal azelőtt, még azon este, amikor visszaérkezett Kazuszából, a nagynénje közölte vele, hogy nagyon sajnálja, de az iskoláztatással járó költségeket csak ennek az évnek a végéig tudja fedezni. Azóta, hogy Szaekiék Korokut, édesapja halála után, magukhoz vették, taníttatták, rendes ruhában járatták, megfelelő zsebpénzzel látták el, úgyhogy semmiben sem szenvedett hiányt. Egyszóval úgy nevelték, hogy még az apja életében sem volt jobb dolga. Tandíj-gondja sem volt sohase. Éppen azért, amikor a nagynénje tudatta vele, hogy ezután leveszi róla a kezét, annyira meglepődött, hogy szólni se tudott.
A nagynénin látszott, hogy sajnálja a dolgot, ha mindjárt ki is fejtette nagy részletességgel több mint egy órán át, hogy mi is akadályozza őket abban, hogy Korokut ezután is anyagi segítségben részesítsék. Felhozta férje halálát, hivatkozott az anyagi helyzetükben ennek következtében beállott változásra, beszélt Jaszunoszuke egyetemi tanulmányainak befejezéséről és házassági terveiről stb., stb.
"Nagyon szerettem volna, ha legalább addig tudtuk volna segíteni, amíg elvégzi az egyetemet, s ezért mostanáig minden tőlem telhetőt megtettem!" - idézte Koroku nagynénje szavait.
Korokunak hirtelen eszébe jutott, hogy amikor a bátyja annak idején az apjuk temetésére Tokióba érkezett, és a családi ügyeket rendezte, elutazása előtt közölte vele, hogy a taníttatásához szükséges pénzt a nagybátyjánál hagyta.
Amikor azonban efelől érdeklődött, a nagynéni csodálkozó arcot vágott.
- Hát igen, Szó szan csakugyan hagyott itt valamilyen pénzt, de abból már nem maradt semmi. Még az uram életében elfogyott - volt a magyarázat.
Mivel Korokunak sohasem jutott eszébe megkérdezni Szószukétól, mekkora is volt a nagybátyjára bízott összeg, és hány év kiadását kellett volna fedeznie, a nagynénje állítását egy szóval sem tudta cáfolni.
- Különben is maga nem áll egyedül, ott a bátyja. Nagyon jó lenne, ha vele is megtárgyalná ezt a kérdést. A magam részéről ígérem, hogy amikor találkozom vele, részletesen elmondok neki mindent. Csakhogy az utóbbi időben Szó szan nemigen mutatkozik nálunk, én sem írtam már rég neki, s így nem volt alkalmam, hogy a maga ügyét megbeszéljem vele - mondotta befejezésül a nagynéni.
Szószuke figyelmesen hallgatta végig az öccse hosszadalmas beszámolóját, s a végén csak annyit mondott:
- Hát ez bizony elég kellemetlen.
Régebben ez az eset bizonyosan kihozta volna a sodrából, és tüstént rohant volna a nagynénjéhez tisztázni a kérdést, de most még csak meg se lepődött, hogy Koroku, aki ez idáig, legalábbis látszólag, közömbösen vette, hogy nem törődik vele, hirtelen így megváltozott.
Szószuke hosszasan nézett öccse után, akin látszott, hogy nehéz szívvel távozik tőle, s aztán, mintha nem is ő maga, hanem valaki más lenne az oka, hogy ennek a fiatalembernek is megsemmisülés fenyegeti szépen eltervezett jövőjét, megállott a homályos előszoba küszöbén, és a kapu rácsán keresztül a lemenő nap búcsúzó sugaraiban gyönyörködött.
Szószuke aznap este a ház mögött terebélyesedő banánfáról két nagy levelet szakított, leterítette a verandára, és O-Jonéval elhelyezkedett rajta. Miután ott hűsöltek, meghányták-vetették Koroku dolgát.
- Talán csak nem úgy gondolja a nagynéni, hogy a jövőben teljesen magának kell gondoskodnia Korokuról? - kérdezte O-Jone.
- Amíg nem találkozom és nem beszélek vele, nem tudhatom, mi a szándéka.
- Persze, persze - helyeselt O-Jone, s a sötétben csattogtatva legyezte magát az ucsivával.
Szószuke csak hallgatott, s előrenyújtott nyakkal bámulta az eresz és a sziklás domboldal közötti résben látható sötét ég keskeny szalagját.
Egy darabig mély csönd vette körül őket, amelyet O-Jone tört meg:
- Hát ez rettenetes lenne!
- De hiszen én nem vagyok abban a helyzetben, hogy az egyetemen taníttassam öcsémet, amíg végez - méltatlankodott Szószuke, világosan utalva a helyzet képtelenségére.
Azzal másra fordították a beszédet, s Korokuról és a nagynéniről nem esett több szó. Néhány nap múlva, egy szombat délután Szószuke a hivatalból egyenesen Bancsóba ment, ahol a nagynénje lakott.
- Nahát, milyen ritka vendég! - csapta össze kezét a nagynéni, aki rendkívül szívélyesen fogadta Szószukét. Most Szószuke is leküzdötte tartózkodását, s az utóbbi négy-öt évben felgyűlt és ki nem mondott kérdéseket végre mind feltette. A nagynéni természetesen nem térhetett ki teljesen a magyarázat elől, amelyből a következők derültek ki.
Arra már nem emlékszik tisztán, hogy annak idején a ház eladásából mennyi pénz is folyt be, csak annyit tud, hogy amikor a férje a Szószukénak szorult helyzetében előlegezett összeget levonta belőle, négyezerháromszáz-négyezerötszáz jen körül maradhatott. A nagybácsi úgy vélte, hogy mivel Szószuke felajánlotta neki a házat, a megmaradt pénzt minden további nélkül a maga tulajdonának tekintheti. Ennek ellenére, minthogy nem szerette volna, ha azt mondják róla, hogy az unokaöccsei házának eladásán keres, ezt a pénzt úgy tekintette és úgy is kezelte, mint a Koroku nevére nála letétbe helyezett vagyont. Különben is Szószuke, azok után, amit elkövetett, érdemtelenné vált az örökségre, és abból egy monra sem támaszthatott igényt.
- Szó szan, ne haragudjon, én csak a nagybátyja szavait idézem - folytatta a nagynéni.
Szószuke némán hallgatta.
Sajnos azonban a nagybácsi addig nem nyugodott, amíg a Koroku vagyonaként kezelt összeggel a Kanda negyed egyik forgalmas főutcáján nem vásárolt egy házat, amely azonban, még mielőtt biztosíthatta volna, földig leégett. Minthogy mindez már kezdettől fogva Koroku tudta nélkül történt, a nagybácsi tanácsosabbnak látta, ha végképpen elhallgatja előtte az egész dolgot.
- Hát ez bizony Szó szannak kellemetlen, de sajnos, a történteken már nem lehet változtatni. Ezért a legjobb lesz, ha belenyugszik a sors rendelésébe. Meg vagyok győződve, hogy ha a nagybátyja élne, minden másképp lenne. Hiszen egyedül csak Koroku helyzete megoldatlan. De sajnos, szegény férjem már nincs. Ami a jelent illeti, higgye el, ha anyagilag jobban állnánk, így vagy úgy visszatérítenénk Korokunak a leégett ház értékét, vagy mindent elkövetnénk, hogy legalább addig segítsük, amíg végez - mondotta a nagynéni, s aztán a család magánügyeire tért át, s ennek során bizalmasan elárulta Szószukénak, hogy milyen vállalkozásba is fogott Jaszunoszuke.
Jaszunoszuke, a nagybácsiék egyetlen fia, az idén végezte el az egyetemet. Mint egyedüli gyermek nagyon gondos családi nevelésben részesült, s iskolatársain kívül mással nem is érintkezett. Ezért a világi dolgok tekintetében meglehetősen járatlan volt. Ehhez a járatlanságához azonban bizonyos fokú gyakorlati érzék társult. Így lépett ki az életbe. Műegyetemet végzett a gépészmérnöki szakon, s bár abban az időben a nagy vállalkozási láz már lankadó félben volt, biztosra vette, hogy Japán számos iparvállalata egyikében vagy másikában számára is akad majd egy megfelelő állás. Úgy látszott azonban, hogy az apjától örökölt üzérkedő hajlam mégiscsak ott bujkált valahol benne is, bár egyelőre úgy látta, hogy még nem jött el az alkalmas pillanat, hogy saját vállalata élére álljon. Ezért amikor a véletlen összehozta egy volt egyetemi kollégájával - aki Cukisima közelében egy nem valami nagy, de teljesen az ő tulajdonát képező gyárat építtetett, amit egyes-egyedül ő vezetett - az az ötlete támadt, hogy valamelyes tőkével betársul a vállalatba, s azt a jövőben közösen vezetik.
Körülbelül ezeket mondotta el a nagynéni Szószukénak, és még hozzátette:
- Természetesen, ami kevés értékünk volt, azt mind ide fektettük be, úgy, hogy most már egy árva monunk se maradt. Akik nem ismernek közelebbről, s csak azt látják, hogy ketten vagyunk, és házunk is van, joggal mondhatnák: "Bezzeg, milyen jó dolguk van." A minap például Hara néni is azt mondotta, amikor itt járt: "Mondhatom, nincs még egy asszony a világon, akinek olyan jól menne sora, mint neked: akármikor jövök hozzátok, mindig valami haszontalansággal töltöd az időt." Pedig higgye el, nem éppen így áll a dolog. Sőt!
Szószuke csak hallgatta-hallgatta a nagynéni magyarázkodásait, s annyira meglepődött, hogy nem is tudta, mit feleljen rá!
"Ez bizonyosan az idegkimerültség miatt van, s azt mutatja, hogy már nem vagyok képes olyan gyorsan és világosan határozni, mint régen" - döbbent rá magában.
Úgy látszik, hogy a nagynéni élt a gyanúperrel, hogy Szószuke nem hiszi el neki, amit most mondott, s ezért még azt is elárulta, hogy Jaszunoszuke mekkora tőkét fektetett bele ebbe a vállalkozásba. Ez az összeg hozzávetőleg ötezer jenre rúgott. Ennélfogva Jaszunoszuke jelenleg csupán csekély fizetéséből s a befektetett ötezer jen után járó osztalékból kénytelen megélni.
- Ami meg az osztalékot illeti - folytatta a nagynéni -, egyelőre nem is sejtem, hogyan is fog kialakulni. Ha minden jól megy, tíz, esetleg tizenöt százalék, de ha valami hiba csúszik a számításba, ami nincs kizárva, minden elúszik, s maradunk a semmivel.
Szószuke a nagynénje magatartásában nem tudott a legcsekélyebb ellentmondást se felfedezni, s bár magában nagyon tanácstalan volt, úgy érezte, mégiscsak furcsa lenne, ha ő most úgy távoznék, hogy Koroku jövőjéről még csak egy szó se essék.
Ezért elhatározta, hogy a ház ügyét nem firtatja tovább, s inkább az annak idején a Koroku taníttatására szánt és a nagybácsinál letétbe helyezett ezer jen felől érdeklődött.
- Szó szan, ezt már aztán az utolsó jenig Korokura költöttük: hogy egyebet ne mondjak, csak azóta, hogy beiratkozott az egyetemre, hétszáz jen körüli összeget fordítottunk a taníttatására.
Szószuke felhasználta az alkalmat, s egyúttal megérdeklődte, vajon mi is van azokkal a képekkel és értéktárgyakkal, amelyeket annak idején a nagybátyjának adott át megőrzés végett.
A nagynénje erre így válaszolt:
- Hát azokkal alaposan megjártuk.
De amikor Szószuke elképedését látta, megkérdezte:
- Szó szan, hogyan, hát csakugyan nem tudná, hogy mi történt ezekkel a dolgokkal?
Szószuke tagadóan rázta fejét.
- Ejnye-ejnye, úgy látszik, nagybátyja elfeledte részletesen tájékoztatni - s azzal körülményesen elmesélte az egész történetet.
Amikor Szószuke visszautazott Hirosimába, a nagybácsi rögtön érintkezésbe lépett egy Szanada nevű barátjával, és megbízta, hogy adja el Szószuke nála hagyott műtárgyait. Szanada nagy kép- és műtárgy-szakértő hírében állott, aki állandóan ezeknek az adásvételével és közvetítésével foglalkozott és mindenüvé bejáratos volt. Most is készségesen vállalta a nagybácsitól kapott megbízást, s azt állítva, hogy több érdeklődő is akad, aki ezt vagy azt szeretné megvásárolni, csak éppen meg kellene mutatni, fogta magát és elvitte az egészet; azóta se hozta vissza őket. Amikor sürgették, mindig csak azzal a kifogással élt, hogy az illető, akinek vásárlási szándéka volt, még nem küldte vissza. Végül aztán teljesen nyoma veszett, valószínűleg eladta, s amit kapott, egyszerűen zsebre vágta.
