Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nacume Szószeki
A KAPU

8
- Koroku szan, mit gondol, az ebédlővel kezdjük-e, vagy inkább a másik szobával? - kérdezte O-Jone a sógorát, aki négy vagy öt nappal azelőtt végre hozzájuk költözött, s most a sódzsik papírhuzatának kicserélésében segédkezett.
Egyszer régen, amikor még a nagybátyjánál lakott, neki is, meg Jaszunoszukénak is saját maguknak kellett kicserélniük szobájukban az állítható falak papírhuzatát. Ekkor csirizt készített egy tányérban, megtanulta kezelni a kenő lapocot. Ment is minden, mint a karikacsapás. A baj csak azután kezdődött, miután a ragasztás már jól megszáradt, s a végső műveletre került volna a sor, ami abból állott, hogy a tolófalakat visszategyék a helyükre. Ekkor ugyanis rájöttek, hogy nem tudják beilleszteni a padló megfelelő vályújába, mivel a papírt megfordítva ragasztották fel. Egy másik alkalommal, amikor a nagynéni utasítására Jaszunoszukéval ki kellett cserélniük a sódzsi papírját, fogták magukat, s először a kereteket a vízcsapnál alaposan megmosták. Ennek aztán az lett a vége, hogy a deszka száradáskor, legnagyobb bosszúságukra, összevissza görbült.
- Néném, az új papír felragasztása a sódzsira nagyon kényes munka, s ha nem akarunk felsülni, igen óvatosaknak kell lennünk. Főleg arra kell vigyázzunk, nehogy megmossuk a kereteket, mert abból csak baj származik - figyelmeztette Koroku sógornőjét, s azzal az ebédlő verandájától kiindulva nagy zajjal kezdte letépdesni a régi papírt. A verandát jobbról a Korokunak átengedett kisszoba, balról pedig az erősen előugró bejárat határolta. Szemben egy magas fal zárta el a kilátást. Ez a fal és a veranda egy kis négyszögű területet fogott közre, ahol nyáron dúsan nyílt a pillangóvirág, s a házaspár reggelenként elgyönyörködött a harmatban fürdő virágszőnyegben. Ezenkívül a fal tövében bambuszt ültettek, amelynek karcsú törzsére szulákot futtattak fel, s amikor reggel felkeltek, első dolguk az volt, hogy együtt megszámlálják, hány új virág nyílt ki az éjjel. De jött az ősz s utána a tél, elhervadtak a virágok, kiszáradt a fű, és valahányszor a sivár pusztává változott kertecskére tévedt tekintetük, megsajdult a szívük.
Koroku, háttal a zúzmarával borított négyszögű kertecskének, szorgalmasan tépte a sódzsikról a papírt. Az időnként meg-megerősödő, hűvös szél dühösen rohamozta kopaszra nyírt fejét és tarkóját. Ilyenkor nagyon szeretett volna a huzatos verandáról a kisszobába bemenekülni. Miután letépte a papírt, vette a vederben megnedvesített és jól kicsavart rongyot, s hidegtől kivörösödött kézzel némán, kitartóan törülgette a sódzsi-kereteket.
- Nem fázik? Igazán nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlen, szeles időt fogtunk ki, s ráadásul még esőre is van kilátás - mondta kedveskedve O-Jone, miközben egy vaslábasba lassan forró vizet csurgatott, hogy a tegnap készített csirizt feloldja.
Az igazat megvallva, Koroku magában mélyen lenézte az efféle munkát, és kivált most, hogy kényszerűségből ilyen helyzetbe került, egyenesen személyes sértésnek tekintette, hogy a törlőronggyal a kezében itt kell állnia.
Igaz, annak idején, amikor a nagybácsiékkal lakott, szintén kellett ilyesmit csinálnia, de akkor azzal vigasztalta magát, hogy csak szórakozás az egész, s így a papírragasztás művelete nemhogy kellemetlen lett volna, ellenkezőleg, még most is mint valami érdekes szórakozásra úgy emlékszik rá vissza. Most pedig az volt az érzése, hogy megszokott környezetéből erőszakkal kitépték, s mint egyébre alkalmatlant, erre az alantas munkára fogják.
Amikor mindezt végiggondolta, a verandán fütyörésző hideg szél még jobban idegesítette.
Ezért nem is talált megfelelő szavakat, amivel sógornője kedvességét viszonozhatta volna. Hogy, hogy ne, ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy egyik jogász ismerőse, akivel együtt lakott az intézetben, nemrég séta közben betért a Siszeidóba, és megengedhette magának azt a fényűzést, hogy egy hármas csomagolású szappanért és egy doboz fogporért csaknem öt jent fizessen. Amikor visszagondolt erre, nagyon igazságtalannak találta, hogy csak egyedül ő az a szerencsétlen flótás, aki ilyen koldus életre van kárhoztatva. Igaz viszont, az is elég szánalmas, ahogy a bátyjáék élnek, és beletörődnek abba, hogy az egész életük ilyen nyomorúságban teljen el. Hiszen még azt sem engedhették meg maguknak, hogy a sódzsi beborításához rendes, vastag papirost vásároljanak. Korokunak erről a csupa megalkuvás életformáról nagyon lesújtó véleménye volt.
- Az ilyen papír nagyon könnyen elszakad - jelentette ki, s azzal a tekercs végét egy lábnyira feszesen kihúzta, a nap felé tartotta, s két-háromszor erőteljesen megrántotta, hogy az csak úgy ropogott.
- Gondolja? De erre egyáltalán nem kerül sor, hiszen nálunk nincsenek gyermekek - mondta csöndesen O-Jone, miközben a csirizbe mártott ecsettel szorgalmasan kenegette a sódzsi keretét.
Aztán a teljes hosszában jól kisimított papírt két végénél fogva kifeszítették, ügyelve arra, hogy közben meg ne lazuljon, és ne vessen ráncot. Eközben Koroku arcán világosan látszott, hogy elege van ebből a munkából, O-Jone ezért lelkiismeretfurdalást érzett, s hogy hamarább meglegyenek, fogta magát, és a borotvával egyszerűen levagdosta a kiálló végeket, aminek aztán meg is volt a gyümölcse: a kész sódzsikon itt is, ott is csúnya fodrozások, gyűrődések mutatkoztak. O-Jone elszontyolodva nézegette a tobukuróhoz támasztott, újrahúzott sódzsit, és magában azt gondolta: "Ó, ha Koroku helyett az uram segítene ebben a munkában!"
- Hát nem mondom, van egypár gyűrődés rajta - jegyezte meg halkan.
- Mit csináljak, ha egyszer ilyen ügyetlen vagyok?!
- Ami azt illeti, a bátyja sem sokkal ügyesebb, s hozzá még lomha is, mint egy lajhár.
Koroku erre nem szólt semmit.
Kijo behozott a konyhából egy vízzel teli csészét, átnyújtotta Korokunak, aki a tobukuróhoz támasztott sódzsikat bőségesen bepermetezte, hogy a papiros csuromvizes lett. Mire a második sódzsi újrahúzásával készen lettek, az előbb bepermetezett darab nagyjából meg is száradt, s a redők csaknem teljesen kisimultak rajta. Amikor a harmadikkal végeztek, Koroku elkezdett panaszkodni, hogy elfáradt, és fáj a dereka. Valójában azonban szegény sógornője, O-Jone volt az, akit már reggel óta szakadatlanul kínzott a fejfájás.
- Csak még egyet húzzunk át - kérlelte a sógorát -, hogy legalább az ebédlő legyen kész, s akkor aztán majd megpihenünk.
Mire az ebédlővel végeztek, dél is lett. Ebédhez ültek. O-Jone az utóbbi négy-öt napon, amióta Koroku oda költözött, vele ebédelt kettesben. Azelőtt, a férjhezmenetele óta eltelt hosszú évek alatt, még egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy Szószuke távollétében valaki mással ült volna asztalhoz, és most, hogy a párolgó tálon túl fiatal legény-sógorát látta magával szemben, nagyon furcsának találta a helyzetet.
Mialatt szájuk az evéssel volt elfoglalva, némán bámultak egymásra. Amíg a szolgáló körülöttük sürgött-forgott, vagy kinn a konyhában tett-vett, még volt, ahogy volt, de amikor közeli jelenlétét semmi sem árulta el, kimondhatatlan zavarban voltak. A kettőjük közti korkülönbség és hozzá még a kölcsönös bizalmatlanság egyáltalán nem segítette elő olyan meleg, romantikus légkör kialakulását, amelyben egy fiatal nő és egy fiatal férfi a kezdeti feszélyezettség után egymáshoz közeledhetett volna.
O-Jone titokban attól tartott, hogy ez a kellemetlen érzés, amely mindannyiszor erőt vett rajta, amikor az ebédnél Korokuval szemben ült, soha nem múlik el. Koroku pedig, aki nem is sejtette, hogy ideköltözése következtében ilyen kínos helyzetbe is kerülhet, még O-Jonénál is elfogódottabb volt.
De hát nem volt mit tenni, és O-Jone az ebéd alatt folyton azon igyekezett, hogy a kínos csöndet beszélgetéssel töltse ki. Korokuban azonban ekkor még sem megértés, sem elegendő tapintat nem volt, hogy sógornője igyekezetét kellőképpen tudta volna értékelni, s ahhoz alkalmazkodni.
- Koroku szan, az intézetben jó volt az étel? - kérdezte O-Jone minden bevezetés nélkül.
Erre a kérdésre Koroku most nem tudott olyan egyenesen felelni, mint amikor az intézetből látogatóba jött bátyjához. Kitérő választ adott.
- Igazán nem is tudom, hogy mit mondjak. Megjárta.
Ebből a hangból O-Jone arra következtetett, hogy talán a sógora nincs megelégedve a fogadtatással. És valóban, a hosszú, kínos beszédszünetekben ilyesmi meg is fordult Koroku fejében.
Aznap O-Jonénak borzasztóan fájt a feje, s ezért különösen nehezére esett, hogy mindenáron kedvesnek mutatkozzon. Különben is minden erre irányuló igyekezete kárba veszett, ami még csak fokozta rossz hangulatát. Így hát az ebéd alatt még annyit sem beszélgettek, mint a sódzsi áthúzása közben. Ebéd után a papírcserélés valamivel jobban haladt, lehet azért, mert már belejöttek, lélekben viszont még távolabb kerültek egymástól, mint délelőtt. A dermesztő hideg csak fokozta nyomott hangulatukat. Amikor felkeltek az asztal mellől, az ég lassanként kiderült, és úgy tűnt, hogy amilyen mértékben világosodott, egyre inkább távolodott, és amikor az irdatlan magasságban egészen halványkék lett, hirtelen valahonnan sötét felhők kerekedtek, és teljesen eltakarták a napot.
O-Jone és Koroku felváltva mentek a hibácsihoz kézmelegíteni.
- Igaz, hogy bátyám fizetését az új évben felemelik? - kérdezte váratlanul Koroku sógornőjétől.
O-Jone, aki akkor éppen egy papírdarabot vett fel a gyékényről, hogy csirizes ujjait megtörölje, meglepődve nézett Korokura.
- Hát ezt honnan veszi?
- Az újságból. Azt írják, hogy jövő évtől kezdve az állami tisztviselők fizetését felemelik.
O-Jonénak ez a hír teljesen új volt, s amikor Koroku részletesen megmagyarázta, hogy miről van szó, nem győzött eléggé helyeselni.
- Nem is lenne rossz, hiszen ezt a drágaságot már igazán nem lehet kibírni. Hogy ne mondjak egyebet, a hal ára csak amióta Tokióba költöztünk, kétszeresére emelkedett.
Korokunak eddig halvány sejtelme se volt a halárakról, s most, hogy O-Jone felhívta rá a figyelmet, valóban nagyon drágának találta. Mivel ezzel a témával sikerült Koroku érdeklődését valamennyire felkelteni, a beszélgetés meglepően simán haladt. O-Jone elmondta, amit nemrég Szószukétól hallott, hogy régen milyen olcsó is volt az élet, akkoriban, amikor a háziúr 18-20 éves lehetett.
- Egy adag hajdina metélt mindössze egy rinbe került, egy teljes menü pedig tizenkét szen és öt rinbe. Másodosztályú marhahúsból egy adagra való négy szen, a roastbeefnak való hús hat szen. A kabaréba a belépti díj három-négy szen. Ha egy diák hét jent kapott hazulról egy hónapban, abból tisztességesen meg tudott élni, de tíz jenből aztán már igazán úri módon élt.
- Egész bizonyos, hogy ha abban az időben élnénk, Koroku szan is könnyűszerrel elvégezhetné az egyetemet - szögezte le végül O-Jone.
- És milyen jó dolga lenne a bátyámnak is - felelte erre Koroku.
Mire a sódzsik áthúzásával végeztek, három óra is elmúlt. Mivel Szószukét minden percben várni lehetett, a vacsora készítéséhez is hozzá kellett fogni. Ezért úgy gondolták, mára elé volt a dologból, s félretették a csirizt meg az ollót.
Koroku nagyot nyújtózkodott, s összeszorított öklével néhányszor a homlokára ütött.
- Köszönöm az értékes segítséget. Bizonyosan jól kifáradt - mondta kedvesen O-Jone.
Koroku valamit falni szeretett volna, s kért abból a tésztából, amit Szakai a megtalált dobozért köszönet fejében küldött. O-Jone elő is vette a szekrényből, s míg sógora falatozott, teát hozott be.
- Mondja csak, annak a Szakai úrnak van-e egyetemi végzettsége? - kérdezte Koroku.
- Gondolom, hogy van.
Koroku megitta teáját, és cigarettára gyújtott, majd kis idő múlva megkérdezte:
- A bátyám magának csakugyan nem szólt semmit a fizetésemelésről?
- Nem, igazán nem említette - felelte O-Jone.
- Jaj de szeretném, ha nekem is olyan jó természetem lenne. Neki minden jó úgy, ahogy van; sohasem panaszkodik semmiről.
O-Jone erre nem szólt semmit. Koroku felkelt az asztal mellől, bement a kisszobába, de néhány pillanat múlva újból megjelent a hibácsival.
- Kialudt a tűz - mondta.
Mialatt Koroku kegyelemkenyéren élt a bátyja házában, egy percig sem szűnt meg vakon bízni Jaszunoszuke szavában, aki azzal biztatta, hogy mihelyt vállalata egy kicsit fellendül, keres valami megoldást számára is. Egyelőre azonban az egyetemen írásban bejelentette, hogy tanulmányait megszakítja.

9
A megtalált doboz jóvoltából Szakai és Szószuke közt nem remélt jó viszony fejlődött ki. Kapcsolatuk eddig arra korlátozódott, hogy Szószuke minden hónapban rendszeresen elküldte Kijót a házbérrel Szakaihoz, aki azt annak rendje-módja szerint nyugtázta. Természetesen így semmiféle jószomszédi viszony nem alakult ki köztük. Mintha a dombtetőn lakó Szakai nem is honfitársa, hanem külföldi lett volna.
Aznap, amikor Szószuke a dobozt visszavitte - mintahogy azt a háziúr előre jelezte -, a délutáni órákban eljött a detektív, és helyszíni szemlét tartott Szószuke lakása mögött, a lejtőn és a domboldalon. Szakai is vele volt, s így O-Jonénak alkalma volt végre szemtől szembe meglátni a háziurat, akit eddig csak hírből ismert. Mondani se kell mennyire elcsodálkozott, amikor látta, hogy bajusza van, pedig ő teljesen sima arcúnak képzelte el. Ezenkívül az is meglepte, milyen udvariasan beszél vele, amire egyáltalán nem számított. Amikor a férje visszajött a kertből, mindjárt megjegyezte:
- Érdekes, Szakai szannak bajusza is van!
Két nap múlva bekopogott a háziúr szolgálója, s köszönő névjegy kíséretében egy nagy doboz finom édességet hozott.
- A gazdám hálásan köszöni a minap tett jó szolgálatát, s azt üzeni, hogy hamarosan személyesen is felkeresi - mondotta s azzal már el is köszönt.
Este Szószuke kinyitotta dobozt, s miközben a finom to-manjuval tömte magát, kijelentette:
- Nehezen tudom elhinni, hogy az az ember, aki nem sajnál ilyen fejedelmi ajándékot küldeni, fösvény ember lenne, s bizonyosan az is csak mese, hogy a szomszéd gyerekeket nem engedi hintázni.
- Persze hogy az - bólintott O-Jone, aki most szintén sietett védelmébe venni Szakai szant.
És így Szakai és a Szószuke házaspár viszonya a betörés után barátságosabbá vált, de sem Szószuke, sem O-Jone fejében nem fordult meg még a gondolata sem annak, hogy ez a viszony még ennél szorosabbra is válhatnék. Közös érdekkapcsolatról természetesen aligha lehetne szó köztük, de ők még ahhoz is túl gyávák voltak, hogy a szomszédságból önként adódó jó viszonyt ápolják és elmélyítsék.
Így hát, ha a dolgokat a maguk menetére hagyták volna, valószínűleg nem sok kellett volna ahhoz, hogy Szakai és Szószuke viszonya ismét a régi legyen, s lelkileg épp annyira eltávolodjanak egymástól, mint amennyire külön, idegenül állt a két ház - egyik a dombtetőn, a másik a domb tövében.
De telt-múlt az idő, s a harmadik nap estefelé Szakai váratlanul beállított Szószukéékhoz. Hódprém galléros, jó meleg télikabát volt rajta. Szószukéék nem voltak hozzászokva esti vendégek fogadásához, s ezért meglepődtek, sőt egy kissé zavarba is jöttek, de azért udvariasan bevezették a háziurat az ebédlőbe. Szakai mindjárt a beszélgetés kezdetén meleg szavakkal mondott köszönetet azért a szolgálatért, amit Szószuke a minap tett neki.
- Mondhatom, nagy szerencsém van! Képzeljék el, a másik ellopott holmi is megkerült - mondta s közben fehér selyemövéből összegöngyölt láncot húzott elő, amelynek végén dupla fedelű aranyóra volt.
- Higgyék el, csupáncsak azért jelentettem a rendőrségen, hogy a törvénynek eleget tegyek, valójában nem nagyon izgatott ennek az ócska órának elvesztése. Már le is mondtam róla, amikor tegnap váratlanul kaptam egy kis csomagot. Feladó nem volt rajta, s amikor kinyitottam, legnagyobb meglepetésemre az elveszett órát láttam viszont.
- Bizonyosan maga a tolvaj küldte vissza - folytatta nevetve Szakai. - Valószínűleg rájött, hogy nem kap sok pénzt érte, s ezért jobbnak látta, ha visszaküldi. Mindenesetre elég különös.
Rövid gondolkozás után így folytatta:
- Az igazat megvallva, számomra az egészből a doboz volt a legfontosabb. Tudják, még a nagyanyám kapta ajándékba annak idején, amikor még az udvarnál szolgált, úgyhogy értékes családi emlékszámba megy.
Szakai azon az estén több mint két óra hosszat csevegett, s mind Szószuke, aki időnként buzgón helyeselt, mind pedig O-Jone, aki a másik szobából hallgatta a társalgást, kénytelen volt elismerni, hogy a háziúr kiapadhatatlan a témákban.
- Bizonyosan kiterjedt ismeretsége van - mondotta O-Jone elismerően.
- Igen, mert van rá ideje bőven - vélekedett Szószuke.
Másnap Szószuke, a hivatalból hazafelé jövet, amint leszállt a villamosról s a közeli zsibárusbolt előtt haladt el, az üzletben Szakai hódprém galléros, ismerős alakját pillantotta meg. A háziúr félig az utca felé fordulva élénken beszélgetett a zsibárussal, aki óriási, csontkeretes pápaszemén keresztül figyelmesen nézett fel rá. "Minek zavarjam Szakait?" - gondolta Szószuke, és köszönés nélkül tovább akart menni, de amikor éppen az üzlet elé ért, Szakai véletlenül kinézett az utcára.
- Á, jó napot, hazafelé, hazafelé? - szólította meg Szószukét barátságos, közvetlen hangon.
Szószuke úgy gondolta, hogy most már udvariatlanság lenne részéről csak úgy továbbmenni, s ezért lelassította lépteit, és megemelte kalapját.
Ekkor Szakai, aki úgy látszik, elvégezte dolgát, kisietett a boltból.
- Vásárolt valamit? - kérdezte Szószuke.
- Nem én, semmit - felelte a háziúr, és Szószukéhoz csatlakozott. Együtt mentek hazafelé. Alig tettek néhány lépést, amikor Szakai kifakadt: - De ravasz róka ez a vén ember. Erőnek-erejével rám akart tukmálni egy Kazan utánzatot. Meg is kapta tőlem a magáét.
Szószuke rájött, hogy a háziúr, mint a legtöbb olyan ember, akinek sok felesleges ideje van, szenvedélyes műgyűjtő, s arra gondolt, milyen jó lett volna, ha azt a Hóicu bjóbut, amit a minap eladott, legelőször vele nézette volna meg.
