Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nacume Szószeki
A KAPU

15
És ezt a fájdalmas múltat vonszolták magukkal Hirosimába és Fukuokába, sőt még Tokióban is érezték súlyos terhét. Az a bensőséges rokoni kapcsolat, ami Szószukét a Szaeki családdal azelőtt összekötötte, ezért lazult meg. Közben nagybátyja meghalt. Nagynénje és Jaszunoszuke olyan leplezetlenül hűvösen viselkedtek, hogy lassanként minden bizalmas viszony lehetetlenné vált. Az idén még az év végi szokásos kölcsönös látogatás is elmaradt. Koroku sem tisztelte különösképpen a bátyját, s amikor az ifjú pár Tokióba költözött, a fiatalokra jellemző őszinteséggel, leplezetlenül utálta O-Jonét. Ezt egyébként O-Jone meg Szószuke is nagyon jól tudták.
És így telt el a tavalyi év, és így jött el ennek az évnek is a vége. Közben, mint ahogy a költő mondja: "Amikor a nap sütött, álmodoztak és mást sem csináltak."
Ahogy közeledett az év vége, a házak kapuit a városban - a hagyománynak megfelelően - szépen feldíszítették, s az utcák két oldalán sok-sok fiatal fenyőfa sorakozott. A házak ereszei fölött mindenféle fiatal bambuszszálak emelkedtek, amelyek a csípős hideg szélben haragosan zizegtek. Szószuke is egy vékony fenyőt vásárolt, amely két szakunál is hosszabb volt, és felszegezte a kapufélfára. Azután az áldozási tálcára egy vörös narancsot tett, és bevitte a tokonomába, amelynek falán egy tusrajz függött. A rajz "feltehetően" egy virágzó szilvafát akart ábrázolni, amely ágai közt tengeri uborka alakú holdat tartott.
Szószuke maga sem volt tisztában, miért is kell az áldozási tálcát a vörös naranccsal éppen ez alá a furcsa kakemono alá tennie.
- Egyáltalában, mi értelme is van ennek az egésznek? - kérdezte O-Jonétól, mialatt a felajánlásra előkészített tálcát nézegette.
De felesége sem értette ennek a minden évben megújuló szertartásnak jelentőségét.
- Sejtelmem sincs róla, csak annyit tudok, hogy szerencsét hoz - mondta s azzal kiment a konyhába.
- Bizonyosan azért teszik ide, hogy valaki megegye, nemde? - kérdezte Szószuke, és igazított egyet a tálcán.
A monaitát behozták az ebédlőbe, hogy az est folyamán a nosimocsit vágják fel rajta. Ebből a munkából mindnyájan kivették a részüket, kivéve Szószukét, akinek nem jutott kés. Koroku nagy igyekezettel fogott a munkához, s ő vágott a legtöbbet. Igaz viszont, hogy az övéi között volt a legtöbb szabálytalan szelet. Egyesek olyan rosszul sikerültek, hogy még nézni is rossz volt. Valahányszor egy-egy ilyen darab került ki kése alól, Kijo kajánul felnevetett. Koroku a kés fokára egy összehajtogatott asztalkendőt tett, s úgy próbálta levágni a tészta kemény szélét, s egyre azt hajtogatta:
- Mit számít az alakja, az a fő, hogy ehető legyen. - Olyan erővel nyomta a kés fokát, hogy a füle hegyéig kipirult. Ezenkívül az újév megünneplésére még gomamát, és préselt misimét készítettek elő. Az év utolsó napjának estéjén Szószuke elvitte a házbért Szakainak, s egyúttal boldog új évet kívánt. Túlzott szerénységből a cselédbejáró felé indult. A fényesen megvilágított csiszolt ablakon át vidám zsivajgás hallatszott ki.
Bent a konyhában, az ajtó mellett egy kifutófiú ült, füzettel a kezében, aki valószínűleg azért jött, hogy a hitelezett árukért felvegye a pénzt. Amikor Szószuke belépett, udvariasan felállt és köszönt.
A háziúr és felesége az ebédlőben voltak. A tágas ebédlő egyik sarkában egy napszámos kinézésű, ujjatlan munkaruhás ember ült, és lehajtott fővel serényen fonta rizsszalmából a gyűrűben végződő újévi díszcsokrokat. Mellette a padlón juzuriha levelek, uradzsi páfrány, félíves papírlapok és egy olló. A háziasszony előtt egy fiatal szolgáló ült, s a tatamira papírpénzt és ezüst váltópénzt számolt ki, amit bizonyosan bevásárlásból hozott vissza.
Amikor a házigazda megpillantotta Szószukét, örvendezve üdvözölte:
- Nagyon kedves, hogy eljött. Gondolom, hogy újévkor nagyon el lehet foglalva. Hát bizony, amint láthatja, itt is elég nagy felfordulás van. Parancsoljon helyet foglalni. Azt hiszem, mindkettőnknek elegünk van már az újévi cécóból. Bármilyen érdekes is legyen, ha már negyvenszer végigcsináljuk, unalmassá válik.
Bár a háziúr szavából arra lehetett következtetni, hogy torkig van az újévi előkészületekkel, magatartása a legkisebb mértékben sem árulta el, hogy ezért valóban bosszankodnék. Élénken társalgott, pirospozsgás arcáról csak úgy áradt a megelégedés, amihez minden bizonnyal a vacsora közben elfogyasztott szake is hozzájárult. A háziúr vendégét cigarettával kínálta, s dohányzás közben kedvesen elcsevegett vele. Szószuke húsz-harminc percet maradt, aztán elköszönt és hazament.
Odahaza O-Jone és Kijo törülközőbe csomagolt szappannal éppen a fürdőbe készültek, és csak Szószukéra vártak, hogy ne maradjon a ház egyedül.
- Mi történt magával, hogy olyan sokáig maradt? - kérdezte O-Jone férjét, miközben az órára pillantott.
A tíznek sem sok híja volt. Kijo úgy tervezte, hogy a fürdőből hazajövet még bemegy a fodrászhoz is, és rendbe téteti a haját.
Így hát Szószuke különben eseménytelen, egyhangú életében ez a nap éppen elég mozgalmas volt.
- Rendezted már az összes fizetnivalókat? - kérdezte Szószuke O-Jonétól, mielőtt leült volna.
- Csak a tűzifa nincs kifizetve - felelte O-Jone. - Ha jönnek, a számlával, legyen szíves, fizesse ki azt is. - Azzal kihúzott a kimonójából egy férfi irattáskát, kivette belőle a pénztárcát, s átnyújtotta férjének.
- Hát Koroku hová lett? - kérdezte Szószuke, miközben átvette a pénzt.
- Csak az imént ment el, hogy megnézze, óesztendő estéjén milyen az élet az utcákon. Na, nem irigylem. Nem lehet valami kellemes dolog kint csatangolni ebben a nagy hidegben - felelte O-Jone.
Kijo, aki mögötte állt, erre hangos vihogásban tört ki.
- Hiába, fiatal az ember - mondta oktató hangon, s azzal kiment a konyhába, hogy előkészítse asszonya getáját.
- És hová ment, melyik negyedben nézi meg az esti ünnepségeket? - érdeklődött Szószuke.
- A Ginzá és Nihonbasi közt... legalábbis ezt mondta - felelte O-Jone, mialatt az előszobába vezető lépcsőn lement, s mindjárt hallatszott is, ahogy kinyitotta a nyikorgó sódzsit. Szószuke figyeltea távozó lépések zaját, amíg egészen megszűnt, majd leült a hibácsi mellé, és hosszasan elnézegette, hogyan változik a pirosan izzó parázs szürke hamuvá. Gondolatban maga előtt látta a felkelőnap korongját hordozó zászlókat, az utcákon sétakocsikban ülők fényes selyemkalapjának csillogását, hallotta a kardcsörtetést, a lónyerítést és a szárnyas labdát ütők kiabálását. Még néhány óra, és ismét részt vesz azon az ünnepségen, amely az év összes eseményei közül a legüdítőbben hat az ember lelkére.
Lelki szemei előtt számtalan embercsoport vonult el, egyik vidámabb és jókedvűbb, mint a másik, de ebből a végtelen emberáradatból senki, de senki sem akadt, aki hozzá jönne, kézen fogná s hívná, hogy tartson vele. Ő az, akit mint kívülállót sehova, egy lakomára sem hívnak meg, s mivel az ivás tilos, a mámort sem ismeri.
Semmi reménye nem volt, hogy az új évben az életük másképpen alakul; marad minden a régiben, a megszokott gondokkal, bajokkal s egy csomó izgalommal.
Az is, ahogy ő ezen a vidám, zajos estén egyes-egyedül gubbaszt és őrzi a házat, hűen tükrözi élete igazi tartalmát.
Mire O-Jone hazajött, már tíz óra is elmúlt. Arca a lámpafényben a szokottnál egészségesebb színben ragyogott. Alsó kimonója gallérját kissé lehajtotta, hogy a fürdőtől még meleg testét kiszellőztesse, s közben hosszú, vékony nyaka végig kilátszott.
- Olyan sokan voltak, hogy meg se lehetett rendesen mosakodni, se vederhez hozzájutni - mondta O-Jone, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Kijo csak tizenegy óra után jött haza. Szépen rendbe hozott fejét bedugta a sódzsin, köszönt, és mentegetőzött, hogy olyan soká maradt, de nem került mindjárt rá a sor, ketten-hárman is voltak előtte.
Még csak Koroku nem akart előkerülni. Amikor a tizenkettőt is elütötte, Szószuke kijelentette, hogy ideje lenne már lefeküdni, O-Jone azonban úgy vélte, hogy furcsa lenne, ha éppen ma lefeküdnének, mielőtt Koroku megjön, s mindent elkövetett, hogy a beszélgetés fonala ne szakadjon meg. Szerencsére Koroku nemsokára megérkezett. Késését azzal mentette, hogy Nihonbasitól Ginzába menet Suitengu felé került, és mivel a villamosok zsúfolva voltak, sokat kellett várnia, amíg valahogy fel tudott kapaszkodni egyre.
Közben bement a Hakubotán üzletbe, remélve, hogy elnyeri azt az aranyórát, amit a cég vásárlóinak tombola nyereménytárgyként kitűzött. Mivel azonban nem akadt más vásárló, aki játszott volna, kénytelen volt egy doboz kis zörgőkkel díszített tedamát venni. Azután sikerült elfognia egy léggömböt, amit egy készülék százszámra röpített fel a levegőbe. Miután Koroku minderről beszámolt, így folytatta:
- Ha már a szerencse nem segített hozzá az aranyórához, fogadják el ezt a csekélységet - s azzal kimonóujjából egy csomag "Klub" mosóport vett elő, és O-Jone elé tette: - Nénémnek hoztam ajándékba. Aztán elővette a kis zörgőkkel díszített, szilvafavirág alakú dedámás dobozt, és azt Szószuke elé tette: - Ezzel tessék megajándékozni Szakai valamelyik lányát.
S ezzel a kis család nem valami mozgalmas, szerény óesztendő estéje véget is ért.