- Egy bjóbu azért mégis maradt. A minapi költözködés alkalmával fedezte fel Jaszu: "Nini, a Szó szan paravánja, mondta, na, ahogy alkalom kerül rá, vissza is adjuk."
Ahogy a nagynéni ezeket elmondta, látszott rajta, hogy nem tulajdonít nagy fontosságot Szószuke műtárgyainak. Ami pedig Szószukét illeti, sokat ő sem törődhetett velük, ha olyan hosszú ideig még csak nem is érdeklődött felőlük. Ezért amikor látta, hogy jószívű nagynénjét nem bántja az eset, még csak nem is vette rossz néven tőle.
- Szó szan, mi úgysem vesszük itt semmi hasznát annak a paravánnak, mi lenne, ha elvinné - szólt váratlanul nagynénje. - Úgy hallottam, hogy mostanában az efféléknek felment az ára.
Ezt hallva, Szószukének valóban nagy kedve támadt, hogy hazavigye a megmaradt bjóbut.
Amikor a lomtárból kihozták, és egy jól megvilágított helyre állították, mindjárt ráismert: egy kétszárnyú, összehajtható paraván volt. Alul virágok - hagi, kikjó, kuzu, szuszuki, ominaesi voltak ráfestve sűrű összevisszaságban, fölöttük ezüstösen csillogó gömbölyű telihold. A hold és a virágok közti szabad helyen ferde sorokban egy versike volt ráírva:

Ösvény vezet a réten át
Őszi égről néz rá a hold,
Réten ring a harangvirág,
Ezerfényű égi virág:
Talán a hold csillaga volt.

S utána a "kucsi" jelzés.
Szószuke letérdepelt, és elnézte a paravánra festett képet - a telihold időtől megfeketedett ezüsttányérjától egészen a kuzunak a nagy szélfúvásban kifordult, szikkadt színű leveléig s onnan a nagy, cinóbervörös körig, melyben cikornyás betűkkel Hóicu* aláírása volt, s ahogy mindezt hosszasan elnézegette, ellenállhatatlanul megrohanták a régi emlékek, abból az időből, amikor még apja élt.
Igen, az édesapja minden újévkor kihozta ezt a bjóbut a kurából, felállította az előszobában, s eléje tett egy piros szantálfából készült, négyszögletű névjegytálcát az újévi üdvözletek számára. Abban az időben a vendégszoba tokonomájában a világért sem mulasztották volna el felakasztani a két tigrist ábrázoló kakemonót, mivel azt tartották, hogy szerencsét hoz a házra.
Szószuke jól emlékszik, amint az apja azt mondta:
- Ezeket a képeket nem Ganku, hanem Gantai festette.
Arra is emlékszik, hogy az egyikre tus ömlött, ami a hegyi patak vizét lefetyelő tigris orra hegyén fekete pettyet hagyott. Az édesapját sokat foglalkoztatta ez a tusfolt, s valahányszor ránézett, mindig felhívta rá a Szószuke figyelmét.
- Emlékszel, hogy te csináltad ezt a pacát? Igen, igen, ez is egyike a te "hőstetteidnek" haszontalan kis kölyök korodból!
S ilyenkor valamilyen lehetetlen fintort vágott, amiről nem lehetett tudni, hogy nevetést vagy bosszankodást akar-e kifejezni.
Szószuke mozdulatlanul, meghatódva térdepelt sokáig a bjóbu előtt, s közben visszagondolt a Tokióban eltöltött régi időkre.
- Néni, hálásan köszönöm a bjóbut, s ha lehet, még most mindjárt magammal vinném.
- Természetesen, rendelkezzék vele, de ha akarja, haza küldhetem a cseléddel - mondta nyájasan nagynénje.
Szószuke illő módon megköszönte nagynénje ajánlatát, s azzal, mint aki jól végezte dolgát, hazament...
Vacsora után a házaspár, fehér fürdőköpenybe burkolózva leült a sötét verandára, s mialatt a hűs esti levegőt élvezték, Szószuke elmesélte O-Jonénak a paraván történetét.
- Jaszu szannal nem találkozott? - kérdezte O-Jone.
- Jaszu szan szombaton is, akárcsak máskor, csak késő este jön haza az üzemből.
- Hát ez elég fárasztó lehet - jegyezte meg O-Jone, aki a nagybácsi és nagynéni eljárását egy szóval sem bírálta.
- Na és Korokuval mi lesz? - kérdezte Szószuke.
- Valóban mi is lesz? - ismételte O-Jone.
- Az igazat megvallva, nekünk lenne mit mondani, de ha erre kerül a sor, annak csak per lehet a vége, mivel azonban aligha tudnánk felmutatni döntő bizonyítékokat, a pereskedésnek nem sok értelmét látom - szögezte le Szószuke az esetleges per esélyére vonatkozó véleményét.
O-Jone ezt csak helyeselni tudta:
- Én is azt mondom, nem érdemes belemenni egy kilátástalan perbe.
Szószuke fanyarul mosolygott.
- Ha jól meggondolom, mindennek az az oka, hogy nem tudtam Tokióba jönni, amikor kellett.
- S amikor eljött, akkor már késő volt. Nem lehetett semmit sem csinálni.
Mialatt beszélgettek, kíváncsian nézegették az eresz alatt előtűnő keskeny égsávot, s találgatták, vajon milyen idő lesz másnap, majd bebújtak a szúnyogháló alá.
A következő vasárnap Szószuke magához hívatta az öccsét, és elmondott neki mindent, amit a nagynénjétől hallott.
- Nénénk valószínűleg azért nem beszélte meg veled behatóan ezt a kérdést, mivel jól tudta, milyen lobbanékony természetű vagy, de az is lehet, hogy még mindig gyermekszámba vesz... Ezt magam sem tudnám megmondani, de mindenesetre a helyzet úgy áll, ahogy én most elmondtam.
Korokut azonban a részletes magyarázat nem elégítette ki, és bosszús arcot vágva, sötéten nézett Szószukéra. A végén csak annyit mondott:
- Hát így állunk?
- Nincs mit tenni. Egyébképpen, én nem tudom elhinni, hogy akár nénike, akár Jaszu szan rosszindulattal lennének hozzánk.
- Hát persze, ehhez kétség se fér - felelte Koroku mogorván.
- Akkor hát szerinted mindennek én vagyok az oka, ugye? - csattant fel Szószuke. - Persze hogy is lehetne másképpen? Ezelőtt is és most is, mindig és mindenben én, egyedül csak én vagyok a hibás...
Szószuke cigarettára gyújtott, leheveredett s többet egy szót sem szólt. Korokunak sem volt több mondanivalója, és némán nézegette az ebédlő egyik sarkában felállított Hóicu-féle kétszárnyú bjóbut.
- Emlékszel még erre a bjóbura? - törte meg végül Szószuke a csöndet.
- Hát persze hogy emlékszem.
- Tegnapelőtt küldték haza Szaekiék. Mindabból, ami apánké volt, csak ez az egy maradt meg. Ha úgy gondolod, hogy segíthet abban, hogy tandíjad ki tudd fizetni, gondolkozás nélkül neked adom, bár nehezen hiszem, hogy ezzel az ócska, kopott paravánnal elvégezheted az egyetemet - mondotta Szószuke, majd keserűen mosolyogva, mintegy vallomásszerűen folytatta: - Tiszta őrültség ezt a műtárgyat ilyen melegben tartani, de mit csináljak, ha egyszer nincs rá lehetőségem, hogy megfelelő helyet biztosítsak neki.
Bár Korokunak mindig rosszul esett, amikor látta, hogy a bátyja milyen közömbös hozzá, mennyire nem törődik vele, s lelkileg milyen távol áll tőle, mégsem tudott összeveszni vele még olyankor se, amikor pedig lett volna rá bőven oka. Most is olyan hangot ütött meg, mint akinek a haragja hirtelen elpárolgott.
- Fütyülök a paravánra, csak azt tudnám, mi lesz ezután velem.
- Azt én is szeretném tudni. Mindenesetre ez az éved biztosítva van, és amíg eltelik, van idő gondolkozni, s majd csak kisütök valamit. Igen, igen, addig töröm a fejemet - nyugtatta meg Szószuke öccsét.
Koroku ki nem állhatta bátyja fellengzős természetét. Hiábavaló volt minden igyekezete, hogy megmagyarázza neki jelenlegi helyzetét, próbálta megértetni vele, hogy még ha tovább járna is az egyetemre, képtelen lenne nyugodtan tanulni. Rosszallását fejezte ki, hogy a bátyja még csak egy lépést se tesz, legalább az ügy előzetes kivizsgálására irányuló bírói eljárás megindítására. Szószuke azonban hajthatatlan maradt, nem változtatta meg álláspontját, és amikor látta, hogy öccse durcáskodik és ideges, azt mondta:
- Hát ha te ennyire erőszakoskodsz, nincs más hátra, mint hogy engedjek, menj a magad útján. Tőlem akár abba is hagyhatod az egyetemet, hiszen neked több eszed van, mint nekem, és jobban tudod, hogy mit kell tenned.
Ezzel a beszélgetés elakadt, s Koroku visszament hongói szállására.
Szószuke megfürdött, s vacsora után O-Jonéval elmentek a közeli ennicsibe,* ahol két kisebb cserép virágot vásároltak és hazamentek.
- Milyen jó lenne, ha kitennénk a friss harmatra - mondta O-Jone, és kinyitották a domb lábánál levő amadót, s a két cserép virágot szépen letették egymás mellé a kert végében.
Amikor a szúnyogháló alá bújtak, O-Jone megkérdezte:
- Hogyan is áll most Koroku szan ügye?
- Sehogy. Még mindig a régiben - felelte Szószuke.
Néhány perc múlva mind a ketten mélyen aludtak.
Másnap reggel ismét megkezdte az irodai munkát, és egy pillanatnyi ideje se jutott arra, hogy Korokura gondoljon. Amikor pedig hazament, s végre lett volna egy kis szabad ideje, bár ez az ügy most már tisztán állt előtte, mégsem tudta rászánni magát, hogy bátran szembenézzen vele. A hajtakaró alatt megbújó agyacskája ilyen nagy megerőltetésre már képtelen volt.
Valamikor nagyon szerette a számtant, s ha arra gondolt, hogy volt türelme addig törni a fejét, amíg a legbonyolultabb feladat is világosan kirajzolódott előtte, komolyan megijedt annak a nagy változásnak láttán, ami ezen a téren korához képest olyan hirtelen beállt. Azért mégse telt el egy nap se anélkül, hogy az öccseképe, még ha elmosódottan is, legalább egyszer meg ne jelent volna előtte, s ilyenkor aztán futólag rádöbbent arra, hogy mégiscsak foglalkoznia kellene ennek a fiúnak a sorsával. Ilyenkor azonban rendszerint azzal altatta el lelkiismeretét, hogy "eh, minek sietni, ráérek arra még". De azért egész nap nyomta valami a szívét.

Egy szép, csillagos szeptember végi estén aztán, váratlanul, mintha az égből pottyant volna le, beállított Jaszunoszuke. Szószuke és O-Jone nagyon meglepődtek a ritka vendég érkezésén, s a látogatás okát találgatva, arra gondoltak, hogy ez csakis Korokuval lehet kapcsolatban. Így is volt. A napokban ugyanis Koroku meglepetésszerűen felkereste Jaszunoszukét cukisimai vállalatában:
- A bátyám részletesen elmondta, milyen bonyodalmak támadtak a taníttatásom körül. Mondhatom, elég szomorú, hogy annyi évi tanulás után most megakadok, és nem tudom befejezni az egyetemet. Mit csináljak, hogy tovább tanulhassak? Nem lehetne valahonnan kölcsönt szerezni? Hajlandó vagyok bármire, nincs az a munka, amit nem vállalnék, hogy a kölcsönvett pénzt visszatérítsem.
S amikor Jaszunoszuke erre azt felelte, hogy majd megbeszéli az ügyet Szó szannal is, Koroku hevesen félbeszakította:
- Ugyan, az én bátyám nem az az ember, akivel bármit is komolyan meg lehetne beszélni. Hiszen ő maga sem végezte el az egyetemet, és egész természetesnek találja, hogy másból is félbemaradt egzisztencia legyen. Ha jól megnézzük az én szerencsétlenségemnek az okát, kiderül, hogy ő a felelős a történtekért. Ez azonban őt teljesen hidegen hagyja, és még a kicsi ujját se mozgatja, hogy hibáját helyrehozza. Ezért senki másra nem számíthatok, mint rád. Lehet, nevetségesnek találod, hogy miután édesanyád kereken elutasított, most hozzád jövök kunyerálni, de meg vagyok győződve, hogy nálad több megértésre találok.