- De ugye, az öreg nagy képszakértő? Nem igaz?
- Szakértő?!... Ugyan! - Annyit ért a képekhez, mint a ló az ábécéhez. Hisz csak meg kell nézni a boltját. Még egy valamirevaló műtárgy sincs benne. De mit is lehet várni egy volt rongyszedőtől?
Szakai nagyon jól ismerte a zsibárus boltját. Ha igaz, amit az öreg zöldségkereskedő mesél, Szakai ősei a sógunátus korában valamilyen arisztokratafélék voltak, s a környéken a legrégibb nemesi családnak számítottak. Hogy aztán a sógunátus bukása után a Szakai család visszavonult-e Szunpuba, s később visszatért, vagy talán vissza se vonult egyáltalán, azt Szakai most nem tudná megmondani, mert bár hallott valamit erről, de kiment az eszéből.
- Nagy csirkefogó volt az már kölyökkorában is. Egy vagányokból összeverődött bandát vezetett, folytonos verekedéseivel a környék réme volt - idézte fel Szakai a zsibárussal kapcsolatos gyermekkori emlékeit, s amikor Szószuke megkérdezte:
- De hát volt mersze, hogy azt a Kazan utánzatot éppen a maga nyakába akarja varrni?
Szakai csak nevetett:
- Tudja, én valamikor sokat támogattam ezt az embert. Még akkor, amikor élt az apja. Ezt a támogatást azzal viszonozta, hogy időnként egy-egy különleges dolgot szerzett nekem. Csakhogy az értelem nem veti fel, s amellett szörnyen kapzsi, mondhatom, nagyon nehéz pasas. Erről nemrég is alkalmam volt meggyőződni, amikor egy Hóicu Bjóbut vettem tőle.
Szószuke meglepődve figyelt fel, de mivel nem akart Szakai szavába vágni, hát inkább hallgatott. Szakai ekkor elmesélte, hogy a zsibárus az elért sikerektől vérszemet kapva, folyton a nyakára járt, s mindenféle régi könyveket meg képeket ajánlgatott, amikhez nem is értett. Az is vele fordult elő, hogy egy Osakában gyártott porcelán dísztárgyat, amiről azt hitte, hogy valódi antik koreai keramika, nagy örvendezve helyezett el a kirakatba. - Én azonban egy konyhaasztalon és egy új vasfazékon kívül semmit, de semmit nem vásároltam tőle.
Közben felértek a dombtetőre, ahonnan Szakai útja jobbra vezetett, míg Szószukénak a túlsó oldalon kellett leereszkednie. Szószuke ugyan egy darabig még szívesen elkísérte volna a házigazdát, hogy a paraván sorsáról többet is halljon, de aztán úgy gondolta, mégiscsak feltűnő lenne, hogy akkorát kerül, s ezért letett erről a tervéről. Mielőtt elváltak volna, megkérdezte.
- Megengedi, hogy a napokban tiszteletemet tegyem?
Mire Szakai udvariasan így felelt:
- Legyen szerencsém.
Aznap derült, szélmentes idő volt. O-Jone attól tartva, hogy ha folyton csak bent ül a szobában, és semmit se csinál, bizonyosan dideregni fog. Szószuke távollétében a hordozható kotacut beállította az ebédlő kellős közepébe, a férje ruháját ráterítette, hogy mire hazajön Szószuke, melegedjék meg. A tél beállta óta aznap történt meg először, hogy a kotacut napközben is használta. Esténként természetesen már jó ideje, hogy szabályosan begyújtják, de mindig csak a kisszobában.
- Hogy jutott eszedbe, hogy ezt a kotacut behozd az ebédlőbe? - kérdezte Szószuke csodálkozva.
- Gondoltam, úgysem jönnek vendégek, hát jó lesz itt. Különben is a kisszobában most Koroku lakik, úgyhogy oda amúgy sem tehettem volna be.
Szószuke akkor eszmélt rá, hogy az öccse nála lakik, és mialatt az inge fölé meleg szövetből készült kimonót vett, és megkötötte övét, bosszúsan fakadt ki:
- Ez a szoba valóságos jégverem. Kotacu nélkül nem is tudom, hogyan bírnánk ki.
A kisszoba, ahol most Koroku lakott, bár a gyékények egy kicsit már kopottak voltak benne, de déli és keleti fekvésű lévén, az egész ház legmelegebb szobája volt.
Közben O-Jone behozta a forró teát, s töltött férjének egy csészével. Szószuke ivott néhány kortyot, majd megkérdezte:
- Koroku nincsen itthon?
Koroku otthon volt, de a kisszobából a legcsekélyebb nesz sem szűrődött ki, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy valaki tartózkodik benne. O-Jone már felállt, hogy meghívja a sógorát, de Szószuke intett, hogy csak maradjon, nem akar ő semmit sem Korokuval, s azzal a kotacu vattázott takarója alá bújt, és kényelmesen elnyújtózkodott. Az ebédlőben, amelynek ablaka a hegyoldalra nyílt, már sötétedni kezdett. Szószuke kezét feje alá tette, semmire se gondolt, csak bámult a szűk falak közé zárt sötétségbe. Az időnként behallatszó edénycsörömpölés olyan messziről, idegenül hangzott, mintha azt nem is a konyhában foglalatoskodó O-Jone és Kijo csinálná, hanem ki tudja, melyik szomszédja, akivel neki semmi kapcsolata nincs.
Időközben a szobában teljesen besötétedett. Az egyedüli halványan csillogó világos foltot csak a fehér sódzsi képezte. Szószuke még mindig mozdulatlanul feküdt, s még arra is lusta volt, hogy lámpát kérjen.
Amikor aztán mégis felkelt, és vacsorához ültek, Koroku is előjött a kisszobából, és leült bátyjával szemben. O-Jone ekkor mentegetőzni kezdett, hogy a sok dolog miatt elfeledte lehúzni a másik szoba tábláit, s azzal felkelt és kiment. Szószuke éppen figyelmeztetni akarta öccsét, hogy jó lenne, ha esténként meggyújtaná a lámpákat, behúzná a táblákat, hogy így nagyon elfoglalt sógornőjének segítségére legyen. De aztán eszébe jutott, hogy nem lenne ildomos, ha most mindjárt a költözés után ilyen kellemetlen dolgokat mondana, s ezért inkább hallgatott.
A vacsorával vártak, míg O-Jone visszajön az ebédlőből. Szószuke is csak akkor szánta rá magát, hogy elmesélje a nap eseményeit. Elmondta, hogy a hivatalból hazajövet a zsibárus boltja előtt találkozott Szakaival, továbbá hogy a háziúr a nagy pápaszemes kereskedőtől egy Hóicu-féle bjóbut vásárolt.
- Igazán? - kiáltott fel O-Jone, és csodálkozva nézett férjére. - Hát ez érdekes! Megesküdnék, hogy csak az lehetett.
Koroku kezdetben nem vett részt a társalgásban, de ahogy figyelmesen hallgatta a bátyja és sógornője beszélgetését, lassanként megértette, miről is volt szó.
- Na és mennyit adott érte? - kérdezte kíváncsian.
A házastársak erre csak összenéztek.
Amikor az étkezést befejezték, Koroku rögtön bement a kisszobába, Szószuke meg visszafeküdt a kotacura. Kis idő múlva O-Jone is bement, hogy a lábát megmelegítse. Beszélgetés közben megegyeztek abban, hogy jó lenne, ha a jövő szombaton vagy vasárnapon elmennének Szakaihoz, és megtekintenék a bjóbut.
De amikor elérkezett az a bizonyos vasárnap, Szószuke megint nem tudott lemondani arról, hogy egyszer egy héten alaposan kialudja magát, s így elmúlt a fél nap, anélkül hogy bármit is csinált volna.
O-Jonénak sem volt kedve semmihez, arról panaszkodott, hogy nehéz a feje, és egész délelőtt a hibácsira támaszkodva gubbasztott.
Szószuke arra gondolt, hogy ha a kisszoba szabad lenne, a feleségének már reggeltől kezdve lenne hová behúzódnia. Azzal, hogy Korokut betették oda, tulajdonképpen megfosztották O-Jonét az egyetlen meghitt zugtól, ahol nyugodtan érezhette magát.
Amikor mindezt végiggondolta, egy kis lelkiismeretfurdalást érzett, s azt javasolta O-Jonénak, hogy ha nem érzi jól magát, tegyék be az ágyat az ebédlőbe, s feküdjön le, O-Jone azonban hallani sem akart erről. Mindegyre azt hajtogatta, hogy ezzel csak fölösleges felfordulást csinálna a házban.
- Hát akkor nem lenne jó megint behozni a kotacut? Nekem is jólesne egy kis meleg. - És addig unszolta O-Jonét, míg valahogy rászánta magát, és Kijóval bevitette az ebédlőbe a kotacut és a takarókat.
Másnap reggel Koroku korábban kelt fel, mint bátyja, és mindjárt el is ment valahová, úgyhogy egész délelőtt nem lehetett látni.
Szószuke még csak meg se kérdezte O-Jonét, hol, merre járt az öccse. Az utóbbi időben nem szívesen hozta szóba Korokut, nehogy O-Jonét vele kapcsolatosan véleménynyilvánításra késztesse. Úgy látta, hogy jobb így, mert hiszen ha O-Jone rosszat mondana öccséről, neki kötelessége lett volna ezért rendreutasítani vagy megvigasztalni. Már dél felé járt az idő, de O-Jone még mindig nem kelt fel.
Szószuke azt gondolta magában, jobb is, ha minél többet pihen, ez csak használ az egészségének. Ezért nesztelenül kilopózott a konyhába, szólt Kijónak, hogy egy kicsit felmegy Szakaiékhoz, s azzal a hétköznapi kimonója fölé egy rövid köpönyeget kapott, és kiment a házból. Abban a pillanatban, ahogy a sötét, rideg szobából kilépett az utcára, egyszerre felvillanyozódott, és amint a süvítő, hideg széllel szembe ment, izmai jólesően feszültek meg.
A téli hangulat egyre inkább hatalmába kerítette, míg végül is egész testében kellemes érzés áradt szét. Eszébe jutott, mennyire egészségtelen, hogy O-Jone folyton otthon ül, és még akkor sem megy ki sétálni, amikor jó idő van.
Amikor a Szakaiék udvarába ért, a főbejáratot a hátsó bejárattól elválasztó élő sövényen feltűnt egy élénk vörös volt, ami élesen elütött a téli táj színszegény egyhangúságától.
Kíváncsian ment arrafelé. Egy babahálóing volt. Ahogy a vékony bambuszpálcikát áthúzta az ingujjon, és amilyen elmésen beállította a galagonyaágak közé, hogy le ne essék, látni lehetett, hogy egy nagyobbacska lányka babázott itt.
Szószuke, akinek nem adatott meg, hogy akárcsak egy pirinkó gyermeket felneveljen, megállt és egy darabig elgyönyörködött, hogy az a kicsi piros hálóingecske milyen nagy szakértelemmel volt kiterítve száradni. Erről a babaruháról eszébe jutott, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor még élt a húga, a szülei egy piros vászonnal behúzott lépcsőzetes állványra milyen szépen kirakták a babákat; az öt játék-muzsikust, a csíkos, cifra mintás mézeskalács bábukat, s melléje az édes, de erős fehér szakét.
Szakai otthon volt, de mivel éppen ebédelt, kiüzent Szószukénak, hogy várjon egy kicsit. Szószuke kelletlenül foglalt helyet egy széken. A szomszéd szobából üde gyermekhangok ütötték meg a fülét. Bizonyosan a babaruhát szárító leányka is ott hancúrozott a többiekkel. Amikor a szolgáló tehát hozott neki, s nyitva hagyta a fuszumát, már két pár tágra nyitott, kíváncsi szem bámult ki Szószukéra, amikor pedig néhány perc múlva a szolgáló a hibácsit hozta ki, az előbbi két gyermek mögött még egy harmadik is ólálkodott. Úgy látszik, erősen fúrta az oldalukat, hogy ki is lehet az a bácsi a konyhában, mert ahányszor kinyílt a fuszuma, mindig egy újabb gyermek nézett farkasszemet Szószukéval, akinek a végén sejtelme sem volt, hányan is lehettek. Aztán amikor a szolgáló jövés-menése véget ért, a karakamit valaki óvatosan egy hüvelyknyire félrehúzta, s az így támadt résen egy ragyogó, szénfekete szem kukucskált be. Szószukét nagyon kezdte mulattatni a dolog, de nem szólt semmit, csak a mutatóujjával intett, hogy jöjjön be, mire a karakami hirtelen becsapódott, s a túlsó szobában vagy három-négy gyermek harsány kacagásba tört ki. Ezután nemsokára egy csengő gyermekhang szólalt meg:
- Né szan*, játsszunk megint obaszan gokkót!*
Egy másik hang, valószínűleg az idősebb nővér, így felelt:
- Rendben van, csakhogy ma európai obaszan gokkót játszunk. Toszaku szan lesz az apa, vagyis "papa", Jukiko pedig az anya, vagyis "mama". Megértettétek?
Valaki közbeszólt:
- De furcsán is hangzik "mama"! - Mire vidám kacagás volt a válasz.
- Én meg nagyanyó leszek, mint mindig. De nekem is kellene egy európai elnevezés. Hogy szólítják a nagyanyót európai nyelven? - kérdezte egy másik kislány.
- Nagymamának? Ez maradjon csak japánul - vélte a nénje.
Ezután egy darabig elbűvölően udvariaskodtak egymással:
- Szíves elnézését kérem!
- Honnan tetszett jönni?
Közben egyikük remekül utánozta a telefon berregését. Szószuke mindezt nagyon kedvesnek és mulatságosnak találta.
A belső szoba felől lépések közeledtek. A házigazda jött, de ahogy a szomszéd szobába ért, ráripakodott a gyermekekre:
- Mit csaptok ekkora ricsajt? Nem látjátok, hogy vendégem van? Hordjátok el tüstént magatokat! Menjetek máshová játszani!
Mire egy akadozó kölyökhang visszanyelvelt:
- Hodis ne. Én csat attol medet, ha aputa vesz netem ed igazi nad lovat.
A tiltakozó hang gazdája, a selypítésből ítélve még nagyon pici fiúcska lehetett, akitől az apai parancs megszegésének indokolása elég szép teljesítmény volt. Ezt a jelenetet Szószuke különösképpen élvezte.
A háziúr sűrűn kérte bocsánatát, hogy olyan sok ideig megvárakoztatta.
Közben a gyermekek eltűntek a szomszéd szobából.
- Meglepő, hogy ezek a gyermekek milyen élénkek - mondta Szószuke, aki ezzel a kijelentésével csak annak adott kifejezést, amit valóban érzett is, de a házigazdán látszott, hogy ő ezt csak afféle kedveskedő bóknak veszi, s mentegetőzve felelt:
- Sajnos, amint ön is látja, fenekestül felforgatják a házat - és nem győzött eleget panaszkodni Szószukénak, hogy mennyi baj is van ezekkel a haszontalan gyermekekkel.
Egyebek közt elmesélte, hogy egyszer fogták magukat, és egy remekbe készült kínai virágkosarat csupa mulatságból megraktak jól széndarabokkal, s rátették a tokonomára, máskor meg azt a rossz tréfát találták ki, hogy az ő féltett lakkcipőjét teletöltötték vízzel, s aranyhalakat tettek bele. Ezt bizony Szószuke is eléggé furcsállta.
Szakai azután arról siránkozott, hogy ennek a sok kislánynak mennyi ruhát kell csináltatnia. Olyan gyorsan fejlődnek, hogy amikor elutazik, és néhány heti távollét után hazajön, meglepetéssel látja, hogy legalább egy hüvelyknyit nőttek, úgyhogy mindig az az érzése, hogy mindenáron utol akarják őt érni, arról nem is szólva, hogy nemsokára férjhez kell adnia őket, és nem elég, hogy a kiházasítás gondjaiba beleőszül, de amellett bizonyosan anyagilag is tönkremegy.
Mindez a sok panasz azonban a gyermektelen Szószukéból nem váltott ki részvétet. Ellenkezőleg. Az a körülmény, hogy a házigazdán - bár nem győzött panaszkodni, hogy a gyermekei mennyi gondot, bajt okoznak - egyáltalán nem látszott, hogy ezt különösképpen a lelkére venné, csak irigységet váltott ki belőle.
Végre Szószuke is szóhoz jutott. Meg is ragadta az alkalmat, s megkérdezte Szakait, nem mutatná-e meg azt a bizonyos paravánt. Szakai készségesen bólintott, már tapsolt is, és az elősiető szolgálónak kiadta a parancsot, hogy a kamrából hozzák be, majd Szószukéhoz fordult:
- Tegnapelőttig itt állt, de mivel ezek a haszontalan kölykök félig kíváncsiságból, félig rosszaságból, állandóan körülötte sündörögtek, és mindenféle csínyen törték fejüket, attól féltem, még meg találják rongálni, s ezért sürgősen biztosabb helyre menekítettem.
Amikor Szószuke ezt hallotta, rájött, hogy ő most mekkora alkalmatlanságot okozott, pedig tulajdonképpen nem is érdekelte olyan nagyon az a bjóbu, s azzal, hogy most megtudja, hogy ez a jelenleg más tulajdonát képező műtárgy valamikor az övé volt-e vagy sem, a helyzeten semmit, de semmit nem változtat.
A paravánt azonban kívánsága szerint azonnal kivették a kamrából, a belső termeken át becipelték, és elébe állították. Semmi kétség; ugyanaz a paraván, amelyik nem is olyan régen még ebédlőjükben állt. Szószuke arca azonban erre a felfedezésre nem árult el semmiféle különösebb izgalmat. Mindenesetre ahogy most maga előtt látta a paravánt, a finom színárnyalatú tatamik, a mennyezet nemes rostú tája, a tokonomát díszítő kecses nippek s a gazdag mintázatú fuszumák keretében, és arra gondolt, hogy a két szolgáló milyen óvatosan hozta be a kamrából, megesküdött volna, hogy legalább tízszer értékesebb, mint akkor, amikor az ő tulajdonát képezte. Egy darabig nem tudta, mit is mondjon, csak közömbösen hordozta végig tekintetét az ismerős, semmi újat nem mondó képen.
A házigazda Szószuke hallgatását félremagyarázta. Meg volt győződve, hogy igazi műértővel áll szemben. Fürgén felugrott, két szélénél fogva megragadta a paravánt, és Szószukéval szembeállította. Amikor látta, hogy a vendége még mindig nem hajlandó véleményt nyilvánítani, határozottan jelentette ki:
- A kép valódiságához semmi kétség sem fér. Nagyon jól ismerem az eredetét.
Mire Szószuke csak annyit kérdezett:
- Igazán?
Szakai most Szószuke mögé került, s ujjával mutogatva, felhívta figyelmét a kép érdekes részleteire. Közben lelkesen magyarázott. Egyebek közt hangoztatta, hogy mivel a festőművész daimjó családból származik, nem fukarkodott a legjobb minőségű anyaggal, s éppen ez képezi alkotásai legjellemzőbb vonását. Az igaz, hogy ez meg is látszik a csodálatos frissességgel megőrzött színeken. Ez a körülmény Szószukénak új volt, egyébképpen a házigazda fejtegetései nagyrészt már ismert dolgokat tartalmaztak.
Szószuke kivárta a kedvező pillanatot, udvariasan köszönetet mondott és leült. A házigazda is helyet foglalt a párnáján, és a paravánra írt költemény témájáról és stílusáról kezdett beszélni. Szószuke megállapította, hogy Szakai nagyon járatos a kalligráfia és a haiku kérdéseiben, s nagyon csodálkozott, honnan van ideje ezt a töméntelen sok ismeretet a fejében elraktározni. Mindenesetre el kellett ismernie, hogy nagy műveltségű, mindenhez értő emberrel van dolga, aki előtt egy kicsit szégyellte is saját tudatlanságát. Nagy figyelemmel hallgatta a házigazda minden egyes szavát, és vigyázott, hogy minél kevesebbet beszéljen.
Szakai hamarosan rájött, hogy vendége ismeretei ezen a téren milyen szegényesek s ezért a beszélgetést újból visszaterelte a képekre, és előzékenyen felajánlotta, hogy ha óhajtja, megmutatja a tulajdonát képező néhány szerény festményalbumot és kakemonót. Sajnos, ezt a lekötelező ajánlatot Szószuke kénytelen volt visszautasítani. Ahelyett sűrű bocsánatkérés közepette megkérte a házigazdát, mondaná meg, mibe is került neki ez a paraván.
- Ó, mondhatom potom áron vásároltam. Mindössze nyolcvan jent adtam érte - válaszolta Szakai készségesen.