16
Január másodikán leesett a hó, s a még újévi díszben pompázó fővárost fehér lepellel takarta be. Amikor a havazás elállt, mielőtt a háztetők visszakapták volna eredeti színüket, a vasbádoggal fedett ereszekről lecsúszó hó nagy zajjal zuhant le. Ilyenkor a Szószuke házaspár mindig felriadt. Kivált éjszakánként hatottak ijesztően ezek a tompa huppanások. Az utcákat borító latyak, eltérően az eső után maradó sártól, még egy-két nap múlva sem mutatott hajlandóságot a felszáradásra. Szószuke alaposan összesározott cipővel jött haza, s ilyenkor felháborodva fakadt ki:
- Hát ez mégiscsak sok - s közben olyan szemrehányóan nézett O-Jonéra, mintha ő lenne felelős az utcák ilyen rossz állapotáért. A végén O-Jone nevetve mondta:
- Bocsánatot kérek, ezért valóban én vagyok a hibás, és nagyon sajnálom a dolgot - amire Szószuke hamarjában nem tudott valamilyen szellemes tréfával visszavágni.
- O-Jone - mondta egyszer panaszosan Szószuke -, amikor kimegyek a házból, akármerre is indulok el, lehetetlen asida nélkül kijutnom a központba, viszont ha egyszer kiértem, mindjárt más a helyzet: ott az utcák már annyira felszáradtak, hogy valósággal porosak, úgyhogy már kellemetlen asidával járni. Én mondom, hogy ilyen helyt lakni, mint mi, annyi, mint a világtól száz évvel elmaradni.
De ahogy ezt mondta, az arca nem árult el különösebb elégedetlenséget. O-Jone is szórakozottan hallgatta, és inkább azt nézte, hogyan bodrozik a cigarettafüst, amit a férje az orrán fújt ki.
- Na, menjen el Szakaihoz, s mondja meg ezt neki is - vetette oda tréfásan.
- Hát persze, s egyúttal lealkuszom valamit a házbérből - mondta nevetve Szószuke, de természetesen nem ment el.
Egyébképpen újév napján már korán reggel járt a háziúrnál, de nem akart vele személyesen találkozni, és ezért köszöntő névjegyét bedobta a levélszekrénybe és elment, anélkül hogy bekopogott volna. Egész nap a kötelező köszöntésekkel volt elfoglalva, és amikor estefelé hazaért, és megmondták, hogy távollétében Szakai szan annak rendje és módja szerint meglátogatta, valósággal meghatódott. Másnap az egyedüli említésre méltó esemény a havazás volt. Január harmadikán estefelé Szakaiék szolgálója üzenetet hozott, hogy a gazdája kéreti a nagyságos urat, a nagyságos asszonyt és a fiatalurat, hogy ha idejük megengedi, töltsék nála az estét.
- Hát ezt vajon minek köszönhetjük? - hüledezett Szószuke, miután a szolgáló eltávozott.
- Bizonyosan utagarutát játszanak, hiszen olyan sok gyermek van. Maga csak menjen el feltétlenül! - biztatta O-Jone a férjét.
- Ha már olyan kedvesek voltak és meghívtak, jó lenne, ha te is eljönnél. Én már olyan rég nem játszottam utagarutát, hogy nem sok hasznomat veszik.
- Én se játszottam nagyon rég, úgyhogy jóformán már el is felejtettem.
Egyikük sem akart elmenni. Végül is úgy döntöttek, hogy csak a "fiatalúr" menjen el, aki mindnyájukat képviseli.
- "Fiatalúr", tessék elmenni - szólt Szószuke tréfásan Korokunak.
Koroku fanyarul mosolygott, és kelletlenül felállott.
A házaspár nagyon mulatságosnak találta a "fiatalúr" elnevezést, és amikor látták, hogy Koroku milyen arcot vág ehhez a megszólításhoz, egyszerre hangos kacagásban törtek ki.
Koroku otthagyta az újévi hangulattal fűszerezett családi kört, s miután a hidegben megtett néhány száz métert, egy másik, fényesen megvilágított újévi légkörben találta magát.
Koroku az óesztendő estéjén vásárolt szilvafa virág alakú tedamát elővette a kimonója ujjából, és átnyújtotta Szakai lányainak azzal, hogy ezt bátyja küldi nekik ajándékba. Cserébe hazamenet, a kimonóujjában egy kis, csupasz babát vitt, amit a háziúrnál rendezett újévi tombolán nyert.
A baba homlokán egy kis csorbulás látszott, amit tussal feketére mázoltak. Koroku a kis babát a Szószuke házaspár elé tette, s komoly arccal mondta:
- Azt hiszem, hogy ez itt Szodehagi.*
Hogy miért éppen Szodehagi, azt sem Szószuke, sem O-Jone nem foghatták fel. Természetesen, amikor az este Szakaiék megmutatták, Koroku sem értette meg, pedig Szakai felesége igyekezett türelmesen megmagyarázni. Erre a háziúr elővett egy darab papírt, ráírt egy két mondatból álló szójátékot, és átnyújtotta Korokunak:
- Otthon majd mutassa meg bátyjának és sógornőjének.
Koroku elő is kotorászta a kimonóujjából a papírdarabkát, és megmutatta, mit írt rá a háziúr:
"Kono kaki hitoe ga kurogene no." - Ez az egyszerű kerítés acélból van, s alája zárójelben: "Kono gaki hitae ga kurogáke no." "Ennek a kis csibésznek a homlokán egy fekete csorbulás van." Amikor Szószuke és O-Jone elolvasták a szójátékot, igazi, újévhez illő kacagásban törtek ki.
- Nagyon szellemes ötlet. Vajon ki is csinálhatta? - kérdezte Szószuke.
- Azt én is szeretném tudni - felelte Koroku szórakozottan, s azzal a babát ledobta az asztalra, és bement a szobájába.
Néhány nap múlva, pontosabban január hetedikén este, megint beállított Szakaiék szolgálója, s udvariasan átadta a Szószukénak szóló üzenetet: "Ha ráér, jöjjön át hozzám egy kis tereferére."
A Szószuke házaspár épp akkor gyújtott lámpát, és vacsoránál ült. Szószuke, kezében a rizses csészével, akkor jegyezte meg:
- Na végre az újévi ünnepségeken is túl vagyunk - amikor Kijo bejött, és közölte Szakai meghívását.
O-Jone a férjére nézett és mosolygott. Szószuke letette a csészét, s megütközve vonta össze szemöldökét:
- Hát még mindig tartanak a fogadások?
Amikor megkérdezték Szakaiék szolgálóját, az elmondotta, hogy nem várnak más vendégeket, és semmiféle különösebb előkészületeket nem tettek.
- Különben a nagyságos asszony nincs is otthon, a gyerekekkel együtt elment valamelyik rokonához, aki vendégségbe hívta őket - mondta.
- Rendben van, akkor elmegyek - szólt Szószuke, és máris indult.
Szószuke irtózott a társadalmi érintkezés minden formájától, kivált az olyanoktól, ahol nagy társaság jött össze, s ezért ha csak tehette, került mindenféle összejövetelt.
A sok barátnak sem érezte szükségét, és különben sem ért rá, hogy látogatóba járjon, és látogatókat fogadjon.
Egyedül Szakai képezett kivételt, akit időnként felkeresett, még akkor is, ha nem volt különösebb oka rá, és akivel nagyon jól eltöltötte az időt. Szakai egyébképpen született világfi volt, és az a tény, hogy az emberkerülő Szószukéval annyira összemelegedett, és bizalmasan elbeszélgetnek egymással, O-Jone előtt valóságos csodaszámba ment.
- Menjünk be az én birodalmamba - invitálta a háziúr Szószukét, s azzal az ebédlőn átmenve, megkerülték a folyosót, és bementek egy kis dolgozószobába. Itt a tokonoma falán öt kínai betű függött, amelyek olyan nagyok voltak, mintha egy legyezőpálma levelével vetekedő óriási ecsettel mázolták volna. Egy állványon pompás fehér bazsarózsa virult. Általában az egész berendezés, az asztal, a számos párna igen ízléses és szép volt. Szakai megállott az ajtó előtt. - Erre tessék - mondotta s közben elfordította a kapcsolót. Villanyfény áradt szét a szobában. - Egy pillanatnyi türelem - szólalt meg ismét a háziúr, gyufát vett elő, és begyújtott a gázkályhába, ami a szoba méreteivel összhangban, szintén egész piciny volt. Szakai hellyel kínálta vendégét az egyik párnán:
- Ez itt az én barlangom - mondta -, ahova a gondok elől el szoktam bújni. - És valóban Szószuke is érezte, hogy mihelyt leült a vastag vattapárnára, jóleső nyugalom költözött lelkébe. A gázkályha alig hallhatóan duruzsolt, de a hátában már kellemes meleget érzett.
- Amikor itt vagyok, távol az emberektől, egészen megnyugszom - mondta Szakai. - Helyezze magát kényelembe. Ki se tudom mondani, hogy ez az újév mennyire az idegeimre ment. Tegnap már annyira kimerültem, hogy feladtam a küzdelmet. Higgye el, ez a sok ünnepi jövés-menés és eszem-iszom egészen megfeküdte a gyomromat! Hát nem rémes ez?! Ezért ma ebéd után elhatároztam, hogy félrevonulok a gyarló világtól. Alvásban kerestem gyógyulást, és csak az imént ébredtem fel. Jól megfürödtem, utána megvacsoráztam, elszívtam egy cigarettát, s amikor szétnéztem a házban, rájöttem, hogy feleségem nincs itthon, a gyermekekkel együtt rokoni látogatásra ment. "Na végre, gondoltam magamban, legalább egy darabig csönd lesz a házban." Nemsokára azonban unni kezdtem magam. Milyen kiszámíthatatlan is az emberi természet, nem igaz? De bárhogy is unatkoztam, sehogy se tudtam rászánni magam, hogy ismét belekapcsolódjak a fárasztó újévi látogatásokba. A sok evés-ivásnak még a gondolatától is visszariadtam. Elfogott a vágy, hogy végre valaki olyannal beszéljek, akinek idegen ez a sok újévi dínomdánom!... Ne haragudjon, ha tapintatlan voltam! Elbeszélgessek valakivel, akinek nem sok kapcsolata van a világgal. Újólag bocsánatot kérek, ha megbántottam. Vagyis röviden és velősen: szerettem volna elbeszélgetni egy olyan emberrel, aki bölcsen él: közönnyel viseltetik a földi dolgok iránt. Ezért hívtam meg magát.
Mindezt Szakai a maga megszokott módján, folyékonyan, egy szuszra mondta el. Szószuke ennek a jó kedélyű, életvidám embernek társaságában egészen megfeledkezett a múltról, s néha arra gondolt, vajon ha az élete rendes kerékvágásban halad, belőle is ilyen ember lett volna.
Ekkor a keskeny ajtó kitárult, s bejött a szolgáló. Tisztességtudóan üdvözölte Szószukét, és egy fából készült tésztástányért tett elébe. Egy másikat a háziúr elé helyezett anélkül, hogy egy szót is szólt volna, kiment a szobából. A fatányéron kisebb gumilabdányi paraszt mandzsu volt s mellette a rendesnél kétszer nagyobb méretű fogpiszkáló.
- Fogyassza, míg meleg - kínálta a házigazda.
Szószukénak elsősorban az tűnt fel, hogy az illatosan párolgó, aranybarnára sült mandzsu olyan friss, mintha egyenesen a tűzhelyről hozták volna be.
- Nem frissen sütötték - szólt a házigazda. - A valóság az, hogy tegnap este meglátogattam egyik ismerősömet, s az kínált meg vele. Evés közben, félig tréfából, addig magasztaltam, míg néhányat becsomagolt, s mit tehettem, haza kellett hoznom. Persze akkor, frissen, egészen meleg volt. Gondoltam, megkínálom magát is, és ezért újból felmelegíttettem - azzal fogta az evőpálcikát és a nagy fogpiszkálót, s fütyülve az illemszabályokra, darabokra tépte a mandzsut, s jóízűen gyúrta befelé.
Szószuke kényszeredetten követte a házigazda példáját. Evés közben Szakai azzal szórakoztatta vendégét, hogy elmesélte, milyen érdekes geisával találkozott tegnap este a vendéglőben:
- Ennek a táncosnőnek volt egy zsebkiadású Rongója, amihez annyira ragaszkodott, hogy bárhol is járt, akár vonaton utazott, akár látogatóba ment, mindig magával vitte. Tőle hallottam, hogy Konfucius a tanítványai közül legjobban Sirót kedvelte. Amikor megkérdezték, hogy miért, a mester így felelt: "Azért, mert ez az ember olyan következetes, hogy ha megtanul valamit, amíg azt nem viszi át a gyakorlatba, nem kezd új dolog tanulásába." Az igazat megvallva én akkor erősen zavarba jöttem, mivel nem tudtam semmi közelebbit arról a Siróról, de azért megkérdeztem a geisától, hogyha egyszer neki megtetszik egy férfi, nagyon nehezére esnék-e barátságot kötni egy másik férfival addig, amíg az elsővel nem egyesül.
A háziúr igen otthonosan mozgott az ilyenféle témákban. Az az unott hang azonban, amivel felelevenítette ezeket a történeteket, arra vallott, hogy az ilyen helyek gyakori látogatása következtében az ottani ingerekre érzéktelenné vált, és ha még most is eljárogat havonta néhányszor, azt csak megszokásból teszi. De bármennyire kiegyensúlyozott természetű volt is, időnként, az élvezetektől kimerülve, szükségét érezte, hogy visszavonuljon dolgozószobája csöndjébe, és szellemileg kipihenje magát.
Szószuke, akinek ebben a tekintetben szintén voltak némi tapasztalatai, nem találta szükségesnek, hogy mesterségesen felfokozott érdeklődést színleljen, és csupáncsak a legszükségesebb megjegyzésekre szorítkozott, amivel nagyon megnyerte a háziúr tetszését. Szakai magatartásán látszott, hogy a vendége egyszerű szavai mögött valamilyen rendkívül érdekes múltat sejt. Mivel azonban Szószukéban a közlékenység legkisebb jelét sem látta, ami felbátorította volna, hogy ebben az irányban tapogatózzék, azonnal másra terelte a szót.
Ez nem cselfogás vagy taktika volt részéről, hanem egyszerűen csak tapintatosság, s ezért Szószukénak egyáltalán nem esett rosszul.
Közben Koroku is szóba került. A háziúr vele kapcsolatban két-három olyan érdekes megfigyelést tett, ami eddig még az édestestvére figyelmét is elkerülte. Szószuke nagy érdeklődéssel hallgatta, anélkül hogy vitatta volna ezeknek a meglátásoknak helyességét.
Egyebek közt a következő kérdést vetette fel:
- Ugyebár az öccse egyrészt túl bonyolult és érzékeny lelkületű, az élet gyakorlati követelményei szempontjából nem éppen kedvező észjárással rendelkezik, de másrészt néha gyerekes és naiv indulatokat sem restell kifejezésre juttatni. Nagyon érdekes fiatalember, remélem, nem tévedek ebben az elképzelésemben.
Szószuke ezzel minden további nélkül egyetértett, csupáncsak annyit jegyzett meg, hogy Koroku esete jellemző mindazokra, életkortól függetlenül, akiknek iskolai nevelésben volt ugyan részük, de nélkülözték a társadalmi nevelést.
- Ez igaz; viszont mindazok, akiknek csak társadalmi nevelésben volt részük, s nem kaptak iskolai nevelést, lehetnek bármilyen bonyolult egyéniségek, észbelileg mindig csak gyermekek maradnak, s nem lehet tudni, hogy ez nem rosszabb-e, mint az előbbi eset - mondta a háziúr, s közben finoman mosolygott. Azután így folytatta: - Mit szólna hozzá, ha az öccsét beadná hozzám tanulónak? Hátha kapna nálam egy kis társadalmi nevelést.
Azt a fiatalembert, aki azelőtt a háziúrnál tanulóskodott, körülbelül egy hónappal ezelőtt besorozták katonának, be is vonult, s azóta sem került a helyébe más.
Szószuke nagyon megörült, hogy az új évben öccse számára ilyen jó alkalom kínálkozik, és szerfölött meglepődött, hogy azt a jóindulatot és szívességet, amit ő idáig nem mert másoktól kikövetelni, a házigazda most váratlanul magától kínálja fel. Rögtön arra gondolt, hogy valóban legjobb lesz, ha öccsét mielőbb Szakai gondjaira bízza. Az is megfordult az eszében, hogy ha ez sikerül, ő is meg tud majd takarítani valamennyi pénzt, amihez ha a Jaszunoszuke által felajánlott havi összeget hozzáadja, teljesedik Koroku vágya, és folytathatja egyetemi tanulmányait. Mindezt őszintén elmondta a háziúrnak, aki figyelmesen végighallgatta, és néha-néha bólogatott: "Úgy van, úgy van." Amikor Szószuka bevégezte, biztatóan jegyezte meg:
- Nagyon jó lesz.
Többet aztán nem esett szó erről.
Szószuke azt gondolta, legjobb lenne, ha most búcsút vesz és hazamegy. Már készülődött is, de a háziúr marasztalta:
- Ne siessen, maradjon még nyugodtan. Mostanában olyan hosszúak az éjszakák, s még alig szállt le az este. - Még az óráját is elővette, és mutatta, hogy milyen korán van. Valóban látszott rajta, hogy unja magát egyedül. De meg Szószuke is, ha hazamegy, mit tehetne egyebet, mint hogy lefekszik és alszik. Ezért hát szívesen maradt, rágyújtott egy sötétbarna szivarra, s végül is a házigazda példáját követve leült a piha párnára, és kényelmesen kinyújtotta lábát.
Szakai Korokura célozva így szólt:
- Hát bizony, egy ilyen testvérrel éppen elég sok vesződség van. Erről jut eszembe, hogy nekem is van egy semmirekellő öcsém, akiről gondoskodnom kellett. - S azzal elmondta, hogy az öccse taníttatása az egyetemen milyen sok pénzébe került, s összehasonlítást tett, hogy neki diákkorában milyen kevéssel be kellett érnie.
Szószukét most az ördög megtaszította, hogy lebbentse fel a fátyolt a félelmetes végzet rendeléséről. Gyanútlanul megkérdezte Szakait, hogy az a tékozló fiú milyen pályát választott, és mi lett később a sorsa.
Mire a háziúr csak egyetlenegy szóval válaszolt: - "Adventurer".*
De aztán elmondta, hogy amikor öccse befejezte tanulmányait, összeköttetése révén hamarosan álláshoz jutott egy bankban. De ezzel nem volt megelégedve, s folyton csak ezt hangoztatta: "Nekem ez nem cikk, itt nem lehet sok pénzt keresni."
Alighogy a japán-orosz háború befejeződött, fogta magát, és Mandzsúriába utazott. A bátyja eleget igyekezett lebeszélni, nem hallgatott rá.
- Megyek szerencsét próbálni, hátha ott többre viszem - mondta.
Amikor megérkezett Mandzsúriába, szétnézett, hogy mihez is fogjon, s jobb híján betársult egy vállalatba, amely a Liangho folyón hajórakomány számra kisajtolt szójababot szállított. Ez a vállalkozás azonban hamarosan csúfosan megbukott. Magától értetődik, hogy a vállalatba befektetett tőke nem az övé volt. Amikor az utolsó pillanatban el kellett számolnia, óriási hiányt állapítottak meg, úgyhogy a vállalat további tevékenységére gondolni se lehetett, és így természetesen elvesztette állását.
- Azután jó ideig nem hallottam róla, és amikor végre hírek érkeztek felőle, nem voltam nagyon elragadtatva. Megtudtam ugyanis, hogy átment Mongóliába, s ott hányódik-vetődik. Sejtelmem se volt, hová sodorja nyugtalan természete, s attól is tartottam, hogy még engem is bajba kever. Mindenesetre addig, amíg távol van, csak annyit tudjak felőle, él-e, hal-e, ami azon túl van, nem érdekel. Nagy ritkán kapok tőle levelet, amiben érdekes dolgokról ír. Például azt, hogy Mongóliában nagyon szűkében vannak a víznek, s amikor nagy meleg van, az utcákat a sáncokban poshadó vízzel öntözik, és ha az is elfogy, lóvizeletet használnak erre a célra. Micsoda szag lehet! Hét ilyesmikről szokott írni, na meg néha-néha pénzről is tesz említést, de hát tekintettel a Tokió és Mongólia közti nagy távolságra, az ilyesminek nincs gyakorlati jelentősége. Mondom, addig, amíg a fiú odaát élt, nem volt semmi baj, de képzelje csak, nemrég egyszerre csak minden előzetes értesítés nélkül betoppant.
És akkor a háziúr hirtelen gondolt egyet, s a tokonoma oszlopáról leakasztott egy cifra rojtos dísztárgyat.
Ez egy körülbelül saku-nyi hosszú tőr volt, aranybrokát tokban. A zöld színbe játszó, ismeretlen anyagból készült hüvely hegyikristályként csillogott, s három ezüstgyűrű övezte. A borotvavékony penge hossza csak hat sun-nyi lehetett. Ennek ellenére a tok pontosan olyan volt, mint egy hatélű tölgyfabot, s hozzá meglepően vastag. Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy a markolat tövéhez két vékony pálcikát szúrtak, amelyeket a hüvelyhez egy ezüstpánt szorított.
- Ezt hozta ajándékba. Minden bizonnyal mongol tőrkard - magyarázta a háziúr, miközben a fegyvert kihúzta hüvelyéből. Utána a két, elefántcsontszínű, vékony pálcikát is kivette, és megmutatta Szószukénak.
- Nézze, ezek itt a hasik. A mongol ezt a fegyvert mindig övében hordja, s amikor étkezésre kerül a sor, a karddal vágja a húst, a mellette levő hasival pedig megeszi. - A háziúr ezt mindjárt be is mutatta: egyik kezébe vette a kardot, a másikba a két pálcikát, és úgy tett, mintha húst vágna és ennék. Szószuke illő figyelemmel nézegette ezt a szellemesen összeállított szerszámot.
- Ezenkívül még hozott egy nemezszőnyeget is, amit a mongolok a sátrukban használnak, ez azonban semmiben sem különbözik ami régi gyapjúszőnyegeinktől.
A háziúr még sokat mesélt abból, amit Mongóliából visszatért öccsétől hallott: hogy a mongolok milyen ügyes lóidomítók; hogy a mongol kutya hosszú, megnyúlt, sovány testével mennyire hasonlít az európai agárhoz, és hogy a beözönlő kínaiak hogyan szorítják ki fokról fokra Mongólia őslakosságát. Szószuke nem kis érdeklődéssel hallgatta ezeket a számára teljesen új dolgokat, s közben kíváncsisága nőttön-nőtt, hogy megtudja, mi mindent is csinált Szakai öccse Mongóliában. De amikor megpróbált ebben az irányban puhatolózni, a felelet ismét csak a már egyszer hallott "adventurer" szó volt, ezúttal még keményebben megnyomva. Szakai rövid szünet után kissé megenyhülve folytatta:
- Fogalmam sincs róla, hogy jelenleg mivel foglalkozhatik. Nekem ugyan azt mondta, hogy állattenyésztéssel, mégpedig állítólag eredményesen, de ezt egyáltalán nem lehet készpénznek venni. Már annyiszor felültem üres dicsekvésének. Egyébként az is igen gyanús, amiért most Tokióba jött. Azt mondja ugyanis, azért küldték ide, hogy egy bizonyos mongol hercegnek húszezer jenes kölcsönt szerezzen. Ha hinni lehet a szavának, azért lót-fut annyit a kölcsön után, mert ha nem sikerül megszereznie, ez nagyon rontaná a hitelét odaát. Első áldozatnak engem szemelt ki, de én nyíltan megmondtam, hogy tőlem lehet az illető akármilyen herceg Mongóliában, leköthet bármilyen kiterjedt földbirtokot zálogba, Mongólia olyan fene messze van, hogy nemfizetés esetén nincs rá lehetőség, hogy Tokióból eljárást indítsak, hallani sem akarok az ügyről. Ekkor fogta magát, titokban elment a feleségemhez, s nagy szemtelenül kifejtette előtte, hogy aki olyan kicsinyes, mint én, soha ebben az életben nem csinál bombaüzletet. Hiába, ilyen ő, ezen már nem lehet segíteni - fejezte be a házigazda nevetve az öccséről szóló eszmefuttatását, s látva, hogy Szószuke nagyon elkomolyodott, hozzátette: - Nem akarna találkozni vele? Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha meglátná különleges prémes kabátjában, lobogó, bő nadrágjában. Mondhatom, fura jelenség. Ha akarja, összeismertetem. Holnapután estére úgyis hozzánk van híva vacsorára. Ne féljen, ezzel nem kötelezi magát semmire. Csak ül és hallgat, hagyja, hogy a másik beszéljen. Így igazán nem kockáztat semmit. Jól mulat, és kész - próbálta rábeszélni, jobb ügyhöz méltó buzgalommal vendégét.
Szószuke már szinte hajlott is, hogy elfogadja az ajánlatot, óvatosságból azonban megkérdezte:
- Ugye a kedves öccsén kívül más nem lesz itt?
- De igen. Azt hiszem, hogy egy barátját is magával hozza, akivel együtt jött vissza Mongóliából. Ha nem csalódom, Jaszuinak hívják. Egyébként én még nem találkoztam vele, de mivel az öcsém állandóan unszol, hogy ismerkedjem meg vele, gondoltam, üsse kő, meghívom őt is.
Amikor Szószuke azon este a Szakaiék kapuján kijött, olyan sápadt volt, mint a ház fehér oldalfala.

