Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jókai Mór
VÉRES KÖNYV
Csataképek a keleti háborúból

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom
A khámok utóda
A tábornok és az asztrálszellem
Szinope
A basi-bozuk
A bajadére
A gyerkőc
Drága föld
A veszélyes sakkjáték
Álma
A kertész a csatatéren
A sérthetlen
A rossz hely
Az amazon
A fegyvertelen
A bojárleány
Az akhtiári fogoly

A KHÁMOK UTÓDA
I.
Tatár-philosophia


Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés szerinti hosszúságra; az elejére és végére állítanak egy-egy izmos ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly- és ökörbőrrel: ebből áll az építészet. Egyszerű és szép.
Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az hogy igen hamar el lehet vele készülni, azon kívül tekintetbe veendő az egész építkezés olcsósága, nemes egyszerűsége; e mellett a tűzkármentesítés egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek nem ide tartoznak, egészen mellőzöm.
Semmi sem könnyebb, mint ez építkezési rendszer mellett az évszakok különböző viszontagságaival dacolni. A téli zivatarok ellen illatos gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramidalakú tetőt, ugyazt nyáron ékes földi főkkel s más díszes növényekkel futtatják be; mint az édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a midőn minden ember háziúr volt.
Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál, mert ez csárda; a mit félig-meddig gyanítani enged a madzagra kötött eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most is tömlőben és kobakban hordják az italt.
A csárda belsejébe úgy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a míg az ember megismeri egymást abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporít; szokni kell a szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s óvatosan kell mozogni, nehogy valami élő állatra üljön le az ember ez ismeretlen alakok között; mekkora tekenősbékák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson, ez a fekete is valószínűleg komondor; az a fehér pedig amott ürü..., biz az nem ürü, mert az bunda, oda terítették száradni a tűz mellé. De még sem száradni terítették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája látszik ki a szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni. Lassanként rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők s ez a sok apró sajt - olaj-tőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a kit csak most kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba aprít húst és hagymát (be jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva, paprikázva s feltöltve rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis háromlábú állványra, mely egyike az Archimedes előtt feltalált legcélszerűbb mechanikai eszközöknek.
Egy óravártatva három-négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok, bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsíros bőrkabátokban, hegyes fekete báránysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a legfeketébb szeme van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában nem akad hasonlat.
Oda telepszenek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát, a kinek első dolga pipáját kiverni s újra megtölteni. Azután szó nélkül körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba; kiki egyet-egyet kavarint rajta, sorban belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megfordítja subáját, melyen eddig hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések előkerülnek az övek mellől, ki-ki hozzálát a közrebocsátott eledelnek, a kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak s sutból, odaállva családfőik háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge koncokon, egyik sem nyulván ahhoz, a mit a másik gazdája hajított.
Lassankint eltűnik a holmi a bunda hátáról, az utolsó koncig, a végső szem rizskásáig, az ott maradt faggyúömledéket végigkeni a gazda tenyérrel subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a gerendáról egy mosolygó kobak, a mely kézről-kézre adatok, csorogván belőle kemény természetű pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az arcok, s midőn az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bírt többet kiszívni a szűktorkú kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor hallatszik az első emberi szó:
- Mikor lesz már háború, gazda?
- Sokáig nem halad már, - felel a kérdezett, jó négyszögletű képét még szabályszerűbbé alakítva az által, hogy gyér-szálas bajuszát egyenesre söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két szarvacskát segítene nőni s kettős állán szinte két osztályba rendezte szakállát.
- Valaminek kell történni elébb-utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén nem, jövő esztendőre.
- Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket így vígasztalsz? - szól egy öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmúlni nem tudó sebhelyek. - Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit. Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi.
- Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki se tudja, mert erre a körülkerített földre semmi élő állat be nem jön harmincadosok tudta nélkül: olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak miránk, mint mi nekünk a legyekre; hanem csak úgy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszú békesség, hosszú háború. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. Egyik a másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen-öten laktunk egy kunyhóban, most három-négyannyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaporodtak a sáskák a vidéken, tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a kik azokat felették, az idén ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztították, jövő esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztítani a sólyomokat, hogy szárnyaikból forgókat készítsünk süvegeink mellé.
- Adná a próféta; - sóhajtá az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg mellett csak hadakozó férfiak viselik. - De én még sem tudom azt hinni. Ki viselne háborút minálunk? ki viselne háborút a moszkóval Krimiában! Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban ? Hajdan magunk urai voltunk; ágyúink, váraink voltak, lovas hadseregeink, híres vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett: mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s nyakunkon az erdős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket, lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet?
- Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet, mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeken ölték? Elég azt tudni, hogy az idő itt van, és a minek meg kell történni, az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon nehezen tudnak halni, tehát a háború szükséges, hogy megkönnyítse azt nekik. Ez az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen bekövetkezik, ha ma nem, holnap.
- Már az igaz, - erősíté egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett pofával hallgatá a csárdás jósszavait. - Te bölcsebb ember vagy, mint mi, te idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted.
- Nem bajom nékem az, a mit a madarak beszélnek, hanem a mit az emberek beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik, egyre építi a várakat, sáncokat hány, ágyúkat önt. De minden sánc kifelé van fordítva, minden ágyú a tengerre ásít, benn az országban egy vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál hatalmasabb, s a ki túl van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerályon eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik. Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel, szigorúan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly.
- Vajha úgy lenne, - sóhajta fel a legvénebb tatár. - Talán azért nőtt ki vénségemre négy új fogam, hogy újra lesz kit harapni velök.
- Hát a lovak mit csinálnak? - kérdé a csapláros az öregtől.
- Értik a szót, - felelt ez röviden.
- Szaporodnak-e szépen?
- Nem is fogynak ám.
Az ifjabb tatár elmosolyodott e szóra.
- Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupec tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat. Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta bélyegeztetni, de a legelső kirúgta két kozáknak egynéhány fogát, a többit aztán csak úgy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsarához értek, eléjök kerültem, tüzet raktam nádkévékből az útfélen, tűzre egy pár avas lóbőr-darabot vetettem; a mint a bűzt megérezte a ménes messziről, szétugrott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a tizenkét kozák száz felé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán máig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi.
- Hát úgy félnek a lovaid a tűztől meg a füsttől?
A legény fejébe nyomta nagy büszkén süvegét:
- Ha én ülök rajtok, még a villámtól sem.
Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három-négy komondor őrtállni maradt künn az útfélen, a míg gazdáik odabenn mulattak; e szóra az odabenn lévők is rugtattak kifelé, heves csaholással, míg a fekete házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan, kísértetiesen vonítani.
- Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne; - szólt a fiatalabb tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előre rohantak; azzal visszabújt odujába.
- Feküdjetek le és tegyetek úgy, mintha alunnátok. Nagy csomó dárdát látok mozogni az úton felfelé. Minden ember itt maradjon, kitudja, mire lesz szükség?
Az étel, ital maradványait hirtelen félretakarították; a férfiak lefeküdtek a veremfal mentében; a csapláros egy csomó nedves tőzeget vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még az alvó macska is lemászott a sutról és belebujt a szalmaágyalásba; az emberevő füst a háztető minden nyílásain csendesen szűrődött keresztül.
Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan kisérték egész a csárdáig a jövevényeket.
Ötven kozák jött egy tiszt vezetése mellett.
Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok, melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott.
Odaérve, mintegy tízen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt, s körülfogta a csárdát.
Az első tíz a tiszttel együtt lelépett a csárda üregébe.
Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbírja, a mit meglehet, de ez az atmosphaera nem embernek való.
- Héj, kocsmáros! ördög! vagy ki lakot itten! - rikácsolt az új vendég, a hogy a köhögés időközei engedték. - Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz itt?
Szinte keresztülbukott a megszólítottban, a kit nem bírt meglátni a sűrű füst között.
- Parancsolj, méltóságos uram, - szólt alázatos hangon; - ha tudtam volna, hogy jösz, rozmarinnal fűtök és levendula szárral; de magam számára, csak a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához.
- No hát vesznél is meg tőle. Gyújts gyertyát, mert nem látok.
- Mi légyen az, méltóságos uram?
A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszú valami, a mi faggyúból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyújtják, s az addig ég, a míg a másikhoz nem ér; de a csapláros nem bírt azért fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. Ilyen nem termesztődik ezen a vidéken.
- Szép ország. Hát ennivaló van-e?
- Parancsolod méltóságos uram, hogy egy ürüt levágjak?
- Úgy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj innom és tégy valamit alám, hadd ülök le.
A csapláros odagyűrte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebbik hibája volt az, hogy halzsíros bagaria szagú volt. Az érdemes vendégnek kedve lett volna, az egészet a fejéhez vágni, ha utasításul nem lett volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék.
E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem szétnézett a hosszú kunyhóban.
- Hát azok mik ott a földön?
- Elkésett utazók, uram, a kik lefeküdtek alunni.
- Fel kel őket költeni. Én a szeme közé szeretek az embereknek nézni.
A csapláros megindult a parancsot teljesíteni, a mi nagy munkájába került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak mégis.
Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihúzott a ház oldalából egy pár karót, s azokat tette a tűzre, a mik ismét barátságos lángot kezdének vetni odabenn, hogy ki-ki megnézhette a szomszédját.
A muszka tiszt délceg magas férfi volt, szabályszerűen nevelt vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet bírt gerjeszteni a gyöngébb szivűekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel zavarba tudta hozni az embert, arca piros volt és egészséges, a fényes egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a szemeikbe nézzen.
Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakinálta nekik a kulacsot, melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok.
"Semmirekellők!" mormogá magában a tiszt. "Mindig nagy bőjtjük van nekik, valahányszor az orosz kinálja őket baráti pohárral".
- Jöjjetek közelébb!
Azok elejbe álltak nagy jámborul.
- Melyitek járatos ezen a vidéken?
- Mind egytől-egyig.
- Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia város?
A korcsmáros vendégeire nézett, azok meg ő reá, azután fejöket rázták.
- Marzia vagy Mazria, vagy Mariza... - magyarázá találgatva az igazi hangot. - Nem ismeritek ezt a neve?
Azok egymást taszigálták könyökkel:
- Ismered te? Én nem ismerem. Én sem.
A tiszt bosszúsan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt kiterjeszté a tűz előtt.
- Hiszen itt van ni; - mutatá ujjával, - még vár is van mellé festve, s aláirva világosan M. a . r. z. i. a. Marzia.
A tatárok belebámultak a kékre, zöldre festett földabroszba, s legalább is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda festeni.
- Vagy hát más név alatt ismeritek? - sürgölé őket a tiszt. - Talán ezen név alatt: "Mirobieloszláv?"
- Azt ki se tudjuk mondani. - Biztosítá a csapláros.
- Ezt a nevet mi adtuk neki. - Értesíté őt az orosz. - Mi neveztük így el.
- Akkor hát bizonyosan azért nem tudjuk merre van! - felelt a csapláros.
A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az, lehetetlen, hogy gunyolódni tudjon.
- Vigyen el a manó benneteket, ostoba filkók. Hiszen hallottam én annak a tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No segítsetek már kimondanom.
Azok olyan szívesen segítettek volna. Látszott az ábrázatjukon.
- Valami nagy tatár úr lakik benne: valami utódja a hajdani khámoknak...
Az emberek most is csak a fejüket rázták.
- Hogy ne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a legtöbb ménese neki van.
Mindenki vállait vonagatta rá.
- No hát kié ez a ménes, a mi itt legközelebb legel?
- Ez? Ez? Ez a ménes itten? Hát ez a ménes Mirza Kobulé.
- No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem jutott ez eszetekbe?
- Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan úr, a ki maga fűt be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik.
- A gutát! Hisz ezt valami gazdag főúrnak mondják, a ki az uralkodó fejedelmek családjából eredt s a legnagyobb pompával él.
- Régen volt az, uram. Híre hamva annak az életnek. Koplal biz az, a mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta zsiradékért az örménynek.
Ez e tudósítás igen kellemetlen hatást látszott a kérdezgetőre tenni.
- Azt mondják, hogy szép unokája van. - Kérdezgeté tovább kiváncsian.
A csapláros meg nem állhatá, hogy erre a szóra a markába ne nevessen.
- Kivált mikor nem kormos, - magyarázá nevetése okát. - Széle, hossza egy annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett úgy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle.
- Hát mért futnak?
A csaplár súgva felelt.
- Mert nyavalyatörős szegény.
- Menykőt... - mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósítások nagyon rossz kedvre hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az unokája van, bámulatos szép volt.
- Talán az atyja volt valami ocsmány, - veté közbe a csaplár értatlan együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte.
- Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hívják azt a várost, a hol Mirza Kobul lakik:
- Mezre várnak, uram.
- Úgy, úgy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy úgy elforgattok minden szót. Hát messze van-e ide az a Mezre vár?
- Oh, kegyelmes uram, majd egy napi járat.
- Pedig a földabroszon alig látszik félóra járásnak.
A tatár megméregette a földabrosz térségét.Ő biz elhitte, hogy ott nem több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene utazni.
- Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom. Melyitek ajánlkozik vezetőnek?
- Akár én uram, szolgálatodra állok. Nagyon jól tudom az utat.
A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállait, s biztosítá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a díját befogják tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre, künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belékapaszkodott, s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsóhajta: - Allah segíts! - azzal felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon lefordult a lóról s ismét újra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván ujólag: - Allah segíts, de ne olyan nagyon!
A kozák úr kacagott hangosan.
- Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál.
A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé, mert sebesebben nem birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte. Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.
A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át, mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék között, akkor kijöttek a csárdából.
- No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.
- Ott leszek éjfél előtt, - kiálta a fiatal legény s nehány perc mulva hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt, kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt végig a sík rónán, a szakadékos bércek felé.