Szószuke, ahogy így a házigazdával szemben ült, azon töprengett, mi is lenne jobb? Bevallani szépen, hogy milyen kapcsolata van neki ezzel a képpel, vagy inkább hallgassa el az egészet? Egyszerre csak ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy őszintén tárjon fel mindent. Úgy is tett. Elmondta részletesen a paraván történetét elejétől végéig.
A házigazda türelmesen végighallgatta, csupán néha-néha vetett közbe egy-egy csodálkozó "Ejhá"-t, meg "Nahát"-ot. A végén aztán megjegyezte:
- Így hát nem azért akarta megnézni a képet, mert különösképpen érdekelné a festészet? - s hangosan nevetett, mint akit ez a félreértés nagyon mulattat.
De aztán mindjárt megjegyezte, hogy így tudva a dolgot, jobb lett volna, ha a képet megfelelő áron közvetlenül Szószukétól veszi meg és nagyon... nagyon sajnálja, hogy nem így történt. Végül pedig a zsibárust arcátlannak, szédelgőnek nevezte.
Ettől kezdve Szószuke és Szakai közt bizalmas, meghitt viszony alakult ki.

10
Szaeki nagynéni és Jaszunoszuke már régóta nem lépték át Szószuke küszöbét. Szószukénak pedig sem ideje, sem kedve nem volt, hogy a kódzsimacsiba járogasson. Bár rokonok voltak, mégis úgy eltávolodtak egymástól, mintha nem is ugyanaz a nap sütött volna házukra. Egyedül Koroku ment el néha-néha hozzájuk egy kis beszélgetésre. Úgy látszik, ő sem látta sok értelmét a sűrű látogatásoknak. Egyébként hazajövet nem nagyon volt hajlandó O-Jonéval közölni, hogy mi újság a Szaeki házban. A sógornője persze meg volt győződve, hogy ebben feltétlenül szándékosság van, de mivel őt Szaekiék különben sem érdekelték túlságosan, csak örült, hogy minél kevesebbet hall róluk.
Időnként azonban a Koroku és Szószuke beszélgetéséből mégis megtudott egyet s mást.
Körülbelül egy héttel azelőtt Koroku elmondta a bátyjának hogy Jaszunoszuke most azon fáradozik, hogy valami új találmányt vezessen be. Ha jól értette, olyan gépről van szó, amelynek a segítségével tisztán, olvashatóan lehet nyomtatni, anélkül hogy nyomdafestékre lenne szükség. Mivel ez a téma egyáltalán nem érdekelte O-Jonét - különben sem igen értette miről van szó -, szokása szerint most is csak némán hallgatta a férfiak beszélgetését. Ellenben Szószukénak az oldalát fúrta a kíváncsiság, és megkérdezte öccsét, hogyan is képzelik el a nyomdafesték nélküli nyomtatást.
Természetesen Koroku, akinek nem voltak ilyen természetű szakismeretei, nem tudott erre pontos feleletet adni, és csak a Jaszunoszukétól hallottakat ismételte el, természetesen amilyen mértékben képes volt fejben tartani.
Ezt az új nyomdatechnikai eljárást nemrég vezették be Angliában, s tulajdonképpen a villamosáram egyik különleges alkalmazásán alapszik. Az áramforrás egyik sarkát összekötik a kiszedett betűkkel, a másik sarkát pedig a nyomtatandó papírral. Ha már most a papírt rászorítják a betűkre - Koroku szerint már kész is a nyomás. A betűk színe a szokásos fekete, de különleges eljárással piros vagy kék betűs szöveget is lehet nyomtatni. Színes nyomás esetén ez az eljárás igen előnyösnek mutatkozik még abból a szempontból is, hogy a színes tinta száradásához szükséges időt teljesen meg lehet takarítani. Mivel a nyomdafestékre és tekercsekre nem lesz többé szükség, a nyomtatási költségek is lényegesen csökkennek. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy az új technika bevezetésével az eddigi munkaidő körülbelül huszonöt százalékkal megrövidül, elmondhatjuk, hogy a legszebb kilátásokkal kecsegtető vállalkozásról van szó.
Kiderült, hogy Jaszunoszuke úgy beszélt, mint akinek már a kezében vannak a vállalkozás ragyogó eredményei, s ahogy csillogó szemmel ecsetelte a "legszebb kilátásokkal kecsegtető jövőt", szavaiból kiérzett, hogy már látja is saját magát, mint "befutott" embert.
Szószuke a tőle megszokott nyugalommal, meglehetősen egykedvűen hallgatta végig öccse beszámolóját, anélkül hogy valamilyen érdemleges megjegyzést fűzött volna hozzá.
Mindaz, amit az öccsétől erről a találmányról hallott, igaz is lehet, meg nem is. Ő mindenesetre addig, amíg nem látja, hogy válik be a gyakorlatban, nem nyilatkozik sem mellette, sem ellene.
- Na és az a másik találmány a hajóval? Feladta? - kérdezte O-Jone, aki eddig hallgatott.
- Feladni éppen nem adta fel, de mivel eléggé költséges mulatság, bár kényelmes megoldás, mégsem akadt rá vállalkozó - felelte Koroku, aki úgy látszik, ebben is Jaszunoszuke álláspontját képviselte.
Egy darabig még tárgyalták az ügyet, míg végül Szószuke kijelentette:
- Utóvégre akármilyen vállalkozásról is legyen szó, nem lehet arra számítani, hogy minden rögtön simán menjen.
Mire a felesége megjegyezte:
- A legjobb, ha valakinek sok pénze van, s vígan éli világát, anélkül hogy dolgoznia kellene, mint ahogy azt például Szakai, a háziúr teszi.
Koroku elköszönt, és a szobájába ment. A Szószuke házaspár csak ilyen alkalommal hallott Szaekiékről, különben hetek-hónapok teltek el anélkül, hogy a két család bármit is tudott volna egymásról.
Egyszer O-Jone megkérdezte férjétől:
- Mondja, amikor Koroku meglátogatja Jaszunoszukét, vajon szokott-e tőle zsebpénzt kapni?
Szószukét, aki eddig nem nagyon törődött az öccse dolgaival, ez a nem várt kérdés meglepte.
- Miért kérded?
O-Jone kissé habozott, majd így felelt:
- Miért? Azért, mert az utóbbi időben, amikor hazajön, gyakran érzik rajta, hogy ivott.
- Nincs kizárva, hogy Jaszunoszuke kárpótlásul, amiért olyan áhítattal hallgatja a találmányairól meg a csodálatos pénzszerzési lehetőségekről tartott előadásait, meg-megvendégeli az öcsköst - mondta Szószuke nevetve. Aztán többet nem is beszéltek erről.
Harmadnap este, amikor már későre járt az idő, és vacsorázni szerettek volna, Koroku még mindig nem érkezett meg. Kis idő múlva Szószuke kijelentette, hogy ő éhes, és egy percig sem hajlandó tovább várni. O-Jone eleget kérte, legyen egy kis türelemmel, és menjen inkább fürdeni, talán közben itt is lesz Koroku. Szószuke azonban rá se hederített, hanem egyedül ült vacsorához. Erre O-Jone kertelés nélkül nekiszegezte a kérdést:
- Nem gondolja, hogy jó lenne figyelmeztetni Korokut, hogy hagyjon fel az ivással?
- Hát csakugyan annyit iszik, hogy szükség van a beavatkozásomra? - kérdezte Szószuke elképedve.
O-Jone erre azt felelte, hogy a helyzet nem éppen annyira súlyos, de többször is előfordult már, hogy Koroku - még napközben is, amikor azt hiszi, hogy senki nincs otthon - kigyúlt arccal, becsípve állít haza, ami bizony eléggé aggasztó. Szószuke nem bolygatta tovább az ügyet, de magában ő is feltette a kérdést, vajon Koroku nem kért-e valakitől kölcsönt, vagy esetleg nem szerzett-e más módon pénzt italra, amit pedig tudomása szerint addig nem is kedvelt különösképpen.
Közben telt-múlt az idő. Ez az év is már a végéhez közeledett. Az éjszaka uralma a világ felett kétszer akkora lett, mint a nappalé. A szél mindennap fújt. Szüntelen, egyhangú zúgása búskomor hangulatot váltott ki az emberekből.
Koroku képtelen volt napokon át a kisszobába zárkózva élni. Minél inkább próbált nyugodtan, higgadtan gondolkozni, annál sivárabbnak látta az életét, s végül is nem bírt tovább egy helyben ülni. Néha arra is gondolt, hogy bemegy az ebédlőbe, és elbeszélget sógornőjével, de ez még elviselhetetlenebbnek tűnt. Amikor már nem bírta tovább, elment hazulról, és egymás után felkereste barátait. Ezek kezdetben a régi megszokott szívélyességgel fogadták, és mulatságos diákhistóriákkal szórakoztatták. Amikor azonban kifogytak az anekdotákból, és Koroku még mindig jövögetett hozzájuk, az a vélemény alakult ki, hogy csak azért látogatja folyton őket, mert nincs mit csináljon, unja magát, s azonkívül nagyon szeret pletykálni. Ezért néha úgy tettek, mintha a másnapi lecke tanulásával, vizsgára való készüléssel lennének elfoglalva. Korokunak nagyon rosszul esett, hogy barátai úgy néznek rá, mint valami könnyelmű, lusta fickóra, de nem tudott sehogy sem nyugodtan otthon ülni, bármit is olvasni vagy tanulni.
Így hát Koroku, részben belső, lelki forrongása, részben pedig külső akadályok miatt képtelen volt megszerezni azokat az ismereteket, vagy eleget tenni azoknak a kötelezettségeknek, amelyek minden vele egykorú fiatal embernek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy valamire vihesse.
Néha azonban a hideg esőben bőrig ázott, vagy a hóolvadáskor valóságos pocsolyává vált utcán összesározta a harisnyáját. Ilyenkor meg kellett szárítani ruháját, megtisztítani a sártól harisnyáját, úgyhogy kénytelen volt naphosszat otthon kuksolni. Ezeken a napokon szinte belebetegedett az unalomba, s néha kikecmergett a kisszobából, a hibácsi mellé ült, és lustán szürcsölgette teáját. Ha ilyenkor O-Jone is ott volt, nem kerülhette el, hogy néhány banális szót ne váltson vele.
Egyszer O-Jone megkérdezte:
- Koroku szan, mondja csak, szereti a szakét? - Máskor meg: - Nemsokára itt az újév. Hány csésze zónit számít elfogyasztani?
És mivel az efféle "beszélgetések" újra meg újra megismétlődtek, O-Jone és Koroku közt egyre bizalmasabb viszony alakult ki, úgyhogy a végén Koroku megkérte sógornőjét:
- Néném, elfeslett a ruhám, nem varrná meg?
O-Jone a sógora mintás haoriját kézbe vette, s mialatt a kibomlott varrást megigazította, Koroku szépen leült melléje, és némán bámulta sógornője ügyesen mozgó ujjait. Amikor O-Jone férje jelenlétében varrt, rendszerint csöndben végezte dolgát, de most Korokuval szemben nem tehette meg, hogy olyan figyelmetlen legyen. Ezért erőt vett magán, s igyekezett valamit mondani. A beszélgetés tárgya többnyire ugyanaz volt: az állandó gond, mi lesz Korokuval. Koroku nem is igen tudott egyébről beszélni, mindegyre csak erre tért vissza.
- Ugyan, ugyan, Koroku szan, hiszen maga még fiatal, legyen türelme kivárni a dolgokat. Hamarosan eldől, hogy mi lesz magával. Ne legyen pesszimista. Nem elég, ha a bátyja az.
O-Jone két ízben is megpróbálta vigasztalni a sógorát. Harmadszor még hozzátette:
- Na, és Jaszu szan annak idején nem vállalt kötelezettséget, hogy gondoskodik magáról?
Mire Koroku bizonytalan hangon felelte:
- Nem mondom, ha a Jaszu szan terve úgy beválna, mint ahogy ő mondja, nem lenne semmi baj, de ha alaposan elgondolkozom a dolgon, kezdek rájönni, hogy valami még sincs rendjén. Úgy látom például, hogy azzal a halászhajó berendezéssel sem keres valami fényesen.
O-Jone elnézte a sógorát, akinek az arcáról csüggedtség és kiábrándultság rítt le. Ha összehasonlította ezt az elszontyolodott fiatalembert azzal a Korokuval, aki időnként becsípve szokott hazaállítani, s olyankor "emberevő" képéről világosan le lehetett olvasni, hogy valami nagyon feldühítette, nagyon megsajnálta, de ugyanakkor egy kicsit nevetségesnek is találta.
- Csak lenne a bátyjának úgy pénze, mint ahogyan nincs, feltétlenül tenne valamit magáért, de így... - és ez O-Jone részéről nem csupán egyszerű, udvarias szólam volt, hanem együttérzését is kifejezte.
Aznap este Koroku fázós testét felöltőjébe burkolta, s elment hazulról. Nyolc óra lehetett, amikor hazajött. Egyenesen a házaspár elé lépett, a kabátja ujjából elővett egy fehér papírba csomagolt, keskeny, hosszúkás dobozt:
- Szaekiéktől hazafelé jövet eszembe jutott, milyen jó lenne ebben a hidegben egy kis forró szobagakit enni, s mindjárt meg is vettem a hozzávalót. - O-Jone vizet tett oda főni, Koroku pedig szorgalmasan kezdte reszelni a mártáshoz a kacouszeletet. Közben elmondta bátyjáéknak a Szaekiékkel kapcsolatos legfrissebb hírt: Jaszunoszuke esküvőjét tavaszra halasztották. A leánykérés még akkor megtörtént, amikor Jaszunoszuke elvégezte egyetemi tanulmányait. Mire Koroku visszatért Bosinból, és nagynénje közölte vele, hogy a jövő évtől kezdve többé nem gondoskodnak a taníttatásáról, a házasság előkészítésére irányuló tárgyalások már meglehetősen előrehaladtak. Hivatalos értesítés hiányában azonban Szószukénak sejtelme sem volt, hogy megkötötték-e a házassági szerződést. Azokból a hírekből következtetve, amelyek a Szaekiékhez el-eljáró Korokun keresztül néha eljutottak hozzá, úgy gondolta, hogy a jegyesek még ebben az évben megtartják az esküvőt. Ezenkívül Koroku közvetítésével azt is megtudta, hogy a menyasszony apja egy kereskedelmi társaság alkalmazottja, elég tehetős ember, hogy a lány előkelő leányiskolába járt, továbbá számos fivére és nővére van. Egyébként a menyasszonyt csak Koroku ismerte, de ő is csak fénykép után.
- Aztán legalább jóképű? - kérdezte O-Jone.
- Elég csinos - felelte Koroku.
Amíg a szobagaki elkészült, azt találgatták, vajon miért is nem tartják meg az esküvőt újév előtt. O-Jone ezt rossz jelnek tekintette, míg Szószuke szerint csak azért halasztották el, mivel igen közel van az év vége, és így nincs már idő az előkészületekre. Koroku a halasztás okát az asszonyi hiúságban látta:
- Én azt hiszem, hogy inkább anyagi háttere van a dolognak. A menyasszony szülei nagy lábon élnek, előkelő házat visznek, hát a nagynéni sem akar alulmaradni.

11
O-Jone gyengélkedése még az ősz derekán kezdődött, amikor a momidzsi* fonnyadó, sötétpiros levele ráncosan összepödrődött. Egyébként is a Kiótóban töltött időt leszámítva sem Hirosimában, sem Fukuokában nem örvendett a legjobb egészségnek, s ebben a tekintetben a Tokióba költözködés sem jelentett kedvező fordulatot. A kezdetben jelentkező rosszulléteit azonban nem vette elég komolyan, és annak tulajdonította, hogy szülővárosa ivóvize nem tesz jót szervezetének.
Egy idő óta állapotában fokozatos javulás állt be, és az utolsó évben a nyugtalanító rosszullétek száma lényegesen csökkent. Így tehát Szószuke nyugodtan járt hivatalba, s távollétében O-Jone is kielégítően végezte a házi munkát. Ezért az ősz vége felé, amikor a vékony zúzmaratakarón végigseprő csípős szél csontig átjárja az embert, bár egészségi állapota megint rosszabbra fordult, nem vette komolyan, és eleinte még Szószukénak sem szólt róla. A férje azonban észrevette, hogy szenved, s nyomatékosan figyelmeztette, hogy haladéktalanul menjen orvoshoz. O-Jone ezt a tanácsot azonban egyszerűen elengedte a füle mellett.
Koroku költözködése éppen erre az időre esett. Szószuke, aki aggodalommal figyelte O-Jone állapotát, és mint férj nagyon jól ismerte lelki alkatát, egyáltalán nem tartotta kívánatosnak, hogy a háznépe megszaporodjék, és így a háztartás gondjai súlyosbodjanak. Az adott körülmények közt azonban nem maradt más hátra, mint az eseményeket a maguk menetére hagyni. Megelégedett annyival, hogy futólag megjegyezze:
- Jó lenne, ha minél nyugodtabban rendeznéd be az életedet - bár jól tudta, hogy ezt a tanácsot O-Jone aligha tudja betartani. O-Jone ajka mosolyra nyílt, s csak annyit felelt:
- Jól van, jól, maga csak ne izgassa magát. - E válasz hallatára Szószuke nyugtalansága még csak fokozódott.
Csodálatos módon azonban azóta, hogy Koroku hozzájuk költözött, bármilyen furcsán is hangzik, O-Jone közérzete egészen megjavult. Úgy látszik, hogy a megnövekedett felelősség megkettőzhette lelkierejét, s minden várakozás ellenére még az eddiginél is jobban gondját viselte férjének és Korokunak. A sógora természetesen semmit se vett észre. Szószuke azonban jól látta, hogy felesége a szokottnál többet törődik a háztartással, s már magáért ezért az odaadó munkáért is nagyon hálás volt O-Jonénak. Ugyanakkor nagyon aggódott, nehogy ez az idegfeszítő munka idővel megártson egészségének.
Sajnos, rossz előérzete december harmadikán hirtelen szomorú valósággá vált, és Szószukénak a rémülettől valósággal megbénultan kellett látnia, hogy a balsejtelme piciny szikrája hatalmas lángoszloppá lobbant.
Ezen a napon a komor szürke eget már kora reggel sűrű fellegek borították, s az emberekre dermesztő hideg nehezedett. O-Jone, aki már az elmúlt éjjel sem tudott aludni, fájó fejjel, elkínzott arccal jött-ment a házban, és megadással végezte dolgát. Valahányszor felállt vagy hirtelen mozdulatot tett, mindig élesen belenyilallott az agyába. De ezt még inkább elviselte - valószínűleg azért, mert a külvilág változatos ingerei valamennyire lekötötték -, mint azt a kibírhatatlan, tompa fejfájást, ami még akkor is kínozta, ha mozdulatlanul feküdt. Mindamellett türelmesen várt, amíg férje hivatalba indul, amikor szokása szerint kikísérte, és közben azzal vigasztalta magát, hogy máskor is volt ilyen rosszulléte, s valahogy csak elmúlik ez is. Miután Szószuke elment, és O-Jone kötelességének egy részét teljesítette, kissé megkönnyebbült, de a borús idő egyre nyomasztóbban nehezedett rá. Ha az égre nézett, úgy érezte, mintha egész teste jéggé fagyna, ha pedig a szobába bezárkózott, az volt a benyomása, mintha a hideg a sódzsi homályos papírján keresztül akadálytalanul oda is követné. A feje mintha tűzben égne, egyre forróbb és forróbb lett. Nem volt mit tenni, előszedette a reggel bevetett ágyneműt, leteríttette az ebédlőben, s lefeküdt. Minthogy azonban fejfájása így is tűrhetetlen volt, kiszólt Kijónak, hogy hozzon egy vízbe mártott törülközőt, s tegye homlokára. Mivel azonban a borogatás azonnal átmelegedett, az ágy fejéhez egy tál vizet tetetett, s a törülközőt időnként megmártotta benne.
Így próbálgatta hűsíteni forró homlokát egészen délig, de teljesen eredménytelenül. Annyi ereje se volt, hogy Koroku kedvéért felkeljen, és vele megebédeljen. Ezért meghagyta Kijónak, hogy terítse meg az asztalt, s hívja sógorát ebédelni. Ő maga ágyban maradt, s Kijóval odahozatta férje puha párnáját, és kicserélte saját kemény párnájával. Szegény asszony annyira szenvedett a nagy fejfájástól, hogy már azt se bánta, ha tönkremegy a hajviselete.
Koroku kijött a kisszobából, óvatosan megnyitotta a fuszumát, és megnézte, mit csinál sógornője. Amikor látta, hogy O-Jone félig a tokonoma felé fordulva, behunyt szemmel fekszik, azt hitte elaludt, és csendesen becsukta a fuszumát. Egyedül ült az asztalhoz, s nagy kanálzörgéssel nekilátott, hogy a teát összekeverje a rizzsel.
