Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

DRÁGA FÖLD

A Szilisztria melletti nagyobb szigetek egyikén gyönyörű mulatólaka volt Spatár Leo, gazdag görög kereskedőnek.
Azt mondák, hogy a derék úr igen tiszteletreméltó módon jutott roppant vagyonához, amihez minekünk semmi közünk. Annyi bizonyos, hogy a legtöbb orosz rubel az ő kapuin keresztül jutott a Duna két partján lakozók közé, ami azután sok mendemondára adott okot.
Hanem Spatár úr bölcs ember volt, s ha talán szolgált az orosz cár őfelségének, de szolgált a török szultán ő felségének is s ki ne ismerné el, hogy két úrnak szolgálni kettős érdem, kivált, ha mind a kettő meg van elégedve a szolgálattal.
De mi bajunk nekünk Spatár úr érdemeivel, mikor itt csak a kertjéről van szó?
Az egy valódi paradicsom volt a maga helyén; az európai gyümölcsészet minden fajai a legszebb példányokban voltak feltalálhatók benne, amellett pompás üvegházából egész pálma- és narancserőket birt kiállítani, s kerítése belül fügefákkal és barackokkal volt befuttatva.
A várkormányzó, Mussza basa, legkedvesebb napjait itt e kertben tölté, melyet a vendégszerető úr számára mindig nyitva tartott; órákig elandalgott a virágzó olajfák árnyéka alatt s elnézte napról napra: mekkorát nő egy fügefa-levél?
A török úr egészen bolondja volt a szép fának szép virágnak. Ha hadvezér nem leendett, szeretett volna kertész lenni, elpiszmogni a gyümölcsfákkal, s tanulmányozni a bimbók fakadását.
Számtalanszor kérte Spatár úrtól ezt a kertet drága pénzen; de az soha sem volt eladó. A derék úr esküvel állítá, hogy ha valakinek eladná, az bizonyára a derék basa lenne, de nincs kedve tőle megválni. Tekintse ami benne van úgy mint a magáét, lakjék ott, szedje gyümölcsét, de megvenni ne kivánja, mert annak nincsen ára.
Utoljára már kétszázezer piasztert ígért neki érte a basa. A kereskedő megakadt kissé; egy napi határidőt kért; egy napig gondolkozott rajta és akkor azt mondta, hogy biz ő kétszázezer piaszterért sem vál meg kertjéből.
Ekkor azután Mussza basa abba hagyta az alkudozást s feléje sem ment a kertnek többet.
Az 1854-ik évben úgy történt, hogy nehány hónapig a háború sulya egészen Szilisztriára nehezedék, az orosz hadsereg zöme teljes erőszakkal rohanta meg a historiai nevű erősséget, melynek kapuja kapu volt Törökország szivéhez.
Ilyen két hónap alatt hogy átváltozik egyszerre a táj alakja! Nincs a teremtőnek olyan jégesője, árvíze és földindulása, mint ez a bölcs emberi faj, ha megindul mezőket elgázolni, városokat felforgatni! Nyomtató szérű támad ott ma, hol tegnap zöld vetés hullámzott, erdők feküsznek le, mintha zivatar járt volna rajtuk keresztül, dombok mulnak el itt, s amott emelkedik helyettük új hegy, halom.
Az orosz seregek közelítésekor kihirdeté Mussza basa Szilisztria lakói közt, hogy kinek mi féltője van, vigye onnan, és ki sokáig akar élni, olyan messze menjen a vártól, ahonnan tornyot sem láthat belőle, mert világ felfordulása lesz azon a helyen nem sokára.
A gyöngébb szivű emberek el is takarodtak onnan. Sokan oda hagyták házaikat, fekvő vagyonukat s menekültek az ország belsejébe.
De Spatár Leo állhatatosan megmaradt a maga helyén. Mit ér az ember vagyona nélkül? mondá ő igen helyesen; jobb benne lenni a házban, midőn az leszakad, mint messziről siratni beomlását s végtére is mitől tartana igaz jó lelkiismeretű ember? Ha Istennek úgy tetszik, utolérheti kezével az embert a legvidámabb társaság közepett; ha pedig kiválasztá, hogy megtartsa, bátran járhat, kelhet a hulló bombák között.
Ilyen szép bölcseséggel indokolá a derék kereskedő helyben maradását s ki ne adna neki e részben igazat, kivált ha még azt is megtudná, hogy húszezer arany mindenkor szép pénz marad; épen annyit kapott pedig az érdemes kereskedő az orosz tábornoktól azon csekély szivességért, hogy őket kellő időkben mindig tudósítsa a várbeli állapotokról.
Tagadhatna-e meg ilyen csekély kivánságot az ember jámbor felebarátjaitól?
A jeles üzér tehát benn maradt az ostromlott várban s valóban elég bátorsága volt akárhányszor körül lovagolni a bástyákon a török főtisztek kiséretében, kikkel mind igen jó barátságban volt s ilyenkor elég alkalma lehetett az emeltebb bástyatornyokból letekinthetni pompás kertjére odaát a szigetben, s szomoruan elnézni, milyen szép gazdálkodást követ ott el a jámbor ostromló sereg.
A barack trillageok terrassaira nagy ostromágyúkat vontattak fel, s a gyönyörű oleander, narancs és rhododendron bokrokat porcellán cserepeikben oda hordták az ágyútelepek masquozására. A spárga-ágyakat hosszában két magas sánc vágta keresztül, s a levágott gyümölcsfákat az árkok elé használták fel torlaszoknak éjszakai megrohanások ellen. Lovak jártak be s ki az övegházból, s a pavillon minden ablakából ötével hatával nézett elő a harcra termett orosz. Mind ezt távcsöveken át nagyon jól ki lehetett venni.
A jámbor kereskedő nem állhatta meg, hogy szomoruan fejet ne csóváljon e látványra.
Valahányszor egy új romlást fedezett föl, mindannyiszor nagy hangosan felsóhajta:
- Mekkora nagy bolond voltam én, hogy esztendő előtt el nem adtam ezt a kertet a basának kétszázezer piaszterért; no odadnám most kétezerért is.
Mert megnyugodott ugyan abban, hogy szenvedett kárai meg lesznek térítve, de lehet-e megfizetni pénzzel egy szép gyümölcsfát s a világ leghatalmasabb urai képesek-e hat nap alatt újjá teremteni egy elpusztult kertet?
Csak legalább annyi előrelátása lett volna, hogy mikor jó áron kérte a török, oda engedte volna neki.
Nem is késett legtitkosabb tudósításai végébe is rendesen odaszúrni, miket az ostromló vezéreknek megbízott kémei által küldött, hogy adjanak parancsot katonáinak, hogy az ő kertjétől maradjanak távol, mert ott mérges bogyókat termő növények vannak, még meghal tőlük valaki. Bizony szárastul, gyökerestül megették azokat a mérges gyümölcsű növényeket.
Azonban ha az orosz uraknak voltak kémeik a várban, Mussza basának is voltak azok az ostromló seregben, s körülbelől ő is tudott annyit az oroszokról, amennyit azok ő róla.
Hosszú idő óta vítta már a várat megfeszült erővel az orosz; elszántan, vitézül állt ellent a muzulmán, s bár fogyott ereje, nem még bátorsága s tetszett neki az a büszke egygondolat, hogy ahol most ő áll, az jelenleg a világ közepe, mely körül a föld minden népeinek figyelme öszpontosul. Micsoda üstökös fogja hát e szilárd tengelyt kiütni helyéből?
Egy napon megtudá kémeitől Mussza basa, hogy ajövő éjszakára általános ostrom fog a vár minden oldalára intéztetni; az orosz seregek felvették az utolsó szentségeket, s fel vannak buzdítva, hogy meghalnak Szilisztria alatt, vagy kitűzik zászlóikat Szilisztria falaira.
Omer basa a megmentő seregel távol időzött, segítségére várni már késő volt.
A várparancsnok összehivatá délután főtisztjeit; nem szólt nekik e titokról semmit.
Kávés csészéket és csibukokat hozatott számukra s vendégeit még egyszer megvendégelé magánál. Valószínűleg ez az utolsó csésze kávé és utolsó pipa dohány leendett, amit ő bajtársainak osztogat.
A tisztek vigan beszélgettek egymás között, miként máskor, a basa maga számot látszott vetni életével, mert hallgatag és komor volt.
A legnagyobb vidámság közepett belép hozzá a görög, ki szinte lőre tudta már, amik az éjjel történni fognak, s csak azért jött, hogy kiszemelje, milyen kedélyállapotban van az előkészületre a vezér?
Amint azonban őt belépni látta a basa, egyszerre jó kedvűen felkelt helyéről, leültette maga mellé, csészét, csibukot adatott kezébe s elkezdett vele vígan enyelegni, mint akinek valami titkos öröme van.
- Nem adnád-e el most a kertedet ott a szigeten? - kérdé tőle s szinte ragyogtak a szemei jó kedvében.
- Elhiszem, hogy el, csak most kérné valaki.
- Kezet reá, én megveszem most.
A görög zavarba jött.
- Hogy gondolod uram megvenni?
- Ahogy legutóbb kértem: kétszáz ezer piaszterért; kifizetem rögtön az árát.
- De hiszen uram ott most az ostromlók ágyutelepei vannak, s az egész kert jobban tele van oroszszal, mint tulipán- és jácinthagymával.
- Ne legyen neked arra gondod. Csak te arra felelj, adod-e a kertedet a mondott árért, vagy nem?
- De te tréfálsz, uram.
A basa iróasztalához lépett s kivette az erszényekbe kötött arany pénzt.
- Ha beleegyezel az alkuba, vidd az árát.
A görög csudálatos gondolatokat kezdett kapni. A basa oly jó kedvvel, oly mohón, oly biztossággal kivánja a vételt, mint aki dolgában nem kételkedik. Bizonyosan Omér basa és a szövetségesek megindultak már, hogy a várat felszabadítsák, az orosz sereget elűzzék: különben hogy alkudnék ő azon kertre, melyen most a legközelebbi tüztelepek vannak felállítva.
Másnap reggelig kért megfontolási időt.
- Nem, barátom, sürgeté a parancsnok, ma adj választ; adod, vagy nem adod? Holnapig nem várhatok.
Bizonyosan az éjjel meg fog még érkezni Omér, gondolá magában Spatár; a basa olyan ügyetlen ember, hogy egészen elárulja magát. Látszik az arcán, hogynem tudja örömét tartóztatni.
Ez nagy szeget ütött fejébe. A basa csaknem rákötötte a pénzt. A kereskedő elvégre is jónak látta azt elfogadni, hanem még abban az órában sietett tudósítani az ostromlókat, hogy vigyázzanak jólmagukra, Sophia felől veszély közelg; a basa nagy biztosságnak örül, s annyira bizik magához, hogy azt a kertet kétszáz ezer piaszteren vásárolta meg, amelyen most a legelső ostromlöveg áll.
Az ostromlók magok is nevezetesnek találták e körülményt s jónak találták a Sophiától vezető úton egy erős kémlő sereget felállítani, s minden intézkedést a bekövetkezendő ostromra úgy alakítani át, hogy a működés egy hátulról jövő roham ellen is biztosítva legyen. Mind ez pedig nagy változást idézett elő az egész ostromtervezetben s sok erőt elvont a rohamra szánt tömegekből, s megosztá a figyelmet.
Benn a várban ez alatt, mint a futótűz, terjedt el egyszerre a hír, hogy Mussza basa megvette drága pénzen Spatár kertjét, ott a szigetben, ahol most az ellenség tűztelepei állanak. Oly sürgetőleg vette meg,hogy még csak reggelig való gondolkozás időt sem engedett neki. Közel van a szabadság! Mindenki arra gondolt, hogy a legközelebbi hajnal a felmentést hozza magával. Az ostromlottak új bizalomra bátorodtak, új erő szállt karjaikba, sziveikbe új remény. Közel van a szabadulás!
A gazdagabb törököknek egyszerre kedvük támadt Mussza basa szomszédjaivá lenni: Spatár kertje mellett számos üres telek volt még, miket szegény gazdáik, holmi kukorica termesztő bolgár kapások, bizony olcsó árért odaadtak volna tegnap, most ezeket ötével hatával rohantak meg az előkelő urak, s egymásra kezdték árverezni földeiket. Az emberek eleinte meg voltak lepetve, később azonban felnyiltak szemeik, s akinek legtöbb sánctúrás volt a földén, az tartotta a magáét legdrágábbra. Az egész kis sziget dobra volt ütve; minden láncnyomnyit mesés áron vásároltak meg; valódi káprázatos börzejáték történt a földekkel; egy egy ellenséges batteria helyét ezer piaszterrel fizették a tűzbejött vásárlók, s ahol az oroszok temetőt rögtönöztek, az épen megvehetetlen volt.
A várban levő kémek, az orosz rokonszenvesek, elbámultak e dolgokra s nem késtek barátaikat mind ezekről tudósítani; az oroszok között is elterjedt lassankint a hír, hogy azt a földet, amelyen ők mostan állnak, ahol ágyúik bömbölnek, ahol halottaik feküsznek, odabenn az ostromlott várban csoda áron árverezik! A babonás előérzet, a gonosz jóshatály erőt kezdett venni minden sziven. Minő gonosz omen ez! Megvenni az ellenség táborhelyét! Dobra ütni a csatatért csata kezdete előtt és diribről darabra eladni azt közkatonák, tisztek között, mintha szegődésük volna a sorssal, hogy övék legyen a győzelem!
Ez a csüggesztő gondolat mind jobban lehangolá a támadók erélyét s a gondfeledtető italok homályán keresztül ishallani vélte a harcos, mint kiáltja az ellenség: "Ki ád többet érte?" s hogyan reszket a föld alatta e szóra?
Talán nem is a föld reszketett, hanem csak a szív?
A végső elhatározó roham még azon éjjel megkezdetett. Amily magas elszántsággal vívott a várat védő sereg, oly mély csüggetegség feküdt az ostromlók karjain; amazokat a biztos győzelem lelkesíté, ezeket a hittelen kétkedés lankasztá el. Úgy harcolt mind a két fél, mintha túlnan csakugyan egy felmentő hadsereg állna mögöttük, mely akkor fog lecsapni közéjük, midőn leghevesebb leend a viadal.
A végső roham az ostromlók visszaverésével végződött, a diadalittas törökök egész sáncaikig üldözték elleneiket. Az orosz csak félkézzel harcolt ebben az ütközetben, a másik kezét elzsibbasztotta valami.
És azután elkezdte odahagyogatni a vár körül felhányt sáncait s lassankint visszavonult a folyamon, magával vivén ezernyi sebesülteit, rongált ágyúit és elfojtott bosszúját.
Utolsó volt a kis sziget,melyről eltakarodék; az ott hagyott sáncok és sírhalmok mind olyan emlékek, miket az ostromló emelt ellenei dicsőségének.
Az elárverezett föld csakugyan tulajdonosai birtokába jutott; de gondjuk volt az eltávozóknak,hogy legalább Spatár kertjét elrombolják, gyümölcsfáit, szőlőtőit kiirtsák, kastélyát, tenyészházát tőből kihányják. Ne legyen azokban öröme az új gazdának.
Ne gyönyörködjék Mussza basa ravaszul megvásárolt paradicsomában.
Fölösleges gondosság!
Mussza basa különb paradicsom árnyéka alatt jár azóta.
Ama dicsteljes viadalban, a győzelem közepett, egy Allahtól rendelt golyó elhozá neki az izenetet, hogy térjen meg azon hazába, ahol hőstettei jutalma vár reá.
Olyan gyorsan repülte át a föld és ég közötti tért, amilyen gyorsan csak egy kilőtt golyó repülhet. Ott a heves harc bevégeztén esett el.
És bizonyára minden föld jó föld ő neki most már nem is válogat benne többé, nem is kiván belőle sokat.