II.
A mezrei várkastély


A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát is adta egyúttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny útra fognak jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jöjjön a sötétben s egymást letaszigálják.
A keskeny lovag út eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csúnya sáros süppedék között, melyben csülökig dagasztottak a paripák, azután meg felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyiik lábát a másik után tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit horzsolá néhol s kényszeríté féloldalra dűlni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek szédületes fenekét szerencsére nem lehetett a sötétben látni, de az alant zugó csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehet sejteni a mélységet.
Itt valóban egy pár elszánt fickó úgy megállíthatna egy egész hadsereget, hogy sem előre, sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sáncai közül, ha valakinek szüksége volna azokra.
A hegy gallérjáról megint sűrű rengetegbe vezetett az út, hol igazán csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem láthatta a sötétben. Csak úgy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy kolompolva ment legelöl.
- Te fickó, - szólítá meg a tatárt a háta mögött lovagló főtiszt, lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. - Te vad fickó, tudsz oroszul?
- Nem ragad rám, uram. - Felelt az búbánatos hangon. - Eleget töröm magamat utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják, hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat, vagy szaladok.
A hátrább jövő alsóbb rangú tiszt kacagott rajta.
- Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, - monda főtisztjének oroszul.
- Csak azért kérdeztem tőle, - szólt ez hátra, - hogy tudjam, kell-e előtte titkolóznunk. Te, Miriám, nekem ez a fickó nem tetszik.
- Miért nem? Tulajdonképen nem is sok tetszeni való van rajta.
- Nagy gyanúm van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta hordoz alá fel haszontalanul; pedig ha akarná, félóra alatt keresztül vihetett volna rajta: de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngős tömkelegből.
- Nem merné ő azt tenni. Mi oka volna rá?
- Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat. Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra mulattatta; csupa tatár tréfa.
- Honnan gondolod azt, Alabin?
- A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a fickó leirásától.
- Karvajoff volt itten?
- Igen, még a foglalás első éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember, mindig azon törte a fejét, hogy lehetne itt a hegyek közt ellenünk valami támadást forralni. Természetesen rajta kapták. Bizonyítványt ugyan nem tudtak ellene találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s egy sem vallott rá, hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolc éves leánya; a kinek szépségéről még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a maga idejében nagy hóditó volt, veszedelmes a szép asszonyokra.Itt egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának élete az ő kezében volt; ilyenformán egy év mulva minden további baj nélkül ki is szabadult a Mirza, hanem a mint hazatért, a családját egy személylyel többnek találta, mint egy év előtt.
- A gutát!
- Egy szép kis hat hetes síró-rívó csecsemővel: a ki egészen az anyjához hasonlított, s a kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves hajadonná kellett fejlődni, ez a szegletes fejű gazember azt állítja, hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a tábornoktól mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni adóbehajtásra engemet küldjön ki.
- Te is elutaznál a Kaf hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor született.
- S a kiről utoljára kisül, hogy tengeri fóka.
A két fiatal tiszt hangosan kacagott e mulatságos észrevételeken, miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár e végtelen rengetegen át vezette őket.
- A Mirza rossz fizető lehet, - folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név lehet.)
- Három esztendő alatt egy kopeket sem tett le a rárótt adóból.
- Hátha valóban úgy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja.
- Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa magának, csupa drága achat- és karniol-kővel volt kirakva, s egyedül a pipagyűjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a fickó dölyfből kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.
- Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre.
- Vinné a patvar, csak a leánya volna szép.
Véget szakíta a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az út az erdőből kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.
A míg az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt oldalával, s bevilágította szépen az egész szomorú vidéket.
Egy hegy meredekén élltak, a melyről alátekintve, előttük látták a holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy csoport rendetlen, utcákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén egy hosszú mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambduc.
Túl a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alakú hegy sűrű erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi hasonlított egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kúpokkal, hegyesen végződő kúptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.
A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra:
- Ime, kegyelmes uraim, amott van Mezre vára.
S azzal úgy tett, hogy míg kezével keletre utalt, a lova fejét éjszaknak irányozta.
- Megállj! - ordíta rá haragosan a tőtiszt. - Miért nem vezetsz bennünket egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt, út, mely a városon keresztül egyenesen a kastély felé visz.
- Még sem visz az oda, méltóságos uram.
A főtiszt kihúzott egy pisztolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb végét a tatárnak.
- Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?
A tatár megfordítá szépen a lova fejét.
- Én vezetlek, uram, a merre jobbnak látod.
A főtiszt inte szemével társának: így kell ezekkel a fickókkal bánni.
Az út egyenesen vitt keresztül a városon, melynek sárkerítése mindenfelé beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még kifordult küszöbbel.
A ringy-rongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt-ott keresztül villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság panaszkodik mindenünnen.
Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a hold, világosan el lehetne olvasni.
Itt azonban félre áll a kalauz lovával:
- Már most, uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az útat.
Alabin ráhúzott egyet tréfásan ostorával s sarkantyúba kapva lovát, maga nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.
- Hát hogy szoktak itt által járni? - kérde Alabin, visszafaroltatva lovát a szédítő örvény párkányáról. - Nekem úgy tetszik,mintha itt valaha híd lett volna.
- Valóban az volt, kegyelmes uram; innen a parttól egészen a vár kapujáig. Négyszáz lépés volt a hosszúsága, két terhes szekér mehetett rajta egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt esztendeje, hogy valami rossz ember felgyújtotta s a víz színéig leégett; láthatod most is a csonka fekete hídlábot ott a víz között. Ez volt a legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert híd nélkül nem hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene túl van a vízen.
Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek által?
- Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vízmederbe s ott keresztül gázolunk rajta, úgy felkaphatunk a túlsó meredekre.
Az érdemes vezér úgy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s bosszusan fordítá ismét vissza lovát; még egyszer gyanúsan visszatekintve a várra.
- Mintha azok az ablakok ki volnának világítva?
- A holdvilág az, uram; - felelt a kalauz. - Mirza Kobul alszik ilyenkor már, s nem vesztegeti az olajat.
Azzal kocogtak megint a városon keresztül vissza az elébb elhagyott hegyi útra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak medréhez vezette le őket. A víz több helyütt a ló szügyéig ért, és a mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák és sziklák útmutatása mellett feltalálta a sekély medret, a hol veszély nélkül át lehete usztatni.
- Ez a Mirza Kobul valóban úgy lakik itt, mint egy bezárt várban, - jegyzé meg Alabin. - Csak árulással juthatni be a kastélyába.
Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő útra kapaszkodtak fel, mely eléggé jártnak látszék.
A mint töbvbé nem lehetett eltéveszteni az útat, Alabin visszabocsátá a tatárt.
- Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk.
Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mivelt, a míg lovát innen is túl is felpofozva, visszafelé tudta fordítani. Sok csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s fülét-farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen lovagja alatt, ki úgy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a szügyére rakta.
A kozák urak kacagtak rajta, a míg csak láthatták. Nincs több ilyen ostoba lovas.
Mikor aztán az út kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor leszállt az lováról, egyet szorított lova hevederén, gyorsan felvetette rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsímogatta sörényét, valamit szólt hozzá s azzal büszkén felemelte célceg nyakát a mén, egyet nyerített nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét, repült mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi úton fel és alá: a nedves kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-utnál azonban nem tért arra felé, a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az imént malomnak hallottunk címeztetni.
Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovaskiséretével. Valóban nem volt túlzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a tulajdonos, hanem a meszet a falról s a fát a kapubálványból s a zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe, az utat körül elrontotta már az időjárás, de még nem engedte benőni fűvel, hanem kengyelvasig érő sárban kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva ey nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.
Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a törvényes birtokos és a kisértetes idő.
- Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? - kiálta Alabin, midőn a szük bejáráson át a tágas ronda udvarra bejutott.
Valami kellemetlen, visszataszító volt az egész látványon.
Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozott rámákkal, mikből esett marhák bőrei lógnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt nem hagytak megteremni, a szögletekben összefűlledt széna s szalmaboglyák s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos maradványait viseli annak, hogy nem rég egy szalmás szekér beledülhetett.
- Ki van idehaza? - kiáltá Alabin még hangosabban.
E szóra egy hosszú vályogépületből, mely a kastély hátulját keresztben elzárta, előbújt egy szurtos, cirmos alak, valami béresféle ember, s nagy lomhán odacammogott az úri vendégek elé. Mondott is valamit; de azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai közül beszélni.
- Hol a gazdád? hol van a Mirza! - rivalt rá Alabin.
- Odahátul az akolban - dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem most dolga van: egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s tizenkét toklyót szétmarcangolt, azt a rést kell betoldani.
- Hét a kisasszony itthon van-e?
- Az odafenn van a kastélyban.
- No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jöjjön fel utánunk a kastélyba. A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve maradnak. Te Miriám, velem jösz fel.
A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.
A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni mondá a béres, s azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt majd elhozza maga a kisasszony.
- Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt.
Bizony pedig jobb volna együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a látvány felülmulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.
A hátcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya alól félszemüvegét s alig csiptette azt szemöldöke alá, midőn a megnyiló ajtón keresztül tört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt kezében hozta.
- Ventrebleu! - sóhajta fel az ifjú tiszt, két lépést téve hátrafelé.
Ez meglepő alak.
Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére nyomva összelapította volna az egész alakot, feje szélesebb, mint hosszú, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján s a rövid homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy magát vastag cimpával elhelyezhesse, bár a sandító szemek egyikének nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.
Nyaka nem látszik lenni a furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejből nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek széles ujjú tenyerekben végződnek, miknek alsó izeibe veszélyesen bele van nőve egy-egy lószőrből font karikagyűrű, a mely tenyerek, dacára a kivehetetlen rövidségű deréknak, még sem érnek soha csipőn alul.
A furcsa külsejű alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerű tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem bir magától megtagadni.
- Hihi... - nevet a kisasszony, beállítva a mécsessel, s megpillantva a két fiatal férfit. Nem szól nekik, csak nevet, szüntelenül feléjök fordítva orcáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra legszívesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon leugorni előle.
A kisasszony felakasztá a mécsest a hosszú rézsodronyra, mely a falból lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.
- Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, - szólt oda lépve hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan cirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémjét.
- Ugy-e messziről jönnek? - tudakozódék tovább, egyre szemérmesen mosolyogva, - sokáig fognak itt maradni? Ugy-e sokáig itt lesznek?
Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt fűzve, ki megigézve, elbűvölve érzé magát e csodás alak visszás mosolygása, rémes enyelgése által
Az udvariasság tiltá, hogy alutasítsa őt magától, pedig iszonyodott tőle, mint valami ismeretlen vadálattól s kezeinek érintésére minden hajszála felborzadt.
A kisasszony jónak látta az ifjú embereket mindjárt megismertetni élete történetével s érdekesebb hajlamaival.
- A nagyapám nagyon rossz ember, nem akar engem férjhez adni. Pedig már tizennyolc esztendős vagyok.
És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit, ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a ki rettegni kezde tőle.
- És aztán hogy járat engem ide haza! Nézze csak, micsoda goromba ruha ez rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.
Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat vélt az által iránta tanusítani, hogy egészen reá dült.
- Oh az én nagyapám igen irigy ember, - folytatá a kisasszony. - Lássa, minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig különben igen szép hajam volna, szép, puha, mint a selyem, épen olyan puha, mint
az öné, szép idegen.
És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel morzsolgatja azokat ujjai között, míg a tiszt olyasmit érzett, mintha pókok szaladgálnának végig egész testén.
- Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt nagyapám nem akarja, azt kívánja, hogy örökké itthon maradjak s neki ne kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?
Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a csudálatos alak úgy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt tőle egyik szögletből a másikba mennie.
A harcos ifjú ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes pártfogójának, ki neki ezt a kellemes kalandot szerezte. Vajjon az anyja nem hasonlított a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségű némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva fickó képes, de liaisonba lépni egy ilyen özönvíz előtti szörnyeteggel, az már igazán kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számítható.
Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepcéből. A nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva felnyitott ajtón belépett a házigazda.
Valóban maga volt az Mirza Kobul.
Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszínű arccal, melyet rendetlen szürke szakáll és bajusz nőtt be, csaknem a szeme aljáig. Szemei olyan sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rossz lehet az öreg úrnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta segíteni s azt abból is gyaníthatni, hogy míg a másikra becsületesen csizma van húzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig kutyákat kergetne a lábszáraitól.
Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt a fejébe húzva, a mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált; öltözetének többi része nem érdemli meg a leírást. Annyit látni a ködmenén, hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.
A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bújt az ifjú hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben szégyenkedjék.
Az öreg egyet biccentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval, egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.
- Takarodol innen, te víziborjú te! - kiálta rekedt hangon; - jó estét uraim. Pusztulsz innen te dzsinek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz innen mindjárt! Oh, oh, méltóságos uram, csípj egyet a karján és taszítsd el magadtól.
A kisasszony ordított mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha hírbe jött vele.
- Pusztulsz onnan ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza; - ordítá az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. - Vagy azt akarod, hogy a kutyákat hozzam elő. No, elereszszem a kutyákat?
Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag nyakából.
- Ne, ne, ne a kutyákat. - Hebegé. - Inkább elmegyek. Megyek a vacokba. Ne hozd a kutyákat; elbujok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd.
Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra-balra tekintgetve elhagyta a szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a míg lement; egyik fokán el is botlott s azután úgy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok ideig, a hogy megütötte magát.
- Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? - szólt Alabin az öreghez, a hogy végre kezet szorítottak, mely alkalommal Mirza nem tudta hirtelen, hogymelyikkel szorítsa meg az eléje nyújtott kezet: a mankóval-e vagy korbácscsal?
- Nincs más mód, uram; - rebegé az öreg. - Elég keserves dolog ez nekem. Nem elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon felül őrült is. Úgy kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja az embereket. Mikor rájön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a kit megkap. Nem rég egy öszvérhajtsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egymásiknak pedig leharapta az orrát.
- Teringettét! - mormogá Alabin magában: ő sokat tartott az orrára.
- Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek, uraim, a fogai helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem birok már vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet, uraim.
- Szent Vladimir! sóhajta magában Alabin, én ugyan szép családba jutottam, a hol a kisasszony leharapja az emberek orrát s a nagyapa kutyákat uszít az unkájára.
A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő visszás benyomásoktól, hogy szóhoz sem bírt jönni. Ilyen kiadásban még nem olvasta kísértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben feljáró láncos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban ijesztgetik a halandó embert.
Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakíttatlanul mindenféle nyomoruságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart. A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját szivarjából megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott, csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyújtotta és ki nem fogyott a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és ereje.
Alabin gondolta magában, hogy a ki így elhálálkodik egy szivarért, kevés kilátás lehet annál nehány ezer rubelnyi adó behajtására.
Véget szakított a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször beszéltünk, s ki most egy széles kétfülő fatálat hozott nagy cipelve, mely tele volt párolgó pörkölt hússal. Elég lett volna az húsz éhes kozáknak.
Azt letete a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is, miket megtörült szépen a szűre újjába.
- Tessék, uraim; - kinálkozik az öreg úr. - Üljünk vacsorához. Nagyon jó, finom toklyóhús paprikás lében.
- Toklyóhús úgy-e? - kérdé Alabin.
- Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilencet apríttattam fel nekünk és a kozák uraknak. Együnk, uraim.
- Köszönöm. - Monda Alabin, nem vagyok éhes.
Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem nálad toklyóhúst pörkölve a héten.
Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak, melyet kupában állítanak mellé, s részvevő tanúja volt azon pusztításnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron, hogy használni akarja az alkalmat, melybe saját házánál kedvére jóllakhatik.
Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenced napra panaszkodni kezd, hogy irtózik a víztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.
- Már most nyugodjatok békével, uraim, - szólt a Mirza, fölkelve helyéből. Ezúttal mind a két lábára bicegett. - Mindjárt küldök be pakrócokat, abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakrócok, én magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó szivarért.
Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a míg a rozzant lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára danolt.
Alabin furcsán csóválta a fejét.
- Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, - mondá Miriámnak. - Ez a szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakrócait! Azt a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűztük a khámokat.
- Úgy hiszem, - szólt Miriám kacagva, - hogy ezzel a kalanddal tökéletesen jól vagy lakva.
- Egyébbel úgy sem laktam jól; - viszonza Alabin. - Szerencsém, hogy Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a mezrevári lakomára tartogatom.
- Csitt, megint jön valaki.
Az elébbeni juhász hozta a pakrócokat.
A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készítenek. Volt miért dicsekedni vele az öregnek.
- Legalább nyugodalmasan fogok aludni, - tréfálózék Alabin, megvetve pakrócából az ágyát; - mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.
Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő szobában irtózatos ordítozás támadt, a mitől ha tetszhalott lett volna is, föl kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani, az öreg szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az öreg nem birt vele, el is rekedt már az ordításban a leány megfogta a kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: "nem ereszted el? nem ereszted el?"
A vendégek szobája közvetlen fölöttük volt, úgy hogy minden hangját e rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.
Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony kezében a korbácsot s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony ekkor elkezdett dörömbözni az ajtónkézzel, lábbal, s valami széket vagy asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt-vetett volna odabenn mindent halomra.
Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kivülről. Az öreg jön vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek ordítását a szobában s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlító süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg fejszével döngeti az ajtót kívülről; a kutyák csaholnak, vonítanak s dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány úgy sikoltoz!
- Miriám! - ordít végre Alabin, felszökve helyéből. - Eredj, nyergeltess rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már eddig is megvagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohani a falnak. Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobában, mint ebben a kastélyban.
Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni; hanem siettek ki a szobából nyakrafőre.
- Inkább bekerített sáncot ostromlok lóháton, - mondá Alabin siettében, - inkább kereszttűzben állok két óra hoszat, inkább szolgálok három esztendőt Szibériában, mint hogy itt várjam be a reggelt.
Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza, visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő éjjel fölverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett. Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni, a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, még is édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.
Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját, egy becsületes diófaszínű, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit mondogatott, hogy biz az úgy van; úgy látszott rajta, hogy a hallott dolgok épen nem lepik meg.
- Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, míg az adót a Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kucorogni. Van-e jó borod?
- Nincs.
- Hát kávéd?
- Kávém? úgy hiszem, hogy az sincs.
- Theád csak van?
- De már az volt, hanem elfogyott.
- Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven rubel. Már most lesz, úgy-e?
- Hozatok, uraim, Szimferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható eyéb, mint toklyóhús.
- Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyú ideig fog tartani, míg Szimferopolból valamit elhoznak.
- Segíthetünk rajta, uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt oda és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell megtéríteni, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.
- Ráállok. Nyílt számvetést adok.
(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy nyargaljon egy tatár Szimferopolba. Az pedig mindig belekerült egy lóba.)
A házi gazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a Mirzát idézzék elé szaporán.
Az öreget már útban találák az érte küldöttek s siettek vele vissza Alabinhoz.
A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kívül a szobából, s midőn háromukra maradtak, elkezdé az öregnek:
- Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba?
- Nem tudom, uram. Tán csak nem vétettem valamit?
- Igenis, hogy vétettél. Tíz esztendő óta nem fizetted az adót.
- Mitől fizessem azt, uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a vizen. A mi ingóbingóm volt, felettem; elfizettem adósságba; jobbágyaim nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem az, a ki útfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész kerület valamennyi örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra, a mennyivel a cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled, uram, száz dénárt akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a kulcsaimat, a házam, pincém és pajtáim kulcsait, keress föl mindent és ha találsz bennök valamit, kérlek, adj nekem is belőle.
- De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek?
- Én is azt hiszem uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol Lesem is minden újhold éjszakáján, hogy majd valahol felveti magát a tűz, de még eddig nem akadtam rá.
Alabin bosszús kezdett lenni.
- De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz?
- Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim.
- No hátlefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat.
Miriám közbeszólt:
- Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest ezen az úton, a melyen ide jöttünk?
Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát.
- Majd tudom én, hogymit fogok velök csinálni. Miriám, vezettesd el magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell hajtani lovait; de a parancsnak teljesítve kell lenni és ha nem volna egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném annak, a ki ide küldött. A parancs szent s itt elnézésnek, kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egyúttal, hogy ha szükséges leend, én erőhatalmat is használhatok.
E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám felkötötte a kardját. Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül vaspántokkal bérelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük s azután ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza, még pedig minden sántítás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirúgta maga alól szamarát s a mint szemközt álltak egymással, a kapu be lévén zárva hátuk mögött, elkezdett kacagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy a könnyeik csorogtak bele.
És megszorítgatták egymás kezét és újra kezdték a kacagást. Még azután is kitört belőlük, a hogy egy hosszú csigalépcsőn felmentek a malomépületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.