Két óra felé O-Jone nagy nehezen elszenderedett. Amikor felébredt, érezte, hogy a homlokáról a borogatás lecsúszott a szemére, és már egészen meleg és száraz. A fejfájása valamennyit enyhült, viszont vállától a hátgerincéig egy új, hasogató fájdalmat érzett. Arra gondolt, ha nem eszik valamit, még jobban legyengül, s ezért valahogy feltápászkodott, s ha későn is, megebédelt.
- Hogy érzi magát? - érdeklődött többször is Kijo, miközben felszolgálta az ételt.
- Most sokkal jobban - felelte O-Jone.
Ebéd után Kijóval eltetette az ágyneműt, s a hibácsira támaszkodva várta férjét. Szószuke a rendes időben haza is jött. Elmondta, hogy a Kanda utcában az üzletek már zászlódíszt öltöttek, jelezve, hogy az év végi vásár megkezdődött, a vásártéren pedig a zenekar részére piros és fehér vászonsátrat állítottak fel, hogy muzsikával csalogassák oda a vásárlókat.
- Micsoda jövés-menés! Igazán érdemes lenne megnézni. Villamossal egykettőre odaérnénk - unszolta a feleségét, s közben két tenyerével dörzsölte a hidegtől sötétpirosra csípett arcát.
Amikor O-Jone látta, hogy férje olyan gyöngéd hozzá, nem volt szíve elpanaszolni, hogy milyen rosszul érzi magát. Valójában most nem is szenvedett annyira. Így hát olyan arccal, mintha semmi sem történt volna, a megszokott módon most is segített férjének ruhát váltani, majd szépen összeszedte a hivatalban viselt, európai ruháját. Közben be is esteledett. Kilenc óra felé azonban váratlanul kijelentette, hogy nem érzi jól magát, s ezért nem várja meg Szószukét a lefekvéssel. Mivel eddig a pillanatig a legjobb hangulatban csevegtek, Szószuke igen meglepődött, de miután O-Jone sietett biztosítani, hogy semmi különösebb baja nincs, valahogy megnyugodott. Közben O-Jone behívta Kijót, előkészíttette az ágyat és lefeküdt.
Szószuke egyedül maradt a csöndes éjszakában, amelyet a gömbölyű lámpabelű mécses szelíden világított meg, s vagy húsz percig hallgatta a füléhez közel levő vízmelegítő üst duruzsolását. Egy darabig az a hír motoszkált fejében, hogy rendelet jött, miszerint az új évben felemelik a tisztviselők fizetését. De utána mindjárt az is eszébe jutott, hogy ugyanakkor valamit rebesgetnek a tisztviselő karban várható előzetes átszervezésről, sőt esetleg nagyarányú leépítésről. Szószuke attól tartott, nehogy őt is áthelyezzék valahová, és elgondolta, milyen kár, hogy Sugihara, akinek Tokióba való helyezését köszönheti, már nem osztályvezető a minisztériumban. Amióta Tokióban teljesített szolgálatot, csodálatos módon egyszer sem volt beteg, és így még egyetlenegy napot nem hiányzott hivatalából.
Igaz ugyan, hogy egyetemi tanulmányai megszakítása óta úgyszólván semmit sem olvasott, és képzettsége sok tekintetben az átlagon aluli, de azért szolgálatát fennakadás nélkül el tudta látni.
Miután így mindent összevetve, alaposan átgondolta helyzetét, arra a megállapításra jutott, hogy nem fenyegeti semmiféle veszedelem, s megkönnyebbülten kezdett dobolni ujja hegyével a vízmelegítő üst peremén.
- Kérem, jöjjön be egy pillanatra - szólt ki O-Jone szenvedő hangon.
Szószuke gépiesen felugrott, és besietett az ebédlőbe. O-Jone a fájdalomtól összehúzott szemöldökkel, derékig kitakarózva, félig felülve feküdt az ágyban, s jobb kezével erősen szorította bal vállát. Szószuke is önkéntelenül odatette a kezét, s az O-Jone keze fölött kiálló csontos részt keményen nyomkodni kezdte.
- Valamivel hátrább - szólt O-Jone könyörgő hangon.
Szószuke csak többszöri próbálgatás után talált a fájdalmas pontra. A tarkó és a váll között, a hátgerinc közelében, egy kőkemény duzzanatot tapintott ki. O-Jone arra kérte, hogy azt nyomogassa olyan erősen, ahogy csak bírja. Szószuke homlokán kiütött a veríték, mégsem tudta a fájdalmas helyet úgy nyomkodni, hogy O-Jone meg lett volna elégedve. Akkor hirtelen eszébe jutott a "hajaucsi kata"* régi kifejezés. Kisgyermek korában mesélte nagyapja, hogy egyszer, réges-régen, egy futárt lovaglás közben ért utol a hajaucsi kata betegség, mire egykettőre leugrott a lóról, villámgyorsan előrántotta kis kozukáját, beleszúrta vállába, vért csapolt belőle, s így szabadult meg a biztos haláltól. Ahogy ez a régi történet tisztán, élesen kirajzolódott emlékezete vásznán, arra gondolt, vajon O-Jonénak most nem ugyanaz-e a baja. Azt azonban sehogy sem tudta eldönteni, hogy ha most egy késsel ő is megszúrja felesége vállát, azzal jót tenne-e vagy rosszat.
O-Jonénak a vér most hirtelen a fejébe tódult, és füle hegyéig kipirult. Amikor Szószuke megkérdezte, forró-e a feje, panaszosan igent intett. Szószuke kikiáltott Kijónak, hogy azonnal töltse meg a jeges zacskót hideg vízzel, s hozza be. Sajnos azonban jeges zacskó nem volt a háznál, s így Kijo, akárcsak reggel, most is csak mosdótálban megnedvesített törülközőt hozott be.
Mialatt Kijo O-Jone homlokát borogatta, Szószuke még mindig teljes erővel nyomkodta vállát. Időnként megkérdezte, könnyebben érzi-e magát, O-Jone alig hallhatóan válaszolta, hogy még mindig fáj. Szószuke most már erősen nyugtalankodott. Hirtelen arra gondolt, hogy legjobb lenne, ha maga rohanna el orvosért, de O-Jone állapota annyira izgatta, hogy egy pillanatra sem tudott elmozdulni mellőle.
- Kijo, szaladj gyorsan a városba, vegyél jégtömlőt, s hívj orvost. Még nincsen olyan késő, nem hinném, hogy lefeküdt volna.
Kijo azonnal felugrott, s az ebédlőbe ment, hogy megnézze az órát.
- Negyed tíz - mondta s már indult a konyha felé, de míg nagy zakatolás közben kereste a getáját, szerencsére megérkezett Koroku is. Szokása szerint, anélkül hogy bement volna bátyjához, egyenesen a szobájába tartott. Szószuke utána kiáltott. Koroku erre megállt az ebédlőben, egy darabig tétovázott, de amikor Szószuke egymás után kétszer is szólította, kénytelen volt valami válaszfélét mormogni, s az ebédlőbe menni. A szeme körül különös pír égett, ami elárulta, hogy most is a szake hatása alatt áll. Amikor meglátta a helyzetet, meghökkent.
- Mi történt? - kérdezte hirtelen kijózanodva.
Szószuke most öccsét kérte arra, amivel az imént Kijót bízta meg. Koroku le sem vetette felöltőjét, máris indult. Közben visszaszólt:
- Bátyám, akármennyire sietek, amíg orvost találok, időbe kerül. Inkább Szaekiéktől telefonálok egy orvosnak, s megkérem, hogy jöjjön ide minél gyorsabban.
- Igazad van - helyeselt Szószuke -, tégy így.
Szószuke Koroku visszaérkezéséig Kijóval állandóan cseréltette a hideg vizet a mosdótálban, s ő maga teljes erejéből nyomogatta O-Jone vállát. Képtelen volt tétlenül nézni felesége szenvedését. Ehhez az izgalmas várakozáshoz fogható rossz érzést el se tudott eddig képzelni. Folyton csak azon járt az esze, vajon mikor jön az orvos. Állandóan fülelt kifelé, és a legkisebb neszre is izgatottan figyelt.
Amikor az orvos végre megérkezett, Szószukénak úgy tetszett, mint ha az éjszaka sötétjét a virradat világossága váltotta volna fel. Az orvos a gyógyítást mesterségszerűen végző, idősebb férfi volt, akin a legcsekélyebb izgalom sem mutatkozott. A hóna alatt aktatáskával, angyali nyugalommal, lassú, kimért mozdulatokkal látott hozzá a beteg megvizsgálásához, mintha csak egy könnyű lefolyású, idült betegségről lenne szó. Ahogy Szószuke elnézte a "doktor bácsi" nyugodt, derűs ábrázatát, úgy érezte, hogy feldúlt idegei is fokozatosan lecsillapodnak.
Az orvos a fájdalmas helyre mustártapaszt, a lábakra meleg borogatást, a fejre jeges tömlő alkalmazását írta elő - mint sürgős teendőket -, majd saját maga helyezte el a mustártapaszt a váll és a tarkó közötti tájékra. A meleg borogatásról Szószuke és Kijo közösen gondoskodtak. Végül Szószuke egy törülközőt tett O-Jone homlokára, s erre helyezte el óvatosan a jéggel telt tömlőt. Amíg mindezt elvégezték, eltelhetett egy óra. Az orvos azt mondta, hogy megvárja, hogyan alakul a beteg állapota és leült az ágy fejéhez. A két férfi néha egy-egy udvarias szót váltott, többnyire azonban némán ült és figyelte O-Jone állapotát.
Az éjszaka csöndjét semmi sem zavarta meg.
- Alaposan lehűlt az idő - jegyezte meg az orvos.
Szószuke attól tartva, hogy túlságosan igénybe veszi az orvos idejét, és mivel O-Jone állapota a jelek szerint sokat javult, biztosította, hogy előírásait pontosan betartja, úgyhogy most már nyugodtan távozhatik. Az orvos felállt:
- Most már nincs mitől félni. Az orvosságot egyszerre kell beadni, még ma este. Gondolom, utána a beteg majd jól alszik - utasította Szószukét s azzal el is távozott.
Koroku is vele ment, hogy megcsináltassa a felírt gyógyszert.
Miután magukra maradtak, O-Jone felnézett az ágy fejénél ülő Szószukéra és megkérdezte:
- Hány óra lehet?
Az arca egészen más volt, mint az este: a vér teljesen kifutott belőle, s a lámpa fényében halálsápadt, zöldes színben játszott. Szószuke azt hitte, hogy ez csak az arcát keretező, rendetlenül leomló, sötét, fekete hajfonat miatt van, és megpróbálta elrendezni legalább az oldalsó fürtöket. Közben megkérdezte:
- Jobban érzed magad egy kicsit?
- Igen, sokkal könnyebben vagyok - felelte O-Jone, és szokása szerint megpróbált mosolyogni.
Szegény asszony, még a fájdalom perceiben sem feledkezett meg arról, hogy férje előtt mosolygó arcot mutasson. Az ebédlőből a Kijó hangos horkolása hallatszott.
- Mondja meg Kijónak, hogy feküdjék le rendesen - kérte O-Jone férjét.
Mire Koroku visszajött a gyógyszerrel, és O-Jonénak az orvos által előírt módon beadták, már tizenkettő felé járt. Utána még húsz perc telhetett el, mire a beteg elaludt.
- Azt hiszem, most már sokkal könnyebben van - szólt Szószuke, és hosszasan elnézte felesége megnyugodott arcát. Koroku is figyelte egy darabig sógornőjét, aztán bólintott:
- Igen, én is így látom, hogy most már túl van a veszélyen.
Erre levették a jégtömlőt a beteg homlokáról. Koroku szobájába ment. Szószuke a szokott módon megvetette ágyát O-Jone mellé és lefeküdt.
Öt-hat óra múlva a hideg téli éjszaka csillogó kristálytűvel átszőtt zúzmaralepellel borította be a földet, majd sietve tovasuhant, nehogy a közeledő pitymallat utolérje. Nemsokára a felhőtlen, halványkék égen megkezdte pályáját a felkelő nap. O-Jone még mindig mélyen aludt.
Mire Szószuke elfogyasztotta reggelire a vízben főtt szárított rizst, már indulnia is kellett a hivatalba. O-Jone azonban még mindig nem ébredt fel. Szószuke föléje hajolt, és egy darabig hallgatta az alvó mély, egyenletes lélegzését, s közben azon töprengett, bemenjen-e a hivatalba vagy ne.

12
Délelőtt Szószuke a hivatalában megpróbált dolgozni, mint rendesen, de lelki szemei előtt egyre a tegnap este és az éjjel történtek kavarogtak, s mivel O-Jone állapota nagyon aggasztotta, természetesen a munka sem ment úgy, ahogy kellett volna. Olykor még durva számítási hibát is ejtett. Délig valahogy csak eltelt az idő. Ekkor elfogyott a türelme, s elhatározta, hogy hazamegy. A villamoson csupa megnyugtató dologra gondolt. "O-Jone már bizonyosan felébredt, s miután jól kialudta magát, a közérzete kitűnő, s valószínű, hogy újabb rohamtól nem kell tartania." Ebben az időben szokatlanul kevés utas volt, úgyhogy figyelmét egyáltalán nem kötötte le a külvilág, és szabadon mérlegelhette a képzeletében felvonultatott számtalan lehetőséget. Időközben a villamos megérkezett a végállomásra.
Amikor a kapuhoz ért, feltűnt, hogy a házban olyan nagy a csönd, mintha teljesen lakatlan lenne. Kinyitotta a rácsos kaput, lehúzta cipőjét, s felment az előszobába, anélkül hogy bárki is elébe jött volna. Szokásától eltérően nem a verandán át került be az ebédlőbe, hanem kinyitotta a fuszumát, és egyenesen ment be. O-Jone most is úgy aludt, mint amikor a reggel elment. Az ágy fejénél levő cinóbervörös, lakkozott tálcán a gyógyszeres tasak és a félig kiivott pohár víz is pontosan úgy állt, mint reggel. O-Jone feje ugyanúgy a tokonoma felé fordult. Csak a bal arca látszott és valami a nyakából, a mustártapasz nyomával. Most is éppolyan mélyen aludt, akárcsak reggel, s az alig hallható lélegzésen kívül semmi sem jelezte, hogy az élettel kapcsolata lenne. Végeredményben az a kép, amelyet ma reggel elinduláskor az agyába zárt, és magával vitt a hivatalba, semmit, de semmit sem változott. Szószuke úgy, ahogy volt, felöltőben, O-Jone fölé hajolt, és egy darabig szorongva hallgatta a lélegzését. Úgy látta, hogy felesége egykönnyen nem ébred fel. Ujjain kiszámította, hogy az orvosság bevétele óta hány óra telt el, s az arcára a nyugtalanság árnyéka borult. A tegnapi napig az volt a baj, hogy felesége nem tudott aludni, most meg attól kellett tartania, vajon a sokáig tartó mély alvás nem valami kóros állapot-e. Kezét a takaróra tette, és két-háromszor gyöngéden megrázta az alvó vállát. O-Jonénak a puha párnán szétterülő haja meg-megremegett, de ébredésnek semmi jelét nem mutatta. Szószuke magára hagyta feleségét, s az ebédlőn keresztül kisietett a konyhába. A vízcsap mellett egy kis csöbörben áztak a mosatlan teáscsészék és rizses kannák. Benézett a cselédszobába, ahol Kijo a kis megterített asztal előtt a rizses dobozra támaszkodva ült, és jóízűen aludt. Innen a kisszobához ment, félig kinyitotta az ajtót, és bedugta fejét. Koroku is aludt a fejére húzott takaró alatt. Szószuke ekkor ruhát váltott, utcai ruháját segítség nélkül összeszedte és elrakta. Azután a hibácsiban felélesztette a tüzet, vizet tett főni, s miután két-három percig a hibácsira támaszkodva gondolkozott, hogy mitévő is legyen, hirtelen kiszaladt, és felköltötte Korokut, utána meg Kijót. Mindketten ijedten ugrottak fel. Szószuke megkérdezte Korokutól, hogyan viselkedett a beteg a délelőtt folyamán. Koroku csak annyit tudott, hogy O-Jone fél tizenegyig mélyen aludt. Ekkor ő is nagyon elálmosodott, evett valamit és lefeküdt.
- Kérlek, menj el azonnal az orvoshoz, és mondd meg neki, hogy O-Jone azóta, hogy tegnap este bevette az orvosságot, egyfolytában alszik, s kérdezd meg, hogy ez nem baj-e.
- Jó! - felelt Koroku röviden és elsietett.
Szószuke visszament az ebédlőbe, hosszasan elnézte az alvó O-Jone arcát, és karba tett kézzel tépelődött:
"Mi lenne jobb? Hagyjam, hogy aludjék tovább? De hátha ezzel rosszat teszek? Vagy próbáljam meg felébreszteni? De vajon ezzel nem ártok-e neki?"
Koroku hamarosan visszatért azzal, hogy az orvos éppen betegekhez indult, s amikor leírta neki O-Jone állapotát, megígérte, hogy mihelyt néhány sürgős betegét meglátogatta, utána rögtön jön.
- Na és addig, amíg az orvos megérkezik, ne csináljunk semmit, hagyjuk, hogy aludjék? - kérdezte Szószuke.
Mire Koroku azt felelte, hogy az orvos erre nézve semmiféle utasítást nem adott. Szószukénak nem volt mit tennie, mint ismét visszaülni az ágy fejéhez és várni. Az volt az érzése, hogy az orvos meg az öccse is túlságosan közömbösen veszik O-Jone betegségét. Eszébe jutott az is, hogy tegnap este amikor ő olyan nagy gonddal ápolta O-Jonét, Koroku becsípve jött haza. Erre még inkább elkedvetlenedett. Arra gondolt, hogy először O-Jone hívta fel a figyelmét öccse viselkedésére, és amikor utánanézett, rájött, hogy bizony Koroku magatartása nem a legkifogástalanabb, sőt néha nagyon könnyelmű. Ezért feltette magában, hogy alkalomadtán alaposan megmossa a fejét. De mivel O-Jonénak nagyon kellemetlen lett volna, hogy ők ketten összerúgják a port, inkább letett erről a szándékáról.
"Ha jól meggondolom, addig kellene a fiút elővennem, míg O-Jone alszik. Most akármilyen gorombaságokat vágunk egymás fejéhez, nem kell tartani, hogy O-Jone idegeire megy."
Amikor gondolatait eddig fűzte, tekintete ismét rátévedt az önkívületben fekvő O-Jone arcára, s a nyugtalanságtól sarkallva megint arra gondolt, hogy mégiscsak fel kellene ébresztenie. De nem érzett erőt magában, hogy ezt a szándékát végre is hajtsa. És amíg habozott, hogy mit is tegyen, megérkezett az orvos. Hóna alatt az elmaradhatatlan táskával, nyugodtan cigarettázva, sűrű bólogatás és helyeslő hümmögés közben hallgatta végig Szószukét.
- Na, hadd lássuk a beteget - szólt végül, s azzal O-Jone ágyához lépett.
És mintha nem is egy rendkívüli esetről lenne szó, a megszokott, lusta mozdulattal megvizsgálta a beteg pulzusát, s közben hosszasan nézte az óráját. Utána fekete hallgatócsövét O-Jone szívtájékára helyezte, s fontoskodva csúsztatta ide-oda. Végül elővett egy tükröt, amelynek a közepén lyuk volt, s megkérte Szószukét, hogy gyújtson gyertyát. Mivel a háznál nem volt gyertya, Szószuke szólt Kijónak, hogy gyújtson lámpát. Az orvos a mélyen alvó O-Jone szemhéját két ujjával szétnyitotta, s a tükör segítségével a fényt a szempillák mögé vetítette. Ezzel be is fejezte a vizsgálatot.
- Úgy látom, hogy a gyógyszer "egy kicsit" erős volt - mondta mintegy következtetésképpen, Szószuke felé fordulva, s minthogy észrevette, hogy Szószuke szemében különös fény lobban fel, sietett magyarázattal szolgálni: - De biztosítom, aggodalomra egyáltalán nincs ok. Tudja, ilyen esetben a legkisebb ártalom is azonnal zavart okozna a szív vagy az idegrendszer működésében. Én azonban a vizsgálat alkalmával ezeknek a szerveknek a működésében a legcsekélyebb rendellenességet sem észleltem.
Ezzel aztán sikerült Szószukét valahogy megnyugtatni. Az orvos még kitért arra is, hogy az általa felírt altatószer aránylag nemrég van forgalomban, és bár elméletben sokkal kisebb ártalmas mellékhatása van, mint a többi, hasonló céllal alkalmazott gyógyszernek, mégis, hatásfoka a beteg szervezetétől függően igen eltérő lehet.