Miután ezeket elmondotta, tovább is ott maradt, s úgy látszott, hogy egyhamar nincs is szándékában elmenni.
- A helyzet egyáltalában nem úgy áll, mint ahogy te mondod - felelte Jaszunoszuke. - Szó szant is erősen foglalkoztatja a te sorsod, és én meg vagyok győződve, hogy hamarosan fel fog keresni, hogy beszéljen velem a te ügyedben.
Jaszunoszuke így próbált lelket önteni Korokuba, majd azt mondta, hogy menjen csak nyugodtan haza. Koroku, mielőtt elment volna, előhúzott a kimonó ujjából egy egész garmada papírt: - A hiányzások igazolására szükségesek, légy szíves, írd alá, s nyomd rá a bélyegződet. Addig, míg el nem válik, hogy az egyetemen maradhatok-e, vagy nem, képtelen vagyok tanulni, s teljesen fölöslegesnek tartom, hogy mindennap bejárjak az előadásokra...
Miután Jaszunoszuke mindezt elmondotta, bár még egy órát sem ült, nagy elfoglaltságára hivatkozva, sürgősen eltávozott, anélkül, hogy Korokuval kapcsolatosan valamilyen konkrét megállapodásra került volna a sor. Azzal váltak el, hogy majd egyszer az egész család összeül, amikor nyugodtan megbeszélnek mindent. Ha a szükség úgy kívánja, Koroku is jelen lehet ezen a megbeszélésen.
Amikor magukra maradtak, O-Jone megkérdezte férjét:
- Na, mit szól hozzá?
Szószuke az öve mögé dugta kezét, és rándított egyet a vállán:
- Bár én lennék a Koroku helyében. Érdekes, míg én attól félek, nehogy a fiú az én sorsomra jusson, ő úgyszólván semmibe vesz engem. Szinte irigylem őt, mennyire nem fél semmitől!
Itt a beszélgetés megszakadt.
O-Jone leszedte a teáscsészéket, kivitte a konyhába, aztán hamarosan megvetette az ágyakat, és lefeküdtek.
Amíg aludtak, a végtelen tejút ragyogott felettük a tiszta égen.
A következő héten se Koroku nem jelentkezett, se Szaekiéktől nem érkezett újabb hír. Szószukéék házában az élet ismét visszatért megszokott eseménytelen medrébe. A házaspár korán kelt, amikor a harmatcseppek gyémántja még ragyogott a fűszálakon, s élvezték az eresz alól a kellemes reggeli napsütést. Esténként a füsttől megfeketedett bambusz-lámpaernyő alatt ültek, árnyékuk hosszan elnyúlt a földön. Ilyenkor gyakran szakadt meg a beszélgetés, amikor nagyokat hallgattak, és csak a falióra meghitt ketyegése hallatszott.
De azért Koroku ügyét nem vették le a napirendről, s a beszélgetés mindegyre erre tért vissza. Amennyiben Korokunak mégis kedve lenne folytatni tanulmányait - és ez lenne a természetes -, vagy ha ennek az ellenkezője történne, így is, úgy is ki kell költöznie az egyetemi intézetből, s ez esetben vagy visszamegy Szaekiékhez, vagy Szószukééknál lakik - harmadik eset nem lehetséges. Nem kétséges, hogy Szaekiék, ha megkérik őket, megszánják a fiút, és a történtek ellenére is, legalább ideiglenesen befogadják, de amennyiben valamilyen mesterségre szánná el magát, az illendőség úgy kívánja, hogy a mesterének járó tandíjat és valamelyes zsebpénzt Szószuke vállalja magára. Ezt pedig az ő költségvetése nem bírná. Amikor O-Jonéval együtt alaposan, tételről tételre átnézték a havi bevételt és kiadásokat, egyöntetűen állapították meg:
- Teljességgel lehetetlen.
- Szó sem lehet róla.
Ez a beszélgetés az ebédlőben zajlott le. Az ebédlőből közvetlenül nyílt a konyha s a konyhából jobbra a cselédszoba, balra pedig a kisszoba. Mivel a családtagok száma nagyon kevés volt - a szolgálóval együtt három -, ezzel a kisszobával nemigen volt mit kezdeni. A szoba keletre nyíló ablaka mellett állt O-Jone tükrös asztala. Szószuke reggelenként, amikor felkelt és megmosakodott, itt szokott felöltözködni.
- Nem lenne jobb, ha ezt a kisszobát kiüríteném, a Korokut oda vennénk? - hozakodott elő egyszer O-Jone.
O-Jone arra gondolt, hogy ha ők Korokunak lakást és élelmet adnának, ezzel részükről eleget tennének kötelezettségüknek. Szaekiék pedig minden hónapban segítenék egy bizonyos összeggel, s így Korokunak teljesednék a vágya, és elvégezhetné az egyetemet.
- Ami a ruházkodást illeti, mit gondol, ha Jaszu szan és a maga viseltes ruháit rendbe hozatnánk és rászabatnánk, nem oldja meg ezt a problémát? - tette fel a kérdést rövid gondolkozás után.
Az igazat megvallva, Szószuke fejében is motoszkált valami efféle gondolat, csakhogy O-Jonéra való tekintettel hallgatott róla. Most azonban, hogy a feleségétől jött ez a javaslat, nem maradt más hátra, mint elfogadni.
Szószuke rögtön meg is írta öccsének, hogy mit terveznek. "... és ha neked nincs kifogásod, úgy én még egyszer elmegyek Szaekiékhez és megpróbálom elintézni a dolgot."
Koroku még aznap este megkapta a levelet. Ahogy elolvasta, kapta esernyőjét, és a zuhogó esőben rohant Szószukéhoz. Olyan boldog volt, mintha taníttatása kérdése máris meg lett volna oldva.
- Látja? Nénénk csak azért beszélt úgy, mivel látta, hogy maga egyáltalán nem törődik velem. Akkor én azt mondtam neki: "Ha bátyám jobb anyagi körülmények közt élne, bizonyára már tett volna valamit érdekemben, és ha mégsem tett semmit, ez azért volt, ahogy azt maga is jól tudja, mert nincs lehetősége. Most azonban, hogy a maga részéről jön ez a javaslat, sem Jaszu szan, sem pedig a nagynéném nem utasíthatják el. Most már nem kell izgulni, minden rendbe jön. Én garantálom a sikert.
S miután közölte, hogy elfogadja javaslatukat, mit sem törődve a még mindig szakadó esővel, visszament Hongóba. De harmadnap megint eljött megérdeklődni, hogy Szószuke járt-e már Szaekiéknél. Újabb három nap elteltével egyenesen a nagynénihez ment, és amikor kérdésére azt a választ kapta, hogy a bátyja még nem járt ott, ismét felkereste O-Jonét, s megkérte, próbálja rábeszélni Szószukét, hogy mielőbb intézkedjék ügyében.
Szószuke folyton csak azt hajtogatta: "elmegyek, elmegyek", amíg egyszer csak beköszöntött az ősz. Egy szép meleg, verőfényes vasárnap délután aztán, amikor már maga is belátta, hogy éppen eleget halogatta ezt a dolgot, fogta magát s levélben írta meg Szaekiéknak, hogy mi a tervük. Hamarosan meg is jött a válasz, amiben a néni közölte, hogy Jaszunoszuke Kóbéba utazott.

5
Valamivel két óra után lehetett, amikor Szaeki néni bekopogott Szószukéékhoz. Aznap az ég kivételesen már kora reggel óta borús volt, s a hirtelen északira forduló szél alaposan lehűtötte a levegőt. A néni fázósan tartotta kezét a bambuszráccsal fedett kerek parázstartó fölé.
- O-Jone, ez a szoba nyáron kellemesen hűvös lehet, de attól tartok, hogy ezután már túl hideg.
A néni kemény szálú, göndör haját gondosan marumagéba fonta, és a háori gömbölyű szalagját, régi divat szerint a keblén csomóba kötötte. A jó szakét nem vetette meg, s vacsora után rendszeresen élt vele, s az is lehet, hogy ettől volt olyan jó színe. Ezenkívül szépen nekigömbölyödött, úgyhogy koránál jóval fiatalabbat mutatott. O-Jone a nagynéni látogatása után nem mulasztotta el megjegyezni Szószukénak:
- Milyen fiatalos még mindig a nénje.
- Nem csoda. Még ne is legyen fiatal, amikor csak egyetlen gyermeket szült.
Ez O-Jone előtt is elfogadható magyarázat volt. Titokban beosont a kisszobába, és sokáig nézegette magát a tükörben. Az volt a benyomása, mintha az arca egyre beesettebb lenne. O-Jonénak semmi sem okozott olyan rossz érzést, mint amikor gyermekekre gondolt. Hátul, ahol a háztulajdonos lakott, a dombtetőn, egy egész csapat gyermek volt, és valahányszor kimentek a kertbe hintázni vagy szembekötősdit játszani, s vidám zsivajgásuk ide hallatszott, mindig lehangoltság és szomorúság költözött szívébe. Ezzel szemben itt van a nagynéni, aki bár csupán egy fiúgyermeket hozott a világra, de azt tisztességesen felnevelte, megérte, hogy kitűnően elvégezte az egyetemet, diplomás ember lett belőle, és most, ha férjét el is veszítette, duplatokás ábrázatáról mégis sugárzik a megelégedettség és a jólét.
- Édesanyám veszedelmesen meghízott - aggódott folyton Jaszunoszuke -, s ha nem vigyáz, még gutaütést kap.
O-Jone meg volt győződve, hogy anya és fia nagyon-nagyon szeretik egymást.
- És Jaszu szan hogy van? - érdeklődött O-Jone.
- Csak tegnapelőtt este jött haza. Ezért késett a válasszal is, amiért elnézésüket kérjük.
És mivel tovább nem beszélt a bizonyos "válaszról", megint csak Jaszunoszukéra terelődött a beszéd.
- Igaz, hogy szerencsésen elvégezte az egyetemet, de félek, a neheze még ezután jön. Aggódom is éppen eleget. Nem mondom, szeptember óta a cukisimai gyárnál jól elhelyezkedett, és úgy hiszem, hogy ha komolyan utánanéz a dolgoknak, év végéig a megfelelő eredmény sem marad el. De még nagyon fiatal, s nem tudni, hogy később nem változik-e meg a természete.
O-Jone szerepe ebben a "párbeszédben" csupán egy-egy közbevetett "Remek!", "Nagyszerű!", "Milyen szerencse!" felkiáltásra korlátozódott.
- Kóbéba is üzleti ügyben kellett leutaznia - folytatta a nagynéni. - Képzelje, nyersolajmotort vagy valami effélét akar felszerelni a halászhajókra.
O-Jone semmit sem értett az egészből, de azért nem győzte hajtogatni: "Hát persze", "Természetesen".
A néni pedig csak mondta tovább a magáét.
- Persze, nekem sejtelmem sem volt, hogy mi lehet az, amíg Jaszunoszuke meg nem magyarázta. Akkor kezdett derengeni valami, de az igazat megvallva, még most se tudom, hogy tulajdonképpen mi is az a nyersolajmotor - mondta és hangosan elnevette magát. - Bizonyosan egy olyan masina, amiben nyersolaj ég, s ezáltal hajtja a hajót. Érdeklődésemre a fiam elmondotta, hogy ez egy szerfölött hasznos szerelék. Tudja, ha ezt a gépet alkalmazzák, feleslegessé válik az evező, és amellett sokkal gyorsabban megy a hajó, s könnyűszerrel ki lehet menni a tengerre öt vagy tíz ri távolságra is. Na, és tudja, milyen nagy szám jönne ki, ha az összes halászhajókat összeszámlálnánk Japánban? Elképzelheti, ha mindegyik halászhajó ezt a motort használná, micsoda hatalmas jövedelmet jelentene; úgy, hogy érthető, ha Jaszunoszukét mostanság csak ez a gondolat foglalkoztatja. A minap nevetve jegyezte meg: "Hát a szép jövedelem nem megvetendő, de ha közben meg találok hűlni: az az enyém lesz."
Nénike folyton csak a halászhajókról és Jaszunoszukéról beszélt. Látszott rajta, hogy ez nagy élvezetet okoz neki. Koroku dolgáról azonban még csak egy árva szóval sem emlékezett meg. Szószuke pedig, akinek egyébképpen már rég itthon kellett volna lennie, még mindig késett.
Szószuke aznap, a hivatalból hazafelé jövet, Szurugadaiban olyan képpel szállt le a villamosról, mint aki citromba harapott. A villamosmegállótól mintegy 100-200 méterre egy fogorvosi tábla előtt megállott, és befordult a kapun.