A VESZÉLYES SAKKJÁTÉK

Ahmanzádé Mehemed, a tuniszi segédcsapat szerdárja messze földön ismeretes volt azon szigorú fegyelemtartásról, melylyel katonái felett uralgott.
- Ne az ellenségtől félj, hanem tőlem! ez volt mondása az újonchoz, akit csapatjába soroztak; és bizonyára az ő katonáimindig is jó vitézek voltak, mert a csatában nem ismerték a félelmet, de parancsnokuk előtt reszkettek.
Legelső hadjáratuk, melyre Törökországban alkalmazva lőnek, Albaniában a felkelő görögök ellen történt, ahol Mehemed csapatjai kitünő szolgálatokat tettek.
Egy ízben az történt, hogy Mehemed nyolc puskás lovast rendelt ki az artai öt kút elé, ahonnan éjszaka szoktak leginkább előtörni a görögök, rájuk parancsolva, hogyminden azon menőt feltartóztassanak és még csak a szemeiket se hunyják le, sem pedig lábaikat a kengyelből ki ne vegyék.
A lovagok úgy cselekvének, mint mondva volt. Éjfél felé egy szekér akart előttük elosonni, azt feltartóztatták. A kocsis, ki az ökröket hajtá, elszaladt s a szekerét ott hagyta.
A szekéren volt egy hordó. Hogy pedig abban a hordóban mi van? azt meg lehetett tudni, anélkül, hogy az ember a lábát kivegye a kengyelből, vagy a szemeit lehunyja, mert csak a dugaszt kellett kiütni, hogy a jó borszesz-illat felüsse az ember orrát.
Valóban jó borszesz lehetett; fügéből és aszalt szőlőből volt főzve. Ezek a gyaurok tudják, hogy mi a jó?
Az pedig nem volt a lovagoknak megtiltva, hogy ha borszeszt fognak el, abból ihassanak, azután nem is ittak ők abból sokat, csak épen egy hosszú nádszálat dugtak bele, azon keresztül szopogatták azédes, mulattató nedvet. Már pedig hogy árthatna az meg, amit az ember egy vékony nádszálon keresztül szivogat? az nem is nevezhető ivásnak.
Nem hiába mondja azonban a próféta, hogy a borszesz olyan gonosz ital, melybe a sátán bele öltötte nyelvét; mert ez ital minden rosszra rábeszéli az embert.
Eleinte csak arra beszélte rá a lovagokat, hogy minek ülnének ők a lovon, a kemény nyeregben, mikor odalenn olyan szép puha a pázsit? hiszha leheverednek is egy kissé, nem tudja azt meg senki: a lovakat megköthetik a szekérhez és a lovak nem beszélik ki a titkot.
Mikor pedig a földön feküldtek, akkor arról világosítá fel őket a pokolszülte ital, hogy minek virrasztatának ők mind a nyolcan, mikor négyen is őrt állhatnak addig, míg a másik négy átengedi magát a minden földi jónál kedvesebb álomnak?
A fennhagyott négy megint sokallta bevárni az időt, míg rájok kerül a sor, s azt az időt úgy osztá fel,hogy kettő lefeküdjék, kettő meg vigyázzon addig.
Maruf és Sefer volt az ébrenmaradó.
- Tudod-e mit, Maruf? szólt Sefer társához untában. Két ember csak azt a szolgálatot teszi, amit egy. Kettőnk közül akármelyikünk elég őrt állani. Nincs-e igazam?
Maruf helyeselte az állítást.
- Hátha leülnénk sakkot játszani. Amelyikünk elveszti a játékot, az maradjon ébren, a nyertes alhasson.
Maruf elismeré, hogy az jó gondolat.
A két beduin elsimítá maga előtt a földet, dárda hegyével négyszöget húzott rajta, azt felosztá hatvannégy kockára, azután játszó alakzatokat rögtönzött erdei gyümölcsből: vadkörtét királynak, vadalmát királynénak, bástyákat makkokból, kecskerágó bogyó volt a paripa, sombogyók a futók s apró gubacskák a parasztok.
Azzal leültek játszani és sakkoztak gyönyörűségesen az őrtűz világa mellett.
Sefer eleinte előnyben volt, hanem azután úgy erőt vett rajta a kábító ital,hogy az alakokat sem ismerte meg, elvesztette a királynéját, s közel volt hozzá, hogy egypár húzással mattot kapjon.
- Te Sefer, szólt Maruf, midőn látta,hogy kétségtelenül megnyeri a játékot, te nagyon el vagy gyalázva.
- Igazad van, olyan álmos vagyok, mint a tenger szélcsendben.
- Pedig el fogod veszteni a játékot.
- Azt látom.
- No hát eredj, feküdjél le Allah hirével, majd én virrasztok helyetted.
Sefer megszorítá pajtása kezét e szives önfeláldozásért, valamit gondolt is neki mondani, hanem aztmár csak álmában mondta, mert amint ledűlt, úgy elaludt.
Maruf pedig nyitva tartá mind a két szemét és úgy vigyázott alvó társai felett, puskájára támaszkodva.
Az a pokol tüzén született ital azonban lassankint azt kezdte sugdosni fülébe:
"Miért nem ülsz le? de bolond vagy, hogy lábaidat fárasztod, mintha ülve nem láthatnál épen úgy"
Mikor azután leült, akkor meg arra biztatta: "mit fárasztod mind a két szemedet, hisz ha az egyiket behunyod, a másikkal annyit látsz, mint mind a kettővel."
És azután lassankint a másik szemét is lefogta. Maruf azzal biztatta magát, hogy ha szemeit lezárta is, de fülei azért jól hallanak; meghallja, ha baj közelít.
És azután azzal az erős szándékkal, hogy elaludni épen nem fog, szépen elszunnyadt őis, mint a többi.
Ekkor előjöttek lesből a görög portyázók, eloldották a szekéroldalhoz kötött lovakat s bizonyára mind megölhették volna a törököket, ha Maruf lova veszedelmet érző félelmében el nem nyeríti magát hangosan.
Első volt Maruf, aki felugrott, utána többiek is; rögtön fegyverre kaptak, rögtön kijózanult valamennyi, álom és mámor kiment a szemekből. Rohantak az orzókra.
Mit használt? Azok lovon ültek, az ő tulajdon paripáikon s csak kacagták az utánuk futókat.
Csupán Maruf lova nem engedett a rajta ülő görögnek, elkezdett hánykódni alatta, s addig rúgott, ágaskodott, míg levetette hátáról, egyet rúgott rajta s ott hagyta elterülve a földön, s azután visszafutott gazdájához. A többi üthette az eltávozottnak nyomát bottal.
Tehát nyolc embernek nem maradt több csak egy lova.
Mit mond majd ehez Mehemed?
A beduinok sajnálták ifju életüket, miknek a vezér bizonyára nem fog kegyelmezni, de még inkább szép paripáikat, miket a görög orozva elrabolt. Mit ér az ember már most paripa nélkül?
Nagy búsan és elcsüggedten mentek vissza a dandárhoz s Ahmanzáde elé érve, elmondák neki egész őszintén az esetet, hogy szegték meg parancsolatját, hogy aludtak el a tűzitaltól, hogy játszott a két utolsó őr sakkot egymással, s hogy vesztették el lovaikat.
Ahmanzáde nem szokott haragos arcot mutatni, midőn itéletet mondott. Az ő örökké nyugodt képéről senki sem olvashatá életét, vagy halálát.
- Minthogy nyolc emberre csak egy ló maradt, azt átlátjátok, hogyhét ember közületek felesleges. Mert azt még nem olvastam, sem az alkoránban, semaz azoráthban, hogy nyolc ember ülhetne egy lovon. Minthogy tehát olyan hires sakkjátszók vagytok, íme üljetek össze egymással és ám lássátok, hogy melyitek legyen azon egy, aki a megmaradt paripán fog ülni? A többire várnak a halál angyalai.
Azzal előhozatott négy sakktáblát Ahmanzáde, amiket a keleti urak minden útjokban magukkal hordanak, s a sátorok elé helyeztetve mind a négyet, oda ülteté a négy beduint játszani.
Tizenkét jó lövész állt a háttérben, hosszú tág öblű puskákkal, akik veszteni fognak, azokat rögtön főbe lövendők.
Egy-egy hamar megadta magát ügyesebb ellenfelének, másikat elméssé tette a kétségbeesés, s akkor fogta el ügyesebb ellenét, midőn az nyertesnek képzelte magát. A vesztest rögtön félrevitték s egy roppanás tudatá a többiekkel, hogy ennek már vége van.
Az első játékkör bevégződött; négy elhullt, négy győztes megmaradt.
Most a győzteseket ülteték újra szembe.
Új remény, új remegés. Az életért küzdő ész feszült figyelme kettős viadalban. Csak egy hibás lépés, csak egy elnézett botlás ésazután felordíthat a hibázó. Ez halála volt. Kettő ismét elesett. Hátravitték, főbe lőtték.
Csak kettő maradt egymásnak.
Maruf és Sefer.
Épen úgy, mint az imént künn az őrtűz mellett. A két legjobb, legszenvedélyesebb sakkjátékos.
Egynek a kettő közül ez lesz az utolsó partieja.
Mind a ketten mély figyelemmel fognak a játékhoz, homlokaikat tenyereikbe fektetve, feszült gonddal, messzeható számítással teszik lépéseiket, tétovázás, elhamarkodás nélkül.
Sokáig nem bir egyik is előnyt nyerni a másik felett, minden nyereség megfelelő áldozatba kerül; a körülállók néha-néha helyeslőleg bólintnak fejeikkel, midőn valami meglepő jó húzás történt.
Lassankint megüresül a sakktábla tere, a főalakok jobbra-balra leszórattak; a játék világosulnikezd; még egypár húzás - Sefer elvesztette a második tornyát, Maruf nagy előnyben van, egy toronynyal erősebb ellenfelénél. Ez sokat tesz. Mindenki azthiszi, hogy lehetetlen meg nem nyernie a játékot.
Egyszerre elkezd Maruf homloka izzadni, arcán verejtékcseppek gördülnek alá, egész tekintetét halálfélelem fogja el.
Most vette észre, hogy ellenfelének minden hátránya mellett egy oly húzása van, melyet ha az észrevesz, megnyerte a játékot.
Ha Sefer feláldozza királynéját Maruf tornyáért, akkor futójával rögtön mattot adhat királyának.
Vajjon észre fogja-e venni ezt a húzást? Ez az élet vagy a halál.
Sefer nagyon sokáig néz a sakktáblára; szeme járásából kivehetni, hogy észrevette a szerencsés húzást. De még nem nyúl a sakkbábhoz, még gondolkozik valamin.
- Te Maruf, szól egyszer ellenfeléhez, hány gyermeked van oda haza?
- Négy, felel ez remegő ajakkal.
- Az ötödikkel most várandós a feleséged?
- Igaz.
- Jó asszony a feleséged, ugy-e?
- És hűséges, viszonz Maruf sóhajtva.
Sefer megtörli arcát és valamit mormog fogai között, mintha magában imádkoznék.
Azután egy medence vizet kér, azt előhozzák neki; abban megmossa arcát és szemeit, jobb és balkezét; jobbra és balra meghajtja magát. A két őrangyal áll olyankor az imádkozó mellett láthatatlan képben.
- Te a mult éjjel elengedted veszteségemet, hogy aludni engedj, szólt újra Marufhoz.
Maruf csak fejével int.
- Te jó pajtásom voltál Maruf mindig.
Az lecsüggeszti búsan a fejét.
Sefer kinyújtja kezét a sakk-bábok után és - nem a királynéval mozdul, hanem a futóval.
- Sakk-matt! hangzik egyszerre körüle. Minden ember, aki ott állt, sietett azt kiáltani. Maruf győzött. Sefer vesztett.
Sefer nyugodtan kelt föl helyéről, megszorítá még egyszer mozdulatlan társa kezét s ínte a háta mögött álló fegyvereseknek, hogy készen van.
Két perc után egy dördülés bizonyítá, hogy a játék be van végezve.
Sefer is főbe lövetett.
Maruf csak ott maradt ülve a lejátszott sakkjáték előtt.
És meredt szemekkel bámult maga elé s tétova kezeivel újra felrakta a sakk-bábokat a kockatáblára, de úgy, mint aki soha sem látta azokat felállítva, tiszteket és parasztokat egymással összevissza; fehéret a fekete mellé.
- Fölkelhetsz! kiálta rá Ahmanzáde; ülj lovadra. Te megéltél.
De az ember csak ott maradt s bámult maga elé egyre.
És esztelen húzásokat tett előre hátra a bábokkal, és nevetve nézegette azokat. Milyen furcsák! egyiknek turbánja van, másiknak lófeje.
- Emeljétek fel! parancsolá Mehemed.
Két csatár lábra állította az embert, de az csak bámult maga elé, vérfagyasztó mosolygással: ég, föld és emberek ismeretlen dolgok voltak előtte; öntudatlanul tekinteszét és amit beszélt, az nem volt emberi nyelven mondva.
Az utolsó sakkhúzás alatt megtébolyodott.