III.
Szendereli

A malom előre-hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállították. Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett átbújva, annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából előrohanó víz járásához vezet?
Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve az imént leírt utat követték.
A fáklyafénynél egy hosszú tekervényes út nyilt előttük, melyen csak egyesével lehetett végig haladni; mindenütt szilárd pallókon jártak, mik alatt a földalatti víz zuhogott.
- Ugy-e bár? - szólt a Mirza - ha a pallókat felszednők, nem igen lehetne ezen az úton járni senkinek.
- Aligha, - szólt Miriám, így is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.
- Pedig még hátra van a java, - szólt a Mirza. Nemsokára egy nagy tágas amphitheatrum alá értek, melynek roppant boltozatát a fáklyák fénye be nem érte. Az út itt egy magas sziklai karzatra vitt fel, melynek száz lábnyi magasából letekintve, az egész fenék egy nagy vízmedencének tünt fel, mely keskeny szilipen ereszté alá a vizet a malomra.
- Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot elrekesztjük, akkor úgy megtölti a víz az egész utat, hogy még gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?
- Hogyne érteném? Hiszen én adtam reá a legelső eszmét. Hanem jól van keresztülvive, nagyon jól.
Az út mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek nyilásán át, mint valami négyszegletű hold a sötétben világított le a távoli ég.
- Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, - szólt Miriám.
- Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen s most ezen járunk fel s alá.
A feljárás maga is méltó volt a megemlítésre. A magasból lefüggő erős vassodronyon bivalybőrből készűlt csónak volt akasztva; a három férfi beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn csengetyüvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tíz perc mulva az akna felső nyilásán értek ki.
Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerű feljárást, melyet lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba, a Mirza megragadta Miriám kezet, büszke mosolygással tekintve annak arcába, mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!
És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arculatán, melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.
Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn síma rónává volt lemetszve, melynek hat-hét ezer holdnyi területét a legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott kövér buzatermés hullámzott, körül hosszú kazalokban állt már a begyűjtött széna, s a gyönyörű gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült kastély, olaszos tetőzetén körül lehetett járni s mindenütt nagy keleti virágok ékesíték az oszlopokat és a korlátok díszvedreit.
A kastély előtt széles tó terület el, melynek apró csatornáin át egy óra alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a szétárasztott víz a hegy oldalain csurgott alá.
A hegy oldalait fedő roppant bükk-erdőség láthatatlanná tevé minden oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben úgy virult, úgy bujálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi meredek sziklafalon végződik, mely a Jura-hegyek felé mindinkább magasabb lesz, s a tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s keresztülfolyik az egész hegy alatt.
- Nyolc év óta nem láttam ezt a helyet - szólt Miriám, - egész csoda, a mit azóta véghezvittél rajta.
- A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke, terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni rajta. Egyszer olvastam a guanóról, mely ezredévek előtt madárlakta szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló guanót találni. Mi alkotta azt? Azok a pici-pici kis repkedő állatkák, a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete anyagot, szétteríttetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második évben újra bevetettem. Nézd, milyen buza terem itt most.
Az öreg Mirza gyönyörűséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt, milyen piros szemek, milyen nehéz, tömött, érces magok! A három férfi egymás markába töltögette azt bámulva.
- Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi fecskendőké, mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tizenkét esztendős. Woronzoff herceg három milliót költött híres kertjére s még nem evett belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hízlalják a fölösleggel, s egész szeszgyárt foglalkoztat a hulladék. Egy szóval, édes fiam Miriám, azt látod, hogy ezen a helyen, ha húsz esztendeig és tovább is körűlkerítve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki soha, s odaállíthatná ágyúit és várait, még sem nevezhetne bennünket magáénak.
A három férfi megszorítá egymás kezét s abból látszott, hogymind a hárman értik egymást.
- Oh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat minden nemzetnek, de ez a hely az egyik bükkfától a másikig soha sem lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide a teste közepébe növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről mindig megérezze, mikor következik rossz idő, és mit soha ki ne vághasson onnan.
- Oh ez nekünk is kedves eszme, - sóhajtá fel Miriám; csak egy pont ez, de olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig újra kezdhetjük.
- Hogyne esnék az jól, - mondá az örmény, összeérő szemöldeit még összébb húzva - hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! A hol a régi templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét, és a római hitű a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.
Shahin nevére mind a három férfi elkomorult; mintha ketté vágták volna kedvét; hallgatva mentek egymás után; későre szólalt meg a Mirza:
- Igaz-e Miriám,hogy Shahin fiának neje protestáns?
- Való. Angol nőt vett el, s leányát is e hiten neveli titokban.
- Különös, - mondá az öreg. - A Giráj-család utolsó fejedelmének leánya protestáns.
Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt.
- Jövő évre e helyen csillagos templomot építtetek. Legyen hol imádkozni Giráj leányának.
Ezalatt a kastély kapujához értek a férfiak.
Kívül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek! az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek karcsu derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó színezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bujkáltak. A természet és a művészet pompája mindenütt, a porcellán virágveder s a benne nyiló keleti növény egymással versenyez gyönyörű színekkel, a lépcsőket fedő nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a színes ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven cifrázatot képeznek a veres kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő vérpiros fürteivel össze.
A virágok tereméből cizelirozott arany lapozatú ajtón át nyilik a szökőkút tereme. Középen alabástrom medencéből, zománcos tengeri csigák halmaza közöl ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a teremben száz meg száz szelid madár repked szabadon, s le-leszáll csevegni, énekelni a jázminbokrok közé.
A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy pici sárga tollú énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára, s ott mindenféle kedves bohósággal tanusítá örömét, tollát borzongatá, orcáját csipkedé, mintha fülébe akarna sugdosni.
- Látod, megismert! - szólt a Mirza, és úgy örült neki.
- Hát ő rám fog-e ismerni? - sóhajtá Miriám, kezével a kedves madárkához nyúlva, mire az ujja hegyére repült s úgy ugrált egyik ujjáról a másikra.
A teremben két férfi volt jelen, a kik Mirzához lépve, annak kezét szíveikhez, ajkaikhoz érteték.
A Mirza Miriámra mutatott, mire őtszintén azon tisztelettel fogadták s azután hátrább vonúlva, az örménynyel szorítának kezet.
Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délceg nemzeti öltözetet visel, hosszú, alól hasított virágos selyem kabátot, apró zsinórzattal, azon felül kurta derekú posztó dolmányt, mely szabadon hagyja a mellet és a nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van így.
- Szobájában van Szendereli? - kérdé az öregebbtől a Mirza.
- Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek.
- Itt van már Dzsula?
- Előttetek egy órával érkezett meg.
A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.
- Nem beszélt a tegnapi kalandról? - kérdé Kobul.
- Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket ebéd felett.
- Hát felőlem nem árulkodott odabenn? - tudakozá Miriám.
- Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy már harmadszor öltözteti kisasszonyát újra, ki ma nagyon szép akar lenni. Ez aligha te érted nincsen.
- Köszönöm, - súgá Miriám. Azon percben jött kívülről az, a kit Dzsulának neveztek.
A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a vén Mirza éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.
A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne, s a mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva a Mirzához, kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a kik nem tudták magukat a kacagástól tartóztatni.
Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé:
- Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony?
- No csak hagyj békét hadnagyocskám. - Szabódék a kecses alak, - ne ölelgess még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a bűvös vezet, a mivel, ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha át változtam.
Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.
- Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, - mondá a Mirza és a többiek azt mondták, hogy igaza van.
Nehány perc mulva hallatszott a szörnyeteg szava:
- Jöhettek. Elébb csak te jöjj, Miriám.
Az ifjú belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szíve dobogása miatt.
A nehéz virágos függöny félrevonult, s ott állt előtte - Szendereli.
Gyönyörű szép tünemény ebből a világból!
Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét feléledhet, feltámadhat. Orcáját csak úgy nézheted, ha nem mosolyog, mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél; ki húz ki belőle? Ha csak az ő fehér kezei nem. Pedig ha a fehér kezet megszorítod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és odatemetkezni pihegő keblére.
- Hol jártál oly régen Miriám? - kérdé a legédesebb, a legkedvesebb hangon a szép földi tündér s úgy találta,hogy neki kellett az ifjúhoz közelebb lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.
A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge bársonykezecskét ajkaihoz szoríthatja. - Ej, mint lehetsz magadhoz oly kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja eléd.
A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az ifjú szeretőkre, s kacagva szól Miriámhoz:
- Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?
Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy jöjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!
A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló Szendereli tündéri arcán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is úgy tudna örülni, mint ő.
- Hát én reám senki sem néz, - zugolódék a derék Dzsula. - Hát ez a hála, a miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek, csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak, milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.
- Hagyd azt a beszédet Dzsula; - szólt közbe a Mirza. - Te magad sem tudod, hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal embert, a ki tégedet bizony szeret, s midőn kisasszonyod férjhez megy, te másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged óhajt.
- Ugyan ki volna az? - kacagott a tréfás szörnyeteg. - Tán csak nem te, Kuván?
Azzal megtaszítá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon, és komoly arcot csinált.
- Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, - mondá Dzsula. - Már én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.
- Az nem igaz; - szólt Szendereli közbe: - te nem vagy rút; én örömestebb látlak, mint száz meg száz embert.
- Úgy van, úgy, - állíták a jelenlevők mind, bizonyítva ki ezt, ki amazt, hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatatlan jóízűen kacagott.
- De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosz tiszt, majd megmondaná az, milyen kedves vagyok; hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült, mikor így a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy a fejét kezdtem símogatni. Ugyan festessétek le arckéemet számára.
- Mást vélt helyetted találni; - szólt Miriám. - Nekem az egész úton kellett hallanom ábrándjait Mezre vár csodaszép úrnőjéről. Ha tudta volna, hogy ilyenkor milyen közel áll egy-egy késdöféshez!
A csodaszép úrnő hálateljesen szorítá meg Miriám kezét s megengedé neki, hogy lábaihoz üljön s fejét térdére nyugtassa.
A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük, mint egy királyné.
A szolgák fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé, gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a gyönyörű keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarkú sült madarakat-e vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép úrnőt, a ki azokkal kinálkozik?
Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s míg a többiek vendégeskedtek, elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti faj vére úgy felháborodik, úgy kivánkozik vissza a multba; a nagy poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé arra kérte unokáját, hogy kedvenc nemzeti dalát énekelje el neki, melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzdító tatárdalt:
"Alszik a két vitéz künn a zöld mezőben,
Egyik a sír alatt, másik a sír felett.
Egyik azt álmodja: jó volna meghalni;
Másik azt álmodja: jó volna fölkelni."
A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám nem állhatta meg, hogy ne segítsen neki; Szendereli is biztosabban énekelt azután másodmagával; az éneklés ragadós, nemsokára az egész társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta a kardját s elkezdett táncolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is táncra keltek, a legvadabb táncra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harcos, mikor nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva kardját feje fölött. Az ő táncosnéja a kard, az fejezi ki tánca jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a tánc az őrültséggel határos, minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledtté lesz, mint valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban azokat a mély zúgó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata végsóhajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sírtak keservesen.
Ez a vége náluk minden táncnak!
Az örmény volt legjobban kifárdadva a táncban, ő vette észre legelébb, hogy már este van, haza is kellene menni; Miriám akár reggelig ott maradt volna s kész volt újra kezdeni éneket és táncot.
Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanúra adna okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték újra rongyos öltözeteiket.
Miriám azalatt százszor elbúcsúzott a szép Szenderelitől, meg is kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a leányka felelt is neki mindig.
Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból, mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifjú s meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.
- Oh én vadlud, elfeledtem elbúcsúzni tőle! - kiált fel homlokára ütve, s kiragadva magát társai közül, mint a szélvész rohan vissza árkon-bokron keresztül Szendereli felé s odaérve, térdreborul előtte s megragadva kezét, kérdi:
- Szendereli, szeretsz-e engem?
A leányka mond, hogy "igen", melyre Miriám, hevesen átkarolja, s olyan csókot nyom arcára hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik meg a halvány liliomon. - Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen társaihoz. Azok mondogatják magukban: "ez aztán a jó vér!"