Három-négy nappal ezelőtt vacsora közben valamit mondott O-Jonénak s közben véletlenül ráharapott az egyik első fogára s érezte, hogy fáj. Amikor megtapogatta az ujjával fájós fogát, mintha egy kicsit mozogna is. Azóta ha forró tehát ivott, mindig belenyilallott, s a hideg levegőre is nagyon érzékeny volt. Ma reggel fogmosás közben nagyon vigyázott, nehogy a fogkefe fájós fogához érjen, utána meg a tükör elé állt, és belenézett a szájába. Két zápfoga, amelyeket még Hirosimában tömtek be ezüstamalgámmal, hidegen csillogott hátul. Elöl az egyik metszőfoga a többihez képest feltűnően rövid volt, mintha le lett volna reszelve belőle.
Mialatt európai szabású ruháját felvette, beszólt feleségének:
- O-Jone, úgy látom, hogy a fogammal nagyon vacakul állok. Nézd csak meg. Majdnem mindegyik lóg, pedig alig érek hozzá - s azzal az egyik alsó metszőfogát két ujja közé fogta, és megmutatta, hogy inog.
O-Jone jóízűt nevetett:
- Bizonyosan a vénségtől van - s közben egy fehér gallért erősített az ingére.
Aznap délután Szószuke végre rászánta magát, hogy fogorvoshoz menjen. A várószobában egy nagy asztal körül három-négy várakozó páciens mélyen lehorgasztott fejjel gubbasztott a plüsshuzatú székeken. Mind nők voltak. A megnyugtató teaszínű gázkályhában még nem fűtöttek. Szószuke egy nagy álló tükörben elnézte a visszatükröződő fal fehér színét. Amíg várt, hogy rákerüljön a sor, unalmában felvett néhány képes folyóiratot, amelyek halomban hevertek előtte az asztalon. Mindjárt látta, hogy nőknek írt lapok voltak. Miután megnézte a címlapokon mosolygó női arcképeket, érdeklődése az egyik "Siker" című folyóirat felé fordult. A lap "A siker titka" cím alatt több cikket is közölt, amelyek úgy követték egymást, mint valami paragrafusok. A többek közt a következőket olvasta: "Mindig csak előre, kitartóan előre", majd pedig: "De nem elég csak előre menni, hanem mindenekelőtt szilárd alapokról kell kiindulni". Letette a képeslapot. "A siker!" - semmi sem állt messzebb tőle! A mai napig sejtelme sem volt, hogy egy ilyen című lap is létezik a világon. A kíváncsiságtól sarkallva ismét a félretett lap után nyúlt, kinyitotta, s amint belenézett, egy szögletes betűkkel írt négysoros versre lett figyelmes, amely klasszikus kínai versformában volt írva:

Szélűzte felhő kék mezőn
Sápadtan lebeg, mint a füst.
Hegycsúcsra száll kelet felől
a hold, köntöse színezüst.

Szószuke sohasem rajongott különösen sem a kínai költeményekért, sem pedig a japán utákért, de most ez a két sor mégis nagyon mély hatást tett rá. Miért? Nem azért, mintha a vers valami nagyon ügyes lett volna, vagy tartalma különösen értelmes, de arra gondolt, hogy ha valakinek a lelkét olyan hangulat tölti el, mint amilyen az ebben a költeményben megénekelt festői tájból árad, az bizonyosan nagyszerű lehet. És ahogy erre gondolt, egyszerre meghatódott. Kíváncsiságból elolvasta a vershez írt bevezetést is, de nem lett sokkal okosabb tőle. Ez a négy sor még sokáig nem ment ki a fejéből, azután sem, hogy letette a folyóiratot. Sajnos, az elmúlt négy-öt esztendőben úgy alakult az élete, hogy egyáltalán nem volt lehetősége ilyen szép tájakban gyönyörködni.
Ekkor kinyílt a szemközt levő ajtó, s egy fiatal, diákképű asszisztens a kezében tartott céduláról "Nonaka urat" szólította be.
A várószobánál kétszer is tágasabb rendelőt úgy építették, hogy a lehető legtöbb napfényt kapja. Kétoldalt négy fogorvosi szék volt, mindegyik mellett fehér köpenyes orvosok, akik a betegeket kezelték. Szószukét a bejárattól legtávolabb eső székhez vezették, s miután felszólították, hogy üljön bele, valami lépcső formára hágott, s belevetette magát az lésbe. Az ifjú asszisztens a lábát térdtől felfelé gondosan letakarta csíkos vászonnal. A széket hátra engedték, s ő kényelmes fekvő helyzetbe került. Ekkor rájött, hogy a foga távolról sem fáj annyira, mint azelőtt, s ugyanakkor úgy találta, hogy vállának, derekának nagyon is jólesik ez a kellemes elernyedés. Csak felfelé tudott nézni, és sokáig elmerülten szemlélte a mennyezetről lelógó gázvezetéket, de közben az is megfordult a fejében, hogy vajon ilyen luxusberendezés és felszerelés mellett nem lesz-e borsosabb a kezelési díj, mint amire idejövet számított.
Ekkor egy kövér orvos lépett hozzá, akinek a feje pufók arcához képest túl kicsire volt szabva. Túlzott udvariassággal köszönt, amire Szószuke a magas székből ügyetlenül bólogatott. A kövér ember megkérdezte, hogy van, mi a panasza, majd kitátatta a száját, belenézett, s miután fájós fogát óvatosan megmozgatta, kijelentette:
- Hát ez bizony alaposan meglazult, és nem is fog többé olyan szilárdan állni, mint azelőtt. A belseje teljesen odvas.
Ez a kijelentés olyan lehangolóan hatott Szószukéra, mint a borongós őszi napsütés. Szerette volna megtudni, hogy is fordulhat elő ilyesmi az ő korában, de zavarában csak annyit kérdezett:
- Na és nem lehet kikezelni?
- Sajnos, ezt a fogat már nem lehet kikezelni. Legjobb, ha rászánja magát és kihúzatja. Pillanatnyilag azonban az a teendő, hogy megszüntessük a fájdalmat. Az imént azt mondtam, hogy a foga odvas. Lehet, hogy nem értette meg: ez azt jelenti, hogy a fog belül teljesen el van romolva.
- Igazán? - csodálkozott Szószuke, s rábízta a kövér emberre, hogy járjon el belátása szerint.
Erre a fogorvos megindította a fúrógépet, és lefúrt egészen a fog gyökeréig, majd egy hosszú, vékony tűformát dugott be, s amikor kivette, megszagolta a végét. Végül kihúzott valamit, ami finom vékony cérnához hasonlított, s megmutatta Szószukénak.
- Ennyit tudtam az idegből kivenni. - Aztán orvosságot tett a fogba, és valamivel betömte a lyukat.
- Holnap is jöjjön el, kérem - figyelmeztette Szószukét.
Szószuke kiszállt a székből, s amikor ismét egyenesen állt, tekintete a mennyezetről az ablakon keresztül a kertre esett, ahol egy körülbelül ötlábnyi hosszú kádba ültetett díszfenyőre lett figyelmes, amint éppen a szalmapapucsban csoszogó kertész a tövét gyékénnyel gondosan körülcsavarta. "Úgy látszik, hogy akadnak még emberek, akiknek arra is van idejük, hogy a hideg évszak közeledtével, amikor a harmat lassanként zúzmarává fagy, kertjükben megtegyék a szükséges előkészületeket" - gondolta magában irigykedve.
Elmenet a házi gyógyszertárból kapott egy port, azzal az utasítással, hogy langyos vízben oldja fel, és százszoros hígításban, naponta öblögessen vagy tízszer. Amikor végre közölték, hogy mivel tartozik, kellemes meglepetésben volt része: sokkal kevesebbet kellett fizetnie, mint amennyire lelkileg felkészült. Így már aztán nem jelent különösebb nehézséget az se, ha - mint mondották - még négy-ötször el is kell jönnie kezelésre. Közben, mialatt a cipőjét felhúzta, észrevette, hogy a talpa ki van szakadva.
Amikor hazaért, a felesége közölte, hogy nagynénje abban a percben ment el.
- Igazán? Itt volt? - csodálkozott Szószuke, és bosszúsan cserélte át európai ruháját kimonóra, majd szokása szerint a hibácsi elé ült.
O-Jone egy csomóba összenyalábolta ingét, nadrágját és harisnyáját, és bevitte a kisszobába. Ezalatt Szószuke kényelmesen rágyújtott, s amikor hallotta, hogy O-Jone a szemben levő szobában a ruhát keféli, átszólt:
- O-Jone, mondd csak, miket mesélt Szaeki néni?
A fogfájás enyhülni kezdett, majd az a kellemetlen fázós érzés, amely úgy rohanta meg, mintha az ősz intézett volna támadást ellene, lassanként elmúlt. Akkor kivette zsebéből a gyógyszertárból kapott port, s O-Jonéval elkészíttette a langyos oldatot, úgy, ahogy előírták, majd kiállott a verandára, és szorgalmasan öblögetett.
- Alaposan megrövidültek a napok - szólt be öblögetés közben.
Nemsokára besötétedett. Az utca, melynek csöndjét még napközben is ritkán verte fel egy-egy jármű zörgése, most egészen elnémult.
A házaspár, mint rendesen, most is a lámpa köré telepedett le. Számukra az egész nagy világból csak az a kis zúg volt megvilágítva, ahol ültek. És ebben a kis zugban Szószuke számára nem létezett más, mint O-Jone, s O-Jone számára más, mint Szószuke. És közben tökéletesen megfeledkeztek az egész sötétségben maradt társadalomról, ahová lámpájuk fénye nem hatolt el. Így töltötték kettesben az estéket, s közben felelevenítették a múlt egyes mozzanatait.
Pillanatnyilag azzal voltak elfoglalva, hogy egy Jorokunbu konzerves dobozból - amit Jaszunoszuke Kóbéból hozott ajándékba - az apró, cérnabogokhoz hasonló tengeri káposztát valahogy kirázogassák, s közben Szaekiék válaszát is megbeszélték.
- Na, és olyan nehezükre esnék megadni azt a havi segélyt, ami Koroku taníttatását biztosítaná, meg egy kevés zsebpénzt?
Szerintük ez teljesen ki van zárva: "Akárhogy is számítjuk, a kettő együtt felmegy vagy tíz jenre, amit a jelenlegi körülmények közt nem tudunk havonta adni", mondták.
- De hiszen ennek az évnek a végéig húsz jent adnak minden hónapban, úgyhogy furcsa részükről ilyesmit állítani!
- Furcsa, nem furcsa, de így van. Tudod-e, hogy Jaszu szan mit mondott? "Még egy-két hónapig valahogy rendezzük a dolgot, de addig találjatok ki valamit, s intézzétek ti tovább."
- Hát valóban nem lennének abban a helyzetben, hogy Korokut is segítsék?
- Hát én azt honnan tudjam? Mindenesetre a néni azt mondta, hogy nem tehetnek semmit.
- Na, és ha a halászhajókkal jó üzletet csinálnak, az se változtat a dolgon?
- Nem valószínű - mondta O-Jone, és csöndesen nevetett.
Szószuke erre még mintha mondani akart volna valamit, de aztán mégis meggondolta, s nem szólt egy szót se. Ezzel a beszélgetés egyelőre véget ért. De kis idő múlva Szószuke megint megszólalt:
- Mindenesetre más választásunk nincs, mint hogy Korokut magunkhoz vegyük. A többit majd meglátjuk. Egyelőre folytatja a tanulást. Nem igaz?
- Úgy van - felelte O-Jone.
Szószuke azonban ezt már nem is hallotta, mert hirtelen bement dolgozószobájába. Amikor egy óra múlva O-Jone kinyitotta a fuszumát, és benézett, látta, hogy a férje az asztal mellett ül, és valamit olvas.
- Még mindig dolgozik? Ideje lenne lefeküdni.
Szószuke feléje fordult:
- Igazad van, már megyek is.
S azzal vetkőzni kezdett. Mialatt dereka köré csavarta hálókimonója tarka övét, odaszólt O-Jonénak:
- Képzeld, ma este a Rongóból* olvastam. Nem is tudom, mikor járt utoljára a kezemben.
És amikor O-Jone megkérdezte, hogy talált-e benne valami érdekeset, azt felelte:
- Semmit az égvilágon. - Aztán egyébről kezdett beszélni. - Azt hiszem, a fogam a korom miatt lazult meg, s félek, nem is lehet már segíteni rajta.
S azzal dióbarna hajjal övezett fejét a párnára fektette.

6
Végül is abban egyeztek meg, hogy amint a körülmények megengedik, Koroku otthagyja az intézetet, és hozzájuk költözik.
O-Jone sajnálkozó pillantást vetett a kisszobában levő, szederfából készült toalettasztalkára és a tükörre.
- Amikor Koroku ide költözik, igazán nem tudom, hol találok más helyet ennek a tükörnek - mondta panaszkodva Szószukénak.