ÁLMA

Ez a szó "álma" a legkülönbözőbb nemzetek nyelvében feltalálható s mindenikben valami kedveset, valami szépet jelent.
A latin legkegyesebb istennőit ruházta fel e melléknévvel, az arab nyelvben "álma" azt az égi kört jelenti, melyet a nap felkeltétől lenyugtáig leir, a német hegylakó a havas csúcsait híja e néven, a török jó nyereséget ért alatta, a magyarnak is kedves eszme a lélek boldog földi más világa: "álma", ... az angolnak is jelent ez valamit ...
Az angolban azt jelenti Álma, hogy egy dicsőség teljes napon ellenség földén nyolcezer angol verekedett háromannyi ellenséggel - és győzött.
Beszélik, hogy ebben a csatában csodavitézséget tüntetett ki minden bajnok, beszélik, hogy igen sokan estek el dicső, hősi halállal. Ki győzne annyi hősnek szobrokat emelni?
Beszélik a többiek között, hogy a csata kezdetén két férfi állt egymás mellett, egy öreg alezredes és fia.
Az alezredes Indiákon végezte véres iskoláit, afghanok és birmanok elleni harcokban, a fiu, - szép husz éves gyermek volt, - most jött legelső vizsgálatát letenni.
Olyan nagyon szerették egymást, mintha még most is egy volna a gyümölcs a fájával. A jó, gondos anya azon bizalommal bocsátá el egyetlen gyermekét, hogy hiszen ott leend mellette édes atyja, az a régi hős, aki már ismerős a golyókkal és szuronyokkal, aki megvédi, ha kell, gyermekét.
Ritkán lehetett őket egymástól különválva látni, ahol az apa jelen volt, bizonyosan lehetett gyanítani, hogy a fiu is közel van; ha az egyik virrasztott, a másik ébren volt, éjjel, ha aludtak, egy köpönyeg volt takarójuk; egészen példabeszéddé vált egymáshozi szeretetük.
Az almai csatatéren is egymás mellet állottak, midőn elkezdődött a harc, s midőn a fegyverropogás, a harcrobaj között egymásra tekínte a két bajnok, mindig azt látszott mondani: "nem vagy magad, én is itt vagyok."
- Rohamra férfiak! hangzott a vezérszó s az angolhadtömeg, mint egyetlen gép veszedelmes karja egyszerre megindult a halálos ölelkezésre.
Az apa és fiu megszorítá egymás kezét; marokra a kardot, előre az arcot, úgy indultak a rohamra. A közvitézek gyönyörűséggel néztek reájok, hogy megy elől olyan bátran mind a kettő.
A támadókat egy egész pokol fogadja repülő szárnyatlan ördögökkel. Lám az ördög nem olyan, milyennek a régiek festették, hosszú farkkal, kecske lábbal, hegyes szarvval; egy gömbölyű, sima fekete alak az egész, kisebb és nagyobb, sem keze sem szárnya, sem hegyes szarvai; mégis úgy repül, úgy fut, úgy elvisz, úgy megöl.
Amint egy-egy búgó gömb elcsap a rohanók feje fölött, olyan önkénytelen elsápad az ember: ez a halál szele volt; aki még nem hallott ilyet, a lélek is megborzad benne. De a vén katonák ismerősök már ezekkel a döngó bogarakkal, mik a halál éjszakájára előjőnek; némelyik fütytyent, mikor a fül mellett elcsap, a másik még messziről tüszköl, mint valami tüzes paripa, van, amelyik rekedten zizeg, mielőtt célba találna; de egyiket sem látni mikor jön. Mese beszéd az, hogy a golyót ki lehet kerülni: a golyó a sors!
Az öreg katona gyöngéd büszkeséggel néz fiára: vajjon remeg-e, vajjon elsápad-e? Hisz az a mértéke a jó katonának, ha elpirul, vagy elsápad az ágyuszóra.
Ez bizonyára elpirul. Arca hős indulattól ég s az előre nyujtott kardnak még csak a hegye sem reszket. Apja fia!
Milyen derék katona lesz majdan belőle! Mennyi dicsőség vár reá, milyen fényes pálya áll előtte! Évek mulva hogy fogják nevét dicsőíteni! Azt mondandják: jobb volt apjánál! ...
....Egy lövés a fiut úgy találta sziven egyszerre, hogy rögtön leroskad és meghal.
Még a legbátrabb, legkeményebb harcos is megdöbben, midőn e szép, bátor ifjut elesni látja maga előtt, midőn az hátra hajtja megtört fejét: arcán halálos sápadtság vonulva el hideg árnyékával és szemei elhomályosulva.
Óh az ember úgy szeretne megállni a harc közepén, hogy őt megsirassa!
Mennyi szép remény, mennyi szeretet, mennyi büszkeség, és ime itt fekszik mind az letörve.
Az ősz apa, kinek karja felfogá a leroskadót, leereszté a véres hullát a földre, s azután megvillantá kardját.
- Előre fiuk, csak egy katonával kevesebb.
És rohant az ellenfél ércsorai közé és győzött és elesett; - és az egész nem került több időbe, mennyibe került nekem, hogy leirjam.
Azok a szuronydöfések bátor mellén tanusították, mily erőszakos kézzel zörgetett azon az érckapun, melyen egyetlen fia előre eltávozott.
Csak egy katonával kevesebb!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A nagy urak gyűlésében, ott, ahol kártyát játszanak országokra, nemzetekre, és sakkjátékot igazi királyokkal, a hatalmas angol nemzet gyűlésében azzal vigasztalta nem rég egy méltóságos főfő úr a háboru eredménytelensége felett zúgolódó nemzetet, hogy hiszen csak harminc ezer angol esett még el ezen harcban!
Csak harmindezer katonával kevesebb...
... Ez a két mondás ... hasonlít egymáshoz valamit...

A KERTÉSZ A CSATATÉREN

Szegény Jolieux milyen szelíd fiu volt.
Akik gyermekségében ismerték, azt mondják felőle, hogy amióta megszületett, meg nem bántott senkit.
Maga az öreg dajka, aki karjain hordozá, azt állítja, hogy mint csecsemő is olyan jó és szelíd volt. Akkor sem lehetett sírását hallani.
Ifju korábanminden zsebpénzét arra költé, hogy kiment a madárpiacra, összevásárolta a sok ártatlan tengelicét és cinegét, kiket brutális emberek megfosztának szabadságuktól s azután szabadon eresztgeté.
De semmi sem volt oly kedvenc eszméje, mint a virágok: a szép, a háládatos virágok, akiket olyan kevéssel ki lehet elégíteni, akiknek nem kell egyéb, csak víz, napfény és levegő s adnak azért pompás élő bársonyt és selymet s fölséges illatot. Az emberek tanulhatnának a virágoktól háládatosok lenni.
A jó Jolieux padlásszobájában ablaka szépen keletre nyilt: alkalmas hely a virágoknak; két ablaka volt, mind a kettő tele volt az év minden szakában e kedves mosolygó, viruló növényekkel, mikből soha egy ágat is senki le nem szakasztott száráról.
Pedig ám lett volna kinek számára letépni azokat. Átellenben szokott varrogatni egy szép kis varróleány, aki olyan nyájasan néze át, ha munkájából feltekinte olykor, a virágait öntöző ifjura. De Jolieux soha sem szakított le virágot. Ha ajándékba küldé szép szomszédnéjának, az egészet odadta cserepestül s ha látta, hogy a virág hervad, nem restellte a fáradságot, átmenni érte, hogy megöntözze, férgektől megszabadítsa, földét felporhanyolja.
A virágok pedig igen jó tanítók a szerelemre, megtanítanak reményleni, örülni, bánkódni s áll-e egyébből a szerelem?
A szép Mariannne semmi sem szeretett volna oly igen lenni, mint virág abban a kertben, ahol Alfréd ápolása alatt zöldül, virul minden; Alfréd pedig semmi sem szeretett volna annyira lenni, mint kertész abban a kertben, ahol olyan szép virágok nyílnak, minő Marianne.
Ezt ők egymástól nem is titkolták el s reménylették, hogy ezek az óhajtások valaha teljesülni fognak; hanem hiszen a remény épen csak arra való, hogy az ember csalatkozzék benne.
Egy napon Alfrédnak sorsot kellett húzni és azután elmenni katonának; elmenni Isten tudja micsoda idegen vadszigetre, ahova a fiatal embereket azért küldik, hogy ássanak iszonyú hosszú sírokat s azokba eltemessék egymást.
És a világ ezt háborúnak nevezi, mikor egy sereg megás egy hosszú árkot, a másik sereg ás egy még hosszabb árkot s kinek mennyi katonája belefér, azt bele temeti.
Az emberek még kiváncsiak rá, hogy mi lesz belőle? Hát mi lenne belőle egyéb, mint egy nagy temető?
Alfrédnak el kellett hagyni pelargoniumait, caméliáit, cactusait, cinerariáit, a szép, kedves, piros fejű, ezüst nyelvű, csodálatos növénykéket és el kellett menni Krimiába, verekedni az oroszszal s megismerkedni azokkal a virágmagokkal, amiket Paixhans, Minié, Lancaster s más híres kertészek találtak fel s amikből olyan rút halálvirágok teremnek.
Hanem hát ezt nevezik dicsőségnek és a dicsőség mindennél elébb való. A dicsőség többet ér, mint a falat kenyér, többet ér, mint a meleg tűzhely, többet ér, mint az apa és anya, többet ér, mint a szerető, mint a feleség, mint a csevegő gyermekek, mint a családi élet; mert ha többet nem érne, nem hagynák el annyi ezeren mind e jó dolgokat, hogy a dicsőséget keressék.
Milyen jó dolog volt a mívelt Európára nézve, mikor volt neki egy olyan háborúviselő népe, mint a magyar, akinek nem voltak sem kertészei, sem selyemszövői, sem tudósai, sem művészei, mely csupán csak katona volt; akkor ezt a katonanépet neki lehetett ereszteni a terjengő barbaroknak, törököknek, tatároknak, oroszoknak, ennek lehetett engedni egészen az elvérezés szép dicsőségét!
Hajh, most ezen a dicsőségen másnak kell osztozni. Elő kell szólítani a szép szövőszékek mellől, a rajztábláktól, a virágos kertekből, az eszterga mellől a szép, tudós, okos, tanult népet s csinálni belőlük katonákat.
Alfrédból is ilyen katonát csináltak.
Mikor elvált Párisból, kedvesétől és virágaitól, egymásra hagyta őket; Mariannera a virágokat, hogy legyen hű gondviselőjök, a virágokra Mariannet, hogy viruljanak oly szépen annak is, mint ő neki virultak.
Amint Toulonban hajóra kellett ülniök a katonáknak, minden vitéz vitt magával valamit, amit leginkább szükségesnek gondolt a dicsőség mellé: egyik palack rhumot, másik szivarokat, térképet, látcsövet, az angolok bibliát, a frankok emuletet, a zuavok kutyát, macskát, ... Jolieux is vitt magával valamit: - egy köteg virágmagot.
Szegény bohó fiu, vajjon hol akarja azt elültetni? Talán a csatatéren, ahol a nyargaló paripák füvet és embert eltaposnak? talán meg akarja próbálni, hogy esik a virágöntözés meleg vérrel? Talán számít reá, hogy lesz ott temető s a temetőt igen szépen lehet kertté alakítani?
Bizony bohó gondolat egy katonától virágmagot vinni a hadjáratba.
Került, fordult azonban az idő; a világ két leghatalmasabb nemzetének egyesített hadserege fogyott, pusztult, anélkül, hogy ellenséget látott volna. Úgy hullott el őszi legyek halálával. A sok jó vitéz zúgolódott: szörnyű eszme az, így elhalni, dicstelenül, hasztalanul!
Ekkor hát azt mondták nekik: van itt egy nagy darab sovány föld a tenger közepén, menjetek oda, tegyétek azt kövérebbé. Itt csinálhattok háborút, nem kell félni, hogy a tűz meggyujthasson valamit, mert hiszen tenger van körül; - nem kell félni, hogy előre mehessetek, mert hiszen tenger van elül nem kell félni, hogy megfuthassatok, mert hiszen tenger van hátul.
Oh az genialis gondolat volt: a tenger közepére szorítani össze a világháborút, összetölteni egy szűknyakú palackba törököt, muszkát, angolt, franciát, összerázni őket jól s azzal rájuk bízni, hogy üssék, vágják egymást, mint mikor legyek hullottak a szappanos vízbe, hogy ontsák a vért egy kimért szérű helyén, amíg a háború után sóvárgó népek azt nem kiáltják: elég volt már! kigyógyultunk a dicsőségből!
Mikor a franciák leütötték táborhelyeiket Akhtiár előtt, csak a vakok nem látták és az európai ujságirók, hogy innen ők nem fognak egyhamar odább mehetni.
Elmulnak hetek, hónapok, - ezután esztendők; és ők mégis ott fognak lenni.
Az angol practicus nép, az elvárta szépen, hogy, mint illik és a rend hozza magával, a kormány adjon ki rendelést építendő kunyhók iránt, a hadügyérség tűzzön ki pályázatot az építőmestereknek, a hadügyi titkárok kössenek szerződéseket ácsokkal, szegcsinálókkal, küldjenek lakatosokat, építészeket, mázolókat, ami mind nem tréfa dolog. Egy hajdani hadi biztos azzal mentette magát késedelmeiért, hogy egy huszár épen kétszáz hetvenöt darabból áll, s tizenötféle mesterember dolgozik rajta, amíg elkészíti; hát még egy angol huszár, kinek sátora, kunyhója és istállója is van!
Hanem a franciák idealis fiuk, ők nem várták hazulról a rendeletet, hanem megástak egy-egy nagy gödröt, ami földet kihánytak belőle, abból csináltak falat, keresztül húzták rajta a lótakarót, a vitorlavásznat s elnevezték azt pavillonnak.
Azután jót nevettek a nyomorúságukon és mulatságot csináltak belőle.
Ez idealis pavillonok mind megannyi mulatókák lettek. Egyikben játszottak színdarabokat, másiknak vendéglője volt, harmadikban charivarit szerkesztettek. Csupa tréfa volt őket látni.
De semmi sem lehetett olyan tréfás látmány, mint a tizennegyedik pavillon kertje.
A tisztek beszélték egymás között nevetve, hogy valami Jolieux nevű fiatal közvitéz a sátor háta mögött kertet alakított; elosztotta azt szépen négy részre, egyiket tele ülteté kész mezei virágokkal, másikba vetett oly virágmagvakat, melyek még az idén fognak virágot hozni, a harmadikba konyhanövényeket, sárgarépát, petrezselymet, amiknek lehet hasznát venni, a negyedikbe pedig csak évelő virágokat, amik csak esztendőre virítnak.
Ventrebleu! Ez a fickó parodiázni akarja a hadjáratot! A fővezérek azt mondák, hogy egy hónap alatt beveszik Szebasztopolt, s ez itt kertet alakít, amiből két esztendő mulva is akarja szedni a virágot! Ez nem volna rossz mulatság!
Hajh, bizony szépen kizöldültek a virágok Jolieux kertjében, a hó is leesett s eltakarta azokat, a tavasz is eljött s elolvasztá a havat, a francia sátorok még akkor is ott voltak, s a kis évelő virágok, amik a hosszú telet ravaszul átaludták, - sokkal jobban telelve ki, mint az egyesült hadseregek, - csudálkozva üték fel piros és sárgazöld fejeiket a föld alól, mintha kérdeznék: édes gazdám, mégis itt vagy?
April hó első napjaiban érdekes küldeményt kapott Marianne távol keletről; egy levélbe takart ibolyafüzér volt az, mit neki egy messze földön harcoló katona küldött.
" Kedves Marianneom, így szólt a levél, ahogy láthatod, mi szerencsésen kiteleltünk és újra élünk, nekem csak az egyik kezem és az egyik lábam fagyott el, hanem a virágok mind megmaradtak; már zöldülnek szépen. Ezen hely igen jó a virágtermesztésre. Itt sok oly hevítő szert lehet találni, ami másutt nincs kereskedésbe hozva, s ami a virágokra igen jótékonyan hat. Mikor egy-egy csata után eltakarják a halottakat, napok mulva minden helyet meg lehet ismerni, ahol egy hulla feküdt, mert ott buja sötétzöld fű terem; ezen füvek televényét hordom én virágaimra. Nem kell messze mennem érte, itt a közelben is van elég. Nem képzeled, mily hatással van az minden virágra. Levelei kövér sötétzöld szint öltenek, száraik buján hajtanak, kiváncsi vagyok virágaikra! oh azok igen szépek fognak lenni. Csak annyi ellensége ne volna virágaimnak! A vakandok és a bombák gyakran tönkre teszik fáradságomat; a minap egy húsz fontos gránát épen akkor esett kertem közepébe, mikor ott gyomláltam. Hirtelen odaugrottam s amint ott pörgött előttem, mint egy búgócsiga, megkaptam és túlhajítám az árkon. Milyen szerencse, hogy ott voltam magam? ha szétpattan, tönkre teszi szép altheáimat. Különben most már semmi bajom sincs, hogy a nap kisütött, hogy a mezők kizöldültek. Küldök neked ezer csókot, juttass belőle egyet-egyet a kedves reine de ma coeurnek, a pompás ange pitounek, a szelíd etoile des foretsnak és a többi kedves virágaimnak, amik boldogabbak, mint én, mert te látod őket. - Alfréd."
Jó, hogy valami ujságiró meg nem kapta ezt a levelet, mert majd lett volna mit olvasni maga felől annak a jámbor katonának, aki virágcserepeknek nézi az ellenség szétszakadó bombáit s kaktusokat ültet bele.
Multak azonban a napok, a katonák panaszkodtak; télen hideg volt harcolni, nyáron meleg, őszszel és tavaszszal sáros. Az unalom és bosszúság megemészti az embert.
Csak Alfréd volt megelégedve helyzetével.
Neki minden évszak új változatot hozott. A virágok szerették Tauria földjét, a konyhanövények gazdagon nőttek benne, a tavasz-virágokat a nyár-virágok követték, s aki a virágokkal szeret bánni, az soha sem unja magát. A növény mindennap új tudományt beszél és mindennap szépet.
A tisztek nem is háborgaták őt, hanem hagyták kertjében foglalkozni, társai elvégzék helyette a terhesebb munkákat, s védték őt, ha a hadsorban állott.
Ejjel megengedték neki, hogy kis kertje sárfalán belül háljon, melylyel azt elkeríté kapzsi tolvajok ellen, a déli oldalt folyondárral futtatva be szépen, melyek hajnalonként olyan ártatlanul néztek a táborra száz meg széz piros és kék virágszemeikkel.
Egy éjszaka kirontottak az oroszok a zöld halom mellől s meglepték a franciákat futó árkaikban, kik egy pillanatra hátrálni kényszerültek a túlerő miatt.
Alfréd ott aludt akkor is óriási ricinusai alatt, amint a harci tombolás zaja felriasztá.
A többiek mind futottak a csatarend mögé. Az ágyúsok ott hagyák mozsaraikat az ellenségnek, ki azokat rögtön beszegezé.
De ha a tüzérek ott hagyhatták ágyúikat, nem hagyhatá el a kertész virágait, hanem amint látta a veszélyt, felkapta ásóját, s a legelső oroszt, ki virágágyaiba gázolt, úgy üté főbe, hogy az hátra bukott. A többi vad nép azután rárohant és leföfte őt szoronynyal.
A franciák néhány perc mulva visszatértek s kiverték az ellenséget árkaikból, telepeikből és a virágos kertből. Hanem a kertész halva volt már akkor.
Ott eltemeték őt a szép folyondárok közé, s föléje rakták a szétszakadt bombákba ültetett kaktusokat.
Most már igazán boldog, mert örökké ott lehet kedves virágai között.