IV.
Miriám

A mint a malomhoz újra visszatértek, már akkor össze volt terelve számukra egy csoport hosszú szőrű csikó, négyesével egymáshoz pányvázva, azokat étverték egy ismerős sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek velök szerencsésen a városba.
Alabint az alatt majd az unalom ette meg. Semmiről sem akart tudni, mint hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben aztán elmondá neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a javát válogatta.
Még azután egy hétig mindennap átjárt Miriám lovakat válogatni, s a mit ő elhozott, ahokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt költségek fejében este kifizetgette az örménynek.
Ilyenformán nyolc nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a "jöttünk-mentünk, ettünk-ittunk"-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt több Alabin tárcájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen.
Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva.
Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált; hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben streotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának.
Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hírtelen készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt:
"Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám. Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábizni a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolc nap kellett hozzá. Az alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden falat kenyérért Szimferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb."
Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bűn terhe Miriámra volt szépen áthárítva, a ki naturalizált tatár levén, egy Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt viseljenek.
Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat elmondá ellene, s rögtön felszólíttatik, hogy minden fontolgatás nélkül mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak röviden. A hadi törvényszék elnöke, Karvajoff tábornok, ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet sokáig.
Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal tekinte Alabinra.
- Uraim, - szólt összefonva karjait büszkén: - Azon kezdem válaszomat kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyügyübb embernek tartom az ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogyMezrevár tulajdonosa, Mirza Kobul egyike a leggazdagabb embereknek, s ime társam nem tud rajta nehány ezer rubelt behajtani, hanem a helyett hasznavehetetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verst-nyi távolra az ő szövetségében áll, úgy hogy ő mindent elébb megtud, hogy sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant kastélyt, s midőn idegenek öennek hozzá, abban fogadja el őket. Az a kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek. A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszít unokájára, a ki egy valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde így adta ezt elő ti néktek társam, Alabin őrnagy. Mind ebből egy betű sem igaz. Én azt az egész környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét nekem igéte. Az, a ki éjjelenként a vendéget ijesztgeti, nem az ő unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére, kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi közdelem hangja a kastélyban; pedig az csak színjáték gyöngébb szivüek megpróbálására.
A hadi törvényszék tagjai egymásszemei közé, majd Miriámra néztek s kezdte őket rendkívül érdekelni a fölfedezés.
Alabin megzavarodva pattant fel e beszédre.
- Miért nem mondta ön ezeket nekem akkor?
- Kérem, őrnagy úr, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas cár kegyeibe emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz fegyveres emberre van, s ha neki úgy tetszék, minket minden kozákjainkkal együtt szétmorzsolhatott volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s így minden fortélyait jól ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vertpénz van birtokában, s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem lehetetlen. Ha a tábornok úr kegyeskedik e felőli felfedezéseimet tekintetbe venni, kérek nehány órai magányos kihallgatást.
Karvajoff rendkívül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az ebéddel, s elzárkózott Miriámmal.
- Tehát te azt állítod, hogy a Mirza unokája nem azon rút alak, a kit én előttem Alabin leírt?
Ez volt legelső kérdése Miriámhoz.
- Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki íjesztgető szerepére be van tanítva. Ah Szendereli szép, nagyon szép.
- Szenderelinek hívják? - kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. - És szereted te azt a leányt?
- Szeretem, uram.
- Tehát miért árulod el akkor a Mirzát?
- Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól; és akkor nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig úgy nyerhetném el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között; hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll előttem; és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit egyedül én vagyok képes megtörni, mert rejtek helyét kivülem senki sem ismeri.
- Hogyan lehet az?
- A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, melyet lakhelyéül elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi termésével a reászorított nehány ezer embert világ végéig eltáplálhatja, úgy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szorítani. A hegy két szűk hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el, melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van építve; a mi meglehetősen malomnak látszik, de pinceablaki ágyúkkal vannak ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az útról. Ez a malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen túl van a hegynek egy lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható, gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegypárkányzatig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a farkasvermek oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még a legjobb siker mellett is fenmarad neki egy ötszáz főből álló elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenként elfoglalni a Mirza sáncait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyúk ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, míg az ostromlók ágyúikat oda nem vihetik.
A tábornok annyira ment az elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté Miriámot.
- Ez nagyszerű veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a Mirzát elfoghatni? Csellel vagy erővel?
- Csellel és erővel. Egy nem elég ellene; mert sok esze és ereje van.
- Tanácsoljál!
- Oroszul beszélek, uram: egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem a felföldözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy kitüntetésben részesüljek, hogy a felséges cártól érdemrendeket, előmozdításokat kapjak, s egy szóval sajátmagamnak érdemeket szerezzek. Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat egyenesen én reám bízassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy dandárnok vezetheti.
- Az sok neked, Miriám.
- Még az is csak oly módon elég, ha az alkalmas időt kiválasztjuk?
- Mikor van az?
- Ezt sem tudhatja rajtam kívül senki. A Mirza fegyveresei úgy vannak elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a cáncokon és kapuknál, harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei munkát és kézműveket folytat s így megy váltogatva valamennyin végig, úgy hogy a ki az ágyúkhoz ért, az ért az ágyúöntéshez is, a szántóvető és a lövész egy ember s minden harcos tud gyalog- és lovasszolgálatot tenni.
- Ez nevezetes berendezés.
- Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába hozatalára.
- S mikor jő ilyen alkalom?
- Azt majd én elő fogom idézni, mihelyt e dandár parancsnoka leszek.
A tábornok megszorítá a merész ifjú kezét. Nem állhatta meg, hogy végül meg ne kérdezze tőle:
- És ha Mirza Kobul legyőzetett, el fogod-e venni akkor unokáját?
Miriám meghajtá magát és okosan felelt.
- Föltéve, hogy a felséges cár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand meg.
És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette a kezét, mintegy áldásképen.
Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az alébbi kiegyenlítettnek tekintendő.
A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett. Senki sem bírta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után, miket a tábornok a kormányzó fülébe sugott, az fölkelt az asztaltól, bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem jött.
Miriám pedig haza ment, s egy citrom levével e szókat írta egy ötrubeles bankjegy szegélyére:
"Mirza Kobulnak. - A mit rám bíztál, elvégeztem. Miriám."
Ezt a bankjegyet a láthatlan betűkkel egy borítékba takarta, melyet Hajbakut örmény szatócsnak címzett, levelet írván mellé, melyben köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s azt egy tatárnyargoncnak átadta; ki ott a postai közlekedés fentartója.
Néhány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a dandárparancsnoki kinevezést.

V.
Az áruló

Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott Szent-Pétervárra, ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négy szem között szokott kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: "én elárullak téged, hogy te ne árulj el engem"; a főtisztek tudósítást adnak alárendeltjeik felől, és az altisztek előljáróikról: egyik a másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas tűzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset, hogy az édes anya elárulja tulajdon gyermekét.
Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herceg, hanem S. herceg; mert a törvények szerint a cár elsőszülötte a trónörökös; már pedig K. herceg akkor született, midőn Miklós még nem volt cár, e szerint a cár első szülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós trónra lépte után született s így ő a valódi trónörökös.
Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a kegyvesztésnek, Miriám pedig az ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer: szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert akkor én ülhetek helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen szépen haladt mellette előre.
Az már köztudomásu dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.
Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Miriánoff több főtisztekkel együtt egy csoportban lovagolt, egyszerre a szabályszerű sortüzelés után összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint oda siettek segélyére, akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatolt volna be. Ha egy újjnyival odább talál, éppen Miriám mellén megy keresztül.
A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puskavessző körömvasa, melybe összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: "az áruló Miriámnak".
A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de Miriám maga közbejárult s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet említetlenül. Ó miatta senki se szenvedjen.
Ez engedékenysége, e vakmerő dacolása a titokban készülő veszélylyel, még jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt, hogy amuletje van, mely félre fújja a golyót, mint a repülő szúnyogot.
Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A cár kegye szép mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy évben háromszor felgyújtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:
"Emlékül Miriámnak, az árulónak."
Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak felnyitása bízatott.
Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár paradicsomán kívül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt, hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mindezt nem késett a kormányzóval tudatni.
A titkos értekezleten elhatározták, hogy Mirza Kobul meg van érve arra, hogy fájáról lerázassék.
Miriám bemutatá tervét.
E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállítmánynak jönni Moszkauból. Már több ízben megtörtént, hogy az orosz kormány által küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti úton elvesztek. A kísérő csoportokat az ördögtorkolata nevű mély völgyben háromszorta számosabb rablósereg támadta meg s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.
E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarcot viselt. Ez az álarc senki sem más, mint Mirza Kobul.
Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebasztopolba és azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a legnagyobb vakmerőséggel megrohanni s mielőtt magához térhetne első zavarából a megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni tartalmaikkal.
Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani.
Azonban ezúttal kelepcébe kell kerülnie.
Jöjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jöjjön rájuk szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyilt parancsa a küldeményt átvehetni; ezalatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az ördögtorkolatot; elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül Mezrevárba juthatni s ilyenformán ezúttal ki nem kerülheti az arany álarc a tőrbe-jutást, a miből ezúttal ki nem szabadul.
Mezrevárral azután könnyű lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre önkényt feladják azt.
Míg Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a legpompásabb mintákra készíte pálmás szöveteket, miken keleti fantázia remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen cukorsüteménynyel elkészüljön.
A sok gyár s kemence füstölését messzire lehete látni onnan, de ha valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet égetnek ott sokat, meg szenet jó uram.
- Mire készülsz atyám olyan nagyon? - kérdé megsokalva az ünnepélyes munkát Szendereli a Mirzától, ráfonódva öregapja vén vállára simuló szép termetével. - Ki megyen itten férjhez, hogy úgy készültök a lakodalomhoz?
Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arca olyan halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló; meg is csipkedte az arcát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan felelt neki.
- Hát te magad.
A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele.
Az öreg pedig kacagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni.
Pedig még azt sem tudta senki, hol van a vőlegény.

