Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A FEGYVERTELEN

I.
Van egy boldog ország, melynek öldjén ellenség meg nem pihent soha, hacsak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik Circassiának, amiről a bennlakók nem tudnak semmit, mert ők magukat nem így nevezik.
A földképeken szépen határokat is vontak számukra, ki is festették azokat mindenféle színekkel, kerületekre osztották: eddig tart az egyik, addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit, és ők nem tudnak arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.
Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az ország nagyon szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem kristálypalotái; mert fővárosában nem laknak olyan gazdag emberek, akik milliomokat vesznek be, s palotákat építenek; mert nincsenek márványból és ércből emelt történeti emlékeik, s fő-fő embereik nem ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban -; minthogy azonban szerencsémre a jámbor magyar nép együgyű mesélgetője vagyok, hozzám fér, hogy ezt a kis Cserkeszföldet igen boldog országnak találjam hölgyeinek szép szemeiért s férfiainak bátor szívéért; egyebet tőlünk is bajosan irigyelhetne valaki.
Édes szerelemben, diadalmas harcban folyik le az élet, a jövendő gondja nem nyomja senki vállát; az apa nem hágy fiára egyebet kardjánál, a testvérek nem vesznek össze az osztályon, minden leány hős férjet kap, kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem szelíd, nyájas arcot, hű szívet, munkás kezeket, s nem háborgatják őket a fáin világnak keresve keresett bajai.
Egyik törzsökét e népnek hívják avaroknak. Talán ők képezik azt a hős törzsökfát, melyről a hatalmas avar nép elszármazott, akikről alig is tudnak többet, mint hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még most is várják őket, s van az esztendőnek olyan napja, amikor minden háznál asztalt terítenek, üresen hagyott székeket rakva mellé, az ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára...
Az avar népfaj egyikét képezi a kaukázusi hét nemzetségnek, mely szent hetes szám valamennyi ősmagyar hayományban előfordul, s az avar faj ismét hét családra oszlik széjjel, melyek között emberek emlékezete óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a legtöbb bölcsesség, azért a legtávolabb vidékekről is gyakran eljártak hozzájuk tanácsot kérni, s viszályaikban közbírákul őket hívták fel; az ő leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között, s szerencséjének tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy közrendi Andi leány kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb futók s a harcban megállók, náluk maradt meg a legtöbb történeti emléke a fajnak, híres kopják, kardok, amik hétszáz esztendő előtt mint diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot kiszolgáltak, még most is megvannak a fiúk birtokában, s bizonyságot tehet róla az ellenség, ha olyan jól fognak-e most is, mint azelőtt.
A kies Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye. Karasszó helység; várnak is beillik. Sebes rohanású hegyi folyam zúg el mellette kétfelől, s csak tömött szikla, melyre a házak épültek, őrzi azokat, hogy a rohanó víz rég el nem söpörte onnan. Kétfelől nagy, meredek bércek emelkednek körülötte, miken csak egyszűk hegyszakadékon át van bejárás az avar földre, olyan keskeny úton, hogy két lovas alig mehet el egymás mellett; ezt a bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik tetszik kétfelől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot, az egy nap alatt úgy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk hegyi utat, s oda senki be nem mehet.
E sok tekintetben nevezetes falu elöljárója volt a jelen század negyedik évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötvenéves. Két fiai közül egyiket híták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez húsz, amaz huszonkét éves volt körülbelül.
Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár-völgyben, körös-körül kígyósan faragott oszlopok tartották tetejét, melyen körös-körül lehetett járni, s melyre vén vadszőlők venyigéi kapaszkodtak fel, piros zománcos leveleikkel, szétterjengve az ablakok körül. A ház párkányzata cifrán ki volt rakva agyaras vadkanfejekkel, szarvas ág-bogokkal, miket vadászaton ejtettek el.
Csinos kamarákra volt elosztva a kisded fakastély. Mindjárt a belépésnél a tűzhelyes konyha, réz- és faedényeivel, túl rajta a tágas étkezőterem, alacsony, lábatlan bőrszékekkel, felaggatott ivókürtökkel, kupákkal s a hosszú gerendákról alácsüngő négylábú kecskebőrtömlőkkel, mik piros füstölt hús s szalonnaoldalok közül barnállottak elő, feszülésig töltve levén tejből készült erős szeszitallal. Innen nyíltak kétfelé a családtagok elkülönözött szobái, egy a férfiaknak, a másik a nők számára. Az utóbbi szoba drága szőnyeggel volt bevonva, mik anyáról anyára maradtak a családnál, sőt még a kereveten egy lantforma koboz is látszott, kilenc ezüsthúrral, annak bizonyságául, hogy valamelyik ősanyja az Andi családnak fiatalkorában énekhez is értett. A férfiszobában egészen másnemű fényűzést lehetett szemlélni; cifra párducbőrök, medvetakarók voltak leterítve a falak mentében; szerte a falakon egész csoportozatok összerakva nyilakból, fejszékből s hajítókopjákból, rézszegekkel kivert bőrpajzs alatt keresztbe fektetett lobogós zászlók, félholda lófarkak, szeges buzogányok s sarlóforma kardok. És minden fegyvernek megvolt a maga története. Sokat értek azok viselőik kezében! Ha úgy pénzzel meg lehetne venni az életet, mennyi arannyal, ezüsttel felérne ez a sok vasdarab, ami annyi életet elvett ingyen.
A főajtó felett függ csupán egyedül egy hüvelytelen, egyenes kard, melyre szentképek s latin mondások vannak kiverve arannyal. Ezt a kardot meglátni messze földről eljönnek a frank utazók, mert azt hétszáz évvel ezelőtt vevé el frank keresztes hőstől az Andi család egyik őse, ki Szelahaddin szultán alatt harcolt, s azóta minden ivadék becsületére szolgált annak a kardnak, s nem jutott az idegen kézre soha. Óh, sok pénzt ígértek már azért az Andi családfőnek! ha áruba bocsátnák, tán az egész Nilár-völgyön minden tehenet és juhot megvásárolhatnának rajta.
De nem adják ők azt olyan könnyen, csak az ellenség kap néha belőle, azis csak az éléből, s vérével szokott érte megfizetni.
Mert ellenségük van az avaroknak, majd egyik, majd másik szomszéd. Hisz amióta a Bábel tornyánál összezavarodtunk, azóta haragszik egyik ember a másikra, s szereti pusztítani azt, aki nem az ő nyelvét beszéli.
Egyszer a tatárok, másszor az oszétek, majd meg a Kabardalakók vetekedtek az avar fajokkal, mind megbánták szépen, s iparkodtak jó barátok lenni.
De jött nemsokára egy mindannyinál félelmesebb ellen, hideg észak országából, hideg haraggal, hideg kitartással; akik nem úgy rohantak rögtön, mint más ellenség szokott, hanem lépést lépésre tettek, s minden lépés után megerősíték magukat, és senki sem bírtí őket többé onnan elmozdítani, ahová egyszer lábaikat letették. ..... A moszkók, a moszkók!

II.
Régi, babonás hagyomány a moszka hősöknél, hogy ranynyíllal, ezüstgolyóval jobban célba lehet lőni, mint vassal.
Aki erre megtanította őket, nem lehetett bolond ember; mert valóban sokkal több várat bevett a moszka arany, ezüst, mint a vas és ólom, s több derék hőst levert lábáról csengő pénzzel, mint süvöltő karddal.
A kaukázusi népek sok év óta hallották már, hogy valami makacs ellen befurakodik hegyeik közé, ott helyet foglal, sáncokat hány, várat épít, utakat tör. Később azután úgy viseli ottan magát, mintha ő volna a gazda. A nép ifjait elviszi messze, ki tudná megmondani hová? a főnököket szolgáivá alacsonyítja, harácsot vesz, idegen templomába kényszerít járni, idegen nyelvet kényszerít eltanulni, s imádkoztat fegyverei dicsőségéért.
Ha lett volna egyetértés a nép között, hajh milyen siralmas vége lett volna ott a moszkónak; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik faj pusztul, s nem gondolt rá, hogymajd rá is kerül a sor. Aztán mindig is akadt közöttük az ellenségnek barátja, aki elmondta a többinek, hogy a moszkók milyen jó emberek; ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az utakat, bekerítik a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát, s tele zsebjük szentképekkel.
Elébb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak cifra csecsebecsét, nyalánkságot, s vettek haszontalan limlomot, ami senki másnak nem kellett, azután telepítvényesek húsódtak be, vettek drága pénzen kopár földet, hogy a kereskedőknek legyen hová megszállani. Azutánfegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepítvényeseket el ne pusztítsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat el ne lopja valaki, várakat építettek, s azután azt mondták, hogy otthon vannak.
Így kötöttek ki Avariávalis. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó a Nilár-völgybe, fölkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget, megcsókolgatták fiait, dicsérék sajtját, kumisz italát, mely készült poshasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig, szelídek voltak, mint a bárány, s midőn elváltak tőle, meghívták, hogy ha érkezése leszen, látogassa őket visszalig nehány mérföldnyi távolban fekvő várukban, hadd adják neki visszaazt a szíves vendégszeretetet.
Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghívással, s alig várt az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva megnézhesse azokat az új telepítvényeket hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol az embereknek éjjel-nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal dicsekedni.
Különösen kisebb fia nógatá az utazásra. Gyáma bég el volt ragadtatva az orosz uraktól szörnyen: mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna avarjaink, hajok sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek közülök szemöldököt sem adott a természet: milyen jól illett az neki! Gyáma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehhez a szép, idegen úrhoz.
De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem tűrheté a két idegent, s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, úgy könyörgött, hogy csak hadd maradjon ő otthon.
Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd Gyöngyile). Ha az nem lett volna olyan szép, ha annak nem lettek volna olyan bűbájos szemei, oly mézédes ajkai, oly hízelgő keble, ölelő karjai, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De Gyöngyile könyörögve fűződött nyakába: "mit hozasz nekem az idegentől, hozasz-e prémes kaftánkát, pillangós papucsot, aranyboglárokat, zománcos kösöntyűt?"
Balkár bég mondhatta neki: "minek tenéked boglár és kösöntyű, nem drágább-e neked az én két szemem? minek neked a drága prém, nem lelegebb-e annál az én keblem?" Gyöngyile elszomorodott, s a bég, hogy kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok telepítványére.
Ott nagy szívességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal, fűszeres étkekkel, megmutogatták nekik számtalan hadierejüket, nehéz ágyúikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy milyen derék két lovas vezér lenne fiaiból, mennyi fényes érdemrend elférne széles melleiken, nagyurak, hercegek lennének belőlük; a fél világ beszélne az Andi család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld urai - a hatalmas cár kegyéből.
Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás; hogy irigykednének reá majd amuridák, csecsencek, ha az ő faja felülkerekednék rajtok! Nem is sokat gondokozott, még ő kérte a derék, szíves moszka urakat, hogy tartsák maguknál fiait, s tegyenek belőlük hercegeket, vezéreket.
A két ifjúnak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az atya parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az atyai házat, az egyforma életet, s kivágyódott a világba. Hanem Balkár bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyilétől.
Gyáma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó, engedelmes ember vált belőle, ki a tanítást beveszi, megszokta a kemény rendet, tisztelte elöljáróit, s nemsokára csapatot vezérelt, és vállrózsás öltönyt kapott, s úgy szórta a moszka beszédet nyelvével, mint mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején.
Kevésbé tudott megszokni Balkár; pedig neki még jobban kedveztek: adtak rá gombos egyenruhát, itatták édes borokkal, vittek hozzá szép leányokat, kék szemű, szőke hajú leánykákat, akik örömest mosolyognak a szép ifjakra, s nem haragusznak a csókért.
Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és szép leányt. "Nem kell nekem tűzitalotok, cifra ruhátok, mosolygó leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme: bocsássatok engem hegyeink közé vissza, adjátok vissza bőrruhámat, görbe kardomat; mátkám van énnekem odahaza, aki énreám vár!"
A földhöz verte, amit adtak neki, összeveszett jószívű házigazdáival, s azt mondta, hogy ő erővel is el fog tőlük szökni.
Az ilyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép éjszakán kocsira tették, és úgy elvitték, hogy a madár sem tudott róla.
Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felől, azt mondák neki, hogy a minden moszkák ura elvitette őt jó nevelésbe, ahol emberséget s jó erkölcsöt fog tanulni.
Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelőintézet, melynek neve Szibéria, és abban híres iskolák, amiket hínak ólombányáknak.
Oda vették Balkár béget.
Tizennyolc esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit, ásta a cinóbert és kéncsőt, pirította a kénköves és patkánymérges érceket egész tizennyolc esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja, mily megátalkodott és makacs természetű embernek kellett neki lennie. Más emberséges ember négy-öt esztendőnél tovább nem állja ki ezt a munkát, az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének, vagy az egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az ércpirításnál fullad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszú, téli éjszakákon fagy meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibírja, elébb-utótt az ércgőzöktől s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei összetekerednek, az arca olyan színű lesz, mint a valóságos ólom, összezsugorodik, mint a féreg, s végtére szépen, okosan meghal.
Balkár bég azonban nemcsak azáltal bosszantá elöljáróit, hogy tizennyolc esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsújtá az őrizetére rendelt kozákot, elvevé dárdáját és lovát, s eliramodék az Ural ismeretlen hegyei közé.
Az Ural hegyeitől a Kaukázusig körülbelül annyi az út, mintha valaki feljönne Debrecenből Pestre, és ismét lemenne, s azután még tízszer egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik közbe sem vasút, sem gyorskocsi-intézet, s óriási hegyláncokon keresztül híre sincsen emberjárta útnak; mert a katonai szállítmányok Moszkova felé szoktak kerülni, s a hegyek közt lakó népek, halászok, vadászok azt sem tudják, van-e valahol kezdete és vége a folyónak, mely határaikat kettészeli, s az egyik hegyen túl következik a másik hegy.
Mind nem törődött ezzel Balkár bég; csakhogy egyszer lovon érezhette magát, s kardot foghatott kezében; csakhogy egyszer az emberlaktalan, erdős pusztaságba kimenekülhetett; mit félt ő a többi veszélytől.
Éjszakánként sokszor elnézte ő kínos fogságából az ég csillagait; kitanulta, melyek azok, amik édes szülőfölde fölött ragyoghatnak; úgy kinézte, úgy kiszámította azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött szemmel is oda bírt volna találni. Milyen kár, hogy a csillagokat is el nem lehet tiltani a foglyok feje felül.
Minden reggel, minden este elhagyott otthonára gondolt, ez volt minden órájának elválhatlan gondolatja, s emellett úgy elvesztett minden fogalmat a múlt és jelen különbségéről, hogy azt sem vette észre, miszerint tizennyolc évvel idősebb lett azalatt; azt hitte, még mindig fiatal, és hogy édesatyja, Merisz bég még mindig ott ül a szőlőlugos alatt, s a kedves Gyöngyile még mindig vár reá, s ott fonja az átelleni házban a vőlegényi ingnek valót, a hosszú lenfonálon a földig eregetve az orsót, s most is olyan szép, olyan karcsú, mint volt tegnap, amidőn legutolszor megcsókolta.
"Tegnap!", ezelőtt tizennyolc esztendővel!
Vad erdőkön, kietlen rónákon kellett keresztülutaznia, majd a farkasok csordái kergették meg, reggeltől estig el nem maradva sarkából, majd a portyázó tatárok kerítgették futásában, csak alig menekülhetett tőlük; mert ezen tájon semmi állat sem tanyáz, ami enni ád, csak olyan, ami megesz.
Egyszer tizenkét farkas fogta körül, beleragaszkodtak a gonosz, éhes férgek lova szügyébe, tomporaiba, Balkár bég kardot rántott, s egymás után valamennyit agyonvágta, elfeküdtek valamennyien kidűlt nyelvvel a gyepre, de a szegény ló is lefeküdt, a számtalan seb elkínozta, s Balkár bég gyalog maradt.
Annyit mégis nyert belőle, hogy egy jó darabot leszelt elesett lovából, azt megsüté, s ezzel az édes, sótalan hússal táplálta magát napokig, behintve agyaggal, hogy olyan émelygős ne legyen.
Még jól esett neki egyrészt, hogy lovától úgy elmaradt, mert a szörnyű hegyek között, mik útját állták, úgy sem mehetett volna át lovon; ösvénytelen szakadékok, meredek sziklapárkányok látták őt fáradságosan tovahaladni, hol nem járt a kőszáli kecskén kívül semmi élő állat soha.
Készakarva került minden emberlakta helyet, s ha véletlenül valami házra bukkant, kitért neki messze, mint valami veszedelmes állat barlangjának.

III.
Tavasznak csúfolták azt a fergeteges évszakot, melyben Balkár bég megindult az ő szép ólombányás Szibériájából, s ősz is lett, tél is lett, mire odáig ért, ahol a magas Kaukázus hegyei kéklenek a távolból.
Még az a rabköntös volt rajta, amit Szibériából elhozott, amennyiben a tövisek és sziklák le nem tépték róla, de orcáján semmi sem volt abból a hajdani vidám mosolygásból, délceg tekintetből, amit Circassiából elvitt magával; azt még jobban letépték róla a nyomor, szenvedés és emésztő vágyak. Egész képe telenőve bozontos szakállal, melyben a gyakori elfojtott indulat miatt egész foltonként látszottak a rögtön megőszült pászták; termete a sanyarúság, nélkülözés s a hosszú út miatt elsoványodott; hangja eltompult, elrekedt, úgy, hogy bátran bemehetett volna, hazájába érve, Merisz bég fapalotájába koldulni, senki sem hitte volna el, hogy ő volt valaha Balkár bég - ha tudniillik hazatalált volna.
Ámde amint régi faluja elé ért, csak bámulva állt meg ottan. Száz meg száz mértöldnyi rengeteg pusztákon nem tudott eltévedni, de most azt látta, hogy nem jó helyen jár; ez nem Karaszszó, azok ottan nem avar házak, ezek itt, akik szemközt jönnek, nem cserkeszek, nem avarok, valami idegen lovas nép az, akivel nem jó összetalálkozni.
Nem is sokat ődöngött azonhelyen tovább, hanem bevette magát ismét az erdőkbe, s onnan vizsgálta az egész átváltozott tájékot.
A szűk hegytorkolat most szélesebbre volt vágva, s a vert úton, melyen a meggörnyedt földnépe törte a kavicsot, nehéz társzekerek jártak, gyalog járt-kelt az avar férfi, lovon csak az idegen, s fegyvere nem volt övébe szúrva többé. Amazok hordtak hosszú dárdákat és kemény végű kurta ostort. A falu be volt kerítve magas sánccal, s belöl rajta a hajdani szőlőlugasos, virágos, körül erkélyes házak helyén most fehérre meszelt, unalmas, négyszögű kőbarlangok voltak szomorú egyformasággal sorba építve; ahol elébb Merisz bég szép fapalotája állt, ott három sor ablakos, magas épület volt rakva, mind a két oldalán hosszú nyárs a hegyébe tűzve, mintha az égben lakók ellen akarna hadakozni velök.
Lenn a rónákon pedig láncolatos sorban látszottak valami különös alkotmányok, mintha nagy galambdúcok volnának emelve, s tovább ismét fából emelt piramidok, mikre emberek jártak fel hosszú hágcsókon.
Csodálatos világ ez, gondolá magában Balkár bég, hogy megváltozott egynehány nap alatt minden. Nekimég esze sem volt arra, hogy e sok változás célját kitalálja.
Estenden egy kéreghántó paraszt gunyhójához vetődött az erdőben, s megszólítá azt, hogy adjon neki valamit enni.
A paraszt hajdan Merisz bégnek egyik legtehetősebb jobbágya volt, sok juha, tehene volt magának, s szironyos ruhában járt; most darócköntös volt rajta. Balkár megismerte őt, s elmondá neki, hogy ő kicsoda. Ez emberen látszott, hogy megrettent, midőn a bég megnevezte magát előtte, hanem azután nyájasabb lett, behíta magához, s adott neki kenyeret enni.
- Ilyen fekete kenyeret esznek most az avarok? kérdé Balkár, midőn megtörte a kemény dercepogácsát, melyet hamuban sütötek. Az én időmben fehér volt az avar kenyere, mint a hó.
- Jaj uram, felelt a jobbágy, megeszi a liszt lángját a moszkó.
- Tehát a moszkók laknak itten.
- Régóta, nagyon régóta. Idejét sem tudjuk már annak, mert ők más napról számítják az esztendőt mint mi, s nemzeti ünnepeinket, miken megtudtuk a rovásokról, hányadik esztendőt éljük, eltiltották. Hamarább elvénül azóta ifjú és leány az avar földön, egy esztentő alatt tízet élünk.
Balkár bég nagyot sóhajtva kérdezé:
- Melyik csatában győzték le az avar népet?
- Nem volt itten soha csata. Egy napon testvéred, Gyáma bég bejött egy szotnya kozákkal Karasszóba; nagy pecsétes levelet hozva magával a moszka úrtól, melyben ő van kinevezve az egész avar föld kormányzójának. Az öreg Merisz bég örült a nagy hivatalnak, háza megtelt idegen vendéggel, faluját körülsáncolták, egyszer azután a házát lerontották, s építettek helyébe nagy kőépületet: ezen való bújában az öreg meghalt. Csak aztkérte halála órájában, hogy ősei temetőjébe fektessék, a Nilár partjára. Meg is történt. De következő esztendőben sáncot kellett ásni a Nilár-parton, a temetőt mind felforgatták, s biz a te apád csonjait belehányták a folyóba. Gyáma bég most hatalmas úr az országban.
Balkár bég csak nyugodtan hallgatta, amit a pór beszélt, mintha tréfás regéket mondana neki; azután meg ő beszélte el neki, amik vele történtek, a paraszt csak a fejét csóválta.
Azután felvezette a padlásra a béget, falevélből ágyat csinált neki, s odafekteté. A bég, ki régen nem aludt már oly kényelmes fekhelyen, mélyen el talált szunnyadni, s csak arra ébredt fel, midőn egyszerre a ház körül fegyvercsattogás, lódobogást hall, s amint erre idedten kidugja a fejét a padláshasadékon, látja, hogy tizenkét kozák fogta körül a gunyhót.
Házigazdája, azalatt, míg ő aludt, elfutott a legközelebbi őrállomásra, ott feljelenté, hogy nála milyen nevezetes szökevény van, kapott érte a markába tíz jó ezüstrubelt, s odavezeté maga a vendége elfogására kiküldött kozákokat.
A szerencsétlenség elaljasítja az embert. Azelőtt inkább maga halt volna meg az avar, mintsem vendégét kiadja elleneinek, és íme az elárulja hajdani gazdáját tíz ezüstpénzért.
Balkár bég meghallá, hogymi járatban vannak a kozákok, látta, mint mutogat házigazdája fel a padlásra, érzé, hogy el van árulva.
Szép csendesen, nesztelenül odacsúszott a padlás feljáratához, két térdére bocsátkozék, széles kését elővonta, fogai közé szorítá, s úgy várt szépen az érkezőkre.
Azok hágcsót támasztának a padlás nyílásához, s elébb azon tanácskoztak, hogy rágyújtsák-e a házat a szökevény bégre, vagy elfogják őt elvenen. Ha megölik, csak száz rubelt kapnak, ha élve elfogják, ötszázat, tehát élve kell őt elfogni. Ezt tanácslá nekik a házigazda is inkább, mint hogy a házát felgyújtsák.
Balkár bég hallotta jól, mint alkusznak a fejére odalenn, s várta szép csendesen, amint az első kozák fellépdelt a hágcsón a padlásra: amint a feljárat szűk nyílásán felütötte a fejét, a bég egyszerre torkon kapta bal kezével, úgy, hogy egy szót nem bírt száján kiszalasztani, s azon pillanatban széles késével lekanyarította a fejét nyakáról, s a csonka testet pedig felhúzta s lyukon, úgy, hogy az alant levők azt hivék, miszerint társuk egy ugrással felvetette magát a padlásra. Fel biz az Ábrahám kebelébe.
Nagy hevenyén jött utána a második: az is végrendelet nélkül költözött a másvilágra.
Egymás után következett valamennyi. Nem akart egy is alul maradni, nehogy társai majd a jutalomosztásnál azt mondják, hogy ő nem volt jelen. Balkár bég pedig ült a sötét nyílás fölött, mint a prédáját leső hiúz, s egyenként torkon ragadva őket, legyilkolá nesztelenül a nagy hallgató sötétségben.
Ha valamelyik keze reszketni talál, ha ideje marad áldozatai valamelyikének egyet kiáltani, el van veszve a bég. Nem kiáltott az egyik is. Egymás után fölment, és lefeküdt mind a tizenkettő, a feje erre, a teste arra.
A házigazda tartotta alant a hágcsót.
Midőn mind a tizenketten odafenn voltak már, és még mindig semmi nesz nem hallatszott, a gazda nyugtalankodni kezde. A padlás haladékairól valami kezde a ruhájára csepegni, mint az eső; úgy fázott tőle, pedig meleg volt. A megöltek vére volt az.
- Houzzátok-e már a béget? kérdezé suttogva,midőn valakit a hágcsón alájönni látott.
- Magam hozom magamat, áruló! dörgött a bég szava a nyomorultra, ki félholtra ijedten bukott térdre a félelmes alak előtt; csupa vér volt a bég tetőtől talpig.
- Hozz kötelet elő, szólt tompa hangon a gazdához; ez szót fogadott engedelmesen.
- Vesd át a kötelet a gerendán, kösd meg az egyik végét rajta, a másikon csinálj hurkot. - Úgy. Most állj fel arra a tőkére, s dugd fejedet a hurkon keresztül.
A boldogtalan megtett mindent, ahogymondva volt neki, s midőn azt parancsolta a bég, hogy rúgja ki maga alól a tőkét, azt is megcselekedte, és ott fulladt meg a kötélen.
Utálta volna a bég fegyverét ily undok állat vérével bemocskolni, aki urát elárulja ellenének. Saját magának kellett büntetését végrehajtani magán.
Akkor lehordá egyenként Balkár a megöld lovagokat a házhéjáról, felkötözé lovaikra egyenként, lábaikat a kengyelhez, csupán egy lovat tartott meg magának, annak a gazdáját kettesével ülteté egy másik háta mögé; azzal eloldá a lovakat kötőfékjeikről, s elbocsátá szabadon.
A paripák egyenesen hazatértek a szokott őrállomásra.
Képzelhetni, hogy elcsodálkoztak az őrállomáson, midőn a tizenkét lovassal hazatértek a paripák; semmi sem veszett el a vitézekről; oldalukon a lódingos tarsoly, karjaikra akasztva a korbács, övükön a pisztolyés kard, csak éppen a fej hiányzott, azt hagyták el valamerre.
Lóra kapott rögtön egész század, utána a gyilkosoknak, akik társaikat megölték, azt hitték, rabló cserkeszek jöttek alá a hegyekből, s a hírmondó csak kelepcébe csalta a tizenkét jó vitézt, akik sohasem ijedtek meg tizenkét hasonló férfitól a csatában. Amint azonban az erdei házhoz értek, íme az ajtó előtt látták felakasztva a hírmondó pórt, mellett e a kozákok fejeit szépen piramosba rakva, mint az ágyúgolyókat szokás, a ház falára pedig fel volt írva vérbe mártott ujjal:
"Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének: esztendő egy nap alatt megint visszajövök."
A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes lónyomok, mik a menekült bég útját jelölték. Üldözői jól láthattá, hogy a bég egyes-egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt, hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonítsák bajtársaik megölését. Egyedül, egymagában végezte azt valami rettenetes ember.
"Balkár bég, cserta bég (ördög bég)" mondogaták a kozákok.
S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen; amit ő évről évre mindig jobban iparkodott megérdemelni.
Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok elcsalták őket messze be a hegyek közé, ott végre egy közbejött hófuvatag végképp eltörülte anyomokat előttük, s abban kellet megnyugodniok, hogy akit olyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig nem fogják újra látni.