A SÉRTHETETLEN
EGY VÉN OROSZ KATONA MESÉJÉBŐL

... Engedjetek csak rá visszaemlékeznem...
Had képzeljem magam elé újra, úgy amint gyermek volt s velem együtt játszott a porban; úgy, amidőn először kezébe adták a fegyvert és azt mondták neki: előre! és úgy, amint megvénült velem együtt és elhagyott messze maga mögött: ő tábornok volt és én közkatona.
Nem volt olyan vitéz katonája az orosz seregnek soha több, nem is lesz több; soká elemlegethetik őt, amíg egy másik támad, aki az ő nevét kitörli az emlékezetből.
Engedjétek meg, hogy én csak úgy nevezzem őt: "az én Pálom", ahogy mindig szoktam; mikor gyermek volt, mikor közkatona, és mikor tábornok. Ti gondoljátok utána a nevét.
Ifju legények voltunk mind a ketten, mikor Murawieff támadása elmúlt... Csitt! csendesen; - nem mondtam semmit. Ti gyermekek, ne kérdjétek: ki volt az a Murawieff? Nem szükség azt tudni. Elég, hogy már elmult, meghalt, pihen, elfelejtették.
Abban az időben valami gonosz járvány terjengett a nagy orosz birodalomban, sokkal gonoszabb, mint a kholera, sokkal ragályosabb, mint a hagymáz; de szerencsére könnyebben gyógyítható. Sokkal könnyebben.
Minket is meglepett ez a járvány; minket is kigyógyítottak belőle könnyen, nagyon könnyen.
Valami csodálatos lélekállapot ez a betegség: az ember forrongni érzi vérét, keblét szokatlanul hevülni, szemeivel mindent más színben lát, mint azelőtt; elégületlen azzal, ami van, s vágyódik képtelenségek után, s rendkívüli gondolatokra vetemedik.
Képzelhetitek: ami betegségünk az volt, hogy mi nem voltunk megelégedve a világ folyásával a szent orosz birodalomban, hanem azt akartuk, hogy minden ember szabad legyen, az úr a szolgával egyenlő! Őrizzen meg az ég benneteket ezen veszélyes nyavalyától.
Amidőn e kór kiütött az országban, olyan veszedelmes idők voltak, hogy egy hónap alatt minden tartományban elterjedt az, mert minden ragálynál sebesebben repül, s ha az ország bölcs vezetői nem gondoskodnak róla, talán magával ragadja az egész birodalmat. De bölcsen és hatalmasan ellenállottak annak: akiket már nagyon megvesztett e járvány, azokat rögtön levágták vegyverrel, vassal, akik még gyógyíthatók voltak, azokat olyan falak közé tették, ahonnan lehelletük másokra nem ragadhat; akik pedig csak meg voltak még lepve általa, de még nyilvánosan nem ütött ki rajtuk a baj, azokat egy csoportba szedték, s különálló ezredet alkotva belőlük, elküldék Oránba és még feljebb Asztrakánba, és fel az Obi tenger jes partjai mellé, és a hűs Kamcsatkába. És midőn e hideg országokban meghordozák őket, akkor megtapinták ütereiket, ha most is oly rendetlenül vernek-e még?
Többnyire lehiggadt a vére mindnyájának.
No de ki hihet az ilyen betegségnek. Gonosz láz ez, mely évek és évtizedek mulva is visszatér; melynek nem elég elvárni az idejét, mint a víziszonynak: kilenc napot, kilenc hetet, kilenc esztendőt; a legváratlanabb időszakban is kitör az újra és nehéz tőle megszabadulni.
Tudom jól magunkról. Én és az én Pálom egy századba voltunk rendelve, együtt álltunk gyakran őrt az ólombányák előtt; és amidőn a csikorgó hidegben, a förmeteges hózivatarban azon panaszkodtak mások, hogy milyen hideg van! mi azt suttogtuk egymásnak: "mi lehet az, ami úgy éget belül?"
Természetesen ez nagyon régen volt már, s többé nem érzem e baj visszatértét.
Ilyen veszedelmes ragálytól meglepett ezredet bajos volt tartani az országnak. Akárhova mentünk, faluban, városban nem volt szabad megtelepednünk, hanem kívül kellett táboroznunk a mezőkön; ott korlátot vertek táborunk körül s azon korláton belül nem volt szabad jönni idegennek. Soha rokonainknak nem volt szabad egy levelet iratnunk, sem tőlük elfogadnunk. A legutolsó altisztet is más ezredből kaptuk s azoknak minden reggel, este pontos tudósítást kellett adniok magunkviselete, beszédeink, tekintetünk felől kapitányaiknak, a kapitányok ezredeseiknek és az ezredes a kormányzónak, aki azokat felküldte egyenesen Szentpétervárra. Ottan olvasták azt. Ha én káromkodtam, ha Pálom sóhajtott, Szentpétervárott olvasták; Péter káromkodik, Pál sóhajtozik.
De ideje már, hogy beszéljek az én Pálomról.
Az én Pálom igen tisztességes szülőktől eredett, atyja patriarcha volt és anyja görög püspök leánya, aki sok mindenféle titkot tudott, ami mások előtt rejtve van és illő is, hogy úgy legyen.
Tudott orvosság nélkül gyógyítani, jó, vagy rossz időt előre mondani, ártékony állatokat elveszteni és más bölcs dolgokat.
Midőn ez a Pál fia született, - nem is volt neki több, - vevé azon bort, mely az áldozó kehelyben meg szokott maradni és azzal a gyermeknek egész testét megmosá.
És ettől a hatalmas kenettől azon csoda származott, hogy Pál testén soha semmi ellenséges fegyver nem fogott.
Viadalban, verekedésben mindig legelső volt; - soha sebet nem nyert. De hiszen ismertétek őt magatok legjobban. Minek beszélem ezt?
Miután sok ideig ott voltunk együtt a száműzött ezredben, egy napon jön a híre, hogy meg kell indulni az oráni ezrednek, így nevezték a mienket, le dél felé, hideg észak mellől, ahol kétszeresen meleg fog lenni majd; meleg a napsugártól, mely ott erősen süt, meleg az ágyúktól, melyek ottan szólnak. Háború van a pogány törökkel.
Mi örültünk a harcnak; az mégis többet ér a hidegnél. Talán egynémelyikünk sorsa is jobbra változik ott majd; - jobbra is változott.
Hetekig, hónapokig jöttünk szakadatlanul dél felé. Egyszer azután megállítottak bennünket egy dombon, ahonnan egy nagy folyóvizet láthatánk meg. Azt mondák, hogy az a Duna.
Úgy örültünk a Dunának, pedig nem is tudtuk, miért?
A Duna partján pedig feküdt egy vár; csillagszegletes bástyákkal, nagy, vörös tornyokkal, amikről olyan szép csendesen néztek le reánk a sorba rakott ágyúk.
Drága, kedves ágyúk!
Itt megállítottak bennünket a várral szemtül szemben s egy délceg, daliás férfi lovagolt ki elénk, aki nagy, előkelő úr lehetett, mert három csillag is volt a mellén.
Ez a hatalmas úr ott megállt előttünk és végig nézett rajtunk. Nagy becsület volt ez reánk nézve, hogy szemeit reánk veté, de még nagyobb becsület vala az az ékes beszéd, amelyet intéze hozzánk.
"Fiaim!"
"A felséges cár felétek fordítja kegyelmét. Ti, kik tévelygők voltatok, íme magatok előtt látjátok a megtérés útját. Kiknek nevét tiltva volt kimondani, kiknek emlékét el kelle felejteni, újra vissza kapjátok híretek, nevetek, a becsület és dicsőség piacán."
Minden szavára úgy emlékezem, mindha most hallanám.
És akkor az előttünk fekvő várbástyára mutatott.
" Látjátok e falakat? A cár ellenségének első kapui ezek, melyeken keresztül annak birodalmába jutni. A cár tinektek adja a dicsőség legelső koszorúit. E sáncok ellen ti fogtok menni legelébb s holnap neveitek, mint diadalmas hősöké leendnek felirva, kiknek zászlójára az ország legelső asszonya fogja feltűzni a szentelt szalagot. Éljen a cár!"
Mi utána kiáltottuk: "mindörökké!" és azt az örömet leirni nem lehet.
Akkor nagy dobszó és ünnepélyes zene mellett kiállítottak bennünket valamennyi ezred elé, a legelsőknél is elébb, ott volt felállítva egy oltár, az előtt tartotta a misét a moszkvai érsek és az megáldott bennünket s kiosztá közöttünk saját kezével az Úr vacsoráját.
Azután feltűzték zászlónkra az őrangyal, Szent György angyal képét és választottak saját magunk közül tizenkét zászlótartó legényt mellé, hogy ha az egyik elesik, a másik vegye azt fel.
Akkor pedig kiszólítottak közülünk minden idegen ezredbeli tisztet, a káplároktól kezdve az őrnagyokig és mindazoknak a helyeiket saját magunk embereiből töltötték be; egyszerre lettek társaink kapitányok és őrnagyok. Az én Pálom is őrnagy lett, mert okos, tanult fiu volt és tudott lenni. Én csak közkatona maradtam, mert nem tudok olvasni, sem parancsolni, csak engedelmeskedni.
És akkor azt mondák: előre!
Mi egy tömegben neki indultunk a mutatott várfalnak, csendesen, ünnepélyes hallgatással. Egy sem volt közülünk, aki hátramaradt volna. Bátran haladtunk előre mindnyájan.
A várfalakról sötéten tátongtak le reánk az ágyúk, mintha bámulnának rajta s nem tudnák, hogy mit szóljanak hozzánk?
Egész odáig haladtunk már, ahol a sáncok két kiálló szögletet képeznek és csodálkoztunk rajta, hogy még egy lövés sem történt ellenünk.
Ekkor egy vörös bástyatoronyból egy fénylő röpentyűt bocsátottak fel a magasba és amint az szétpattant, azon pillanatban jobbról, balról és szemközt megdördültek a vár ágyúi s mint mikor a forgószél a szénarend közé vág, úgy csapott egyszerre három oldalról közénk a kartács és öreg golyó.
A legelső lövésnél egy huszonnégy fontos teke tíz társamat, aki velem egy sorban állt, elsodorta, s engemet odatemetett valamennyi véres hullái alá, ahonnan nem tudtam kimozdulni, mert nekem meg egy granátforgács vállamat tépte szét, most is itt a helye.
De azért láttam az egész jelenetet. Egyik lövés a másikat érte; a mindenünnen nekünk szegzett ágyú tekéi eleinte sűrű porfelleget vertek az egész térségen, melyből csak a zászlóink lobogóját láttam elétünni. Tizenkétszer lebukott a zászló és tizenháromszor felemelkedett újra. Mikor tizenharmadszor feállt, százszor lőttek reá, lobogóját úgy összetépték a golyók, mint foszlányt, de mégsem esett az le.
Azután lassankint eltisztult a porfelleg, a föld nem adott több port a vér miatt, az ágyúk is elhallgattak és amint akkor körülnéztem, ott feküdt a téren az egész oráni ezred, abban a szép rendben, amelyben kiindult; mint mikor a szépen nőtt erdőt levágják; egyik fa jobbra, a másik balra, de egyik sem messze a másiktól. Itt-amott még vonaglott egy haldokló teteme, a legtöbb olyan szépen meg volt halva, hogy meg sem mozdult; egy-egy elszakított kar, egy-egy legördült fő hevert ottan mellettem, ami nem tudom honnan jöhetett oda? Előttem is ott feküdt egy társam, akit vállban szakított ketté a golyó. Ki tudja, melyik volt?
Hanem a zászló ott állt a csatarend közepében most is és a jobbra-balra eldült zászlótartók között ott ült a földön egy vitéz, aki azt kezében tartá.
A por és vér, mit a golyók felhánytak rá, csaknem ismeretlenné tevék arcát, de én mégis megismertem őt. Az én Pálom volt az, ki a zászlót tartá kezében oly egyedül a halottak között.
Én nem birván hozzá vánszorogni, csak messziről kiáltottam felé:
- Te vagy az, Pál? Kedves Pálom?
Pál visszatekinte s amint meglátott, meglobogtatá félkezével a zászlót s hősi lélekkel kiálta:
- Éljen a cár!
Azon pillanatban két golyó gúgott el feje fölött. Utánok sem nézett.
- Pál, kedves Pálom, meg vagy-e sebesülve? kérdezém tőle.
- Azt hiszem, hogy meg, viszonza ő; egy nagy golyó elsodorta alólam mind a két lábamat s most félcombig vagyok a homokban, ahogy leestem.
Csodálkoztam rajta nagyon, hisz őt édes anyja szent kenettel füröszté, hogy fegyver ne ártson neki, ő pedig csak egyre lobogtatá a zászlót.
Én azután hátra felé néztem, ha nem jön-e segítségünkre a tábor többi része és láttam, hogy az ezredek mind szépen visszatértek táborhelyeikre s felénk egy sem közeledik. Bizonyosan nagyon jól volt az úgy. A közkatona ne bírálja a vezérek tettét.
A mi feleink mind takarodót fúttak; de a törökök nem mertek lejönni sáncaikból, hanem amint ott látták a földön ülni az én Pálomat, zászlóval kezében, elkezdtek reá célba lövöldözni puskákkal.
Az én Pálom pedig csak ott ült és hallgatta az apró golyók füttyeit és mindenikről megmondta nekem, honnan jött, merre ment.
Egy épen a zászlónyelét érte, másik kalpagján furódott keresztül, a harmadik felső öltönyét szakítá fel s ott maradt zsebjében. Pál kivette azt és megmutatá nekem.
- Látod, hogy nem fog rajtad golyó? mondék neki. Azt is csodálom, hogy lábadat hogy érte?
Este felé azután, hogy a dötétség és a köd eltakarta a csatatért, a céllövészek is elhallgattak a bástyán és mi egyedül maradtunk.
Ilyen hosszú éjszaka még Szibériában sincsen, mint ez a mienk volt. Olyan lassan jártak az égen a csillagok, eleinte fenn volt a keskeny új hold az égen, azután az is lement. Mi azt hittük, hogy majd a sötétben eljönnek értünk a táborból és elvisznek innen. Ámde nem jött senki. Más dolguk volt bizonyosan.
Soká, igen soká feküldtem ott, félig ébren, félig álmodva s ezer iszonyú képet látva magam előtt, amíg végre elkezdett szürkülni az ég alja és közelgett a hajnal.
Az én Pálom még akkor is ott ült a hullák között s amint látta, hogy én nem birok már felemelkedni helyemről, odafordult hozzám és monda:
- A vár fokára fehér zászló van kitűzve.
A törökök fegyverszünetet adtak a mieinknek, hogy halottaikat eltemethessék.
Nem sokára jöttek a halottvivők, kettős saraglyáikkal, a főtisztek és egy nem harcoló tiszt, akitől jobban félnek a katonák, mint az ellenség ágyúsaitól; ez megnézegette sorban az ott fekvőket és rájuk mondá: "ez halott, ez is halott."
Azok szépen eltemették.
Csak mi ketten adtunk jelt, hogy élünk. Én eltagadtam a sebész előtt sérvemet, mert különben tőből vágta volna le a karomat, azt mondtam, hogy a rám hullottak teste nyomott le, s amint azokat elszedték rólam, kiettem én is Pál segítségére.
Nagy óvatossággal megfogtuk kezeit és úgy kihúztuk a földből, és íme egyik lábának sem volt semmi baja, olyan ép volt mind a kettő, mint akármelyikünké. Pedig ő maga mondta, hogy elhordta a golyó.
A sebész úgy magyarázta meg a dolgot, hogy a golyó bizonyosan épen lábainál csapott le s amint alóluk mélyen kiszakította földet, Pál azt hivé, hogy a lábát sodorta el s lábszáron felül esve a gödörbe, nem veheté észre csalódását.
Ez az eset nagy csudára adott okot, a katonák vállaikon vitték vissza az én Pálomat a táborba, a megmentett zászlóval együtt, és a főtisztek mind bámulva nézegették összevissza lyukgatott ruháit, miken belül testénmég csak egy karcolás sem látszott.
Ama nagy hatalmas vezér pedig tudósítást külde az eset után Szentpétervárra: "hogy az oráni ezred kötelességét teljesíté."
Valaminthogy nagyon méltán iratott ezuttal: "miszerint az oráni ezredből csak egy sebesült meg és csak egy veszett el"; mert sebesült én voltam magam, s az ezredet csak az én Pálom hagyta el egyedül. Több nem hiányzott közülök; egy rakáson voltak.
Az én Pálom mint őrnagy ment a csatába, mint ezredes tért vissza belőle.
És azután mindig előbbre ment a diadal útján, a cár kegyelmében.
De bármilyen nagy úr, bármilyen hős volt is, rólam soha sem feledkezett meg, hanem kieszközölte mindig, hogy oda tegyenek át, ahova neki kellett menni. Valahányszor a hadsor előtt elment, mindig megszólított, gyakran felkeresett, ha előőrsön álltam, ivott a kulacsomból s marék pénzt adott, hogy legyen miből megtöltenem azt.
Tudta már mindenki jól, hogy ő sérthetetlen; semmi fegyverrel neki ellenség nem árthat; a legvéresebb viadalban úgy járt, mint a keztyűs kéz a zúgó méhraj között.
Tisztelte is minden jó katona, s aki nem tisztelte, azt mondom, hogy az rossz katona volt, mert csak a gyávák, a restek és az árulók nem szerethették őt.
Azok iránt kegyetlen tudott lenni. A kötelesség-mulasztást meg nem bocsátotta senkinek. Soha senkinek; még nekem sem. Mikor egyszer elvesztettem a fegyveremről a szuronyt, olyan ötven botot vágatott rám, amilyen csak illett. De nagyon jól cselekedte. Mert megérdemlettem azt.
Mikor Szebasztopolba küldék, ahova minden jó katonának dicsőség elmenni, az ellenség mindjárt észrevette, hogy ő is jelen van, mert amely bástyát ő védelmezett, nem az ellenség közeledett ott a bástyához, hanem a bástya az ellenséghez.
Ő maga vezette mindig a rohamokat, ő intézte a munkálatokat s az ellenség céllövészeivel annyit sem törődött, mint én a legyekkel.
Gyakran éjfélben is felkölt és sorra vizsgálta az ágyúkat, ha mind rendben vannak-e?
Egy ily alkalommal egy fiatal tengerészt rajta kapott, hogy a rábizott mozsár mellett elaludt.
Pál dühösen rántá ki pisztolyát övéből s rákiálta, hogy keljen fel.
A legény rémülten ugrott fel előtte s elsápadt, reszketett, mint a nyárfalevél.
- Te aludtál az őrhelyen! rivallt rá a tábornok.
- Négy éjjel nem aludtam már, uram, hebegé az ifjonc; szemeim erővel leragadtak.
Az én Pálom dühbe jött e nyomorú mentségre s haragjában úgy üté arcul a pisztoly agyával a fickót, hogy egyik szeme kiugrott.
- Nesze gazember! hogy máskor le na ragadjon a szemed!
Azután hátra sem nézett, különben meglátta volna, hogy a megvakított ifjonc egy vén tengerészhez tántorgott, ki őt karjai közé fogta s véres arcát kendőjével törölgeté meg.
Ez a vén tengerész volt annak az ifjunak az apja.
Egy éjszaka az ellenség írtóztató tüzelést kezdett a Korniloff bástya ellen. Én ott álltam őrhelyemen, egy sánckosár által fedve, melynek felét elhordták az ellenséges golyók.
A jégeső nem jön oly sebesen, mint a reánk szórt tekék. Minden pillanatban három, négy bomba szakadt szét mellettem s egyik-másik mellettem álló társam csak úgy bukott el oldalomnál. Én csak annyit hallottam, hogy egyet kiáltott s azután vége volt.
Ebben a pokoli tüzelésben láttam végig menni a bástyafokon a tábornokot. Amint a világító röppentyűk fényénél megismerék tollas fövegét, egyszerre száz meg száz apró golyó süvöltöt utána. Ő csak mosolyogva haladt a legnagyobb lövöldözés közepett.
Amint mellettem elhaladt, épen akkor kanyarodott el fejünk fölött egy sziszegő röppentyű.
- Tábornok vigyázz! kiálték én reá.
- Ah, te vagy ott, Péter? szólt felém fordulva s kezével inte, hogy menjek vele. A röppentyű épen ott pattant el lábainál. Egy vonás sem mozdult meg arcán.
Ő elül ment, én utána; az ellenség legdühösebb tüzelése a bástyaszöglet ellen volt fordulva. Ott már egy egész ütegből csak két ágyú szólott. A többi szét volt rombolva.
- Miért nem lőnek itt? kérdezé odaérkezve.
Én vén tengerész felelt neki a sötétben.
- Ágyúink szétrepedtek.
- Újakat kell hozni! parancsolá Pál s rögtön elkülde engemet a bástyaboltozat alá, ahonnan öt perc alatt köteleken és hengerekkel új ágyúkat vonszoltunk fel a bástyatetőre a fedett folyosókon át.
- Helyökre kell állítani! parancsolá Pál; s azonnal húsz ember hozzá fogott az ágyúhoz, hogy azt a lőrésbe igazítsa.
Mi alatt tízig számlálunk, a húsz közül egy sem élt már s az ágyú fele útján volt még.
Újabb húsz ugrott hozzá; még előbbre tolták. Az ellenség kartács- és puskagolyóval fogadta őket. A sánckosarakat helyreigazíták, a mellvéd zsákjait feltorlaszolták és a második húsz közül nem jött vissza több négynél. De az ágyú helyre volt állítva.
- Ki itt a tűzmester? kérdé ekkor a tábornok.
- Én vagyok az; felelt a vén tengerész.
- Nézz oda jól, ahonnan az ellenséget tüzelni látod, monda neki a tábornok. Jegyezd meg jól azt a pontot és célozz oda.
A tengerész azt mondta rá, hogy "jól van", s lebukott az ágyú mellé a mellvédről kihajlva, hogy jobban láthasson.
E percben az ellenség csak tömör golyókkal lőtt és semmi világosság sem volt körülöttünk, olyan sötét volt, hogy egymás mozdulatait nem láthattuk.
- Tudod-e már, hova kell lőnöd? kérdé a tábornok.
- Tudom, felelt a tengerész.
- Jól céloztál-e?
- Jól céloztam.
- No hát tüzelj.
Egy lobbanás történt parancsára; de az nem ágyú-, hanem pisztolylövés volt.
Az én Pálom a lövés után, mintha a föld dűlt volna ki alóla, oda bukott hozzám s megkapaszkodva karomba, fuldokló hangon kiálta:
- Péter! halálosan vagyok megtalálva.
- Az lehetetlen! ordíték én magamon kívül.
- Úgy van! monda ő. Ez nem ellenség golyója volt; azért talált.
A vén tengerész pokoli kárörömmel kiálta oda:
- Igen, az enyim volt: a fiam szeméért.
A katonák dühödten rohantak a gyilkosra, de mire kezeiket kinyújták utána, már ő nem volt a tástyán többé; egy perc alatt levetette magát a mellvédről s szörnyet halt a sánckarókba hullva. Bizonyára a legrövidebb útat választotta a pokolba.
Az én Pálom ott adta ki lelkét karjaim között.
Ellenség fegyvere nem árthatott neki, ha orosz fegyver nem éri, még mostan is élne.
Őrizzen az Isten minden jó nemzetet saját fiai fegyverétől.