VI.
Az arany álarc

Mióta Krimia a cár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb városokban vendéglősök megtelepedni; azelőtt az volt a szokás, hogy az utazó a legjobb külsejű házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.
Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg türhető hotelét; ide szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.
Egy este négy fiatal tiszt ült együtt az Arany szarvas étkező termében. Vacsora után voltak már és punch előtt; időtöltésből kártyázgattak együtt.
Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak segédeik.
Alabin volt kiküldve a nyilt parancscsal, hogy az alatta álló fedezettel átvegye a Perekopból jövő szállítmányt. Az átgondolt terv szerint minden előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok; parancsnokaiknak pedig az arany szarvasból korán, három órakor reggel utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az előkészületekről.
A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám figyelmezteté őket, hogy jó lesz lefeküdni menniök, mert ki tudja, mikor fognak ismét alváshoz juthatni?
Ki-ki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát kívánva, betértek hálószobáikba.
A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.
Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres őr volt felállítva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?
A vendéglő úgy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a másikat Alabin. A külső szobákban segédtisztjeik telepedtek le.
Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal és nyert iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarc volt. Még javában szeretett volna álmodni, midőn fölébresztették. Valaki végighuzta jéghideg kezét orcáján.
- Ah, már reggel van, Nikoláj? - ásíta fel álomban Alabin, azt vélve, hogy segédje költögeti s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy mind a két keze erősen le van szorítva s a mint ijedten fel akart kiáltani; egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.
Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős ellentállása dacára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő palástja alól s egy futó fényvonalt engedett végigvillanni a szobán.
Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany álarcot. Magas, erőteljes alak volt az, bő hosszú ujju burnuszban, melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarc, mely annyiban különbözött szokott bálias lárváinktól, hogy rajta száj, orr és szemek számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész cifra arabeszkekkel volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.
A másik kettő arca fekete fátyollal volt borítva.
Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve; akkor az arany álarcos odaállt eléje, s nyugodt, mély hangon, melyet az álarc is tompított, mondá neki franciául:
- Monsieur Alabin; máskor, ha ön az arany álarcost akarja elfogni, egyik szemét se hunyja le.
Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárcáját, felnyitá, kivette belőle a Perekopból jövő dandárok számára írt nyilt parancsot. Egyébhez nem nyult; a mi más egyéb kihulott belőle, azt visszarakta szépen.
- Már most tessék nyugodtan aludni tovább, - súgá a tisztnek az arany álarcos; s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem hallani nem volt képes, merre távoztak el?
Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit, fegyvereit rendbe hozatta; s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk felkel-e már?
Azok azt felelték, hogy még nem izent le.
- Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk, - monda Miriám, azzal lovára ült a négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait a városon kivül útban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat rögtön a mély vízomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette. Dél lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait az alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kikből egy lélek sem fog onnan megszabadulhatni.
E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen elszakította.
Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncslt ízt levágatni s miután az azt jól, roszszul bekötözte még csak karját sem engedte felkötni; csak úgy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy ujj annyi, mint semmi az embernek.
Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este felé saját maga, segédeit és egy pár lovast magához véve, megindult kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.
- Attól tartok leinkább, - monda Miriám segédtiszteinek, - hogy az öreg róka neszt kapott előkészületeinkről s ezúttal hegyei közt maradt.
Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy kanyarulatnál az országútra le lehet látni, s itt nagy bámulatukra szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a maga huszárjaival és gránátosaival; - de szekerek nélkül.
Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé Bianofftól:
- Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel?
Az ezredes egész biztonsággal felelt.
- Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre szállítani.
- S te átadtad neki azokat! - kiáltá Miriám.
- Nyilt parancsot mutatott; négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt mondta, hogy a pénzt Szebasztopol helyett Kertsbe kell szállítania a kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogost a fedezethez, a mit én nem is tagadhattam meg tőle.
Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusított arcán; az ezredes által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyanaz volt, a mit Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.
- S hogy nevezte magát ez a tiszt? - kérdé Bianofftól.
- Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát.
- Csókolom a kezeidet! - kiálta fel Miriám. - Akkor te magának Mirza Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav, a mivel cinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt s még ráadásba száz granátost.
Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint a fal.
- Való ez? - kérdé Miriámtól.
- Csalhatatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt, kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én napiparancsom szól.
Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyult s hallani lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arca olyan fehér volt, mint csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.
Miriám megfogta az ezredes kezét.
- Ne csinálj semmi bolondot, pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás: hanem Alabinnal majd számolunk. Ez a nyilt parancs eltévedése megfoghatlan. Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk, hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kívül szorult; a félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei úttól pedig el van vágva. Most siess utána gyorsan.
Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az út s minden megkérdezett kövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek; sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt szekerekből és granátosokból.
Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza kíséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon parancscsal, hogy visszatértéig azon helyt maradjanak.
A város alá érve, künn találta az őrtűz mellett Alabin csapatjait. Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de még nem kapták meg.
Az arany szarvas elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt, s az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt tudá meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be van zárva.
- Be kell törni! - kiálta Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely kettős zárral volt belül ellátva.
Az előszobában feküldt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő megkötözve s félig megfuladva a szájaikba tömött selyemkendőktől.
Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyzetben.
Alabinnak idő kellett hozzá, míg kötelékeitől megszabadítva, magához bírt térni, s csak nehány óra mulva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt haditörvényszék előtt megjelenjen.
Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették az esetet. Alabin ajtaja be volt zárva kétszeresen; a kapun belül állt egy őr, künn az utcán járt egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni, vagy onnan kijönni.
Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy ízben ki is ment megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt percig beszélgetett a rendszabályos kérdésekre választ adva. Ha valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt, míg ő oda lenn járt; de öt perc alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is voltak nyitva.
- Itt valakinek árulónak kell lenni! - kiálta fel végre türelmetlenségre fakadva a haditörvényszék elnöke.
Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek, mintha mondanák: "az kettőnk közül egyik".
- Én tudok egy ismertető jelt, - szólt Alabin sötét arckifejezéssel: - midőn az arany álarcos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze kis ujját erősen megharaptam; úgy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja viselni.
- Miriám keserűen mosolygott.
- Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; így nem jönnék azon kellemetlen helyzetbe, hogy ujjaimat vizsgálat alá ne bocsáthassam, miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.
- Ha való, - veté közbe szárazon Alabin.
Miriám e sértő észrevételre, hirtelen letépte sebzett ujjáról a köteléket s újra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt, melynek tagjai elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt újra, hiszen semmi kétségük felőle, hogy igazat mondott.
Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, míg balját bekötözték.
- A másik kezem szolgálatjára áll önnek.
- Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva.
A két fiatal tiszt másnap párbajt akart vívni; azonban közbejött a kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást; mindkét tisztet felmenté a vizsgálat alól, megerősíté előbbi rangjaikban s feladatául tűzé, hogy rögtön Mezre vár alá sietve, majd ott bizonyítsák be, melyikük hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyúttal oda utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon belőle.

VII.
A menyasszony álmai

- Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske.
Igy kérdezte reggelenként szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja már közel volt.
Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltűnik ő üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok; midőn utána futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti unokájától: "Mit álmodtál, szép gyermekem?"
- Álmodtam is, és úgy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág oly szép piros volt és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal lábánál pedig fel volt állítva a virágember; aminőt csak menyegzők alkalmával szokás a lakodalmas házban felállítani: öltözete tiszta rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja szép császárszakáll, a haja árvalány kalász, szemei csillagvirágok, orcái halaványpiros mályvarózsákból és ajka egy sor százszor szép. Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már, kicsodák? és énnekem úgy fájt a szívem bele; amidőn egyszerre lehullott minden rózsa és liliom az előttem álló virágemberről s helyette ott állt - Miriám. És nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sírjak, amidőn őt magam előtt állni láttam.
Az öreg jobbra-balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmot magyarázgatni.
- Virágot látni álomban sokat, az nagy örömöt jelent; a leány, aki magát halottnak látja, nemsokára menyasszony lesz; aki eltávozott kedvesét siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni!
- Nem térhet ide Miriám vissza soha! - sóhajta búsan a leány, s úgy elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyű piskótát is, melynél egyebet napjában nem evett, a kis arany halaknak szórta, mik szobája szökőkutas medencéjében úszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy pici kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.
A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, amidőn az eltávozott; de magában elgondolá, hogy az mégis lehetetlen, amit az emberek beszélnek. Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.
Akinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja el ezt a szenvedő hazáját egy gyűlölt idegen kegyéért; akire annyi dicsőség várt, mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégített; és akit úgy szeretett a nő, oly híven, oly igazán: nem lehet az árulója a mennybeli szerelemnek.
Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget számára, az ő szivéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.
És ha minden élő jel ellene tesz tanubizonyságot, akkor álmodik felőle, és ébren is felőle álmodik és jól tudta, hogy az csak álom, mégis ragaszkodik hozzá.