IV.
A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatokon keresztül az Elborús hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüstvállaik szűz haván sohasem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak is néha fehér, hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló setét köd; s tán ezért hívják Elborúsnak az ágtámogató hegyormot.
Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a moszkók bástya-tömlöcében, s olyan jól esett olyankor neki, amint a szabad szél vágta orcájához a csípős havat, s a magányos fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák koronái recsegtek, s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték körül. Mit nem adna egy ilyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes tömlöce fenekén fekszik!
Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét borzalni, hosszú farkával csapkodni jobbra-balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni.
Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád: kozák ló az; cserkeszek közellétét érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye!
A bég erősen megszorítva paripája oldalait, merészen tekinte szét, amidőn alig nehány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall:
- Megállj! ki vagy?
Odatekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa terepély gallyai közé, olyan fonott kasból tekint elá két bozontos cserkesz vitéz, kurta fegyvereik csövét feléje fordítva.
A bég bátran megállt előttük, és ismerős nyelven monda:
- Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkók fogságából szabadabb országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá.
E szavakra az egyik cserkesz leszállt a fáról, s meghagyá Balkárnak, hogy ő is szálljon le lováról, s hagyja nyergében minden fegyverét, azután lépjen eléje.
A bég letette fegyvereit, s odalépett a cserkeszhez.
- Mi Dániel bey harcosai vagyunk, akik őrizzük a határt, szólt a cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban itten keresztül nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég vagy, aki hozzánk szökve jön, a két elsőbbi moszka kém volt, meg is öltük, hátha te magad is az vagy.
- Akkor magam öljem meg magamat; monda a bég.
A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát, s nnak csövét a bég mellére szegezte, úgy hogy a fegyver szája éppen a szíve tájához ért.
Ekkor azt mondá neki:
- Mondjad ki e jelszót: "török, görög, mind egy ördög".
A bég utána mondá szépen:
- Török, görög, mind egy ördög.
A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett bizalmasan.
- Tovább mehetsz. Jól kimondád. Hogyha moszkó lettél volna, három esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat így kimondd. Ők így mondják: "Terek, gereg, mind egy erdeg", s ezáltal elárulják magukat előttünk, mikor kémekül jönnek hozzánk.
A cserkesz őrök ezután barátságuk jeléül kenyeret, bort és egy kobak szeszes italt adtak a hozzájok menekültnek, kinek e barátsági jelek bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hóvízzel és egy darabka sajttal élt.
Onnan tovább utasíták Dániel bey táborához, ki éppen akkor a Kubán partjain tanyázott.
Dániel bey Samyl sógora és jobbkeze; de bal kezének is beillik, mikor az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a bal kéz csapását.
Estefelé egy őrtűzhöz ért Balkár, mely mellett három lovas cserkesz tanyázott. A havat elseperték maguk alól, úgy feküdtek a fagyos földre. Amint a menekvő elmondá, mi járatban van, beköték szemeit, s vezették sokáig hegyen-völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt, s miután mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a béggel, egyszerre lekapták szemeiről a köteléket, s ő nagy támulatára egy egész tábor közepett látta magát.
Oly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közzellétét a bég előtt mindaddig, amíg szemeivel nem látta azt.
Előtte egy alacsony termetű, izmos férfi állt, félig európai öltözetben, minőt az újabb török harcosok viselnek, kezében az elválhatatlan korbácsot tartá, mellyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes, tüzes mén ostor nélkül is úgy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz, és nem látja hová rohan: örvénybe vagy ellenség tömegébe. Ilyenkor szeret a bey rajta ülni.
- Ki vagy? kérdé a menekvőtől a bey, éles, szürke szemeit annak arcára szegezve.
- Avar fejedelem; válaszolt ez.
- Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik knézeik és hetmanjaik vannak, akiket a moszkó úr nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóktól?
- Vannak; felelt a bég, s levetve kabátját, megmutatá mezítelen mellét, melyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelet tőlük kaptam, midőn elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel vagyok én tetézve.
A bey félrefordítá arcát; el kelle titkolnia önkénytelen szemébe szökellő könnyeit, midőn az avar nép fejedelmét így megcsúfolva látta.
- Hosszú utat tettél? - kérdé a bégtől.
- Hosszat; de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogatásomra volt kiküldve, s kiket én küldtem vissza urokhoz.
A kozákok közt az a babonás hit él, hogy akit közülök fegyverrel megölnek, az ahelyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét, s anélkül, hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint ura előtt áll, érdemrendet kap tőle, s ismét a hadsorba (gléda) mehet.
- Hallod-e jövevény, szólt Dániel bey Balkár béghez, én hitetlenebb vagyok, mint egyike apostolainknak, kit a szent könyvben Tamásnak hínak.
Tudni kell, hogy Dániel bey keresztény.
- Én sebeidbe tettem ujjamat, s tapasztalám, hogy valóban kardvágások azok, láttam vereségeidet, valóban korbácstól származtak azok, de én mégis gyanakodó vagyok. Kicsiny gyermek voltam, mikor azt a regét hallám, hogy egy várost ostromoltak a görögök, s midőn nem tudták azt elfoglalni semmiképpen, egy közülök el hagyta vágni kezeit, füleit, s úgy ment panaszra társai ellen, kik vele gonoszul bántak, ellenfeleikhez, s midőn azok hittek szavainak, elárulta őket! A moszkók nemde görögök, és te közülök jössz. Azt mondod, kegyetlenül bántak veled, elhoztad sebhelyeidet. De hátha te vagy ama trójai görög, ki cárod kedvéért megsebzetéd, megveretéd testedet, hogy itt mihozzánk befúrd magadat, s azután minket elárulj.
- A próféta vágja ketté fejemet, s lelkem egy moszkóba szálljon, ha ilyen vád rajtam maradhat! Így átkozá el magát a bég, kinek arcára senki sem emlékezék többé. Nem ismer engem senki többé. Mennyi idő múlt el, amióta el vagyok temetve, magam sem tudom már, mert örök éjszakában és örök télben járt velem az idő; minden megváltozott azóta, emberek, városok, én sem ismerek senkire, énrám sem ismer senki; nincs egyéb bizonyságom, mint az az öldöklő gyűlölet, amely szívemben ég. Vagy hiszesz nekem, vagy nem hiszesz. Egy kés van kezemben, egy éles, hegyes vas. Ha hiszesz és befogadsz, oly öldöklő kezet fogadtál szolgálatodba, melyet ha törzsökétől levágnak,még akkor is gyilkolni fogja ellenségeidet; ha nem hiszesz, ugyanez a kés, ugyanez a vas itt előtted döfi keresztül szívemet, Allah úgy legyen nekem kegyelmes.
Dániel bey meg volt hatva a bég heves indulatától, s megengedé neki, hogy maradjon ott táborában, s külön sátort rendelt számára, s küldött neki más öltözeteket; amiket midőn felvett a bég, egészen más alakja volt. A moszka raból cserkesz fejedelem vált ismét; úgy illett komoly, szomorú arcához a hegyes, tollas sisak, mely alól egybefont láncfürtök omlanak vállaira alá, büszke termetére a pikkelyes páncél, melyen fényes párducbőr van keresztülvetve; még az arca is megváltozott bele, vagy csak úgy tetszett, hogy átváltozott, a rongyok között nem venni úgy észre az arc méltóságát.
Három napig pihent egy helyben a tábor, akkor magához hívatá Balkárt Dániel bey, s ezt bízá rá:
- Ha te Balkár bég vagy, aki igen jó vitéz volt, azt most bebizonyíthatod. Mi az orosz erősítvények ellen készülünk, melyek mint egy erős lánc fognak bennünket körül. Ez az egész hadsereg, mely velem van, Kizliárt fogja megostromolni, a moszkók legerősebb fészkét, mely előtt hadseregük nagyja áll. Te végy magadhoz ötszáz lovast, s légy az előhad vezére. A leggyorsabb vonulással csapj alá a síkra, s ahol ellenséget találsz, támadd meg, tartóztasd fel. Mennyien vannak? ne számláld, ráérsz megszámlálni, ha leölted őket. Én nyomodban leszek a fősereggel, s ha minden oldalról körülfognak, akkor rajtok ütök, s szétszórom őket.
Balkár bég nem kérdezte tovább, minek kell történni; a harc kilátása feléleszté szívét, a kivont kardot gyönyör volt neki látni, s midőn az ötszáz lovast parancsa alá adták, azt hitte, hogyha még egy világ tele van moszkóval, még azon is keresztülmegy velök.
Úgy is rohant a kumükok földére, mintha Dzsingisz kán minden seregei jönnének utána, pedig voltaképpen senki sem jött utána, mert Dániel bey alig várt egy órát Balkár bég eltávozása után, midőn hirtelen felszedeté sátorait, s sebesen elhagyta táborhelyét, Balkárt engedte előrerohanni, ő maga pedig az icskéri erdőn keresztül a deréksereggel oldalt távozott el.
Balkár bég kis csapatjával meg sem pihent, míg a kumükok tíz aluját fel nem égeté. Nem irgalmazott senkinek; moszkók szövetségesei azok!
Az orosz seregek egészen felriadtak e csodálatos rohamra; mit akar ez a dühödt ember, maroknyi ötszáz emberével itt az ellenséges föld közepén? Eleinte azt hivék ők is, mint Balkár maga, hogy vagy Dániel, vagy Samyl jő nyomában egész haddal, s ez csak előcsapat; de midőn már csak nehány napi járatra volt Kizliártól, s mélyen benn az ellenség közepett, akkor vették észre, hogy csak egyedül van, s ők minden haszon nélkül tettek nagyszerű seregösszevonásokat, hadmozdulatokat. Legalább azzal akartak bosszút állani, hogy a vakmerő csapatvezért mindenestől elfogják, s azért engedték Kizliárig menni.
Balkár bég már látta a város tornyait a messzeségből, s azt hivé, hogy majd nemsokára a földön fogja azokat ledöntve látni; evégett nagy örömében visszaküldött egy kémet, hogy tudassa Dániel beyjel: itt van már Kizliár, siessen ő is.
De milyen nagy volt megütődése, midőn a kém visszatért és tudósítá, hogy az a sereg, ami ott a hátuk mögött jön, nem Dániel, hanem az oroszok serege, s akármerre tekint, mindenütt olyan porfellegeket láthat, amiket az oroszok vertek fel, és hogymindenestől kelepcébe van szorítva.
Balkár hirtelen egy szűk hegyi útba vetette magát erre, s annak mindkét oldalát eltorlaszolva, fogadást tőn, hogy onnan élve őt a világ minden hadseregei ki nem veszik.
Nem is fáradtak azok vele, hanem amint odaszorult a bég, ágyúkat szegeztek az útnak, s szép csendesen elvárták, mint fogja az éhség őket onnan kiugratni.
Napokig vártak ott a cserkeszek, még mindig remélve, hogy eljön Dániel bey őket kiszabadítani, s midőn látták, hogy hiába várnak, elszánták magukat, éjszaka elháríták a torlaszt, s kirohantak az ellenségre.
Haszontalan, eredménytelen harc lett belőle; kartács és Congreve-röppentyű elébb széttörte a kis csapat erejét, mintsem kardját a moszkók fegyvereihez mérhette volna; maga Balkár bég, amint paripáját keresztüllőtték, úgy bukott le róla, hogy fejét egy kősziklához csapva elszédült, a ló maga alá szorítá, s anélkül,hogy csak egyetlen moszkó haja szálát meggörbíthette volna, elfogták, s megkötözve, megláncolva vitték be nagy diadallal Kizliárba.

V.
Balkár bég mire magához tért, azon vevé észre, hogy kezéről, lábáról nagyon jól van gondoskodva: el valának azok látva olyan nehéz vasbékókkal, hogy mikor legjobban erejénél volt, sem igen sokat hajigálózott volna azokkal. Most pedig igen el volt gyöngülve; az orosz tábori sebészek azt a jót tették vele, miszerint háromszor is eret vágtak rajta, hogy életre hozzák.
Csak azt várták, hogy a szemeit felvesse, rögtön feltették egy targoncára, s felvitték a vértörvényszék felé.
Tele volt a terem büszke, sarkantyús, vállrózsás urakkal, akik kíváncsian néztek a fogoly bégre, mint valami elejtett medvére; egynémely mosolygott reá, mintha tetszenék neki, hogy olyan szépen meg van vaslva, más meg öklévek fenyegetőzött felé, s szidta tele torokkal.
Balkár bég sokkal jobban össze volt törve testben, lélekben, mint hogy törődött volna velök; csak az esett neki nehezen, hogy ilyen hamar el kell neki halni anélkül, hogy vagy egyet előre elküldhetett volna ezek közül a derék urak közül.
Ekkor egy közülök papirost vett maga elé, s kérdezni kezdé.
- Te vagy-e azon szökevény rabszolga, aki büntetése helyét múlt évben engedelem nélkül elhagyá? Valót mondj, ne hazudj.
- Ne fáraszd magad a kérdezéssel moszkó! felelt Balkár, majd én elmondom, mit csináltam: Szibériában megöltem egy őrt, aki felvigyázott rám, s meggyújtottam a kaszárnyában a kénkövet, melyet nekem kellett odahordani. Ott fulladt egy tiszt és tíz közlegény. Itthon elvágtam a fejét tizenkét kozáknak, aki elfogatásomra volt kiküldve, s átfutottam Dániel beyhez; ötszáz emberemmel elpusztítotam a veletek szövetséges avar és kumük nép aluiból huszonötöt, a moszkók gyermekeit a tűzbe hánytam lábaiknál fogva, s a kezembe kerültkatonákat százával akasztattam fel az útféli fákra...
- Hallgass! kiálta rá az elébb szólott főtiszt. Mit nagyobbítod bűneidet?
- Azért, hogy könnyebben átessetek a haláítéleten, s ne gondolkozzatok sokáig rajta.
Erre egy ősz, roskatag tábornok emelé fel szarvasbőrkesztyűs kezét intőleg:
- Hallgass fogoly. Nem tudod-e, hogy az orosz birodalomban nincsen halálbüntetés? Oroszországban nem ítélnek el halálra senkit.
Azután összedugták a főtisztak fejeiket, s sokáig tanakodtak egymásközt, mialatt egy veres képű, kövér tiszt gyakran odalépett a béghez, s figyelmesen nézegette orcáját. A bég olyan igen szerette volna főbe üthetni ezt az embert, mit bámul annyit reá.
Végre megegyeztek az ítéletben, s a legelébb szólt férfi tudatá azt vele.
- Hallod-e fogoly; azon számtalan bűntett, melyet elkövettél, bármely más országban halálodat vonná maga után; de hogy ne mondhassák azt az idegen népek, hogy az oroszok barbárok, azért a halálítélet nélunk el van törölve; ennélfogva köszönd a nagy Iván cárnak, ki a halálbüntetést eltörölte, hogy ezúttal nem kapsz büntetésül egyebet háromezer kancsukaütésnél.
Háromezer kancsukaütés!
Egy is elég belőle, hogy érzékeny ember szíve halálra borzadjon tőle; háromezer alatt nem egy ember, de egy bivaly, egy elefánt kiadja páráját! Ez annyit tesz, mint nem egy csapástól, hanem háromezertől halni meg; megöletni és újra életre kínoztatni és újra megöletni; nem egy perc alatt, hanem órákig gyilkoltatni meg.
Balkár bég jól tudta, mi vár reá! No mármost, gondolá magában, ha ezt meghallja Dániel bey, majd csak elhiszi, hogy nem voltam orosz kém.
Ekkor ismét előállt az a vörös ember, akinek úgy szeretett volna a képére mászni, s hosszasan beszélt azzal az ősz, rokkant tábornokkal; mire mind a ketten odaléptek hozzá, s a tábornok szólt:
- Lásd te gonosz ember, ez a te testvéred, Gyáma bég, most a magas cár hadseregében nagy rangú vitéz, ki tereád érdemetlenre még most is emlékezik, s tégedet nem szűnt meg szeretni, dacára annak, hogy te gaz lázadó vagy. Mondsza, ha ő került volna a tieitek kezébe, mit tettél volna te?
- Levágtam volna a fejét; viszonza Balkár, hosszas gondolkozás nélkül.
- Te azt tetted volna gonosztevő barbár, ezt tudtam, mielőtt feleltél; ő pedig íme kegyelmet kért számodra, és azt megnyeré. Az őiránta való tekintetből, minthogy az ő érdemetlen testvére vagy, azon rendkívüli keyelemben részesülsz, hogy az első tizenkét ütést a fejedre kapod.
Ez azt jelenti, hogy ilyenkor egy vagy két ütés rendesen a halántékot, vagy a fejlágyát éri, s az ember rögtön meghal bele, s legalább a többi kétezer-kilencszáznyolvannyolcat holtteste nem érzi.
Balkár bég szépen megköszönte a kegyelmet, s csak azt sajnálta, hogy Dániel bey nem fogja látni, hogy halt meg ő.