A ROSSZ HELY

Az egyik azt mondja:
"Oda menjünk, oda!"
A másik azt mondja:
"Fussunk onnan, fussunk."
A nagy, éles fogú cápák, a tengeri angyalok, ördögök azt mondogatják egymásnak:
"Oda menjünk, oda. Csoda világ van most a tengerben; édes vérrel tölt patakok omlanak a vizek közé, vendégség van a halaknak éjjel-nappal; valami jótevő szellem, a halak gondviselése, emberhússal táplálja választott népét, s nagy emeletes hajókat küldöz alá a tenger-fenékre, hogy azokban lakjanak. Jó világ van."
A szép ágbogas korallok, ezek az eleven virágai a tengernek és a tarka fényes kagylók, azokkal a finom rostszál érzékekkel, mondogatják egymásnak:
"Rossz világ van. Valami gonosz szellem oda fenn, a korallok és kagylók népének ostora, vasakat hajigál a tengerbe, összetöri a gyönge ágacskákat, bezúzza a törékeny gyöngyházat nagy idomtalan gömbökkel, mik a kagylók és korallok bűnei miatt feltalálva. Miért nem lehet elmennünk innen?"
A hollók, hullakeselyük beszélik egymásnak egyik fáról a másikra:
"Gyerünk oda. Terített asztal most a föld. Sírásók nem győzik a munkát, segítsünk rajtok szaporán. Az emberek megemlékeztek rólunk, legyünk irántok háladatosak."
A fecskék, az emberszerető madárkák, ijedten fecsegik egymás közt:
" Ne menjetek többet oda; nincs ott hajlék, nincs ott menedék, tűz és villámlás az egész világ; nem rak ottan fészket énekes madár többé. Menjünk onnan, menjünk."
Francia vitézek, angol hősök, igaz hitű muzulmánok követik a zászlót, melyet még a szél is keletnek lobogtat s mondogatják vidám szóval:
"Oda menjünk, oda; ott teremnek az érdemrendek, hír, név, századokra átható dicsőség, merész harcok, vert ellenség. Oda menjünk, oda.
Jámbor, elcsüggedt orosz bajnokok nagy búsan ülnek a füsttől fekete romokon, miknek kövei alatt egész temetője van már elesett hősöknak s gondolják magukban - mondani nem merik -:
"Jerünk inne, jerünk." - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Régen történt, nagyon régen; talán már nem is emlékezik rá senki: hol és mikor? hogy Oroszországnak nagy hadjárata volt egy kicsiny kis nemzet ellen.
Oroszországnak szoktak ilyen dicsőségteljes harcai lenni; ahol százan egy ellen küzdenek, ágyúkkal pisztolyok ellen, ahol a kis kétségbeesett vergődő méhet egy erős kézcsapással földre üti a hatalmas óriás, a kis méhe egyet döf fuklánkjával és azzal meghal; a tenger harcol a naszád ellen; a vihar párbajra hívja az erdők csemetéig. És milyen elégült lehet azután a tenger, ha egy olyan kis naszádot a kősziklához vágott és a vihar hogy nyughatik el tépett babérain, mikor egy olyan kis csendes ligetet tövestül kiszaggatott.
Sok minden szép történhetik egy ilyen háborúban, ami érdemes arra, hogy a győztes daliák dicsekedjenek vele, hogy emlékeit elvigyék magukkal diadaljel gyanánt, hogy utódaik szájról-szájra adják azokat, hogy költőik hős mondákat írjanak felőlük és vezéreik onnan nevezzék magukat.
Egy ilyen parányi népnek, melyet a hatalmas óriás egy lábnyomával elgázolt, volt egy szép virágzó városa; csendes, békességes város, sem falai, sem védsáncai, sem ágyúi nem voltak annak; nem őrzötték kapuit tűzaknák, sánckarók, háromemeletes lőgátnák; békés, jámbor polgárok építették oda házaikat s amik nagyobb épületek voltak a többinél, azok az Isten házai voltak.
Hatalmas orosz vezér jött erős haddal a tájra, nagy ágyúkkal, lovas csapatokkal; jött, hogy keresse a dicsőséget.
"Hol keresed te itt a dicsőséget, jó dalia? Fegyvertelen földmívesek azok, akiket magad előtt látsz, ekék azok és nem ágyúk; csendes utcák, nem váracsok, amikre elátekintesz."
A hadvezér örökíteni akarta nevét és azt hivé, hogy ezen a helyen kell annak megtörténni.
Azt a nevet pedig elfelejtette az utókor és senki sem tudja, kinek hívták:
Nevezzük őt mi Dulakoffnak.
Hisz a mai napokban annyi igazi hőse volt az orosz népnek, akinek nevét még meg sem tanulták, már el is temették.
Dulakoff olyan büszke volt arra, hogy ezt a kis csendes várost egy éjszakán tőből felforgatá!
Ki védte volna azt meg haragjának izzó tüze elől? Ki állhatott volna ellent elseprő fegyvereinek? Tűzbe omoljon a város, halálba a férfi, kárhozatba a nő! a csecsemőt verjétek a véres küszöbhöz, a hajadont rántsátok el az oltár elől! Keresztények rontottak ma a pogányok városára.
Égő város véres piaca közepén ott álltak a felriadt nép papjai és öregei, tisztes, megalázott fővel és kiáltának elé:
- Te hatalmas, te erős! miért jösz erőtlenek, védtelenek ellen? mit pusztítasz el bennünket, kik magunkat nem védhetjük?
- Hogy példa legyen adva a makacsoknak, kemény szívűeknek, melyből tanuljanak és megrémüljenek.
- Száz éves szorgalom áldását ne tipord el, uram; könyörgének azok, kengyelét ölelve s térdelve előtte, mintha Isten volna.
- Épüljön fel, ha tud, újra! kiálta az s sarkantyúba kapta lovát s végig nyargalt az égő városon, s midőn viszszatekinte rá, gyönyörben úsztak szemei, egy lobogó lángtenger hullámzott végig a házakon, melyből a tornyok és templomok legmagasabban lobogtak elő, mint kezdő betűi azon soroknak, amikből ott fenn olvassa az úr ítéletét.
A város végén, a rémülten futó néptömeg közepett, kétségbeesett nő ragadta meg a vezér lovának zabláját s a földön hurcoltatva meggázolt termetét, őrült erőszakkal sikolta fel hozzá:
- Uram! Egyetlen leányom elveszett! Add vissza leányomat.
A tábornok mosolyogni tudott.
- Ha volt leányod, úgy most is megvan, mert ami van, az nem veszhet el.
Azzal utat tört magának a futók csoportjain keresztül, s kívül a városon feállt egy dombra s ott merengett gyönyörködve a ropogó lángok vad csatáján, ott nézte a tornyok beomlását, a füstök felhőit, az ég sziporkáit.
- Meg kell vallani, hogy ez gyönyörű látvány!
Irjátok fel e falakra, hogy az erősek haragja előtt porrá lesz az, ami porból leve; és reszkessetek, amidőna hatalmasokkal beszéltek, mert övék a világ....
Ezt az esetet már régen elfeledte mindenki, azt sem tudják mikor, azt sem tudják hol történt az? Régen elmúlt, régen eltemették nagyobb események.
Dulakoff még nagyobb, még hatalmasabb lett azóta; fény, hatalom, gazdagság omlott rá a sors jó kedvéből. Urának bizalma az elsők közé helyezé nevét. Címei megszaporodtak, kincseinek számát sem tudhatá, palotája legfényesebb volt Akhtiárban, nyári laka legbájosabb a Jura hegy menedékei között.
És ami legfőbb gyöngye a boldogságnak, e palotáknak volt miért oly fényeseknek lenni; a tábornoknak hercegi családból származott neje első delnő volt a moszkvai és szentpétervári termekben, és leánya világot igéző szépség, és a fia egy hős, egy dalia, ki húsz éves korára maga szolgálta meg sarkantyúit s két érdemrendet hordott, mielőtt szakállat viselt volna.
Dulakoff tábornok kemény szivű hadvezér volt a csatában, ottan aes triplex fedezte keblét, de gyöngéd, lágy szivű volt családja körében és gyermekeire még büszkébb, mint érdemrendjeire; büszkébb, mint Szebasztopol falaira, kikötőjére, hajóhadaira.
Pedig ezzel sok van mondva egy igaz orosz vitéz jellemrajzában.
Szebasztopol gyönyörű város, akármelyik pontján áll meg az ember, nem tud megválni tekintetétől.
Nem vár ez, hanem várak csatarendje, világtárlat mindennemű erődökből, hol sáncok, gátnák, bércfalak és váracsok vannak kiállítva, mint a frank és angol bohók világtárlatain a gyermekjátékok. A nagy templomok tornyai, a paloták kupolái ragyognak a kelő napban.
Középen, a kikötő érctükrén, ott fekszik a világhódító hajóraj, a sinopei győzelemre felvont zászlóival; menydörgő ödvlövéseit a bástyák verik vissza.
Ah valóban, e helyen van a világ sarka, nem a göncölöknél; ez a pont, melyet az üstökös sem ver ki tengelyéből, a meghódíthatlan, megközelíthetlen Olymp, hol az orosz mindenhatóság lakik s menyköveit gyűjtögeti, mik egykor a világot szétrombolandják.
Oh, ha e helyet végig tekinté Oroszország igaz fia, nem hullot-e méltán térdre, nem csókolá-e meg azt a földet, és nem sóhajta-e magában:
- Bizony, te vagy az erősek ereje, a hatalom kapuja, melyen sem idő, sem emberkéz csorbát nem ejthet soha, s ha a világ össze fogna is omlani és e hegyek a tengerek közepébe beesnének, te akkor is megállanál és nem múlnál el, örök időknek városa!
A próféták, az ég ihlettjei, kik a szószékekből, kik az égboltozat alatt és az aranyozott templomok kupoláin belől a szent szavakat hirdetik, mondák azt erős szóval a népnek, a közvitézeknek és tábornokoknak, hogy amily erőssek az ég kapui és senki azokon Isten ellen be nem törhet, oly megvihatatlan a "dicső város" halandó kéz előtt.
Ah, azt az örömet, azt a büszkeséget idegen költő tolla nem festheti le soha, mit a buzgó orosz érez, ha e törhetetlen bástyájára gondol nemzetének, mely fél század óta harcra hívja felaz egész világot és az egész világon senki sem meri azt meghallani; úgy tesznek, mintha nem tudnának róla, pedig azt az utolsó közkatona is tudja, ki a hatalmas birodalomban született, hogy ez most törhetlen védfala, egykor majd közepe leend a mindenütt uralkodó nagy Oroszországnak.
És Dulakoff igaz fia volt az orosz nemzetnek, ez öröm, e büszkeség az ő szívét is emelte; mégis, ha két karjába két felől délceg fia, szép leánya ölté karjait: elhomályosult Szebasztopol fölötti öröme és büszkesége; e két ölelő kar nagyobb öröm, nagyobb büszkeség volt reá nézve.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Miért történt? hogyan történt? senki sem tudná azt megmondani; légben volt-e? vízben volt-e? a föld párologta-e fel? eljött az idő, amelyben az emberek imádkoztak a háborúért.
Egy hatalmas ember, ki bírta már a világ egyik felét, azt kérdezé: hát a másik fele kié legyen?
Megrettentek e kérdésre azok a népek, akik a világ másik felét lakták, s rémületökben előkeresték ők is fegyvereiket, és újra kezdték az ősmesét, amelyben a százkezű óriások hegyet hordtak hegy hátára, úgy ostromlák az Olympot.
Csakhogy most a gygászok fogják megverni Jupitert!
A félvilág ura, amidőn e harcra kivonta kardját, felemelé szavát az egek urához és azt mondá Istennek: "harcolj én mellettem!"
Mintha az úr ott az égben csak szövetséges társa volna a világi nagy uraknak, és aki többet tud neki ígérni, ahoz állna segítségül.
Az úr pedig azt felelé a föld hatalmasának: "por vagy"; és megszünt az élni, és elment oda, ahol a cár és a koldus egyenlők.
És senki sem vette szívére az esetet és senki sem jegyzé fel, hogy az Isten felelt, amidőn megszólíttatott. Itéletet kértek tőle, és ő itélt. Az ő nevével húzták ki a kardot, és ő kivette azt a megkezdő kezéből.
Hajh! a dicsőség napjai megrövidültek ezzel! Mint egy földsarki éj, olyan hosszú, olyan tartós lett a bánat a nagy orosz nemzet szívén; ah, méregbe mártott fegyverrel vannak ütve a vesztett csaták sebei. A hősök fogytak s a diadalnapok nem szaporodtak sírjaikkal.
Boldogok, akik a legelső csatákban estek el, akik nem is számlálták vérök kihullását, akik nem látták foszlányonkint széttépve elmúlni régi dicsőségüket; összeomlani a megvíhatlan falakat, vízben, tűzben elmúlni a dicső hajóhadat egyenkint, darabonkint.
Három hírhedett tengernagy kereste és megtalálta halálát: Nachimoff, Korniloff, Isztomin. Mind a hárman egymás mellett feküsznek egyszerű sírkövek alatt; miért éltek volna tovább, ha a hajóhad elveszett? Mi szükségük volt az életre azontúl! Meghaltak, megnyugodtak.
Sírtak a nők, sírtak a férfiak is a nagy orosz nép honában; és méltó okuk volt sírni, ha ez a gyász eszökbe jutott.
Ki ismeri az ércszívű Dulakoffot, azt a férfit, aki nem sírt soha?
Soha?
Elejétől végig ott volt a harc véres színhelyén, minden családjával.
Látta elsülyedni a tengerek Leviathanjait; látta árbochegyeikről a vízbe függeni az elmerült zászlókat. Nem bánkodott rajtuk; - áll még Szebasztopol!
Sírba kísérte régi barátjait, hallá elénekelni a halotti zsolozsmát a három admiral fölött, nem siratta meg őket. Halandók voltak. Dicsően estek el.
Látta ezerével elhullani nemzete fiait; nem irtózott a véres utcáktól, jött helyettük új ezer, megint annyian voltak, mint azelőtt.
Palotái lángok martaléki lettek; mit törődött azokkal! a zöldhalom hetven ágyújával drágább kincs minden palotánál.
És azután elveszett a zöld halom is.
Ez fájt neki, ez már nagyon fájt, de leküzdé keservét; hiszen csak egy halom volt az! minden tornya, minden bástyája áll még Szebasztopolnak s menydörögve felel ellenség szavára.
A Korniloff-bástya első ostrománál ott harcolt oldala mellett deli hős gyermeke; ott esett el szemei láttára, holtan, bevégezve hősi pályakörét örökre!
Ah ez tőrdöfés volt a bajnok szivének! És még sem sírt rajta. "Csak egy katona volt, maradtak elegen." Az ostromló ellen vissza volt verve diadalmasan, s olyankor ne sirassa veszteségét senki, midőn minden örül. Hiszen Szebasztopol áll még!
A tábornok némán hordá szivében ezt a mérges sebet; nem mutatta az arca senkinek, de sokszor lehetett észrevenni, hogyan maradt állva azon a helyen, hol fia elesett és órákig elmélázott ottan.
Ágyúgolyók, tüzes tekék jöttek, repültek körülötte, dongva, süvöltve. Egy sem bántotta őt. Mintha valami volna homlokára irva, melyről ráismernek, és mondják: ő az, ő az!
Tudták már a vezérek magukban, hogy a dicső város el fog tőlük veszni, és aki azt tudta, azzal a reménynyel ment a mindennapos harcba, hogy talán hamarább meg fog halni, mint ez a nap bekövetkeznék.
El is hullott sok jó vitéz Dulakoff oldala mellől, de őt kerülte a halál, neki látni kellett azt a napot, megérni, túlélni és megsiratni, amidőn az orosz nép dicsőségéből a legfényesebb lapot kiszakítják, összetépik!
Amidőn egy csapásokból kifáradhatlan kéz meg nem pihenő dühével ront az erős álló falakra, miktől mint a cserép, törnek azok össze; a halál egy csapással sírt is ás azoknak, kiket halomra ölt.
A föld reng a vívott fészek alatt, leomló bástyák betöltik az árkot; egyik védő ágyú a másik után hallgat el, viszhangot sem ad már a feldúlt tűztelep; nincs egy folt a várban, mely véres ne volna; az ég szakadt le a földre s égő csillagokkal borítja el a küzdő csoportokat.
Most egyszerre elnémul minden! Itt a válságos óra!
Egy kard távolára, egy kéz közelére kerül az ellenfél, megkérdeni tőlük: "kié hát a világ?"
Férfi férfi ellen, mell a mellen fekve, végzik el a harcot; ellenállhatlan az, kikerülhetlen az, meg kell nékik törni; és ha mindannyian vasból volnának is és ha mindannyian hősök volnának is, meg kell hajolniok, meg kell törniök a hatalmasabb alatt.
Egy rémes ordítás tölti be a dicső város utcáit. És e kétségbeesett ordítás egy szóval kimondható:
"Vége!"
Számlálva vannak az órák, számlálva a percek, mikben az orosz vitézek a dicső várost magokénak fogják nevezhetni és azután másé lesz a föld közepe, más őrzendi a világ kapuját.
Dulakoff úgy harcolt, mint egy őrült. Hasztalan, nem győzött, nem esett el. Futó seregei úgy hurcolták el erővel a csatatérről, melyről az ellenfélt nem lehetett elűzni többé. A védő tömegek a tengeröbölt hagyták közöttük és a büszke város között.
A tengeröböl túlsó partján, midőn a tolongó tömegek között félőrülten nyargalt a tábornok, egy kétségbeesett nő ragadta meg lovának zabláját s megállítá azt erőszakos kézzel, vadul sikoltva fel hozzá:
- Ember! Egyetlen leányom elveszett. Add vissza leányomat.
A tábornok letekinte reá: tulajdon neje volt.
Reá nézett és azután vissza az elhagyott városra, mely fölött egy lángtenger lobogott, amiből az egyes váracsok égnek lövellő vulkánjai törtek olykor elő. A sötét tenger közepén égtek a győzhetlen armada utolsó hajói.
A tábornok számlálgatá a lobbanásokat: "ez a Pál-erőd volt, az a Mohiloff-bástya, ez a tengerész tűztelep.... oh fiam ... oh leányom."
És lebukott a lóról, mint akit szél ütött meg, és a földön fekve sírt keservesen, sírt éltében először; siratta holt fiát, aki olyan hős volt, elvesztett hajadon leányát, aki olyan szép volt, és a szép hajóhadat, melynél különbet tenger nem hordozott és a dicső várost, melynél hatalmasabb nem épül fel soha, a nagy Szebasztopolt, melyet ismét Akhtiárnak fognak nevezni ezentúl, és könyei patakként omlottak....
.... Valljon gondolt-e ez órában a büszke tábornok valamire? Valamire, ami olyan régen történt, és ami úgy hasonlít ehez.