Valóban, ha Koroku elfoglalja ezt a szobát, O-Jonénak nem lesz öltözőszobája. Szószukénak hamarjában semmi megoldás nem jutott eszébe, és zavarában kancsalul pislogott a tükör ablak felőli széle felé, amelyben váratlanul megpillantotta O-Jone gallérral keretezett arcélét. Megijedt, hogy milyen betegesen halvány.
- Mondd, mi van veled, hogy ilyen rossz színben vagy? - kérdezte nyugtalanul, s tekintetét a tükörről az igazi O-Jonéra fordította, az asszony haja fésületlenül lógott, s gallérja hátul piszkosforma volt.
O-Jone csak annyit válaszolt:
- Valószínű, a hideg miatt - s azzal kinyitotta a falba épített fülke ajtaját, amiben alul egy régi, ütött-kopott szatyor s felül egy kínai táska meg két-három vesszőkosár volt. - Sejtelmem sincs, hova tegyem ezeket a holmikat.
- át akkor hagyd ott, ahol vannak.
Így tehát Koroku költözködése mindkettőjüknek elég gondot okozott. Ezért, bár már ebben a dologban megegyeztek, a világért sem sürgették volna Korokut. Minden egyes napi késedelem újabb megkönnyebbülést jelentett számukra. Ami Korokut illeti, hát neki is éppolyan kínos volt ez a költözködés, s ezért elhatározta, hogy amíg csak lehet, az intézetben marad, ahol kényelmesebben élt, s ezért a költözést húzta-halasztotta egyik napról a másikra. Arra azonban természeténél fogva képtelen volt, hogy bátyjához hasonlóan ölbe tett kézzel, nyugodtan bevárja, míg valami történik.
Időközben lehullott a dér, s a ház mögötti lombfosztott banánfa a hidegtől valósággal összezsugorodott. A dombtetőről, a háziúr kertjéből a hijodori éles füttye mindegyre behallatszott. Esténként a ház előtt gyors léptekkel siető szójababsütemény-árus csalogató trombitájának recsegő hangja összevegyült az Emmodzsi templomból idehallatszó mokugjo száraz kopogásával. A napok állandóan rövidültek.
Közben O-Jone arca még halványabb lett. Többször is előfordult, hogy amikor Szószuke a hivatalból hazajött, O-Jone a kisszobában hevert. Megkérdezte, mi baja van, mire O-Jone mindig csak azt válaszolta, hogy nem érzi jól magát, s ezért egy kicsit ledőlt. Ilyenkor Szószuke azt tanácsolta, jó lenne, ha orvoshoz menne. O-Jone azonban hallani sem akart erről. Azzal ütötte el, hogy fölösleges orvoshoz menni, hiszen nincs semmi baja.
Szószuke kezdett komolyan aggódni. A hivatalban is folyton O-Jonéra gondolt, és többször is rajtakapta magát, hogy emiatt dolgozni sem tud úgy, ahogy kellene.
Egyszer hazafelé jövet, amint a villamosban ült, a térdére csapott, s amikor hazaért, szokatlanul jó hangulatban nyitotta ki a rácsos kaput, s jókedvűen megkérdezte O-Jonét:
- Na hogy vagyunk ma?
O-Jone most is, mint mindig, felnyalábolta férje ruháját és harisnyáját, s bevitte a kisszobába. Szószuke utána kiáltott: - O-Jone, mondd csak, nem vagy te véletlenül másállapotban? - s még nevetett is hozzá.
O-Jone semmit sem válaszolt, csak lehajtotta fejét, és szorgalmasan kezdte kefélni férje kabátját. Amikor már rég megszűnt a kefe ritmikus, súroló nesze, és O-Jone még mindig nem jött ki, Szószuke utána ment. A félhomályba merült szobácskában O-Jone magába roskadtan kuporgott a nagy álló tükör előtt.
- Rögtön jövök - mondta és felegyenesedett. Fátyolozott hangján érezni lehetett, hogy pityergett.
Aznap este, miközben a hibácsi mellett ültek, s kezüket a parázs fölött melegítették, Szószuke megszólalt:
- Na mi újság a nagy világban? - s hangjában rég nem hallott jókedv zamatja érzett, mire O-Jone előtt egyszerre csak a régi, házasság előtti, kedvesen udvarló Szószuke és saját mosolygó arca jelent meg.
- Nem mennénk ki mi is egy kicsit szórakozni? - folytatta Szószuke. - Az utóbbi időben úgyszólván ki sem mozdultunk hazulról. Egészen be vagyunk savanyodva.
Egy darabig azon tanakodtak, hogy a következő vasárnap hová is menjenek, mit is nézzenek meg. Majd szóba jött a tavaszi ruházkodás kérdése. Ezzel kapcsolatosan Szószuke elmesélt egy mulatságos históriát, ami egy bizonyos Takagi nevű kollégájával esett meg.
- Az úgy volt - mondta -, hogy amikor az ipsét a felesége váltig unszolta, hogy vegyen neki egy vattázott selyemruhát, kijött a béketűrésből: "Mit gondolsz, én azért gürcölök, hogy te cifrálkodhass?" De az asszony nem hagyta magát: "Hát valamit csak kell magamra vegyek, amikor hideg van, s ki akarok menni!" Mire a férj: "Tudod mit, ha fázol, terítsd magadra a paplant, s a fejedet meg bugyoláld be szépen az ágytakaróval! Egyelőre jobb tanácsot nem adhatok."
Ahogy ezt Szószuke komikusan előadta, még O-Jonét is sikerült megnevettetnie. Hát hogyne nevetett volna, amikor látta, hogy férje milyen kedves és derűs. Egy pillanatra úgy érezte, mintha a régi elszállt boldog idő tért volna vissza újból. Szószuke elgondolkozva folytatta:
- Nem tudom, hogy a Takagi felesége mit szólt e paplanviselethez, nem is nagyon érdekel, de ami engem illet, nagyon szeretnék már egy új felöltőt csináltatni. Tudod, mikor jutott az eszembe? Amikor a minap a fogorvosnál jártamban megláttam, hogy a kertész milyen nagy gonddal göngyölte be a törpe díszfenyő tövét.
- Szeretne egy új felöltőt? - kérdezte O-Jone.
- Igen.
O-Jone férjére nézett, és lassan mondta:
- Hát akkor csináltasson. Havi részletre - de hangjából mintha enyhe neheztelés csendült volna ki.
- De nem. Mégsem csináltatok - felelte gyorsan Szószuke, s lemondóan sóhajtott. Aztán kis idő múlva megkérdezte: - Egyébként nem tudod, Koroku mikor szándékozik végre ide költözni?
- Egyáltalán nem úgy mutatkozik, mint akinek nagyon sürgős lenne - felelte O-Jone.
O-Jonénak kezdettől fogva az volt az érzése, hogy Koroku ki nem állhatja őt. De mivel a férje öccséről volt szó, a maga részéről mindent elkövetett, hogy a kedvébe járjon, és kedves legyen hozzá. Talán éppen ennek következtében újabban - a múlttól eltérően - mintha végre kialakult volna köztük a rokoni kapcsolatnak az a foka, ami általában sógor és sógornő között lenni szokott; mégis túlzott aggodalmában Koroku vonakodásának az okát egyedül csak magában látta.
- Lehet, hogy öccsének nincs ínyére, hogy az intézetet egy ilyen kicsi szobával cserélje fel, mint amilyen a miénk, de az sincs kizárva, hogy az ide költözködés neki is éppen olyan kínos, mint amennyire kényelmetlen nekünk.
- Ami engem illet, amennyiben Koroku mégsem jönne ide, megkockáztatnám a felöltő csináltatását, de azért... - jelentette ki Szószuke férfihoz illő nyíltsággal.
Ez a kijelentés láthatólag nem nyerte meg O-Jone tetszését, és férjét feleletre sem méltatta. Hegyes állát gallérjába fúrta, és tűnődve hallgatott. Kis idő múlva felnézett és megkérdezte:
- Mit gondol, Koroku még mindig olyan nagyon utál engem?
Azután, hogy Tokióba költöztek, O-Jone gyakran tett fel ilyen kérdéseket Szószukénak, aki minden egyes alkalommal igyekezett eloszlatni kételyeit. Mivel egy idő óta ilyesmivel nem állott elő, férje is teljesen megfeledkezett róla. Most, hogy újból felszínre került, mérgesen ráripakodott O-Jonéra:
- Mi az, megint rád jött a hisztéria? Hát nem mindegy neked, hogy Koroku mit gondol rólad? Még ha rólam lenne szól...
- Ezt írja a Rongo? - ugratta O-Jone a férjét.
- Ühüm - dünnyögte Szószuke. - Ez is benne van. - És a vita abbamaradt.
Másnap reggel Szószuke arra ébredt, hogy a bádogtetőt őszi eső paskolja. O-Jone, ruhája ujját feltűrve, az ágy fejéhez lépett.
- Ideje lenne már felkelni - mondogatta többször is, de Szószuke az esőcseppek ütemes kopogását hallva, legszívesebben még egy darabig a meleg paplan alatt maradt volna.
Amikor azonban látta, hogy felesége, bár szemmel láthatóan gyöngélkedik, mégis ilyen korán felkelt, elszégyellte magát.
- Rögtön - mormogta és már ki is ugrott az ágyból. Kinézett az ablakon, de a sűrű eső teljesen elzárta a kilátást. A bambusznád sudár szálai a dombtetőn időnként meg-megrázták sörényüket, hogy leperegjen róluk az eső. Szószuke irtózattal gondolt arra, hogy most ki kell mennie az ólomszürke égből kegyetlenül zuhogó, hideg esőbe, s ehhez csak a forró miso levesből és rizsből lehetett erőt meríteni.
- Most aztán tudom, hogy a cipőm is alaposan beázik. De rossz, hogy nincs legalább két pár lábbelim - mormogta magában, de más híján kénytelen volt a lyukas talpú cipőt felhúzni. Nem feledkezett meg arról sem, hogy nadrágját gondosan, legalább egy hüvelyknyire feltűrje.
Amikor délután hazament, látta, hogy O-Jone a pléh mosdótálat, benne néhány ronggyal bevitte a kisszobába, s letette az álló tükör elé a padlóra. A mennyezeten, pontosan a mosdótál fölött egy nagy sötét folt látszott, amelyből szabályos időközben egy-egy kövér vízcsepp hullott alá.
- Na, nem elég, hogy a cipőmbe befolyik a víz, most még a mennyezet is beázott - morogta Szószuke, és keserűen mosolygott. O-Jone estére begyújtott a kotacuba, hogy megszárítsa Szószuke csíkos harisnyáját és szövetnadrágját.
Másnap is éppúgy zuhogott az eső, s a házaspár változatlan formában megismételte mindazt, amit az előző napon csinált. Harmadnap sem akart kiderülni. Negyednapra virradólag Szószuke kinézett az ablakon, összevonta szemöldökét, s mérgesen csettintett a nyelvével.
- Hát már sohasem áll el ez az eső?! A cipőm úgy tönkreázott, hogy a legjobb akarattal sem lehet többet felhúzni.
- És milyen kellemetlen, hogy a kisszobába befolyik az eső.
Meghányták-vetették a dolgot, s végül is abban egyeztek meg, hogy megkérik a háztulajdonost, mihelyt szép idő lesz, javíttassa meg a tett. A cipőre nézve azonban nem sikerült semmiféle megnyugtató megoldást találni. Szószuke végül is kénytelen volt felhúzni, úgy, ahogy volt, összevissza repedezve, s elment a hivatalba.
Szerencsére dél felé az idő kitisztult. A kerítésen a verebek megint vidáman csiripeltek - igazi verőfényes vénasszonyok nyara...
Amikor Szószuke hazajött a hivatalból, O-Jone váratlanul megkérdezte:
- Mondja csak, mi lenne, ha eladnánk azt a paravánt? - A Hóicu-féle bjóbu ott állt a dolgozószoba egyik sarkában, ahova Szószuke letette, amikor Szaekiéktől visszakapta. Bár csak kétszárnyas volt, a szoba méreteihez képest kissé túl nagy helyet foglalt el. Ha dél felé fordították, félig elzárta a bejáratot, míg keletnek fordítva teljesen elvette a világosságot. Maradna még egy fal, de ha oda teszik, egészen eltorlaszolja a tokonomát.
- Hát ez mégiscsak bosszantó, hogy amikor végre valahogy hozzájutok az egyetlen emléktárgyhoz, ami apámtól maradt, kiderül, hogy mindenütt csak láb alatt van - fakadt ki többször is panaszosan Szószuke.