17
Jaszui! Ez a név Szószuke és O-Jone életére sötét árnyékot vetett, s még csak a gondolata is, mint valami hazajáró lélek, állandó reszketésben tartotta őket. Mindkettőjük szívében valahol, egy kívülről láthatatlan, sorvasztó kór lappangott, aminek a létezését homályosan sejtették, de éveken át úgy viselkedtek, hogy egymás előtt azt a látszatot keltsék, mintha nem lenne tudomásuk róla.
Kezdetben az érintette őket a legfájdalmasabban, hogy Jaszui jövője veszélyben forog miattuk. Amikor végre a keblükben tomboló érzés forgószele valamennyire lecsillapodott, híre jött, hogy Jaszui is otthagyta az egyetemet. Később úgy hallották, hogy hazament szülőfalujába. Egy idő múlva arról értesültek, hogy betegen fekszik otthon. Amikor ezt megtudták, mindketten szívből sajnálták. Az utolsó hír, amit róla kaptak, arról számolt be, hogy Mandzsúriába ment. Szószuke akkor kételkedni kezdett abban, hogy Jaszui valóban meggyógyult-e, s arra gondolt, hogy hátha a mandzsúriai út csak mese. Jaszui ugyanis nem volt az a kalandvágyó, nyugtalan természet, akiről egykönnyen fel lehetett tételezni, hogy Mandzsúriába vagy Formozába megy szerencsét próbálni. Szószuke minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a valóságot kiderítse, míg végül egy ismerőse révén minden kétséget kizáróan megtudta, hogy Jaszui tényleg Mukdenben tartózkodik. Egyúttal azt is megtudta, hogy jó egészségnek örvend, nagyon elfoglalt, tevékeny ember. Szószuke megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Hálistennek.
- Így sokkal jobb, mintha beteg lenne - mondta O-Jone.
Ettől fogva mindketten óvakodtak attól, hogy Jaszui nevét kiejtsék, sőt lehetőleg még gondolni sem mertek rá. Bármennyire is szenvedtek a szüntelenül mardosó lelkiismeretfurdalástól, és tudatában voltak annak, hogy mekkorát vétettek Jaszui ellen, aki miattuk szakította félbe egyetemi tanulmányait, visszavonult szülőfalujába, megbetegedett, s végül Mandzsúriába vándorolt, mégsem tehettek semmit, amivel a történteken változtathattak volna.
- O-Jone, mondd, hiszel te valamiben? - kérdezte egyszer Szószuke a feleségétől.
- Hiszek - felelte egyszerűen O-Jone, majd visszakérdezte: - Hát maga?
Szószuke erre csak finoman mosolygott, de nem felelt semmit. Viszont eltekintett attól is, hogy a feleségét a "hitére" vonatkozóan behatóan kikérdezze, minden bizonnyal O-Jone szerencséjére, akinek az agyában ezen a téren semmiféle tisztázottnak vagy rendezettnek nevezhető fogalom nem volt. Egyébként egyikük sem ült be soha a keresztény templomok padjába, de a buddhista szentélyekbe sem jártak el.
Lassanként a természet csodálatos gyógyító balzsama - az idő - elhozta számukra is a békét és a megnyugvást.
Néha-néha úgy tetszett, mintha egy panaszkodó hangot hallanának, amely vádat emel ellenük. De ez olyan messziről, annyira elmosódottan hallatszott, hogy alig lehetett kivenni; ezenkívül életüktől és napi elfoglaltságuktól túlságosan távol volt, semhogy megijeszthette volna őket, vagy fájdalmat okozhatott volna. Valójában mindkettőjük nem Istenben vagy Buddhában, hanem kölcsönösen egymás személyében találta meg hitének tárgyát. A házaspár egymást átölelve haladt elrendelt útján, amely most már egy önmagába visszatérő tökéletes körvonalat írt le. Életük hajója a lemondás csöndes révében kötött ki, ahol szinte jólesett kóstolgatni a szomorúság édesbús hangulatát. Mivel sem az irodalom, sem a filozófia nem volt kenyerük, nem rendelkeztek akkora műveltséggel, hogy a szomorúság serlegét tudatosan fenékig ürítsék, s ráadásul erre még büszkék is legyenek, éppen ezért érzéseik minden mellékzöngétől mentesek és sokkal tisztultabbak voltak, mint a hasonló helyzetben levő költőké vagy íróké.
Ilyen lelkiállapotban élt a fiatal házaspár az új év hetedik napjának estéjéig, amikor Szószuke Szakaitól megtudta, hogy Jaszui Tokióban van. Hazaérve, mindjárt elkezdett panaszkodni O-Jonénak:
- Ma este nem érzem jól magam, úgyhogy mindjárt le is szeretnék feküdni - s azzal a hibácsi felé indult. O-Jone, aki alig várta, hogy a férje haza jöjjön, nagyon megijedt.
- Mi van magával? - kérdezte és aggódva nézett Szószukéra, aki erre megállott. O-Jone számára a férje kijelentése annál meglepőbb volt, mivel nem emlékezett, hogy azelőtt ilyesmi valaha is előfordult volna. Hirtelen ismeretlen félelem rohanta meg, gyorsan felkelt, és gépiesen előszedte a paplant és a párnát, s nekilátott, hogy a férje kívánsága szerint megvesse az ágyat. Közben Szószuke még mindig kimonójába dugott kezekkel állt mellette, és ahogy kész volt az ágy, nagy sietve ledobálta magáról a ruhát, és a paplan alá bújt. O-Jonénak nem volt lelkiereje eltávozni az ágy fejétől.
- Mi van magával? - kérdezte másodsor is.
- Csak annyit tudok mondani, hogy rossz a közérzetem, de azt hiszem, hogy ha lefekszem, és kipihenem magam, bizonyosan elmúlik. - Szószuke szavai a paplan alól tompán, fojtottan jutottak el O-Jone fülébe, aki bocsánatkérő arccal, megkövülten ült az ágy fejénél.
- Kimehetsz nyugodtan - mondta Szószuke -, ha szükségem lesz rád, hívlak.
O-Jone nehéz szívvel ment ki. Szószuke a takaró alatt merev tagokkal, behunyt szemmel feküdt, s a sötétben újra és újra elismételte magában a Szakaitól hallottakat. A világon mindenre inkább el volt készülve, mint arra, hogy a Mandzsúriában élő Jaszuiról éppen a házigazdája révén szerez tudomást. Kis híja volt, hogy Jaszui és ő, akiket Szakai egyszerre hívott meg, a sors különös játéka folytán ne egymás mellett vagy egymással szemben ülve vacsorázzanak. Ez az eshetőség ma estig még álmában sem jutott eszébe. Ahogy végiggondolta magában az utolsó két-három óra eseményeit, végtelenül csodálkozott, és mélyen elszomorodott, hogy ilyen hirtelen és ennyire váratlanul érte utol a végzet... Jól ismerte saját magát, és tudta, hogy nem áll olyan erősen a lábán, hogy egy orvul jövő gáncsvetéssel ne lehetne földre teríteni, kivált egy ilyen váratlan esemény hatása alatt. Azzal is tisztában volt, hogy egy hozzáfogható gyenge embert még sokkal enyhébb eszközzel is le lehet teperni. Minél pontosabban felidézte gondolataiban a háziúrral folytatott beszélgetést: Korokuval kezdték, majd áttértek Szakai öccsére, utána Mandzsúria, Mongólia, aztán Tokió s végül Jaszui, annál csodálatosabbnak találta a véletlen játékát, és amikor látta, hogy millió és millió ember közül a végzet éppen őt szemelte ki arra, hogy régi, begyógyult sebe újból felszakadjon - ami pedig a legritkábban fordul elő -, végtelenül elkeseredett és dühös lett. Kebléből forró, fájdalmas sóhajtás szakadt fel a paplan alatti sötétségbe.
Az elmúlt három év alatt nehezen begyógyult seb most váratlanul megint sajogni, kínzóan égni kezdett. Úgy érezte, mintha az újból felszakadt sebre a végzet csípős szele fújna, könyörtelenül, megállás nélkül. Szószuke ekkor arra gondolt, legjobb lenne mindent őszintén elmondani O-Jonénak, s megosztani vele a szenvedést.
- O-Jone, O-Jone! - kiáltotta.
O-Jone azonnal az ágy fejénél termett, s fürkészően nézett férjére, aki most egészen kidugta fejét a takaró alól. A szomszéd szobából besütő lámpafény O-Jonénak csak fél arcát világította meg.
- Hozz egy csésze forró teát - motyogta Szószuke, akinek időközben elpárolgott a bátorsága, hogy megmondja, amit akart, és ezért ehhez a kibúvóhoz folyamodott.
Másnap reggel Szószuke a rendes időben kelt fel, s reggelizés közben aggódva figyelte az ételt felszolgáló O-Jone viszonylagosan nyugodt arcát.
- Tegnap este nagyon megijedtem. Nem tudom elképzelni, mi lehetett magával - törte meg a csendet O-Jone.
Szószuke nem szólt semmit, csak lesütött szemmel szürcsölte a teát. Mit is felelhetne? Hiszen bármit is mondana, az úgysem fedné a valóságot.
Aznap kora reggeltől kezdve szakadatlanul erős szél sepert végig az utcákon, s mindegyre lekapta a porfelhőben tovasiető járókelők fejéről a kalapot. Szószuke nem hallgatott az aggódó O-Jonéra, aki mindenáron rá akarta beszélni, hogy legalább egy napot pihenjen, nehogy belázasodjon, elindult a hivatalba. A villamoson behúzta a fejét a válla közé, hogy minél kevesebbet halljon a szélzúgással összevegyülő villamos zajából, és tekintetét egy pontra szegezve bámult maga elé.
Amikor leszállt, fülét megütötte a feje fölött magasan kihúzott vezeték zengése. Felnézett az égre, s csodálkozva látta, hogy a reggeli nap a dühöngő elemek tombolásával mit sem törődve, szokatlan ragyogással, méltóságteljesen emelkedik a zenit felé. A hideg szél szabadon fújt nadrágszárán keresztül. Egy hirtelen támadt szélroham vadul száguldott az út túlsó oldalát határoló sánc felé. Szószuke tisztán ki tudta venni a magával sodort homokszemeket, amelyek olyanok voltak, mint a záporeső ferdén csapó cseppjei.
A hivatalban nem fogta a munka. Ujjai közé fogott íróecsettel, tenyerébe támasztott állal tűnődött. Időnként fölöslegesen, gépies mozdulattal megdörzsölte a tuspálcikát. Közben egyik cigarettát a másik után szívta. Néha, mintha valami eszébe jutott volna, felkapta a fejét, és kinézett az ablakon. A szél még mindig fújt. Közben csak arra gondolt, hogy bár már mielőbb hazamehetne.
Végre eljött ennek is az ideje. Amikor hazaért, O-Jone nyugtalanul nézett végig rajta.
- Semmi baja? - kérdezte, és Szószuke kénytelen volt elismerni, hogy kutya baja sincs, csak éppen nagyon fáradt. Mindjárt le is feküdt a kotacura, s vacsoráig pihent. Napnyugtával a szél is elállt, és hirtelen nagy csönd támadt, ami különösen hatott a napközben egy pillanatra el nem múló szélzúgás után.
- Jaj de jó, hogy végre elállt a szél - örvendezett O-Jone. - Tudja, az ilyen nagy szélfúvástól még itthon, a házban is félek -, s ahogy ezt mondta, érzett, hogy a szélnek valamilyen félelmetes, démoni erőt tulajdonít, Szószuke csöndesen megjegyezte:
- Úgy látszik, estére egy kicsit felmelegedik az idő. Kellemes januárunk van.
Ebéd után, cigarettázás közben, váratlanul megkérdezte a feleségét:
- O-Jone, mit szólnál, ha ma este elmennénk mi is a joszéba?
O-Jonénak természetesen semmi oka sem volt, hogy ne fogadja el a meghívást.
Koroku kereken kijelentette, hogy ő szívesebben marad itthon, és főz magának mocsit, mintsem gidaijut hallgasson. Erre a házaspár rábízta a házat, felöltözött és elment.
Elég későn érkeztek a zsúfolt joszéba. A párnázott ülésű sorokban már elfogyott minden hely, s csak egészen hátul tudtak valahogy beékelődni, ahonnan fél térdre ereszkedve nézték végig az előadást.
- Milyen sokan vannak!
- Bizonyosan az újév miatt vannak annyian. - Suttogva beszélgettek, s közben szétnéztek a tágas termet zsúfolásig megtöltő közönségen.
Elöl, a színpad közelében ülők arcát a sűrű cigarettafüst miatt csak homályosan lehetett látni. Szószuke elgondolta, hogy ez a nagyszámú közönség egytől egyig olyan emberekből tevődött össze, akiknek módjukban áll ilyen mulatóhelyen egy vidám estét eltölteni, s kíváncsisággal vegyes irigységgel nézett végig a sok ismeretlen arcon. Aztán a színpadi játékot kezdte nézni, és minden igyekezettel azon volt, hogy figyelmesen hallgassa a dzsórurit. De hiába, bármennyire is erőlködött, az előadás sehogy se kötötte le az érdeklődését. Mindegyre rajta kapta magát, hogy félrefordítja a fejét, s lopva O-Jone arcát vizsgálgatja. Ilyenkor megállapította, hogy a felesége kizárólag a színpadot nézi, és teljesen megfeledkezve mellette ülő férjéről, komolyan hallgatja az előadást. Szószuke erre kénytelen volt O-Jonét is az irigylésre méltók közé sorolni.
A szünetben Szószuke hirtelen O-Jonéhoz fordult:
- Nem megyünk haza?
O-Jonét ez a váratlan kérdés nagyon meglepte:
- Mi az, Nem tetszik? - kérdezte, s amikor Szószuke nem felelt semmit, megadással tette hozzá:
- Ahogy akarja, nekem mindegy - jelezve, hogy nem akar nyíltan szembeszegülni férjével.
Szószuke ekkor észbe kapott, és szemrehányást tett magának, hogy elrontja felesége estéjét, pedig szegény milyen örömmel jött el a színházba. Ezért elhatározta, hogy erőt vesz magán, s bár rettenetesen unta, türelmesen kivárta az előadás végét.
Amikor hazaértek, Korokut a hibácsi előtt találták, ahol maga alá húzott lábbal ült, és egy szép kötésű, kíméletlenül kifordított könyvet olvasott, amelyet két kézzel magasra emelve tartott. A tűzről levett és maga elé tett teafőző üstben a víz már csak langymeleg volt. Egy tálcán állt a maradék mocsi. Egy kistányérban, a szita alatt a megmaradt soju vörösesbarna színe vonta magára a figyelmet.
Koroku felugrott:
- Érdekes volt? - kérdezte.
A házaspár vagy tíz percig melegedett a kotacunál, majd lefeküdt. Szószuke másnap is rossz hangulatban volt. Lelkébe még mindig nem tért vissza a nyugalom. A hivatalból hazajövet, mint rendesen, villamosra szállt, de közben folyton arra gondolt, hogy a Szakaihoz meghívott Jaszui is körülbelül vele egy időben érkezik meg, s ezért ésszerűtlennek találta, hogy olyan gyorsan közeledjék ahhoz a helyhez, ahol találkozhatik vele. Ugyanakkor nagyon szerette volna ha csak egy pillantást vethetne Jaszuira - természetesen úgy, hogy ő ne tudjon róla -, hadd lássa, mennyit változott "azóta".
Az "adventurer" szó, amivel a háziúr tegnapelőtt este az öccsét röviden és velősen jellemezte, most különös élességgel visszhangzott Szószuke fülében. Ez az egyetlen szó olyan sok mindent fejezett ki: kétségbeesést, elégedetlenséget, gyűlöletet, züllöttséget, romlottságot, meggondolatlanságot, mindenre elszántságot, s feltehetően ezek a tulajdonságok nagyrészt a háziúr öccsében valóban meg is találhatóak. Ekkor megpróbálta elképzelni, milyen ember is lehet Jaszui, aki Mandzsúriából Szakai öccsével együtt jött vissza, s akivel bizonyosan érdekközössége is van. Az a kép, ami kialakult benne, természetesen az "adventurer" fogalom által megszabott keretek közt a lehető legélesebb színekkel volt megfestve. Szószuke, aki az "adventurer" legelvetemültebb oldalait erősen eltúlozva képzelte el, úgy érezte, hogy ha Jaszui is idáig süllyedt, azért egyes-egyedül csak őt terheli a felelősség, és éppen azért nagyon szerette volna meglátni, hátha külsejéről a benne végbement változásokra is következtethet. Közben azzal vigasztalta magát, hátha mégsem éppen olyan elvetemült, ahogyan azt elképzelte. Már-már azon töprengett, vajon nem akad-e Szakaiék háza környékén egy alkalmas hely, ahonnan észrevétlenül megleshetné az oda bemenőket. Sajnos azonban ilyenre nem emlékezett. Igaz, hogy naplemente után amúgy sem vennék őt észre, de viszont ő sem tudná tisztán kivenni az előtte elhaladók arcvonásait.
Közben a villamos Kandába érkezett, de Szószuke még a gondolatától is irtózott, hogy hazamenjen. Megfeszült idegei nem bírták el, hogy bár egy lépést is tegyen abba az irányba, ahol Jaszuival találkozhatik. Igaz, hogy mire Kandába érkezett, már távolról sem kínozta úgy a kíváncsisága, hogy Jaszuit észrevétlenül megfigyelje. Leszállt a villamosról, és a forgalmas, hideg tokiói utcát éppolyan közömbös arccal rótta, akárcsak a többi járókelő. Ezektől eltérően azonban neki nem volt semmiféle meghatározott célja. Közben az üzletekben meggyújtották a villanyt, s a villamosokban égtek a lámpák. Szószuke belépett egy étterembe, és szakét rendelt. Az első üveget szórakozottan ürítette ki, a másodikat éppen csak erőltette. Megitta a harmadikat is, és mégsem érezte, hogy be lenne csípve. Az egyedül ivók szokása szerint hátával a falhoz támaszkodva bambán bámult maga elé.
Közben múlt az idő, s az itt vacsorázó vendégek egymásnak adták a kilincset. A legtöbbjük miután jól evett-ivott, azonnal hívta a pincért, fizetett és távozott. Szószuke némán ült ebben a zajos környezetben, s miután úgy érezte, hogy kétszer, sőt háromszor annyi időt töltött el a vendéglőben, mint mások, nem akart tovább maradni. Fizetett és távozott.
Az utca két oldalán levő üzletekből kisütő fény elegendő volt ahhoz, hogy a házak előtt elhaladó járókelők kalapjának és ruhájának a színét is jól ki lehessen venni, de már ahhoz gyengének bizonyult, hogy a hideg, huzatos főutcát egész szélességében bevilágítsa. Fent az éjszakai égbolt pedig nem sokat törődve a gáz- és villanyvilágítással, kifürkészhetetlenül és fenségesen sötét maradt.
Szószuke tovább bandukolt. Fázósan gombolta össze fekete felöltőjét, amelynek színe olyan jól beleillett a környezetébe. Mintha a belélegzett levegő is ólomszürke lenne, és szinte érezte, hogyan horzsolja a tüdejét.
Ma este nem akarta az útját villamossal folytatni, amely lármás csilingeléssel nagy sietve robogott el mellette mindkét irányban. Ahogy ment az utcán, nem igyekezett lépését a többi járókelőéhez igazítani, akik mind, de mind meghatározott cél felé tartottak.
Egyedül neki nem volt semmiféle meghatározott célja, egyedül ő nem tudott sehol sem szilárdan meggyökerezni, és csak hányódott erre-arra ezen a világon. Így hát nem csoda, ha aggodalommal gondolt a jövőre, és szorongó szívvel kérdezte magától, mi lesz vele, ha ez az állapot még sokáig tart.
Saját személyes tapasztalata alapján győződött meg arról, hogy mennyire igaz az a közmondás, hogy az idő minden sebet begyógyít. Tegnapelőtt este azonban ez a meggyőződése kártyavárként omlott össze. És mialatt a sötét éjszakában céltalanul ődöngött, csak az foglalkoztatta, hogyan szabadulhat meg az őt kínzó gondolatoktól, tépelődésektől. Milyen szánalmasnak is tűnt ebben a pillanatban gyugtalan, félénk, ingadozó és határozatlan, végtelenül gyáva mivolta! A nyomasztó érzések hatása alatt azon törte fejét, hogyan találhatna valamilyen hatásos módot, hogy ettől a nyomástól és szorongástól megszabaduljon, s közben teljesen megfeledkezett az elkövetett bűn és következménye közti összefüggésről, holott itt kellett volna keresnie szorongása okát. Képtelen volt másokkal is törődni, egyedül csak a saját énje foglalkoztatta. Eddig türelemmel viselte sorsát, de mostantól kezdve cselekvően akart változtatni egész életfelfogásán. Igen ám, de új életfelfogást nehéz akár szavakban kifejezni, akár ésszel felfogni, mivel az emberi léleknek nem adatott meg a korlátlan fejlődés lehetősége.
Amint ment, egyszer csak rajtakapta magát, hogy félhangosan folyton a vallás szó - sukjó - két szótagját ismételgeti. De alighogy kiejtette a szót, a hang nyomtalanul elszállt. Számára a vallás szó éppoly anyagtalan volt, akárcsak a szertefoszló füst, amelyet hiába markol meg, mire a tenyerét kinyitja, hogy megnézze mi van benne, semmit sem talál.
A vallással kapcsolatban Szószukénak eszébe jutott a zazen. Amikor Kiótóban járt az egyetemre, volt egy osztálytársa, aki ilyen vallásos elmélkedés céljából a Sókokudzsi kolostorba vonult el, s jól emlékszik, hogy ő ezt akkor nagy butaságnak tartotta, és csak kacagott rajta:
"A mai világban ilyesmit csinálni?" - csodálkozott magában. És mivel az osztálytársa "bűne" semmivel sem különbözött attól, amit később ő is elkövetett, "vezeklése" akkor még nevetségesebbnek tűnt. Most azonban, ha arra gondolt, hogy az indítóok, ami miatt kollégája nem sajnálta elvesztegetni drága idejét a kolostorban, bizonyosan magasan fölötte állt az ő csúfolódásának, mélységesen elszégyellte magát, amiért olyan felületes tudott lenni. Mindenesetre, ha ennek a vallásos elmélkedésnek a segítségével el lehet érni az annyira óhajtott lelki nyugalmat és egy emelkedett, tisztultabb életformát, amint ezt a legrégibb idők óta hiszik, megéri, hogy kivegyen tíz-húsznapi szabadságot, és egy próbát tegyen. De mivel a zen vallás tekintetében teljesen járatlan volt, természetesen ebben a kérdésben sem látott tisztán.
Amikor hazaért, és látta, hogy minden a régi megszokott, O-Jone, Koroku, az ebédlő, a nappali, a lámpa és a szekrény - rájött, hogy az utolsó négy-öt órát csak egyedül ő élte át rendkívüli lelki állapotban.
A hibácsin egy kis fazék állt, amelynek fedője alól pára csapott ki. A hibácsi mellett Szószuke megszokott helyén párna, s a párna előtt gondosan megterített asztalka. Az asztalon Szószuke csészéje szándékosan le volt borítva. Mellette két pálcika, amellyel Szószuke már három éve eszik. Amikor Szószuke ezt látta, csodálkozva kijelentette:
- Én már nem vacsorázom. - Mire O-Jone méltatlankodva válaszolt:
- Igazán? amikor láttam, hogy olyan későre jár az idő, és maga még mindig nem jön, én is gondoltam, hogy már biztosan megvacsorázott valahol a városban. De azért előkészítettem mindent, hátha még eszik valamit.
Ezzel felkapott egy asztalkendőt, gyorsan megfogta a fazekat és levette a hibácsiról, majd behívta Kijót, és kivitette az asztalt a konyhába.
Valahányszor Szószuke hivatalból jövet késve érkezett haza, az első dolga az volt, hogy részletesen elmondja O-Jonénak késése okát. Ezt különben a felesége is elvárta, aki addig nem nyugodott, amíg mindent meg nem tudott. De ma este Szószukénak nem volt kedve elmondani, hogy Kandában leszállt a villamosról, bement a vendéglőbe vacsorázni, és szakét is magába erőltetett. O-Jone persze erről nem vett tudomást, és addig nem hagyott békét férjének, amíg el nem mondta töviről hegyire, mi történt ma vele.
- Eszem ágában sem volt, hogy vendéglőbe menjek, de véletlenül éppen arra jártam, s úgy megkívántam egy kis borjúpecsenyét, hogy nem tudtam megállni, hogy be ne térjek - mondta Szószuke mentegetőzve.
- S a jó emésztés kedvéért aztán gyalog tette meg az utat hazáig.
- Úgy van. Eltaláltad.
O-Jone erre csúfondárosan nevetett. Szószuke elkomorodott, s kis idő múlva megkérdezte:
- Távollétemben Szakai szantól nem keresett senki.
- Nem. Miért kérdi?
- Mert tegnapelőtt este, amikor ott voltam, meghívott vacsorára.
- Megint? - kérdezte O-Jone meglepődve.
Szószuke nem folytatta tovább a társalgást, levetkőzött és lefeküdt. A fejében minden "tótágast állt". Amikor néha-néha kinyitotta szemét, látta, hogy a bágyadtan pislogó éjjeli mécses, mint rendesen, most is ott van a tokonomán, s hogy O-Jone nyugodtan alszik mellette. Elgondolta, hogy eddigelé ő volt az, aki mindig jól aludt, míg szegény feleségének ki tudja, hány éjszakán át álom se jött a szemére. Kimondhatatlanul bosszantotta, hogy neki most álmatlanul kell itt feküdnie, s hallgatnia a szomszéd szobából az óra egyenletes ketyegését, és időről időre az ütését. Egy darabig nagyon sokat ütött, majd egy idő múlva hallotta, amikor nagy zengéssel elütötte az egyet. A zengést fülében hosszú visszhang követte, akárcsak üstököst a csóvája. A két órát komor, kísérteties kongás jelezte; az utána beálló csöndben Szószuke elhatározta, hogy ezután egészen új, sokkal szélesebb alapokra fekteti életét.
A hármat egészen homályosan, nagyon messziről hallotta, ha egyáltalán hallotta. A négy, öt és hat órát már nem hallotta, de közben szörnyű, lidércnyomásos álmai voltak.
Egyszerre mintha az egész világmindenség mozgásba jött volna; az ég tenger gyanánt hullámozva hol kitágult, hol összeszűkült, a föld pedig olyan volt, mint egy zsinegre kötött nagy gumilabda, amelyik az űrben szédítő ívben himbálózik. Amikor elütötte a hetet, hirtelen felrezzent. Kinyitotta szemét, és O-Jonét látta maga előtt, amint szokása szerint mosolyogva föléje hajol.
A kint vakítóan ragyogó nap egykettőre elűzte a nyugtalanító, sötét álomvilágot.