AZ AMAZON

Három francia és egy angol tiszt ültek együtt a szebasztopoli tranchéeknál.
A felállított sánckosarak mögött vígan lobogott az őrtűz mely mellett a táborkar elismert legjobb puncfőzője, Clopinclopant százados keveri és osztja nagy fakanállal a bajtársak poharaiba a párolgó italt, melyet azok jó kedvvel szürcsölnek.
- Pompás, fölséges! magasztalja az italt Tourlouroux, a vincennesi vadászezred hadnagya. A franciának az a szerencsés természete van, hogy amit élvez, azt úgy fel tudja dicsérni maga előtt, miszerint a heringgel összevágott vereshagymában is fízféle illatot és ízt fedez fel s ha feltüzeli fantasiáját, az átkarolhatatlan markotányosné madame Hallabréde is sylphid lesz előtte.
És Toulouroux, mint igaz francia, nem találja elégnek, hogy csak ő legyen lelkesülve, az kivánja, hogy ebben más is osztozzék.
- Milyennek találod ezt a punchot, derék allié?
A megszólított allié, miszter M'Kildock, kapitány a Goldstreamektől, nagyot hörpent a bádog serlegből, csendes vérrel viszonozva:
- Rossz, de iszom, mert nincs jobb.
- Bi baja? mi nem jó benne? kiált egyszerre mind a három sértett bajtárs, kik ép úgy érintve érezheték magukat a meggyalázott nemzeti punch által, mint az angol tisztek az "avis timides" hirhedett kifejezésében.
- Először is nem elég erős.
- Azaz finom!
- Másodszor kozmás.
- Az haut gout.
- Harmadszor kevés volt; töltsetek még egy pohárral.
Ezzel kibékülnek kacagva s szent az egyesség ismét, ahogy lefestve látható tisztelt barátunk Vahot Imre naptárában.
Az oroszok a bástyákról egyre-másra lövöldöznek még késő éjszaka is a szövetségesek táborába, mintha azzal hamarább vége lenne a háborúnak.
A legvígabb poharazás közepett egy eltévedt bomba bukik be, mint ittas vendég fejtetővel a mulatozók közé, épen bele az őrtűzbe; ha két szeme lett volna, mind a kettőt kiégette volna. Volt azonban két füle, annál fogva megragadák őt barátságosan M'Kildock és Tourlouroux s kihajíták a sánc mögül; haragjában ott megpukkadt.
- Goddam! egészen elrontotta a tüzünket, szitkozódék a jó angol; Clopinclopant meg azt sajnálta, hogymind tele lett a punch szénnel.
- Vajjon nem a te amazonod volt az, kis Dumas, aki ezt a csinos cadeaut küldte nekünk?
A kérdés egy kis barna, fiatal zuáv-hadnagyhoz volt intézve, kinek minthogy épen olyan kondor hajzata volt, mint a nagy regényirónak, azért elnevezték őt kis Dumasnak. A derék hadnagy viselte az elnevezést, mely a francia táborban mindenkinek kijut, s titkon magában meg volt győződve, hogy ha ő mindazt leirná, amit csak keblében visel, s közönség elé bocsátná, nagy Dumasnak is neveznék.
- Miféle amazonról van itt szó? kérdé M'Kildock, szivarát a szétdúlt parázsban meggyujtva.
- Hát nem tudsz még róla semmit? szólt Tourlouroux; ah ezt meg kell hát hallanod; jer közelebb kicsi Dumas.
Az nem igen szokta magát kéretni, ha regényei elmondására hívták fel; a költők szivesen látják a figyelmes közönséget, csak a kritikusokat nem.
Kis Dumas, mint qualificált zuáv, törökösen maga alá szedé lábait. Csupán annyit kért az előszóban, hogy amit elbeszél, azt mind föltétlenül hinni kell; közbe-közbe grimaceokat metszeni szabad, de egyéb glossák kikéretnek, aki eltalál alatta szunnyadni, legalább annyit tegyen meg, hogy ne horkoljon.
A föltételek rectificáltattak s következett az elbeszélés.
- Az almai csata reggelén, még szürkület előtt parancsot kaptunk a tábornoktól, ezredünkkel megindulni a hegyek közé. Ezredesünk meghagyá, hogy senki lőfegyverét meg ne töltse, mert feladatunk a legnagyobb csendben hatolni előre; mi is kiszedtük revolvereinkből a töltéseket s úgy indultunk az útra.
Ez előkészület tudatá velünk, hogy ma meleg napunk fog lenni.
Én elővontam anyámtól kapott amuletomat, ajkaimhoz szorítám azt, azután rábíztam magamat jó kardomra és jó csillagzatomra.
(- Azon amulet egy bádogkulacs lesz, tele arakkal, súgá Clopinclopant M'Kildock fülébe, mert csata előtt azt szokta ajkaihoz szorongatni nagyon.)
Elindulásunkkor már világos volt az ég, a gyönyörű Venus csillag épen akkor jött fel a láthatáron, a hajnal nimbusán keresztül ragyogva; a mezők madarai már kezdtek énekelni, minden ébredezett; annál meghatóbb volt, midőn félóra mulva a hegyszakadékok közé mélyedt útunkban másodszor léptünk bele az éjszakába. Ott még sötét volt egészen, minden aludt, rajtunk kívül nem látszott semmi élő.
Csendesen, legkisebb nesz nélkül haladtunk előre. A puska vállra vetve, a kardok felcsatolva, a dob a tambourok hátán. Még beszélni sem volt szabad.
Hová megyünk? hol érünk célhoz? azt senkisem gyanította a vezénylő ezredesen kívül, ki maga is gyalog jött velünk.
Amint tovább egy óránál haladtunk mindig befelé mély vízmosások között, vágható hegyi patakok medrében, hol a százados rohadékban vállig szakadt alá az ember, egyszerre meghalljuk az első dördülést a távolból.
Mi volt ez? Ágyúszó! Ágyúlövés volt.
A következő pillanatban nem egy, hanem tíz, hanem száz hasonló orgonaszó hangzott füleinkbe, némelyik oly közel, mintha épen fejünk fölött lőnének, össze-vissza, öreggel, apróval, mintha valami olymp-ostromló gygász, akinek fogalma sincs a hangjegyekről, játszana egy óriási claviaturával ellátott zongorán, melynek minden billentyűjére egy-egy paixhans durranik el, a harminchatfontosok, mint a pedalbass brúgói bődülnek bele olykor.
"Elkezdődött a bál!" mondák a fickók egymás között, s látszott a szemeikből, hogy szeretnének ők is ott táncolni benne.
Úgy látszott, hogy csak egy meredek hegy, melynek oldalát nagy bükkfák nőtték be egész a tetőig, választ el bennünket a csatatérről. "Átugorjuk-e ezt a hegyet? " kérdezék egymástól a katonák.
Itt megállított bennünket az ezredes s hangzott a parancsszó, hogy töltse meg mindenki fegyverét.
Azzal fel a hegytetőre!
A parancsnok jónak látta megtiltani a beszédet, pedig bizony felesleges volt, mert aki hegynek szalad, nem igen van kedve énekelni. Az út gonosz, meredek lejtőn vitt felfelé, a zuávok csak puskáikra támaszkodva bírtak előre hatolni, a száraz haraszt csúszott az ember lába alatt, s mentül magasabbra jutottunk, annál meredekebb volt előttünk a hegy, úgy, hogy egy pillanatra meg kellett állani az egész csapatnak, hogy kifújja magát.
Oda alant már javában folyt ekkor a concert. A kardalok is felhallatszottak már szépen s a gyönyörű trióból annyit vehettünk ki, hogy mi legközelebb vagyunk az oroszokhoz.
Annál jobb, legalább velünk kezdődik majd meg az allegro.
Előre fiuk! most már kiabálni is szabad, úgy is észrevettek már bennünket, a felállított őrök elkezdtek ránk lövöldözni.
Néhány perc mulva a hegytetőn álltunk. Ez pompás látmány volt, megérdemlette azt a kis fáradságot. Alattunk a lángoló csatatér, dúló, rohanó tömegeivel ....
- Reménylem, hogy nem akarod leírni most az almai csatát, szólt közbe M'Kildock, amit már a Times, az Advertiser, a Moniteur, a Vasárnapi Ujság s valamannyi más európai világhírű lap hegyéről tövére elmondott, még ami meg nem történt is.
- Tisztelt barátom! védé magát a kis Dumas, én a kritikát nem utasítom vissza, de a praeventiv censurának ellensége vagyok; ha készen vagyok az elbeszélésemmel rója meg ami nem tetszett benne, de előre ne töröljön ki belőle semmit, ez illiberális dolog.
M'Kildock elismerte, hogy a franciának rettenetes igaza van. Csak folytassa!
- Az angol ezredek vörös tömegei, mint egy hosszú vérbemártott kigyó látszottak a szélső oldalon, mely vonaglik, csavarog, fejével, farkával ellenfelére csapkod, egy nagy, szürke, négyszegletű sündisznóra, melynek ezernyi tüskéi berzenkedve ragyognak a napvilágnál.
A tűzokádó ágyúk olykor szétvagdalják a hosszú piros kigyót, perc mulva megint összeforr az, végre a szürke tömeg sárga sisakjaival egyszerre előre veti magát, a piros vonal közepének rohanva egész súlyával.
Minket a borzalom lepett el, felülről tekintve azt kelle hinnünk, hogy keresztül fognak hömpölyödni az angol seregen, hogy el fogják azt sodorni, mintha csak festve lett volna oda.
De nem történt az. A piros vonal most egyszerre meggörbült, a közepe megállt helyében, mint a fal, s a két vége összehajlott az ostromló ellenség körül, mint egy érc-gyűrű, mint egy öv, mely azt agyonszorítani képes. A tüskés szörnyeteg kénytelen volt visszahúzni négyszegletű testét, ha azt nem akarta, hogy most mindjárt gömbölyűre nyomják, a négyszög fut és nem is parallelepipedon többé, hanem trapezium, melynek valaha az egyik oldalát rövidebbre szabták a másiknál. Hurrah angolok! hurrah! dicsőül küzdtetek. A diadal mienk.
A négy hadfi elragadtatva üti össze poharait s az angol is elismeri, hogy az előadás nem olyan rossz, mint amilyen lehetett volna.
- Ekkor bukkantak elő a francia ezredek; eddig csak a folyó szakadékain túl emelkedő füstoszlopokat láttuk láttuk, amik gyanítni engedék, hogy ott is folyik a harc; egy könnyű széllebbenés félrecsapta a füstködöt s égig ható "vive l' empereur!" kiáltással özönlött keresztül a meredek parton a mieink serege, középen meg lehete ismerni a herceget, Napoleont, s a mostani fővezért; a mellettük állőkat csak úgy sodorták le lovaikról a golyók; az átkozott kartács olyan gyalogutakat vágott seregünkben, hogy végig lehetett rajtok látni, de azok rohantak előre feltarthatlanul, szegzett szuronynyal, s lelkesülten kiálták: "vive l'empereur!" még a sziklák is visszahangoztatták a harci jelszót.
Hát mi rosszabbak lettünk volna-e a szikláknál! Ne kiáltottuk volna mi is, hogy éljen a császár? midőn ég, föld, levegő, fű, fa, minden azt hangoztatta. Ki tarthatott volna vissza bennünket többé. Neki az ágyúknak, neki a középnek; a fickók meg voltak őrülve, úgy futottak előre; előtte való nap az oroszok levágták azon az oldalon a fákat s torlaszokat húztak belőlük a hegy alatt. Mi volt az nekünk? Annyit sem állt ellent, mint a chinai festett várak; a zuávok keresztül másztak a levágott fákon, mielőtt az oroszoknak eszükbe jutott volna azt a vonalt védelmezni. Azután nem nézett senki sem előre, sem hátra, hanem rohant, ahol legsűrűbbnek látta az embert.
Ha valakinek eszébe jutott volna gondolkozni akkor, elképzelheté magában, hogy itt bennünket tisztára levághatnak, leágyúzhatnak az utolsó emberig, mielőtt szuronyaink hegyével valami elevenhez érhetnénk. Egyenesen az ágyúk torkának, az erős négyszögöknek rohantunk.