Amikor Szószuke kikísérte az orvost, megkérdezte:
- Tessék mondani, nem lesz abból baj, hogy addig engedjük aludni, míg magától felébred?
Az orvos azt felelte, hogy ha csak valami előre nem látott különös körülmény nem indokolja, fölöslegesnek látja, hogy felébresszék.
Amikor az orvos elment, Szószuke hirtelen rájött, hogy nagyon éhes. Bement az ebédlőbe, s látta, hogy az üstben a víz javában forr. Behívta Kijót, hogy terítsen. A szolgáló erre zavarba jött, és kelletlenül motyogta, hogy még nincsen készen az étel. Valóban, a vacsora ideje még messze volt. Szószuke maga alá húzott lábakkal kényelmesen elhelyezkedett a hibácsi mellé, jóízűen elköltött négy csésze, forró vízzel leöntött főtt rizst, ecetes reteksalátával, amit Kijo hirtelenében összecsapott.
Félóra múlva O-Jone egyszerre csak magától felébredt.

13
Szószuke már rég nem vágatott hajat, és így eszébe jutott, hogy jó lenne, ha az újév tiszteletére rendbe hozatná a fejét, és elment a borbélyhoz. Itt is meglátszott, hogy közeledik az újév, mert rengeteg vendég volt. Az üzlet csak úgy visszhangzott az ollók vidám csattogásától.
Kinézett az ablakon, és úgy tetszett, mintha most látná először az utcán fel-alá rohanó tömeget. Az volt az érzése, hogy az emberek azért sietnek annyira, mivel már elegük van a hideg télből, és szeretnék minél előbb elérni a tavaszt, ha csak egy nappal is hamarább, és mintha a dobhártyáját ostromló ollócsattogás is ennek a lázas sietségnek lenne a visszhangja.
Ahogy a meleg kályha mellett szívta cigarettáját, úgy érezte, hogy a nagyvilág forgataga, ha akarja, ha nem, magával sodorja az újév küszöbe felé. Bár ehhez az új évhez sem fűzött semmi reményt, a környezet ellenállhatatlan hatása alatt mégis valamilyen különös, lázas várakozás izgalmában égett.
O-Jone állapota annyira javult, hogy Szószuke nyugodtabban ment el hazulról, mint azelőtt, s a hivatalban sem aggódott olyan sokat, hogy vajon mi van otthon feleségével.
Bár a tehetősebb házakhoz képest náluk szerényebb keretek közt folytak az újévi előkészületek, O-Jone most is, akárcsak más években, nagy buzgalommal fogott hozzájuk. Amikor Szószuke - aki feltette, hogy az idén a szokottnál is egyszerűbben, minél kevesebb felhajtással ünneplik meg az újévet - látta, hogy O-Jone mennyire lelkesedik, mintha valósággal újjászületett volna, megkönnyebbülten lélegzett fel.
A fenyegető szerencsétlenség vihara pillanatnyilag elvonult felettük. A lelke mélyén azonban homályos ködként ott lebegett állandóan valamilyen határozatlan sejtelem, hogy a borzalom, nem tudni mikor, milyen formában, de egyszer mégis lesújt családjára. És most, az óév utolsó napjaiban, amikor látta, hogy az embereket a pillanatnyi élvezeten kívül nem érdekli semmi más, ez az alaktalan, sötétségben leskelődő félelemérzés még jobban elhatalmasodott rajta. Ilyenkor látni sem akarta az embereket, s legszívesebben elbújt volna...
Végre Szószukéra került a sor.
Amikor a hidegen csillogó tükörben megpillantotta a képmását, meglepődve bámult magára. Nyakától lefelé teljesen beburkolta a fehér lepedő, s ruhájának sem a színe, sem a csíkos mintája nem látszott. A tükörben látta azt a kalitkát is, amelyben a borbély kedvenc madara vékony rudakon élénken illegett-billegett.
Amikor olajtól illatos fejjel, a borbély tisztelettudó köszönése kíséretében távozott, borongós hangulata ellenére is egy kis felfrissülést érzett. A hűvös decemberi levegőn ruganyosan lépkedett, s most már örült, hogy O-Jone tanácsát követve, levágatta haját. Úgy találta, hogy utána valósággal lelkileg is megújult.
Hazafelé menet eszébe jutott, hogy a vízdíj ügyében beszélnie kellene Szakaival, és ezért arrafelé vette útját. Amikor a szolgáló kijött elébe, hogy megmutassa, merre menjen, Szószuke azt hitte, hogy a háziúr most is a nappaliban fogadja. Ezúttal azonban a nappalin át az ebédlő felé vezették. Az ebédlőbe nyíló fuszuma vagy két lábnyira szét volt húzva s azon keresztül három-négy ember - felnőtt és gyermek - hangos nevetése hallatszott. Úgy látszik, Szakai házában most is jókedv uralkodott. A házigazda egy szép, fényes zománcú hosszú hibácsi mellett ült, szemben a belépő Szószukéval, míg felesége valamivel távolabb, a verandára vezető sódzsi előtt ült, arccal ugyancsak Szószuke felé. A házigazda mögött a falon keskeny, hosszú, fekete keretbe illesztett falióra ketyegett. Az órától balra alacsony szekrényke volt látható, melynek ajtaján versidézetek, művészi berakások és szétszedett legyezőlemezek díszítették.
A Szakai házaspáron kívül Szószuke még két leányt látott, akik egyforma, szűk ujjú kabátkába öltöztetve, szorosan egymáshoz simulva ültek. A nagyobbik 12-13, a kisebbik pedig 10 éves lehetett. A két gyermek tágra nyílt szemmel bámult a fuszuma mögül váratlanul előbukkanó Szószukéra. Szemükben és szájuk körül az alig elszállt jóízű kacagás friss nyoma látszott. Amikor Szószuke jobban körülnézett, észrevette, hogy a szobában a szülőkön és a gyermekeken kívül a bejárat közvetlen közelében egy fura külsejű ember ül szerényen meghúzódva. Hamarosan rájött, hogy az imént hallott csengő kacagást a különös külsejű ember és a Szakai házaspár között folyó párbeszéd váltotta ki. Az ismeretlen férfinak vörösbe játszó szakálla olyan érdes volt, mint ha homokkal lett volna behintve, s az egészségtől szinte kicsattanó arcán meglátszott, hogy azt a nap égette soha ki nem fakuló sötétpirosra. Porcelán gombos, fehér vászoninget viselt, házi szövésű, durva anyagból készült, vattázott kabátja gallérjáról hosszú zsinór lógott le, ami feltehetőleg a pénzes zacskójához tartozott. Mindezekből arra lehetett következtetni, hogy az ajtó mellett meghúzódó ember messziről jött hegyi lakó, aki Tokióban vagy más nagyvárosban csak nagyon ritkán szokott megfordulni. A hideg idő ellenére a hegyi lakó ruhája alól néha kilátszott a térde. Beszélgetés közben színehagyott, kék tokurai vastag pamutöve mögül elő-előrántotta kendőjét, és buzgón törülgette orrát.
- Úgy nézze meg ezt az embert, mint aki egyenesen Kai tartományból jött fel Tokióba, egy nagy batyu áruval a hátán - mutatta be Szakai az idegent Szószukénak. A hegyi lakó ekkor Szószuke felé fordult:
- Remélem uram, ön is vásárol tőlem valamit.
Szószuke csak most látta, hogy a padló mindenféle selyem-, pamut-, gyolcs- és éponge-anyaggal van leterítve. Szószukét nagyon meglepte, hogy ez a furcsa külsejű és beszédű ember ilyen pompás áruval járja az országot. A háziasszony elmondta, hogy ez a szövetárus olyan faluban él, amelyiknek lávatalaján nem terem meg sem a rizs, sem a köles, s ezért a lakosok kénytelenek selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozni. Elég nyomorúságos fészek lehet. Falióra csupán egyetlen házban van, s felsőbb iskolába mindössze három gyermeket adtak tanulni.
- Ő az egyedüli írni-olvasni tudó ember az egész faluban - mondta Szakai felesége nevetve.
- Úgy van, nagyságos asszony, rajtam kívül egy lélek sincs, aki írni, olvasni vagy számolni tudna. Igazán mondom, szörnyen koldus egy hely az - bizonykodott fontoskodó képpel a hegyi lakó.
A házaló ezután újabb árut teregetett ki Szakai és felesége elé, s mindegyre unszolta őket:
- Ezt igazán tessék megvenni - és ha erre az volt az ellenvetés, hogy igen drága, engedjen valamit belőle - sopánkodásban tört ki:
- Dehogyis drága. - Vagy: - Könyörgök, ne alkudjanak, vásárolják meg ezen az áron. - Vagy pedig: - Emelje csak meg, milyen súlya van. - S mindezt olyan furcsa tájszólásban, hogy mindnyájan ellenállhatatlan nevetésre fakadtak. Úgy látszik, hogy a háziaknak nem volt egyéb dolguk, mert félig komolyan, félig szórakozásból, képesek voltak vég nélkül alkudozni a batyus emberrel.
- Mondja csak, amikor így a batyujával nyakába veszi a világot, mit csinál, ha eljön az étkezés ideje? - kérdezte Szakainé.
- Bizony, ha megéhezem, muszáj valamit falnom.
- Na és hol étkezik?
- Hogy hol étkezem? Természetesen a teaházban.
A háziasszony jóízűen nevetett, s tovább faggatta:
- Miféle teaházban? - Mire a házaló azt felelte:
- Ahol jól lehet enni. Valahányszor Tokióba érkezem, ahol, mondhatom, nagyon ízletesen főznek, olyan étvágyam van, hogy ha egyszer asztalhoz ülök, csak győzze a vendéglős az ételeket hordani. Tudják, képes vagyok mindháromszor olyan alaposan enni, hogy a vendéglős nem győz csodálkozni.
Mindezt olyan jóízűen adta elő, hogy hallgatói gurultak a nevetéstől.
Végül is Szakai felesége egy-egy ruhára való fehér éponge- és fehér tüllanyagot vásárolt. Amikor Szószuke látta, hogy ezek itt télvíz idején a jövő nyárra tüllanyagot vásárolnak, arra gondolt, milyen nagy dolog is az, ha valakinek olyan sok a pénze.
A házigazda most Szószukét biztatta:
- Na, gondolja meg. Itt a jó alkalom. Vásároljon maga is valamit. Például őnagyságának egy jó háziruhára valót.
Szakai felesége is igyekezett meggyőzni, hogy ne szalassza el az alkalmat, mert ilyenkor sokkal jutányosabb áron lehet vásárolni.
- S akkor fizeti, amikor tudja. Mi jótállunk magáért - tette hozzá.
Szószuke végül is belement, hogy O-Jonénak egy tan meiszent vegyen. A házigazda addig alkudozott, míg a házaló három jenért odaadta.
- Tiszta ráfizetés. Meg is siratom - kiáltott fel panaszos hangon a hegyi lakó, mire ismét harsány nevetés volt a válasz.
A házaló országjáró útjára mindenhová magával viszi zamatos tájszólását. Addig-addig kopogtat az ismerős házak kapuin, míg a batyuja mind könnyebb és könnyebb lesz, úgyhogy a végén csak a sötétkék furosikival és az azt átkötő madzaggal marad. És mivel addigra a régi kalendárium szerint az újév is éppen beköszönt, sietve hazatér, hogy a tavasz érkezését a hegyek közt ünnepelje. Ezután megint felrak annyi árut, amennyit csak elbír a hátán, s újból elindul szerencsét próbálni. Miután a furosiki tartalmát pénzzé tette - április vagy május elejére, amikor a selyemhernyókkal a legtöbb baj van, ismét visszatér a Fudzsi lávával borított lejtőjén meglapuló kicsi, koldus faluba.
- Már négy-öt éve jár hozzánk, de most is olyan, mint amikor először láttuk, semmit sem változott - jegyezte meg Szakai felesége.
- Mondhatom, igazán érdekes fickó - toldta meg a háziúr. - Gondolja csak el, hogy ma, a gyors változások korában, amikor ha csak három napig nem megyünk ki a városba, máris olyan átalakulások mennek végbe, hogy még a saját utcánkra sem ismerünk rá, vagy ha egy nap nem olvasunk újságot, s máris megesik, hogy nem veszünk tudomást az új villamosjáratról, vannak emberek, akik bár minden évben kétszer is megjárják Tokiót, mégis érintetlenül megőrzik hegyvidéki sajátosságaikat. Hát nem csodálatos?
Szószuke rokonszenvvel nézegette a házaló külsejét, viselkedését, ruházkodását, és élvezettel hallgatta zamatos beszédét.
Nemsokára elköszönt, és hazafelé indult. Útközben a köpönyege alatt vitt, gondosan összefogott meiszent folyton egyik kezéből a másikba tette, s közben nem ment ki a fejéből az a különös ember, akitől olyan olcsón, potom három jenért vásárolta. Most is maga előtt látta vattával bélelt, durva szövetből készült csíkos ruháját, és pomádét soha nem látott, közepén gondosan kétfelé fésült érdes sörtehaját.
Otthon azalatt O-Jone végre megvarrta Szószuke újévi haoriját, és vasalás helyett a párnája alá dugta s ráült.
Szószuke elmesélte, hogy Szakainál egy Kai tartományból Tokióba feljött házalóval találkozott. A találkozás körülményeit olyan színesen adta elő, hogy O-Jone többször is hangos kacagásba tört ki.
Amikor a férje megmutatta az ajándék meiszent, nem győzött eleget gyönyörködni a mintájában meg a szövésében, s közben egyre hajtogatta, hogy milyen olcsó. A meiszen valóban kiváló minőségű volt.
- Hogy is tudja ilyen olcsón árulni, anélkül hogy ráfizetne? - kérdezte csodálkozva.
- Ebből is láthatjuk, hogy a közvetítő kereskedők milyen sokat keresnek rajta - vonta le Szószuke az önként adódó következtetést.
A házaspár azután arról beszélgetett, hogy milyen jómódban is élnek Szakaiék, milyen sok pénzük van, hogy a zsibárus mennyit keresett a nekik eladott paravánon, majd megállapították, hogy a háziúrék - éppen azért, mert felesleges pénzük van - a házalótól potom áron vásárolhatnak olyan árut, amire pillanatnyilag nincs is szükségük. Végül szóba került, hogy ebben a tehetős családban mindig milyen derűs hangulat uralkodik. Ekkor Szószuke egészen megváltozott hangon, hirtelen odavetette:
- Ez nemcsak a pénztől van. Gondolj arra a sok, édes gyermekre. Hiszen a gyermek még a legszegényebb családba is derűt hoz.
Szószuke szavai O-Jone fülében különös keserűséggel csengtek, s emlékeztették vigasztalan családi életükre s annak gyökereire, amiért jórészt saját magát okolhatta. A kezében tartott anyagot önkéntelenül térdére ejtette, és a férjére nézett. Szószuke azonban jólesően gondolt arra, milyen jó, hogy a Szakaiéktól hozott ruhának való megnyerte felesége tetszését, és ezzel most hosszú idő óta ismét sikerült neki örömet szereznie, hogy O-Jone mozdulatát nem is vette észre. Az asszony egy darabig Szószuke arcát fürkészte, de egyelőre nem szólt semmit. Magában elhatározta, hogy mondanivalóját estére, lefekvés utánra halasztja.
A házaspár aznap is, akárcsak máskor, tíz óra után feküdt le. O-Jone felhasználta azt az időt, míg férje ébren van, s megkérdezte:
- Az imént az mondta, ugye, hogy gyermek nélkül nagyon sivár az életünk?
Szószuke emlékezett, hogy mondott valami effélét, de csak úgy általánosságban, s egyáltalán nem volt szándékában, hogy ezzel a saját helyzetükre célozva O-Jonénak szemrehányást tegyen. Ezért nagyon meglepődött, hogy ilyen éles formában vonja kérdőre.
- De hiszen én amikor ezt mondtam, nem magunkra gondoltam - felelte mintegy mentegetőzve.
O-Jone egy ideig nem szólt semmit, majd kissé más formában megint feltette az előbbi kérdést.
- Igen, de amikor azt mondta, bizonyosan arra gondolt, hogy a mi házunkban örömtelen, sivár az élet.
Szószukénak az volt az első gondolata, hogy erre csak egy "úgy van"-nal felelhet, de O-Jone állapotára való tekintettel nem merte nyíltan kijelenteni. Ellenkezőleg, hogy a betegségéből alig felgyógyult O-Jonét megnyugtassa, jobbnak látta, ha inkább tréfával üti el a dolgot, s ezért nevetve felelte:
- át tudod, ami azt illeti, azt éppen nem állíthatnám, hogy a ház sivár, annál inkább, mivel... mivel...
Szeretett volna szavaival minél könnyebb hangot megütni, de a mondanivalója itt megfeneklett, és nem jutott eszébe egyetlenegy új, szellemes fordulat, vagy találó kifejezés sem.
Végül is, jobb hiányában kibökte: - Nincs semmi baj. Ne izgasd magadat fölöslegesen.
O-Jone nem szólt semmit, és Szószuke közömbös tárgyra terelte a beszélgetést:
- Tegnap is tűz volt a városban...
De O-Jone kissé szomorkás, bocsánatkérő hangon sietve közbevágott:
- Nagyon sajnálom magát - s ismét elhallgatott.
A kis éjjeli mécses most is ott világított a tokonomán. Mivel O-Jone a világosságnak háttal feküdt, Szószuke nem láthatta arcát, de úgy tetszett, mintha sírna. Eddig a pillanatig hátán fekve bámulta a mennyezetet. Most hirtelen a felesége felé fordult s hosszasan, figyelmesen nézte a félhomályba beleolvadó sápadt arcot. O-Jone meg a félhomályból figyelte észrevétlenül férjét. Elsőnek az asszony törte meg a csöndet:
- Már rég elhatároztam, hogy őszintén elmondok mindent, és bocsánatot kérek magától, de sohase volt hozzá elég erőm, s ezért mindig csak halogattam, halogattam - mondta el-elakadó hangon.
Szószuke nem tudta elgondolni, hogy mi ütött a feleségébe. Először azt hitte, hogy hátha megint rájött a hisztéria, de mivel erről sem volt egészen meggyőződve, csak hallgatott és várt.
O-Jone szenvedő hangon folytatta:
- Nekem már többé sohasem lehet gyermekem - s a szava zokogásba fúlt.
Szószuke ennek a lesújtó önvallomásnak a hallatára nem is talált vigasztaló szavakat, s kínos zavarában csak azt érezte, hogy szenvedő felesége iránti szánalma egyre jobban betölti a lelkét.
- Nem lesz gyermek? Anélkül is megleszünk. Nézd meg, ahol olyan sok gyermek van, mint például Szakai szanéknál, mennyi baj van velük. Még rágondolni is rossz. Valóságos óvoda!
- Igen, igen, de annak maga sem örülne, ha bebizonyosodnék, hogy nekünk soha, de soha sem lehet egy se.
- Na de hiszen ez még egyáltalán nincs bebizonyítva. Nem gondolod, hogy azért még nekünk is lehet gyerekünk?
O-Jone újból zokogásban tört ki.
Szószuke most már végképpen nem tudta, mitévő legyen, s úgy gondolta, legjobb lesz, ha nyugodtan kivárja, míg a felesége idegrohama elmúlik.
Így is tett, majd türelmesen meghallgatta O-Jone vallomását.
Bár Szószuke és O-Jone házassága, egyetértés tekintetében az átlagnál boldogabb volt, gyermekáldás dolgában azonban nem volt szerencséjük. Ha O-Jone egyszer sem lett volna állapotos, könnyebben beletörődtek volna a változhatatlanba, de az, hogy fogamzás után a fejlődő magzatot idő előtt elveszítette, végtelenül bántotta és elkeserítette őket.
Első terhessége arra az időre esett, amikor Kiótóból Hirosimába költöztek, és a legnagyobb nélkülözések közt éltek. Amikor a fogamzás bizonyossá vált, O-Jone a számára teljesen új teherpróba előbb szorongással és örömmel vegyes napokat élt át. Közben a jövőről ábrándozott, amelyet hol félelmetesnek, hol meg ragyogóan biztatónak látott. Szószuke, aki felesége állapotában a saját láthatatlan és megfoghatatlan, gyöngéd szerelmének megtestesülését látta, nagyon boldog volt és türelmetlenül számolgatta ujjain, még hány hét is van addig a napig, amikor a szeme előtt fickándozik az a kis poronty, akibe ő lehelt életet. Nagy csalódásukra azonban jóval idő előtt, még az ötödik hónapban váratlanul elveszítette O-Jone a magzatot.