VI.
Történt azonban ezalatt, hogy míg Balkár bég a maga ötszáz emberével, mint vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, azalatt, ezeknek figyelme reá levén vonva, Dániel bey hirtelen egyesült Samyl seregével, s tizenötzer lovassal kirontottak hegyek közül, áttörték a vonalakat, véigpusztították a Kabardát, s mire a moszkók magukhoz tértek az első ijedtségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között voltak kétezer fogollyal, miket az orosz telepekről elhajtottak, s a legkívánatosabb lőszerzsákmánnyal.
Dániel bey nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornoknak, hogy ha csak egy fogoly cserkesznek haja szálát meggörbítik is, ő piramist rakat a határon az orosz foglyok koponyáiból, Balkár béggel pedig úgy lássák, hogy miként bánnak, miszerint ő két orosz főtisztet tart kezei között, s minden bántást, amit a bégen elkövetnek, duplán fizet vissza.
Ez egy kis akadály volt a kimondott kancsukák kifizetésében. A cserkeszek éppen olyan jól agyon tudnak valakit verni korbáccsal, csakhogy éppen nem számlálják az ütést, s hasoló mulatságnak nem lehete kitenni a fogoly oroszokat.
Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fogoly cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb.
Rögtön át is küldötték követeiket Samyl táborába, s megalkuvának vele, hogy foglyaikat egymásnak kölcsönösen visszaadják. Ebben megegyeztek, alá is írták az egyezséget.
De hát ez a dühös ördög bég csak úgy elmenjen szabadon? Hát ez akármikor visszajöhessen ismét tűzzel-vassal a moszkókra, mikor most megkötözve, megláncolva kezeik között van: és ismét felszabadítsák ők maguk ellen? Ez nagy gond volt.
Gyáma bég segített rajta.
Mikor már bizonyos volt, hogy a foglyokat ki kell cserélni, leszállt Balkár béghez a börtönbe, s úgy tett; mintha könnyezne fölötte.
- Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt neked ily útra jutnod, rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni.
- Vessz el te mint nagyságos úr.
- Sajnállak, nagyon sajnállak. Tudod, hogy szerettelek mindig.
- Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok, hogy atyám csontjait a vízbe hánytátok.
- Az hazudság; pompás mauzóleumot építettünk neki. Meg fogom neked mutatni. Látni fogod.
- De öcsém, nem látok én akkor, ahogy engem a sírba fognak szállítani.
- Ne félj, nem ölnek meg. Az én közbenjárulásomnak sikerült meglágyítani a vezérek szívét. Nemcsak életben maradsz, de szabadon bocsáttatol, ha megesküszöl, hogy soha az oroszok ellen fegyvert többé nem fogsz.
- Az élő Istent bántanám meg ilyen hazugsággal! hogy lehetne az, hogy én éljek, és ne harcoljak az orosz ellen? az annyi volna, mint megígérni, hogy élek és nem lélegzem. Tegyétek, hogy meghaljak, mert él a lelkem, hogy amíg meg nem haltam, ellenségetek vagyok.
- Szelek ellen harcolsz, jó bátya; mikor a tenger dagad, ki volna olyan bolond, hogy nekiállna lapáttal visszahányni azt medrébe. Ne tarts te engem népünk árulójának; én csak meghajoltam az omló ár előtt, s iparkodtam szegény népünk és hatalmas urai közt közbenjáró lenni. Haszontalan minden ellenállás. Dániel bey, ki téged maga előtt küldött, mind egy lábig elveszté seregét a csatában, midőn segélyedre akart jönni. Samyl be van kerítve dargói várában, s vagy éhen vesz ott, vagy elpusztul, nincs aki ellentálljon többé; mit akarhatnak az egyes töredékek, ha a vezéreknek vége; azt akarod-e, hogy egyik határból a másikba űzzenek, mint kóborló zsiványt, kit maga a föld népe kiszolgáltat üldözőinek; vesd el a kardot, bátya, nem érdemes e faj, hogy érte feláldozd magad. Téged az avaroknál nem ért meg senki, a csecsenc pedig végsőt vonaglik most.
E szó nagy tűnődésbe ejté Balkár béget. Tehát valóban vége van már a harcoknak! Hát nem terem többé ember a földön, ki a moszkónak ellentálljon?
- Látod, ha te szavamat fogadod, biztatá őt Gyáma bég, fogolytársaid is mind szabadok lesznek ismét, hazamehet ki-ki családjához, felkeresheti nejét, gyermekeit, akik várnak reá.
Balkár bég nagyot sóhajtott e mondásra: őreá nem vár senki.
Gyáma megérté testvére titkos sóhaját, s halkan súgá neki:
- Hát te nem emlékszel-e többé Gyöngyilére, a szerető Gyöngyilére, ki oly régóta vár reád?
Ez a szó elvette Balkár bég eszét. A régi indulat, melyet oly sokáig elrejtve, elfojtva viselt, új lángra gyulladt szívében; látta a szép, fiatal leányt maga előtt, amilyennek őt elhagyá, és azt kérdezé - "hol van ő?"
- Hozzád közel. Olyan közel, hogy csak egy szó választja el tőled; ha igent mondasz, kezeddel eléred, ha nemet mondasz, akkor gondolattal sem többé; mert akkor te a világ túlsó révén vagy, ő az innensőn.
Balkár bég egy éjszakát kért gondolkozásra. Adtak neki egy éjszakát, mégpedig hosszút, mert böntöne a föld alatt volt, ahová nem jár le a hajnal. Ráért aludni. Egész éjjel a bűbájos Gyöngyilével álmodott, látta őt menyasszonykoszorúval fején, oldalánál ülve, látta sírva, kétségbeesve, midőn őt a vesztőhelyre viszik, látta maga előtt feküdni halaványan, meghalva szívszakadásban, bánat miatt, s miután ez őrült álmokból fölébredt, nem volt kedve meghalni többé, ostobául, oktalanul, leüttetni korbáccsal, mint egy eb, mint egy haszontalan nyúl, melyet már megfogott az agár, s csak egyet kell még ráütni, hogy megmeredjen. Ne, így nem akart meghalni többé.
Társaival is elhitették, hogy csak a bég esküje adhatja vissza szabadságukat, s azután ráereszték őket könyörögni; azok kezeit csókolták, hogy mentse meg őket, úgyhogy utoljára Balkár valami nagyon menthető dolgot vélt elkövetni, midőn az eléje tett alkoránra megesküvék, Allaht minden prófétáival tanúbizonyságul híva, hogy a moszkók ellen soha többé fegyvert nem fog, őket fegyverrel meg nem támadja.

VII.
A muzulmán esküje nem gyermekjáték; amit istenére fogadott, azt megtartja az utolsó betűig, bárha a moszkónak fogadta is azt.
Balkár bég keserves könnyekkel csókolá össze a legelső cserkesz kardot, amit egyik testőr kezében meglátott; mintha édes kedves szeretőjétől búcsúznék el, akit nem fog soha büszkén oldalán hordhatni, éjszaka ágyában kebléhez ölelhetni, nagy veszedelmében hozzá beszélhetni többé.
Az asszony gondolatja kitörlé ezt a bánatot szívéből.
- Hol van Gyiungyila? - szólt öccséhez fordulva, midőn szabadnak érzé magát.
- Kívánod, hogy elvezesselek hozzá?
- Azt mondtad, hogy még mostis szeret.
- Igazat mondtam. Ő az én nőm, s az ángy ne szeretné-e kisebbik urát?
- A te nőd? ordítá Balkár dühödten, mint egy tengeri szörnyeteg, akit a szárazra húztak, s ugyancsak volt dolga Mahomednek és az ő harmincezer próféta társainak, hogy a béget alig kimondott esküjére emlékeztessék, mert bizony közel állt hozzá, hogy kikapjon egy szuronyos puskát a tiszteletére rendelt őrök valamelyikének kezéből, s azzal édes kedves öccsének veséin keresztülnyargaljon.
De lefogta kezeit az eskü: megemlékezett rá, hogyő a moszkó ellen soha többé fegyvert nem emelhet. És az ő testvére is moszkó. Óh, a legvalóságosabb, a legcsalárdabb moszkó! mintha nem is itt, hanem távol, hideg északon szülte volna hideg vérű rabnő. Nem is bántotta őt, csak saját homlokát ütötte öklével: "bolond, bolond muzulmán, aki asszonyban bíztál, s moszkónak hittél! most már elmehetsz, és lehetsz magad asszonnyá, és eltagadhatod, hogy férfi vagy: férfi, akitől elvették kardját és szeretőjét! "
Egész a hegyekig elkísérték az orosz fegyveresek a felszabadított cserkesz rabokat, ott már vártak reájuk Dániel bey küldöttei, kik viszont elhozták az orosz foglyokat, s ott kölcsönösen kicserélték őket, négy moszkót adtak egy cserkeszért: mint mikor rézpénzt váltanak be ezüstre.
Csak ekkor látta még át Balkár bég, mennyire meg van csalva, hisz őt nem kegyelemből bocsáták szabadon, hanem kénytelenségből adták ki cserébe. És ő olyan oktalan volt, hogy hitt testvérének, és elmondta az esküt, mely nélkül éppen úgy megszabadulhatott volna!
A cserkeszek nagy diadallal, örömkiáltással vitték Dániel bey táborába megszabadult társaikat. A bey maga messze eléjük lovagolt egész kíséretével, s megölelé Balkár béget, megdicséré vitéz harcaiért, s édes rokonának nevezte őt.
Milyen rosszul esett ez ölelés, e dicséret a lefegyverzett avarnak.
- Miért vagy olyan szomorú? kérdé tőle Dániel bey. Nincs még kardod? nesze, vedd át az enyimet, dicsőbb kéz nem viselheti azt a tiednél.
Balkár bég arca elvörösödött e szóra a gyalázattól, a szégyentől.
- Ne adj énnekem kardot többé magas bey, én uram. Holt ember vagyok én, holt, eltemetett ember, aki megesküdtem a moszkónak, hogy soha többé fegyvert nem fogok ellene. A prófétára esküdtem neki, nem tudva, hogy tőled jön a szabadítás.
Dániel bey nagyon elkomorodott e szóra.
- Ha prófétádra esküdtél, szólt a bégnek, akkor azt csak tartsd is meg, nehogy azt mondhassa a moszkó, hogy a cserkeszek között hitszegők vannak. És most már elmehetsz Dargó várába az asszonyokhoz, ott ápolhatod a sebesülteket, csinálhatsz tépést számukra, hogy legalább tégy valami hasznot.
Azután hozzá sem szólt többé a bey, elfordult tőle, de Balkár sem igen mutogatta magát, csak eltűnt: senki sem törődött vele, hová lett.

VIII.
Lőn pedig nehány nap lefolyta után, hogy nagy hadi zajtól visszhangzottak az Elborús bércei: az orosz fővezér maga jött Samyl ellen nagy erővel; száz ágyú, száz fűzokádó ércsérkány bömbölt az őserdők bércfalai között, s negyvenezer szurony lepte el a határokat.
Valami áruló keresztülvezette az oroszok ezredeit a hegygerincek rejtekutain, s Samyl lénytelen volt feladni a hegyszorost, s bebocsátani rajta az orosz tábor főerejét.
Most, most légy ébren, most légy talpon cserkesz! soha ilyen közel nem volt még a veszély, soha ilyen erővel nem jött még ellened! Jöjjön, aki jöhet, ne hagyj otthon senkit, még az asszonyok is, még az öregek is mind fegyvert emelnek, tán még a holtak is felkelnek a sírból, s eljönnek a csatatérre ... csak te maradsz otthon egymagad Balkár bég.
Dargó vára előtt áll meg az ellenség; Samyl előtte húzódik mindenütt. A várat megostromolják; benne csak egy maroknyi férfihad áll, de a cserkeszek feleségei vannak ott; már rést lőtt az ellen dörgő ágyúival, a szuronyok tömegei a letört falaknak indulnak, de ím a cserkesz nők állnak a réseken, kard van kezeikben, férfiak fegyvere, kebleikben férfi szív dobog, s ott harcolnak bátran, ott esnek el hősien férjeik oldalán, s olyan mérges sebet ad az asszonykéz is, mint a férfiaké. Kőszikla hull, égő szurok ömlik az ostromlók fejeire alá; gyermekek, leányok olajat forralnak, köveket hengerítenek, azokkal küzdenek golyózápor között, s dühödt tusa után vissza kell fordulni a vívó ellennek; nem emberek azok, akikkel itt harcolt, hanem ördögök és tündérek! a szűz falakon diadalmasan lobognak a cserkesz asszonyok tarka fátyolai ...
Hallod-e ezt Balkár bég? az asszonyok harcolnak a moszkó ellen! Az asszonyok a csatában vannak, csak teneked kell otthon maradnod!
Az orosz tábor nagyja az icskéri erdőben foglalt helyet,.
Midőn az orosz fővezér sátorát leütteté, egy halomra akadt, melyen négyszegletű kő volt emelve, s a kőre ez írva:
"E helyen esett el a cserkeszek kardjától négyezer moszkó!"
Tizenöt éve volt már azon esetnek, az orosz fővezér föltevé magában, hogy az akkor esett csorbát éppen e helyen fogja kisköszörülni, s majd egy másik emlékkövet emeltet, melyre ez lesz írva:
"E helyen volt a cserkeszek utolsó csatája."
A cserkesz is azt gondolta éppen, hogy e helyen kell neki még egyszer megküzdeni az orosszal, ahol még tán most is látszik a fák mohán a ráfecskendett orosz vér, ahol minden fa, minden kő régi harcok emlékjele, az új oroszok láthatják a fák kérgeibe vésett betűket, miket a győztesek végzett harc után vágtak azokba -; nem a holtak nevei azok, hanem a megölőké - s gondolhatnak reá, hogy ott minden fa tövében egy-egy eltemetett honfiok porladozik: rossz hely ez az oroszoknak.
Samyl kán egy reggelen összegyűjté harcosait, kik minden oldalról visszavonultak az oroszok elől, s Dániel bey kíséretében szemlét tartott fölöttük. Az egész sereg csupa lovasság volt; alíg tett nehány századot a szökevény lengyelekből alkotott gyalog légió, kik a szurony hatalmával iparkodtak megismertetni a jó cserkeszt. Többnyire csak karddal és lóval tudott az bánni, s ha rés mellett, várfalon kellett megállania, a kétélű harci bárd többet ért kezében a szuronynál. A hosszú puska vállán csak védelemre való, harc kezdetére; a két pisztoly és a hosszú kés az öv mellé dugva pedig a harcok végére, mikor a ló lerogyott már, a lovas a földön fetreng, midőn tíz-húsz sebből foly már a vér, midőn a kéz nem bírja már a kardot, akkor haldokló kézzel kilőni a pisztolyokat, s végső vonaglással egyet döfni még a késsel a felülkerült ellen szívébe: erre való pisztoly és kés.
- Hát ez micsoda különös ember itt? kérdi Samyl, amidőn meglát egy lovon ülő férfit, akinél sem puska, sem kard, sem övébe szúrt pisztoly és kés nincsen: csupán egy hajlós fűzfavessző van kezében, lehántva fehérre.
- Micsoda csodálatos ember ez? kérdé Samyl, reá mutatva.
A fegyvertelen férfi odalovagolt a kán elé és szólt:
- Szultánom! Én vagyok ama Balkár bég, avarok fejedelme, kit a moszkók ravaszul megesketének, hogy soha fegyvert ellenük nem fogok. Íme én megtartom eskümet, mert fegyvertelenül jövök a harcba! De él az Isten, és látni fogja, hogy fegyvertelenül is harcolok az orosz ellen. Sem kard, sem lőfegyver engem nem védelmez, de állíts engemet azért a legelső sorba, azoknak sorába, kiknek meg kell nyitni a csatát, kik arra vannak hivatva, hogy holttesteikkel utat nyissanak az ellenség közé, és én berontok az ellen közepébe, mintha minden kezem úy tele volna fegyverrel, mint tele van szívem átokkal és keserűséggel.
Samyl hosszasan tekintett éles sasszemeivel a bég hevült arcába, azután megszorítá annak kezét, s rábízta, hogy vezérelje a könnyű dzsidások ezredét. Ő, a fegyvertelen vezér, egy egész ezredet vezessen a csatában! Jaj lesz annak az ellenségnek...