Ilyenkor O-Jone mindig újból megbámulta az elmosódott szélű, gömbölyű képű ezüstholdat és a miscanthust, amely alig ütött el a selyemszövet alapszínétől, s nagyon csodálkozott azon, hogy akadnak emberek, akik nagy becsben tartanak egy ilyen ócska holmit. Ezt azonban csak magában gondolta, férjének szégyellte nyíltan megmondani. Egy alkalommal mégis megkérdezte:
- Mondja meg nekem, de őszintén, ez a kép csakugyan szép?
Akkor aztán Szószuke megmagyarázta, hogy mit is jelent Hóicu neve. Ez a magyarázat azonban valójában csak annak az elismétlése volt, amit valamikor az apjától hallott, amire még homályosan emlékezett. Ami pedig a kép igazi értékét vagy Hóicu élettörténetének részleteit illeti, arról Szószukénak magának is nagyon hiányos elképzelései voltak.
És mégis, azzal, amit mondott, O-Jonét egy szokatlan lépésre késztette. Az elmúlt héten a férjével folytatott beszélgetés után ugyanis olyan ötlete támadt, amire ha rágondolt, önkéntelenül mosolyra derült.
Az eső elállt, és a hirtelen kisütő nap sugarai fényesen megvilágították az ebédlő sódzsiját. O-Jone magára kapott egy különös színű anyagot, ami egyben sál és vállkendő gyanánt szolgált, s elment hazulról.
Alighogy elhaladt néhány háztömb előtt, a villamosvonal felé kanyarodott, és addig ment, amíg a fűszerbolt és a pék közé beékelt zsibárusbolthoz ért.
Eszébe jutott, hogy egyszer régen itt vásárolta az összehajtható lábú asztalkát, és Szószuke is innen vette azt a vízmelegítő üstöt, amelyik most a hibácsin áll. Egy darabig ruhaujjába dugott kézzel álldogált az üzlet előtt.
A kirakatban több, jó állapotban levő vasüst volt sorjában kirakva. Ezek mellett - valószínűleg a hideg évszakra való tekintettel - a nagyszámú hibácsi vonta magára a figyelmet, de ritkaságszámba menő vagy valamire való értékes dísztárgy egy sem volt, hacsak nem a kirakat kellős közepén felfüggesztett, ismeretlen fajtájú óriás teknősbéka páncélja, amelynek az aljáról egy farokszerű, egészen megsárgult hosszú himbálózott. Ezenkívül még két, tökéletlenül száradt piros szantálfából készült összevissza görbült teásállvány is volt kitéve. O-Jone azonban ezt jóformán nem is látta. Miután meggyőződött, hogy sem kakemono, sem bjóbu nincs a kirakatban, benyitott az üzletbe.
Mondani se kell, hogy O-Jonét az a szándék vezette ide, hogy ha lehet, eladja azt az "ócska" paravánt, amit a férje Szaekiéktől visszakapott.
Mivel azelőtt Hirosimában már bizonyos gyakorlatra tett szert ilyen téren, és más asszonyoktól eltérően minden nehézség és szégyenkezés nélkül bonyolított le efféle ügyeket, most is határozottan tudott tárgyalni a boltossal - egy ötven év körüli, barna, ványadt arcú férfival, aki szokatlanul széles csontkeretes pápaszemmel az orrán újságot olvasott, miközben kezét egy erősen felpattogzott zománcú bronz-hibácsi fölött felváltva melegítette. Miután O-Jone elmondotta, hogy miért jött, szórakozottan vetette oda:
- Na jó, elmegyek és megnézem.
Látszott, hogy nem érdekli valami különösen a dolog. O-Jone nagy csalódást érzett. Igaz, hogy nem is fűzött valami túl nagy reményt az egész vállalkozáshoz, de azért rosszul esett, hogy ilyen félvállról veszik ajánlatát. Megkérte a boltost, most mindjárt menjen el vele, hogy megmutassa az "árut".
- Jó, elmegyek, csak egy kicsit később. Most nem tudok, mert egyedül vagyok. Az inas elment, de mindjárt visszajön.
Ez után a nem sokkal biztató kijelentés után O-Jone hazament. Meg volt győződve, hogy a zsibárus látogatására nem nagyon számíthat. Mint rendesen, most is egyedül fogyasztotta el egyszerűebédjét, majd meghagyta Kijónak, hogy szedje le az asztalt, amikor egész váratlanul valaki harsány hangon bebocsátást kért. A kapuban a zsibárus állt. O-Jone bevezette a szalonba, és megmutatta a paravánt.
- Hát igen - mormogta a kereskedő, s megsimogatta a kép hátát és keretét. - Ha mindenképpen el akarja adni... - megállt, majd rövid gondolkozás után folytatta - adok érte hat jent.
Látszott rajta, hogy már szinte meg is bánta, hogy ennyit is ígért. O-Jone egészen elfogadhatónak találta az ajánlatot, de aztán arra gondolt, hogy ha a képet eladja Szószuke tudta nélkül, ez önkényeskedésnek tűnne. Ezenkívül a kép történetére való tekintettel sem merte egyedül lebonyolítani a vásárt. Ezért a zsibárusnak azt mondta, hogy mielőtt döntene, megtárgyalja a dolgot a férjével is. A kereskedő az ajtóból még visszaszólt.
- A nagyságos asszony kedvéért még megtoldom egy jennel. Remélem, ennyiért ideadja.
De O-Jone határozottan rázta a fejét.
- Ugyan hová gondol? Egy Hóicu képért? - de közben magában drukkolt, hogy a zsibárus meggondolja. Az azonban csak közömbösen felelte:
- Hóicu? Hát nem tudja, hogy Hóicunak manapság már nincs is olyan keletje - majd miután vizsla szemmel kémlelte O-Jone arcát, hozzátette: - No jó, beszélje meg csak a dolgot a férjével - s azzal már indult is.
O-Jone részletesen beszámolt férjének a vállalkozásáról, majd naivan megkérdezte:
- Vagy talán még sem kellene eladni?
Szószukét az utóbbi időben egyre inkább anyagi természetű, a megélhetéssel szorosan összefüggő kérdések foglalkoztatták. Az a szűkös, krajcáros egzisztencia, amelyben tengődött, idővel megtanította, hogy ha valamiben hiányt szenved, arról ne is vegyen tudomást, s az életet úgy vegye, ahogy van. A havi fixen kívül sohasem jutott semmi egyéb alkalmi keresethez, ami lehetővé tette volna, hogy néha-néha egy kicsit felszabaduljanak az állandó anyagi gondoktól.
Amikor értesült a történtekről, nagyon csodálkozott, hogy a felesége milyen ügyes, de ugyanakkor egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy valóban szükség volt-e erre a lépésre. Meg is kérdezte O-Jonét, hogy mi a terve, mire az volt a válasz, ha kapnának érte tíz jent, abból mindjárt rendelhetnének neki egy pár cipőt, s ráadásul még egy meiszenre is telnék belőle.
Szószuke magában erre csak helyeselni tudott, de amikor gondolatban a mérleg egyik serpenyőjére rátette a szüleitől maradt Hóicu bjóbut, a másikra meg a pár cipőt és a meiszent, a cserét mégiscsak furcsának, sőt egyenesen nevetségesnek találta.
- Ami azt illeti, ha el akarod adni, hát eladhatod, hisz úgyis csak láb alatt van, de jelzem, hogy a cipővásárlás nem is olyan sürgős. Nem mondom, ha ez az esőzés még sokáig tartana, a lyukas cipőm egy cseppet sem örülne, de úgy látszik, most végre jó idő lesz.
- Jó, jó, de mit csinál, ha megint esni kezd?
Szószuke természetesen nem kezeskedhetett O-Jonénak azért, hogy a jó idő örökké tart. O-Jone viszont nem akarta rábeszélni urát az eladásra, amíg a bejósolt eső meg nem ered.
Egy darabig bámultak egymásra, majd mind a ketten elkacagták magukat.
- Túl kevésnek találja a hat jent? - kérdezte O-Jone.
- Hát persze - bólintott Szószuke, aki most, hogy felesége felhívta rá a figyelmét, maga is kevesellte a felajánlott vételárat, viszont ha ő tárgyalt volna a zsibárussal, bizonyosra vehető, hogy belement volna az eladásba ezért az összegért is.
Hirtelen eszébe jutott, mintha azt olvasta volna az újságban, hogy mostanában a régi könyveknek és képeknek szépen felment az ára.
"Hej, ha legalább egy értékes kakemonóm lenne!" - gondolta magában, de mindjárt belátta, hogy ez is csak elérhetetlen vágy, és lemondóan sóhajtott.
- Tudod, a vásár függ a vevőtől, de függ az eladótól is - kezdte magyarázni. - Ha például egy ilyen kis bjóbu az én tulajdonomat képezi, lehet akármilyen híres műalkotás, ki van zárva, hogy megfelelő áron tudjam értékesíteni. De azért, nem gondolod, hogy hét-nyolc jen ezért a paravánért mégiscsak túl kevés?
Ahogy ezt Szószuke elmondta, azt a benyomást keltette, hogy bár a bjóbuért száll síkra, a zsibárus eljárását is igazolni próbálja. O-Jonét nagyon elkedvetlenítette Szószuke állásfoglalása. A paravánról egyelőre nem esett több szó.
Másnap a hivatalban Szószuke elmesélte kollégáinak a paraván körüli bonyodalmakat. A kollégák, mintha csak összebeszéltek volna, egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy a zsibárus ajánlata nem volt komoly, de azért egy sem akadt, aki ajánlkozott volna, hogy segít a paravánt megfelelő áron eladni, s így elkerülni, hogy becsapják és nevetség tárgyává tegyék.
Szószukénak nem volt más választása, mint vagy eladni a paravánt a zsibárusnak, vagy pedig szépen visszavinni az ebédlőbe, örökös akadálynak. Végül is úgy döntött, hogy semmint potom áron eladja, inkább legyen csak láb alatt.
Alighogy ez az elhatározása megszületett, megérkezett a zsibárus, és tizenöt jent ígért a képért. A házaspár összenézett, mosolygott, s azt mondta, hogy nem olyan sürgős, még várhatnak. Néhány nap múlva a zsibárus megint eljött, de ők a képet megint nem voltak hajlandók eladni. O-Jone valóságos élvezettel utasította vissza az öregúr ajánlatait. Negyedszer már nem egyedül jött, hanem egy ismeretlen férfi kíséretében. Megnézték a képet, félrevonultak, összesúgtak-búgtak, és harmincöt jent ígértek. A házaspár is összesúgott-búgott, s végül is belement a vásárba.

7
Az Emmjo templom udvarát díszítő cryptomeria lombja lángvörös színt öltött. Csodaszép idő volt. Az ég peremén, amelyet a szél tisztára söpört, a láthatárt lezáró hegyek meredek vonulata halványan rajzolódott ki. A rohanó év kérlelhetetlenül kergette maga előtt a Szószuke házaspárt egyre hidegebb és hidegebb napok felé. Reggelenként az elmaradhatatlan nattoárus rekedtes hangja Szószukét a zúzmarával fedett háztetőkre emlékeztette. "Újból itt van a tél" - gondolta magában, és sehogy sem ízlett, hogy a meleg ágyból felkeljen.
O-Jone a konyhában tett-vett, s közben egyre sápítozott:
- Jaj, csak ezt a telet is megúsznánk valahogy anélkül, hogy a vízcsap befagyna!
Év végétől tavaszig folyton ettől rettegett. Esténként a házaspár fázósan bújt össze a kotacu mellett, s közben sajnálkozva gondoltak vissza a Hirosimában és Fukuokában eltöltött kellemes, enyhe telekre.
- Na, most mi is pont úgy élünk, akárcsak Honda szanék - mondta O-Jone nevetve.
Honda szanék - nyugalmazott öreg házaspár - szintén Szakai bérlői voltak, és ugyanebben a házban laktak, elöl. Egy fiatal szolgálót tartottak, s csöndben, visszavonultan éldegéltek. Sokszor napokig a legkisebb életjelt se adták magukról. O-Jone, amikor egyedül dolgozott valamin az ebédlőben, nagy ritkán hallotta, amint valaki kiáltotta: "Apa!" - az öreg Hondáné szólította férjét. Amikor a két asszony véletlenül összetalálkozott a kapuban, udvariasan köszöntek s hívogatták egymást egy kis tereferére, de mivel erre még egyikük részéről sem került sor, nem sokat tudtak a Honda házaspárról. Annyit hallottak, hogy van egy fiuk, aki a koreai kormányzóságban egészen szép állást tölt be, s aki - ahogy az öregeket kiszolgáló boltostól értesültek - minden hónapban annyi pénzt küld a szüleinek, hogy abból gond nélkül élhetnek.
- Vajon az öreg most is szórakozik törpefáival?
- Gondolom, már abbahagyta, hiszen az idő már nagyon lehűlt. Ott sorakoznak cserepekben, a veranda alatt.