Szószuke O-Jone sápadt, beesett arcát látva arra gondolt, hogy a vetélést bizonyosan a nehéz életkörülmények okozták, hiszen hónapról hónapra nyomorúságosabban éltek. Nagyon fájt mindkettőjüknek, hogy szerelmük gyümölcsének a szegénység miatt kellett elpusztulnia, és az annyira óhajtott gyermeket még sokáig kell nélkülözniük. O-Jone folyton sírt.
Alighogy Fukuokába költöztek, O-Jone ismét kívánni kezdte a savanyú ételeket. Mivel azt hallotta, hogy akinek egyszer vetélése volt, könnyen hajlamossá válik arra, nagyon vigyázott magára. Bár a terhesség lefolyása teljesen normális volt, ez a gyermek is egy hónappal idő előtt jött a világra anélkül, hogy ennek a legcsekélyebb okát tudták volna adni. A gyermek láttán a bába csak csóválta a fejét, s azt tanácsolta, hogy meg kellene mutatni az orvosnak. Az orvos megvizsgálta, s mivel a csecsemőt fejletlennek találta, azt tanácsolta, hogy éjjel-nappal egyenletes, meleg hőmérsékletről gondoskodjanak. Szószukénak azonban nem volt könnyű a mesterséges hőmérséklet előállításához szükséges kályhát beszereznie. Ennek ellenére a házaspár mindent elkövetett, amit anyagi helyzetük megengedett, hogy kis gyermeküket életben tartsák. De minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Az imádott poronty - hós a hósukból, vér a vérükből - egyhetes korában megszűnt élni.
O-Jone zokogva szorította keblére a piciny, kihűlt tetemet, s panaszosan kiáltott fel:
- Mit csináljak?!
Szószuke ezt az újabb sorscsapást is férfiasan viselte el. Mialatt a gyermek holttestét örök nyugalomra helyezték a fekete föld ölébe, egyetlenegy zokszó sem hagyta el ajkát.
Ezután a közötte és a felesége között lebegő sötét árnyék egyre inkább távolodott, míg egyszer csak végleg eltűnt.
Végül emlékükbe idézték a harmadik szerencsétlen esetet is. Tokióba költözésük első évében O-Jone megint teherbe esett. Ebben az időben nagyon lesoványodott, és annyira legyengült, hogy mind a ketten megijedtek. Az izgalmas hónapok azonban baj nélkül teltek el, egyik a másik után. Már az ötödik hónap is eljött, amikor O-Jonéval véletlen baleset történt. Akkor a házban még nem volt vízvezeték, úgyhogy a szolgálónak minden reggel és minden este az udvaron levő kútról kellett vizet hoznia. A nagymosást is ott végezte el. Egyszer, amikor a szolgáló kint porolt, O-Jone valamilyen sürgős utasítást akart neki adni, gyorsan kiszaladt, s ahogy a kút lefolyó árkán át akart, lépni, a zöld mohával benőtt nedves deszkaburkolaton megcsúszott és elesett. O-Jone meg volt győződve, hogy ebből ismét baj származik, s hogy az ok ne tudódjék ki, a balesetet elhallgatta Szószuke előtt. Ahogy azonban telt az idő és látta, hogy az esésnek nincs semmiféle káros következménye, lassanként megnyugodott, és végül bevallotta férjének, hogy mi történt vele. Szószuke egy szóval sem tett szemrehányást feleségének, csak szelíden figyelmeztette:
- Vigyázz jobban magadra, nehogy valami baj legyen.
Közeledett a szülés ideje. Szószukénak az utolsó napig hivatalba kellett járnia, de ott is állandóan O-Jonéra gondolt. Valahányszor hazament, izgalomtól dobogó szívvel állt meg a rácsos kapu előtt.
"Hátha megszületett, amíg én nem voltam otthon". És mivel nem hallotta a hőn óhajtott gyereksírást, nyugtalanító gondolatok rohanták meg.
"Vajon nem történt-e valami baj?" Ilyenkor szemrehányást tett magának hanyagságáért, és hanyatt-homlok rohant be a lakásba.
Szerencsére a szülésre éjszaka került a sor, amikor Szószuke otthon volt, és O-Jone gondját viselhette. A bába is idejében megérkezett, s a vattától kezdve mindent előkészítettek. A szülés várakozáson felül könnyen folyt le. A legdrágább kincs, a féltett gyermek azonban még csak egyetlenegyszer sem lélegzett a mulandó világ levegőjéből. A bába felkapta a csecsemőt, és egy vékony üvegcső segítségével kitartóan fújta a levegőt szájába, de minden eredmény nélkül. Az újszülött élettelen húsdarab maradt. A boldogtalan szülők elnézték a picurka arcon a szemet, az orrot és a szájacskát, s úgy tetszett, hogy nagyon hasonlít rájuk. Az annyira várt gyermeksírás végképp elmaradt. A bába, amikor O-Jonét a szülés előtt egy héttel meglátogatta, és a magzat szívhangjait is gondosan meghallgatta, biztosította őket, hogy minden a legnagyobb rendben van, a magzatnak semmi baja. A szülésznő állításában nem lehetett kételkedni, mivel ha ez nem felelt volna meg a valóságnak, akkor a fejlődésében megállott magzat valószínűleg idő előtt kilökődött volna, vagy ha nem, az anya szervezete nem maradt volna oly hosszú ideig közömbös. Szószuke kitartóan utánajárt a dolognak, és megtudta - ami nagyon megdöbbentette -, hogy a magzat a szülés megindulásáig egészséges volt, de a köldökzsinór a nyaka köré csavarodott. Ilyen rendellenesség esetén a bába ügyességén fordul meg minden. Ha kellő gyakorlattal rendelkezik, miközben világra segíti a magzatot, idejében le tudja fejteni nyakáról a rácsavarodott köldökzsinórt. Az a bába, akit Szószuke hívott, éppen elég idős volt, hogy az ilyesmiben tapasztalata legyen, de mivel ebben az esetben a köldökzsinór nem egyszer, hanem kétszeresen csavarodott a magzat vékony nyaka köré, képtelen volt a szűk medencecsatornában a szükséges életmentő műveletet elvégezni. A köldökzsinór olyan szorosan feszült rá a gégére, hogy az újszülött holtan jött a világra.
Természetesen a bába is hibás volt, de kétségtelen, hogy a felelősség leginkább O-Jonét terhelte, mivel a köldökzsinór csavarodásában a terhesség ötödik hónapjában szenvedett balesetnek minden bizonnyal szerepe volt. Amikor mindezt megmagyarázták a szülési fájdalmaktól kimerült O-Jonénak, az csak némán bólogatott, beesett szeme elhomályosult, s hosszú szempillái szaporán remegtek. Szószuke gyöngéd szavakkal vigasztalgatta, miközben zsebkendőjével letörülte a sápadt arcon lepergő könnyeket...
Ilyen szerencsétlen volt a Szószuke házaspár gyermekdolgában, és miután ezzel kapcsolatosan annyi keserű megpróbáltatáson ment át, gyermekekről még beszélni sem szerettek. Az a komor, sötét árnyék azonban, amit a múlt fájó emlékei vetettek életükre, nem szállt el egyhamar. Még ha olykor hangosan nevettek is, lelkük mélyén annak is borongós, tompa visszhangja támadt. Éppen ezért O-Jonénak esze ágában sem volt, hogy a szomorú múltat férje előtt még egyszer felelevenítse, de Szószuke sem érezte szükségét.
O-Jone most elhangzott vallomása nem fedte egészen a valóságot. Amikor a harmadik gyermekét is elvesztette, és férjétől megtudta az okát, kegyetlen anyának hitte magát. Bár meg volt győződve arról, hogy tettét nem tudatosan követte el, mégis, ha sokat gondolkozott, egyre inkább úgy látta magát, mint aki a sötétből a világosság felé vezető úton lesbe áll, hogy elrabolja gyermeke életét, amelyet ő maga adott neki. Amikor magában így magyarázta a történteket, úgy érezte, hogy szörnyű bűnt követett el, és szinte elviselhetetlen lelkiismeretfurdalás gyötörte. És ami még rosszabb - nem volt senkije a világon, akivel szenvedését megoszthatta volna, hiszen még férjének sem panaszolta el, hogy mi bántja.
Mint minden gyermekágyas asszony, szülés után három hétig ágyban feküdt. És bár ez a három hét testileg tökéletes pihenést jelentett, lelkileg azonban rettenetes türelempróba volt.
Közben Szószuke az elhunyt gyermeknek piciny koporsót készített, és titokban eltemette, majd emléktáblácskát csináltatott, s fekete lakkal ráíratta a halál után adott nevet.*
Így annak, akit ez az emléktáblácska megörökített, volt halál utáni neve, még mielőtt életében nevet kaphatott volna.
Szószuke az emléktáblácskát kezdetben az ebédlőben helyezte el a szekrény fölött, s amikor a hivatalból hazajött, sohasem mulasztotta el, hogy tömjénes gyertyácskát gyújtson előtte. A gyertya illatát néha megérezte a kisszobában fekvő O-Jone is, akinek érzékszervei ezekben a napokban nagyon kifinomodtak. Néhány nap múlva Szószuke levette az emléktáblácskát, és a fiókos szekrénybe rejtette, ahol Fukuokában meghalt gyermekük, valamint Tokióban elhunyt édesapja emléktáblácskáit külön-külön, gondosan vászonba burkolva őrizte. Amikor tokiói házukat felszámolták, Szószuke az ősök emléktáblácskáit mind magával vitte, de később a hányattatás éveiben, amikor állandóan ide-oda költözködtek, egy templomba helyezte el, kivéve édesapjáét, amelyet kegyelettel őrzött az egyik utazótáskában.
O-Jone a fekvőhelyéről mindent látott és hallott, amit Szószuke csinált. Ahogy a hátán fekve bámulva a mennyezetet, gondolatban az inga láthatatlan fonalát addig szőtte, míg a két emléktáblácskát egymással összekötötte, majd valahol a messzeségben, kezdetben teljesen alaktalan, majd árnyszerűen imbolygó, halott gyermeke köré tekeredett. Akkor a hirosimai, a fukuokai és a tokiói gyászos emlékek világában meglátta a kérlelhetetlen végzet rendelését és saját magát, amint ennek a súlya alatt tehetetlenül vergődik, arra kárhoztatva, hogy ismételten ugyanannak a tragikus eseménynek legyen áldozata. Amikor rádöbbent erre, egyszerre csak valahonnan, egészen közelről, egy átkot szóró hang riasztotta fel. Az alatt a három hét alatt, amit az ágyban kellett eltöltenie, hogy testileg megerősödjék, fülét szüntelenül ez az átkozódó hang ostromolta. Így a pihenés O-Jone számára olyan kínszenvedést jelentett, amihez foghatót el sem tudott volna képzelni.
Több mint fél hónapot töltött el teljes mozdulatlanságban, s ezalatt többnyire üresen bámult a semmibe. A hosszadalmas fekvés vége felé már türelme is elfogyott, s mindjárt másnap, hogy a fogadott ápolónő elment, titokban felkelt. Alig vonszolta magát. Céltalanul ődöngött a házban. De hiába. A szívét lidércnyomásként szorongató nyugtalanságtól sehogy se tudott szabadulni. Míg elgyengült izmait erőszakkal sikerült mozgásra bírni, szellemi működése sehogy sem akart megindulni. Elcsüggedve bújt vissza takarója alá, és úgy próbált menekülni a gyötrő képek elől, hogy szemét szorosan behunyta.
Az előírt nyugalmi időszak lejártával azonban O-Jone egészségi állapota rohamosan helyrejött.
Eltette az ágyneműt, szép rendet csinált a lakásban. Megnézte magát a tükörben, és úgy látta, hogy a szeme most már egészen másképpen csillog. Éppen a ruhaváltás ideje volt, és amikor levetette magáról az oly hosszú ideje hordott, vattázott nehéz ruhát, bőrén a tisztaság felüdítő érzése áradt szét.
A tavasz és a nyár találkozása alkalmából pazar, színpompás ruhába öltözött japán táj szépsége a búskomor O-Jone kedélyére is hatással volt. Ez a hatás azonban főleg abban nyilvánult meg, hogy a ragyogóan tűző nap a múlt tavában elsüllyedt fájó emlékeket újból élesen megvilágította. O-Jonét ezeknek láttán ellenállhatatlan kíváncsiság kezdte kínozni, hogy megtudja, mit rejt magában a jövő.
Egy verőfényes, csodaszép reggelen, alighogy hivatalba induló férjét szokása szerint kikísérte, ő is kiment a városba. Az asszonyok akkor kezdtek napernyővel járni az utcán. Ahogy gyors léptekkel haladt a napos oldalon, érezte, hogy halántékát hamarosan finom izzadságcseppek verik ki. Képzeletében újból és újból átélte azt a pillanatot, amikor a ruhaváltás alkalmával kihúzta a szekrény felső fiókját, és keresés közben váratlanul az oda eldugott új emléktáblácskára bukkant.
Nemsokára ahhoz a házhoz ért, amelyben a jövendőmondó lakott. Rövid habozás után benyitott. O-Jone, akárcsak sokan mások a művelt körökből, gyermekkora óta hitt bizonyos babonákban, de ezt, mint ahogy más civilizált emberekkel is megesik, csupáncsak időtöltésnek, szórakozásnak tekintette.
Ezért elég különös volt, hogy most ettől eltérően járt el. Ugyanis a fiatalasszony a legkomolyabb arccal s a legőszintébb szándékkal ült le a jós elé, hogy megtudja, az ég részesíti-e őt abban a kegyben, hogy a jövőben még gyermeket szülhessen, és azt fel is nevelhesse. A jós azok közé a tucat-jövendőmondók közé tartozott, akik valamelyik forgalmas utcán felütik tanyájukat, s egy-két szenért a járókelőknek szerencsét mondanak. Miután O-Jone előadta kívánságát, a jós gondosan sorjába rakta jövendőmondó kockáit, ujjai közt forgatva, lassan számlálta a jósló pálcikákat, fontoskodva simogatta szakállát, és úgy tett, mintha valamin erősen törné a fejét, majd szúrós szemét O-Jonéra emelte, és a lehető legnyugodtabb hangon kimondta az ítéletet:
- Magának nem lehet gyermeke.
O-Jone egy darabig bénultan hallgatott, aztán lassan felemelte fejét, és elhaló hangon megkérdezte:
- És miért nem?
Azt hitte, hogy a jós gondolkodni fog, mit is feleljen. De az csak egy lesújtó tekintetet vetett rá, s határozott hangon válaszolt:
- Valaki ellen súlyosan vétkezett, és ezért átok fogja, hogy ne legyen gyermeke.
O-Jonét ez a kijelentés szíven találta. Megsemmisülten, lehorgasztott fővel tért haza, s egész este kerülte férje tekintetét.
Ez a jóslat volt az oka, amiért O-Jone eddig nem merte bevallani, hogy mit mondott a jövendőmondó.
Amikor ezen a csendes estén az egyre sűrűsödő sötétséggel reménytelenül küzdő, bágyadt lámpafény mellett végre ezt is megmondta, Szószuke neheztelően jegyezte meg:
- Képzelem, milyen idegállapotban lehettél, hogy képes voltál ilyen hülyeségre, s még ráadásul fizettél is, hogy meghallgass egy csomó ostobaságot. És még ne is bosszankodjam? Ugye, máskor is elmégy ahhoz a szédelgőhöz?
- Jaj, dehogyis megyek, hiszen olyan rettenetes volt.
- Na, ne is menj. Elég szamár voltál, hogy egyáltalán betetted a lábad ilyen helyre - oktatta Szószuke feleségét, erőszakolt fölényességgel, majd hamarosan elaludt.

14
Szószuke és O-Jone igazán nagyon szép egyetértésben éltek. Több mint hatéves házasságuk alatt - ami elég hosszú idő - még egy fél napig sem voltak haragban, és nem emlékeztek arra, hogy valaha is civakodtak volna, vagy olyan szavakat vagdostak volna egymás fejéhez, amiért bármelyiküknek is pirulnia kellene. Mindig együtt mentek vásárolni a ruhásboltba és a rizskereskedésbe, de ettől eltekintve, nagyon ritkán mutatkoztak olyan helyeken, ahol emberekkel kellett érintkezniük. Mindennapi szükségleteik beszerzésén túlmenően az emberek egyáltalán nem érdekelték őket - mintha nem is léteznének. Számukra az egyetlen szükségletet kettőjük együttléte képezte, ami egyúttal teljesen ki is elégítette őket. Bár a fővárosban éltek, gondolkozásmódjukban semmiben sem különböztek a teljes elszigeteltségben élő hegyi lakóktól. Ennek aztán az volt a természetes következménye, hogy életük a lehető legegyhangúbb mederben folyt le. Igaz, hogy így a bonyolult társadalmi élettel járó kellemetlenségeket sikerült kikerülniük, de egyúttal az ezzel járó színes élményekhez vezető utat is eltorlaszolták. Ez oda vezetett, hogy bár a fővárosban éltek, a fővárosi élet előnyeit egyszerűen eldobták maguktól. Arra ők maguk is rájöttek, hogy mindennapi életükben nincs semmi változatosság, és bár sohasem teltek be egymással, és soha a legcsekélyebb hiányérzetük sem volt, valahol, tudatuk mélyén, életük belső tartalmát illetően mégis valamilyen halvány lázongás derengett bennük, aminek igazi természetével azonban még ők maguk sem voltak teljesen tisztában. És ha mégis a változatlanul megismétlődő egyforma benyomások és érzések terhével vonszolták a napok és hónapok végtelennek tetsző egymásutánját, ez nem azért volt, mintha kezdettől fogva nem érdeklődtek volna az emberek és a társadalom iránt. Valójában a társadalom zárkózott el kettőjük előtt, s fordított közömbösen hátat neki. Ha ki akartak törni zárkózottságukból, nem volt hol megvetniük lábukat, s kénytelenek voltak inkább visszahúzódni a maguk csigaházába, s így elszigeteltségük még csak fokozódott. Egyszóval amit az életük veszített felszínen, visszanyerte mélységében. Az eltelt hat év alatt nem szaladgáltak ide-oda mindenféle társadalmi kapcsolat után, hanem a hosszú időt arra használták fel, hogy az egymás szívéhez vezető utat állandóan egyengessék. Így elérték, hogy alaposan megismerjék egymást. A házaspár a világ szemében, akárcsak azelőtt, most is két külön egyednek számított, valójában azonban egyetlenegy erkölcsileg szétválaszthatatlan szervezetet alkotott. Kettőjük lelke, idegrendszerük minden szála szorosan egymásba fonódva működött.
A vízmedence tükrére hullott két olajcsepphez hasonlíthatnánk őket. A két csepp nem azért tapad egymáshoz, mert eltaszítja magától a környező vizet, hanem azért, mert a víz taszítja egymáshoz őket, s így a kettő végül is egyetlenegy szétválaszthatatlan, kerek cseppé egyesül. És ebben a szoros összeforrottságban ott volt a családi összhang, a kielégülés és azt követő kellemes fáradtság, ami házastársaknál általában ritkán szokott így együttesen előfordulni. Nem is feledkeztek meg soha, még a fáradtság önfeledt perceiben sem arról, hogy ők így együtt milyen boldogok. Bár ez a fáradtság néha sűrű fátyolként borult tudatukra, és ilyenkor szerelmük mintha ködbe veszett volna, legalább elkerülték az olyan izgalmakat, amelyek azt az érzést váltják ki, mintha csupasz idegeiket éles kefével súrolnák. Más szóval, minél inkább eltávolodtak az emberektől, annál közelebb kerültek egymáshoz, annál szorosabban fűzte őket össze a házassági kapocs.
És teltek a napok, hónapok, évek, a legcsekélyebb változás nélkül. Az átlag házasságokhoz képest ritka szép egyetértésben éltek, de erről köztük még legbizalmasabb együttlétükben sem esett szó. Néha-néha azonban, amikor ráébredtek arra, hogy mennyire egymáshoz tartoznak, ellenállhatatlan szükségét érezték, hogy gondolatan újból és újból bejárják az együtt megtett utat, és visszaemlékezzenek, milyen nagy áldozatot is követelt tőlük vakmerő házasságuk. Tudatában voltak annak, hogy ezáltal kihívták maguk ellen a végzetet, és ezért állandóan reszketve, térdre hullva várták, mikor sújt le rájuk rettenetes bosszúja. Ugyanakkor azonban nem feledkeztek meg arról sem, hogy a kárpótlásul kapott boldogságért hálából a szerelem istenének oltárán illatos gyertyácskákat gyújtsanak.
Bár közönséges halandók voltak, akik az élet ostorcsapásai alatt futottak a sír felé, érezték, hogy az ostor vége édes méztől csepeg, amitől minden fájdalmuk elmúlik...