IX.
Az icskéri erdő két óriási hegyhát között fekszik, melyek mintegy teknyőt képezve, fogják a tág völgyet körül. A vadonat rengeteget két út vágja keresztül, az egyik orosz Circassiából jön a legmeredekebb hegyeken át, miken ágyút nem lehet keresztülvinni, s megy Dargó vára felé szűk, vízmosta szorosokon. A másik út keresztben vágja ezt át, s a csecsenc föld fő útját képezi, mely egyedül járható szekerekkel, s a Szunzsa folyón át hatol a Kaspi-tenger felé. A hidat a Szunzsa folyón letörték a cserkeszek az oroszok előtt, s a túlpartot elzárták levágott fákkal, s seregük javát oda állíták fel.
Az orosz fővezér jól tudhatá, hogy azon a helyen kell eldöntő csatát vívnia. A dargói sikertelen ostrom után átlátta, hogy itt vagy magának kell elveszni, vagy ellenfeleinek, s a négy út bármelyikén induljon el, ott készen várja a harc.
Egy este Kizliárban nagy ünnepély volt: a fővezér által kivívott diadalok örömére ki volt világítva a város; a kormányzó nejénél fényes lakoma volt rendezve, a szép Gyiungyila úgy táncolt a moszkók karján, kézről kézre, a víg urak úgy üríték a pezsgőpoharakat a diadalmas fegyverek dicsőségére, s nép ujjongott odakünn, bámulva a szivárványszínű röppentyűket. Óh, ez pompás mulatság volt.
De az icskéri erdőben is pompás mulatság volt ezen az éjszakán. Ittak ott is, csakhogy vért bor helyett, táncoltak ott is, csakhogy ágyúdörgés mellett, s volt kivilágítás, hogy ég, föld ragyogott bele.
Mintha a föld vetette volna fel halottait, egyszerre mincen oldalról megharsannak a csatakürtök, s az erdők rengetegéből ezernyi lovascsoportok rohannak a fölgyben fekvő oroszokra halálos vészordítással.
- "Samyl! Samyl!" visszhangzik az erdők között. Száz helyen egyszerre jelen meg Samyl alakja; ugyanazon vértes vitéz, rőt szakállával, villogó szemével, villogó kardjával, az orosz azt sem tudja, hogy védje magát.
A megtámadt moszkó egy hosszú vonalt volt kénytelen védni az erdő hosszában, melyet majd itt, majd amott tört keresztül a támadó cserkesz, s mire nagyobb tömeg jött ellene, ismét visszavonta magát az ismeretlen erdők közé, pillanatok múlva más oldalon törve elő.
Az orosz tábornokok csak nevették a csatát: hadd nyargalózzék a cserkesz összevissza, hadd tördelje le szarvait, ők nyugodtan várnak reá zárt hadsoraik közepett, elsáncolt ágyúik mögött; a cserkesz nem egyéb, mint dühöd vadállat, pusztai oroszlán; legyen neki az a dicsőség, hogy neveztessék oroszlánnak; de az orosz a vakmerő vadász, ki tőrbe ejti, verembe csalja, nyugodtan veszi célba, messziről találja szíven - a büszke oroszlánt; csak hadd jöjjön, hadd ordítson.
A Szunzsa folyó mellett áll az orosz sereg végső csapatja, mely a szélső jobbszárnyat képezi: egy ezred válogatott gyalog, hegyes sisakos, hosszú, sarkig érő kabátos vitézek, mögöttük a sűrű csalit közé elrejtve a felállított ágyútelep, hosszú sor sánckosarak képeznek előtte gátat.
A harc szemtől szemben foly, az erdőben elhelyezett vadászok egyes lövéseket tesznek a megjelenő lovasokra, az őrszemek a part hosszában figyelnek a túlnan sötétlő erdőkre; mintha ott is mozogna valami?
A legszélső orosz őrszem egy levágott fatörzsökön ül, mely a partról a vízbe hajol; egyszerre két nyíl jön a túlsó partról, egyik szíven találja az őrt, másik torkán megy keresztül; az fegyverestől a vízbe bukik le, anélkül, hogy egy jajkiáltást ejtene. A nyíl azért jó fegyver, hogy nem árulja el küldőjét, egy süvöltés és célhoz ért, a távol állók nem tudnak róla semmit.
Amint az őrszem lebukott, egyszerre egy sötét tömeg jött elő a levágott erdőből a túlparton; egy erős lovascsapat volt az, hosszú, vékony dárda kezeikben, oldalaikon széles végű, görbe szablya. Arcaikat nem láthatni a sötétben.
Lovastul a vízbe bocsátkoznak, s olyan csendesen úsznak át a sebes folyón, hogy a vízesés zúgása mellett semmi zaját sem hallni közeledésüknek.
Most egyszerre kikapaszkodnak a partra, csak most hangzik fel egyszerre rémes ordításuk, lovaikat megcsapkodják, dárdáikat előrefeszítik:
"Halál a moszkóra!"
A meglepett orosz ezred egyszerre négyszöget formál, a támadók rohama előtt megállva, mint egy ércpalánk; térden az első sor, a ló szügyének szegzett szuronnyal, a második a lovagra irányozza fegyverét, egyenesen áll a harmadik. Középen ül lovon a parancsnok, mellette az ezred dobverői, kik a csatazajban parancsait jellel tudatják.
Midőn negyven lépésre közeledett a lovas tömeg, megpördülnek háromszor a dobok, s három sorlövés dürdül el egyszerre. A lövések egy-egy pillanatra felvilágítják az éjszakát, s a két vezérnek alkalma van e rémes világításnál egymást megismerni. A támadó lovasok élén egy félig ősz férfi lovagol, fegyvertelen kézzel, jobbjában csak egy fehér vessző suhog; amott az orosz négyszög közepén egy rőtt arcú hadfi áll, és a kettő testvérre ismer egymásban.
Csak annyival nagyobb elkeseredésük. Lenne akárki más, hamarább várhatna tőlük irgalmat. A cserkesz lovasság előrefeszített dárdákkal rohan a négyszögnek, ki-ki lehúzta magát paripája nyakára, ha meglőtték is a lovat, nem rogy az ott össze; legalább addig elhurcolja magát, hogy az ellenség szuronyai között utat törjön az utána jövőknek.
Az első rohamra keresztül van törve a moszkók két első csatarendje; a meglódult paripák holt lovagjaikkal odarohantak hadsoraik közé, odavetették magukat a küzdők tömegébe; az utánuk jövők is átugrottak a hullákon, s csak a harmadik sor küzd már villogó kard, dárda ellen, a buzogány és a harcbárd súlyos, halálos csapást oszt a hegyes rézsisakokra, s az éles, jó cserkesz acél úgy vagdalja szét az orosz puskacsövet, mint a nádat.
De sehol sem halnak annyian, mint ahol a fegyvertelen jár. Ahol az a vékony pálca suhog, ott esik el legtöbb orosz. Csak int vele, és akire rámutatott, halva van az.
- Rám ismertél-e, Gyáma bég? kiált testvérére a fegyvertelen, kitől alig nehány lépés választja már el csupán. Ugye hogy fegyvertelenül is jó férfi még Balkár bég?
Gyáma hallja a kihívó szót, s előhúzza pisztolyait nyeregkápájából, mind a kettőt ráirányozza Balkárra.
Reszket a te kezed, Gyáma! Reszket mind a kettő; egyik lövés sem fogja találni testvéredet, a golyók elrepülnek erre-arra.
A harmadik vonal is át van törve; a jó moszkó vitéz lehanyatlik a cserkesz paripák lábai alá, s színről színre látja haldokló szemével Györgyöt, az árkangyalt, lovon és dárdával...... Jó Szent György, árkangyal, miért nézed sárkánynak a te hű szolgádat?
Az egész ezred szét van rebbentve, fut, aki futhat, a sánckosarak mögé; maga Gyáma megy jó példával elő; arccal se fordulna hátra, pedig az éles fűzfavessző háta mögött fütyöl. Azt is elfelejtette, hogy kard van az oldalán.
Fele az orosz ezrednek parancsnokával együtt az üteg védelme alá menekült, a másik fele összekeveredett a cserkesz harcosokkal, ott küzd férfi férfi ellen, azt sem látni a sötétben, melyik az orosz, melyik a cserkesz.
- Fordítsátok nekik az ágyúkat! kiált Gyáma a tüzérekre, lőjetek oda, ahol legsűrűbben vannak. Akár ellenséget ér, akár jó barátot a lövés. Le kell seperni a tért! Tisztára, pusztára!
Egyszerre megdördülnek az ágyúk a rejtett csalitból, a gránát oda esik a szemtől szemben küzdők közé, tüzet okádva lábaik alatt; a kartács halomra dönti az összeölelkezve harcolókat, egy vérző, vonagló tömkeleg borítja a tért, hol orosz és cserkesz átokkiáltással fetreng egymás fölött, mint a lekaszált rend.
Rémülten bomlanak szanaszét a küzdők, egyik elhányja fegyverét, másik megfordítja lovát, az orosz halottként veti magát a földre, s a cserkesz elrohan. Csak a fegyvertelen áll rendületlenül.
- Készítsetek szóvákat, üszköket! kiált társainak. Tüzet az erdőnek!
- Gyújtsátok fel az erdőt! hangzik utána hadnagyai szava; pillanatok múlva égő csóvákkal térnek vissza a harcosok, miket a száraz fák gallyaira hánynak, nyilvesszőik szurokkal itatott égő mohával bejárják a csalitot. Tíz, húsz, száz helyen gyullad meg az erdő. Az égő nyilak a száraz harasztba kapnak, a láng a cserje közt recsegve-ropogva terjed, felkígyózik a magas fenyőfák lombjain, egy lángoló pokollá változik az erdő, hol az izzó sudarak tűzesője között az emberek a kárhozatért vívnak.
- Csatára, csatára! hangzik a cserkeszek rémes ordítása; a szél kavarogva hajtja a lángtengert az oroszok felé, s mint sűrű jégeső, hull rájok az izzó falevél.
A tűz egyre terjed, a százados fenyőfák ágyúdörgéssel pattognak a lángban, kék, zöld lobogványt lövellve ég felé; pokolbeli hőség üli el a tájat; az ég, a föld elébb rózsaszínben dereng, majd bíborveressé világul át a táj, az erdők sötét mélysége izzó pírba olvad, mely utóbb oly vakító fénybe megy át, hogy kín látni a szemnek.
Ki állna itt ellent? Kinek volna ereje küzdeni a háborodott elemmel? hagyjátok ott ágyúitokat, hagyjátok ott a lőporos szekereket! Ki merne azokra gondolni most, az égő földön állva? Hagyjátok el a lőport magatoktól.
Az orosz elhagyta lángoktól körülvett sáncát, s míg ők a terjedő égés elől visszavonultak, egy csapat cserkesz lovag, magát, paripáját vízbe mártott pokrócokkal betakarva, keresztülvágtat az égő csalit tisztásain, s rajtaesik az ágyúkon, miket ellenfele elhagyott. Ott lovaikat eléjük fogva, kezdik azokat kihurcolni a tűz közül; még oly vakmerők, hogy visszafordítják azokat távozó ellenfelekre, s most ők tüzelnek rájok tulajdon ágyúikból.
A fegyvertelen vezér kiáltása kihallik a tűz ropogása közül.
- Futsz moszkó előlem! Vesszővel vertelek meg. Vesszővel hajtalak magam előtt. Nincs fegyver kezemben!
Meghallák ezt a gúnykiáltást az oroszok, s szégyen s düh támadt szíveikben.
- Vissza! kiálta Gyáma futókra. Ha ők mernek a tűzben harcolni, merünk mi is. Ne mondja azt a cserkesz, hogy elvette az orosztól ágyúit.
S azzal megfordultak az oroszok, szuronyt szegezve visszarohantak sáncaikra, s a hulló zsarátnok közepett új harcot kezdtek elfoglalt lövegeikért, Gyáma is ott küzdött elkeseredetten. Kétszer foglalták vissza ágyúikat, kétszer vette el azokat újra a cserkesz. A harmadik rohamnál ember ember ellen harcolt, a cserkeszek is gyalog, elfogyott már minden lövés, szuronyok elgörbültek, kardok kicsorbultak a harcban, mint a vadállat küzd egymással a két dühödt ellen, öklével, fogával.
A gondolat is iszonyító! a szél odacsapja közéjük a felkavart zsarátnokot, a feldöntött lőporos szekerekre hull az égő parázs, a lég lángforró, s ők ez irtózatos helyen küzdenek kétségbeesve, elfeledve a rettenetes halált, mely majd egy perc alatt elhallgattatja valamennyit.
Egy vitatott ágyú előtt találkozott a két testvér. Gyáma kardja markolatban volt eltörve, egyiknek sem volt fegyvere.
Két fenevad nem rohan oly dühvel egymásra, mint a két vezér; összeölelkeznek izmos karjaikkal, egyik arc a másikon fekszik, egyik szív érezheti a másik dobogását. Ott dulakodnak a vértől sikamlós földön, amidőn egyszerre egy irtóztató csattanás rázza meg az eget és földet, egy lőporos szekér a tűzben fellobbant, mint a tűzokádó kitörése, lövellve fel a felhők magasságáig, s szétszaggatott emberi alakokat hajítva föld a lángoló égbe.
A démoni erő mint a pelyhet kapta föl a két tusakodó testvért, s úgy összeölelkezve hajítá őket a levegőbe, több ölnyi magasba. Még ott is összeszorítva tarták egymást, megfordultak kétszer-háromszor a légben, folyvást összeölelkezve, s midőn visszaestek is, úgy hullottak a földre: egy tömeg, egy összeforrott rém.
Az iszonyú lőporrobbanás után, aki ott nem veszett, elhagyta az ágyútelepek sáncait. Az orosz ezred maradványa bomlottan futott a mély utakba, s nem törődött, hogy mi történik azontúl a Szunzsa mellett.
Ott pedig azalatt átkelt Samyl.
Az igazi Samyl, a valóságos, népválasztotta próféta, ki seregei javával ott várt a túlsó parton, e viadal alatt hirtelen átvonatá könnyű hídját a folyamon, mely üres bőrtömlőkből volt összeróva, s átvezeté rajta dandárjait.
Az ellenség, mely száz helyen látta Samylt egyszerre megjelenni, úgy foglalt ellenében homlokállást, hogy midőn az igazi Samyl megjelent, őneki oldalt volt fordulva az orosz, s ez az oldala is összetörve Balkár bég vakmerő rohama által; mögötte az égő erdő.
Ah, ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenkint törtek össze Samyl váratlan rohama előtt; a granátos osztály utolsó emberig le hagyta magát aprítani, s Voinoff tábornok éppen akkor érkezett segítségére nehéz dragonyosaival, midőn társa, Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára tűzve magasra emelték a cserkeszek. Voinoff bőszülten rohant reájok, hogy elesett társaért bosszút álljon; behány pillanat múlva az ő feje is kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesíté, mint ránc. Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér útjába, küzdött mint derék férfihoz illik, s óranegyed múlva három fejet hordoztak a cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt.
A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadirend. Az orosz nem volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harcban, honnan jön az ellen? mely pontot kell védelmezni? hol van a fő erő? csak a jobbszárny felől láthaták a mindig közeledő égést, mely elborítá az eget, s már a Sah-dagh erdős bérceire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot borítva vállaikra. Körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak az örök jégcsúcsok. Bizonyítá a veszélyt az erdei állatok futása, melyek nem törődve az emberek harcával, rohantak az égő erdő alól: szarvasok és medvék, bölények és ostromba alakú dumbájok (vadökör) egymással összekeverült csapatokban futottak a felállított ágyúk előtt végig, félelmesen bőgve.....
A hegyek felé nem lehetett menekülni többé: szemben Samyl győzelemittas hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, mely elzárta előttük a burzukáli kapukat, amiken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a menekülésre, a leghosszabb, mely a hegyek alatt elkerült, azon kellett keresztülhúzódni a a vert orosz tábornak, az Aksáj-völgy felé, otthagyva halottait, ágyúit és lobogóit a győztes ellen kezében.
Egész hajnalig űzte őket Samyl, s hírmondó nem megy haza közülök, ha két áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok végveszélyét, s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a futóknak.
Reggelre egy orosz sem volt a cserkesz földön, csak ahalottak és foglyok.
Az erdőégésnek a szél elállta után egy hegyi patak vetett gátot, s akkor összeszedték a cserkeszek a mindenféle elhullt orosz halottakat, s egy másik halmot raktak az első mellé, mely még nagyobb volt annál, s az emlékkőre ezt jegyezték fel:
"E helyen hullott el nyolcezer orosz."

X.
A csata utáni napon nagy örömzaj volt Dargó alatt; a szüzek lejöttek táncolni a csatatérre, a lantosok énekelték a hősök diadalát, melyhez kardcsattogtatva járták a harcfiak a délceg toborzót, nagyokat rikkantva közé, ami igen jól illett oda.
E hangokra felnyitá szemeit Balkár bég. Egy sátorban feküdt, puha, medvebőr ágyra helyezve. Hogy jött oda? maga sem tudá; bizonyosan társai mentek érte a lőporfellobbanás után, s azok hozták ki az égő erdőből.
Tagjait úgy érzé, mintha össze volnának zúzva; mellén mintha a halál ülne, nehezebb, nyomasztóbb súllyal, mint az egész Elborús hegye.
- Minő zaj ez odakünn? kérdé halkan a mellette ülő félkarú öregtől, ki ápolására volt rendelve.
- A győzelem ünnepe, válaszolt az.
- Győzelem! kiálta fel Balkár, s felugrott helyéből. Semmi csontja sem fájt, semmi baja sem volt többé, a halál elrepült tőle messze. Mi győztünk!
Nemsokára eljöttek hozzá a sereg hadnagyai, vállaikra támaszkodtan kivitték a sereg elé, s ott az ujjongó nép előtt tűzé fel keblére maga Samyl a háromszögű érdemrendet, a fehér sast, mely egy sor granátgyöngyön nyugszik, s azután visszaadá fehér fűzfavesszőjét, melyet a csatában viselt, aranymarkolatba foglalva. Úgy harcoljon azzal, miként eddig harcolt.
Balkár bég egészen meggyógyult lelke örömében.
Másnap a foglyok felett tartottak mustrát Dargó alatt. Az oroszt, kozákot felosztották a főnökök között, azokat, ha valakinek tetszik, majd visszaválthatja, haott maradnak, tisztítsák a cserkesz vitézek kardjait, s kapálják a földet, szolgák maradnak. A maguk közül valóra, az oroszt szolgáló avar, leszgi, kumük és györgyi fajokra, kik az orosszal együtt harcoltak, sokkal gonoszabb sors várt, a közember láncra vert rab lett, és malmokat hajtott, a tiszteket főbe lőtték.
Aki tehette, eltagadta eredetét, hogy a haláltól meneküljön, de hogy ne lehetett volna kiismerni a barna, tojásdad arcú kaukázit a csontos képű, szőke orosz közül?
Gyáma bég is a foglyok között volt; de rőt arca, kék szemei mellett bátran vallhatta volna magát született orosznak a haditörvényszék előtt, ha testvére, Balkár ott nem ült volna.
Gyáma bég még inkább össze volt törve az esés miatt, mint testvére, mert ő alul esett, s nem bírt lábain állani, midőn a hadbírák elé hozták.
- Ismeri-e őt valaki? kérdé Dániel bey, a roskatag férfira mutatva, ki tudja megmondani, orosz-e ő vagy közülünk való?
- Én! szólt felállva Balkár bég.
Gyáma odahívatta őt magához.
- El akarsz-e veszteni? kérdé tőle midőn odahajolt hozzá.
- Elvesztelek.
- Nem vagyok-e én a testvéred?
- Annál rosszabb reád nézve. Volnál moszkó, megszabadulnál.
- Lásd testvér, igaztalan vagy hozzám, monda Gyáma, én nem vétettem soha az avar népnek; alattam boldog volt az és elégült, jólét áradt el házon és mezőn, a városok felépültek, a szegények meggazdagodtak; iskolákba jártak a gyermekek, tanultak tudományokat, az utak megjavultak, a kereskedők pénzt hoztak az országba sokat. Én boldoggá tettem az avar népet.
- És ha tetted mindazt, amit mondál, felele neki Balkár bég, mégis meg kell halnod érte, mert eladtad népedet a moszkónak. Lettél volna inkább az avar nép fölött zsarnok fejedelem, vaskezű, vasfogú, verted volna gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral; csak ne adtad volna el a moszkónak. Tetted volna koldussá, nyomorulttá, égetted volna fel alujait, vesztegetted volna el felét éhhalállal; csak ne adtad volna el a moszkónak. És ha megjelennél előttem véres kézzel, véres arccal, és azt mondanád, én vagyok az utolsó avar, a többit elvesztettem őrült, esztelen csatában -; megölelnélek, megbocsátanék, de eladtad őket a moszkónak, azért meg kell halnod néked, mert te Merisz bég fia vagy.
A vezérek, akik ezt hallák, felzúgtak Balkár beszédére, némely helyeselte, mág megindult rajta. Maga Balkár volt az első, ki fekete golyót hajított a szavazatok serlegébe. A többiek utána jöttek. Hét fehér és nyolc fekete hullott abba. Balkár bég szavazata dönté el Gyáma halálát.
Csak egyet kért még Gyáma testvérétől.
- Ha meghaltam, vágasd le fejemet, s küldd el azt Gyiungyilának.
- Meg fogja kapni.
Azzal kivitték Gyáma béget a vesztősziklára, s ott szíven lőtték három nyíllal. A lőport a cserkesz nem vesztegetheti, maga kénytelen a salétromot főzni erdei növényekből, ( nagy fáradsággal, azért a lőporral takarékosan kell bánni. Nem mindennap esik egy icskéri csata, ahol az orosz mázsaszámra hagyja hátra lőporát.
Balkár bég ünnepélyesen temetteté el meghalt testvérét, mert ő avar fejedelmi vér volt, kit megillet a kürtszó és gyászravatal, midőn sírba teszik.
Levágott fejét pedig egy díszes kosárkába zárta illatos levelek közé; nem szólt senkinek arról a két könnycseppről, mely szeméből kihullt, midőn a levágott főre nézett; csak előhívatott egy orosz foglyot, s rábízta kegyesen, hogyha szabadságát meg akarja nyerni, vigye azt a kosarat Kizliárba Gyáma bég feleségének, mondja neki, hogy azt férje küldi.
Három nap és három éjjel szólt a zene Kizliárban, vigadtak a moszkó urak, táncoltak az asszonyságok, mert az orosz tábornoktól az a tudósítás érkezett, hogy Dargó vára rommá van téve, s Samyl seregei futnak.
Midőn legjobban vigadnak Gyiungyila teremében, megjelenik az orosz harcos, akit Balkár küldött a cserkesz földről.
Az iszpravnikok mondják neki, hogy várjon egy kicsinyt, mert a ház úrnője táncol. A kosártáncot járja.
Szép, jellemző avar tánc az; rövid, testhez simuló köntösben kell azt járni, hosszan lebocsátott hajjal; négy kosár a földre téve, tele virággal; a hölgy mesterséges lejtésekkel szökdel a kosarak között, s minden szökésnél kivesz egy virágot azokból, s táncolva bokrétába fonja.

*Amaranthus pallidus

Senki sem tudja azt olyan szépen lejteni, miként szép Gyöngyile; ha néha oly kegyes vendégei kedveért eljárni e táncot, csak úgy bolondulnak utána, csak úgy szédelegnek lángszeme villogásától, bájos teste hajlásától, selyemköntöse suhogásától.
- Hátha még egy ödödik kosár volna itt a közepén, szól a delnő felhevülve.
- Imhol asszonyom az ötödik! szól az orosz követ, odahelyezve a négy közé, amit ő hozott magával; Gyáma feje arccal fölfelé fektetve benne.
- Mit jelent ez? kiáltának reá az elszörnyedett vendégek.
- Azt jelenti: hogy tönkreverték az orosz sereget, odavannak ágyúk, zászlók, három tábornok elesett, az egész derék ezredből, amit Gyáma bég vezérelt, magam maradtam egyedül.
- Te se maradj hát belőle, kiálta rá Gyöngyile, s késével úgy szúrta le a követet, hogy rögtön halva rogyott le; azzal folytatta a kosártáncot: négy kosár a négy szegleten, az ötödik a közepén. Miért nem nyithatja föl most szemeit a bég?

XI.
Sok harc folyott még ezután, sok híre lett Balkár bégnek, kis csak ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották.
A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s ami várat határaikra épített a moszkó, annak ágyúi lőtávolán túl nem volt tanácsos kitévednie.
Ahol ő megjelent, bizonyos volt, hogy élő embert nem hagy maga után. Hogy várhatott volna őtőle valaki irgalmat, ki saját testvérét megölette, amiért az orosszal szövetkezett?
A meghódolt oszét és avar nép kőfallal keríté be minden aluját, négy erős torony a négy kapunál, az ötödik az alu közepén; mégis reszketve ment aludni, ha elgondolá: "Balkár bég nem alszik". A csecsenc és cserkesz vesszőből fonta városai falát, mégis nyugton aludt, hogyha arra gondolt: "Balkár bég nem alszik".
Ő sohasem nyugodott, örökké harcban volt esküdt ellenével, anélkül, hogy valaha fegyverhez nyúlt volna; de lázító szava bejárta az egész Kaukázust, s egyenkint feltámasztá az orosz úr ellen a még nyugvó népet, a legleleményesebb haditerveket ő készíté, s a legvakmerőbb kivitel az ő műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az egyiptomi tizenkét csapásnál.
Az utóbbi két év megtanította rá Európát, mit tesz az orosszal harcolni. Véres, nehéz munka lesz az.... Ah, a cserkesznek édes, könnyű játék volt az!
Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a törökkel küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta a jó alkalmat, s Tifliszig nyomult a csecsenc főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az emléke is eltöröltetett ott, ahol e bosszúálló csapatok keresztülmentek; le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harcot, hanem egy bosszús fenevad a másik ellen.
Egy kerített alu ostromlásakor Balkár bég vezette a rohanó csapatot, gyalog rohantak a sáncnak; az orosz is kétségbeesetten küzdött.
- Bátran cserkesz! ne félj, kiálta Balkár bég, s első volt a sáncon, aki felvetette magát társai válláról. Öten, hatan ugrottak utána egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájok egy egész csapat orosz; Balkár társai mind nehéz sebekben rogytak le; csak ő maradt állva.
- Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya, s rárohantak valamennyien szuronyt szegezve.
- Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve, s odanyújtva elé jó, kétélű saskáját, melyet az ő keze már nem bírt. Fogd kardomat, és védd magad.
Balkár csak állt ott nyugodtan, s visszautasítá a kardot. Távol álló társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek; az orosz szurony hamarább érte őt, s ő megtartá esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak amidőn erős mellén keresztüldöfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a puskák csöveit izmos kezeivel, elordítva magát:
- Ide cserkeszek, a diadal a mienk!
És ki nem bocsátá kezeiből az összefogott puskákat addig, míg társai oda nem értek, kik előtt holttestével utatnyitott a tömött hadirendbe; csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén keresztüldöfött szuronyokat, s utoljára is azt hörgé a földön:
- Mienk a diadal!