A puska ropogott minden oldalról, a golyók fütyöltek, tán talált is egy-kettő, az ember ilyenkor azt sem érzi, hol lőtték meg? Egyszerre az üres sáncok előtt álltunk! Üresen, tisztán voltak azok hagyva, egy ember sem védelmezte, egy ágyú sem volt a sánckosarak között, anélkül, hogy egy lövésre időt adtak volna maguknak, elhordták azokat; az egész egy tömegben visszahúzódni látszott, csak a tábori kemencék körül látszott még valami küzdés, miket a francia ágyúk keresztül lyukgattak.
Az ellenségből csak az maradt ott, ami a földön feküdt.
Nem messze a sáncolatokon belül állt egy pompás címeres hintó, melyből a lovakat kifogták; "ez a fővezér hintaja!" kiáltám társaimnak.
(- Könnyű volt önnek azt kiáltani, szólt M' Kildock, miután a Timesben olvasta az "egy angol tiszt anecdotáit az almai csatáról".)
Az elbeszélő víg kedélylyel felelt a paradox tréfára.
- Azért se legyen önnek igaza, mert amint odarohantam a hintóhoz, mely nem volt az orosz fővezéré, egy félig elalélt alakot láttam benne feküdni, ki a vánkosok közé volt roskadva.
(- Az pedig egy orosz tiszt volt, aki öntől egy pohár pálinkát kért, s míg ön kulacsát szájához tartotta, hirtelen rejtett pisztolyt vont elő s önt azzal orozva agyonlőtte. Ez is ott van a fenntisztelt anecdoták között.)
- Megint cél mellé lőttél, bajtárs, mert az nem volt orosz tiszt, hanem egy szép delnő, de mégis annyi igaz, hogy amidőn rejtett szemeit fölemelve reám tüzelt felök, agyon voltam lőve, tökéletesebben, mint a fenntisztelt kulacskölcsönző bajtárs.
- Aha, már ez jobb.
- Sokkal rosszabb. A delnő összetevé kezeit, a legparányibb, a legfehérebb kezeket, amiket valaha könyörögni láttam s édes, reszketeg hangon rebegé: "Pardon, monsieur! Ah ayez pitié de moi!"
Ah, ha ezt hallottátok volna!
- Madame, szóltam én, udvarias üdvözlettel, minővel egy francia katona még a csatatéren is tartozik delnők irányában; madame, mi nem viselünk harcot hölgyek ellen; ön ellenségeink táborában van ugyan, de azért ellenségeink közé nem tartozik.
A delnő hálatelten nyújtotta felém szép kezét s én egy forró szorítást érzék, mely egy pillanatra elfeledteté velem az egész háborút, a futó ellenséget és a diadalt.
- Madame, mondék neki, maradjon ön bizton hintajában, itt senki sem fogja önt bántani. Ön az én foglyom.
De egy pillantás e minden képzeletet felülmuló kék szemekből, tudatá velem, hogy inkább én vagyok a foglya.
Mi nem üldözhetők az ellent messzire, be kellett érnünk vele, hogy táborhelyét elfoglalók s én visszasiettem szép foglyomhoz.
Ott ült a kocsiban most is; szép szőke hajfürtei gazdag tömegekben omlottak szét gyönyörű keblén, mely szokatlan érzelmektől látszott lihegni.
- Az igen szép öntől, madame, mondék, hogy hintaját el nem hagyta s engemet bevárt.
- Ha akartam volna, sem teheték különben, mert meg vagyok sebesülve.
- Mon Dieu! kiálték fel én ijedten, hol van ön megsértve, madame?
- Úgy hiszem, egy ágyúgolyó ütötte meg térdemet.
- Ah. Ez borzasztó! Futok orvosért.
- Ne tegye ön uram, ne, ne, a világért sem! kiálta utánam az amazon. Látszott arcának fönséges elpirulásán, hogy készebb meghalni, mint szentségtelen szemek tekintetének kitenni sebeit.
Ah, ez spartai jellem!
- Madame! Legalább legyen szabad sátoromat felajánlom.
(- Ami még nem is volt; veté közbe Clopinclopant.)
Igaz, hogy nem volt, de rögtön készítették. "Ah, monsieur, szólt még jobban elpirulva a delnő, hogy gondolja ön, hogy én önnel egy sátorba legyek?"
Siettem magamat kimenteni.
- Par Dieu, madame, ezt nem úgy értettem, én önnek kizárólagosan átengedem sátoromat s magam künn hálok a gyepen.
(M'Kildock hangosan felkacagott e szóra s midőn az elbeszélő megtámadá, hogy miért kacag? azt állítá, hogy ő csak köhögést akart az által helyettesíteni, szokása mindig, mikor köhögni akar, inkább kacagni helyette, minthogy ez sokkal kellemetesebb neme a tüdőfárasztásnak.)
- A sátor estig elkészült, az én foglyom addig hintajában maradt. Gyönyörű arcán látszott, mennyire kell szenvednie; ah ez arcnak egy mosolya fél Moszkaországgal kibékített volna.
- Értsd alatta a nőnemen levő felét Moszkaországnak, jegyzé meg M'Kildock.
- Igen. - A hölgynek meg kelle engedni, hogy a sátor elkészülvén, lesegítsem őt hintajából, ami másképp nem történhetett, mint hogy két karomra kellett őt vennem, s úgy szállítanom fekhelyéig. Azon pillanatban kelle parancsot kapnom ezredesemtől, hogy menjek rapportra a tábornokhoz.
Én elbúcsúztam szép idegenemtől s kérdezém, hogy nem tehetnék-e érte valamit a tábornagynál?
Ő megszólalt. Szenvedő, szívig ható hangon mondá:
- Igen, monsieur. Ön engem lekötelezhet. Az én nevem Torlatievna. Oroszhon legmagasabb családjainak ivadéka vagyok. Mint nemzetem hű leánya, eljöttem én is harcolni az idegen ellen s büszkén vallom ezt be és nem remegek senki előtt.
A hang, melyen ezt mondta, egy spartai hősnőé volt; én lehajoltam, hogy megcsókoljam kezeit. Kettő van, amit ellenségemben is tisztelek: a honszerelmet és a szép asszonyt. A kettőt együtt láttam magam előtt.
Egy óra alatt megjártam az útat, visszatértem küldetésemből.
A szép Torlatievna egy észvesztő mosolylyal fogadott, mely keresztül-kasul járt rajtam. Kért, hogy üljek le mellé.
- Madame, szóltam hozzá, ön szabad. A tábornoknál szóltam ön mellett, s ő azt felelte, hogy fogassak lovat önnek hintajába s szállíttassam önt a legelső orosz őrszemig; mi tiszteljük a hölgyeket s ellenük nem harcolunk.
A hölgy azt felelé, hogy ily nemes bánásmód őt megszégyeníti, hogy azt nem fogadhatja el, ő nem engedi magát semminek tekinteni; ő nálam marad foglyul, míg váltságdiját megküldik, álljon az bár milliókból, vagy amíg egy francia tábornokot elfognak s őt azért kicserélik. Ő hivatkozik rá, hogymint fegyveres harcos, hadi foglyul tekintendő.
- Madame, mondék, én örülnék e szerencsének, de a tábornok parancsolatja szent, önnek innen mennie kell.
A hölgy hosszú, méla tekintetet vetett rám, ha sokáig így néz, még magam is eltalálok szökni vele.
- Tehát Isten önnel, szólt susogva s egészen nő volt, midőn kezét nyújtá felém. Isten önnel, szólt és megszorítá kezemet.
Ah, ekkor tértem magamhoz. Ekkor tekinték szívébe.
- Torlatievna! mondék lelkesülve, ön távozik, de nem örökre, tőlem. Ön elviszi most magával szívemet, de én érte fogok menni. Mi bevesszük Szebasztopolt s akkor én önt fölkeresem; adja ide az adreszét, mely utcában lakik és sub micsoda numero?
Ő megtagadólag intett kezével, tompa, enyészetes hangon mondá:
- Ha keressz, Szebasztopol romjai alatt fogsz csak megtalálni.
- Nem, nem Torlatievna. Azzal a gondolattal hagyjon fel. Menjen le a pincébe, mikor mi bombázni fogunk, mert biz Isten, az nem tréfa. Mások dicsőségért küzdenek Akhtiár előtt, én csak önért fogok harcolni.
- Úgy a torlaszoknál találkozunk; monda ő büszkén és készen álló hintajába veté magát. Úgy látszék, hogy a térde sem tájt már olyan nagyon, mert segítség nélkül lépett fel a hágcsón.
Az egész úton egy szót sem szólt többé hozzám; csak midőn az utolsó őrszemhez értünk, akkor fordult ismét felém, lelkesülten rebegve:
- A torlaszoknál találkozunk.
Én pedig bámulva maradtam el ott s utána néztem, míg hintaja el nem tünt szemeim elől. Oh dicső Torlatievna!
Azóta sokszor találkozunk egymással. Midőn az ostrom gátakat építjük, gyakran látom őt megjelenni a mellvédeknél; piros ruhában, fekete kabátkában, fehér tollas föveggel. Ott jár-kel a lövegek között s ha néha észrevesz, felém irányoz egy ágyút s saját fehér kezével süti el rám. A golyó messze süvölt el fölöttem. Én visszafelelek neki: egy pár szegény felrúgott orosz veszi át az izenetet.
Így enyelgünk mi egymással, így sóhajtozunk egymás után. Valóban plátói szerelem! Egyik ágyútelepből a másikba.
- Vajjon nem volt-e valami szerelmes levél azon bombába rejtve, mely az imént közénk esett? monda M'Kildock tréfásan.
- Kitelik tőle ez a gyöngédség; szólt a kis francia, s rögtön felugrott a tűz mellől s kimászott a sáncon, hogy felkeresse a bomba darabjait.
Midőn egyedül maradtak, azt kérdezé Clopinclopant az angoltól:
- Miért mosolyogtál te, valahányszor ez a fiú Torlatievna nevét kimondta? Ismered tán?
- Nagyon is.
- Hol láttad?
- Még Szentpétervárott, midőn a követségnél voltam. Akkor nem igen volt a nemzetiség iránt személyválogató. Valami csínja jött ki, mintha titkos összejövetelek történtek volna nála; bizonyíthatom, hogy nem politikai összejövetelek; e miatt el kellett neki Krimiába jönni. Krimiában meglehetősen unalmas az élet, különösen egy ostromolt városban. Szegényke jónak látta társaságot változtatni, azért kocsizott ki az almai csatába s ott a legelső francia hadnagy által elfogatta magát. Szerencsétlenségére egy sentimentalis védőre akadt, aki kegyes volt őt félreérteni s egy udvariatlan tábornokra, aki visszaadta szabadságát, anélkül, hogy látni kivánta volna. Igy ő nem juthatott új hatásköréhez. Visszatérve Alma alól, ide jött ki a Csernaja melletti villájába, amidőn Balaklavától a tábornok kiküldött bennünket, hogy azt a helyet foglaljuk el. Én már akkor régen hallottam hírét az almai amazonnak, kiről azt irták és beszélték, hogy ott sebet kapott, s most itt e villában lakik, de még nem tudtam, hogy kit legyen benne szerencsém tisztelni? amidőn összetalálkoztam vele. - Ah, hát maga az, Torta? - mert én csak Tortának szoktam nevezni rövidség okáért. Maga az a híres amazon. Ne csináljon hát olyan haragos képet! Ő tekintélyt akart mutatni társaim előtt, de mindenütt utjában talált engem, ki annyi bohó kalandot juttattam eszébe, amit együtt megértünk, hogy hahotával kacagott mindenki. Reggelre az amazon megszökött villájából. Mondják, hogy felkereste a francia tábornokot, felszólítva őt, hogy kedvéért változtassa meg a hadi rendet, állítsa az angolokat balszárnyra, s adjon helyette franciákat a tulsó félre, akik udvariasabbak. Amint gyanítom, ez indítványa nem támogattatott különös sikerrel a hadi tanácsban. Többé vissza sem jött azután villájába, hanem haza ment Szebasztopolba, hol hihetőleg ismét élénkebb lesz a saison, ha a nagyhercegek megérkeznek.
M'Kildock alig fogta be száját, midőn a kis francia visszaérkezett a sáncok elől. Csakugyan kapott egy bombacserepet valahol, de abból nem tudott meg egyebet, mint hogy a keze kormos lett tőle.
Egy lövés dördült el a várfokon s perc mulva egy öreg golyó búgott el a beszélgetők feje fölött.
- Ah Torlatievna! sóhajta a kis francia, és csókot vetett kezével az ártatlanul elrepülő golyó után.