Szószuke meglehetősen jómódú tokiói család sarja volt, aki már diákkorában megengedhette magának, hogy a vele egyívású ifjak kedvteléseinek minden megszorítás nélkül hódolhasson. Öltözködésében, viselkedésében és gondolkozásában tökéletes világfi, aki fensőbbségesen lekezelte az embereket, és senkire nem volt tekintettel. És akárcsak patyolatfehér gallérja, kifogástalanul vasalt nadrágja hajtókája és az alóla kilátszó harisnya divatos mintája, éppúgy agyberendezése is tökéletesen az előkelő társaság ízléséhez igazodott. Mivel jó eszű volt, a tanulás nem okozott különösebb gondot. Egyébként úgy tudta, hogy az iskola és a tanulás csak eszköz az érvényesüléshez, és a tudós címre már csak azért sem pályázott, mert annak kedvéért nem volt hajlandó a nagyvilági szórakozásokból egy fikarcnyit sem engedni. Az egyetemen a többi közepes tanulóhoz hasonlóan, megelégedett azzal, hogy teleírjon egy csomó füzetet, amiket azonban otthon nagyon ritkán vett kézbe. Ha történetesen hiányzott valamelyik előadásról, nem vett magának fáradságot, hogy az elmulasztottakat bepótolja. Asztalán nagy halomban hevertek a könyvek meg a füzetek, de mielőtt elment volna hazulról, a dolgozószobáját mindig a legnagyobb rendben hagyta. A barátai irigyelték könnyelmű, nagyvonalú életmódjáért, amire ő büszke is volt. Egyszóval a jövő biztató szivárványszínekben ragyogott előtte.
Az akkori Szószukénak a mostanitól eltérően nagyon sok barátja volt. Valójában, aki csak ennek a könnyelmű aranyifjúnak a közelébe került, válogatás nélkül barátjának számított. Született optimistához illően képtelen volt felfogni az "ellenség" szó igazi értelmét. Derűsen, mindig mosolyogva élte ifjú napjait.
- Tudd meg, hogy azt, aki nem vág savanyú képet, mindenütt szívesen látják - mondotta egy Jaszui nevű barátjának. És valóban, arra még nem volt példa, hogy Szószuke jó hangulatát valamivel is elrontotta volna.
- Boldog ember vagy, hogy ilyen szerencsés természeted van - sóhajtott fel irigykedve Jaszui, akinek lépten-nyomon kellemetlenségei voltak. Jaszui Ecsizen környékéről való volt, de olyan sokáig élt Jokohamában, hogy sem kiejtésében, sem viselkedésében nem különbözött egy valódi tokiói bennszülöttől. Szeretett elegánsan öltözködni, s hosszúra növesztett haját középen elválasztotta. Bár Szószuke és Jaszui nem egy évfolyamon voltak, egyes előadásokat közösen látogattak, egymás mellett ültek, és ha Jaszui valamit nem értett meg, Szószukéhoz fordult magyarázatért. Így mind több és több alkalom nyílt beszélgetésre, míg végül is jó baráti viszony alakult ki köztük.
Ismeretségük még a tanév elején kezdődött, és a Kiótóba nem rég érkezett Szószukénak igen hasznos volt. Jaszui kalauzolása mellett a számára új város friss benyomásait olyan élvezettel szürcsölte, mint valami finom szakét. Kettesben, minden áldott este, hol a Szandzso, hol a Szidzso élénk forgalmú negyedekben csatangoltak. Később azt is megtették, hogy nyakukba vették a várost, és átbarangolták egyik végétől a másikig. Ilyenkor megálltak valamelyik híd közepén, s elnézték a Kama folyó tovasuhanó vízét, vagy felmentek a Higasi domb tetejére, és némán bámulták a felkelő holdat. Ilyenkor az volt az érzésük, hogy a kiótói hold kerekebb és nagyobb a tokióinál. Amikor pedig megunták a várost és az embereket, szombat és várnaponként nagyobb kirándulásokat tettek távolabbi helyekre. Szószuke nem győzött eleget gyönyörködni a magas bambuszbozót sötétzöld panorámájába, s nem tudott betelni az egymás mellett szépen felsorakozó fenyőfák sudár törzsében, melyet a lemenő nap sugarai pirosra festettek. Igazán felejthetetlen látvány. Egy napon felmentek a Daihikaku* templomhoz, s mialatt Szókuhi képeit csodálták, a folyóról felhallatszott a csónakázók evezőcsapása, amelyről a két barát megállapította, hogy nagyon hasonlít a vadludak gágogásához. Máskor eljutottak egészen a Heihacsi pagodáig, ahol az egész napot eltöltötték. A fogadóasszony nyárson sült folyami hallal vendégelte meg őket, amit szakéval leöntve fogyasztottak el. Ez a fogadósasszony egyébként kendővel bekötött bejével és sötétkék lábszárvédőjével külön látványosság volt.
Az állandóan új izgalmakra szomjazó Szószukét ezek a szokatlan, friss benyomások eleinte kielégítették. Később azonban, amikor a hajdani főváros aromájával teleszívta magát, mindent laposnak, egysíkúnak kezdett látni, és ilyenkor szinte fájt, hogy a hegyek szép kék színe és a víz tiszta tükre már nem keltette benne azt a frissen csillogó benyomást, mint első ízben. Forrón lüktető ifjú véréhez nem talált ez a hűvös mély sötétkék szín. "Mi ennek az oka?" - kérdezte magában. Valószínűleg az, hogy még nem talált egy olyan lázasan lüktetőtevékenységre, amelybe belevethetné magát, és égő szenvedélyét maradéktalanul kielégíthetné. Sebesen áramló vére türelmetlenül ostromolta az erek falát, és csillapíthatatlan forrósággal bizseregtette minden porcikáját.
És egy szép napon, amint karba tett kézzel nézte a láthatárt körös-körül elzáró hegyeket, egyszerre kifakadt: "Torkig vagyok már ezekkel az ócskaságokkal." Jaszui erre csak jóízűen nevetett, s okulásul elmondott egy történetet, amit az egyik barátjából hallott.
A történet egy postakocsi állomásról szólott, amelyik egy igen népszerű dzsóruri versszakain keresztül vált híressé, és ahol ez a barátja lakott. Aki itt élt, hajnaltól sötét estig, akármerre nézett, égnek meredő hegyeken kívül egyebet nem látott. Mintha egy óriási mozsár fenekén élne. Egyszer a szűnni nem akaró júniusi záporok után a mozsár falát képező hegyoldalakról éjjel-nappal patakzott le a víz, és a kis települést már-már elnyeléssel fenyegette az áradat. Jaszui barátja azonban rettegett e saját maga elé képzelt szörnyű képtől.
Szószuke ahhoz fogható szörnyű sorsot, mint egy ilyen mozsár fenekén tölteni el az egész életet, el se tudott képzelni.
- Egyáltalán léteznek emberek, akik ilyen helyen tudnak élni? - kérdezte csodálkozva. Jaszui csak nevetett s aztán elmondott egy izgalmas történetet, amit szintén attól a bizonyos barátjától hallott, s amelyik Csucsijama leghíresebb hőséről szólt. Ezt a "nagy" embert keresztre feszítették, mivel egy pénzes ládát lopott, amiben ezer rjó volt. Szószuke, aki már végtelenül megunta a kiótói egyhangú életet, elgondolta magában, milyen kár, hogy ilyen izgalmas események, amelyek pedig változatosságot és színt visznek az életbe, minden száz évben csak egyszer fordulnak elő.
Szószukét abban az időben csak az újdonságok látványa elégítette ki. Ha a természet egyszer már végigmutogatta a négy évszak jellegzetes színeit, Szószuke fölöslegesnek találta, hogy a következő tavasszal újból nyíló virágokon vagy az őszi levelek bíborvörös köntösén legeltesse megint a szemét. Mindenáron izgalmas élményekben bővelkedő életre szeretett volna magának váltót kiállítani, és fő problémája a pillanatnyi jelen s a közeljövő volt, míg az egyszer tovasuhant, múlttá vált életet semmivel se becsülte többre, mint az alacsony árfolyamú álmodozást.
Miután meglátogatta és alaposan megszemlélte az omladozó szentélyeket és az elhagyott buddhista templomokat, nem érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy fekete hajjal övezett fejét tovább is régi történetek kifakulófélben levő lapjai fölé hajtsa. Fiatalos lelkülete még nem érte el a lehiggadásnak azt a fokát, ami megtűrte volna a barangolást a százados álomba dermedt múltban.
A tanév végén, amikor Szószuke és Jaszui elváltak, abban egyeztek meg, hogy a vakáció végén megint találkoznak. Jaszui először szülőfalujába, Fukuiba utazott, s úgy tervezte, hogy később Jokahamába megy, s onnan levélben értesíti Szószukét a visszautazás idejéről, és ha csak lehet, együtt mennek majd Kiótóba. Közben, ha idejük megengedi, átrándulnak Okicuba, ahol meghálnak. Másnap folytatják útjukat, és meglátogatják a Szeikendzsi templomot, a hihói fenyvest és a Kuroszánt.
Szószukénak nagyon tetszett ez a terv, és már előre örült annak a pillanatnak, amikor megkapja Jaszui lapját.
Amikor hazament Tokióba, az apja jó egészségnek örvendett, és Koroku még gyermek volt. Egyévi távollét után, a forgalmas főváros tikkasztó hőségét és füstös levegőjét valósággal élvezte. Amikor elnézte a magasból a háztetők több mérföldre kiterjedő cseréptengerét, amely fölött az égető napsütésben remegve örvénylett a forró levegő, elragadtatással gondolta magában: "Ilyent is csak Tokióban lehet látni." És ha a mai Szószuke a dolgok ilyen káprázatos látványa előtt legfeljebb elvakultan hunyja be szemét, az akkori Szószukéban gyermeki lelkesedést tudott okozni.
Szószuke jövője hasonlított egy alvó rügyhöz, amely kifeslés előtt nemcsak más számára, de még saját maga előtt is pecsétes titok. Amikor a jövőjére gondolt, úgy érezte, mintha csak siker várna rá és semmi egyéb. Különben is a forró nyári időszak ellenére hozzá is fogott, hogy konkrét terveket készítsen, hogy tanulmányai befejezése után mihez is kezd, bár még nem is döntötte el véglegesen, hogy állami szolgálatba megy-e vagy inkább kereskedelmi pályára lép. Neki most mindegy volt az irány, amelyen elindult, csak az számított, hogy a választott úton olyan messzire érjen el, amennyire csak lehetséges.
Édesapja révén közvetlenül, az apja barátain keresztül pedig közvetve éppen elég összeköttetésük volt. Mindjárt ki is szemelt néhány befolyásos személyiséget, akikről feltételezte, hogy jövőjét egyengethetik, s kettő-háromhoz be is kopogtatott. Ezek közül az egyik a nagy hőség elől Tokióból a hegyekbe menekült. A másodikat nem találta otthon, míg a harmadik nagy elfoglaltságára hivatkozva másnapra kérette a hivatalos idő megkezdése előtt. Szószuke már koránreggel, még hét óra előtt beült a felvonóba, amely felvitte egy vörös téglaépület harmadik emeletére. Amikor bevezették a várószobába, legnagyobb meglepetésére ott már hét-nyolc hasonszőrű fiatalember várt bebocsátást ugyanazon "személyiséghez", akihez ő is jött. Így protekció keresés közben eddig nem ismert helyeken járva, új dolgokat látott, és alkalma nyílt egészen közelről megismerkedni a való világ egy olyan oldalával, amely mellett eddig úgy haladt el, hogy sejtelme se volt a létezéséről. És - függetlenül attól, hogy sikerül-e összeköttetést szerezni vagy sem - ez neki nagyon tetszett.
Édesapja utasítására most is, mint minden nyáron, segédkezett a lakás szellőztetésében, amely ebben az időszakban a legérdekesebb elfoglaltságok közé tartozott. Ilyenkor le szokott ülni a dozó ajtaja előtt levő nedves kőre, s a friss légzuzatot élvezve, nagy érdeklődéssel lapozgatott az "Edo* nevezetes helyei" vagy "Edo homokjai" című képes albumban. Máskor maga alá húzott lábbal üldögélt a nappali szobában a napsütésben felmelegedett gyékényen, s azzal szórakozott, hogy a szolgálóval hozatott kámfort gyógyszeradagocskák formájában papírba csomagolta, és szépen egymásra rakta. A kámfor szaga már kora gyermekkora óta az izzasztó kánikula legforróbb napjait, az agyaglábasokat s a sápadt kék égen méltóságteljes lassúsággal keringő keselyűket juttatta eszébe.
Közben az ősz is beköszöntött, s a kétszáztizedik* nap közeledtével megindult a szél, és beállott az esőzés. Az égen kifogyhatatlan, híg színű tintafelhők gomolyogtak. A hőmérőben a higanyoszlop két-három nap alatt hirtelen lesüllyedt. Szószukénak elő kellett vennie vesszőkosarát, becsomagolnia, szalmakötéllel lekötnie, és elindulnia Kiótóba.
Közben azonban nem feledkezett meg arról, hogy miben állapodtak meg Jaszuival. Amikor két hónappal ezelőtt hazaérkezett, arra gondolt, hogy van még bőven ideje, és nyugodtan várt, de most, hogy az idő egyre inkább telt, s a vakáció vége veszedelmesen közeledett, egyre türelmetlenebbül várta barátja értesítését. Jaszui azonban még csak egy levelezőlapot sem küldött. Szószuke írt Jaszuinak szülőfalujába, Fukuiba, de nem kapott választ. Akkor arra gondolt, jó lenne Jokohamában érdeklődni, de mivel annak idején elfeledte felírni magának ottani címét, oda sem írhatott.
Az elutazás előtti napon édesapja behívta magához, és kérésére a rendes útiköltségen felül még adott annyi pénzt, hogy útját két-három napra megszakíthassa, s még maradjon is. Amikor odaadta a pénzt, csak annyit mondott:
- Aztán takarékoskodj vele minél jobban. - Szószuke ezt az intelmet úgy fogadta, mint apáknak a fiaikhoz ilyen alkalommal intézett megszokott tanácsát. Édesapja még hozzátette: - A jövő nyárig nem látjuk többet egymást. Kérlek, ügyelj nagyon magadra.
Csakhogy a következő nyáron Szószuke nem jöhetett haza, és így édesapját már csak a ravatalon látta viszont. Még most is, valahányszor visszagondol erre az utolsó találkozásra, és emlékezetében felmerül édesapja arca, mindig lelkiismeretfurdalást érez.
Végre aztán, közvetlenül az indulás előtt, Jaszuitól levél érkezett. Ebből megtudta, hogy barátja megbeszélésük szerint, vele együtt szeretett volna visszatérni Kiótóba, de mivel bizonyos körülmények közbejöttek, kénytelen volt a tervezett időpont előtt elutazni. Ezután a mentegetőzés után hozzátette:
"Remélem azonban, hogy Kiótóban találkozunk, s akkor jól kibeszélhetjük magunkat." Szószuke a levelet kabátja zsebébe dugta, s felszállt a vonatra. Okicuban, ahol az egyezség értelmében Jaszuival találkoznia kellett volna, egyedül ereszkedett le a rakpartra, és ment végig a Szeikendzsi templomhoz vezető keskeny, hosszú utcán. Mivel a nyárnak vége volt, a nyaralók már jórészt elszéledtek, s így a szállodák aránylag elcsendesedtek. Szószuke egy tengerre néző szobában hason fekve, sebtében két-három sort firkantott a Jaszuinak címzett képeslapra. Többek között ezt írta: "Mivel te nem jöttél, egyedül érkeztem ide." Másnap a Jaszuival megbeszélt programnak megfelelően elindult, hogy meglátogassa Mihót* és Rjúgedzsi templomot, s igyekezett minél több anyagot gyűjteni, hogy amikor megérkezik Kiótóba, legyen miről beszámolnia barátjának. Nem tudni azonban, mi okból - a kedvezőtlen időjárás miatt-e, vagy azért, mert nem volt megfelelő útitárs -, hiába bámulta a tengert, hiába járta a hegyeket, semmi sem tudta lekötni érdeklődését, a lustálkodást a szállodában pedig még unalmasabbnak találta. Ezért fogta magát, s a csíkos övű szállodai fürdőköpenyt lekapta magáról, kiterítette az erkély korlátjára, csomagolt és nagy sietve elutazott Okicuból. Amikor az éjszakai vonattal megérkezett Kiótóba, nagyon kivolt merülve, és a holmija elrendezése is annyira igénybe vette, hogy az első nap ki se ment az utcára. Másnap elnézett az egyetemre. A tanárok még nem voltak ott teljes számban, diákot pedig alig lehetet látni. Leginkább az lepte meg, hogy Jaszuinak - akinek pedig előtte három-öt nappal kellett megérkeznie - híre-nyoma sem volt. Szószukét ez a körülmény erősen gondolkodóba ejtette, s elhatározta, hogy elmegy a barátja szállására. Jaszui egy fában és vízben bővelkedő negyedben, a Kamo templom környékén lakott. Még a nyári szünidő előtt említette, hogy szeretne egy csendes külvárosi utcába költözni, ahol jobban tudna tanulni, és ezért választotta ezt a vidékies környezetet. Az általa felfedezett régi stílű házat kétfelől vályogkerítés vette körül. A tulajdonos, mint ahogy azt Szószuke Jaszuitól megtudta, egy sintoista pap volt. Jaszui háztartását a pap felesége vezette, egy negyven év körüli, bőbeszédű derék asszonyság, akinek zamatos kiótói tájszólásával nem lehetett betelni. "Háztartásvezetésen értsd azt, hogy naponta háromszor valamilyen ízetlen kotyvalékot hoz fel szobámba" - jelentette ki Jaszui becsmérlően. Szószuke kétszer-háromszor is meglátogatta barátját új lakásán, s alkalma volt megismerkedni az állítólag ízetlen kotyvalékot készítő asszonysággal.
Amikor most újból felkereste, a háziasszony jól emlékezett rá, túláradó szívélyességgel üdvözölte, s lágy csengésű tájszólással érdeklődött lakója felől, holott Szószuke azért jött, hogy tőle halljon valami újságot barátjáról. Az asszonytól csak annyit tudott meg, hogy Jaszui amióta hazament, mind a mai napig a legcsekélyebb életjelt se adta. Szószuke ezen a nem várt fejleményen elgondolkozva tért szállására.
Ezután csaknem egy egész hétig mindennap elment az egyetemre, és azzal a homályos előérzettel nyitott be a tanterembe, hogy ma viszontlátja barátját, fülébe csendül ismerős hangja, de minden alkalommal csalódott. Az utolsó három-négy napon már erősen nyugtalankodott, mi is lehet Jaszuival. Miután levélben kimentette magát, hogy valamilyen közbejött ok miatt előbb kell visszautaznia, mint ahogy megbeszélték, most egyszerűen nyoma veszett. Ekkor a kollégáktól próbált értesüléseket szerezni. Sorba kérdezte valamennyiüket, de senki sem tudott semmit. Már lemondott minden reményről, amikor az egyik kollégája közölte vele, hogy tegnap este, a Szidzso negyedben sétálva, a járókelők tömegében látott egy fiatalembert, jukatában, aki nagyon hasonlított Jaszuihoz. Szószuke hitetlenkedve csóválta fejét. Másnap, kereken egy héttel Kiótóba érkezése után, Jaszui váratlanul betoppant, éppen úgy öltözve, ahogyan azelőtt való nap leírta kollégája: könnyű nyári ruhában, kezében szalmakalappal. Szószuke jól megnézte rég nem látott barátját, és úgy tetszett, mintha arcának valamilyen újszerű kifejezése volna, amit a vakáció előtt nem látott. Olajjal bekent, középen elválasztott fekete haját feltűnő gonddal fésülte. Jaszui észrevette, hogy Szószukénak ez szemet szúr, és mintegy mentegetőzve jegyezte meg, hogy éppen a borbélytól jön. A két barát több mint egy óra hosszat beszélgetett erről-arról. Jaszui méltóságteljes hanghordozásával, tartózkodó modorával, igen gyakran használt kedvenc "mindamellett" szavajárásával egészen a régi volt. Azt azonban egy szóval sem említette, hogy miért utazott el hamarabb Jokohamából, mint ahogy megegyeztek, s az sem derült ki, hogy útját hol és miért szakította meg olyan hosszasan, hogy Szószukénál jóval később érkezett Kiótóba. Azt azonban minden további nélkül beismerte, hogy már három-négy napja valóban a városban tartózkodik. Azt is megmondta, hogy többet nem megy vissza régi szállására.
- Hát akkor hol laksz? - kérdezte Szószuke. Jaszui erre közölte jelenlegi címét. Ez bizony csak egy harmadrendű szállás volt a Szandzso negyedben, amit Szószuke hírből ismert.
- Mi az oka, hogy éppen oda szálltál? Komolyan abban a negyedben szándékszol letelepedni?
Erre Jaszui röviden csak annyit válaszolt:
- Hát igen, most ez nekem így jobban megfelel.