A BOJÁR LEÁNY

I.
Küriáki Sándornak volt legszebb kastélya, legszebb hat fia és legszebb egyetlen egy leánya az egész Havasalföldön. A derék főúr egyike volt azoknak, akik ezernyolcszázhuszonötben a legkeserűbb harcot folytatták az ozman ellen.
Látta egy kétségbeesett csatában a "szent sereg" ifjait huszonnégy emberig elhullani. Az a huszonnégy még keresztülvágta magát a győztesek seregén és hegyek közé menekült. Küriáki közöttük volt.
Ott volt Jordakival az utolsó csatákban, vívott a veres kolostor sekrestyéje előtt egyik éjszakától a másikig.
Az ő testvére volt az, ki midőn Jordaki fejét kérték az ostromlók, kiadatá magát Jordaki helyett s e név alatt Stambulban le is fejeztetett; három napig állt levágott feje a szerály kapuja előtt. Azóta Küriáki Sándor családi ereklyéi között áll az. Annyit nyomó ezüsttel váltotta azt magához a Samsundbasitól.
Midőn azután vége volt minden harcnak, midőn Jordaki utolsó menedékhelyén megégett, midőn Ypsilanti elfogatott, midőn helyreállt a régi rend és béke, akkor párnája alá dugta kardját a bojár s azt mondá nejének, még akkor ifju, viruló szépségű nőnek:
- Én most lefekszem és eluszom. Jó éjszakát a görög szabadságnak; jó éjszakát Moldva, Oláhország dicsőségének, jó éjszakát az egész világnak. Engem fel ne költsön senki addig, amíg ismét jó reggel nem lesz, mert én aluszom és nem látok és nem hallok semmit.
Amit pedig mondott, azt híven meg is tartotta; mert attól az időtől fogva csak annyi volt az élete, mint egy örökös álom. A nap nagyobb részét kerevetén fekve tölté s hagyta folyni a világ sorját, amerre épen neki tetszett; soha egy ujságot el nem olvasott, soha senkit megnem látogatott; nem járt sem vadászni, sem jószágai után látni, hanem egész nap ült, vagy feküdt egy helyen, az egészben csak azt az egy változatosságot követve, hogy egyszer jobb felére a kerevetnek vetette a feje alját, másszor meg a bal felére.
Szerencséje volt az életre való asszony, aki azontúl maga vezette a jószág ügyeit, szántatott, vettetett, számadásokat csinált, cselédekkel pörlekedett, jobbágyokkal vesződött, építtetett, tatarozgatott; férje miatt ugyan az egész kastélyt elhordathatta onnan s másikat építhetett volna helyébe, csak az ő kerevetéhez ne nyúlt légyen senki.
A gyermekek nevelése is az asszony gondjai közé tartozott; pedig azok lassanként szépen felszaporodtak. Hat fiu és egy leány. Egyik gyönyörűbb gyermek, mint a másik. Anyjuk minden szépre, jóra oktatta őket, taníttatá a fiakat nyelvekre, tudományokra, a leányt zenére, hímzésre, házi munkára. Apjuknak mind erre nem nagy gondja volt; ő csak délutánonként szokta maga elé idézni gyermekeit; olyankor kihuzta derekalja alól odadugott kardját, kezébe adá a legnagyobbnak s oktatá az azzal való bánásra, hogy kell a hatvágást, az egyes, kettős és negyes malomköröket, a cselsuhintásokat, a banditadöféseket tenni. Azután sorba vette valamennyit. Ki mennyi ideig birja elforgatni azt a kardot? Aki legtovább elgyőzte, aki legjobb tanuló volt, az kapott tőle rendesen egy ezüst piasztert.
Valahányszor azután a kardot visszadugta a derekalj alá, mindig elmondá nekik, hogy ez ennyi- meg ennyiszer volt ütközetben, kiket és hogyan vágott le vele, miféle nagy főfő urak viselik még most is a sebeket, amiket attól kaptak? s ezek meg ezek a csorbák melyik ütközetre emlékeztetnek belőle?
Ezeken kívül a jó öreg úrnak semmi egyéb dolga nem volt, semmi más életjelét nem adta, úgy hogy ismerősei nem is úgy kérdezősködtek már felőle, hogy "él-e még az öreg Küriáki?" hanem hogy "alszik-e még az öreg Küriáki?"
Egy szép napon, tavalyi esztendőben, mind a hat fia szokatlan örömtől sugárzó arccal jött be a vén Küriáki hálószobájába.
- Jó reggelt apám! Szerencsés jó reggel van ma Moldvában és Oláhországban. A hatalmas cár hadai áthidalták a Pruth vizét, jönnek nagy haddal, ágyúkkal, megalázni a török uradalmát, leverni a félholdat a mecsetek hegyéről s kitűzni a kettős arany keresztet Zsófia templomára. Ébredj szaporán, keresd elő kardodat, sok szatában győztest, keresd elő a zászlót, viadaltól tépve, mert is van a reggel!
Talpra ugrott e szókra az öreg hiteirita, a láng villogot szemében, villogott kezében a kard is s égre emelt szemekkel adott hálát az Istennek, hogy elhozta ezt a napot, melyen a halottak feltámadnak.
Három nap és három éjjel szólt a guszlica és a hegedű a bojár kastélyában, nyitva volt az udvar boldognak, boldogtalannak, folyott a bor és az ékes szó,mint a patak. A szép Neszte énekelt hősi dalokat elmult vitézekről, apja oldalán ülve a lelkesült vendégek előtt.
A régi harcrongyolta zászló ki volt tűzve a kastély ablakába, deli ifjak, híres verekedők jöttek magukat beiratni az új szent seregbe, a szép Neszte maga tűzte fel melleikre és süvegeik mellé a szép rézkeresztet, amely jelvényök legyen a közelgő harcban, hogy ők a szent hitért harcolnak.
Az ősz Küriáki olyan boldog, olyan ifju volt most. Huszonkilenc esztendeig nem csak aludt, de álmodott is; és mindig azt álmodta: ha még egyszer ő résztvehetne azon harcban, mely a román népet felszabadítja s olyan úrrá teszi ismét apái földén, amilyen volt a nagy Bazarád alatt!
A fiuk szép sorban következtek egymás után: a legnagyobb volt huszonöt éves, egy-egy évvel alább a többi, a legkisebbik, Péró, tizennyolc éves volt, utolsó volt a leányka: Neszte, még alig lehetett tizenhat esztendős.
- Kár, hogy ez is nem lett fiu; szokta mondogatni az öreg Küriáki, mikor akadt valakije, akivel kedvenc eszméiről beszéljen. Látszik, hogy a természet is eltévedt a két utolsó gyermeknél, Pérót szánta leánynak és Nesztét fiunak. Bárcsak legalább megfordítva volna.
A leányka oly vidám, eleven volt mindig; karcsú, magas, deli termet, barna, keleti arcszínnel, melyen keresztültört az ifju életerő pirja, fejét oly délcegen, férfiasan tudta hordani, éjfekete szemeivel oly bátran tekinteni, sűrű szemöldeinek hajlásában annyi dacos parancsoló kifejezés ült, amennyi bármely férfit büszkévé tehetne, s ha néha tréfás enyelgésből feltette Péro süvegét ragyogó fekete hajtekercsei fölé, senki sem mondta volna, hogy nem ő a férfi s még azt is elhihette volna, hogy amaz a leány; olyan szelíd, ábrándos tekintete, oly halvány arca, oly méla szemei voltak annak, s irigyelheté szép hugától azt a televér ajk fölött hamvadzó férfias pehelyárnyat, ami nála hiányzott.
Az is bizonyos volt, hogy Neszte jobban tud lőni, mint Péró, és bátyja jobban ért a zenéhez, mint ő; pedig annak is megfordítva kellene lenni. A jó öreg Küriáki nem győzött eleget csodálkozni titkon és fennhangon e különös tüneményen.
A két legkisebb gyermek kicsinysége óta legjobban szerette egymást, örülni és szomorkodni soha sem szoktak egymás nélkül s ha valamelyiket gyermekéveiben meg kellett büntetni csíneiért, mind a kettő osztozott a büntetésben, mint a legkedvesebb falatban is.
Midőn még nagyon kicsiny kis gyermekek voltak, Péro mindig "kis feleségének" hítta Nesztét és mint valami bizonyos dologról beszélt róla, hogy majd ha ő nagy fog lenni, senkit a világon el nem vesz mást, mint az ő szép kis Nesztéjét. Mikor azután nagy lett, akkor természetesen megtudta, hogy az ilyesmi nem szokás és azután nem hítta Nesztét kedves kis feleségének s nem csókolózott vele annyiszor, s nem vette az ölébe többé és nem nézett óra hosszant a szemeibe, hanem ha azt akarta Neszte, hogy megláthassa, neki kellett őt felkeresni, neki kellett átölelni derekát szép gömbölyű karjaival, neki kellett őt megcsókolni édes piros ajkaival. Az ifju félrekapta száját a csók elől, azt mondva, hogy azt nem jó tenni, amin a leány még jobban kacagott.......
- Jó reggel van fiaim, gyermekeim! monda az öreg, amint együtt ült velök a dőzsasztalnál a többi lelkesült ifjak társaságában, s valójában jó reggel is volt, mert tegnap este ültek le a lakomához s a hajnal is ott érte őket. Elkezd ránk virradni a nap, ki tudja, mire leáldozik, nem vár-e már reánk a munka? Oszszuk fel azt magunk között. Minél elébb, annál kedvesebb.
Szikráztak e szókra az ifjak szemei, s kiki elmondá, amiről legtöbbet szokott álmodozni.
- Én mellvértes lovag fogok lenni, monda Juón, a legöregebbik, - az rohan súlyosan, mint a hófuvatag, spahik, nizámok szétporlanak előtte. Két gyalogot ér egy lovas, két lovagot egy mellvértes.
- Én meg dzsidás fogok lenni, folytatá testvére Pavlo, a dzsida hatalmas fegyver, áttör az a mellvérten is, s karddal és szuronynyal mérkőzik.
- Én majd csak gyalog harcolok, sietett beszélni Sándor, - gyalog vitéz dönti el az ütközetet, gyalog vitéz harcolhat Byzanc falai alatt, az tűzheti fel legelébb a zászlót az elfoglalt sánc tetejére. A lovas csak távol nézi. Én gyalog sereggel tartok.
- Tréfa mind ez; vevé ki a szót testvérei szájából Leo; - ágyú a legnagyobb úr az ütközetben, azelőtt hajol meg gyalog és lovas; páncél és sisak, kard, kopja, vitézség az ellen meg nem véd; én pattantyús leszek. Ti még mind alusztok akkor, midőn az én süvöltő tekéim leverik a holdat a büszke mecsetről s rést törnek a kapun a sápadt ellenség városába.
- Én nem kötöm magam senki parancsához, monda Euthym. - Én szabad csapatot fogok vezényleni, bekalandozom vele az ellenség vidékeit, akkor ütve rajta, mikor még nem is álmodja, hogy ellenség van közel, körülrajongom vele táborát, elfogdosom portyázóit s nem engedem neki, hogy álomra fordítsa éjszakáját.
Az apa mind az öt ifju beszédét igen helyesnek találta; mind hősök, mind hirhedett vitézek fognak lenni, dicsőséggel, diadallal halmozzák el neveiket, szabadságot és jóllétet szereznek Oláhországnak. Péro ott ült az asztal végén, hátát a szék karjának vetve és hallgatott; Isten tudja hol kalandozott a lelke most is.
- Hát te Péro! szólt hozzá az öreg, hát te mit fogsz tenni a harcban?
Az ifju felveté szemeit, nagyot sóhajtott és azután azt felelte:
- Én szeretné , ha lelőnének a legelső ütközetben.
Péro szomorú mondása egészen lehangolta a társaság kedvét, egy-egy bátor vitéz érintetlen poharába nézett és elgondolta, hogy az a piros nedv abban az ő vére is lehetne.
- Ejh, mit hallgattok egyremásra! kiálta fel a vén bojár, ez a gyermek nem született fiunak, jőjj Neszte, kedvesem, vedd a guszlicát és lelkesítsd fel ezeket a jó ifjakat: a te szívedben van férfilélek. Légy te a lelkesítő, midőn mások harcolnak. Te meg fiu sóhajtozz ott, ahol mások diadalt ülnek.
A leány titokban megszorítá Péro kezét, lopva rá is nézett, azután maga elé vevé az ezüsttel kivert hangszert, melynek húrjai oly búskomor zengéssel kisérik a mondott éneket. Remekül tudott rajta játszani.
- Meghallgatjátok a szép Lienka regéjét?
- Halljuk! halljuk! szóltak mind a férfiak, s kiitták hevenyében poharaikat, hogy azután ne zörögjenek velük s kiki elhelyezé magát karszékébe, fejét tenyerébe, még a haját és félreigazítá, hogy jobban hallhasson.
Szép Neszte még egyszer és soká nézett Péro szemeibe, mintha azt mondta volna neki: azért énekelem most ezt a dalt, mert ez te neked úgy tetszik, ezt szereted legjobban mindannyi közt.

"Megy csatába három hősi bajnok
Első bajnok a magyar királyhős,
Másik: János vajda, a törökrém.
Harmadik Drakul, a moldován-fő. -
Mind a három elbucsúza otthon,
Elbucsúza háztól és mezőtől,
Síró nőtől, hizelgő kutyától;
Mind a három meggyónt és misézett,
És úgy indult Isten szent nevével,
Mert ki tudja: merre most sietnek,
Kit hoz onnan vissza paripája? -
Nem mulatni víg baráti torba,
Nem menyasszonyt hozni nászi néppel,
Hanem mennek éltet vesztegetni,
Vért aratni, népeket temetni."

"Nem tetszett e járás ott az égben,
Mert hüvelybe dugta esküvéssel
Győztes kardját mind a három bajnok
S eskü ellen húzta azt ki újra."

"Első útban intő Isten ujja
Megrendíté a föld rónaságát
Amint rajta végig nyargalának;
Földrengéstől nem riadtak ők meg;
Csak siettek még előre jobban.
Másodikban víz áradt előttük.
Az sem tartá őket vissza többé;
Általúsztak, áttiportak rajta.
Két csodára jött a harmadik most:
Harmadik, legbűvösebb csodáját,
Utoljára tartogatta Isten.
Harmadik, legbűvösebb csodának:
Szép leányzó állt a hősök útján,
Szép Lienka, Drakulnak leánya....
.... Inkább tündér, ha leány nem volna"

"Szép Lienka harmatgyönge testét
Odaveté a hősök elébe,
Két kezével zabláikba markolt
És könyörge édes gyönge hangon:"

- "Jó atyám s te szép szelíd királyhős,
Álljatok meg s térjetek meg innen.
Átkozott föld, melyen útban vagytok,
Átkozott év, melyen kardot húztok,
Engedjétek azt elmúlni békén.
Nékem Isten álmot külde látnom,
Véres álmot, holtakkal beszélőt,
Szívijesztő látomással telve.
Szép királyi hős fejét levágva
És török zászló hegyébe tűzve
Láttam én az éjjel rémülésben;
A levágott fő reám mosolygott,
Ahogy ím te hős király mosolyogsz most."

"A magyar királyi hős mosolygott;
De haragra gerjedett Drakul hős
És haraggal monda Lienkának:
-Balgatag te, útunkat mit állod?
S dorgálsz minket, mint anyánk ha volnál,
Aki félti játszi csecsszopóját:
Hogy kezét a késsel meg ne messe!
Minket reszkető föld nem riasztott
S reszkető gyerek-szív visszatartson?
Áradó folyamnál meg nem álltunk,
S két könycsepptől mindjárt visszatérjünk?
Csak te menj szépen fonószobádba,
És ne sírj hát, mert az engemet ront;
Amikor sírsz, szivemet lankasztod,
Csak te menj el nyugodtan leánykám,
Majd mi nem sokára visszatérünk,
És hozunk számodra drága gyöngyöt,
Drága gyöngyöt szép sötét hajadba,
Drága csókot szép piros orcádra:
Félelem ne halványítsa azt el."

"Szép Lienka arca oly piros lett
E szavára, atyja hős Drakulnak,
Mint a felhő,melyre égő nap süt.
S szóla büszkén, délceg fejdelemként:
- Nem remegtem én a harci lármát:
Hallhatám azt ám elég közelről,
Ágyúszóra szivem meg se dobban,
Kard hegyétől nem hunyom szemem be
S nem futok meg ontott vér szinétől;
Ámde félek érted s a királyért,
E szép ifjú hős halálát félem
S ott leendek mindig oldalánál:
Hogyha jő nyíl, ártó kopja éle,
Inkább akkor engemet találjon,
S lásson engem halni ő, ne én őt."

"A két bajnok gyöngéden szorítá
A szerelmes szép leány kezét meg
És nem tilták vissza őt maguktól:
Moldván hölgy előtt nyitott a harcút.
S a király, amint szemébe nézett,
Azt a titkot olvasá ki onnan:
Ami annyi szívnek hervadása."

Itt félbeszakasztá az éneket Neszte, s mintha a hangot megtagadta volna a szív, csak guszlica húrjain verte a dallam zenéjét.
- Tovább, tovább, mondjad tovább a dalt! szóltak innen is, onnan is.
Neszte ránézett Péróra, mintha kérdené tőle: "mondjam?"
Csak azután folytatta.

"Igy előre ment a hősi tábor,
Zultán serge jött reája szembe.
Mint viharzó fellegek csapása
Omla össze két sereg haragja;
A mezőnek minden kis virága
Ozmanoknak vérivel lakott jól."

"Szóla ekkor őszszakállú zultán,
Ősz szakálla szétterülve keblén,
S két szemében két könycsepp ragyogva,
Melyet ott a fájdalom fakasztott:
-Lássad Isten, akinek nevére
Esküt monda magyarok királya:
Hogy törék meg szent neved gyalázva;
S hogyha az vagy aki vagy, egedben,
Boszút állni szállj alá a földre!"

"És amint ez átkot elkiáltá,
Jajkiáltás jő a győztesektől:
Vész találta a királyt középen,
Elterűlnek hősei körüle,
Egyenkint lehullanak találva,
Még csak egy küzd ottan oldalánál,
Hős Drakulnak szép Lienka lánya.
-Mondtam oh király ne jöjj e harcba!
Ám ha jöttél, menjek én előtted!....
És e szónál ő előre elment,
Ment előre a halál honába.
Ment utána a király nyomában!...
Aki fegyver eltöré Lienkát,
Mint egy hajló liliomvirágot,
Az a fegyver sújtá a királyt is,
Mint egy zúgó nagy sudár fenyőfát,
Egybeomlott forró drága vérük..."

"És a két főt elvivék Byzáncba,
Ott kitették szerály ajtajában,
Egymás mellé tették mind a kettőt,
Ottan voltak egymás mellé téve,
Három nap és három hosszú éjjel.
Bámulá a népség mind a kettőt:
Olyan szépek és oly halaványok.
Minden reggel, amint nézni jöttek,
Mind a két fő arccal összefordult,
Arccal össze, mintha csókot adna,
Hült ajakkal, csendes hullacsókot,
Kölcsönösen egymáshoz hajolva:
Úgy találták őket reggelenként.
S künn a síkon, puszta vérmezőben,
Két fejetlen test feküdt a földön,
Átölelve egymást karjaikkal,
Szív a szíven, csendes mind a kettő:
Távol távol suttog két halálfő...."

- Szép dal, érzékeny ének! szólt a vendégek egy része.
- Rosz dal, nem mára való! kiálta a másik. Maga Küriáki is és öt nagyobb fia is mind ez utóbbi véleményen volt; csak Péro hallgatott. Ez volt a legjobb birálat.
- Nem ilyen leverő dalok kellenek mára, - szólt Küriáki. Ma tűztük ki a zászlót az ozman uralom leküzdésére; ma Castriota Györgyről és Thermopylaeről énekelj nekünk, ne Várnáról és levágott fejekről.
A vendég urak nagy hamar kezdtek maguk vígabb nótát s egy óra mulva feledve volt szép Lienka és az egymást csókoló halálfők és a többi bohó beszéd.....

II.
Ő kegyelmességeik és méltóságaik az orosz fővezérek méltóztattak kegyelmesen átvenni zálogba a nagy Bazarád birodalmát. Azt mondták, hogy a kegyetlen pogány török uraktól veszik azt zálogba, és Európa nagy hatalmas álladalmai sokat beszéltek arról, hogy bizonyos fejedelemségek, melyek itt meg itt vannak, tulajdonképen kié legyenek?
Az ősz Küriáki Sándor ott volt régen mind a hat fiával a főhadiszálláson s felajánlá a szabadító harcra vérét, vagyonát és gyermekeit; nem ismert magánál boldogabb embert, amidőn a vezérek egyike zászlója alá fogadta az általa és fiai által toborzott önkéntes sereget, öröme tetőpontját érte azonban, midőn még azzal is megtisztelték, hogy kastélya egy csoport rendezetlen kozákságnak tétetett főtanyájává, kikről való gondoskodás egészen nemes áldozatkészségére lőn bízva.
Mindenkinek kijutott a magas osztályrésze a várt nagy munkára, a parasztok vágták az erdőkön a hidnak való fákat, melyen át fognak majd a szabadító hadak hajdani Macedonia szent földére nyulni, a némberek készíték előre a tépést a hősök drága sebeire, az úrnők hímzették a zászlókat arany jelvényekkel.
De hát a nőnek nincs nagyobb hivatása harcok idején, mint tépést és zászlót készíteni, hát azon dicső munkának minden öröme, minden fáradsága csak a férfiak számára van fenntartva?
Ez a gondolat bántotta szép Neszte szívét, ki nem nézhette el nyugodtan, mint készülnek bátyjai csatára és neki itthon kell maradni.
Egy napon orosz tábornok látogatta meg Küriáki kastélyát, érdemrendektől ragyogó agg vitéz, kinek tiszteletére ünnepet rendeztek az egész környéken.
A tábornok nagy magasztalásokkal halmozá el a derék bojárt és családját, külön-külön mindegyik fiuval kezet szorított, biztosítá áket, hogy egy esztendő mulva ki őrnagy, ki ezredes fog lenni, neveiket olvasandja az egész világ a császári ukázokban, hercegi, grófi címet kapnak, s látni fogják saját szemeikkel a harcot Byzanc falai felett, még részt is vehetnek abban.
Hogy emelkedett, hogy hullámzott e szókra a leányka keble! a férfiak annyi szépet, nagyot fognak tenni!
- Uram, hadd szolgáljak én is ezen szentelt harcnak! szólt, nem bírva vágyait többé visszafojtani.
- Szolgálj, te drága liliomszál! válaszolt mosolyogva az ősz katona, te buzdítsd a lankadókat, te ápold a sebesülteket, ez a nők szép hivatása.
- S egyéb nem volna-e? nem tehetnék én semmit egyebet? Hát ha elmennék kémül az ellenség táborába?
Megdöbbentek mind e szóra.
- Oh leány, az nem tréfa dolog. Kém számára nincs irgalom, ha elfogják, hiába akkor szép szemeid, hiába deli termeted, piros arcod, édes ajkad! Mind a halálnak adják azt. A kém sorsa irtózatosb, mint a katonáé.
- Nem félek én attól; észszel sokat fel lehet emelni, amit kézzel nem. Anyám lengyel leány volt, én oly jól tudok lengyelül, mint aki annak született. Átmegyek a török táborba, ott sok előkelő tiszt van, aki születésre lengyel. Átöltözöm férfinak s azt mondom, én is lengyel ifju vagyok, aki szökve jöttem oroszok táborából. Igy szívesen látnak ottan. Ha egyszer mindent megláttam, megtudtam, ismét visszaszököm, nem kell engemet félteni.
A testvérek nem tanácslák ezt a munkát, de a tábornok és Küriáki el voltak regadtatva a jó ötlet által, s a bojár rögtön férfiruhát szabatott a leányának, szép aranyos ulánöltönyt. Mint illett karcsú termetére e férfiöltöny, szép piros prémezetével, aranyos cafrangjaival.
Midőn gyönyörű hosszú haját levágták kurtára, ott volt Péro is és sírt miatta, s a földre hulló szép fekete fürtöket mind összeszedegeté és elrejté keblébe. Azokon keresztül járja meg szivét a golyó egykor!
A tábornok maga adá utasításul a leánykának, hová és merre forduljon? testvérei elkisérték a Duna innenső partjáig, ott egy meghitt révészük felvette őt csónakába, s átszállítá a török partra.
- Miért nem mehetek én veled? sóhajta Péro s búsan tért bátyjaival haza, midőn a szép karcsú alak a tulsó part füzei között eltünt.