18
Szószuke, keblében ajánlólevéllel, belépett a kolostor főkapuján.
Az ajánlólevelet az egyik kollégája ismerősétől kapta. Ezzel a kollégájával mindig egy villamoson mentek a hivatalból hazafelé. Útközben a kollégája európai szabású ruhája zsebéből elő szokott venni egy vallásos tárgyú könyvet, s szorgalmasan olvasgatta. A könyv címe "Zöldséges kert"* volt. Szószuke, akit egyáltalán nem érdekelt az efféle, fogalma sem volt, hogy mi is lehet a "Zöldséges kert". Egyszer, amikor megint egymás mellett ültek a villamoson, megkérdezte:
- Mondja már, miféle könyvet olvas?
- Hát kérem, ez egy csodálatos könyv - felelte kollégája, és Szószuke elé tartotta a kis formátumú, sárga kötésű könyvecske címtábláját.
Szószuke újból megkérdezte:
- Jó, jó, de miről szól?
A kollégája azonban valószínűleg nem talált olyan kifejezést, ami megfelelő magyarázatul szolgált volna, s ezért kurtán-furcsán csak annyit mondott:
- A zen vallásról.
Szószuke nagyon jól emlékezett erre a feleletre.
Négy-öt nappal azelőtt, hogy az ajánlólevelet megkapta volna, kollégája asztalához lépett, s váratlanul megkérdezte:
- Mondja, maga valóban tanulmányozza a zen vallást?
Kollégája Szószuke arcán látta, hogy rendkívül feszült lelkiállapotban van, és nagyon meglepődött.
- Nem mondhatnám. Inkább szórakozásból olvasom el az ilyenfajta könyveket, s többet aztán nem is érdekel.
Szószuke erre csalódottan biggyesztette le az ajkát, és szó nélkül visszaült a helyére.
Aznap, hazamenet, megint egy kocsiban utaztak. Kollégája, aki a múltkori beszélgetésük óta együttérzéssel vegyes érdeklődéssel figyelte Szószuke zaklatott lelkiállapotát, sejtette, hogy a mai egyszerű kérdés mögött több rejlik, mint puszta kíváncsiság, és most már sokkal előzékenyebben szolgált felvilágosítással. Őszintén megmondta, hogy ő maga még eddig sohasem végzett zen vallásos gyakorlatokat, s így ezen a téren nem rendelkezik tapasztalattal, de ha Szószuke közelebbit szeretne megtudni, összehozhatja egy ismerősével, aki járt Kamakurában.* Szószuke még akkor, a villamoson felírta jegyzetfüzetébe ennek az embernek a nevét és címét, másnap pedig fel is kereste. Az ajánlólevelet, amely most keblében volt, akkor kérte tőle.
A hivatalban sikerült elintéznie, hogy betegség címén tíznapos szabadságot kapjon. O-Jone előtt is ügyesen megjátszotta beteg szerepét:
- Úgy érzem, hogy szellemileg nagyon ki vagyok merülve, s gondoltam, nagyon jót tenne, ha legalább egy hétre elmennék valahová üdülni.
O-Jone, aki az utóbbi időben nem kis aggodalommal látta, hogy a férje viselkedésében van valami rendellenesség, egyrészt megörült annak a határozottságnak, amivel a különben annyira tétovázó természetű Szószuke közölte vele szándékát, másrészt azonban ez a bejelentés olyan váratlanul érte, hogy valósággal megrémült.
- Üdülni megy? És ugyan bizony hová? - kérdezte alig leplezett csodálkozással.
- Gondolom, hogy Kamakura környéke nagyon megfelelő lenne - felelte Szószuke nyugodt hangon. A szerény jövedelmű kispolgár Szószuke és Kamakura, az elegáns nagyvilági üdülő, annyira távol álltak egymástól, hogy már puszta egymás utáni említésük is nevetségesen hatott. O-Jone nem is állta meg, hogy finoman el ne mosolyodjon.
- Olyan sok pénze van?! - kérdezte enyhe iróniával. - Ugye engem is magával visz?
Szószuke a felesége részéről több megértésre számított, s ez a csipkelődés nemigen volt ínyére.
Komoly arccal magyarázkodott:
- Egyáltalán nem szándékom luxusszállodába menni. A zen kolostorban kapok elszállásolást. A fő az, hogy nyolc-tíz napig pihentessem az idegeimet. Hogy aztán ez milyen eredménnyel jár, jó lesz-e, rossz lesz-e, azt természetesen előre nem tudnám megmondani, de mindenkitől csak azt hallom, hogy a levegőváltozás igen jót tesz az idegeknek.
- Ez így is van. Feltétlenül el kell mennie. Az előbb csak tréfáltam.
O-Jone még lelkiismeretfurdalást is érzett, amiért képes volt bosszantani ezt az áldott jó embert.
Szószuke másnap az ajánlólevéllel keblében, Sinbasiban* vonatra ült.
Az ajánlólevél borítékán ez állt: "Saku Gidó szama."*
Kollégájának ismerőse a következő szavak kíséretében adta át a levelet:
- Gidó azelőtt dzsisa volt, de úgy értesültem, hogy nemrég a taccsu közelében egy régi kápolnát bíztak rá, s most ott lakik. Mindenesetre, amikor odaérkezik, közelebbről megérdeklődi. A kápolna neve, ha nem csalódom: Isszó-an.
Szószuke megköszönte az ajánlólevelet, s a számára teljesen új dzsisa és taccsu fogalmakat illetően adott szíves felvilágosítást.
A kolostor udvarán a két sor magasba nyúló óriási cédrus egészen eltakarta az eget, úgyhogy az útra hirtelen sötét árnyék ereszkedett. Amint Szószuke ebbe a komor hangulatú környezetbe belépett, rögtön rádöbbent a külső, világi élet és a kolostor világa közti különbségre. A csend és a béke otthonának kapujában állva, az első pillanatban hideg borzongás futott át rajta, amit olyankor szokott érezni, amikor megnáthásodott.
Elindult egyenesen előre. Amerre ment, jobbra is, balra is mindenféle szentély- és kápolnaszerű épületek sorakoztak, azonban egy lelket se látott bemenni vagy kijönni. Az egész környezetet régen elmúlt idők ódon patinája és az elhagyottság pókhálója lepte be.
Szószuke megállt, tétován nézett szét, s közben azon gondolkozott, ki adhatna felvilágosítást, hogy merre menjen, hol keresse Gidót.
A templom száz-kétszáz méterrel odébb, a hegy oldalába vágott teraszszerű emelkedésre épült. Mögötte a kilátást az erdő zöld függönye zárta el. Jobbra és balra egymás végtében dombok és kisebb halmok emelkedtek. Több dombtetőn, ahová kőlépcső vezetett fel, két-három épület is látszott, templomkapura emlékeztető bejárattal. A dombok közti sík terület is valósággal be volt szórva kerítéssel körülvett szentélyekkel. Amikor az épületekhez ért, látta, hogy a cseréptetős kapubejáratokon kis táblák vannak, s kápolna vagy a remetelak nevével. Szószuke elolvasott egy-két régi megfakult aranyozású feliratot. A keresést véletlenségből éppen az "Isszó-an" kápolnán túl kezdte el. Úgy gondolta, hogy ha itt elől nem találja meg azt a papot, akinek a levél szól, addig megy, amíg egyszer csak ráakad lakására. Amikor véget értek az épületek, visszafordult, s miután gondosan sorba vett minden egyes bejáratot, rájött, hogy az "Isszó-an" nevet viselő kápolna és remetelak mindjárt a főkapun túl, egy magas kőlépcső tetején van.
A magas hegytől elég távol levő, verőfényes helyre épült lak, amelyet elöl a főbejárat védett a szél ellen, míg hátával a lankás dombok ölén melegedett, a tél viszontagságai ellen igen alkalmas mentsvárnak mutatkozott.
Szószuke bement a kapun, s egy földes padlójú előtérbe jutott. A belső szobába vezető sódzsi előtt megállt, s kétszer-háromszor is kérdezte, szabad-e bemenni, de senki sem válaszolt. Egy darabig nem mozdult. Várta, hátha valaki mégiscsak kijön. De akárhogy is fülelt, bentről egy moccanást se hallott.
Nagyon különösnek találta a dolgot. Megfordult, és ismét kilépett az ajtón, s a főkapu felé indult, amikor a lépcső alján felbukkant egy frissen borotvált, kékesen fénylő fejű, legfeljebb huszonnégy-huszonöt éves, sápadt arcú fiatalember.
Szószuke az ajtó előtt állva bevárta és megkérdezte:
- Kérem szépen, Gidó szama itt lakik?
- Én vagyok - felelte a fiatal bonz.
Szószuke kissé meglepődött, de ugyanakkor megörült és késedelem nélkül elővette az ajánlólevelet, s átnyújtotta címzettnek, aki felszakította a borítékot, elolvasta a levelet, majd újból összehajtotta és visszatette a borítékba.
- Legyen üdvözölve - köszöntötte Szószukét mély meghajlással, s azzal előre lépett, hogy mutassa az utat. Az előtérben mindketten lehúzták a getát, kinyitották a sódzsit, és beléptek a belső szobába. Ebben a szobában a padló közepén egy nagy, süllyesztett, szabad tűzhely állt. Gidó levetette gyapotkimonó fölött hordott durva szövésű csuháját, s felakasztotta egy szegre.
- Bizonyára fázik - mondta és mindjárt neki is látott, hogy a hamutakaró alatt izzó parazsat előkotorássza. Gidó nyugodt modora egyáltalán nem volt összhangban fiatal korával. Halk hangú felelteit édeskés mosoly kísérte, ami egészen nőies benyomást keltett. Szószuke azon gondolkozott, vajon mi indíthatta ezt a fiatalembert arra, hogy fejét megborotválja,* de úgy találta, hogy ez nagyon jól áll neki, és rokonszenvvel vegyes részvétet érzett iránta.
- Milyen csöndes itt minden. Úgy látszik, hogy társai ma nincsenek itthon.
- Ó nem. Ez nemcsak ma van így. Én mindig egyedül vagyok. De azért ha el kell mennem, nem zárom be az ajtót. Most is egy kis dolgom akadt a faluban, és elnézését kérem, hogy nem voltam itthon, amikor megtisztelt látogatásával, de nem tudtam hamarabb végezni.
És Gidó bocsánatot kért messziről jött látogatójától, amiért megérkezése pillanatában nem volt otthon.
- Hát bizony elég fárasztó lehet egy ilyen nagy lakást egyedül rendben tartani, kivált ha még másról is kell gondoskodni - mondta Szószuke látható röstelkedéssel.
- Szó sincs róla. Egyáltalán ne legyenek ilyen aggályai. Hiszen minden csak a szent tanoknak megfelelően történik - tiltakozott Gidó, s aztán elmondta, hogy Szószukén kívül még egy másik tanítvány is van gondjaira bízva, aki már két éve a kolostorban lakik.
Szószuke csak két-három nap múlva találkozott ezzel a tanítvánnyal, aki egy ravasz képű, mindig jókedvű rakan kinézésű fickó volt. Éppen néhány vékonyka retket lóbált kezében.
- Ma vettem. Micsoda lakomát csapok belőle - mondta, majd átadta Gidónak, és megkérte, hogy főzze meg neki. A kész ételt aztán Gidóval és Szószukéval szívélyesen megosztotta.
Gidó egyszer nevetve állapította meg:
- Ennek a fiúnak olyan jó bonzarca van, hogy ha beáll a falura menő papok közé, senki sem mondja meg, hogy nem hozzájuk tartozik, és a szeretetlakomákból ő is alaposan kiveheti részét.
Gidó sok érdekes történetet mesélt el világi emberekről, akik a kolostorban vallásos gyakorlatokat végeztek. Ezek között volt egy, aki írószerekkel kereskedett. Hátán áruval telides-teli zsákkal, húsz-harminc napig házalt a környék faluiban, s amikor kifogyott a portékája, visszajött a kolostorba, hogy abbahagyott vallásos gyakorlatait folytassa. Ha elfogyott az elemózsiája, megint hátára vette a batyut, s elindult kereskedni. És soha nem unta meg ezt a kettős életet, amely a visszatérő - szakaszos tizedes törtek szabályosságával váltakozott.
Amikor Szószuke összehasonlította ezeknek a bonzoknak első látásra gondtalannak tetsző életét a sajátjával, megijedt az óriási különbség láttán: "Vajon a nagy lelki nyugalom teszi képessé őket az elvont vallásos elmélkedésre, vagy ellenkezőleg, az elvont vallásos elmélkedés eredménye a lelki nyugalom?" - tűnődött ezen a megoldatlannak látszó kérdésen.
- A lelki nyugalom nem elsődleges - mondta Gidó. - Hiszen ha ez olyan magától jönne, mit gondol, akadna bárcsak egy pap is, aki vállalná húsz-harminc éven át egy hányatott élet minden nyomorúságát?
Gidó sok hasznos útmutatást adott az elmélkedések gyakorlatát illetően. Egyebek közt azt tanácsolta, hogy ha a főnöktől egy témát kap, teljes erejével vesse rá magát annak megoldására, gondolkozzék rajta éjjel-nappal, reggel, délben, este, egy pillanatnyi szünet nélkül. Ezek a tanácsok Szószuke előtt akkor meglehetősen bizonytalan értékűnek tűntek. Végül a bonz felállt, és így szólt:
- Most megmutatom a szobáját.
Egy tágas termen átmenve, a verandára jutottak, ahonnan egy félreeső kisszoba nyílt. Szószuke akkor érezte először igazán, hogy egy messzi, idegen helyen egyedül van, amikor félrehúzta a sódzsit, és belépett ebbe a kis szobába. Szinte hihetetlen, de úgy érezte, hogy az idegei még jobban fel vannak korbácsolva, mint Tokióban. Ez valószínűleg a szokatlanul csöndes, kihalt környezet hatásának volt tulajdonítható.
- A főnök szeretné megismerni. Ha nincs ellenére, még most elmennék hozzá - mondta és udvariasan megérintette térdével a küszöböt. Távozásuk után a remetelak megint üresen maradt. A kolostor kapujától mintegy száz méternyire, az úttól balra egy lótusz-tó látszott. A tó mozdulatlan tükre kissé zavaros volt, ami megfosztotta a tökéletes tisztaság jelképes bájától. A túlsó partján házikó állt, melynek korláttal körülvett verandája egy kiugró szikla széléig merészkedett elő. Az egész kilátás úgy hatott, mint egy tussal festett szép tájkép.
- Ott lakik a főnök - mondta Gidó, s a tó túlsó partján emelkedő, aránylag új épületre mutatott.
Elhaladtak a tó mellett, felmentek egy öt-hatfokos kőlépcsőn, s amikor maguk előtt a hatalmas garan tetejét látták, balra fordultak. A bejárat elé érve, Gidó Szószukéhoz fordult:
- Bocsánatot kérek, egy pillanatra magára hagyom - s azzal bement a hátsó kapun. Néhány pillanat múlva visszajött: - Tessék bejönni - mondta és bevezette Szószukét a főnök szobájába.
A "főnök" ötven év körülinek látszott. Barnapiros, kenyérhajszínű arcának rugalmas bőre és kemény izma hajthatatlan akaraterőről tanúskodott, s az egész férfi Szószukét bronzszoborra emlékeztette. Egyedül csak kissé túl vastag ajkai lágyították meg némileg arckifejezését, de ezt a szeméből ki-kivillanó rendkívüli akareterő teljes mértékben semlegesítette. Amikor Szószuke tekintete első ízben találkozott a főnökével, hirtelen az volt az érzése, mintha meztelen kardpenge csillant volna fel a félhomályban.
- A célt tekintve - szólt a főnök a bemutatás után Szószukéhoz - nem lényeges, hogy hol kezdi el az elmélkedést. Így például mindjárt gondolkozhatna afelől, mi is az értelme annak, hogy: "Lényegében már létezett, még mielőtt a szülők a világon lettek volna."
Szószuke nem értette meg világosan ennek a mondásnak az értelmét, de feltételezte, hogy körülbelül ezt jelenti: "Mi is tulajdonképpen az ember énje? Erre csak akkor lehet felelni, ha megismerjük eredeti, igazi lényegét." Mivel a zen vallás hitelveit illetően igen sekélyes ismeretekkel rendelkezett, nem volt bátorsága beszélni vagy kérdezősködni, s ezért némán várt, míg elbocsátják. Utána visszatértek az Isszó-an remetelakba.
Vacsora közben Gidó megmagyarázta, hogy templomba mindennap kétszer kell menni: a reggeli és az estéli órákban, míg az oktatáson naponta egyszer, délelőtt kell részt venni.
- Valószínűleg ma este még nem kell mennie a templomba, de majd holnap reggel vagy este magam jövök el, hogy hívjam - mondta előzékenyen, majd a következő tanáccsal látta el: - Mivel kezdetben nagyon fárasztó dolog, olyan hosszú ideig megszakítás nélkül, mozdulatlanul ülni, jó lenne tömjénes gyertyácskákat gyújtani, s azzal mérni az időt, s így közbe-közbe még pihenhet is egy kicsit.
Szószuke vette a tömjénes gyertyácskákat, s a főtermen keresztül visszament a számára kijelölt kisszobába, és unottan ült le elmélkedni. Lehetetlen volt rá nem jönnie, hogy az elmélkedés tárgyául számára kijelölt témának vajmi kevés köze van az ő mostani állapotához. "Nekem tudniillik, hogy úgy mondjam - gondolta magában Szószeki -, fáj a hasam, és azért jöttem ide, hogy orvosságot kapjak fájdalmamra. De amit most nekem adtak, az az én belső, égető problémámhoz képest olyan, mintha nehéz számtanpéldákat kaptam volna megoldásra. Szívesen töröm is a fejem, gondolkozásra is kényszerítem magam, ha ez használ. De, az igazat megvallva, jobban szeretném, ha először a hasfájásommal foglalkoznának!"
Ekkor eszébe jutott, hogy ő kizárólag azért vett ki magának szabadságot, hogy ide jöhessen elmélkedni, és különben is, ha nem veszi komolyan a zen rendszabályait, ez részéről hálátlanság azzal az emberrel szemben, akitől az ajánlólevelet kapta, de Gidóval szemben is, aki pedig minden tekintetben a legmesszebbmenően gondoskodik róla. Ezért összeszedte magát, és merészen elhatározta, hogy amennyiben jelenlegi állapota megengedi, hozzálát a kapott téma megoldásához. Hogy aztán ez hová vezet, s milyen haszonnal jár rá nézve, azt maga sem tudta volna megmondani. Egyelőre csak annyit tudott, hogy a tetszetős "kinyilatkoztatás" szó varázsától megejtve olyan kalandba bocsátkozott, amely egyébképpen az ő természetétől teljesen idegen volt. De valahol lelke mélyén mégis fel-felvillant egy halvány reménysugár: "Hátha ez a kaland mégis sikerrel jár, és akkor végre megszabadulok a nyugtalanság és bizonytalanság kínszenvedésétől, amiben most tehetetlenül vergődöm."
Ezért beleszúrta a füstölgő tömjénes gyertyácskát a hibácsi kihűlt hamujába, és leült a zabutonra, úgy, ahogy tanították, keresztbe rakott lábbal. A szobája napközben nem is tűnt olyan hidegnek, de naplemente után hirtelen lehűlt. Olyan hűvös volt, hogy miután egy ideig mozdulatlanul ült, mindjárt borzongott. Idővel a hideg csaknem elviselhetetlenné vált. Szószuke azért csak tovább elmélkedett. De az elmélkedés iránya, valamint az elmélkedés tárgyát képező feladat természete teljesen megfoghatatlan, elvont és homályos volt számára; a megfeszült gondolkodás közben felmerült benne a gyanú, vajon az, amit ő most csinál, teljesen felesleges kerülő-e.
Képzeletében mindenféle kép merült fel, aminek egy részét egészen világosan ki lehetett venni, míg más része olyan volt, mint valami zavarosan gomolygó felhő. Honnan jönnek, és hova mennek? Erre a kérdésre nem tudott feleletet adni. Alighogy az egyik eltűnt, azonnal megjelent a következő, és ez folyton így ment, megállás nélkül. És Szószukénak nem állt hatalmában, hogy képzelete országútján kifogyhatatlanul elvonuló végtelen és számtalan jelenést tetszése szerint megállítsa. Ellenkezőleg, minél inkább szeretett volna véget vetni a jelenés-áradatnak, az annál elemibb erővel örvénylett tovább.
Szószuke megrettent, s hogy mielőbb visszatérjen a valóságba, figyelmesen szétnézett a gyengén megvilágított félhomályban. A hamuba állított tömjénes gyertyácska még félig sem égett el, s Szószuke csak most döbbent rá, milyen ijesztő lassúsággal telik az idő.
Ekkor újból megpróbált gondolataiba mélyedni. Nemsokára változatos színű és alakú lények jelentek meg előtte. Nyüzsgő hangyasereghez hasonlítottak, amelyek sűrű, beláthatatlan sorokban vonultak el képzelete mezején. Minden mozgott és hullámzott, egyedül Szószuke volt merev - mozdulatlan. Csak a szíve vert féktelenül és szinte elviselhetetlenül fájdalmasan. Időközben a hosszasan tartó mozdulatlanság tűrhetetlenné vált; legelőször a térdkalácsa kezdett sajogni, majd zsinóregyenesen kihúzott hátgerince fokozatosan előrecsuklott. Szószuke kénytelen volt bal lábát fokában két kézzel szorosan átkapcsolni, kis ideig felemelve tartani, majd ismét leengedni. Egyszer csak, előre megfontolt szándék nélkül, hirtelen felállt, és kinyitotta a sódzsit. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kirohanjon, és a kapubejárat előtt körbe szaladgáljon.
Kint koromsötét volt, és sehol semmi jel se mutatott arra, hogy a környéken egy árva lélek is van, akár alvó, akár éber állapotban. Szószukénak nem volt bátorsága kimenni, de ha arra gondolt, hogy élő szoborként, mozdulatlanul ülve megint az ijesztő látomások martaléka lesz, valósággal megborzadt.
De aztán hirtelen elhatározással mégis egy új tömjénes gyertyácskát gyújtott meg, beállította a hamuba, és megint leült. Ekkor majdnem hajszálpontosan megismétlődött az imént lezajlott folyamat.
Végül is kiokoskodta magában: ha magán az elmélkedésen van a hangsúly, teljesen egyre megy, hogy ülve vagy fekve csinálja. Ez után a megállapítás után nyugodt lelkiismerettel felállt, s a szoba egyik sarkában összehajtott, piszkos ágyneműt kiterítette, és gyorsan lefeküdt. Annyira fáradt volt, hogy még jóformán hozzá sem kezdett az elmélkedéshez s az álom máris ellenállhatatlanul elnyomta.
Amikor felébredt, és kinyitotta a szemét, az ágyfejével egy vonalban levő sódzsi már világos volt, és a fehér papíron táncoló fényfoltok jelezték a felkelő nap közeledtét.
A hegyre épült kolostorra napközben sem vigyázott senki, de az éjszaka közeledtével becsukódó ajtótáblák zaját sem lehetett hallani. Ahogy Szószuke álomittasan rájött, hogy most nem a meredek hegyoldal tövében meglapuló Szakai-féle ház sötét szobájában fekszik, fürgén kiugrott az ágyból, és kiment a verandára. Az első dolog, ami szemébe ötlött, egy, az eszterhajnál is magasabb, óriási kaktusz volt. A főtermen keresztül átment az ebédlőbe, amelynek közepén a nyitott tűzhely volt. Amikor belépett, látta, hogy Gidó koromója most is ott függ a kampósszegen, ahová tegnap felakasztotta. Gidó a konyhában a főző kemence előtt guggolt, és tüzet rakott. Amikor megpillantotta Szószukét, udvariasan köszönt:
- Jó reggelt. Már voltam magánál, hogy hívjam a templomba, de amikor láttam, hogy olyan édesen alszik, inkább egyedül mentem el. Ugye nem haragszik?
Szószuke ebből megértette, hogy a fiatal bonz ma reggel már hajnalban eleget tett vallásos kötelességének, s most a reggeli elkészítésén fáradozik. Amikor közelebb lépett, látta, hogy míg bal kezével időnként fát tesz a tűzre, jobb kezében egy fekete kötésű könyvet tart, s ahogy egy pillanatnyi szabad ideje van, bele-beleolvas.
Szószuke megkérdezte, mi a könyv címe:
- "Sziklák és falak" - felelte Gidó.
Ez bizony elég visszariasztó cím volt. Szószuke akkor azt gondolta magában: "Hát nem lenne jobb, ha ahelyett, hogy haszontalan elmélkedéssel gyötörjem az agyamat - mint például tegnap este -, kérnék kölcsön egy könyvet, amely a szent tanokat tárgyalja? Így bizonyosan sokkal hamarabb megérteném a lényeget." Amikor ezt a véleményét Gidóval közölte, az habozás nélkül elutasította:
- A könyvek olvasása a lehető legrosszabb módszer. Nyíltan megmondom, semmi sem gátolja annyira a szent tanok fölötti elmélkedést, mint az olvasás. Nem mondom, mi olykor hozzáfogunk olyan könyvek olvasásához, mint például ez a "Sziklák és falak", de be kell vallanom, hogy amikor olyan részekhez érek, amelyek meghaladják ismereteimet, teljesen céltalannak látom, hogy tovább kínlódjam vele. Még ha sejteném is a dolgok igazi értelmét, az elmélkedés óráiban ez nagyon zavarna, mivel ha túl korán próbálok behatolni az ismereteimet meghaladó területre, vagy pedig megérzem a "kinyilatkoztatás" közeledését, ez mindenképpen megtorpanáshoz vagy megrázkódtatáshoz vezethet. Amint látja, ez az út nagyon veszedelmes, s ezért ajánlatosabb, ha rá se lép. De ha mégis mindenáron olvasni akar, úgy a "Hasznos tanácsok a "zen" vallásos gyakorlatokhoz" című művecskét ajánlom, amelyben sok bátorítást és lelkesítést talál. Megjegyzem azonban, hogy ennek az olvasását is csupáncsak átmeneti segédeszköznek kell tekinteni, aminek magához a szent tanhoz valójában semmi köze sincs.
Az igazat megvallva, Szószuke Gidó fejtegetéseiből nem sokat értett. Ahogy a fiatal, borotvált, kékesen fénylő fejű bonz előtt állt, egy észbelileg visszamaradt gyermeknek érezte magát. Különben a Kiótó utáni időkben a büszkesége teljesen elkopott. Az utóbbi években a legszürkébb, nyárspolgári életjutott osztályrészéül, és a nagyravágyásnál semmi sem állt messzebb tőle. Ezért most Gidó előtt csak annak látta magát, mint aki valójában volt. De ezenfelül lehetetlen volt nem éreznie, hogy most a megszokottnál is gyámoltalanabb és együgyűbb; valósággal kisgyermek benyomását kelti. Ez a felfedezés, amely számára teljesen új volt, az önbecsülésnek még a nyomát is kiirtotta belőle.
Gidó kioltotta a konyhában a füzet, s a rizst még hagyta párolni. Ezalatt Szószuke lement a kertbe, és a kútnál megmosta arcát. Közvetlen előtte emelkedett a vegyes erdővel borított hegyoldal. A hegy lábánál elterülő lankás részen az erdőt kiirtották, s a helyén zöldséges kert volt. Szószuke megnedvesített fejét élvezettel fürösztötte a reggeli hűvös levegőben, és elsétált a zöldséges kertig. Amikor odaért, egy mély árkot pillantott meg, amely a domboldalt keresztülszelte. Megállt s egy darabig kíváncsian vizsgálgatta a sötét árok alját, aztán megfordult, és visszament az ebédlőbe. A szabad tűzhelyen már vidáman pattogott a meleget árasztó tűz, és az üstben zubogva forrt a víz.
- Nagyon sajnálom, hogy így megkéstem - mentegetőzött Gidó -, de nem volt segítségem. Rögtön megterítem az asztalt. Mindenesetre szíves elnézését kérem, hogy az itteni körülmények között nem láthatom el illendő módon. De kárpótlásul holnap jó meleg fürdő áll rendelkezésére. - Szószuke udvariasan megköszönte, s leült a tűzhely mellé.
Étkezés után Szószuke ismét visszament a szobájába, s a "Lényegében már kezdettől fogva létezett, még mielőtt a szülők a világon lettek volna" titokzatos talányra összpontosítva figyelmét, mozdulatlanul ült és feszülten gondolkozott. De bárhogy törte a fejét, úgy találta, hogy a feladvány alapvetően értelmetlen.
Sehogy sem volt képes a feladatot egy oldaláról sem megközelíteni, s így okoskodása egy helyben topogott. Ennek aztán az volt a következménye, hogy hamarosan beleunt, s a pokol fenekére kívánta az egész elmélkedést. Közben hirtelen eszébe jutott, hogy amióta ide érkezett, még egy sort sem írt O-Jonénak. Erre, mint aki megörül, hogy végre valami rendes , világi foglalkozás is akad, kapva kapott az alkalmon. Bőröndjéből azonnal elővett egy tekercs írópapírt, borítékot, s levelet írt O-Jonénak. Azzal kezdte, hogy milyen kellemes, csöndes helyen lakik, s hogy itt sokkal melegebb van, mint Tokióban, amit valószínűleg a tenger közelségével lehet magyarázni. Megírta, milyen tiszta a levegő, s hogy az a bonz, akihez ajánlólevele volt, milyen kedves. Aztán kitért arra, hogy az ételek nem a legízletesebbek, meg hogy az ágynemű tisztasága sem egészen kifogástalan stb. stb. Úgyhogy a levél hamarosan három lábnyi hosszúságot is meghaladt. Ekkor letette az íróecsetet. Arról, hogy a lelkigyakorlatok milyen gyötrelmesek, hogy a sok kuporgástól megfájdult a térde, meg hogy a megerőltető, elvont gondolkozás következtében idegkimerültsége egyre inkább súlyosbodik, egy árva szóval sem tett említést.
A levélre bélyeget ragasztott, s miután bejelentette Gidónak, hogy a postára megy, kiment akolostorból, és fürgén leereszkedett a hegyről. Miután feladta a levelet, a "Lényegében már kezdettől fogva létezett stb." talányról, O-Jonéról és Jaszuiról gondolkodva felkavartan csatangolt a faluban, majd visszament a kolostorba.
Délben ismét találkozott az új tanítvánnyal. Ez a fiatalember, amikor Gidó ebédközben szétosztotta a rizst, és az ő csészéjébe is tett, szégyenlősen lehajtotta fejét, egy szót sem szólt, csak összetett kézzel vagy más jellel fejezte ki köszönetét. Ebéd után a novícius megmagyarázta Szószukénak, hogy a szabályok szerint mindent csöndben, szó nélkül kell végezni, lehetőleg a legkisebb zaj nélkül, hogy ne akadályozzák az elmélkedést. "Így kell tehát helyesen végezni a vallásos gyakorlatokat" - gondolta magában Szószuke, s kezdte szégyellni tegnap esti viselkedését.
Ebéd után a három férfi leült a nyitott tűzhely köré, és kis ideig elbeszélgetett. A tanítvány elmondta, hogy néha a csöndes elmélkedés közben, akarata ellenére is el-elbóbiskol, s az álom és az ébrenlét ködös határán néha úgy tűnik, hogy már bekövetkezett a "kinyilatkoztatás" boldog pillanata. Ilyenkor nagy öröm tölti el, de amikor egészen felébred, csalódottan jön rá, hogy minden a régi.
Szószuke ezen jóízűen nevetett, és megkönnyebbülten látta, hogy ilyen emberek is akadnak, akik a zen vallásos gyakorlatokat könnyen veszik. Azonban amikor felálltak, hogy mindegyik a maga szobájába menjen, Gidó komoly hangon hívta fel Szószuke figyelmét:
- Most üljön le, és elmélkedjen egész nap. Ma este önért jövök.
Szószuke tudatában volt annak, hogy milyen felelősség terheli, s ezért rossz érzéssel indult szobájába; mintha gyomrát egy nagy adag nehezen emészthető étel feküdte volna meg. A szobájába érve, meggyújtott egy tömjénes gyertyácskát, s leült, hogy megkezdje az elmélkedést. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy ezt a mozdulatlanságot megszakítás nélkül kibírja estig. Csak az a gondolat foglalkoztatta, hogyan tudna valamilyen megoldást találni a feladott témára. A végén aztán elfogyott a türelme, és egyébre nem tudott gondolni, mint arra, hogy bár jönne már Gidó, és jelentené, hogy kész a vacsora.
Mialatt Szószuke agyonfáradva, ilyen lelki gyötrelmek közt vergődött, a nap lassan lehanyatlott.
És abban a mértékben, ahogy a sódzsi papírján az idő múlását jelző fény- és árnyéksávok távolodtak, a kolostor fagyos levegője a padlón keresztül egyre nagyobb erővel tört be a szobába. Reggel óta olyan szélcsend volt, hogy a fák ágai meg se rezdültek. Szószuke kiment a verandára, s felnézett a magas tetőre; a megfeketedett cserepek fűrészfogú szélén túl a szelíden kéklő ég a lemenő nap búcsúzó, bágyadt sugarait végtelen ölébe befogadva, egyre halványabbnak, egyre elérhetetlenül távolibbnak látszott.