Majd kis idő múlva hozzátette:
- Elegem van a bérelt szobákból. Elhatároztam, hogy egy kis házat veszek, ahol csak én lakom egyedül.
Szószukét ez a váratlan bejelentés nagyon meglepte.
Még egy hét se telt el, és Jaszui egy csöndes utcában külön házat bérelt. Hát ez bizony elég barátságtalan, szürke házacska volt; sötétpirosra mázolt kerítésoszlopokkal, amely annyira jellegzetes eleme Kiótó város régies stílusának. A bejárat előtt egy magányos szomorúfűz búslakodott, amiről senki sem tudta, hogy tulajdonképpen kié is. Ez a szomorúfűz, amikor a szél fújt, hosszú ágaival szinte horzsolja az eszterhéj szélét. Az előkerten látszott, hogy a tokiói szokástól eltérően, valamennyire gondozzák. Ahova csak lehetett, köveket raktak, s néhány belőlük közvetlen a nappali ablaka alatt fehérlett. A kövek között mindenütt friss moha zöldellt. Hátul egy roskadozó, teljesen üres fészer állott, s mögötte bambuszbokrok közt az árnyékszék húzódott meg.
Szószuke októberben, az iskolai év kezdetén kereste fel barátját az új lakásban, amikor még volt egy kevés szabad ideje.
Verőfényes szép őszi napok voltak. Szószuke az egyetemre is napernyővel járt. Amikor a kis rácsos kapuhoz ért, napernyőjét összecsukta, s közben bekukucskált az udvarba. Egy pillanatra, csíkos jukatába öltözött női alak villant szemébe. A kapun túl cementjárda vezetett a házig.
Szószuke várt, amíg a jukatába öltözött nő, aki neki háttal állt, bemegy a házba, majd kinyitotta a rácsos kaput. A kapu csikorgására Jaszui jött ki elébe.
Bementek az ebédlőbe, és sokáig beszélgettek, de az imént látott nő egyáltalán nem mutatkozott, hangját sem lehetett hallani, és a legkisebb zaj sem árulta el jelenlétét. Pedig tekintve, hogy csak két szoba volt, feltétlenül a szomszéd szobában kellett lennie. Szószukénak mégis az volt az érzése, hogy ott egy lélek sincs. Ez az árnyékszerű, csöndesen meghúzódó teremtés O-Jone volt.
Jaszui beszélt barátjának a szülőfalujáról, Kiótóról, az egyetemi előadásokról és mindenről a világon, csak éppen O-Jonéról nem ejtett egy szót sem, Szószuke pedig nem tudta rászánni magát, hogy ilyen irányban kérdezősködjék. Így a nap eltelt anélkül, hogy megtudta volna, ki is az a nő.
Másnap, amikor az egyetemen találkoztak, Szószuke megint nem érdeklődött a barátja házában látott nő felől, pedig állandóan foglalkoztatta, Jaszui pedig úgy tett, mintha nem is tudna róla. A két jó barát egymás közt eddig mindig, mindent nyíltan, fesztelenül megbeszélt, most azonban Jaszui teljesen elzárkózott, és Szószuke nem volt annyira tapintatlan, hogy erőszakkal hatoljon be barátja féltve őrzött titkába. Így aztán, bár mindkettőjüket erősen foglalkoztatta az a "bizonyos" nő, mégis eltelt egy egész hét anélkül, hogy egyikük is csak egy árva szóval is említést tett volna róla.
A következő vasárnap Szószuke ismét felkereste Jaszuit, hogy beszéljen vele egy mindkettőjüket érdeklő gyűlésről. Ennek a látogatásnak igazán nem volt semmi köze a "nőhöz". De amikor a nappaliban leült, ugyanott, ahol az előző alkalommal, és megpillantotta a kerítés mellé ültetett törpe szilvafát, egyszerre világosan visszaemlékezett az első látogatásra, még a legapróbb részletekre is. Akkor is, mint most, a nappali kivételével az egész ház csöndes, kihalt volt, és ahogy most ismét itt ült, önkéntelenül a közelében rejtőzködő, titokzatos lány karcsú alakjára gondolt. Meg volt győződve, hogy most sem fog előjönni, s így most sem lesz alkalma arra, hogy közelebbről megismerje. De bármilyen furcsán is hangzik, pontosan abban a percben, amikor ezt elgondolta, váratlanul kinyílt az ajtó, és O-Jone lépett be a szobába. O-Jonén most nem az a durva vászonjukata volt, mint a múltkor. Úgy volt öltözve, mintha éppen el akarna menni a városba, vagy most jött volna haza. Szószuke meglepődött.
O-Jone öltözködésén nem látszott semmilyen keresettség. Sem ruhája színében, sem övének fényében nem volt semmi feltűnő. Viselkedésében nyoma sem volt annak az elbájoló szemérmetességnek, ami fiatal lányoknál általában megfigyelhető, amikor először találkoznak idegen fiúval. Egyszerű, csöndes teremtésnek mutatkozott, aki mondanivalóját kevés szóval ki tudja fejezni. Amikor Szószuke látta, hogy O-Jone társaságban is éppen olyan nyugodtan, magabiztosan viselkedik, mint ha a másik szobában meghúzódva ülne, arra a következtetésre jutott, hogy a lány magányos, visszavonuló életmódjának nem csupán az az oka, hogy nem akar emberek előtt mutatkozni.
- A húgom - mondotta Jaszui, miután bemutatta Szószukét.
Szószuke ez alatt a négy-öt perc alatt, amíg együtt voltak, és egy keveset beszélgettek, megállapította, hogy a lány kiejtése egyáltalán nem vidékies. Meg is kérdezte:
- Idáig mindig vidéken lakott?
De mielőtt O-Jone felelhetett volna, Jaszui gyorsan közbevágott:
- Nem, sokáig élt Jokohamában. - Aztán megjegyezte, hogy éppen bevásárolni indultak, ami nyilvánvaló is volt, hiszen O-Jone azért öltözködött át. Szószuke sajnálkozott, hogy a vásárlás miatta most késést szenved, de Jaszui nevetve nyugtatta meg: - Nem fontos. Képzeld, amióta saját háztartásunk van, minden áldott nap rájövünk, hogy valami hiányzik. Hetenként legalább kétszer megyünk a városba bevásárolni.
- Akkor egy darabig én is elkísérlek - mondta Szószuke, s már fel is állt. Jaszui azonban azt javasolta, hogy előbb tekintse meg, hogyan rendezkedtek be az új házban. Erre átmentek a szomszéd szobába, ahol megmutatták Szószukénak a négyszögletű, bádogaljú hibácsit, az olcsó, rikító színű sárgaréz teafőzőt, és az ütött-kopott lefolyó mellett heverő vadonatúj vizesvedret.
Amikor elmentek, Jaszui bezárta az ajtót, és elszaladt, hogy a kulcsot a szomszéd házban lakó ismerősüknél hagyja. Közben Szószuke és O-Jone néhány semmitmondó szót váltott, Szószuke még ma is jól emlékszik minden egyes szóra, ami ez alatt a rövid három-négy perc alatt elhangzott. Pedig amit ő mondott, semmivel sem volt több, mint amennyit bármelyik férfi egy nőnek mondani szokott, és ami egyszerűen csak az embereknek egymás iránt természetszerűen megnyilvánuló rokonszenvét fejezi ki. Hasonlattal élve, olyan volt, mint a kútvíz: egyszerű és színtelen. Ki tudná megmondani, hogy már hányszor ismételte el ezeket a semleges szavakat annak a sok ismeretlen embernek, akikkel eddig úton-útfélen összehozta a véletlen.
Valahányszor felidézi emlékezetében akkori igen rövid beszélgetésüket, mondatról mondatra, mindig kénytelen megállapítani, hogy minden szó szinte szürke, hétköznapi volt. Ilyenkor elgondolta, hogy egy tisztán csengő hang képes volt életüket bíborvörösre festeni. Ámde ahogy az idő telt, ez a szín már halványult, sokat veszített eredeti ragyogásából.
Az a tűz, amit közösen gyújtottak meg, magától elhamvadt, s csak a fekete üszök maradt meg belőle. Mai életük olyan, mintha sötét verembe estek volna. Ahogy Szószuke a múltba tekintve az eseményeket visszapergette, és látta, hogy annak a néhány semmitmondó szónak, amit akkor egymással váltottak, milyen következménye volt egész életükre, megdöbbent - a végzet a legbanálisabb mozzanatból is milyen nagy fontosságú eseményt képes kovácsolni!
Világosan emlékezett arra is, amint ketten a kapu előtt álltak, s árnyékuk derékban megtörve rávetődött a közelben levő vályogfalra. Mivel O-Jone árnyékának egy részét a napernyő eltakarta, a feje helyén csak az ernyő szabálytalan körvonala látszott. Az alkonyodó őszi nap langyos sugarai lágyan simogatták őket. O-Jone nyitott ernyővel a szomorúfűz alá állt, amely azonban egyáltalán nem nyújtott hűs árnyékot. És arra is jól emlékszik, hogy kissé visszalépve hosszasan elnézte a kékbe játszó, ibolyaszínű ernyő fehér csíkjait, s fölötte a szomorúfűz még érintetlen szép zöld színét. Megvárták, míg a vályogkerítés mögül előjön Jaszui, s elindultak a városba. Elől a két férfi ment egymás mellett, míg O-Jone, szalmaszandálában csoszogva, kissé hátul maradt. A beszélgetés így főleg a két barát közt folyt. De ez se tartott sokáig, mivel a félúton Szószuke elköszönt és hazament.
Ennek a napnak a benyomása azonban sokáig megmaradt benne. Hazaérve megfürdött, majd leült a lámpa mellé és elgondolkozott. Jaszui és O-Jone egyszerű színekkel megrajzolt képe mindegyre megjelent előtte. De amikor lefeküdt, hirtelen felmerült a kétség, vajon O-Jone valóban Jaszui nővére-e, mint ahogy bemutatta? Természetesen erre nehéz lenne felelni, ha csak nem kérdezi meg Jaszuit. Mindenesetre neki mindjárt gyanús volt az egész, és ha jól utána gondolt, úgy látta, hogy Jaszui és O-Jone viszonya éppen elég okot szolgáltat erre a gyanúra. Amikor az ágyban fekve mindezt meghányta-vetette, nagyon furcsának találta a helyzetet. De aztán rögtön észbe kapott, milyen szamárság is részéről, hogy ilyesmiken járatja az eszét, s az égve felejtett lámpát sietve elfújta.
Idővel aztán kiverte fejéből az efféle gondolatokat. Szószuke és Jaszui közt a barátság nem hűlt ki. Amellett, hogy az egyetemen naponta találkoztak, időnként most is meglátogatták egymást, akárcsak a nyári vakáció előtt, de Szószuke látogatásai alkalmával nem találkozott mindig O-Jonéval. Megtörtént, hogy színét se látta. Ilyenkor O-Jone, akárcsak első látogatása alkalmával, csöndben meghúzódott a szomszéd szobában. Szószukét ez a körülmény különösképpen nem izgatta. Egyébként minden egyes találkozásuk észrevétlenül közelebb és közelebb hozta őket egymáshoz úgyannyira, hogy hamarosan tréfálkoztak is.
Közben beköszöntött az ősz. Szószukénak egyáltalán nem volt ahhoz kedve, hogy az idei őszt a tavalyihoz hasonló körülmények közt töltse. Egyszer Jaszui és O-Jone meghívták, menjen el velük gombát szedni. Szószuke a verőfényes őszi ég alatt az életnek egy egészen új, eddig nem ismert ízét fedezte fel. A momidzsi égőpiros színű levelében mindhárman együtt gyönyörködtek. Mialatt a hegyeken át megtették az utat Szagából Takaóig, O-Jone felhajtotta kimonóját, és csak az alsó ruhája ért le harisnyájáig. Útközben napernyőjét botként használta. A hegy tetejéről szép kilátás nyílt az alattuk alig száz méternyire folyó sebes hegyi patakra. A kristálytiszta, fenékig átlátszó víz ragyogóan tükrözte vissza a nap sugarait. O-Jone Szószuke felé fordult, és elragadtatással kiáltott fel:
- De szép hely is ez a Kiótó.
Valóban, ahogy így együtt szemlélték a tájat, Szószukénak is az volt a benyomása, hogy Kiótó valóban nagyon szép hely.
Ilyen közös kirándulást többször is rendeztek. Otthon meg éppen gyakran került sor találkozásra. Egy alkalommal Szószuke nem találta otthon Jaszuit, és úgy látta, mintha a magára hagyott O-Jone szomorkás kedvében lenne.
"Bizonyára unja magát" - gondolta Szószuke. Bement a nappaliba. Leültek a hibácsi mellé egymással szembe, és kezüket melegítették. Közben elbeszélgettek erről is, arról is. A beszélgetés szokatlanul hosszúra nyúlt.
Egy napon, amikor Szószuke otthon ült, az asztalra könyökölve, s azon gondolkozott, mivel is üsse agyon az időt, egyszerre csak kinyílt az ajtó, és belépett O-Jone. Úgymond, éppen ebben az utcában akadt valami vásárolnivalója, s gondolta, felnéz egy percre. O-Jone Szószuke unszolására elfogadott egy csésze teát és tésztát, s közben kedvesen elcsevegtek. Az ilyen "véletlen" találkozások többször megismétlődtek.
Egy szép napon a fák csak hullatni kezdték levelüket, és nemsokára a hegyek ormai fehéren tündököltek a felkelő nap fényében. A hídon átmenők hosszú, vékony árnyéka nesztelenül siklott tova a befagyott és hóval befújt fehér folyón.
Ebben az évben a kiótói tél észrevétlenül lepte meg az embereket, és makacsul kitartó, dermesztő hidege csontig hatott. Jaszui is áldozatául esett ennek a gyilkos hidegnek, súlyosan megbetegedett influenzában. Mivel láza sokkal magasabb volt, mint amilyen egy közönséges hűlésnél szokott lenni, O-Jone nagyon megijedt. A magas láz nem tartott sokáig, s amikor csökkenni kezdett, azt hitték, hogy most már hamarosan teljesen felgyógyul, de bizony nem így történt. Jaszui sokáig tehetetlenül vergődött a naponként leszálló s újból felugró láz lépvesszőjén.
Az orvos megállapítása szerint valószínűleg légcsőhurutról volt szó, és levegőváltoztatást javasolt, mint ami szerinte leginkább használ.
Jaszui kelletlenül vette elő a szekrényből vesszőkosarát, belecsomagolt, és kenderkötéllel átkötötte. O-Jone is becsomagolt útitáskájába. Szószuke kikísérte őket a Hicsidzsó állomásra. A vonatindulásig velük maradt a fülkében, és vidám tréfákkal szórakoztatta a beteget. Amikor leszállt, Jaszui lekiáltott az ablakból:
- Aztán feltétlenül látogass meg.
- Igen, igen, feltétlenül várjuk - tette hozzá O-Jone.
A vonat méltóságteljesen haladt el Szószuke előtt, majd gyorsuló iramban, feketefüstöt okádva, robogott Kobe felé.
A beteg év végéig maradt az üdülőhelyen. Szószuke majdnem mindennap kapott tőle egy-egy képeslapot, az elmaradhatatlanul megismételt hívással, hogy látogassa meg őket. Ezeken a lapokon O-Jonétól is volt mindig egy-két sor. Szószuke a Jaszuitól és O-Jonétól kapott képeslapokat az asztalán szépen egymásra rakta, és amikor valahonnan hazament, legelőször ezekre esett tekintete. Időnként elővette őket, és érkezésük sorrendjében újból elolvasta, és elgyönyörködött a képekben. Az utolsó lapon ez állt:
"Már tökéletesen meggyógyultam. Nemsokára hazamegyünk, de nagyon sajnálnám, ha anélkül kellene elutaznunk, hogy téged itt vendégül lássunk. Ezért, kérlek szépen, ahogy megkapod ezt a lapot, kerekedj fel, és ha rövid időre is, látogass meg minket."
És ez a néhány szó elég volt, hogy Szószuke, aki az egyhangú életet és az egy helyben ülést ki nem állhatta, azonnal vonatra üljön.
Még azon este megérkezett Jaszuiékhoz.
Amikor az annyira várt találkozás után a lámpa mellett együtt ültek, Szószukénak leghamarabb barátja egészséges arcszíne tűnt fel; mondhatni, még egészségesebbet mutatott, mint a betegsége előtt. Jaszui valóban igen jó hangulatban volt. Ingujját feltűrte, és kék eres, izmos karját tüntetően simogatta. O-Jonénak csak úgy ragyogott a szeme az örömtől, és Szószuke meglepetéssel figyelte, milyen élénk és eleven a tekintete. O-Jone Szószukéra a legmélyebb benyomást ezzel a tökéletes nyugalommal és kiegyensúlyozottsággal tette, ami a színek és hangok zűrzavarában sem hagyta el soha. Meg volt győződve, hogy ez főképpen attól van, hogy szemét sohasem forgatta fölöslegesen.
Másnap sétálni mentek, s elragadtatással bámulták a láthatáron messziről előtűnő tenger sötétkék színét, és élvezettel szívták magukba a fenyőfák gyantájától fűszerezett hegyi levegőt. A lemenőfélben levő téli nap méltóságteljesen tette meg rövid pályáját a felhőtlen égen át nyugat felé, és az alacsonyan úszó felhőket először sárgára, majd pirosra s végül lángvörösre festette. Lassanként beesteledett. Szélcsend volt, csak néha-néha borzongott meg a fenyők csúcsa. Szószuke három napig maradt velük. Ezalatt végig szép, meleg idő volt.
- Máskor is jó lenne ide kirándulni - mondotta Szószuke.
- El is jövünk - helyeselt O-Jone.
- Tudjátok, hogy Szószuke tiszteletére lett ilyen szép idő - jegyezte meg Jaszui.
Ismét becsomagoltak a vesszőkosárba és az útitáskába, és hármasban utaztak vissza Kiótóba.
Egész télen jeges, északi szél sepert végig a városon. De telt-múlt az idő, és a fényes hótakarót egyre több sötét folt kezdte ki, míg egyszer csak váratlanul minden zöld mezbe öltözött.
Valahányszor Szószuke felidézte emlékezetében ezt az időt, mindig arra gondolt, mennyivel jobblett volna, ha az események természetes folyását akkor meg lehetett volna állítani, vagy ha ő és O-Jone kővé változtak volna. Mennyi bánattól menekültek volna meg!
De ők ártatlanoknak érezték magukat, akiket a kegyetlen sors csupa szeszélyből, mintegy saját szórakoztatására, orvul tőrbe csalt, és ezért még jobban el voltak keseredve.
A dolog akkor kezdődött, amikor a tél hótakarója alól a tavasz már kidugta a fejét, s akkor ért véget, amikor a cseresznyefán a lehulló virágok rózsaszínét a zsenge levelek zöldje váltotta fel. Közben a felszín alatt életre-halálra menő elkeseredett harc dúlt, s úgy szenvedtek, akárcsak a fiatal bambuszhajtások, amelyeket lassú tűzön pirítanak, hogy az olajat kisajtolják belőlük. Majd a mit sem sejtő Szószukét és O-Jonét a hirtelen támadt orkán felkapta, és földhöz csapta. Amikor nagy nehezen feltápászkodtak, és egymásra találtak, maguk se tudták, hogyan is esett ez meg velük.
A kérlelhetetlen társadalom az erkölcs ellen elkövetett bűnnel vádolta őket. Ők azonban, mielőtt az elkövetett erkölcstelenség miatt lelkiismeretfurdalást éreztek volna, egy ideig zsibbadtan néztek egymásra, s kételkedtek, vajon a fejük helyén áll-e. Még mielőtt erkölcsteleneknek érezték volna magukat, akiknek szégyenkezniük kellene, úgy találták, hogy szinte valószínűtlenül összeillenek. Mivelhogy képtelenek voltak tettükre valamennyire is elfogadható magyarázatot adni, kimondhatatlanul szenvedtek. Mire bűnük nyilvánosságra került, és fejükre olvasták, már a mardosó lelkiismeretfurdalás minden kínját végigszenvedték, és csak az maradt hátra, hogy sápadt homlokukat engedelmesen odatartsák, hogy a közvélemény rásüsse a kipellengérezés bélyegét. Akkor megértették, hogy láthatatlan lánccal egymáshoz vannak kötve, arra ítélve, hogy amíg csak élnek, soha el ne szakadjanak egymástól. Elhagyták szüleiket, rokonaikat, barátaikat és az egész társadalmat. Helyesebben: a társadalom hagyta el és közösítette ki őket. Természetesen Szószukét az egyetemről kizárták, s az, hogy tanulmányai megszakítását hivatalosan bejelentette, csupáncsak formaság volt, amivel az emberi méltóság látszatát igyekezett megőrizni.
Ez volt Szószuke és O-Jone múltja.

folytatás