III.
Össze-vissza járta az átöltözött leány a török táborhelyeket, ügyesen behizelgé magát leleményes ötleteivel a legfőbb tisztek bizalmába, megismerkedett az ozman sereg minden titkaival, gyöngéivel; kitudta, hogy legvédetlenebbek az átjáratok a folyón, mely pontokat erősítenek legjobban? hol állnak a rendes, hol a rendetlen csapatok, kik szolgálják az ágyúkat? hol tartja az ellenfél lőszer és élelmi készleteit?
A török táborban nem igen nagy gond volt a titoktartásra, kémlelődhetet, aki akart. Görögök, bolgárok, bosnyákok hemzsegtek a tábor körül s még a katonák tarsolyait is kikutathatták: hány töltény van bennök?
Mind erre nem nagy gondja volt a fővezérnek, hiszen egyetlen intézkedésével haszontalanná tehette a kémek minden fáradozásait. A jobb partról minden legkisebb csónakot elhordatott a vár alá s így az ő tudtán kívül senki sem mehetett át a Dunán.
Egynapon épen Dsurdsuban volt Neszte, s a kávéház előtt több fiatal tiszttel szivarozott szép kedélyesen, s tetszett neki kacsingató szemeivel zavarba hozni az előttük elsétáló örmény nőket; amidőn a sajátságos dobpörgés tudatá velük, hogy valakit veszteni visznek.
Ez a háború idején nem valami rendkívüli dolog. A katona valami csínt talál elkövetni, mulasztást tesz, vagy engedetlenkedik, ott nincs más orvoslat, mint a halál. Megszokott mindennapi eset az.
Újabb érkező bajtársaik tudaták a kérdezőkkel, hogy ezuttal nem katonát, hanem kémet fognak főbe lőni. Valami oláh átjött csónakkal a tulsó partról, minthogy nem akarja megvallani, kiért jött át? most őt magát fogják főbe lőni.
- Ah ez mér érdekes. Ezt szeretem, ha ilyen gaz fickót küldenek haza, szólt egy ifju renegát; ennek megnézzük a temetését.
Többen felkeltek e szóra, s hítták magukkal Nesztét, nem akar-e csinos látmányban részesülni. Meglehet, hogy az oláh féltében majd kivallja az árulót. Milyen jó mulatság lesz az. Jőjjön velünk.
Neszte kénytelen volt velük menni, ha el nem akarta árulni magát.
Az ifju renegát már karjába is ölté kezét, s nem lehetett vonakodnia többé, együtt kellett velök mennie a vesztőhelyre.
Együtt értek oda a kísérő menettel.
Elől egy csoport redif, hátul másik, középett hátrakötött kézzel a nyomorult kém, ki lecsüggesztett fővel ment kikerülhetlen halála elé.
Neszte megdöbbenve ismerte meg az embert. Ez az ő révésze, ki bizonyosan érte jött át.
Az ember lecsüggesztett fővel haladt el mellette. De ha fel találja egyszer emelni fejét, s arcának egy könkénytelen jelével elárulja, hogy ismerőse, mi fog történni akkor?
Az embert odaállíták egy leégett ház fala mellé, odakötötték a cölöphöz, hogy össze ne roskadjon, mi előtt meghalna, s akkor mondák neki, hogy tartsa fel a fejét, hogy szemeit be lehessen kötni.
Az gépszerüleg engedelmeskedett.
És amint arcát fölemelte, első tekintete Neszte alakjával találkozott, s a boldogtalan ember halálos kétségbesésében önfeledten elkiáltá magát:
- Ott van?
- Ki az? ki az? kiálta egyszerre minden ember.
- az ott, aki a másik karjában fogózik; monda az oláh.
Neszte gyorsabban az átvillanó gondolatnál kapta ki a karját a renegátéból s gyorsan rá mutatott:
- Te vagy az!
Ez oly zavarba jött e váratlan ráfogásra, hogy egy szót nem birt mentségére mondani. Úgy meg volt lepetve és zavarodva, hogy aki ránézett, bizvást őt tarthatta a vádlottnak.
A hadbirák rögtön elvették a renegát kardját, feloldozák a révészt s mind a kettőt vitték a hadtörvényszék elé szembesítás végett. A tisztség ment utánuk.
Neszte számára csak egy pillanat sem volt elveszteni való. A legelső szónál ki fog világlani a tévedés, melynek gyors és bátor előidézésével néhány percre megszabadítá magát s akkor veszve van.
Egy utcafordulónál sikerült neki társaitól elmaradhatni, s a városon keresztül lejutni a Dunáig.
Az egész parton egy elhagyott csónak sem volt. Valamennyi bárka mind a vár alá volt hordva, szoros őrizet alatt.
Nem volt sokáig gondolkozásra idő.
Hirtelen lehányta magáról nehéz férfiöltözetét; a hosszú sarkantyús csizmákat, az akadályozó, veszes vállrózsás egyenruhát, mely az úszásban gátolná, s alig volt készen vele, midőn már látta a városól előnyargaló lovasokat, kik üldözésére voltak kiküldve s szitkozódva kiáltozák, hogy álljon meg!
- Isten velem! sóhajta a leány, s gyorsan a folyamba veté magát.
A víz alatt úszott egy ideig, amíg egy miatyánkot elmondott, és azután egy üdvözletet, végre egy hiszekegyet is kitartott s csak az ámennél merült fel ismét a vízből lélekzetet venni.
Amint szép feje kibukott a hullámok közül, tíz húsz lövés dördült egyszerre a parton, az üldözők golyói ott körüle csapódtak le a vízbe, némelyik megugrott s végig pattogott szemei előtt, nagyokat csúsztatva a rugalmas vízszinen.
- Utána! utána! kiáltoztak más oldalról s a vár alatt ladikokat oldoztak el, s üldözésére eredtek százan meg százan.
A Duna meg volt áradva nagyon, a túlpart nem látszott az úszó előtt s az erőszakos keleti szél úgy hányta-vetette a habokat, mint a tengeren; a merész leány majd elbukott közöttük,majd újra felemelkedék, s ilyenkor mindig hallhatá az utána lőtt golyók melancholicus fütyölését.
A kétségbeesés megkettőzteté erejét, izmos fehér karjai előtt utat engedett a visszatorló hullám, úgy úszott, oly gyorsan, oly ügyesen, mint egy a nereidák közül, mint egy délceg nymphája a vizeknek, kit a faunok üldöznek.
A szél egyre erősebben vetemült a habok ellen, a víz moraja mindig jobban zúgott az úszó fülében, nem hallotta már üldözői szavát, sem a lövéseket; nem látott már semmit maga előtt, csak a végtelen kékes zöld egyetemet, mely olyan, mintha a víz és az ég volna együtt; félig öntudatlanul, csupa életösztönből vergődött még tovább, mindig jobban elfogyó erővel, mindig jobban növekedő hatalom ellen.
Maga sem tudta, mint jutott a tulsó partig? Csak azt vevé észre, hogy ott fekszik az iszapos homokban.
Erejét a fárasztó küzdelem és rémület annyira elfogyasztá, hogy nem volt képes azon fekvéséből elmozdulni, hanem csak úgy nézte, mint választják a tulsó parton álló lövészek céltáblának s a golyók hogy csapkodják fel a port és iszapot jobbra-balra körülötte; csak úgy hallgatta süvöltéseiket, és nem bírt előlük tovább futni, haem bezárta szemeit, hogy legalább ne lássa halálát.
E pillanatban úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana háta mögött; szemei zárva voltak s úgy érzé, mintha valami rémkéz fogná azokat, hogy ne bírja kinyitni. Valaki nyilván odament hozzá, s megfogva két vállánál, elhurcolá a parti bokrok közé.
Ott azután elkezdte még rajta levő ruháit letépni.
Erre felsikoltott a leány, s egyszerre magához tért; tán ha halva lett volna is, meg kellett rázkódnia e szentségtörésre.
Egy emberséges kozák állt háta mögött; lova kantárját hóna alá véve. Ez megsejté a parton fekvőt, azt hitte, hogy meg van halva s sajnálta ott hagyni a jó ruhákat rajta.
- Hát te élsz? kérdé nagyon megboszankodva Nesztétől, midőn tapasztalá, hogy az még beszél.
- Szabadíts meg, sútá Neszte, én a gazdag Küriáki fia vagyok, szökve jövök mint kém törökök táborából, vigy engem parancsnokodhoz, nagy jutalmat fogsz kapni.
- Te gazdag bojár fia vagy, szólt a kozák furcsa mosolygással. Jer hát, ülj fel hátam mögé,majd elviszlek parancsnokomhoz.
Azzal felvette Nesztét nyergébe, a háta mögé s belovagolt vele a parti erdők sűrűjébe; mikor a csalit sűrűjében voltak, visszafordult hozzá és vigyorogva monda;
- Te ugyan nem fia, hanem leánya vagy annak a bojárnak, s én azt mondom, hogy nekem nem kell te érted más jutalom, mint te magad.
A leány elborzadt e szókra; sírt, könyörgött, kérte a vad harcfit, hogy ölje őt meg inkább; az csak kacagott minden szavára. A leány végre úgy tett, mintha engedne, átölelte kezével a harcost s azzal kirántotta pisztolyát öve mellől s úgy lőtte keresztül egy perc alatt, hogy az hanyatt esett nyergéből előle.
Elborzadt, midőn azt tevé, megölte a hatalmas cár egyik fegyverviselő bajnokát. Talán valami jó vitézt, aki sok csatában győzött. Hogy fog róla számot adni?
A hullát eltakarta falevelek közé, a lovat elbocsátá szabadon, csak egy pisztolyt tartott meg magánál, s úgy indult utat kersni az erdőn keresztül.
Valahol azután pásztoremberekre talált, azok elrejtették gunyhójukba, engedték magát kipihenni s még azon éjjel útba igazították azon helység felé, melyben Küriáki lakott.

***

Egész éjjel, egész nappal ment a leány, hogy szülői lakát feltalálja. Szép alkonyi idő volt, midőn a faluhoz ért, melyben atyja lakott. Az aranyos nap épen kastélyuk háta mögött ment le, s a fényes sugárok keresztülvilágítottak az üvegtelen, rámátlan ablakon.
A leány megdöbbenve állt meg ottan. Leégett rom volt az, amit látott, a kastély tetője, apró tornyocskái mind le voltak rontva. Ki cselekedte ezt?
Egy vén jobbágy jött ki a faluból, az megismerte a leányt, sírva ment hozzá és megcsókoltakezét.
- Áldott kisasszonyom, jó hogy oda voltál, de rossz, hogy visszajöttél. Gonosz hír van itthon. Amíg odajártál, a vén Küriáki összekapott a kozák urakkal; azt mondják, azon, hogy poharazás közben ő ivott az orosz dicsőségért, s azok nem akartak inni az oláh nemzet szabadságáért, sőt azt mondták, hogy az oláh katonákat át fogják hajtani a Pruthon. Egyik szó a másikat adta, végre a kozák urak megharagudtak, vasra akarták verni atyádat, hogy majd elküldik Szibériába. Testvéreid nem türhették, kiverték a kozákokat a kastélyból s bezárták a kapukat.
Az öreg kénytelen volt megpihenni, hogy szemeit törölgesse.
- Tovább, tovább, sürgeté a leány, mi történt azután?
- Jobb volna, ha nem hallanád soha. A kozákok röpentyüket hoztak a kastély ellen, azokkal felgyujtották a kastélyt. Mikor minden lángban volt belül, akkor atyád és testvéreid kénytelenek voltak kirohanni és harcot kezdeni az udvaron. Egymás után estek el hős testvéreid.
- Péro is?
- Péro maradt utoljára. Az öreg Küriáki átkarolva őt két kezével, úgy könyörgött, hogy csak ezt az egyet hagyják meg neki, s a puska elé állt, mely Péronak volt szegezve. Jól volt megtöltve a fegyver. Az a golyó mind a kettőt lefektette.
- Pérot is! sóhajta a leány s nem hallgatott azután az öreg jobbágy szavaira, csak nézett sokáig az elpusztult rom felé, mintha valami élő virággá vált volna, amely gyökeret vert ottan.
A szép naplementet rút zivatar követte. Ez a zivatar zúgó szelével, csattogó mennyköveivel új eszméket adott a leánynak. A legnagyobb szélzúgásból, fergetegben megindult azon útra, melyre nagyon jó kisérő a menykőhullás és zivatar.

***

Az orosz tábornok nem tudott semmit a balsorsról, mely a Küriáki családot érte. Neki mindennap csak azt lehetett hallani tisztjeitől, hogy az oláh nép rokonszenve nagy. A főurak nem óhajtanak egyebet, mint hogy szolgálhassanak s a köznép boldognak érzi magát, ha a kedvükért éhezhet.
Azt ellenben megtudá török foglyoktól, hogy a kémül küldött Küriáki leány egy szép napon megszökött a török táborból, a Dunát merészen keresztülúszva s így semmit sem talált természetesebbnek, mint Neszte megjelenését a főhadiszálláson nehány nap mulva.
A leány mindenről legjobban volt értesülve. Ismerte a törökök hadi erejét, hadviselési terveiket, sáncaik kiterjedését. A tábornok egész körülményesen megtudott tőle mindent.
Az adatok a legkisebb részletekig pontosak voltak, csupán egy hiányuk volt: az, hogy nem voltak igazak.
Három nap mulva Oltenica nevét irták be az oroszok önvérükkel a történet könyvébe.
Egy vérhullásban gazdag, dicsőségben szegény nap volt az reájuk nézve.
A balpart egyik legmagasabb dombján állt egy női alak és nagy gyönyörűséggel nézte onnan az ütközetet.
És midőn az orosz hadtömegek csendesen haladtak előre a törökök rejtett tűztelepei felé, oly örömmel tekinte utánuk, mint szerelmes hajadon vőlegénye szemébe: - menjetek, mentjetek! susugá.
És midőn megnyíltak az ellenfél tűztelepei, halált, átkot okádva az orosz hadsorokra, a hölgy szemei villogtak a vad kéj miatt, kezeivel tenyereibe tapsolt!
Most egy egész csapat kozákot sodornak el a rejtett kereszttűz kartács-golyói: úgy elseprik őket a föld színéről, mint a jégeső a törékeny kalászt. Az oroszok nagyon rosszul voltak értesülve ellenségeik dolgai felől s e csalódások sok jó vitéz életébe került.
A leány úgy nevet, úgy kacag! s kezével csókokat hány az öldöklő ágyúk elé...

***

Egy év mulva, hogy a fejedelemségek törvényes urai visszatértek tartományaikba, a Küriáki családdal rokon főurak tudakozódni kezdtek a szerencsétlen család balsorsa felől.
Megtudták, hogy Küriáki egyetlen leánya élve maradt, s jelenleg az isteni irgalomról nevezett szent szűzek kolostorának oltalma alatt van.
Ott felkeresték. Az apáca-fejedelemnő megmutatta a leányt. Ott térdepelt az oltár előtt. Az ismerősök mondák, hogy várni fognak, míg imáját elvégzi, s azután szólanak vele.
Az alig lehetséges, monda a fejedelemnő; a szegény leány elméjét valami szent háborodás fogta el, hihetőleg azon borzalmas végzet benyomása miatt, mely családját érte. Huszonegy óráig naponként ott imádkozik a kápolnában, és csak akkor omlik össze, midőn néha elnyomja az álom. Azon nyolcezer ember lelkeért imádkozik ott, kiket Oltenicánál saját kezével megölt, apja és testvéreiérti bosszúból. Ez rögeszméje. Csak olyankor van nyugalma, ha imádkozik, máskor kétségbe van esve; ezer meg ezer vonagló holttestet lát maga körül, oly elevenen, hogy a haldoklók torzarcait egyenkint le bírja irni kínzott képzelettel, s míg ajkai rebegik: Istenem, Istenem, irgalmazz! szemei úgy ragyognak a düh örömétől!
Az ismerők áhítattal vonultak vissza s hagyták a leányt Isten zsámolya előtt.
Jó helye van neki ottan.

AZ AKHTIÁRI FOGOLY

A nagy Katalin cárnő idejében még Akhtiár csak egy rongyos tatár falu volt a Fekete-tenger partján, ahol szegény kereskedő s még szegényebb földmíves nép lakott.
A hatalmasan hangzó név "Szebasztopol", mely "uralkodó várost" jelent, csak a mult historia emléklapjain élt még, mint egy más világrészben épült, elpusztult város emléke.
Azok a hatalmas várfalak, a szép kikötők, a bámulatos vízvezetők, a három, négysoros ágyús kőbástyák még gondolatban sem léteztek, mind azok helyén igen békésen legelésztek a kecskék, s ágyúra sem volt szüksége, aki a kikötőt keresztül-kasul akarta járni.
A krimi félsziget lakosai tatárok voltak mind; a kevés zsidó és örmény őket ismerte el felsőbb nemzetnek, s a görög kalmár szépen megsüvegelte az utcán a Kalga szultánt, ki az uralkodó khám helyettese levén, szanaszét járt az országban, igazságot szolgáltatni.
Most e jelentéktelen Akhtiár helyét nagy népes város foglalja el, melynek utcáit hónapok óta golyókkal bélelik a francia és angol ütegek, s falai alatt vívja négy nemzet a szakadatlan harcot, melyhez hasonlóról Homer óta nem írtak a költők.
Az egész tartománynak összes népessége alig egy harmadában tatár most. Orosz és görög telepítványek lepték el a félszigetet. Két harmada a tatárfajnak kivándorolt a cserkeszek közé, a többi hegyei közé húzta magát. A nagy fejedelmi városok alászállottak egészen, Bakcsiszerályban ha egy ház összeomlik, soha sem épül fel újra, s a nagy fejedelmi palotát körülnövi a fű.
Mennyi szomorú dolognak kellett addig történni, amíg egy egész ország ilyen változáson keresztül ment! Mennyi könybe, mennyi vérbe kerültek azok a falak ott Akhtiár gunyhói helyén!
Lássunk egy történetet a sok közül.