***

Néhány nap múlt el ismét a hosszú ostromidőből; a francia viárkok mind közelebb vonultak az orosz sáncokhoz, alig voltak már néhány száz lépésnyire egymástól.
A francia minden dologból tud magának mulatságot csinálni: a legunalmasabb árokásás közepett jó tréfa volt elnézni, mint jelen meg az orosz sáncokon rendesen ebéd után egy piros szoknyás amazon, hogy nem restell órahosszat elnézdegélni hosszú távcsövével a francia táborra.
Azután meg azt lesték el, hogy e vitéz amazon, amint megpillantja a sáncok között a mi kis francia tisztünket, rögtön előhozat egy ártatlan háromfontos ágyút szolgáival, s azt megtöltve, elkezd rá saját kezeivel lövöldözni példás makacssággal. A golyók soha sem találnak, látszik, hogy csak magánmulatság nála az egész.
A kis Dumas egészen megtisztelve érzi magát e különös kitüntetés által. Mihelyt valahol mutatja magát, rögtön elkezdenek körüle dongani a három fontos darazsak.
Tábornoka egy ízben aggodalmasan tevé azon észrevételt, hogy tán jó volna óvatosabbnak lennie; a kis Dumas nevetve viszonzá:
- Hiszen látja ön, hogy csak kacérkodik velem az az asszony.
Mikor aztán nagyon közel fütyentett mellette a golyó, akkor legalább megtett annyit, hogy kis tábori sipkájával udvariasan üdvözölve köszönté a figyelmes megkülönböztetést.
Egy este a legsűrűbb zápor közepett az osztályparancsnok rendeletére tizenkét enfants perdus, tizenkét veszett fiu a zuávok közül, hasonfekve megindult az orosz sáncok kémszemlészetére. A kis Dumas vezette őket.
Az emlékezetes zöld dombot kellett kikémlelniök, ahonnan szoktak rendesen az oroszok előtörni, midőn az ostromárkokat meglepni akarják.
A feladat merész volt: az ellenfél előőrsei között észrevétlenülkeresztül csúszni, belopózni sáncaik közé, összejárni erőműveiket, hallgatózni, leskelődni és ismét visszatérni.
Az éj különben kedvező volt a vállalatra. Oly sötét volt, hogy tiz lépésnyire nem lehetett látni, s az eső zúgásától nem lehetett hallani azt a parányi neszt, amit a csúszó csapat járása s halk suttogásai támasztának.
Elől ment két zuáv, kettőjük között maga a tiszt, a szuronyos lőfegyver vállaikra akasztva. Utánuk hármasával a többi ugyanazon nyomon.
Már az orosz táborvonalba értek, jobbról, balról a kiállított előőrsök kiáltása hangzik: "ki vagy? ki vagy?"
A lovas őrjárat megy végig a táborvonalon; hangzik a földön közelgő dübörgése. A zuávok a földre lapulnak előtte, keresztül gázolhatnának rajtok s még sem vennék őket észre. Alig hat lépésnyi távolban poroszkálnak el mellettük a lovasok. A hosszú táborvonalon mindig távolabb hangzik felváltott kiáltása az orosz előőrsöknek: "őrjárat haladj!"
A zuávok újra felemelik fejeiket, most már nincs mitől tartani, ezek egy óráig vissza nem térnek s addig ők bevégzék kémjáratukat. Tehát csak gyorsan előre!
A sáncárkokba bocsátkoznak, végig másznak az árkok oldalain, ügyesen, mint a hiúz, a kettős őrök háta mögé kerülnek; azt is hallják, hogy mit beszélnek egymással? a szuronynyal le lehetne őket föfni, anélkül, hogy egyet szólhatnának.
Sietve összejárták az egész dömbkörületet, mint a kigyók, oly csendesen, észrevétlenül; beleskelődtek az ellenség tűzaknáiba, megszámlálták álarcozott lövegeit s ismét egy csoportba gyűlve, az elébbi nyomon indultak visszafelé.
Az eső záporban omlott, de jó volt a zápor nekik, mert a halál elől rejté el őket. Már szinte túl voltak az előőrsi láncolaton, midőn egyszerre a legelől csúszó tiszt egy halk szisszenéssel inté társait, hogy álljanak meg; mindnyájan visszafojtják lélekzeteiket s a földre lapulnak. Már jól kivehetni az alakot a sötétben; hosszú köpenybe van az burkolva s egyenesen feléjök tartani látszik. Egy kiáltás s mindnyájának vége.
E pillanatban, mindha minden ellenük esküdött volna, a szebasztopoli erődök egyikén egy világító golyót lőnek fel a magasba s az néhány percre felderíti az éjszakai sötétet, véres világot vetve a tájékra.
A merész zuávok el vannak árulva! Az idegen alak meglátta őket. Ki az? Egy nő; egy amazon, rövid köntösben, bő köpenybe burkolva: Torlatievna.
Meglátja a golyó izzó fényénél a lábai előtt heverő alakokat s az első pillanatban azt hiszi, hogy azok halottak, kik temetetlen maradtak ott korábbi csatából; odalép hozzájuk, s amint a legelsőhöz lehajol közőlök, az felszökik hozzá, s mielőtt ideje lett volna sikoltani, bezárja ajkait - forró, elnémító, lepecsételő csókkal.
A kis Dumas a merész kalandor. Egy csókot a hölgy ajkára, egyet-egyet szép szemeire, hogy ne is szólhasson, ne is láthasson; az alatt társai sietve vonulnak tova; a fénygolyó elpattan a levegőben s ismét sötét lesz minden. Talán még sem pattant olyan nagyot, mint az a csók, melyet a merész francia a szép amazon ajkáról rabolt, s azzal futott messze távozott társai után.
A szép amazonnak csak azután jutott eszébe, hogy utána kellett volna lőni!
Mire zajt ütött az előőrsök között, akkorra már a zuávcsapat lőtávolon kívül volt s az utánuk küldött golyók csak azt bizonyíták, hogy Szebasztopolban nem adnak pénzt a puskaporért, egyebet semmit.
A másnapi orosz hadi jelentésben azonban olvasható volt, hogy a mult éjjel csak a derék önkénytes amazon Torlatievna grófnő merész és éber magaviseletének lehetett köszönni, hogy egy lopva közelítő ellenséges csapat kémszemlészete meghiusult.

folytatás