VIII.
Tatár harc

Miriám két egész ezredet egyesíte Marzia városban; lovasait, gyalogságát úgy be tudta hozni a szorosba,hogy a meglepett lakosság egy szót sem tudott meg elébb jöveteléről. Minden elől-utól találkozót összefogdostak előőrsei s Hajbakut örmény a legőszintébb csodálkozással látta fényes tábornok urakat leszállani kapuja előtt s azt sem tudta, melyiknek csókoljon kezet a sok közül elébb, midőn méltóztattak házába benyitni.
Miriámnak első szava az volt hozzá, hogy kiparancsolta saját házából.
- Fiam! - mondá a tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne, - fiam, keress magadnak más szállást, mert ezentúl én fogok itt időzni. Ismerlek, ki vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát, de még jobb pénzért kéme lennél Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz,s félni nem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válassz lakást ettől a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra.
A jámbor örmény jónak látta ezzel a vígasztalással beérni. Hisz a moszkók csak lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog, ha azok adnának neki lakást, ott, ahol neki nem tetszik.
Miriám azonnal elrendezé csapatjait a legnagyobb óvatossággal, hogy az átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémlelhessék. Tiszteinek meg volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja.
Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz visszatért, nagy meglepetés várt reá: a vitéz Karvajoff tábornok érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukázuson túl.
Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, amidőn egymás kezét megszoríthatták.
A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt írva a kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult megtámadni szándékozik.
Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, mikben a mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készítette azokat, bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de eszével is meglehetősen bírni.
- Itt három feladat van, - monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. - Az első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától, amiért én azt Alabin ezredesre kívánom bízni, mint kinek hasonló esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az elősáncok elfoglalása a hegymagaslaton; ezt rábízhatom bármelyik vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kívántatik, mint személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is eligazodhatik, s a munka forrója csak a sáncoknál kezdődik, azon pedig behunyt szemmel s kivont karddal öt perc alatt át lehet esni. Ismétlem, hogy ez az őrmesternek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Míg a gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza cinkosai segélyül ne jöhessenek neki. Aki e feladatot pontosan teljesíti, az meglehet, legkevesebb dicsőséget fog haza vinni e hadjáratból, mert azon esetben tán munkája sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt kockáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de ha sikerüla kóborló tatárok közül még néhány százat magához vonhatnia, soha sem birunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi fortélyait, ravasz, rendkivüli hadakozás módját, s hiszem, hogy ha megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghúzzák magukat mocsáraik között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani.
Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután egy másik zárt levelet vont elő kebléből.
- Ez is önnek szól, - mondá, átnyujtva azt Miriámnak.
Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak, minél fogva annak mindenekben engedelmeskedjék.
Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni kardbojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. Amit a cár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás is.
Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt, s tudatá vele, hogy parancsát várja.
- Hadi terved jó, - mondá a tábornok, összegöngyölgetve a térképeket. - Semmi kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak megcserélni. A malomnak címzett erőd elvételével téged bízlak meg, a Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam itt a középpontból intézem a megszállást.
Miriám arca legkisebb változást nem mutatott.
- Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de ujólag figyelmeztetem Alabin ezredes urat, hogy a tatárok ravaszságától jobban lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s aki eléggé óvatos lenni nem tud, nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve, mint egy magában a Jura szakadékai között.
Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarcossali esetére figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám annál halaványabb.
Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint okos ember úgy számította ki magában a dolgot, hogy nagy áldozatokkal oly győzelmet vív ki, mely őt a cár kegyében megerősíti; és ime most látja, hogy ő maga van legelső áldozatúl szánva, hogy elhatároztatott, miszerint ő vesszen legelébb is kárba; hogy ő legyen, akit elhasználnak, és nem az, aki a hasznot aratja.
A legközelebbi éjszakán kellett a malom elleni támadást végrehajtania.
E vakmerő fegyvertényre egy saját zászlóalj rendeltetett parancsnoksága alá.
Saját kiváló öltözékeikről megismeré a katonákat Miriám.
A szibériai zászlóaljak egyike volt az, amik úgy erednek, hogy ahol nagy bűnösöket találnak a hadsereg között, kik a tízezer vesszőt ki bírták állani s nem haltak meg bele; kik tilos eszméket mertek társaik előtt kibeszélni, kik tán itt-amott katonai forradalmak részesei voltak, vagy engedetlenek előljáróik iránt, sőt talán lengyelek, vagy titkos jacobinusok, veszélyes társulatok cinkosai: az ilyenekből saját ezredeket alkottak, s ezen kiválasztott ezredek számára szokott fentartatni azon ritka megbecsültetés, hogy ostromlott várak réseit ők rohanják meg legelől, ők temessék be hulláikkal a sáncárkokat, s azt a kettős szolgálatot tegyék birodalmuknak, hogy megmentsék azt az ellenségtől és saját maguktól. Midőn egy ily ezred bízatott Miriám kezére, jól tudhatá, hogy mi vár reá.
Az ilyen tisztelet felér a halálitélettel, ami Oroszországban el van törülve.
Miriám ha különben nem tudta volnais ezt, eléggé sejtheté abból, hogy tiszttársai oly szivesen búcsúztak el tőle ez este, mint akit nem fognak többé látni; maga Karvajoff is részesíté annyi kegyelemben, hogy titokban megsúgta neki, miszerint jól teendi, ha ő is közkatona-köpenyt fog ölteni s kalapja mellől elhagyja a tollbokrétát.
Miriám azért is legpompásabb öltönyét vevé magára, felkötötte aranyos övét, felrakta rendjeleit; gömbölyű prémes cserkesz süvege mellé akkora kócsagot tűzött, hogy ágyúval is rá lehetett célozni, s még az egész tetejébe felkeríté lángpiros tatár-köpenyegét, hogy aki csak hírét hallotta is, rá ismerjen róla.
Amint ily öltözetben katonái elé lépett, bámulva szólítá meg minden ember; ez mégis vakmerőség, ez istenkísértés; hisz így mindenki ő reá fog célozni.
- Hadd célozzanak, - felelt ő büszkén. - Azt hitték, hogy félek, midőn e rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, amely elől Miriám eltagadja magát.
És úgy ment fényes lobogó köntösben, arany boglárokkal, gyémántos rendjelekkel abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza. Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha célnak tartaná ott, hogy oda lőjjenek.
Egy-két fegyvertársa tán meg is sajnálta, akinek tán épen útjában nem volt, de hogy ezek közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az több mint valószínű.
E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mindvégig gyanús jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanús göcs legjobban meg lesz oldva így: ha hű volt Miriám, akkor elesik Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtelen volt, akkor dicsően vész el, de mégis csak elvész.
A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, aki feltalálta.
Amint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a várost, hogy azon ismert útra forduljon, mely a malom tájára vezet.
A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatatlan okok miatt úgy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivó vizet.
Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka, némely helyütt alig ért bokáig a kövek között csergedező víz, s egy-egy külön szakadt gödörben kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot, némelyik itt-ott skorpiót is fogott a rák helyett; megfőzte azt is, semmi baja sem lett tőle.
Az utolsó előörsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a folyam mentében.
Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket.
A völgyön mély köd feküdt, melyen alig bírt keresztülderengeni az újhold sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még bevárni, míg a hold is lemegy, azután a köd és a sötétség két jó barát lesz.
Addig ott kell időzniök a vízmederben; ha egy hang elárulja ott létöket, végök van, két perc elég arra, hogy együtt mindenestől örökre megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, amit ő tud, hogy fagyna meg szivökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen túl óriási gátakat zártak elége s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger zúduljon reájok alá, mely, ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel volna is tele, úgy elseperné őket, hogy az ítéletnap sem szedné szétszórt csontjaikat össze.
Az igazi út, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy percben úgy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük fölött. Mindenki lehúzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a víz itt-amott apró zuhatagokat képez? ... Nem vettek észre semmit, elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből lélekzetet venni .... A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat gyujtanak meg, s kivilágítják az egész vidéket.
Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, ami terhére van: a lőpor úgy is átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség, csak a szurony ad még vigasztalást.
Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van; itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; akik úszni tudnak, előre! a víz alatt hegyes sánckarók merednek, vigyázzon mindenki, hogy beléjök ne akadjon; aki megsebesíti magát bennök, el ne jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az úszók lubickolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a malomsánc párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a párkányra.
Miriámvolt az első. Amint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s amint a szoba közepén négy tatár ült egy felfordított hombár előtt, kockázva, odaütött közéjük öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva:
- Adjátok meg magatokat!
A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott közülök, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai rárohantak volna, ő is eltünt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt rögtön lebocsátott csapda rekeszte el.
Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva a malomgép termében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pincéktől a padlásig sehol.
- Jól tudom, hová lettek, - szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult.
Helyesen gondolá; amint a fáklyával az üreg nyílásához lépett, rögtön tíz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra balra, akik mellette álltak, holtan hullottak le.
- Uram! - szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; - kiméld életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak.
- Nem félek, biztosítá Miriám a vitézt. - Ereklyém van: - s azzal elővonta kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki íme nyilaktól volt átlövöldözve Diocletian császár parancsára.
Az orosz áhítattal csókolta meg az ereklyét, s oly biztosan érezte magát azontúl Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és tűznek oszlopában.
Miriám sebesen nyomult előre a szűk alagúton; gyorsaságától függött minden siker; egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan talizmánjának kell lenni.
Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató csattanás hallatszott kívülről, melynek dörgése, mint valami óriás harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított érc; s a rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával végződnek.
- Mi volt ez? - kérdi egymástól a rémület.
A válasz borzasztó.
Künn a malomerőd a levegőbe röpíttetett; Isten tudja hányan voltak benne? ki birná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most is vonaglik itt-amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha.
Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól, mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban.
A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek a tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett; mert ami Karvajoff számára, ki bornemissza volt, friss vizet hoztak a folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté; boszankodva szólt, hát vörös bort adtok nekem?
Nem vörös bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben.
A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen; az elkezdett énekelni a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüst pénzeket adtak neki viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék Mirianoff emlékére márvány oszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a piacot az ő nevéről hivatja.
Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét hozta urának a fővezérhez, és a vállalat eredményérőli tudósítást.
A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alagúton menekült tatárok a győztesekkel együtt felvetették az egész épületet! maga Miriám csak azáltal menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a tatárokat üldözé az alagúton. Megbizatását végrehajtá s most kér segítséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa.
E hír nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sánc ostromlói közül nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz.
A tiszt urak sajnálni kezdték a pópának adott ezüst pénzeiket.
Karvajoff hideg vérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára erősítést.
Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a késő éjszakai órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bizva.
A végzetes tatár csárdától a Mezrevárig vezető úton Miriám azon javítást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett, ezáltal a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb túlpartra volt az út áttéve, melyet a tatárok úgy látszik készakarva hanyagoltak el.
Ez ösvényen haladva, Alabin két óra alatt tette meg azt az egész útat, melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár. Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer.
A tatárcsárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára.
Egy tábori ágy, ey medvebőr az egész kényelem, ami Alabinra várakozik; ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól aludni.
Nehány nap alatt annyi visszás dolog történt vele, hogy nem bir kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását új diadallal kecsegeti a mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve, látni azt a csodálatos rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb úrnőjét s talán jutalmul nyerni az egész tündéri tanyát, tündéri úrnőjével együtt. Bosszút állni gyűlölt vetélytársán, aki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon díjhoz, amit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró képzeletei közé: - az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével bír, mennyire nem esik bele semmi verembe, amit alá ásnak, hogy meg tud állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyűlöli a tatár is, az orosz is, és egyik sem bírja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak e rendkívüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarcali mesés kalandjára talált gondolni; tökéletesen indokolva lehetett azon aggodalma, mely nem engedte jó tábori ágyán aludni, hanem kényszeríté háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát, mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve.
Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami világosságra, mely nehány perc előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd terjedni s mindinkább közeledik.
- A nádat gyújtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét hajtja a szél, - vigasztalá magát Alabin.
A szél azonban éppen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág még is egyre közeledett.
Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak előre s szerezzenek róla tudomást, mi az?
Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyúkat elhelyezték, s az egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi alakban jöjjön is az.
Néhány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött kozákok.
"Az ördögök jönnek!" kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó nyelvvel bírta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem látott ilyen ellenséget senki.
Minő őrült lárma ez!
Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély az, ami közeledik? Az ördögök szabadúltak el a poklokról.
Gyorsan az ágyúhoz, gyorsan a lovakra, jó muszka vitézek! késő volna sáncokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harc leend.
Rémes, rendkivüli csata, aminőről nincs említés téve a hadtudomány könyveiben, hogy a bölcs vezérek óvakodhassanak tőle, ahol nem segít sem az ágyú, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a kézben; csak egy segítene, a futás; de az kinek jutna eszébe?
Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik ez ördöngős harcra vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az ismeretlen lovast.
Kétezret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összeláncolták őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag kévéket kötöztek, azokat azután meggyújtották.
Azzal hajrá!
A horogvégű ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az orosz dandárra.
Alabin négy ágyúja mögött állt, amik kartácsra voltak töltve, s a fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit.
Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyúval közéjük lövetett. A lövések után egy-egy hosszú volt támadt a közelgő lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét összefolyt az s jött robogva és üvöltve.
Még egy lövés, és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök.
Az égő, izzó homlokú fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselhették a pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő a sápadt emberi alakok szívbeli bátorságát megpróbálni.
Valóban sápadtak voltak.
A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima elmondására sem volt többé idő.
Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek kétfelül hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyúgolyók, egyik még sántikálva rohant mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült állat úgy hurcolta magával mind a kettőt izzó láncainál fogva, mintha nem is érezné, hogy vele vannak.
- A lándzsákat előre! - kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor előreszegezett lándzsái meredtek a fenevadak elé.
Mintha csak búzakalászok lettek volna!
A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt a fenevadaké; nem láttak semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a kozákok lovaik alatt voltak, s jól esett nekik, hogy égő homlokaikat valami enyhítő nedv érhette; a legázolt lovak és lovagok vére.
Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot. A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve, aki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast vérébe taposva!
Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; úgy bukott le, hogy meg nem birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a két paripa hullája őrízte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint átugrálni feje fölött: némelyik nagyot döfött szarvaival a holt papirába, melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el éppen mellette, a fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, míg a többiek agyon nem taposták fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek,a feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a csorda között a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre hullt vitézeket, kik még életjelt adtak.
Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott, s nem tudott magának számot adniróla, hogy miért nem veszi most annak hasznát? Későbbre tartogatta.
Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühöldt fenevadak után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, láncos kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet-kettőt felismerni látszott e vad marcona alakok közül. A vén csárdai csapláros, ki őt legelébb Mezre várig vezette, ki oly ügyetlenül ült a lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje fölött pörgetve hosszú dárdáját, mint egy könnyű pálcát.
Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült hosszú serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta, melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszú karikás ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen arca most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélylyel szabadulva, mint vonagló kígyófészek, tekergőzött sokszegletű feje körül irtóztató arculatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér fagyott meg.
E gyűlöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arca ott rebbent el szemei előtt, mint egy kisértetés álom. Valamit akart neki kiáltani, talán valami átkot, de ez a kiáltás nem birta elhagyni ajkát. A pisztoly talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni.
- Halál reád!
A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküldt holt társai között, s csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát rásütötte. Szája zárva volt és karja ketté törve, a látás még az ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt.
A vad lárma, a dúló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezdelenni, a föld megszünt reszketni, a táj elsötétült újra s egy óra mulva ismét néma és csendes lett a környék.
Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak a Miriámnak mégis csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának választani. Milyen szép volna tőle, ha mostanő feküdnék itt helyette, ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely vérétől nedves, ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva leheli ki lelkét.

***

Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyúzás hangjai nem törhettek idáig; s az őrt álló vadászok, kik a város véghelyein voltak felállítva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad el a hegyi folyam partján végig egy hosszú csapat lovasság: hosszú dárdáikról könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani, hogy Miriám veszélyben van, tán segítségére kellene menni.
Karvajoff azt mondta, hoy "majd reggel!"
Reggel azután, midőn Karvajoff felkelt a malomerőd helyét megszemlélni, ott találta a maga kiküldött zászlóalját mind a rendelt a helyen. Akiket a robbanás el nem temetett, ott álltak sorban a sziklafal mellett; csupán az az egy hiba esett bennük, hogy fej nélkül álltak ottan. Legeslegelől a vezér maga, nagy piros köpenyegében, rendjelekkel diszített köntöse még ékesebb volt egy lándzsadöféstől, melytől elborította a vér. Olyan tréfás látvány volt az egész: egy hadsor, melynek feje nincs.
Haza szállinkózó lovasok Alabin seregéből azután egész csodákat beszéltek el a tábornoknak, az éjszakai rohamról, az ördögök ezredeiről, mely ellenkező tudósításokból olyan zűrzavaros gombolyag keletkezett, hogy kevésbé jártas vezér, mint Karvajoff el nem igazodott volna rajta. Ő azonban alkalmat vett magának ez eseményben következő összefüggést találni s azt a kormányzónak Szebasztopolba megküldeni, remek mintájául minden későbbi hadi tudósításoknak:
"Van szerencsém excellentiádat tudósítani, miszerint az éjjel a kóbor tatársereg egy csapatja az élelemben szükséget szenvedő várbelieknek nehány ezer darab marhát akart becsempészni. Kellő intézkedéseim s seregünk bátor figyelme meghiusítá az alattomos kisérletet, s az egész gulyát sikerült elfognunk. Az ellenség nagy veszteséggel vonult a várba vissza. Ha Miriám dandárnok az ellenség megkerülése végett kiküldött szibériai 7-ik zászlóaljjal el nem késik, az egész ellenséges csapatot elfogjuk. Igy is nagy veszteségük volt. Az említett dandárokon kívül, ki késedelmének áldozata lett, közülünk senki sem esett el a harcban (igazat mondott, mert mind ott álltak a falhoz támogatva). Ki kell azonban Alabin őrnagyot emelnem, ki az ellenség visszaverése alkalmával hősi küzdelem közepett veszélyes sebet kapott; s még sebesülten is folyvást megtartá a vezényletet. Sajnálom, hogy az ellenség veszteségéről pontos tudomást nem szerezhettem, miután szokásuk a tatároknak magukat lovaikhoz kötözni, hogy az ütközetben, ha meghalnak,se essenek le a földre. Ez érzékeny csapás után minden percben várom, hogy a lázadó Mirza élet-halálra megadja magát" stb.
Ezt a tudósítást aztán rábízta egy kozákra; a kozákot még az nap délben lelőtték a belbeki nádasok között s a hadi tudósítás még azon este szerencsésen megérkezett - Mezre várba, és átadatott Mirza Kobulnak magának.