***

Midőn még a nagy Katalin cárnő uralkodott minden oroszok felett, történt, hogy egy hűvös őszi reggelen korai dobszó voná magára Szent-Pétervár utcái figyelmét.
A sajátszerű, rövidre szaggatott dobverés ismerős hangjaiból mindenki jól érté, hogy valami súlyos büntetés fog végrehajtatni ez órában.
A téres, tágas utcákon, egy csoport alabárdos férfi zárt négyszögű csoportja közepett, egy fehér ruhába öltözött női alak haladt végig, ingatag, roskadozó léptekkel, hosszú selyemszőke haja elefántcsontnál fehérebb vállait takarta, mikről félig le volt csúszva a könnyű lengeteg öltözet; nagy eleven kék szemeit csak néha veté föl, hogy széttekintsen a rábámuló tömegen; hogy tekintett ilyenkor félre minden ember, nehogy ismerősnek tessék azon nő előtt.
Ezen nő Palukhin hercegasszony, tegnapelőtt még egyike a legünnepeltebb delnőknek, kinek palotáját a legelső főurak látogatták, kinek egy nyájas pillantásaért, egy mosolyáért epedtek a birodalom legdaliásabb lovagjai; ki bejelentetlenül léphetett bármikor a cárnő palotájába s egy szó tőle többet ért pártfogásul, mint tíz esztendei érdemteljes szolgálat.
És most mezítláb, egy hosszú fehér ingben lépedel végig az utcákon a veszélyhirdető dobszó mellett, s akik találkoznak vele, - főurak és délceg imádók, - félrefordítják arcaikat, mikor rájuk tekint.
Mit véthetett oly rövid idő alatt?
A boldogtalan nő! Egy estélyen azon könnyelmű szót szalasztá ki ajkain, hogy ő legszebb asszony egész Oroszországban, hogy ő szebb, mint maga a cárnő!
Valóban ez igen nagy vétek volt. Megsérté nemcsak a cárnőt, de megsérté a nőt! megsérté nemcsak a koronát, de megsérté a főt, mely azt viseli.
Katalin volt birodalmának első hölgye, első és legszebb! Minő bünhődésre lehet érdemes a vakmerő, ki magát elébe helyezni merészli?
Kétszáz kancsukaütést fog kapni a piac közepén. Kétszáz véres csapást arra a finom, bársonysíma bőrre, amelylyel oly vakmerőn dicsekedett. Meg fog korbácsoltatni azoknak szemei láttára, kik előtt elbízottan dicsekvén, hogy lássa mindenki, miszerint csak por és töredékeny anyag minden szépség, mely az uralkodónő egy tekintetére összeomlik.
Azután nyelve ki fog vágatni. Ez a vakmerően dicsekedő nyelv. Soha nem fog az többet szólni semmit, ki e sértő szózatot kimondá.
És számüzetni fog örökre, hideg Szibéria jéghegyei közé. Ott töltse örömtelen életét, nem látva mást, mint nyomort és osztozva abban.
Ez volt a vakmerő vétkes ítélete.
A piacon roppant néptömeg várta a szokatlan látványt. A büszke hercegnőt mindenki ismeré, kíváncsiak lehettek rá, hogy fog neki esni ez a szokatlan helyzet.
A tér közepén magas állvány volt emelve, azon állt a bakó legényeivel, a körül levő házak ablakai mind bámuló emberekkel voltak megrakva.
A hercegnő maga felment az állványra, nem kellett neki segítség. Még egyszer szétnézett onnan, még mindig azt hitte, hogy kegyelmet fog kapni, még mindig remélte, hogy annyi száz meg száz ismerős, rokon és imádó közül akad valaki, aki Katalin lábaihoz vesse magát s lekönyörögje róla az írtózatos büntetést.
Hasztalan. Nem látott senkit ott körül, csak a részvétlen tömeget, mely bámulni jött ide, mint korbácsolják meg a birodalom legszebb delnői egyikét.
A hóhér odalépett hozzá, megragadva vékony fehér ingét, egyet rántott rajta, a gyönge patyolat ketté hasadt durva kezei között, s a szép delnő fehér tagjairól kétfelé foszlott az öltöny; kitárva gyönyörű termetét a tömeg bámulatának.
A delnő csak ekkor sikoltott fel. A sértett szemérem felijedő érzetével kapott tépett patyolatja után, hogy azzal keblét újra betakarja. Azon pillanatban megragadta mind két kezét az egyik hóhérlegény, egyet csavarintott rajta, két kezét a nyaka körül szorítá, a szép hölgyet hátára emelve. A hóhér lemetszé az omlatag szép szőke fürtöket, mik a földet seperték fejéről leomolva, azután kezébe vevé a csomóra hurkolt korbácsot, ezt az irtózatos büntetési eszközt, egyet lépett hátra, két kézre fogta a kancsukát, megcsóválta azt a feje fölött, hogy szintúgy fülyölt a levegőben s teljes erővel bocsátá azt le a gyöngéd habkönnyű termetre ....
..... Már most ne nézzünk ide.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az iszonyatos büntetés végrehajtatott a hercegnőn. Kiállotta azt és nem halt bele.
Nagy befolyású rokonainak mégis sikerült annyit kieszközölni, hogy a büntetés második része ne teljen be rajta.
Nyelvét nem vágták ki.
Hanem meg kellett esküdnie, hogy olybá veendi ezentúl, mintha már meg volna nyelvétől fosztva, és soha egy szóval el nem árulja, hogy beszélni tud, hanem holta napjáig némának tetteti magát; nyelvének hasznát nem veendi, mert legyen bár az a szó imádság, amit kimondott, azon órában végre fog hajtatni rajta a borzasztó bünhődés. Tehát beszélni elfelejtsen.
Azután feltették őt a befedett szánra, mellé ültettek egy fegyveres drabantot, elbocsáták őt az útra.
Minő ismeretlen útra? Hol van annak a vége? Mi vár ottan reá? Arról senki sem tud semmit: mert akik onnan valaha visszajöttek, hallgatnak róla, mint a megholtak.
Hihetőleg Szibériába vitték. Senki sem kérdezősködött felőle többet.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ugyanaz évben történt, talán pár hónappal később, hogy egy magas állású ifju egyikében az udvari báloknak kissé többet találván magához venni a pezsgőből, mint amennyit megbírt, a táncteremben, épen a keringő alatt úgy eltalált szédülni, hogy a terem közepén elesett s táncosnéját is magával rántva, azt ez által igen botrányos helyzetbe hozta.
Ez ifju ember neve volt Korzky gróf.
Alig állt ki a táncsorból, midőn a cerimoniamester kiszólítá az előszobába. Ott egy úr várakozott rá, aki felkérte, hogy jőjjön vele egy szóra az őrterembe.
Az őrteremben megkérték, hogy legyen szíves átadni a kardját, s nézzen ki egy percre az udvarra, majd ott mutatnak neki valamit.
Az udvaron mutattak neki egy befedett szánt. Felszólították, hogy üljön csak be egy kissé.
Negyven nap mulva azután kiszállhatott belőle - az Urál hegyek között.
Mind kisebb vétségű bűnös, nem küldetett a bányákba, hanem mindazon jókban részesült, amiket Sziberiában szelídebb bánásmódnak neveznek.
Megengedtetett neki, hogy ha jobbnak nem találja a főtisztek valamelyikénél szolgálatba lépni, mint magánszolga, vagy inas, a telepítvényesek közé állhat, vagy folytathat valami mesterséget, lehet vadász is, ha akar.
Korzky pedig csak egy mesterséget tudott, hölgyeknek udvarolni. A többiből nem hitte, hogy megéljen.
Emiatt szüntelen a kormányzó nyakán volt könyörgéseivel, hogy eszközölje ki, miszerint visszamehessen Szent-Pétervárra; úgy is tudja, hogy csak tréfáltak vele, midőn egy időre ideküldték, már azóta bizonyosan útban is van a parancs, mely őt visszahívja.
A kormányzó megunta végre az örökös rimánkodást s azt az indítványt tette az ifju gróf előtt: hogy ha meg akarja érdemelni a hazaszabadulást, erre következő módot ajánlhat neki.
Van itten egy elítélt asszony, akinek holta órájáig nem szabad egy szót kiejteni száján. Vállalja fel magára a gróf e nő feletti őrködést. Az borzasztó büntetésnek néz eléje, ha elárulja magát, de a gróf haza szabadul, ha nőt rá tudja venni, hogy az megszólaljon.
A némber elég csinos és szép, a munka nem háladatlan, az úrfinak úgy is ez a mestersége, tehát próbálja meg, ha szóhoz bírja-e hozni ezt az asszonyt?
Korzky elfogadta az ajánlatot, mely miatt mi a kormányzót épen ne tartsuk valami kegyetlen embernek, sőt inkább igen mulatságos ötlet volt az tőle, hogy ezt a fiatal embert így lerázta a nyakáról, olyan feladatot bízván reá, aminek valószínüleg nem lesz soha vége, mert a nő bizonyosan el nem árulja magát az ő szép szemeiért.
Gróf Korzky nem volt rút ember, sőt mikor a haját felbodrozták s fényes feszes egyenruháját ráadták, még szembe is tünhetett.
Itt ugyan nem igen akadt egyéb hajfodrozója a kegyes zivatarnál, mely kivált ha nagyon ajándékozó kedvében volt, még jégcsapokat is akasztott az ember hajára és szakállára; egyenruhája sem volt valami bámulatra méltó , készülvén az durva barna posztóból, melynek szabad volt sarkáig érni; mind a mellett könnyű volt az ifju úrnak magát tetszetőssé tenni a száműzött hercegasszony előtt. A közös balsors igen gyorsan közel birja az embereket hozni egymáshoz; az ifju gróf igen szépen tudott beszélni, az ifju hercegasszony pedig igen szépen tudott hallgatni.
Csak hallgatni. Ha az ifju azt vallá neki, hogy mennyire boldogtalan, a hercegnő csak könyei által felelt, hogy ő is az: s ha az ifju lovag azt mondá, hogy mind a mellett ő még is milyen boldog, mert a világ legrútabb vidékében a világ legszebb asszonyát láthatja, akkor a delnő mosolyával felelt, hogy ő is olyan boldog, s ha végre az ifju azt mondá neki, hogy ezen boldogsága nagyobb lenne ennél a világnál, ha a szép asszony az ő epedő kérdéseire csak egy piciny-piciny kis "igen" szócskával válaszolna, akkor az lesüté szemeit, és megszorítá az ifju kezeit, amiből az érthetett eleget, ha esze volt; de azt a piciny-piciny "igen" szócskát még sem mondotta ki.
Már pedig gróf Korzky feltette magában, hogy ennek az asszonynak meg kell szólalni, akármibe kerüljön is; még ha nőül kellis őt vennie. A férj előtt lehetetlen, hogy valaki némát tudjon játszani.
Amit kigondolt, azt meg is tette. Megkérte a szép asszony kezét. Tudni kell pedig, hogy Szibéria vármegyében nem igen szokott valakinek apja anyja jelen lenni, akitől annak a kezét meg lehessen kérni, hanem e végett szokás egyenesen a kormányzóhoz folyamodni, ez itt mindenkinek atyja és gondviselője.
A kormányzó hegybenhagyá az ifju gróf szándokát s atyai határozata szerint tudatá Palukhin hercegnővel, hogy Korzkyhoz fog feleségül menni.
Az nem jön kérdésbe, hogy hát ő mit szól hozzá? a kormányzó így akarta, így kell történni, a statusnak érdekében áll, hogy Szibéria népessége szaporodjék, úgy is csak minden tíz férfira jut egy asszony, itt tehát asszonyszemélynek a kegyetlent játszani nem szabad. Menniök kell, mihelyt kérőjük akad.
Az esküvő keresztényi szertartással ment végbe, a nő az oltár előtt is néma maradt, egy e végre meghitelt tanu mondta el helyette az esküvési igéket, az irta helyette alá a nevét, ő csak keze keresztvonásával erősítette azt meg, mert az is tudtára volt adva, hogy bizonyos esetekben a kéz is pótolhatja a nyelvet, s részesülhet annak bűnében és büntetésében, annálfogva jó lesz, ha azt is eltagadja, hogy irni tud.
Gróf Korzky haza vitte hercegi nejét. Az ugyan nem volt grófi kastély, hanem inkább nádfedeles vályogház, hanem hiszen a boldog házasok örömének ez is csak olyan tág, mint amaz, később pedig bánatának amaz is olyan szűk, mint ez.
Új volt ekkor ez a sárház, mikor ifju nejét odavitte Korzky, fiatalok voltak mind a ketten és megvénültek a házzal együtt ottan, esztendők hosszú sora után másfél lábbal lejebb szállt a ház fala, s bedült a teteje, mégis ottan laktak, mert a nő soha ki nem ejtett egy szót is ajkán, ami őt a vesztőhelyre, férjét pedig visszavitte volna abba a fényes és vidám táncmulatságba Szent-Pétervárott, amelyet olyan váratlanul el kellett hagynia, s melyből még tán most is adós egy pár szép delnőnek egy nehány tánccal. Azok tán még most is várnak rá.
Házas életben pedig mennyi alkalom van a beszédre: az örömteljes órák bizalmas suttogásain elkezdve a fájdalom, szomorúság panaszos nyögéseig. Mindezek nem oldották fel az elitélt nő nyelvét. Korzky szép szavai, ömledező epedései mind sikeretlenek maradtak. Később szemrehányásokat tett, hogy még ő előtte is, férje előtt, midőn csak egyedül vannak, miért titkolózik? Utoljára bosszúságában meg is verte az asszonyt. És azután mindennep megverte. Az asszony tűrte a verést s annyit sem mondott rá, hogy "jaj".
Végre anya lett a nő, fiat szült. Azt természetesen magának kellett ápolni, míg meg nem nőtt. Melyik anya bírná megállani azt, hogy kedves gyermekét évekig elhordozza karján, anélkül, hogy egy szót szólna hozzá? Mikor a gyermek nyughatatlan, olyan önkényt jön az, hogy aki kezében ringatja, egy altató dalt dúdoljon fölötte. Az elítélt nő ezt sem tette soha. Mikor a gyermek beszélni tanul, olyan jól esik az anyának, ha egy szót, csak ennyit, hogy "anyám" megtaníthat neki, ha még alig érthető rebegéseit kiigazíthatja. Az elítélt nő ezt sem tette soha. Még ölbeli gyermeke sem hallotta szavát.
Mikor már annyira felnőtt a gyermek, hogy már maga tudott enni és járni, akkor elvették tőle s beadták egy katonai növeldébe. A gyermek sírt, mikor anyját el kellett neki hagyni és az egy búcsuzó szót sem szólhatott hozzá.
Azontúl csak minden csütörtökön láthatta meg egyszer, akkor is mindig férje jelenlétében. A gyermeknek szabad volt kérdéseket intézni anyjához és ő neki neki nem volt szabad azokra felelni. Néha víg, többször szomorú volt a gyermek, édes anyja soha sem kérdezte meg tőle, mi baja, mi öröme van?
Egyszer valamit vétett a gyermek, s a fegyelem szabályai szerint arra ítéltetett, hogy megvesszőzzék. Az anyja megtudta ezt férje által s kétségbeesve futott a kormányzóhoz, hogy kegyelmet kérjen számára. De hogyan kérjen? midőn neki szólni nem szabad. Oda veté magát lábaihoz, átölelte térdeit s könyeivel áztatá durva kezeit. Az pedig nem tudta, hogy mit akar ez asszony? A nő inte férjének, ki vele ment oda, hogy beszéljen helyette, de Korzky vállat vonított, mintha nem tudná, hogy felesége mit akar? A nő csak elbámult. Ekkor világosult fel előtte, hogy férje csak kémül van mellé rendelve, hogy mind e keserves megpróbáltatás csak arra van szánva, hogy őt beszédre bírják; milyen nehezen esett neki, hogy nem mondhatta szemébe: "nyomorult semmirekellő!"
A kormányzó végre is emberi szívvel bírt, kegyeskedett megérteni az anya néma könyeit, elérté, hogy az fia büntetéseért könyörög s egyszerű fogságra változtatta azt és azután siettette az asszonyt maga elől, nehogy az megfeledkezzék magáról, s kimondja vigyázatlanul e szót: "köszönöm".
E naptól fogva mindig jobban roskadozott a nő, akit annyi szenvedés meg nem tört, semmivé tette azon gondolat, hogy épen az, kinek kötelessége volna őt védeni és szeretni, tulajdon férje az esküdt ellenség oldala mellett.
Nagy hamar elvirult, egész kész vén asszony lett, beteges volt és nem tudott meghalni; az élet mászott vele, mint a beteg féreg s gróf Korzky az őrüléshez volt közel, ha elgondolta, hogy ennek az asszonynak emberfölötti lélekereje őt most e hideg országhoz, e sárgunyhóhoz tartja évekig lekötve, s egy meghalni nem tudó, egy őt gyűlölő nyomorult lény mellett kénytelen elvesztegetni fiatalságát.
Végre érzé a nő közelgő halálát.
Talán több napok óta alkudott már vele, hogy még csak egy napig, csak a másikig engedje élni, csak az első csütörtökig, amidőn fiát ujra fogja látni.
Megérte ezt a napot.
Gyermeke, akit Sándornak hívtak, akkor már tizenegy esztendős volt és igen szép, sok reményt ígérő ifjonc lett belőle.
Mint rendesen, akkor is férje jelenlétében jött hozzá a fiu, azon kívül ott volt vele még egy káplár és az orvos.
Amint a gyermek odalépett anyjához, hogy őt megölelje, szegény néma anyját, a haldokló felemelkedék fektéből s megfogta fia kezét és szólt:
- Fiam. A halál órájában hallod legelső szavamat. Én Palukhin hercegnő vagyok, kik meggyaláztak, száműztek, halálig üldöztek; apád pedig egy nyomorult rabszolga. Erre emlékezzél egész életedben. Te légy áldott, a többieket látogassa meg Isten.
Ezzel megcsókolta fiát és befelé fordult.
Akik e szavakat hallották, elborzadtak rajta. Csak Korzkyban nyomta el a csudálkozást az öröm.
Meg sem várta, hogy hát neki mond-e valamit a nő? futott egyenesen a kormányzóhoz, olyan arccal, mintha ő fedezte volna fel az átjárást a Behring-csatornán, s tudósítá, hogy a nő megszólalt, beszélt, felfedezett fia előtt veszélyes titkokat.
Már most végrehajthatják rajta a büntetést.
A kormányzó rögtön küldött a nő után. Már akkor a halál régen megnémítá annak nyelvét s a büntetést nem kelle végrehajtani.
Gróf Korzky természetesen a kormányzó igérete szerint rögtön megszabadult kellemetlen számüzetéséből s nem is késett ott tovább sokáig, hanem sietett vissza Szent-Pétervárra, s hihetőleg ismét feltalálta azokat a delnőket, kiknek még egy menuette vagy egy mazurka tánccal tartozott, csak hogy valamivel idősebbeknek találhatta őket s igen valószinű, hogy azután fényesen végezte pályafutását.
Azzal, hogy hát abból a gyermekből mi lett, kit egykori neje, Palukhin hercegnő szült szibériai sárgunyhóban? bizonyosan igen keveset fárasztotta lelki tehetségét.

***

Mi lett tehát azon fiuból, kit Palukhin hercegnő szült Korzky grófnak?
Valóban a jámbor fiunak jó lett volna soha sem hallani anyja szavát és különösen soha sem tudni meg azt a titkot, amit az előtte halála órájában felfedezett.
Azt sem várták meg vele, hogy anyját eltemettetni lássa, rögtön elzárták mély, magányos börtönbe és ott tartották évekig, hosszú évekig, oly elzárt magányban, ahol emberrel nem beszélhetett soha.
Történt e közben, hogy a krimi félsziget megtetszett Oroszország urainak. Nem is csoda. Ama hideg, fenyőfás, szánutas országból méltán tekinthettek epedő sóhajtással e kis viruló paradicsomra, hol a szőlővessző a pálmafára tekergőzik s tovább tart a nyár, mint Oroszországban a tél.
És ezt a kis paradicsomot csak egy keskeny földszoros választotta el az orosz birodalomtól! Milyen nehéz volt itt a kisértetnek ellenállani!
Évek óta készen állt egy nagy orosz sereg Krimia kapujánál s várta az alkalmat. Az nem is késett soká. A tatárok nem voltak megelégedve fejedelmükkel: kergessétek el őt! súgák az oroszok és ezek megtették; a jó szomszédok azután választottak számukra másikat, olyat, aminőt ők kivántak: csendes, jóvérű embert, aki hagy magának parancsolni.
A török szultán, Krimia védura, haragudott e lázadásért s haragjában egyik basáját fegyveres erővel küldé a tatárokhoz; az elfoglalt tőlük egy darab földet, egy kicsiny-kis földet a tenger közepén, Tamás szigetét.
Ne engedjétek földeteket, súgák az oroszok a tatároknak, űzzétek el onnan a törököt. Elűznők, de nem birunk vele, gyere jó szomszéd, segíts! A jó szomszéd azután bement egy akkora sereggel, hogy elűzheté a török basát Krimiából, elfoglalá a tatárok erősségeit és akkor azt mondá, hogy jó minekünk itten laknunk.
A tatár nép elszörnyedt e vakmerő áruláson s fegyvert ragadt az oroszok ellen; ekkor azután összeszoríták őket minden oldalról egy csoportba s harmincezeret leöltek közülök, a többi meghódolt, vagy kifutott Circassiába. A szép kis paradicsom közprédának lőn tekintve, a mecsetekből kaszárnyák lettek, a khámok palotájáról leszedték az arany cifrázatokat, s az oszlopokat elhordták Potemkin herceg palotájához, a szép vízvezetők csöveit megolvasztották puskagolyóknak, egész erdőket kiirtottak, hogy a kóbor tatárnak ne legyen hova elbújni, elpusztíták a nagyobb városokat, Kercset és Kaffát, hogy annál nagyobb kedve legyen azon hetvenötezer görög és örménynek, kiket Krimiából elhurcoltak, a nogai sivatagot megtelepíteni.
Ilyenformán Krimiának, mely a hajdani khámok alatt harmincezer harcost birt lóra ültetni, nem maradt több lakosa mindössze ötvenezernél, aminél hajdan Bakcsiszerály fővárosában is több lakott, ahol most a mecsetek tornyából az ima idején lekiáltó mohamedán imámokat az orosz katonák mulattatják olyan formán, hogy az ének közepén fellövöldöznek rájuk, mint valami furcsa éneklő madarakra.
Miután így a régi gonosz szellemű népesség jó formán kipusztult, gondoskodni kellett róla, hogy a szép kies félsziget újra megnépesüljön.
Az ilyen munka Oroszországban könnyen megy. Ma kivándorolt félmillió kalmuk feleségestől, gyermekestől a Volga mellől Chinába; holnap megindítanak más tartományból ugyanannyi zaporogi kozákot, kirgizt s megtelepitik vele az üresen hagyott földet.
Egyszer egy felsőbb ukáz elrendelé, hogy Krimia újra megnépesüljön, a tengerpartokon hatalmas vár emelkedjék, a kikötőben hajóhad épüljön, az egész ország ismét felviruljon.
Úgy kelle történni.
Egész népségek indíttattak meg régi helyeikből Krimiába, elnyomott görög népet édesgettek jármot változtatni, kegyvesztett főurak, gyanús politikai szellemek küldettek Krimiába, hogy ott kormányozzanak, építtessenek mulató kastélyokat és várakat, s hogy az is legyen, aki kastélyaikat és váraikat izzadságos munkával építse, összegyűjték Lengyelországból és Szibériából a veszélyesebb elitélteket s odaküldik Krimiába.
Hejh, azért olyan erősek azok a szebasztopoli falak, mert könynyel és vérrel keverték azoknak vakolatját!
Egész új tájékok támadtak a félszigeten. Hol az előtt a Júra-hegy elátkozott vad vidékei csak mély hegyszakadékokban tomboló patakokat mutattak, ott most egész ligetek emelkednek mind az öt világrész pompafáiból s ragyogó paloták ormai vetekednek a hegyek csúcsaival. Hány emberélet boldogsága van a betemetett völgyekbe elásva! mennyi könyre volt szükség, hogy ez a fű ottan olyan gazdagon kizöldüljön!
A szegény rongyos Akhtiár helyén egy roppant város emelkedett: Szebasztopol. Az első tekintet e város külsejére a legszomorúbb hatást volt képes gyakorolni a figyelmes szemlélőre, még az ostrom előtt is.
Csupa merő egyalakú nagy házak, egymáshoz mért ablaksorokkal, nagy, hosszú egyenes épületek, négyszögletű roppant tárházak, tágas udvarokkal; minden szomorú egyformasággal építve; sehol azok a kisebb épületek, mik a nyugalmas középrend lakhelyei szoktak lenni, szőllőlugasokkal befuttatva, kertekkel körülvéve, gazdasági hajlékokkal tarkázva; itt minden oly alakú, mintha nem laknának benne mások, mint katonák és nagy urak, hivatalnokok és rabok. A kapuk, karfák az álladalom színeivel befestve, az emberi alakok rendszabály szerint öltöztetve, nyírva, borotválva, még a fák, bokrok is, mik a főépületek előtt állanak, kertészolló szabályzata szerint tartoznak nőni és zöldülni.
Körül egyes roppant váracsok, egész hegyek fehér kövekből rakva, három, négysoros ágyúnyílásokkal, mint valami óriási darázsok fészkei, kik hatalmat vettek a jó, szorgalmas emberek fölött.
Nem gondolt-e arra, aki ezeket odaépítteté világok rémületére, hogy egykor megborzadnak a nemzetek ez ijesztő városától és minden oldalról eljönnek ellene és lerontják azt a kopár föld szinéig, hogy elfeledve legyen az, miként el vannak feledve azon ezrek sóhajtásai, kiket ez óriási munkának egy nagyravágyó gondolat feláldozott?
Azon foglyok között, kiknek verítéke Akhtiárt Szebasztopol fehér falaival körülépíteni segíté, volt egy, akit mindegyik eltávozott felügyelő a helyébe jövőnek különös figyelmébe szokott ajánlani.
Ez volt a numero 725.
Nevet nem volt szükség neki viselni, mert holtig fogolynak kellett maradnia, ismerhetőség kedvéért csak számot kellett hordania, még pedig nem a dolmánya ujján, vagy süvegén, hanem a bal orcájára sütve, ahonnan a szakáll közül is szépen kivillogott a 725.
Ez a rend igen könnyíti a felügyelők dolgát; nem szükséges nekik annyi tenger nép nevét fejökben tartogatni, hanem ha kell nekik valamelyik, csak nézik a bal pofáját, ott van a száma; a főjegyzőkönyvben azután utána van irva minden tulajdonsága, a használhatók épen úgy, mint az őrizendők.
A numero 725 után körülbelül ilyesmi állt abban a nagy jegyzőkönyvben:
"Numero 725: Korzky gróf és Palukhin hercegnő fia. Született Szibériában. Holtig fogságban marad. Használható a legerősebb munkákra. Rendkívüli testi erő. Találékony ész. Gépeket csinált magától. Mérnöki tudományokra taníttatott. Ajánltatik rendkívüli felügyeletbe. Veszélyes titkokat bír" stb.
Ez adatokhoz lassankint mindig több-több gyülekezett. az elején még barna, pelyhes szakálú férfit írtak le a numero 725-ben, az utolján már kopasz, őszszakállú ember volt utána jegyezve és valóban az 1854-ik évben már vén-vén ember lehetett az a valaki, akit tizenkét éves gyermekkorában bal sorsának által adtak.
Valami tekintélye időjártával még is támadt a többi foglyok között: az, hogy a legvénebb volt közöttük.
Esze, tapasztalata annyi, mint a legtudósabb mérnöktisztnek. Ezek az erődítványek, ezek a sáncok mind az kezei alatt épültek, ő készítette a szállító eszközöket hozzá s segítette azokat tolni, ő rajzolta a karóütő gépeket s izzadott a csavargatásukban, tőle kérdezték meg a földmunkálatoknál, hol, miféle földrétegek vannak, hol találnak sziklára, csapóföldre? Azt a mély alagútat a hegyen keresztül egészen rábízták, s mikor a rejtett tűzaknákat ásták Szebasztopol külső erődei körül, a mérnökkar őrnagya egész hetekig engedte a numero 725-öt dolgoztatni a földalatti munkán. Jő maga az alatt vadászni járt valamelyik krimiai orosz hercegnél. A munka elkészült szerencsésen, az őrnagyból ezredes lett, a numero 725 után pedig azt jegyezték, hogy ha vigyáztak rá eddig kétszeresen, ezután vigyázzanak háromszorosan, mert az oly veszélyes ember, ki előtt nemcsak a szebasztopoli sáncok, de a földalatti tűzaknák is ismeretesek, akit ennélfogva nem lehet eléggé őrizni, hogy valakivel érintkezésbe ne jőjjön, akinek titkait elmondhassa.
A kormányzó azonban igazságos akart lenni, s hogy annyi fáradság és szenvedés ne maradjon némi kárpótlás nélkül, küldött a felügyelőnek ötven rubelt, hogy azt adassa a numero 725-nek, hadd igyék a jámbor egy kis pálinkafélét, amíg benne tart.
A felügyelő aztán magához hivatta a numero 725-öt s azt mondta neki:
- Az aknák, amiket ásattál, bedűltek, ezért a kormányzó azt parancsolta, hogy neked 50 botot adassak. Én szánlak és a magam szakállára csak tizenkét botot adatok, de ha a kormányzó oly kegyes leereszkedni hozzád, s megkérdi, hogy megkaptad-e mind, amit utalványozott? te azt feleled, hogy hiányosság nélkül megkaptad.
Azzal kifizetteté neki, amit mondott.
Pár nap mulva meglátogatta a kormányzó a munkálatokat. Megpillantá a numero 725-öt s odainté magához kegyesen. Az meg volt már görnyedve a munka miatt, még jobban az öregségtől, de legjobban az alázatosság által; nem messze kellett neki hajolni, hogy a kormányzó lábait megcsókolhassa.
- Megkaptad-e, amit számodra rendeltem? kérdé a derék úr a fogolytól.
- Köszönettel fogadtam, kegyelmes uram.
- Az egész ötvenet megkaptad-e?
- Hiányosság nélkül, felelt a numero 725 és megcsókolta a kormányzó kezét, lábát s azzal ment vissza dolgozni ismét kemény munkájához.
Gondoljátok-e, hogy ez milyen mulatságos élet?
Hatvan, hetven esztendeig nem hallani egyéb zenét, mint a kalapácsok ütését a kemény kövön, nem hallani egyéb emberi szót, mint a porkoláb szidalmát, eltölteni az egész férfi kort, anélkül, hogy valaha egy szelid női arc mosolygását látta volna a szem, eltölteni egy egész század felét, anélkül, hogy valaha egy reménysugár sütött volna a sötét életre. Nem tartozni senkihez, még a hazához sem, nem örülni semminek soha, nem óhajtani ismeretlen jobb létet, még csak a büszke öntudatot sem bírni, mely az elbukottak erős föntartója a balsors idején. Nem lenni egyéb, mint egy puszta szám, melyet a halálnak tetszik átugrani, valahányszor a tizenhármasokat számlálja az emberek fejein. Oh az ilyen élet nehezebb büntetés, mint a halál, s ahol az itéleteket egykor számon kérik a földi birótól, lesz-e bátorsága elmondani annak: "az én kezem tiszta a vértől!" - aki test helyett megölte a lelket?