19
- Vigyázat - szólt vissza figyelmeztetően Gidó, amint a sötét kőlépcsőn leereszkedett. Szószuke óvatosan követte. Itt sokkal nehezebb volt a járás, mint az utcán. Hogy jobban lássanak, Gidó meggyújtotta a magával hozott kézi lámpást, és avval világított az alig száz méter hosszú úton. Amikor leereszkedtek a kőlépcsőn, s tovább indultak, a két oldalt sűrűn növő fák lombja fejük fölött boltozatosan összehajolt, és teljesen eltakarta az eget. Bár már egészen besötétedett, Szószuke mégis homályosan kivette, vagy talán inkább sejtette a falevelek halvány zöldjét, s egyszerre fázósan borzongott meg tőle, mintha ez a hideg szín a ruháján keresztül bőréig hatolna. Az volt az érzése, hogy még a lámpavilágnak is kísértetiesen zöldes színe van. Egyébképpen ez a lámpás a kétoldalt sorakozó, hatalmas fák törzsével összehasonlítva, szerfölött parányinak látszott, s fénye alig volt képes néhány lábnyira megvilágítani az utat. A lámpa fénye a mindent betakaró, sűrű sötétségből egy kis szürke foltot ragadott ki, amely kettőjük árnyékával együtt imbolygott tovább. Amikor elhagyták a lótusz-tavat, az út balra térve ismét emelkedni kezdett. Szószuke, aki éjszaka eddig még nem járt itt, kellemetlenül csúszósnak találta a talajt, s egyszer-kétszer a geta orrát alaposan beleütötte a földből kiálló nagy kemény kövekbe. A tó innenső oldalán volt ugyan egy sokkal rövidebb ösvény, de mivel ez nagyon hepehupás területen vezetett át, és Szószuke a járást nem ismerte, Gidó jobbnak látta, ha a kerülő, hosszabb utat választják.
A kápolna előcsarnokában már sok geta sorakozott. Szószuke lehajolva, óvatosan ment át közöttük, nehogy rájuk lépjen. A következő helyiség körülbelül nyolc tatami nagyságú lehetett. Az egyik fal mellett, egymás mögött hat-hét ember ült. Volt közöttük néhány kopaszra borotvált, fénylő fejű, fekete csuhás bonz is. A többiek nagyrészt bő hakamát viseltek. Mind úgy helyezkedtek el, hogy derékszögben megtört vonalat képezve, szabadon hagyták egy körülbelül három lábnyi széles folyosónak a bejáratát, amely a kápolna belsejébe vezetett.
A teremben síri csönd volt. Szószuke kíváncsi pillantást vetett erre a különös gyülekezetre, s első tekintetre az a kemény, szigorú kifejezés ragadta meg a figyelmét, ami ráfagyott a jelenlevőknek szoborszerű arcára. Szorosan összeszorított ajkuk, erősen összevont szemöldökük arra vallott, hogy valami nagyon súlyos kérdésen töprengenek.
Egyikük se látszott tudomást venni arról, hogy ki a szomszédja. Jöhetett-mehetett akárki, senki se törődött vele. Olyan mozdulatlanul, néma csöndben ültek a teljesen fűtetlen helyiségben, mint valami élő szobrok.
Szószuke a dermesztő hideg kápolnában valamilyen fenségesen komor hangulat nyomasztó hatását érezte.
Végre a csöndet lépések zaja szakította meg. Kezdetben olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani, majd egyre hangosabban kopogva közeledett. Végre egy bonz bukkant elő a belső folyosó bejáratánál, gyorsan elhaladt Szószuke előtt, szó nélkül kiment a teremből, és alakja hamarosan beleolvadt a sötétségbe. Ezután valahol távol, az épület belsejében megszólalt egy csengő. Erre a Szószukéval együtt komor csendben ülők közül egy kokura szövetből készült hakamát viselő férfi némán, árnyékszerűen felemelkedett, s a terem egyik sarkába, közvetlenül a belső folyosó bejárata mellé ült. Itt egy két lábnyi magas és egy lábnyi széles fakeretben gongra emlékeztető, de a gongnál sokkal nehezebb és vastagabb fémtárgy függött, amely a helyiséget alig megvilágító, nyomorúságos lámpafényben kékesfeketén csillogott. A hakamát viselő férfi a mellette levő állványról elvett egy fakalapácsot, s azzal kétszer ráütött a fémkorong kellős közepére, aztán felállt, és eltűnt az épület belsejébe vezető folyosó bejáratán. Ezúttal a léptek zaja, ellentétben az előbbivel, fokozatosan halkult, már-már alig hallatszott, s végül teljesen elhalt.
Szószuke mozdulatlanul ült, feszülten figyelt, és találgatta magában, vajon mi is történhetett a hakamás férfival. A teremre ismét síri csend borult. A Szószukéval egy sorban ülőknek egy arcizma sem rándult meg. De ő lelke mélyén érezte, hogy most valaminek történnie kell. És csakugyan, megint csengettyűszó ütötte meg a fülét, s mindjárt utána a folyosó felől közeledő lépésekre lett figyelmes. Nemsokára a folyosó bejáratán megjelent a hakamát viselő férfi, kilépett a teremből, lement a lépcsőn, és eltűnt a zúzmarás hideg éjszakában. Ekkor egy másik férfi emelkedett fel, a gonghoz lépett, ő is megütötte kétszer, majd döngő léptekkel eltávozott a kápolna belsejébe vezető folyosón. Szószuke némán figyelte az eseményeket. Kevéssel azután, hogy az előtte második helyen ülő férfi felkelt, és kiment, a folyosó mélyéből hirtelen éles kiáltás szakította meg a csendet. Bár a kiáltás elég messziről jött, Szószuke mégis nagy belső feszültséget és fenyegetést érzett ki belőle. A hang egyéni színezete arra vallott, hogy csak egyetlenegy ember torkából szakadhatott fel.
Amikor a közvetlenül előtte guggoló férfi felemelkedett és kiment, és tudta, hogy most mindjárt ő következik, a még meglevő kevés nyugalma is cserbenhagyta. Roppant izgalom vett erőt rajta.
Szószuke már kidolgozta magában a főnöktől kapott feladványnak a megoldását, de érezte, hogy ez csak egy gyenge, teljesen bizonytalan tákolmány. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy belépett ebbe a terembe, nem tehette, hogy a számonkérés alkalmával ne mutasson fel valamelyes eredményt, s úgyszólván rá volt kényszerülve, hogy úgy tegyen, mintha értené azt, amit pedig nem képes felfogni. Olyan szerencséről még csak álmodni sem mert, hogy ezzel a silány próbálkozással sikerül megkerülnie a nehézséget, annál pedig komolyabb volt akkori lelkiállapota, semhogy megkísérelte volna, hogy félrevezesse a főnököt. Tudta, hogy az a megoldás, amivel most előáll, pusztán csak kiagyalt fércmunka, és azt bemutatni éppen olyan, mintha valakinek valódi mocsi tészta helyett csak festett képét adná. Éppen ezért nagyon szégyellte azt a visszás helyzetet, amibe most került.
De már rajta volt a sor. Felállt és a többiekhez hasonlóan ő is megütötte kétszer a gongot, de közben érezte, hogy neki nincs meg a jogcíme, hogy ezzel a fakalapáccsal megszólaltassa a gongot, és mélységesen utálta saját magát, hogy csupa majmolásból még sem átallja megszólaltatni. Gyengesége tudatában még jobban megijedt. Bizonytalan léptekkel ment végig a hideg folyosón. Elég sokat kellett mennie. A bal felől nyíló szobák mind sötétek voltak. A második sarok után egy félreeső, halványan megvilágított sódzsival került szembe. A küszöb előtt megállt.
Előírás szerint annak, aki bemegy ebbe a szobába, a főnököt háromszor kell üdvözölnie, vagyis a rendes japán köszönés módján mélyen meghajolva, homlokával csaknem érinteni a tatamit, s ugyanakkor két kezét felfelé fordított tenyérrel a fejtől jobbra és balra fülmagasságig felemelni, mintha valamit tartana.
Szószuke a küszöb előtt letérdepelt, és előírásszerűen üdvözölni akarta a főnököt. De alighogy meghajolt, belülről megszólalt egy parancsoló hang:
- Egyszer elég. - Szószuke a másik két meghajlást elhagyta, és belépett a szobába.
A szobát megvilágító lámpa fénye olyan gyenge volt, hogy még a legnagyobb betűs írást sem lehetett volna olvasni mellette. Szószuke nem emlékezett, hogy látott volna valakit, aki éjszaka ehhez fogható gyenge világításnál dolgozott volna. A lámpafény a holdvilágnál valamivel erősebb volt, és hiányzott belőle a holdvilágra jellemző sápadt, zöldes derengés is, és mégis azt a benyomást keltette, hogy a szoba megvilágítása alig haladja meg a sötétség határát.
De ez a bizonytalan megvilágítás is elég volt ahhoz, hogy Szószuke a mintegy négy-öt lábnyi távolságra vele szemben álló alakban felismerje azt, akit Gidó főnöknek hívott. Bronzarca most is olyan mozdulatlan volt, mint egy ércszoboré. Testét egészen beburkoló palástja a datolya és a tea vörösesbarna színű keverékét mutatta. Nem látszott sem a keze, sem a lába. Csak a nyaka és a feje volt fedetlen.
Komor arcvonásai rendkívüli belső feszültséget fejeztek ki. Szószuke valósággal megbabonázva bámulta. Az volt az érzése, nézheti bármeddig, azon a szoborarcon egy vonás sem változik.
A főnök feje tükörsimára volt borotválva. Szószuke ernyedten ült előtte, és egyetlenegy mondattal kimerítette minden mondanivalóját.
- Ha nem tanúsít több szorgalmat, semmire se megy - intette a főnök. - Egy ilyen kérdésre bárki meg tudná adni a választ, aki csak egy kicsit is foglalkozik vele.
Szószuke mint megvert kutya távozott a szobából. Mögötte a hevesen megrázott csengő haragosan szólalt meg.