IX.
A menyegző

Kinek volna gondja Mezre vár paradicsomában arra: minő haditerveket főz Karvajoff táborkara? Hogy készíti hadi tudósításait, hogy állítja fel ezredeit?
A fényes keleti virágok most is oly pompában nyilnak, az érett kalász most is úgy hullámzik, a szelid galambok most is úgy turbékolnak, mint az előtt, Oroszország egész tűzérserege nem szomorítja meg őket.
A várkastély tornácában vidám csengetyűs zene szól, lenn az udvaron fiatal táncos leányzok játszanak hosszú rózsafüzérekkel tüneményes játékot, a termekben díszes férfiak serege van összegyűlve, fényes ó-nemzeti öltözeteikben.
A körterem falai nem látszanak a virágfüzérektől, a padló nem a selyemszőnyegektől és az asztalok a drága edényektől.
Mirza Kobul egyetlen unokája lakodalmát üli ma, azért van mindenkinek jó kedve, csak a menyasszonynak nincs.
Senki sem tudja még, hogy ki lesz a vőlegény.
Választani ugyan könnyű annyi derék férfi közül, de kinek volna bátorsága azt a fehér virágot leszakítani, ki azért lett olyan halvány, mert gyűlöli azt, akit szeret.
Csak Kuván és a vén csárdás látszanak tudni a titkot; ha kérdezi más, hallgatnak és mosolyognak.
Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tűzött hosszú handzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép szemekkel, alabástrom fehér arccal: kis énekes madárkája szomorúan meghúzta magát úrnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem szabad őt onnan elhajtani; Szendereli nem szeret már e világon semmit, csak e kis énekes madárkát.
Háta mögött jön a törpe Dzsula, két akkora toll-legyezővel, mint jó maga, s olyan jókedvűen mosolyog mindenkire, mintha szüksége volna arcának e trozképre, hogy még furcsább legyen.
A Mirza megfogva unokája kezét, kivezeti őt vendégei elé s nyájasan üdvözölve őket, mond:
- Kedves rokonaim! örvendjetek e napon, mely azért virradt fel, hogy egy új ünneppel szaporítsa Mezrevár évkönyveit. Családom utolsó sarjadékát akarom eljegyezni nemzetünk legderekabb fiával. Ki legyen az, ki e címet bátor elfogadni? azt itéljétek meg ti magatok.
E szóknál tenyerébe csattantott háromszor a Mirza, a virágkoszorúk egy harmadik ajtóról vonultak félre s az összegyűltek előtt állott - az arany álarc...
A meglepetés hangja hallatszott minden ajakról.
Ki ne ismerné őt? ki ne látta volna őt véletlenül, hivatlanul megjelenni, valahányszor nagy veszély fenyegette ügyeiket? ki ne látta volna őt bátran harcolni éjszakai támadások alatt? Ki ne tudná, hogy a legcsodásabb vállalatokat ő vezette mindig, soha rajta nem vesztett, soha társait veszélybe nem vitte és rendesen oly véletlenül tűnt el, mint megjelent.
De a csodálkozásnak méltó helye volt itt: eddig mindenki a Mirzát vélte ez álarc alatt sejthetni, s csak most emlékezék vissza azon délceg, telt termetre, mely a Mirza csontos testalkatával alig volt összeegyeztethető.
- Elismeritek-e, - kérdé Mirza Kobul, - hogy ő nemzetünk legderekabb hőse?
Mindnyájan keblükre tették kezeiket és meghajták magukat válaszul az arany álarcos előtt.
Ekkor unokájához fordult Mirza Kobul s gyöngéd szeretettel kérdé tőle:
- És te elismered-e, hogy ő nemzetünk legdélcegebb, legszeretetreméltóbb fia?
Szendereli hallgatott, nem felelt; de amig ő hallgatott, egyszerre a kis énekes madár elkezdé szárnyait rázogatni, fejét forgatni jobbra balra, s mintha ő akarná úrnője helyett felelni, énekelni kezde, vígan csattogva, repesve.
Mirza Kobul inte az arany álarcosnak, hogy nyújtsa kezét Szenderelinek.
Az álarcos kinyújtá jobbját és azon a kézen csak négy újj volt, a legkisebb hiányzott.
Szendereli mélán bámult maga elé s alig látszott tudni valamit arról, ami körüle történik.
De a kis énekes madár elszállt a leány válláról s mindenki bámulatára odarepült a lovag kinyújtott kezére, egyik újjáról a másikra szökve s szökdelései közt víg fecsegéssel tekintgetve vissza, mintha kérdené, hát az ötödik újj hová lett?
Ekkor lassan leemelé képéről az álarcot a rejtélyes alak, s azon pillanatban az egész terem egy név kiáltásától rendült meg:
"Miriám!"
Valóban ő volt az. Az annyira gyűlölt, annyira szeretett ifjú, kiről azt mondták, hogy áruló, kit szájával szidalmazott minden tatár, míg szívével menteni törekedett.
Nehány elkeserült férfi az első indulatra handzsárt rántott s a gyűlölt alaknak rohant, amidőn Szendereli felocsúdva kábulatából, gyorsan odaveté magát az ifjú keblére s gyönge testével készült őt megvédelmezni; míg a Mirza nyájas komolysággal csillapítá le a dühöngőket.
- Ő az én legkedvesebb hősöm.
- Nem árult-e el mindnyájunkat ellenségeinknek?
- Amit tett, parancsomra tevé; - felelt a Mirza. - Amit kimondott, akaratommal mondta ki. Hogy pedig én miért ismertettem meg magamat ellenségeinkkel, azt azért tevém, mert elég erősnek érzem magamat velük megküzdhetni s üdvözlöm az órát, melyben völgyeinkbe alászálltak, hogy soha el ne távozzanak innen!
Azzal megszorítá az ifjú kezét, ki zokogó kedvesét tartá keblén, a túlboldog, az örömében felviduló Szenderelit s kivezetve őt palotája erkélyére, bemutatá az egybegyűlt harcosoknak, mint ezentúli vezérüket az oroszok elleni harcban.
Alabin odalenn hallhatá a víg kürtriadalt, mely a sziklatetőkről aláhangzott; hát még ha azon áldomásokat hallotta volna, miket a víg menyegzői lakomában a legboldogabb pár örömére ittak s a legszerencsétlenebb orosz vezér veszedelmére! Hátha még azokat az édes suttogásokat hallhatta volna, miket a trauriai föld legszebb leánya váltott örömittas vőlegényével; hátha még azokat a titkos beszédeket hallhatta volna, miket a tatár főnökök egymás között tettek elleneik megrontására Miriámmal!
Amíg a hold fenn az égen, addig az ifjú vőlegény menyasszonyáé leend és a menyországé, amint az lemenend, a csatáké és véres öldöklésé.
Odalenn pedig Marzia városban épen akkor vitték a hősileg elhullott bajnok Miriám holttestét a sírba nagy katonai díszelgéssel; aki pedig nem volt egyéb, mint egy szegény elesett orosz katona, kit amaz éjjel Miriám köntösébe öltöztettek.
Hisz az a kitünő köntös épen azért volt rajta, hogy Dzsula harcosai rá ismerjenek róla és rá ne lőjjenek.

X.
Számadás

Miriám a boldogság rózsaágyán szendergett. Arca kedvese selyemfürteivel betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek álmaikban.
Ekkor kocogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, amint kilépett rajta.
- Miriám! - szólítá meg egy hang a sötétben. - Engedtük, hogy örülj a szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most úgy figyelj szavainkra, hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s aki azt elárulja, nem magát árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat?
- Meghajtom magamat előttetek, - válaszolt Miriám.
- Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, - folytatá a hang, - de ő is hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e mindig?
- Hű és okos voltam.
- Mered bizonyságait adni ennek?
- Életem rajta.
- Tehát felelj: miért fedezted föl az oroszok előtt erős rejtekünket?
- Hogy kényszerítsem őket a harcot velünk megkezdeni.
- Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e rejtekből?
- De én voltam az arany álarcos, ki Kuvánt értesítém a veszély felől, ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre útat nyitottam.
- Te foglalád el a malomerődöt, éjjel ravaszul rohanva meg azt?
- De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elfordítva a csak általam ismert villanytelep billentyűjét az alagúti üldözés alatt.
- Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá nekünk, hogy személyed sérthetetlen, és sem orozva, sem csatában téged bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősítse hozzád való bizalmukban. Ámde felelj most arra, ami legnagyobb, legsúlyosabb kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem céltalan lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknake rejtekhelyet; hanem azért, hogy itt e folton fentartsuk nemzetünk életének csíráit addig, amíg eljön az idő, melyben ismét nagy terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harcot? Miért állítottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a jövendőn.
- Az mondád, - felelt Miriám, - e helyen kellett fentartanunk nemzetünk életét, amíg eljön az idő, melyben régi hatalmunk visszavívására újra előkereshetjük a megrozsdásodott fegyvereket. Im halljátok tehát: a várt idő eljött! Egész Európa hatalmas népei kardot vontak az orosz hódító ellen, s ez órában hatvanezer angol és frank vitéz vitorlázik a Fekete-tengeren keresztül Krim partjai felé, ellenfeleinket megtörni a földön; s nem telik egy holdforgás bele, hogy meghallandják ágyúik dörgését az átkos Akhtiár falai. Azért itt az idő, melyben mi is kirántsuk kardjainkat s halált kiáltsunk a moszkók fejére!
Egy névtelen örömriadal, egy őrülettel határos kiáltás zendült meg e szavaira Miriámnak.
- Allah akbár! Allah kérim! - hangzott a kéjtől reszkető ajkakról, mely közé egy magányos "Alleloa!" is vegyült: ez egy örmény szava lehetett.
A férfiak odarohantak Miriámhoz, összecsókolták orcáját, kezeit, köntöse szegélyét s a szónokló férfi kezét fejére téve rebegé:
- Légy áldott és légy boldog.
Azután elcsendesült minden, a hálószoba ajtaja újra megnyílt Miriám háta mögött, s ő visszalépett rajta. Szép nesztelenül odahajolt álmodó menyasszonya fölé s egy halk csókot nyomott halványpiros arcára. A szerelmes hölgy félálomban erősen szorítá férjét pihegő keblére s izgatott hangon suttogá:
- Milyen jó, hogy itt vagy. Azt álmodtam, hogy felkeltél innen, kiléptél egy sötét szobába, ahol semmit sem lehetett látni. Előtted álltak férfiak, kik kérdezősködtek tőled. Hátad mögött állt két bakó, fejed fölött emelt pallosokkal kezeikben; ha egy hamis feleletet adtál volna, leütötték volna a fejedet.
Miriám megcsókolta a kedves álmodó ajkát:
- Miért álmodol te ily borzalmakat, én szelid szerelmem? Nem voltam én tőled távol, nem akart engemet bántani senki. Álmodjál te virágnyilásról és galambnevetésről.
- Pedig oly elevenen hallottam valami kiáltozást.
- Az imámok éneke volt az, kedvesem. Hallod, most is hangzik. Hajnalra fordult az idő. A hajnal a szerelem órája, álmodjál szerelemről s ébredj szerelemre én lelkem gyönyörűsége.
A boldog ifjú csókokba fullasztá szép arája sötét aggodalmát.
Künn a karcsú mecset tornyában pedig hirdeté az imám vontatott énekkel: hogy egy az Isten és az Allah, nagy és hatalmas Isten!