***

Ki gondolta volna, hogy ez a kis rongyos tatártelepítvény, Akhtiár, egykor az egész világot foglalkodtassa nevével; hogy a föld három részéből csődüljön ide tizenkét nemzet egymást eltemetni, s napról-napra az legyen reggeli, esteli köszöntő mind Európában: mi öröm, mi gyász van Szebasztopol alatt?
Az idők mérge ott adja most ki magát.
Ami rosszat száz esztendő alatt bevett ez a beteg világrész, mind ott jön ki rajta, mint valami mérges kelevényen.
Az egész világ reszket, lázban van, a kór egyik tagról a másikra terjed, és ennek a betegségnek a neve háború.
A háború hajdan igen szép költői tárgy volt. Egy-egy magasztos eszme végett kiszálltak a síkra a hősök; egy-egy dicső bajnok, nemzetének ünnepeltje, országa címerét paizsára véve, kiállt védelmére s győzött, vagy elesett dicső halállal. Azután előjöttek a költők, későn, talán századok mulva s énekeltek róluk lelkesült dalokat. Most praktikus időkben élünk, hősöknek és poétáknak nincs kelete többé, nem ér a honszeretet, a délceg bátorság semmit ágyú nélkül, vége van az ellenállhatlan vitézeknek; a legdicsőbb bajnokokat ezer rőfnyi távolságból lelövik ágyúval; nem is jön értük a költő, aki elhordja őket onnan a csatatérről, s hulláikat megmentse az enyészettől, bebalzsamozva őket költészete örök szépségeivel; elég, ha egy napig beszéltek róluk a börzén, ha mától holnapig nyomtatva állt a nevük az újságban, másnap már azt kérdik: hát aztán mi történt? s haragusznak az újságiróra ha még egy hét mulva is ugyanarról beszél.
Szegény Homér! milyen rosszul járnának égi alakjaid, ha ez új Iliászba akarnák magukat ártani; ha Trója ostrománál a had istene egy lándzsától találva, akkorát ordított, mint tízezer ember, mit mondana most egy százhatvan fontos bombához, mely goromba süvöltéssel ront az egeken keresztül s nem kérdi, hogy van-e ott valaki? Az emberek különb menyköveket találtak fel, mint Jupiteréi; a találmányok százada megbuktatta költők korszakát; a háború nem költészet tárgya többé, aki jobban ki tudja számítani a hajlott vonalakat, miket a golyó tesz, aki célszerűbb alakot tud adni a bombának, aki jobb számító, és végtére, aki tovább győzi pénzzel, az a győztes.
Szegény, szegény hősök.
Ti, kik ott feküsztök Tauria krétás földjében, húszával, harmincával egy rakáson, egy sírban.
Ha egy nagy diadalmas csatában hullottatok volna el, fegyverrel a kézben, harckiáltással az ajkon, mámorral a szívben; ha ott ama sáncárkokat temettétek volna be hulláitokkal egy véres, elkeseredett ostromban, azt mondaná rólatok a világ: "dicső, dicső hősök!" De ti elestetek éhségtől, hidegtől, utált betegségtől, mint valami árva juhnyáj, melyet pásztorai vad vízre tereltek; a szomorú a sírban feküdni a jó katonának, akit szánni kell, hogy meghalt.
Már hónapok óta folytak az ostrom előkészületei Akhtiár alatt, az ellenséges csapatok kezdtek egymással kölcsönösen ismerkedni.
Angolok és franciák saját neveket adogattak a halmoknak és tornyoknak, miket maguk előtt láttak, valamint egyes alakoknak is, kiket megjegyezhettek maguknak.
Így lett ismeretes a "fehér kantus" cím alatt ama tréfás orosz öreg úr, ki délutánonként kiviteti magát zselyeszékén a cáncokra, egy gyalogágyút maga elé huzat, ráteszi a kávésfindzsáját, s míg más embernek az a szenvedélye, hogy kávéhoz pipafüstöt szívjon, ő elsőbbséget ád a lőporfüstnek, minden korty kávé után egyet lőve ágyújával az ellenség táborára. A hamis afrikai vadászok jó vontcsövű puskáikkal le-lecsipnek egyet kettőt az öreg úr szolgáiból, kik mellette forgolódnak, hanem ez a "fehér kantust" egy cseppet sem háborgatja, ő iszsza csendesen a kávéját, s rágyujt, mikor kedve tartja.
Másik ismerős alak: "a piros viganó." Ez egy délceg amazon, ki a legőrültebb ágyúzás közepett ott jár-kel a lövegek között, s oldalán hordott átalagból pálinkát oszt a tüzéreknek, s saját fehér kezeivel hordogatja el a sebesülteket onnan.
Azután az "angol szerzsent." Ez valami bohó orosz fiu, ki azt a mulatságot találta ki, hogy egy elesett angol egyenruháját vette fel magára, s úgy mutogatja magát a sáncok tetején. - Bizonyosan rendkívül hízelgőnek találja, hogymindenünnen csak ő reá lövöldöznek.
Ilyenforma ismerős alak kezdett lenni végre az "ágyús kutya".
Igy neveztek el a bohó gúnyolódó frankok egy különös alakú vén embert, ki orosz fegyenc ruhában egyikéhez a vetőmozsaraknak éjjel-nappal oda volt láncolva lábánál fogva.
Azért nevezték el ágyús kutyának, mert úgy oda volt láncolva, mint valami harapós kutya.
Más katonát legalább fölváltanak őrállásából, az ágyús kutya éjjel-nappal ott áll, ott alszik mozsara mellett egyik nap úgy, mint a másik nap; ha zápor hull, ha kartács hull, egyaránt.
Más katona legalább elhal, elhull a folytonos sanyarúság alatt s aztán belevetik valami gödörbe s megpihen; az ágyús kutyán nem fog semmi: neki parancsolatja van a cártól, hogy nem szabad meghalnia.
A franciák néha megsajnálták: "szegény ördög, gyerünk, lőjjük le onnan!" de a golyó sem fog azon; tartós ember ez az ágyús kutya.
Pedig ha jobb távcsöveik volnának, mindjárt nem neveznék őt ágyús kutyának, mert megláthatnák a pofáján, hogy őt numero 725-nek híják.
A numero 725 most különös jó szolgálatokat tesz a váruraknak. A legelső tábornokok nem restellnek leereszkedni hozzá s kérdezősködni egyről, másról. A fogoly tapasztalt ember. Annyi időt, mint ő, csakugyan nem töltött senki Akhtiár környékén, úgy nem ismeri azokat a halmokat, gödröket a legbölcsebb mérnöktiszt sem, ahogy ő. Puszta látásra megmondja, itt és itt az ellenség hány lépésnyi távolban áll? jobban, mintha lánccal mérte volna meg. Minden ágyút meg tud becsülni: mennyire veti el a golyót? hogyan hord, mennyit rút hátra, hány font lőport bír meg? A föld felszinén kimutatja, milyen járásuk van a földalatti tűzaknáknak, jár-e azokhoz közel ellenség? Bámulni lehet rajta, mily pontosan irányozza a vetágyút, mily ügyesen intézi el a bomba kanócát, hogy épen odaessék és pattanjon el, ahogy ő elszánta.
Ezért láncolták őt oda a mozsárhoz; így a fogoly azt a szolgálatot teszi, hogy a mozsarat irányozza, a mozsár pedig azt, hogy a foglyot nem engedi elszökni. Kettős cél és haszon.
Még mindig félnek tőle, még mindig nem hisznek neki.
Nem tudják elhinni, hogy oly hosszú szenvedés, nyomor és kényszer eltiporta benne utolsó csiráját is az emberi önérzetnek, hogy egy élő, gondolkozó lényt meg lehet fosztani lelkétől úgy, hogy az ne legyen különb egy házi állatnál, mely kínzó gazdáját szolgálja az utolsó lehelletig a láncon, a járomban, a rúd mellett, az ostor alatt, s ha eleresztik is, megint visszatér hozzá.
Egy napon a körjáratot tevő tábornok leereszkedés a fogolyhoz, hogy lóhátról megszólítsa őt. - Hej öreg, mit gondolsz, mit csinál az ellenség nagy pihentében?
- Aknáinkat keresi, felelt a fogoly alázatos készséggel.
- Jó helyen keresi-e?
- Tanult emberei vannak, excellentiás uram. Sóhajta fel az öreg rab.
A tábornok bosszúsan ment tova; midőn ismét visszakerült, megint megszólítá az öreget.
- Nos hát mit gondoltál ki, hogy tűzaknáinkat megvédjük:
- Gondoltam valamit, excellentiás uram.
- Elmondhatod, megengedem.
- Ha oly kegyelmes akarsz lenni. A mult héten három tüzér betegedett meg itt mellettem, kettő meg is halt reggelre. Azt mondják, hogy valami betegség jár, ami ragad egyik emberről a másikra; én nem tudom, mert én reám nem ragad semmi. Azt beszélik, hogy odabenn a városban az utcán hevernek a halottak, mert nincs idő őket eltemetni, s a miatt a ragály pusztítja a katonákat.
- De mi köze van ennek a tűzaknákhoz?
- Én úgy gondoltam, excellentiás uram, ha méltóztatnál megengedni, hogy e ragályban elhullott katonákat jó volna lehordani tűzaknáinkba. Így a város megszabadulna a sok temetetlen hulláktól, az ellenség pedig, ha meglelné tűzaknáinkat, a halálos mirigy kapuit nyitná meg saját maga ellen.
A tábornok elővett egy kettős aranyat erszényéből s azt a vén fogolynak adta jutalmul e jó tanácsért. Mindegy lett volna pedig annak, ha egy rézkopeket ad is neki, mert első dolga volt, hogy lyukat fúrjon rajta, s annál fogva nyakába akaszsza a pénzdarabot, melyet tábornokától kapott, mint valami ereklyét. Első eset volt ez, hogy bünhödés helyett jutalmat kapott s ezt örökre meg kelle tartania, amazokat elfelednie; a korbácsütések nyomaitnem láthatá, mert azok a hátán voltak, de az aranypénz keblén lógott s erősebben köté őt Szebasztopol falaihoz, mint az a lánc, mely a mozsárhoz lakatolja.
Másnap el is jöttek érte, eloldozták a mozsártól s tudtára adták, hogy rá nagy megtiszteltetés vár: saját tervének végrehajtása. Az ő felügyelete alatt fognak a ragályos hullák a tűzaknákba eltakaríttatni.
Mily büszke volt e megtiszteltetésre a numero 725.
A cár ellen föllázadt pogányokra ő viheti a legirtózatosb halált! - - - -
A munka folyt napról-napra a franciák táborában, a föld felett és a föld alatt, ott harcoltak, vérzettek, ide alant fáradatlan ásták a föld alatti útakat s nem kérdezték, mi dübörög ott fölöttük: ellenség-e, vagy jó barát?
Egy napon az árkászok, amint előre haladtak, olyan tompa dübörgést hallának lépteik alatt, mint ha valaki üres pince fölött jár. "Alattunk a mína!" mondák egymásnak s nagy örömmel kezdtek a meglelt irány követéséhez. Félóra mulva mármeglelték a gerendákat, mik a tűzakna tetejét képezték s azokat óvatosan felemelvén, akkora nyilást csináltak közöttük, hogy egy hágcsót le lehessen bocsátani.
Egyszerre oly irtóztató haláloslég tört elő a megnyílt aknából, hogy a körüle állók egy percre visszatántorultak tőle. Hisz ez sírbolt!
Az árkászok hadnagya kezébe ragadta a lámpát s kendőjét szája elé tartva, lemászott az ellenaknába, meghagyva, hogy senki se jőjjön utána. Nehány pillanat mulva újra vissza jött. Arca egészen felháborodva, alig bírt szóhoz jönni; mintha kisértetek ülnének lelkén.
- Odalenn, szólt hebegve társaihoz, az egész akna tele van halottakkal. Az oroszok ide hordták azokat, akik hagymázban, epemirigyben elhullottak; tán még azokat is, akik csak betegek. Nehány alakot még mozogni láttam. Nyögtek felém.
A keményszivű harcosok elborzadtak e szavakra.
- Mentsük meg őket! Azt mondák egymásnak s szájaikat elkötözve borszeszbe mártott kendőkkel, leszálltak a pokoli verembe.
Valóban még három élőt találtak a hullák között, s azokat sietve hozták ki onnan, s elkezdték ecettel dörzsölni, hogy élethez jőjjenek.
Kettő rögtön magához tárt, a harmadik, egy vén ember, csak nyögéssel tudatta, hogy él.
Mind a hármat felvitték a szabad légre, s ott átadták a körüljáró orvosoknak, kik elszállíttaták őket a francia kórházakba, s ott ápolás alá vevék.
A kórházban nem tartják az ellenségeskedést, a francia az orosz mellett békében fekszik, s ha tán az orosznak mind a két keze meg van lőve, még meg is itatja, s megtölti pipáját. A behozott három oroszt alig fektették le egy teremben, midőn egy lábbadozó afrikai vadász ráismert a legöregebbre közülök.
- Nézzétek! hisz ez az ágyús kutya! Pauvre chien (szegény kutya), hogy szabadultál meg az ágyúdtól?
Az ágyús kutya, a vén orosz rab, nem felelt semmit a kérdésre, csak sóhajtott, és azt a dupla aranyat szorongatta szivéhez, amit a tábornoktól kapott.
Hiába kérdezték az orvosok: hol szenved, mi baja? nem felelt semmit. Töredezett szavaiból kivehették utóbb, hogy papot szeretne inkább, akinek meggyónjon. Hoztak egyet a számára.
Annak nagy töredelmesen meggyónta, hogymidőn ama földalatti üregben halálos kínok között fetrengett a ragályos hullák között, azon bűnös gondolatra vetemedett, hogy bár csak ő is olyan volna már, mint azok. Ezen bűnét bocsássa meg neki Isten.
Mint került oda? hogy maradt ott? miket szenvedett? azokról nem szólt semmit. Az a császár titka, azt nem kell senkinek tudni.
Nevét sem mondtameg. Láthatják arcán azt a számot. Ez az ő neve. Tána túlvilágon is ama nagy könyvben, hol a bűn és a bűnhődés jegyeztetik, ezen szám alatt van beirva.
Már most csak annyit kért, hogy engedjék meghalni nyugodtan.
A másik kettő, kit szintén élve hoztak az aknából, lengyel elitélt rab volt, kinél az első lehellet, mely az életrevisszatérés jelét adá, átok volt Oroszország ellen.
Ezeknek hiába mondta az orvos, hogy gondoljanak életükre, hiába mondta a lelkész, hogy gondoljanak halálukra, nem törődtek sem élettel, sem halállal; csakhogy elmondhassák, ha végső lehelletükbe kerül is, miket szenvedett nemzetük s azután, miket szenvedtek ők? és végre hol van az orosznak legfájósabb oldala, ahol ennyi szenvedést vissza lehessen neki fizetni.
Nem kellett nekik a nyugalom, nem az ápolás addig, míg le nem irták Szebasztopol erődeit, az orosz sereg állását, a lengyelek keserű boszúvágyát s midőn az egyik indulatos beszéde közepett elhalt, lankadó suttogással mondá a másiknak: "folytasd tovább!"
Ettől tudták meg a numero 725 valódi nevét és élete sorsát. Mennyit szenvedett, hogy kínoztatott gyermeksége óta, míg vén, ősz ember lett belőle.
És ennek a kiszenvedett rabnak most módjában áll ennyi szenvedésért írtózatos bosszút állni; megemlékezni haldokló anyja szavára, ki egy bosszúkötelességet kötött szivére és teljesíteni azt - későn, de jókor. Ő tudja Szebasztopol minden gyöngéit, fundamentumából látta azt keletkezni, érti, kiszámíthatja minden erőd rendeltetését, fájós oldalát; az egész földalatti művezet úgy van fejében, mint egy térképre rajzolva. Többet ér egy hadseregnél, ha felfedezi az ostromlók előtt mind azt, amit tán Szebasztopolban sem tudnak olyan jól, miként ő.
Miért nem cselekszi hát?
Minden kérdésre hallgat. A biztatásokra szemeit hunyja le. Midőn mondják neki, hogy akik körüle állnak, azok az ő szabadítói, kik leveszik láncait, s szabad, boldog embert tesznek belőle, kik azért jöttek, hogy bosszút álljanak azon milliók kihullt könnyeiért, kifolyott véreért, kiket egy elbizott kényúr vas szívének feláldozott: olyankor csak fejét csóválja a fogoly és halkan susogja:
- A cár igazságos, a cár szent.
Társa, a lengyel, ágyáról felemelkedve, dühödt szavakat beszél hozzá.
- Nem emlékszel-e rá, hogy ragályos hullákat hordattak le velünk a földalatti árkokba s midőn magunkat is meglepett a borzasztó halálvész, ott hagytak félholtan a halottak között, s ránk fojták a vermet!
A fogoly csak összetette kezeit mellén.
- A cár akarata volt, a cár akarata szent.
A francia tisztek biztatták, hogy semmitől se féljen, itt biztonságban van közöttük, itt sem a kancsuka, sem a kozákdárda el nem éri; nincs mit tartania megrontóitól.
Ilyenkor a nyomorult fogoly összeborzadt, szemeit félve fordítá félre, s karjait arcáig emelte, mintha el akarná rejteni magát és rebegve szólt:
- A cár mindenható.
Úgy látszott rajta, hogy szeretne valamit szólni; de félt! abban a nagy, rettenetes iskolában nagyon megtanították fálni. A cár erős bosszúálló úr, a cár Isten helyettese; kinek jutna eszébe panaszt emelni Isten ellen, azokért, mikkel Isten látogatta meg?
A cár akarta így: - a féregnek nem szabad arra gondolni, hogy bosszút álljon az ő urán.
Az elcsigázott ló ne panaszkodjék a hám ellen, melyben megszakadt, a láncos eb ne merje megugatni gazdáját.
Egy szelíd arcú hölgy lépett a haldokló fogoly ágyához, egyike azon derék nőknek, kik Frankhont elhagyák, hogy nemes önfeláldozással ápolják a tábor betegeit; őrangyalai a hadseregnek.
E delnő vigasztaló bíztatással szólt a fogolyhoz s kínálta enyhítő gyógyszerekkel.
A fogoly áhitattal csókolá meg az ápoló kezet, mely homlokán végig simult, s kérte, hogy imádkozzék Istenhez érette szegény bűnösért, de az orvosságot visszautasítá; semmi gyógyszert sem akart elfogadni.
- Amíg a cár azt parancsolta, hogy éljek, élni kellett; ha ő azt parancsolta, hogy meghaljak, meghalok.
Semmi biztatás sem volt képes arra birni, hogy meggyógyulására gondoljon.
Utolsó kivánata az volt, hogy azt a kettős aranyat, melyet nyakában visel, ne vegyék el tőle, ha meghal; temessék el úgy, hogy az keblén maradjon, mert azon a cár képe van.
Még azt is megsúgta ápolóinak, hogy ne felejtsék megizenni előljáróinak, miszerint ős a cárnak utolsó lehelletéig hűséges szolgája maradt. Mintha attól tartana, hogy a cár keze még az égbe is felhat, s ott is vannak neki hetmanjai és poroszlói, kik az ellene vétkezőket megragadják, s ott is van egy fagyos pokol Szibéria mintájára, melyben tűz és lángok helyett jég és hó között kinozzák a kárhozatra szolgált oroszokat.
Azzal felemelte két kezét az égre, térdre állt ágyában s félelemtől reszkető hangon felkiáltva: "irgalom, kegyelem, én uram!" arcra borult, - igen arcra borult ama hatalmas úr előtt, kinél a szolgakiáltása egyenlő a parancsolóéval s kihez nem visz fel úgy az egyik, mint a másik, egyebet a puszta, meztelen léleknél.
És így halnak meg a minden oroszok birodalmában milliók és milliók és minden évben uj milliók születnek helyettük, kik ugyanazt a sorsot élik végig és akiknek eszükbe nem jut, hogy miért nem jobb az élet?