20
A sódzsin keresztül kétszer is behallatszott a kiáltás:
- Nonaka szan! Nonaka szan! - Szószuke félálomban válaszolni akart, de még mielőtt megszólalt volna, tudata elsötétült, és újból elnyomta az álom. Amikor megint felébredt, és kinyitotta a szemét, ijedten ugrott ki az ágyból, és egyenesen a verandára sietett. Gidó szürke kimonójában, amelynek bő ujját visszatűrte, és taszukival felkötötte, lendületesen súrolta a padlót. Hidegtől kivörösödött és meggémberedett ujjakkal csavarta ki a törlőrongyot, s közben kedvesen, mosolygó arccal üdvözölte Szószukét:
- Jó reggelt.
Úgy látszik, hogy korán elvégezte a reggeli áhítatosságát, s utána mindjárt munkához fogott. Amikor Szószuke rájött, hogy Gidó csupa kedvességből felébresztette, de ő mégsem kelt fel, egészen odavolt, és keserves szemrehányást tett magának, hogyis tudott ilyen hanyag lenni.
- Bocsásson meg, hogy ma reggel is elaludtam az áhítatosságot - mentegetőzött restelkedve.
Azzal a konyhabejáraton keresztül kiosonta kúthoz, friss vizet merített, és nagy sietve megmosta arcát. Borostás álla olyan érdes volt, hogy valósággal szúrta a tenyerét, de erre most ügyet se vetett. Azzal volt elfoglalva, hogy párhuzamot vonjon saját maga és Gidó közt.
Kollégájának barátja, akitől az ajánlólevelet kapta, elmondta neki, hogy ez a Gidó nevű bonz milyen nagyszerű ember. Már jórészt befejezte hittudományi tanulmányait, amelyekben nagy eredményeket ért el. Annál nagyobb meglepetés volt Szószuke számára, amikor megismerkedett vele, hogy olyan alázatos és szolgálatkész, mintha egy közönséges, írástudatlan cseléd lenne. És valóban, aki látta, amint taszukival felkötött kimonóban padlót súrol, nem gondolta volna, hogy egy önálló kápolnával rendelkező, nagy pap áll előtte; sokkal inkább hasonlított egy alacsony beosztású vagy egy kezdő kispaphoz.
Ez a köpcös, alacsony termetű bonz már annak idején, mielőtt még belépett volna a papi rendbe, és amikor csak mint egyszerű világi ember jött a kolostorba vallásos gyakorlatokat végezni, képes volt egy álló hétig az előírásnak megfelelő helyzetbe tett lábbal, mozdulatlanul ülni, amíg a lába úgy meggémberedett, hogy nem tudta kiegyenesíteni, és amikor ki kellett mennie, hogy szükségletét elvégezze, a falhoz támaszkodva vonszolta magát. Ebben az időben kőfaragó volt. A kinyilatkoztatás nagy napján örömében felszaladt a kolostor mögött levő hegyre, és ujjongva kiáltotta: "Nirvána növénynek, fának, országnak, földnek s az egész mindenségnek!", és mindjárt meg is borotváltatta a fejét.
Elmondta Szószukénak, hogy még azután is, hogy megbízták a kápolna vezetésével, két álló esztendeig nem aludt rendes ágyban, kényelmesen, kinyújtott lábakkal; még télen is felöltözve, a falnak támaszkodva aludta végig az éjszakát. Azt is elmondta, hogy amikor cselédpap volt, még a főnöke fundosiját is ki kellett mosnia. Amikor néha, ha lopva is, egy-egy kis időt szakított, hogy leüljön és elmélkedjék, mogorva főnöke nem hagyta békén, a háta mögé állt, és folyvást epéskedett, szidta, mint a bokrot, úgyhogy nem csoda, ha sokszor keserűen fakadt ki: "Miért is borotváltattam meg a fejemet?"
- Az utóbbi időben azonban - folytatta - valamivel nyugodalmasabb az életem; bár nem tudni, mit tartogat még számomra a jövő. Tagadhatatlan, hogy a hitben való tökéletesedés útja nagyon rögös. Hiszen ha olyan könnyű volna, annyira ostobák éppen nem vagyunk, hogy tíz-húsz éven át fölöslegesen kínozzuk magunkat.
Szószukét a Gidótól hallottak lesújtották, s ugyanakkor nagyon gondolkozóba ejtették. Egyrészt nagyon bántotta az a tudat, hogy nem rendelkezik a szükséges lelkierővel és kitartással, de másrészt feltette magának a kérdést: "Mit keresek én itt ebben akolostorban, ha a kívánt cél eléréséhez olyan hosszú idő - sok-sok év szükséges?" Ekkor jött rá az első és legfőbb ellentmondásra.
- Attól ne tartson, hogy az itt eltöltött idő kárba veszett - vigasztalta Gidó. - Ha tíz percig elmélkedik, tíz percnek megfelelő eredményhez jut, míg ha húsz percet szán rá, úgy természetesen annak a haszna is kétszer akkora. Ezenkívül, ha egyszer az első próbálkozáson szerencsésen átesik, később már nem is szükséges, hogy ilyen hosszú időt töltsön a kolostorban.
Szószuke ezután kötelességének tartotta, ismét visszavonulni a szobájába, és folytatni az elmélkedést. Szerencsére nemsokára bejött Gidó.
- Nonaka szan, jöjjön, hallgassa meg a hitoktatást.
Szószuke szívből megörült a hívásnak. Éppoly értelmetlennek találta, hogy kínozza magát ebben a véget érni nem akaró gyötrelmes mozdulatlanságban, mintha egy kopasz ember nemlétező hajába akarna mindenáron belekapaszkodni.
Szívesen vállalt volna bármilyen megerőltető munkát, csak már végre valamilyen hasznos tevékenységre használja fel izmait.
Az a terem, ahol a hitoktatást tartották, az Isszó-an kápolnától száz méternyire lehetett. Amikor elhagyták a lótusz-tavat, ahelyett hogy balra kanyarodtak volna, egyenesen előre tartottak, amíg a fenyőfák közt egy magas épületet pillantottak meg, amely hatalmas, emeletes cseréptetejével fenséges látványt nyújtott. Gidó a kimonója alatt egy fekete kötésű könyvet hozott magával. Mondani sem kell, hogy Szószuke üres kézzel jött. Ő különben csak most tudta meg, hogy ez a "hitoktatás" olyan előadásfélének felel meg, amilyent az iskolában szoktak tartani.
A magasságával arányosan tágas teremben nagyon hideg volt. A kifakult tatamik és a megkopott oszlopok régmúlt időkről tudnának mesélni. Szószuke körülnézett a gyülekezeten, amelyről úgy látta, hogy eszerű emberekből tevődik össze. Mindenki odaült, ahová akart, viszont hangos beszédet, nevetgélést nem lehetett hallani. A papok sötétkék kendervászon palástot viseltek, és legelöl, jobbra és balra két sorban elhelyezett, cinóbervörösre festett karosszékekben ültek, egymással szemben.
Nemsokára megjelent a főnök is.
Szószuke, aki akkor éppen lesütött szemmel nézegette a tatamikat, nem értette egészen, hogy hol jött be, csak egyszerre azt látta, hogy fenséges nyugalmat sugárzó, tiszteletet parancsoló alakja a karosszék felé közeledik. Aztán arra lett figyelmes, hogy egy fiatal pap felállt, kioldotta a kezében tartott ibolyaszínű kendőt, kivette a benne levő könyvet tiszteletteljes mozdulattal az asztalra tette, majd szertartásosan mélyen meghajolt és visszavonult. Ekkor az elöljáró papok összekulcsolták kezüket, és egyszerre hangosan kezdték mondani Muszó Kokusi parancsolatait, amibe azonnal bekapcsolódtak a Szószuke előtt és mögött összevissza ülő novíciusok is, és a többiekkel együtt buzgón szavalták a szent szöveget. Hol úgy hallatszott, mint valami ima, hol pedig mint közönséges szavak, amelyeket különleges éneklő hanglejtéssel ejtettek ki:
"Háromféle tanítványom van. A legjobbak azok, akik lemondanak mindenről a világon, és egyedül csak az én tanításaim elsajátításának szentelik életüket. A közepesek azok, akiknek a vallásgyakorlatuk nem a legtökéletesebb, és a világi tudományok felé vonzódnak..."
A szavalás nem tartott hosszú ideig.
Szószukénak először fogalma sem volt, hogy ki is az a Muszó Kokusi, amíg Gidó meg nem magyarázta, hogy Muszó Kokusi, Daitó Kokusival együtt a zen felekezet fő reformátora volt. Ezzel az alkalommal Gidó érdekes történeteket mesélt el Daitó Kokusiról:
- Ez a nagy hitújító sánta volt, és sohasem tudta a lábát úgy keresztbe rakni, ahogy az előírás megkövetelte. Bántotta is ez őt eléggé. Halála napján elszántan jelentette ki: "Na, végre ma legalább egyszer úgy lesz, ahogy én akarom", s azzal megragadta a rossz lábat, és erőszakkal addig görbítette, amíg eltörött, és miközben először és utoljára, szabályosan keresztbe tette a lábát, patakzó vére pirosra festette palástját.
Végre megkezdődött a hitoktatás.
Gidó elővette kebeléből a könyvet, kinyitotta, és Szószuke elé tette. A könyv címe: "A hit kimeríthetetlen világossága."
Amikor elindultak, hogy részt vegyenek a hitoktatáson, Gidó nagyon dicsérte: - Igen remek, tanulságos könyv.
A könyvecskét Hákuin főpap tanítványa, Tórei főpap szerkesztette a zen vallás követőinek használatára, és hasznos útmutatásokat tartalmazott, hogyan lehet fokozatosan elsajátítani a tant, a könnyebb fogalmakon kezdve az egyre nehezebbek felé - s egyszersmind megvilágította a lelki életben ezzel párhuzamosan végbemenő változásokat.
Szószuke, aki nem vett részt az előző hitoktatási órákon, nem sokat értett a szónoklatból, de az előadó olyan ékesszólóan beszélt, hogy ha jól odafigyelt, egyes részeket egészen érdekesnek talált.
A hitoktatás során hagyományos szokássá vált, hogy a szónok időnként a beszédét érdekes, régi történetekkel színezi, amelyeket a zen vallás útját önmegtagadással járó, érdemes elődök életéből merített. Ennek a célja valószínűleg az volt, hogy a novíciusok lelkesedését fokozza. Erre ma is sor került. Amikor az előadó befejezte a történetet, egy pillanatra megállt, majd szigorú hangon folytatta:
- Valaki közülünk, aki nem régen érkezett ide, arról panaszkodott, hogy tisztátalan gondolatok gyötrik. - És szigorú dorgálásban részesítette az egyik jelenlevőt, aki nem bizonyult eléggé buzgónak.
Szószuke önkéntelenül összerázkódott; az, aki idejövet ilyesmiről panaszkodott, nem volt senki más, mint ő.
Egy óra múlva Gidó és Szószuke együtt mentek vissza az Isszó-an remetelakba. Útközben Gidó megjegyezte:
- Hát igen, gyakran előfordul, hogy oktatás közben az előadó célzást tesz egyik vagy másik novícius hiányosságaira.
Szószuke erre nem szólt semmit.