***

Ahogy Miriám a kész tervet Karvajoff kezébe adá, úgy vevé annak hasznát a főparancsnok. Egy álláspontot sem kellett változtatnia rajta.
A völgy mélységét elfoglalva, tökéletesen körül lehetett zárni a sziklatömeg homlokzatát, melynek hátrésze hozzájárulhatlan volt ugyan, de épen ezért az ostromlottaknak sem nyújthatott menedéket. A mélységeken át a sziklatetőre szorult tatárok meg nem menekülhettek.
Karvajoffnak egy valóban nagyszerű terve támadt.
Ahelyett, hogy seregeit egy kétséges sikerű ostromra vezesse, elkezdett egy hosszú alagútat a szikla alá furatni, azt elláttatá oldalkamrákkal.
E kamrákat szándékozott lőporral megtölteni s több ezer mázsányi lőpor fellobbantásával az egész tömör sziklát egyszerre szétrepeszteni.
Az eszme ördögien szép volt, egy lélek sem fog a tatárok közül megmenekülni, és ha mind valamennyien a csodák mesés hőse volnának, és ha ezer ágyú őrzené sáncaikat, még sem szabadulhatna meg közülök senki; egy veszni induló vulkánra van építve váruk.
A tatárok tudhatták e munkálatokat, de nem volt módjukban megakadályozni.
Az első héten lebocsátott Mirza Kobul egy fogoly oroszt Karvajoffhoz, ki által felszólítá alkudozásokra.
Föltételei elég fenhéjázók és büszkék voltak.
Azt kivánta, hogy ő és társai mind mehessenek szabadon az ostromlott helyből Stambulba, kincseiket és fegyvereiket magukkal vihetvén.
Karvajoff természetesen gúnyos megvetéssel utasítá vissza e kérelmet.
Második héten újra felszólítá a Mirza békülésre. Most már csak puszta életkegyelmet kért maga és társai számára.
Karvajoff azt izente vissza, hogy adja meg magát életre-halálra.
Ismét elmult egy hét, az oroszok mindig beljebb hatoltak a sziklába az alagúttal, a Mirza egyre izengetett ki; csak magát, csak családját akarta már megszabadítani: legvégül már csak azt kérte a tábornoktól, hogy legalább unokáját engedje megszabadulni, az ártatlan Szenderelit.
A tábornok egy percig sem tétovázott. Senki sem szabadul meg onnan, még az ártatlan leány sem; veszszen az is a többivel. Pedig ez a leány az ő tulajdon gyermeke volt.
Ekkor aztán azt izente neki vissza a Mirza, hogy vigyázzon tehát magára a tábornok, és hadseregeire; mert a következő éjjel meg fogják őt rohanni a tatárok saját táborában s amilyen fegyverrel ő vívott ellenük, olyan fegyverrel sújtanak ők vissza, s amint ő nem irgalmazott még a szelid gyermeknek sem, úgy nem fognak ők irgalmazni senkinek s betöltik az orosz sereg jajkiáltásával a mezrei völgyet, s jól tartják a környék minden fenevadait a moszkó vitézek véres hulláival.
Karvajoff ostoba kérkedéseknek vette e választ, s nem sokat ügyelt rá.
Megdöbbenté azonban egy körülmény: a khámok utódának ez izenete után, valahány tatár család volt Marziában, mind összeszedte sátorfáit s kihurcolkodott az erdőkbe; nem mertek többé a városban maradni.
A tábornok még sem hitte, hogy valamitől félnie lehessen. Csapatjai mindenütt csatakészen álltak az árkokban, melyek szokatlanul ki voltak száradva ez időben, a hegyi utak szoros átjárásai mindenütt ágyúkkal voltak elzárva, szilárd torlaszok választák el a várost a mezrei sziklától, melyek mögött éber láncolatban volt felállítva a dzsidás lovasság; ember keresztül nem törhet ennyi ellenálló erőn!
Ember nem! De hátha emberinél hatalmasabb erők szállnak le a harcba?
Mindenki kétségbeesett harcra volt készen.
A tatárok ismerve a végveszélyt, mely őket fenyegette, jobbnak tarthaták kirohanni s karddal kezükben esni el, mint az összeomló sziklák közé temetkezni védhetlenül. Ez a kétségbeesett tusa bizonyosan sok vérbe fog kerülni, de végtére is csak az ő vérük lesz az, mely hamarább elfogy.
Ebből a sziklazsákból még egyenlő erővel is lehetetlen volna magukat keresztülvágniok, az egész úton a völgytorkolatig több mint húsz ágyútelepet kellene elfoglalniok s odaérve vagy a veszélyes sziklaoldalon egyenként végig haladniok, vagy rohammal vágtatniok a hídnak. Hisz ez mind merő lehetetlenség. Ha Karvajoffnak egyéb hadserege nem volna, mint tüzérjei, még akkor sem menekülhetnének meg a tatárok.
Vagy talán a mély árkokban akarnak előjönni? El vannak azok is foglalva az orosz gyalogságtól, gátak vannak emelve levágott fákból, miknek kifelé fordított gallyai közül a céllövészek bizton ellövöldözhetik elleneiket.
Maga Karvajoff a lovassággal az erdők között áll, honnan minden oldalra fordulhat nem remélt veszély idején.
Ez éjjel épen holdtölte volt, az éji rohamra kedvezőtlen idő a tatároknak; az egész vidék olyan fényben úszott, mint déli nappal; egy futó őzet meg lehetne látni az erdőben.
Ekkor a mezrevári sziklatetőn egymásután három röppentyűt bocsátottak fel a légbe, s hármas kürtszó hallatszott hosszasan vontatva az éjben.
A jó emberek még be is jelentik, hogy mikorkezdik a rohamot.
Amint a harmadik röppentyű elpattant, Karvajoff tábornok és lovasai valami távoli morajt kezdtek hallani, valami olyszerű zúgó dübörgést, mintha óriási ménlovak s ércszekerek rohannának vashídakon keresztül, s azon pillanatban íjesztő ordítás hangzott fel a hegyárkokból, hol az orosz gyalogság volt elrejtve. Elébb csak a malomerdő előtt, majd a mezrei rom alatt és az alagútnál, azután mindenütt egyszerre; és e vészkiáltás oly általános volt, mintha valamennyi katonáját egyszerre gyilkolnák ottan, és oly rövid, hogy egy percben tartott egy helyen, már a másikban húsz ölnyire kezdődött újra.
A tábornok nem birta elképzelni, mi történik ottan, mi történik köröskörül mindenütt, a zavart jajgatást csak egy folytonos ijesztő mennydörgés multa felül, mely siketítő zajjal tört alá a hegyek közül.
Néhány pillanat mulva látta, mint futnak el tüzérei a kiszegezett ágyúktól, anélkül, hogy egy lövést tennének,mint nyargalnak legbátrabb tisztjei álláspontjaikról megeresztett kantárral, hogy intenek a segítségökre jövőknek, hogy térjenek vissza és ne közelítsenek.
Mi történik itt?
Minő pokoli munkát végzett Mirza Kobul?
Hetek óta mindig magasabbra emelt erős gátakkal zárta el a hegyi folyamot, s most egyszerre elszakíttatá e gátakat, s mintha a tenger szakadt volna a völgyre alá, öt perc alatt az egész lapály víz alá volt merítve.
Mit használt a seregek száma, mit az ágyúk és tűzaknák az ostromlóknak? Imádkozásra is rövid volt az idő, nem hogy menekülésre.
Mint a Faraó seregeit elnyelő hullám, jött sebesen a harsogó vízár, egyszerre betöltve hat ölnyi mély medrét, melynek száraz fenekén fegyverrel kezükben álltak a megrémült csapatok. Egy percig álltak, egy percig futottak, a harmadik percben ragadta őket magukkal a hullám, összehabarva véres csontjaikat széttépett faderekakkal s odahengerített szikladarabokkal.
Ah, a vízár szilaj, vad paripa, egy percben hátára kapja lovagját, másikban összegázolja, fehér sörényébe hiába kapkod a haldokló keze.
A vízroham mindig óriásibb mértékben kezde nőni; a hegykanyarulatnál, hol medre megszükült, visszatorolt s akkor öt perc alatt öles magasságnyi árral borítá a magasabb helyeket, túlhágott partjain, elönté a várost s odahordá Karvajoff lábai elé holt, összetört vitézeit, kik az iszapos vízforgókban, mint kuszált szemét kavarogtak alá s fel.
Víz alá merült a lőpor, a szekereket, mint gyermek papiros játékait vagdalta a sziklákhoz a vízár. Itt-ott egy menekvő lovas látszott, kivel jó paripája úszott ki a vízből; egyszerre aztán valami sziklagödörnél forgót támasztott a víz s elnyelt lovagot és paripát.
Karvajoff nem tudott szólni, nem tudott sírni, nem tudott egy pisztolyt kihúzni és azzal főbelőni magát. Nem volt eszmélete, nem volt gondolata e percek alatt.
Törzstisztjei végre figyelmeztették, hogy siessen magát megmenteni; mintha nem is hallotta volna a szót. Vagy tán hallotta azt, de oly rettenetesnek tartá azt, hogy nem birta értelmét lelkébe fogadni. Ő meneküljön! a mezrevári csikósok elől, kiknek könyörgését megveté, kiket kigúnyolt, kiket a halálnak áldozott. És most ő meneküljön előlök! Inkább a csatában vesszen el!
De itt nincsen csata. Itt csak egy ellenség harcol, és az nagy úr, az nem ád győzelmet senkinek maga felett. Nem is alkuszik, nem ír békepontokat. A hab már a paripák szügyét éri; az emberi akarat még dacolna, de az állat érzi Isten közellétét s félve, horkolva ágaskodik és fordul vissza lovagjával. Karvajoff akarata ellenére kénytelen elhagyni a mezrevári völgyet s a magaslatokra vonulni.
Az ostromra, a megszállásra gondolni sem lehetett többé; a Mirza nem közönséges ember, a Mirza egy daemon, ki nem csak fegyverrel kezében harcol, hanem elemekkel is; tűz, víz és föld az ő szövetségesei e helyen.
Amaz önmegalázó alkudozás, a színlett kétségbeesés véghatározata, mind csak arra való volt nála, hogy ellenfeleit jobban tőreibe csalja.
Hogy szól a zene és a diadalének a mezrevári fokról, midőn Karvajoff tábora töredékei futva hagyják el a völgyet!
Az oroszok távozó csapatjai csak hajnalra érték el a hegy bejáratait, mert a hídat elszaggatá az ár, s a hosszabb útra kellett kerülniök. Egész éjjel tartott a rohanó vízár zúgása a völgy mélyében, reggel felé kezdett el csak csillapodni, elhallgatni.
Amint Karvajoff a síkra kiért, épen akkor jött fel a nap. Borzasztó kép volt az, melyre sugárait veté. Az egész síkság a folyam mentében roppant kövekkel beterítve, miket az erőszakos ár mérföldeken át hengergetve oly gömbölyűre csiszolt, mintha esztergából kerültek volna ki; a felhalmozott kő és iszap között jó vitézek és paripák megcsonkított hullái, egymásra torlasztva és szétszórva a síkon.
A tábornoknak ott kellett a hullákon átléptetni paripájával s amint végig ment rajtok, kicsordult a könny szeméből.

***

Karvajoff Szimferopolba érve, serege maradványaival, értesült Menczikoff herceg vesztesége felől az Alma alatt.
Az a szerencse volt rá nézve ebben, hogy félrevonta róla a figyelmet. A szövetséges hadsereg támadása háttérbe szorítá a meséket Mirza Kobul felől.
Szebasztopolban megolvasták Karvajoff jelentését vesztett csatája felől s vállat vonítottak rá. A kormányzóazt az észrevételt tette reá, hogy az érdemes tábornok egygyel szaporította az ezeregy éjszaka meséit. Itt is, mint azokban, túlvilági tündérek jönnek a választott hercegek védelmére, kik leheletükkel seprik el a hadsereget.
Ennél jobb mesét is gondolhatott volna ki a tábornok.
Mint Alabin féltitokban kibeszélte, Karvajoff rossz élelmezése miatt vesztette el serege kétharmadát, a többi mind költemény.
Ez volt a leghihetőbb magyarázat s vizsgálatra már nem maradt idő, mert a szövetséges hadsereg Szebasztopol előtt áll.
Karvajoff végképen kiesett a kegyelemből.
Az inkermani ütközet előtt csak azért folyamadott, hogy mint önkéntes, mint közvitéz harcolhasson az orosz sereg között. Ezt nem lehetett tőle megtagadni. De hadosztályt nem bíztak rá többet, még csak egy káplár alját sem.
Abban az ütközetben úgy harcolt a tábornok mint illik derék közvitézhez. Tizenkét sebet kapott, mind dicsőséges szuronydöfést, úgy esett el.
Halála használt annyit az orosz nemzetnek, hogy a vesztett ütközet bünét reá lehetett róni. Azt mondták, hogy ő volt az oka az oroszok veszteségének. A moszkóknál ez a fizetés. Az élve maradók a halottakra róják hibáiakat; a szilisztriai kudarc gyalázatát is egy hősileg elesett tábornok sírjára tették emlékkő gyanánt.
Karvajoff helyét Alabin nyerte. Még sokra viheti dolgát.

***

Midőn a szövetségesek Eupatoriát erősíteni kezdték, egy dandár tatár lovasság csatlakozott hozzájuk, egy ifjú s egy öreg főnöktől vezetve, kik csodákat beszéltek az oroszok ellen viselt harcaikról.
A komoly angol urak hitetlen arccal hallgatták a tüneményes dolgokat; néha egyet mordultak félrefordított arccal: humbug! A laestrigonok földén született férfiak beszédét váltogatva kell hinni.

***

A jámbor tatárok azonban harcolni fognak, amíg erejökbe telik: nem nagy jóstehetség kell hozzá kitalálni, hányan maradnak meg közülök a harc végén? El fognak hullani erre-arra. Senki sem törődik ő velök.
A jövendő majd megmutatja, van-e még számukra élet a világon?
Talán ki fognak pusztulni egészen a kis paradicsomból, melyet ők természetalkotta várnak (Krim) neveztek el, s akkor mint egy elszigetelt sírhalom álland, a világ minden idegen fajaitól őrzött félszigetben, a mezrevári magány, mint olyan sírhalom, melyből olykor előjönnek a halottak: idegen, ismeretlen alakok, kiknek nyelvét, baját, szomorúságát nem érti senki.
Talán még azután is örülni fognak azon a ki helyen; talán meg azután is fognak uralkodásról álmodni; - talán még azután is büszkén fogják mondani egymás közt, hogy az a darab föld még az ő nemzetük földe, melyet hódító meg nem tapodott, melynek még Tatárország a neve - egyik bükkfától a másikig? ... s a csikósok, a gulyások, fogják egymást Mirzának, Khámnak, Kalga-szultánnak nevezni, amiről senkinek másnak nem szükséges tudni semmit...

folytatás