Ezután az elülső ház lakóiról a házigazdára terelődött a beszélgetés. A házaspár úgy látta, hogy Szakaiék házában, ellentétben Hondáékkal, csak úgy lüktet az élet. Amióta beköszöntött a tél, a kert teljesen kihalt, s a dombtető már nem visszhangzott a gyermekek lármájától, bent a házban ellenben minden este szólt a zongora, s a szolgálók harsány kacagása a konyhából időnként a Szószukéék ebédlőjébe is betört.
- Vajon mivel is foglalkozik ez az ember? - kérdezte Szószukétól O-Jone, ki tudja, már hányadszor.
- Semmivel az égvilágon. Jól él és szórakozik.
- Teheti, hiszen háza meg telke van szép számban - ismételte el erre O-Jone a maga megszokott feleletét.
Szószuke aztán tovább nem is firtatta a háziúr dolgát. Amióta a körülmények arra kényszerítették, hogy egyetemi tanulmányait abbahagyja, valahányszor olyan emberrel találkozott, akinek jól ment dolga - s ezt még fitogtatta is -, kellemetlen érzése támadt, ami idővel ellenszenvvé változott. Később azonban - egy-két év elteltével - teljesen közömbössé vált, és többé nem izgatta a közte és mások közt létező egyenlőtlenség.
Lassanként arra a meggyőződésre jutott, hogy az ő egyéni sorsa, meg a többi emberé, külön-külön, már kezdettől fogva egymástól teljesen független, és őt másokhoz, azonkívül, hogy egy levegőt szívnak, semmiféle közös érdek sem fűzi.
Szakaira vonatkozóan is csak azért tette fel a kérdést: "Vajon mivel is foglalkozik ez az ember?", mert hirtelenében nem volt más mondanivalója. Különben is sajnálta volna a fáradságot, hogy behatóbban kérdezősködjék felőle.
O-Jone sem szokott Szakai szannal kapcsolatosan különösebben közlékeny lenni, de ma este valami különös csoda folytán megoldódott a nyelve, s elmondta, hogy a háziúr már a negyvenet tapossa, se szakálla, se bajusza, hogy a zongorán a nagyobbik leánya játszik, aki tizenkét-tizenhárom éves lehet, továbbá, hogy amikor a szomszéd gyerekek odajönnek játszani, nem engedik meg, hogy a hintára felüljenek.
- S ugyan bizony miért nem engedik meg szegény gyermekeknek, hogy hintázzanak?
- Bizonyosan fösvénységből. Félnek, hogy elkoptatják a hintát.
Szószuke erre elkacagta magát. Eszébe jutott, hogy amikor Szakainak panaszkodott, hogy a tetőn befolyik az eső, rögtön elküldte a cserepezőt; aztán meg a bedőlt kerítést is készségesen, szó nélkül megcsináltatta, ami egyáltalán nem vall fösvénységre.
Azon az éjszakán Szószuke nem álmodott sem Honda szan törpefáival, sem Szakai szan kerti hintájával. Fél tizenegy felé lefeküdt, s mint általában az olyan emberek, akik a nap ezernyi apró gondjaiba belefáradnak, hamarosan harsogva horkolt.
O-Jone ellenben, aki az utóbbi időben makacs fejfájástól szenvedett, nagyon rosszul aludt. Mindegyre kinyitotta szemét, és szétnézett a halványan megvilágított szobában. A Szószuke házaspárnak ugyanis az volt a szokása, hogy este lefekvéskor az egészen kicsire lecsavart mécsest égve hagyta. O-Jone nyugtalanul igazított egyet párnáján, majd addig forgolódott, amíg egészen hasra feküdt, s két könyökére támaszkodva, egy darabig elnézte, hogyan alszik a férje. Azután óvatosan felkelt, a fekhelye végére terített ruháját hálóinge fölé vette, s a mécsessel kezében Szószuke fölé hajolt s költögette:
- Hé! Ébredjen! Ébredjen!
Szószuke meg se moccant. Ekkor már a horkolást a mélyen alvók jellegzetes, nyugodt szuszogása váltotta fel.
O-Jone felegyenesedett, s kezében a mécsessel átment az ebédlőbe. A fiókos szekrény fémkarikái tompán csillantak meg a félhomályban. Lassan átment a szobán, és benyitott a konyhába, amelyet a füst egészen feketére festett. Csak az alsó sódzsi papírhuzata derengett még valamennyire világos foltként.
Egy darabig tétovázva állt a kihűlt konyha közepén, majd óvatosan, zajtalanul félrehúzta a jobb kézt nyíló cselédfülke ajtaját, s tenyerét a mécses elé tartva bevilágított. A szolgáló a kopott, színehagyott takaró alatt összegombolyodva aludt, akárcsak egy pele. Azután a kisszobába kukkantott be. Az éjféli órákban az elhagyatott rideg helyiségből csak a kísértetiesen csillogó álló tükör nézett vele farkasszemet.
Miután körüljárta az egész házat, és meggyőződött, hogy minden rendben van, aggodalomra semmi oka, visszafeküdt. Behunyta a szemét, és hamarosan elaludt.
De néhány pillanat múlva ismét felrettent. Az volt az érzése, mintha egészen közel nehéz zuhanást hallott volna. Felemelte fejét a párnáról, feszülten hallgatózott, s közben azon törte a fejét, hogy mi is történhetett. Az volt a benyomása, hogy valami nagy, súlyos tárgy hengeredett le a ház mögött levő dombról a veranda alá. És ennek közvetlenül a felébredés előtt kellett történnie, de semmi esetre sem álmodta. Ahogy mindezt elgondolta, nagyon megrémült. Rángatni kezdte alvó férje hálóruháját, és most már erélyesen költögette.
Szószuke nagyon mélyen aludt, és amikor felébredt, csodálkozva bámult O-Jonéra, aki még mindig cibálta a hálóruháját, s közben egyre szólongatta:
- Keljen fel már, legyen szíves.
Szószuke álmosan dünnyögött. - Jó... jó. Mindjárt. - S azzal felült az ágyban. O-Jone suttogva elmondta, mit hallott az imént.
- Csak egyszer hallatszott az a zuhanás?
- Igen, és csak most, az előbb. - Elhallgattak s figyelték, mi történik kint, de bármennyire is hegyezték a fülüket, az éjszaka mély csendjét semmiféle zaj sem verte fel többé.
- Brr, de hideg van - mondta Szószuke, s azzal vékony hálóruhája fölé kapta a haorit, kisietett a verandára, félrehúzta az egyik redőnyt, s kinézett. Semmi különöset nem látott. A koromsötétségből beáramló hideg levegőzuhanytól fázósan összeborzongott. Sietve becsukta a redőnyt, ráfordította reteszt, visszament a szobába, és gyorsan a takaró alá bújt.
- Semmi különöset nem vettem észre, bizonyosan csak álmodtad az egészet - mondta s közben kényelmesen elnyújtózott.
- Szó sincs róla - tiltakozott O-Jone -, ez nem álom volt. Határozottan emlékszem, hogy valami nagyot zuhant a fejem felett. - Szószuke a paplan alól félig kidugta a fejét, és O-Jone felé fordította:
- O-Jone, nem tudom, mi van veled. Úgy látszik, az idegeid túl vannak feszítve. Sohasem alszod ki magad. Valami jó altató kellene, hogy az agyad pihenni tudjon.
A falióra kettőt ütött. Egyikük sem szólt többet, s ahogy némán feküdtek az ágyban, az volt az érzésük, mintha az éjszaka csendje még fokozódott volna.
De az álom már kiment szemükből, s nem tudtak egyhamar elaludni.
- De jó magának, hogy olyan nyugodt természete van - szólalt meg O-Jone kis idő múlva -, ahogy leteszi a fejét, tíz perc se telik bele, s úgy alszik, mint a bunda. Látszik, hogy nincs semmi gondja.
- Hát aludni... alszom, az igaz, de nem azért, mert nincs semmi gondom. Estére úgy kifáradok, mint a kutya, és még jól se aludjak?! - méltatlankodott Szószuke, de még jóformán be se fejezte a mondanivalóját, már megint elaludt.
O-Jone azonban, akárcsak az imént, álmatlanul forgott tovább is az ágyban. Nemsokára fülsiketítő dörömböléssel egy szekér haladt el a ház előtt. Mostanában egyre gyakrabban fordult elő, hogy kora hajnalban szekérzörgés veri fel álmából. Emiatt eleget is bosszankodott, s feltételezte, hogy az a bizonyos szekér, amelyik minden hajnalban csaknem hajszálpontossággal ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen elrobog, bizonyosan tejet szállít, s nagyon sietős az útja. Közben lassan ki is virradt, s amint a szomszédok kezdtek mozgolódni, jönni-menni, O-Jone is lassanként megnyugodott. Valahol nem messze egy kakas élesen el-elkukorékolta magát. Kis idő múlva valaki sietős léptekkel ment el a ház előtt. Fapapucsa hangosan csattogott a kövezeten.
Kijo is felkelt, kinyitotta a cselédszoba ajtaját, először a mellékhelyiségbe ment, majd halkan benyitott az ebédlőbe, hogy megnézze, hány óra. A tokonomán tompa fénnyel égő mécsesben már fogytán volt az olaj. A rövid bél nem is érte el. A nyápic lángocska utolsót lobbant, s a sötétségben maradt szobába csak a Kijo kezében levő gyertya imbolygó fénye szűrődött be a fuszuma hasadékain át.
- Maga az, Kijo? - kiáltott ki O-Jone.
Kijo rögtön öltözködéshez látott. Félóra múlva O-Jone is felkelt. Egy újabb félóra elteltével Szószukén volt a felkelés sora. Máskor O-Jone mindig pontosan bejött s ébresztgette:
- Ideje lenne már felkelni.
Vasárnaponként vagy a ritka ünnepeken ez így módosult:
- Legyen szíves, keljen már fel.
Ma azonban Szószukénak eszébe jutott az éjszakai izgalom, s nem várta meg, míg O-Jone felkölti, hanem magától ugrott ki az ágyból. Első dolga volt, hogy a domboldalra nyíló redőnyt kinyissa. Ahogy felnézett, maga előtt látta a kora reggeli fagyos levegőben mozdulatlanná dermedt bambuszcserjét. A dombtetőt a kelő nap sugarai megaranyozták. Melegétől a zúzmara kezdett már felengedni. A lejtő legmeredekebb részét gyéren borító fű kiszáradt, sőt foltonként egészen kiveszett, s a vörös agyag csupaszon maradt. Lejjebb, a domboldalt vastagon borító fehér zúzmarában hosszú, barázdaszerű vonal sötétlett, amely pontosan Szószukéval szemben egyenes vonalban egészen a verandáig húzódott. Amikor ezt látta, hirtelen arra gondolt, vajon nem egy nagy kutya gurult-e le a domboldalon.
"De mégsem - okoskodott tovább -, nincs akkora kutya, amelyik olyan nagy zajt tudott volna csapni."
Kiment az előszobába, felhúzta fapapucsát, és lesietett a kertbe. A veranda végén levő árnyékszék jókora kiugrást képezett. Ezért a domb alatt húzódó, amúgy is elég szűk út, amely pontosan ezen a helyen ráadásul még élesen el is kanyarodott, egy körülbelül kétméteres szakaszon még inkább összeszűkült. O-Jonét nagyon bosszantotta ez a kényelmetlen sikátor, s valahányszor a takarítók jöttek, mindig panaszosan sóhajtott fel:
- De jó volna, ha valamivel tágasabb lenne ez a hely!
Amiért aztán Szószuke ki is kacagta.
A sikátor túlsó végétől keskeny ösvény vezetett egyenesen a konyháig. Régebben itt cryptomeriából élő sövény volt, tele száraz ággal, ami a telket a szomszéd kertjétől elválasztotta. Nemrég a háztulajdonos a hiányos, csupa rés cryptomeria lombot letaroltatta, s az innenső oldalon bogos, durva deszkából új palánkot emeltetett, amely egészen a konyha bejáratáig húzódott. Ez a hely alig kapott napfényt, s ezenkívül a csatornából is ide ömlött az esővíz. Amikor beköszöntött a meleg évszak, az utat teljesen benőtte a piros virágú sukaidó, úgyhogy buja, egymásba kapaszkodó, sűrű leveleitől alig lehetett járni. Ide költözködésük első évében Szószuke és O-Jone nagyon meglepődött a sok szép piros virág láttán.
A sukaidót bizonyára nagyon régen ültették ide, s azóta a gyökere állandóan terjed a föld alatt, s bár az öreg háznak már nyoma sincs, a virág minden évben régi pompájában nyílik.
- O-Jone nem győzött gyönyörködni benne:
- Ó milyen szép! - kiáltott fel elragadtatva.