21
Közben a kolostori visszavonultság napjai peregtek, egyik a másik után. O-Jonétól már két, elég hosszú levél is jött. Egyikben sem volt olyan, ami Szószukénak újabb izgalmat okozott volna. Bár igen nagy szeretettel gondolt most is feleségére, érthetetlen módon a válasszal végképp adós maradt.
Arra gondolt, hogy amennyiben hazautazásáig nem oldódik meg az a lelki válság, amit Jaszui visszatérésének a híre okozott, úgy teljesen hiábavaló volt az itt-tartózkodása. Ezzel kapcsolatosan Gidóval szemben is lelkiismeretfurdalást érzett. Ezek a nyugtalanító gondolatok attól a pillanattól kezdve, hogy felébredt, egész nap súlyos teherként nyomták szívét, és ahogy telt az idő, egymást váltogatva múltak a nappalok és éjjelek, és nőtt a kolostorban megért napfelkelték száma, egyre inkább félt, mint aki tudja, hogy üldözik, s a távolság közte és üldözői közt állandóan fogy. De akármennyire is törte a fejét, a feladott téma megoldásához egy lépéssel sem jutott közelebb, mint ahogy az első nap volt. Minél többet gondolkozott, annál inkább meggyőződött, hogy az a megoldás a helyes, amire legelőször gondolt. Mivel azonban ez pusztán a logikai következtetés eredményeként szűrődött le, és a szívében egyáltalán nem talált visszhangra, nem elégítette ki. Kész volt arra, hogy ezt a helyesnek látszó megoldást elvesse, mihelyt egy másik, ugyancsak helyesnek mutatkozó megoldást talál. Csakhogy ilyen nem mutatkozott.
Így töprengett a szobájában egyedül. Amikor belefáradt a megerőltető gondolkozásba, kiment a kápolna mögötti zöldséges kertbe, lemászott a hegyoldalba ásott széles sáncba, s egy darabig mozdulatlanul állt egy helyben. Eszébe jutottak Gidó szavai: "Szórakozottan, ide-oda csapongó gondolatokkal nem lehet semmiféle eredményt elérni; ha nem sikerül fokozatosan, szívósan annyira összpontosítani a gondolatait, míg a lélek olyan kemény lesz, mint egy vasvessző - minden hiábavaló!"
Minél tovább hallgatta Gidó fejtegetéseit, annál leküzdhetetlenebbnek látta az előtte álló akadályokat.
"Azért nem megy semmire sem, mivel előre elgondolta, hogyan jár el, s ezen most már nem tud változtatni" - figyelmeztette Gidó.
Szószuke még inkább elkeseredett. Hirtelen ismét Jaszuira gondolt. Ha ez az ember bejáratos talál lenni a háziúrhoz, és egyelőre nincsen szándékában visszatérni Mandzsúriába, nem marad más hátra, mint azonnal felmondani Szakainak a lakást, és máshová költözni. Majd arra gondolt, nem lenne-e tanácsosabb, ha ahelyett, hogy itt fölöslegesen tölti az időt, most azonnal visszautazik Tokióba, és megteszi a szükséges intézkedéseket. Ha még sokáig habozik, az a veszély is fenyegeti, hogy ráadásul még O-Jone is tudomást szerez a dologról, ami csak növelné a bajt.
- Aki olyan szerencsétlen, mint én, tegyen le minden reményről, hogy valaha is része lehet a kinyilatkoztatásban - mondta lemondóan Gidónak hazatérése előtt néhány nappal.
- Téved - felelte Gidó, habozás nélkül -, a kinyilatkoztatásban mindenkinek része lehet, aki hisz benne. Merüljön el fanatikusan a hokke szemléletében, s amikor az elmélkedés tárgyát képező eszme teljesen betölti egész lényét, a feje tetejétől a lábujjáig, meglátja, hogy egyszerre csak egy új világ tárul fel a szeme előtt.
Szószuke nagyon sajnálta, hogy sem helyzete, sem természete nem engedi meg, hogy minden egyebet félretéve, egy ilyen egész embert követelő, intenzív szellemi munkára vállalkozzék, annál is inkább, mivel kolostori tartózkodásából már csak néhány nap volt hátra.
Be kellett ismernie, hogy ő, aki mindig úgy szerette rendezni a dolgokat, hogy lehetőleg elkerülje a bonyodalmakat, végül is könnyelműen belement ebbe az ostoba játékba, s most egy hegyi kolostorban járja a bolondját.
Természetesen mindezt csak magában gondolta, de ahhoz már nem volt mersze, hogy Gidó előtt még csak célozzon is rá. Annál jobban tisztelte és becsülte ezt a fiatal zen papot hősies elszántságáért, lelkesedéséért, komolyságáért és jó szívéért.
"Az út, melyet követned kell, ott van melletted, és te mégis a távolban keresed". - Mennyi igazság van a bölcs szavaiban - mondta Gidó. - Az igazság, amit keres, az orra előtt van, s mégsem látja meg! - s hangjából mintha sajnálkozás csengett volna.
Ekkor Szószuke megint visszavonult szobájába, s meggyújtotta a tömjénes gyertyácskát.
Szószukénak ez a zaklatott lelkiállapota végig tartott egészen elutazása napjáig, anélkül hogy egyetlen kedvező alkalom mutatkozott volna, ami számottevően változtatott volna helyzetén. Az utolsó reggelen Szószuke összeszedte magát, férfiasan leküzdötte félénkségét, s ezekkel a szavakkal fordult Gidóhoz:
- Nagyon hálás vagyok, hogy olyan hosszú ideig gondomat viselte. Végtelenül sajnálom, hogy fáradozása hiábavaló volt. Mivel nem valószínű, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást, most köszönök meg mindent, és jó egészséget kívánok.
Gidó sajnálkozva felelte:
- Szót sem érdemel. Tudom, hogy nem láttam el úgy, ahogy kellett volna, s ezért bizonyosan sok hiányt is szenvedett. Meg vagyok azonban győződve, hogy a vallásos gyakorlatok után, amelyeket nálunk végzett, nagy változásokon ment keresztül. Már magában véve az a körülmény, hogy saját magától kívánkozott ide, nagy mértékben hozzájárult ehhez.
Szószuke azonban világosan érezte, hogy egész itt-tartózkodása csak fölösleges időpazarlás volt, s nagyon szégyellte magát, hogy ezt Gidó részéről megszépítve, ilyen kíméletes formában kellett hallania, ami ismét csak az ő gyámoltalanságát bizonyítja.
- Az, hogy a novícius korábban vagy későbben részesül a kinyilatkoztatásban, szoros összefüggésben van az illető természetével, de ez nem csupán az ő érdeme vagy hibája - mondta Gidó. - Vannak, akik kezdetben nagyon gyorsan elsajátítják az ismereteket, de később megtorpannak, és egy helyben topognak, míg mások, ellenkezőleg, igen nehezen indulnak el, de a továbbiak folyamán igen szép eredményt érnek el. Higgye el, semmi oka nincs az elkeseredésre. A fő dolog a buzgó áhítat. A megboldogult Koszen főpap kezdetben a konfuciánizmus híve volt, s csak élete delén tért át a zen vallás gyakorlására, s amikor pap lett, az első három évben egy lépést sem haladt előre a szent tanokban; azt is mondta, hogy bizonyosan a bűnei miatt nem részesül a kinyilatkoztatás kegyében. Akkor annyira megalázta magát, hogy reggelenként, még az árnyékszék előtt is elvégezte a szertartásos leborulást. Mégis milyen híres tudós lett belőle. Ennek a főpapnak a példája a legkövetendőbbek közé tartozik.
Nem volt kétséges, hogy Gidó, mindazzal, amit most elmondott, kerülő úton azt akarta megelőzni, hogy Szószuke, Tokióba visszatérve, teljesen abbahagyja a vallásos gyakorlatokat.
Szószuke illő tisztelettel hallgatta Gidó intelmeit, de érezte, hogy távolról sem tulajdonít olyan nagy fontosságot az egész dolognak, mint kezdetben.
Igaz, hogy ő jószántából jött ide és kérte, hogy nyissák ki a Kaput, de hiába kopogtatott, a kapus még csak arra sem méltatta, hogy megmutassa magát.
"Kopogtatással nem érsz semmit! Ha be akarsz jönni, saját magadnak kell kinyitnod a kaput" - szólt ki egy hang.
Erre Szószuke törni kezdte a fejét, hogy rájöjjön a zár nyitjára. Kidolgozott magának egy elméletet, és annak megfelelően egy módszert, amit azonban képtelen volt alkalmazni.
Ennélfogva jelenlegi helyzete semmiben sem különbözött az előbbitől, amikor még nem is foglalkoztatta ez a kérdés. Most is, csakúgy mint eddig, gyámoltalan gyermek módjára kénytelen ácsorogni a bezárt kapu előtt. Eddig úgy látta, hogy minden esetben támaszkodhatik józan eszére, de most fájó szívvel kellett tapasztalnia, hogy a józan ész bajba sodorta, s kezdte irigyelni a korlátolt emberek csökönyös magabiztosságát, akik fölöslegesnek tartják, hogy két eshetőség között válasszanak vagy cselekedeteiket mérlegeljék. Ugyanakkor csodálta azokat a megingathatatlan hitű embereket, akik vakbuzgóságukban megfeledkeznek a józan észről, és anélkül, hogy aprólékosan fontolgatnák tetteiket, tökéletesen átadják magukat a lelküket megtisztító áhítatnak.
Ezzel szemben őt a sorsa a kapu előtt vég nélküli várakozásra kárhoztatta. Sajnos, ez már így van, és nem lehet többé segíteni rajta. De ha a kapu számára zárva marad, mire való volt annyit törnie magát, hogy idejöjjön?!
Amikor visszatekintett a megtett útra, úgy érezte, hogy nem lenne bátorságra visszamenni rajta. Előretekintett, ott meg a kérlelhetetlen kapu zárta el a kilátást. Nem, ő igazán nem az az ember, aki képes lenne saját erejéből kinyitni ezt a kaput, de az az ember se, akinek nincs szüksége a kapuhoz jutásra. Szószuke az az ember volt, akinek sorsa a ki nem nyíló kapu előtt állni és várni, míg leszáll az est.
Indulás előtt Gidó kíséretében búcsúlátogatást tett a főnöknél.
A főnök ezúttal abban a teremben fogadta Szószukét, amelyiknek a lótusz-tó felé kiugró erkélye volt.
Gidó a szomszéd szobában várt rá.
- Tokióban még bizonyosan hideg van - mondta a főnök, majd rövid hallgatás után hozzátette: - Ha sikerült volna legalább részben megoldani a feladatot, még ha mindjárt a számonkérés után is, hiszem, hogy lelkébe újra visszaköltözött volna a nyugalom... Igazán sajnálom...
Szószuke udvariasan köszönetet mondott a főnöknek, s azzal kiment a főkapun, amelyen tíz nappal azelőtt lépett be a kolostorba.
Mögötte olyan volt a cryptomeria toronymagas, sötétzöld lombkoronája, amely már árnyékot vetett a templom szerepes tetejére, mint a távozó telet lezáró pecsét.

22
Amikor Szószuke átlépte lakása küszöbét, még saját maga előtt is siralmas látványt nyújtott. Az elmúlt tíz nap alatt reggelenként éppen csak hogy hideg vízzel benedvesítette az arcát, a hajában fésű foga azóta sem járt. Arról nem is szólva, hogy borotválkozni ideje sem volt. Gidó jóvoltából reggel, délben és este főtt rizst evett, egyébként azonban be kellett érnie egy-egy kevés párolt zöldséggel és retekkel; nem csoda tehát, ha lesoványodott, és az arca sápadtabb, beesettebb volt, mint amikor Kamakurába elutazott. Ezenkívül az Isszó-an kápolnában gyakorolt állandó elmélkedésről még mindig nem tudott egészen leszokni: az esze olyan volt, mint egy tojáson ülő kotlós tyúké; képtelen volt szabadon működni.
Ugyanakkor gondolatai mindegyre Szakaihoz tértek vissza, azaz nem is annyira Szakaihoz, mint inkább Szakai úgynevezett adventurer öccséhez - ez a szó mindig fülében csengett -, s az ő baráti köréhez tartozó Jaszuihoz, akinek megjelenése annyira felkavarta életét. Róla szeretett volna újabb híreket hallani, de nem volt bátorsága, hogy Szakainál személyesen tudakozódjék. Arról pedig, hogy közvetve, O-Jonénál érdeklődjék, szó sem lehetett. Hiszen még azalatt is, amíg a kolostorban tartózkodott, nem volt nap, hogy szorongással ne gondolt volna arra, vajon O-Jonénak véletlenül nem jutott-e fülébe Jaszui visszatértének híre.
A nappaliban ültek. Annak a háznak a nappalijában, amelyben hosszú évek óta laknak, s amelyet már annyira megszoktak.
- De fárasztó volt ez a rövid utazás is. Nem mondom, lehet hogy van egy kis képzelődés is benne, de szörnyen kimerített - mondta Szószuke, majd megkérdezte: - Távollétem alatt nem történt semmi különös?
Közben olyan szenvedő arcot vágott, hogy aki látta, mindjárt elhitte róla, hogy valóban nem bírja a legrövidebb utazást sem.
O-Jone még mosolyogni is képtelen volt, amiről pedig azelőtt a férje jelenlétében semmi körülmények közt sem feledkezett meg. Magában azt gondolta: "Hát így állunk? Végre nagy nehezen rászánja magát, hogy az egészsége érdekében üdülni menjen, s most hogy visszatért, rosszabbul néz ki, mint amikor elment. Hát ez igazán elég szomorú."
Mivel azonban nem akart a férjének rossz érzést okozni azzal, hogy ezt neki leplezetlenül megmondja, inkább erőltetett vidámsággal igyekezett vigasztalni:
- Hát így van ez. Akárhogy is használjon az üdülés, a hazautazás mindig megviseli az embert. Hanem, mondhatom, rémes, milyen piszkos és gondozatlan. Az isten szerelmére kérem, ha egy kicsit kipiheni magát, azonnal fürödjék meg, vágassa le a haját, és borotválkozzék meg. Közben az asztalfiókjából elővett egy kis tükröt, és Szószuke elé tartotta.
Amikor Szószuke O-Jone gondoskodó szavait hallotta, az volt az érzése, mintha az Isszó-anból magával hozott kolostori légkört a szél hirtelen elfújta volna, és ő végre valóban itthon van, és újra a régi Szószuke.
- Szakai szan azóta nem üzent nekem?
- Nem, nem üzent.
- Koroku ügyében sem?
- Abban sem.
Koroku nem volt otthon. Azt mondta, hogy a könyvtárba megy.
Szószuke vette a törülközőt és a szappant, és ment fürödni.
Másnap a hivatalban mindenki melegen érdeklődött egészségi állapota felől. Többen megjegyezték, hogy kissé lefogyott. Szószukénak úgy rémlett, mintha ebből a megjegyzésből valamelyes nem szándékos gúny is kicsengene. Az a kollégája, aki annak idején a villamosban a "Zöldséges kert"-et olvasta, csak annyit kérdezett:
- Na, hogy van megelégedve? Minden jól ment?
Ez a kérdés Szószukéban igen fájdalmas gondolatokat váltott ki.
Aznap este O-Jone és Koroku körülülték Szószukét, s töviről hegyire kikérdezték, hogy és mint volt Kamakurában.
- Úgy látszik, azoknak az embereknek nincs semmi gondjuk. Egyszerűen elmennek hazulról, anélkül, hogy az ajtót bezárnák, vagy valaki ügyelne a házra - csodálkozott O-Jone.
Koroku megkérdezte:
- Egynapi ellátásért mennyit kellett fizetni? - majd megjegyezte: - Ha puskát vittél volna magaddal, vadászhattál volna, és így jobban telt volna az idő.
- Gondolom, nagyon unalmas lehet egy ilyen félreeső helyen. Mi egyebet is lehet ott csinálni, mint reggeltől estig heverni - mondta O-Jone.
- Gondolom, az sem tesz valami jót az egészségnek, ha nincs ahol tisztességesen lehessen étkezni - méltatlankodott Koroku.
Amikor Szószuke lefeküdt, szilárdan elhatározta, hogy még másnap felkeresi Szakait, és valahogy kerülő úton kiveszi belőle, hogy mi van Jaszuival, s ha kiderül, hogy még Tokióban van, s gyakran fordul meg Szakaiék házánál, feltétlenül egy távolabbi negyedbe költözik.
A következő reggelen a nap a megszokott fényében kelt fel keleten, és sütött le Szószukéra, este pedig minden különösebb esemény nélkül áldozott le nyugaton.
Már besötétedett, amikor Szószuke kijelentette: - Elnézek egy kicsit Szakai szanhoz - és elment hazulról. A holdtalan estén nekivágott a domboldalnak. A gázfénnyel megvilágított ösvényen lármásan ropogott a kavics a lába alatt. Amikor a kis oldalkapuhoz ért, eszébe jutott, mi lesz, ha a sors ma este összehozza Jaszuival, de aztán hamar megvigasztalta magát, hogy ilyen véletlenek nincsenek.
"De azért mégsem árt egy kis óvatosság" - gondolta magában, s a konyha felé kerülve megérdeklődte, nincsenek-e vendégek Szakai szannál, és csak azután ment be.
- Örülök, hogy ismét látom. Mit szól hozzá, hogy még mindig tart a hideg? - üdvözölte a háziúr megszokott élénk modorában. Nagyszámú gyermekei között ült, s éppen azzal volt elfoglalva, hogy az egyikkel jankent* játszott, s közben versenyt kacagott vele. A háziúr játszótársa egy hat év körüli kislány volt. Piros masnija úgy libegett a feje búbján, mint egy nagy pillangó. Keményen összeszorított piciny öklét nagy lendülettel lökte maga elé. Egész lényéből sugárzott a nagy elszántság, hogy nem hagyja magát legyőzni. Ez a harcias fellépés, valamint az a kirívó ellentét, ami a leányka piciny keze és a háziúr óriási, csontos ökle közt volt, ellenállhatatlan kacagást váltott ki a jelenlevőkből. A háziasszony, aki a hibácsi mellől nézte a játékot, felkiáltott:
- De most igazán Jukiko nyert - s közben jóízűen mosolyogva csillogtatta hófehér fogát.
A kuporgó gyermekek mellett rengeteg fehér, piros és sötétkék üveggyöngy hevert.
- Beismerem. Jukiko tényleg megvert - mondta a háziúr, azzal felállt, és Szószuke felé fordult. - Mi ketten most visszavonulunk barlangunkba, nem igaz?
A dolgozószoba egyik oszlopán, aranybrokát tokjában most is ott díszelgett az a bizonyos mongol tőr. A vázákban frissen szedett sárga virágcsokor. Vajon hol nyíl ki ilyen korán?
Szószuke nem vette le a szemét a tokonoma oszlopát díszítő csillogó aranybrokát tokról.
- Látom, még mindig itt tartja - mondta s közben feszülten figyelte a háziúr arcát.
- Igen bizony. Ugye milyen érdekes mongol tőr? Tudja, ha meggondolom, hogy az a gézengúz öcsém hozta ezt a játékszert, azzal a szándékkal, hogy szeretett bátyját az orránál fogva vezesse, és jól megpumpolja, még most is elönt az epe.
- Na, és tessék megmondani, mi történt azóta a kedves öccsével? - kérdezte Szószuke tettetett közömbösséggel.
- Négy-öt nappal ezelőtt fogta magát és visszautazott Mongóliába. De jól is tette. Úgyis csak odavaló. Én mondtam is neki: "A magadfajta vad emberek úgyse érzik jól magukat Tokióban, ezért legjobb, ha minél gyorsabban visszamégy." Mire ő szemtelenül azt felelte: "Én is tökéletesen ezen a véleményen vagyok", azzal "elhúzta a csíkot". Tudja ez olyan ember, aki a Nagy Fal túlsó oldalán érzi magát jól, s meglátja, még gyémántmezőre bukkan a Góbi-sivatagban.
- És az a másik, a barátja, aki vele jött?
- Jaszuit gondolja? Természetesen ő is vele ment. Mondhatom, belőle sem néztem ki azt az embert, aki nyugodtan egy helyben meg tudna vénülni. Pedig ha hinni lehet, amit mondott, valamikor a kiótói egyetemen tanult. Hogy is tud egy ember ennyire megváltozni?!
Szószuke érezte, hogy a hónalját ellepi az izzadság. Őrizkedett megkérdezni, hogyan is változott meg Jaszui, és miért nem tud nyugodt lenni, csak magában hálálkodott az Égnek, amiért eddig nem mondotta el a háziúrnak, hogy Jaszuival együtt járt egyetemre. A háziúr volt az, aki amikor az öccsét és Jaszuit meghívta vacsorára, megígérte neki, hogy összeismerteti. Bár azzal, hogy kimentette magát, és nem jött el a vacsorára, s ezáltal megmenekült a szégyenteljes találkozástól, nincs kizárva, hogy Szakai valamilyen alkalommal Jaszui előtt felhozta az ő nevét. Szószuke csak most értette meg, mekkora előnyt is jelent az, ha egy sötét múltú ember álnév alatt járja a világot. Alig tudta megállni, hogy meg ne kérdezze Szakait: "És mondja, nem említette az én nevemet véletlenül Jaszui előtt?" Azonban ez volt az egyedüli kérdés, amit semmilyen körülmények közt sem tehetett fel.
Bejött a szolgáló, s egy nagy tálon igen furcsa tésztafélét hozott. Egy jókora tofu szeletnyi, cukrozott, átlátszó aszpikkockában két belesütött aranyhalacska csillogott. A szolgáló egy éles késsel óvatosan kifejtette a halacskákat, úgyhogy teljesen épek maradtak.
Szószukénak a különös tésztakombináció első látásra érdekesnek tűnt, de nem tudta lekötni a figyelmét, egészen másutt járt az esze.
- Na, mit szól hozzá, nincs kedve megkóstolni? - kínálta a házigazda, és szokása szerint saját kezűleg szolgálta ki vendégét. - Tegnap ezüstlakodalomba voltam hivatalos, s ott adták. Azt mondták, szerencsét hoz. Vegyen egyet, hogy legyen magának is szerencséje - biztatta Szószukét, és azon a címen, hogy ő se maradhat ki a szerencséből, jóízűen kezdte majszolni az édes, puha csemegét.
Szakai ritka jó egészségnek örvendett. Ehetett-ihatott, amennyi belefért. Mindegy, hogy mit: tea, rizs, tészta - egyre ment.
- Az igazat megvallva - mondta -, nem is olyan nagy boldogság az, ha egy házaspár húsz-harminc esztendőt együtt tölt el, míg úgy megvénülnek, hogy csupa ránc a képük. Különben, mit mondjak, minden viszonylagos ezen a világon. Egyszer, amint a Simizudani-park előtt mentem el, nagyon meglepő jelenetnek voltam tanúja.
Szakai nagyon könnyen siklott át egyik témáról a másikra. Ezt a képességét nagy társadalmi jártasságának köszönhette. Változatos témáival elérte, hogy vendégei sohasem unatkoztak.
- Simizudani felől egy árokszerű keskeny patakocska folyik a Benkei-híd felé - mesélte a háziúr. - Ebben a patakban tavasszal megszámlálhatatlan sok béka kel ki. Amikor a békák felnőnek, addig nyüzsögnek, brekegnek, amíg száz és száz, ezer meg ezer szerelmespár kerül ki közülük, amelyek állandó szeretkezésben élnek a pocsolyában. Az idén is annyian voltak, hogy alig fértek el egymás mellett. S ahogy úszkáltak a boldogságtól önfeledten, egyszer csak arra járt egy inasforma vagy valami más naplopóféle, aki fogta magát, és addig dobálta kővel a békákat, amíg a sok szerelmespárból hírmondó se maradt, s azzal továbbállt. Olyan nagy volt a megöltek száma, hogy az árokban valóságos "hullahegyek" emelkedtek. S ha meggondoljuk, hogy szegények mind házaspárok voltak! Hát nem megható?! Szóval egy néhány száz méteres sávon belül megszámlálhatatlan tragédia zajlott le. Ha erre gondolok, azt kell mondanom, mi ketten igazán szerencsések vagyunk, mivel nem kell tartanunk attól, hogy valaki egy kővel behasítja a koponyánkat, amiért nem tetszik neki, hogy házasok vagyunk. Bizony, nagy szerencse is kell ahhoz, hogy még húsz-harminc évig nyugodtan élvezhessük az életet. Ezért még feltétlenül ennünk kell ebből a szerencsét hozó csemegéből.
S azzal a két evőpálcikával felemelt egy darabot, és Szószuke tányérjára tette. Szószuke kesernyés mosollyal köszönte meg a háziúr figyelmességét.
A háziúr ilyen és ehhez hasonló, szellemes tréfákban kifogyhatatlan volt, és bizonyos fokig sikerült is lebilincselnie vendégét, akinek a lelkében azonban távolról sem honolt az a paradicsomi gondtalanság, mint az övében.
Szószuke nemsokára elköszönt, és amikor kiment a még mindig holdtalan éjszakába, s felnézett a végtelen sötét égre, megmagyarázhatatlan szorongás és rettegés vett erőt rajta.
Pedig a mai látogatásával kizárólag az volt a célja, hogy ettől az érzéstől megszabaduljon. Ezért leküzdve szégyenkezését és rosszkedvét, tervszerűen úgy irányította beszélgetést, hogy a házigazdából, aki maga volt a jóindulat és becsületesség, kivegye azt, amit akart. Ez azonban csak részben sikerült. Ahhoz pedig, hogy élete sebezhető pontjáról, bár egy őszinte szót szóljon, nem volt bátorsága, de értelmét se látta.
A feje fölött tornyosuló viharfelhők valahogy elvonultak, de valami belülről azt súgta, hogy ilyen izgalom még máskor is megismétlődhetik. Hogy hányszor és milyen körülmények között, azt csak az Ég tudja, amely sorsát intézi. Az viszont csak rajta áll, hogy kitérjen előle.

23
A rákövetkező hónapban a hideg lényegesen enyhült. A hónap végéig nagyjában befejeződött a hivatalok és az osztályok személyzetének leépítése is, amelyet az állami alkalmazottak fizetésének emelésével párhuzamosan kellett végrehajtani, s amely a hírek szerint elég nagyszámú tisztviselőt érintett. Amíg ez a folyamat tartott, Szószuke mindennap újabb és újabb ismerős és ismeretlen neveket hallott, akiket állásukból kitettek, és időnként azzal állított be haza:
- Most már bizonyosan én következem.
O-Jone ezt félig tréfaszámba, félig komolyan vette, de néha Szószuke szavait úgy magyarázta, mint rossz viccet, s félt, nehogy ezzel kihívja maga ellen a sorsot, amelynek rendelése még a jövő rejtett titka. Egyébként, bár Szószuke könnyen beszélt, azért az ő lelkében is a nyugtalanság sötét felhői gomolyogtak.
A következő hónap elején a minisztériumban véget ért az elbocsátási hullám. Amikor Szószuke erről értesült, egésztermészetesnek találta, hogy ezt ép bőrrel úszta meg, ugyanakkor azonban a véletlen szerepét sem tagadta.
Amikor hazaért, a hibácsi mellett ülő O-Jone fölé hajolt, és különös, tompa hangon közölte:
- Megmenekültem. Meghagytak. - Mire O-Jone ránézett merev faarcára, s végtelenül nevetségesnek találta, hogy az se örömet, se bánatot nem fejez ki.
Két-három nap múlva Szószuke fizetését öt jennel felemelték.
- Igaz, hogy eredetileg huszonöt százalékos fizetésemelésről volt szó, de még így is jó, kivált ha meggondoljuk, hogy hány embert dobtak ki, és még milyen sokan maradtak a régi fizetésükkel - jegyezte meg Szószuke, aki úgy látszik, elégedett volt, mintha ennek az öt jennek megfelelően az ő értéke is megnőtt volna. Ami meg O-Jonét illeti, természetesen neki sem volt semmi oka elégedetlenségre.
Másnap este Szószuke a megterített asztalon egy akkora halat látott, hogy a farka túlért a tál szélén. Ráadásul az orrát párolgó rizses étel finom illata csiklandozta.
O-Jone már elküldte Kijót, hívja haza Korokut, aki időközben Szakaiékhoz költözött. Amikor a fiatalember megérkezett, és meglátta a pazarul megterített asztalt, elragadtatással kiáltott fel:
- Micsoda pompás lakoma!
A szilvafák mindenütt virágba borultak. A korábban kinyílt virágok szirma már kezdett halványodni, és lassan lehullni.
Időnként finom, ködszerű eső szitált, s amikor kiderült az idő, az égető nap tűző sugaraiban felmelegedett föld színéről, meg a háztetőkről - mintha a tavasz visszatérését köszöntenék - finom páraoszlopok szálltak a magasba. A konyhaajtó mellé száradni tett esernyővel kutyakölykök hancúroztak, s az ernyőre festett színes csíkok csak úgy sziporkáztak a napfényben.
Nyugodalmas, kellemes napok voltak.
- Végre elmúlt a tél. Jövő szombaton feltétlenül menjen el Szaeki nénjéhez, s döntsenek már egyszer Koroku ügyében. Ha még sokáig halogatja ezt a dolgot, meglátja, a végén Jaszunoszuke szan még megfeledkezik az ígéretéről - próbálta O-Jone rábeszélni a férjét.
Szószuke erre csak annyit mondott:
- Hm. Feltétlenül elmegyek.
Koroku beállt Szakaihoz tanulónak, és oda is költözött. Ezenkívül Szószuke értésére adta öccsének, hogy a tanulmányai folytatásához szükséges költségeket Jaszunoszukéval közösen, ha csak egy lehetőség van rá, magukra vállalják. Koroku nem várta meg, míg bátyja lépéseket tesz ennek érdekében, hanem azonnal elment, és maga tárgyalt Jaszunoszukéval. Sikerült is elérnie, hogy Jaszunoszuke megígérte, amint Szószuke hozzá fordul ebben a kérdésben, kész elfogadni javaslatát, és akkor feltétlenül nyélbeütik a dolgot.
Így hát Szószuke és O-Jone, akik szívből utálták a mozgalmas életet, ha mindjárt átmenetileg is, egy kis nyugalomhoz jutottak.
Egy vasárnap délben Szószuke szükségét érezte, hogy elmenjen a fürdőbe, és a hét szennyét lemossa magáról. A fürdőben ketten beszélgettek: egy borotvált fejű, ötven év körüli, s egy kereskedő formájú harmincöt-negyven körüli férfi.
Elégtétellel állapították meg, hogy most már igazán vége van a télnek, s kellemes tavaszt kívántak egymásnak. A fiatalabbik diadallal újságolta, hogy reggel már hallotta is az első fülemülét, mire a bonzfejű fölényesen azt felelte, hogy ő már két-három nappal ezelőtt gyönyörködött a fülemüle énekében.
- De mivel az idén ez volt az első fellépése, nem ment a "legsimábban" - tette hozzá mosolyogva.
- Hát persze, még nem forgott elég jól a nyelve - tette hozzá a fiatalabbik.
Otthon Szószuke szóról szóra elismételte O-Jonénak a fülemülékről hallott párbeszédet. O-Jone figyelmesen hallgatta, s közben a napsugár csillogásában gyönyörködött:
- Valóban nagyon kellemes, hogy végre megjött a tavasz - mondta s fehér homloka megnyugodva simult ki.
Szószuke, aki közben kiment a verandára, hogy levágja hosszúra nőtt körmét, beszólt:
- Hm. Ez igaz, csakhogy sajnos, nemsokára megint itt a tél.
S lehajtott fővel csattogtatta tovább az ollót.

 

 

Nacume Szószeki
[A fordító, Kolumbán Mózes utószava]

Nacume Kinoszuke, írói nevén Szószeki, 1867-ben született Tokióban, s életét már nem a feudális, hanem a liberális polgári színezetű monarchikus Japánban élte. De míg a hűbérurak az új rendszerben is csakhamar megtalálták a helyüket, a régi rendszert szolgáló kisemberek közül sokan kenyér nélkül maradtak. Ezek közé tartozott Szószeki édesapja is, aki azelőtt elég jól kereső köztisztviselő volt.
1888-ban Szószeki beiratkozott a tokiói egyetem előkészítő tanfolyamára, s 1890-től angol nyelvet és irodalmat hallgatott. Egyetemi éveiben jól megtanult angolul, és alaposan megismerte az angol - és általában a nyugati - irodalmat. A tokiói egyetemen eltöltött évek nagy hatással voltak írói fejlődésére. Itt ismerkedett meg Maszaoka Sikivel (1867-1902), a tehetséges, új utakat kereső költővel, aki akkor maga köré tömörítette a fiatal írókat.
1893-ban tanári oklevelet kapott; később Kumamotóba került gimnáziumi tanárnak. 1900-ban tanulmányútra küldték Londonba. Az ott töltött három év nem sok örömet nyújtott: nem tudta megszokni a nyugati életformát, s ezért nagyon zárkózottan élt. Sokat dolgozott, s igyekezett minél több anyagot gyűjteni "Az irodalomról" c. művéhez. Londoni benyomásairól levelekben számolt be. 1903-ban tért vissza hazájába, és a tokiói egyetemre nevezték ki az angol irodalom tanárának. Írói pályafutása 1904-ben kezdődött, amikor a "Londoni beszámolók" sorozatosan megjelentek. Az elkövetkező években óriási lendülettel alkotott: regényeket, számos elbeszélést és kritikai cikket írt. Korai, 1916-ban bekövetkezett haláláig megfeszített ütemben dolgozott. Népszerűsége a japán olvasók körében oly nagy volt, hogy a tizenegy évet, amelyben alkotott, "Nacume évek"-nek nevezték.
Az "Alázatos szolgájuk - a Kandur" című szatirikus regényével emelkedett a legismertebb japán írók sorába. Utolsó könyveiben, "A kapu" és a "Félhomály" c. regényekben a japán értelmiség problémái foglalkoztatták. "A kapu", egy trilógia önmagában is megálló kötete, az író érett mesterségbeli tudásáról tanúskodik, s igen érdekes bepillantást enged a század eleji Japán mindennapi életébe.

 

Jegyzetek

O-Jone - tkp. Joneko v. Jone családnév, o-val: férjes asszony megszólítási formája.

Kinrai - mostanában, a napokban.

Oomi - egy folyó neve.

History of gambling - A szerencsejáték története. (angolul)

Nonaka - Szószuke családneve.

Hóicu - Szakai Hóicu (1761-1826). Ogata Korin, a világhírű japán festő tanítványa.

Rongo - Konfuciusz Beszélgetései és Mondásai (Lun-jü).

Watanabe Kazan (1793-1841) - híres japán festő.

Né szan - az idősebb nővér, néne.

Obaszan gokko - papa-mama és más felnőtteket utánzó játék, amelyben a gyermekek felveszik a nagyok ruháját.

Hajaucsi kata - fájdalmas kemény csomó a váll tájékán (valószínűleg anginás roham alatt jön létre); hajaucsi - lovas, gyors küldönc, futár kata - váll.

Halál után adott nevet - buddhista szokás.

Daihikaku - az Arasijama hegyoldalon épült templom, amelynek kertje cseresznyefáiról híres.

Edo - Tokió régi neve.

A kétszáztizedik nap - szeptember első napjaira esik, amikor a rizs javában virágzik, s amikor az időjárásnak nagy befolyása van a termésre, egyben a tájfun-korszak is beáll.

Miho - homokos partú félsziget.

Szodehagi - egy népszerű ballada hősnője; Minamoto egyik hívének a lánya volt, akit az apja megátkozott, mivel egy lázadó fiához ment férjhez. Később Szodehagi elhagyottan és megvakulva jött kislányával a szülei kastélyához, megállt a kerítés előtt, s akkor mondta: "Ez az egyszerű kerítés áthághatatlanabb számunkra, mint egy acélfal."

Adventurer - kalandor. (angolul)

"Zöldséges kert" - (Szaikontan) egy vallásos (konfuciánizmus-zen buddhizmus) tárgyú könyv szimbolikus címe.

Kamakura - város, ahol többek között ismert zen kolostorok vannak.

Sinhasi - Tokió egyik vasútállomása.

Skau szama - úr: a zen vallás papjainál, illetve híveinél gyakran előforduló, felvett családnév.

Fejét megborotválja - belép a papi rendbe.

Janken - ketten egyszerre gyorsan előrelökik jobb kezüket, amelyik lehet összeszorítva (kő), kinyitva (papír), vagy a mutató- és középujj szétnyitva (olló). A papír betakarja a követ, az olló elvágja a papírt, a kőbe beletörik az olló, ennélfogva a nyitott tenyér nyer az összeszorított ököllel szemben, a szétnyitott mutató- és középujj a nyitott tenyérrel szemben, az összeszorított ököl pedig a szétnyitott mutató- és középujjal szemben.


Gyakrabban előforduló szavak magyarázata

amado - tolóajtó
asida - különleges magas talpú geta (facipő), amit sárban vagy hóban viselnek
bjóbu - díszes paraván (spanyolfal)
daimjo - hűbérúr
daruma - japán játékszer, amely buddhista szentet ábrázol, és ha lefektetik, akár a magyar "keljfeljancsi", magától ismét felkel
dozó - tűzbiztos hely, amelyben értékes tárgyakat őriznek
dzsisa - egy magasabb állásban levő bonz szolgálatában álló alacsony beosztású pap
dzsóruri - a gidaijuhoz hasonló, balladaszerű vers, amely népszerű japán hősökről szól, és melyet vagy színpadon adnak elő kar kíséretében, vagy megzenésítve énekelnek el
ennicsi - vásár, amelyet esténként az utcákon tartanak
fundosi - ágyékkötő
furosiki - nagy tarka kendő, amelyet Japánban tarisznya, általvető, zsák, hátizsák stb. gyanánt használnak
fuszuma - a japán házakban használatos állítható közfal
garan - templomépület
geta - egyszerű facipő, amelyet a nagy lábujj és a második lábujj közt átvitt szíj tart
geisa - szórakozóhelyen vendégeket tánccal és énekkel szórakoztató nő
gidaiju - melodráma, ballada
gomame - apró, szárított, sós szardínia
hagi - japán lóhere (Lespedeza bicolor)
haiku - 5-7-5 szótagú háromsoros vers
haori - felöltőféle, amit a kimono fölött viselnek
hasi - evőpálcikák
hibácsi - egy japán házból sem hiányzó rácsos melegítő serpenyő, amelyben faszén izzik
hicsirin - a japán konyhákban használatos tűzálló téglából készült, faszénnel fűthető főzőkemence
hijodori - japán fülemüle
hisaku - kézmosáskor használatos nagy fa merítő kanál
hokke - a törvény virágai: a szent tan parancsolatai
hosszu - a buddhista papok jelképes seprűje, amivel a világot a szennytől megtisztítják; nyélből és hosszú, selymes, fehér rostokból áll
inga - (a szanszkrit Karma) előre elrendeltség, végzet, sors, buddhista felfogás szerint: mindenki sorsát érdemei és bűnei határozzák meg
josze - kis kabarészínház, ahol vegyes műsort adnak elő
jukata - könnyű nyári öltözet
juzuriha - hegyvidéki örökzöld levelű fa, amelynek a gesztenyefához hasonló, az ág hegyén növő csokros, bolyhos felületű levelét újévi díszítéshez használják (Dephniphyllum macropodum)
kacuoszelet - szárított, deszkakemény bonitó szelet, amit ízesítőnek levesbe és mártásba reszelnek bele
karakami - fuszumához hasonlító, állított közfal
kenin - a sogun (hűbérúr) közvetlen alárendelt hűbérese
kikjó - kínai harangvirág (Platycodon grandiflorum)
konnicsi - ma
koromo - papi felső ruha, csuha
kotacu - szobamelegítő, fölötte ellenzővel, amely alá bebújnak melegedni
kozuka - a kard hüvelyében tartott kis tőr
kura - tűzbiztos helyiség
kuzu - rózsanád (Pueraria triloba-maranta)
manaita - vágódeszka
mandzsu - gabonalisztből készült édes tészta babtöltelékkel
marumage - asszonyok hajviselete
meiszen - selyemből és pamutból készült ruhaanyag
miso - szójababból készült fűszer
mocsi - főtt rizstészta
mokugjo - hal alakú kivájt fa, amit ima közben a buddhista papok fakalapáccsal ütnek
momidzsi - japán "juhar", amelynek levelei ősszel szép tűzpiros színt öltenek
mon - igen csekély értékű pénzegység ("fitying")
natto - főtt szójabab
nisime - dobozba gyömöszölt vegyes főzelék
nosimocsi - gyúrt és kinyújtott, főtt rizzsel készített tészta
ominaesi - Valerián-fajta, ősszel nyíló virágok (Petrinia scabiosae folia, scitiosaefolia)
rakan - Buddha tanítványa
ri - kb. 4 kilométer
rin - 1/10 szen
rjó - régi pénz (érme)
saku - kb. 30 cm
sintoizmus - japán vallás
sódzsi - átlátszó, papírból készült vagy üvegezett válaszfal, amelyen át a japán lakások világítást kapnak
sogun vagy taikun - japán feudális hadvezérek címe, akik 1186-tól az 1868-i reformig Japán tényleges urai voltak
soju - szójával készült csípős mártás
sukaidó - szép piros virágú növény (Begonia Evansiana)
sun - saku 1/10 része
szake - könnyű rizspálinka
szaku - 3,03 dm
szan - úr, asszony (általános megszólítás)
szen - jen századrésze
szobagaki - hajdinakása
szuszuki - a japán kertészek hangulatos növénynek tartják (Miscanthus sinensis)
taccsu - a zen kolostorok egyik fajtája
tamoto - a kimono ujja, ami zsebül is szolgál
tan - kb. 10 méter
taszuki - zsinór, amivel munka közben a kimonó bő ujját megkötik
tatami - négyszögletű, vastag gyékény
tedama - kis zsákocska, tele babszemekkel, amelyekkel a japán gyerekek, (főleg a kislányok) szórakoznak úgy, hogy feldobják a levegőbe, és kifogják
tobukuro - szekrény, amiben használaton kívül az amadókat tartják
tofu - sajtolt szójababbal készült étel
tokonoma - hálófülkeféle, amelynek falára japán fali írásos képet, kakemonót akasztanak
ucsiva - japán legyező
uradzsi - páfrányféleség, amit újévi díszítésre használnak (Gleichenia glauca)
uta - 4 szótagú japán vers
utagaruta - elmaradhatatlan újévi japán családi kártyajáték
zabuton - ülőpárna
zazen - mozdulatlanul ülve, elmélyülten elmélkedni, s közben semmi földi dologra nem gondolni (a zen buddhista felekezet szabályai szerint)
zóni - rizs, hal és zöldségből készült leves, amit a japánok nagy mennyiségben fogyasztanak újévkor