Amikor Szószuke ehhez a zúzmarával belepett kanyarulathoz ért, amely napot soha sem látott, s a keskeny ösvény szélén egy sötét folt vonta magára a figyelmét. Megállott a nyirkos, hideget lehelő árnyékos kanyarban. Lába előtt egy aranyozott mintákkal díszített, fekete csiszolt lakk doboz hevert. A doboz maga rendesen volt a földre téve, mintha valaki szándékosan hozta volna ide. A fedelét azonban két-három lépésnyire a kerítés tövében felfordulva találta. A belsejét bevonó vastag papír cifra mintáit messziről lehetett látni. A doboz tartalma - levelek és mindenféle okmányok - körös-körül, szanaszét szórva hevert. Egy nagyobb összegyűrt, felkunkorodott szélű irat mintegy szándékosan ki volt terítve - lehetett vagy két lábnyi. Szószuke odament, s amikor megnézte, mi van az összegyűrt papír alatt, arca önkéntelenül keserű mosolyra torzult. Úgy látszik, valakinek nagyon sürgősen kellett...
Szószuke fogta magát, s a kiszórt iratokat összeszedte, és úgy, ahogy voltak, zúzmarásan és sárosan visszatette a dobozba, s a konyha bejáratához vitte. Kinyitotta a rácsos sódzsit, s a dobozt benyújtotta szolgálónak.
- Kijo, tegye ezt le a konyhába.
A szolgálónő meglepődve vette át a dobozt. Látszott rajta, hogy nagyon furcsának találja a dolgot. O-Jone éppen az ebédlőben a port törülgette. Szószuke, kimonó ujjába dugott kezekkel alaposan átvizsgálta a kapu és a lakásbejárat környékét, de semmi különöset nem talált. Azután bement az ebédlőbe, leült a hibácsi mellé, és bekiáltotta O-Jonét.
O-Jone be is jött mindjárt, de közben szemrehányóan kérdezte:
- Na, alighogy kibújt az ágyból, máris elkódorgott. Ugyan bizony hol volt?
Szószuke titokzatos arcot vágott:
- Na, úgy látszik, hogy az a nagy zsuppanás, amit az éjszaka hallottál, s ami olyan közelinek tűnt, mintha a párnád alól jött volna, mégsem volt álom. Tolvaj járt a házban. Igen, igen, a tolvaj döngetett, amikor Szakai szanéktól a domboldaon a mi kertünkbe ugrott. Az imént hátramentem, és szétnéztem a kertben, ahol ezt a dobozt találtam. Az a sok levél és mindenféle egyéb irat, ami benne volt, ott hevert szanaszét kiszórva. És képzeld, a tolvaj ráadásul még oda is rondított.
Szószuke a dobozból előkotort néhány levelet, s O-Jone elé tartotta. Valamennyin Szakai címe volt olvasható.
O-Jone valósággal elzsibbadt az ijedségtől.
- Vajon Szakai szanon kívül nem raboltak ki még mást is? - kérdezte.
- Nincs kizárva - felelte Szószuke karba tett kézzel.
A rendkívüli esemény nem vette el étvágyukat, s nemsokára leültek reggelizni, de étkezés közben is az éjszakai betörésről beszélgettek. O-Jone azzal kérkedett, milyen megbízható füle és jól működő agya van, mire Szószuke kijelentette:
- Tiszta szerencse, hogy én ezekkel a remek tulajdonságokkal nem rendelkezem.
- Könnyű ezt mondani, de tegyük fel, hogy a tolvaj Szakai szan helyett minket tisztel meg látogatásával, és mi, magához hasonlóan, mind úgy aludtunk volna, mint akit agyonütöttek; mi lett volna?! - torkolta le O-Jone az urát.
De Szószuke nem hagyta magát:
- Ugyan menj, miért törnének be hozzánk?! Attól ugyan nyugodtan alhatunk.
A konyhából mintegy végszóra Kijo nyitott be:
- De lopták volna csak el a nagyságos úr új felöltőjét, tudom másképpen beszélne. Áldott szerencse, hogy nem hozzánk, hanem Szakai szanhoz törtek be. - Ennek az őszinte örömmegnyilvánulásnak a hallatára a házaspár valósággal zavarba jött.
Miután megreggeliztek, s megnézték az órát, látták, hogy a hivatalba menésig még elég sok idő van.
- Elképzelem, hogy Szakaiéknál most milyen izgalom lehet - mondotta Szószuke, s elhatározta, hogy ő maga viszi az ellopott holmikat vissza. Ahogy jobban megvizsgálta a dobozt, látta, hogy a fekete lakk alapon az igénytelen aranyozott mintázat csupa stilizált, hullámos vonalú teknősbéka-pikkelyből áll, úgyhogy nem lehet valami nagy értéke. O-Jone elővette tafota furosikiját, s belecsomagolta a dobozt; és mivel a furosiki túl kicsi volt, a szemben levő csücsköket középen két külön bogba kötötte. Amikor készen volt, úgy nézett ki, mint egy ajándéknak szánt, tésztával megtöltött csomag.
Ha valaki az ebédlőből felnézett a dombtetőre, azt hihette volna, hogy Szakaiék háza nagyon közel van, de kerülő úton az utca felől bizony elég hosszú, körülményes utat kellett megtenni: előbb hatvan méternyi kapaszkodás a hegyoldalon, majd visszakanyarodva megint ugyanannyit menni ellenkező irányban. Amikor Szószuke ezt az utat megtette, egy pázsittal borított, kőalapba ágyazott csinos vasrács-kerítéshez ért, amely a Szakai ház bejáratához vezetett. A ház nagyon csendes volt - semmi nesz nem hallatszott ki. Szószuke megállott a csiszolt, homályos üvegajtó előtt, és többször is megnyomta a csengőt. Valószínűleg azonban a csengő nem működött, mivel senki sem jött ki. Szószuke egy darabig tanácstalanul várt, majd a hátsó bejárathoz ment, amelynek szárnyas sódzsija felül homályos üvegből volt. A konyhából edénycsörömpölés hallatszott. Szószuke benyitott, s jó reggelt köszönt a gázkályha előtt a deszkapadlón kuporgó szolgálónak.
- Azt hiszem, ez a doboz a Szakai szané. Ma reggel a lakásom mögött találtam ledobva. Felvettem s ide hoztam - mondta és megmutatta a dobozt.
- Jól tette. Ez igazán nagyon szép magától - mondotta a szolgáló mintegy köszönésképpen, s mindjárt át is vette a dobozt. Kihívta a szobalányt, suttogva elmondotta, miről van szó, és átnyújtotta a dobozt. A szobalány elvette, egy pillanatig Szószukéra bámult, s aztán visszasietett a szobába.
Alighogy elment, két kislány szaladt ki a konyhába. Az egyik tizenkét-tizenhárom év körüli, kerek képű, nagy szemű, a másik nála jóval kisebb - valószínűleg a húgocskája. Mindkettőnek egyforma szalag volt a hajába fonva. Fejecskéjüket összedugva, fürkésző pillantást vetettek Szószukéra, majd összesúgtak:
- Bizonyosan a tolvaj.
Szószuke úgy gondolta, hogy ha már átadta a dobozt, megtette a magáét, és mehet is. Az, hogy bent mit mondanak, egyáltalán nem érdekelte. De mielőtt elment, még egyszer megkérdezte a szolgálótól:
- A doboz csakugyan a gazdájáé? Igen?
A lány erre zavarba jött, hirtelen nem tudta, mit is feleljen, és éppen ki akart fakadni, amikor a szobalány visszajött.
- Szíveskedjék befáradni - mondta és udvariasan meghajolt.
Ekkor meg Szószuke jött zavarba, s meg se mozdult. A szobalány egy ideig várt, majd finoman megismételte a meghívást, mire Szószuke zavara még csak fokozódott, úgyhogy már valósággal kellemetlenül érezte magát.
Szerencsére közben a háziúr személyesen jött ki elébe.
Szakai szan olyan volt, mint amilyennek elképzelte: pirospozsgás, pufók arcáról a jólét csak úgy sugárzott. Viszont O-Jone leírása, miszerint a háziúr borotvált képű lenne, nem fedte teljesen a valóságot, ugyanis az orra alatt egy pici, gondosan nyírt bajuszka sötétlett. Borotvált álla acélkékesen csillogott.
- Ó, ez igazán szép magától, hogy annyit fáradozott - hálálkodott udvariasan, miközben hunyorító szeme körül apró ráncok képződtek. Mintás jónezawai szövetből készült nadrágjában letérdelt a konyha deszkapadlójára, s megkérte Szószukét, mondjon el mindent részletesen. Ahogy beszélt, maga volt a megtestesült nyugalom.
Szószuke nagy vonalakban vázolta az éjszakai és kora reggeli eseményeket, majd vette magának a bátorságot, és megkérdezte, hogy a talált dobozon kívül loptak-e el még egyebet is. Erre a háziúr közölte, hogy ellopták aranyóráját is, ami ki volt téve az asztalra. Szószukénak az volt a benyomása, hogy ez őt egy cseppet sem bántja. Mintha nem is az ő órájáról lenne szó. Az óránál sokkal inkább érdekelte, mit gondol Szószuke, hogy a tolvajnak csakugyan az volt-e a szándéka, hogy a domboldalon leereszkedve hátul meneküljön el, vagy csak véletlenségből csúszott el az oldalon s lezuhant. Ezt persze Szószuke sem tudta eldönteni.
Közben a szobalány teát és cigarettát hozott, és így Szószuke még mindig nem tudott elmenni. A figyelmes házigazda még ülőpárnát is hozatott ki, s addig unszolta Szószukét, amíg leült. Akkor aztán elmondta, hogy kora reggel már ott járt egy detektív, akinek az volt a véleménye, hogy a tolvaj bizonyosan még tegnap szürkületkor lopózkodott be a házba, és valahol megbújt. Lehet, hogy éppen az elég félreeső szerszámkamrában. Az éj beálltával aztán behatolt a konyhába, gyertyát gyújtott, s azt egy fazék fenekére állítva, beosont az ebédlőbe. Mivel a közbeeső szobában Szakai felesége aludt a gyermekekkel, a külső folyosón át közelítette meg a házigazda dolgozószobáját. Itt hozzáfogott "operálni", de közben a piciny, néhány napos fiúcska felébredt - valószínűleg eljött a szopás ideje -, és sírva fakadt, mire a tolvaj kinyitotta dolgozószoba ablakredőnyét, és a kerten át kereket oldott.
- Ha a kutyám itt lett volna, tudom másképpen alakul a helyzet - fűzte hozzá sajnálkozó hangon a házigazda -, szerencsétlenségünkre azonban négy-öt nappal ezelőtt annyira megbetegedett, hogy el kellett küldenem az állatkórházba.
- Hát ez igazán nagyon kellemetlen - mondotta Szószuke.
A háziúr most a kutyájáról áradozott. Sorra vette minden egyes jeles tulajdonságát, kitért fajtájára, majd a kutyáról áttért a vadászatokra, amelyeken részt szokott venni.
- Mert jó dolog is a vadászat! Mostanában, amióta baj van az idegeimmel, a vadászat mindig megnyugtat. Igaz ugyan, hogy ősszel, egészen a tél beálltáig, sokat jártam szalonkázni, s ilyenkor derékig gázoltam az elárasztott rizsföldeken, sokszor két-három órát is, ami nem hiszem, hogy jót tenne az egészségemnek.
Úgy látszik, hogy Szakai szan korlátlanul rendelkezett az idejével, és ki tudja, meddig folyt volna a szó belőle, ha Szószuke, aki már tűkön ült, és csak egy-egy ritka "nahát!", "igazán?" közbeszólással vett részt a társalgásban, hirtelen fel nem ugrik:
- Sajnos, nekem ilyenkor hivatalba kell mennem - szakította félbe a háziúr csevegését.
Erre Szakai szan is észbe kapott, és sűrűn kérte a bocsánatot, amiért egy ilyen foglalt embernek az idejét olyan sokáig igénybe vette, majd hozzátette:
- Lehet, hogy a detektív megint eljön, hogy helyszíni szemlét tartson. Ez esetben, kérem szépen, legyen segítségemre. Egyébképpen nagyon örültem, legyen máskor is szerencsém. Mostanában elég sok szabad időm van, úgyhogy ha nem leszek alkalmatlan, a napokban meglátogatom. Miután a házigazda udvarias szavak kíséretében elbúcsúzott, Szószuke lóhalálában hazasietett. Már több mint egy félórája el kellett volna indulnia a hivatalba.
- Na mi történt? - kérdezte izgatottan O-Jone, aki már a kapuban várta.
- De jó dolga is van ennek a Szakai szannak. Szinte hihetetlen, milyen kényelmesen él az olyan ember, akinek pénze van - mondta Szószuke, mialatt ledobálta magáról a kimonót, s felvette európai szabású ruháját.

folytatás