Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A TÁBORNOK ÉS AZ ASZTRÁLSZELLEM

Mintegy tizennyolc esztendővel ezelőtt, ezernyolcszáz ötvenhárom elején olyan kevés érdekes dolgot találtak az emberek a földön, az egész élő világ oly érdektelen, oly unalmas kezdett lenni, hogy amidőn egy emberséges yankee felfedezte az asztrálszellemeket, a legkapósabb fogyasztási cikkel örvendezteté meg a blazirt közönséget, mely halálra unta már egymást, az örökös egyformaságú liaisonokat, a hang-nélküli operaénekeseket, és a közelgő háború előkacsáit s örömmel vette, hogy annyi fád mulatság után székekkel, asztalokkal és egyéb szellemdús bútorokkal társalkodhatik.
Az ember akárhová ment, mindenütt asztalt, almáriomot, mángorlót táncoltattak, a bútorokba idézett szellemnek kopogni kellett a kérdésre, lineával mutogatni sz összeállítandó betűket, asztallábával írni komoly és humoristicus feleleteket, versben és prózában, elmondani ki hány esztendős, mikoriban született, hol járt iskolába? kinek mennyi pénz van a zsebében? ez meg amaz a dolog mikor fog megtörténni? A szellemek feleltek mindenre; úgy látszik, igen jó mulatságnak találták ezekkel a vaksi halandókkal bohóskodni s gyakorta hallottam közlekedő újjaim hegyén keresztül, hogy kacagtak rajtunk, midőn mi ájtatos képekkel betűztük ki leírt mondataikat.
Két hónapig az egész földkerekségen valamennyi asztal mind táncolt, kopogott és írt, gyakran össze is vesztek egymással; egyik szellem igazat mondott, a másik nem; egyik jobban volt értesülve, a másik kevésbé s ezek azután feleseltek egymással.
Az egész tüneménynek kilenc tizedrésze nyegleség, kilenc századrésze eleven képzelődés, kilenc ezredrésze állati magnetismus; de egy ezredrésze mégis megmarad megfoghatlan valónak, aminek kitalálása őrültek házába juttatja az embert, ha egyszerűen meg nem akar nyugodni azon mondásban, hogy sok van még az ég alatt, amiről a bölcsek nem is álmodtak, s hogy erről a tárgyról egy kicsinynyel többet értünk a semminél és egy kicsinynyel kevesebbet a valaminél.
Az 1854-ik év elején egy magas rangú orosz főtiszt utazott Oláhország felé, az orosz megszálló sereg ottani hadműködésében tettleges részt veendő.
A tábornoknak rég látott ismerői voltak Erdélyben; azokat ez alkalommal útjába ejté s egyiknek házában egy egész éjszakát töltött.
Beszéd közben a többi között szó volt egy szomszéd földesúr fiatal tizenhat éves leánykájáról, ki csodadolgokat írat az asztallal, jövendőt mond, titkokat fedez fel s mindenféle nyelven beszél.
A tábornok kiváncsi volt e csodagyermeket látni, mire házigazdája személyesen átmenvén szomszédjához, megkérte őt, hogy legyen szíves hozzája átjönni kisasszonyával, meg a kis írólábú asztallal, mire azok mind a hárman rögtön készen is voltak.
Az idegen tábornok polgári öltönyben volt: külsejéből itélve, tisztességes kereskedőnek lehete őt tartani. Az első üdvözlések után mindjárt papirt hoztak, a kis háromlábú asztalt ráállították, ekkor a kis látnoknő arra kérte a három jelenlevő férfit, hogy tegyék mind a két kezüket az asztalkára; ez megtörtént, akkor ő két újja helyét az asztal közepére helyezte; már most tessék kézdezősködni.
Az idegen úr mosolygott e gyermekes mulatságon, melyben neki is, nagy komoly embernek, részt kellett venni.
- Szóljon a szellemhez, - biztatá őt a fiatal leányka.
- No hát szellem, - szólt az idegen úr mosolyogva, - mondd meg nekem, hogy hívnak engem?
A házi gazda ekkor levette kezét az asztalról, mert ő ismeré a tábornokot, míg a leányka nem is sejté annak kilétét.
E kérdésre valami finom percegés kezdett el hallatszani az asztalka lábhegyeiben, egy párszor felemelte egyik-egyik lábát, s azután elkezdett határozott betűket formálni, még pedig mind a tábornok felé forgatva, ki a leánykával szemközt állt. Az irás alatt oly valami siró, nyögő keserves hangot adott az asztal, mintha az neki valami nagy kínjára válnék.
Midőn készen volt a névvel, hirtelen körülkanyarította s azzal lefutott a papírról.
Oda e név volt írva:
"Wehler."
Mindenki hangosan felkacagott.
- No, erről ugyan rosszúl értesülték, derék szellem, mert ez báró S(( tábornok, - szólt nevetve a házi úr.
Csak a tábornok nem kacagott. Ő el volt halaványulva.
- Kérem, - szólt halkan, gyöngéden a zavarba jött leánykához. - Kérdezzünk tőle még egyet. - S azután susogva kérdé: - ki vagy te, aki nekem ezt a feleletet adtad?
Az asztalka újra sírt, nyögött, járt, apró-apró betűcskéket írt, a végén odakanyarítá a szokásos névcifrát s a tábornok ezt a nevet látta maga elé írva:
"Marie."
A tábornok nem szólt azután semmit, udvariasan meghajtá magát a leányka előtt, összehajtá a papirt, melyre a két név volt irva s azt keblébe tevé.
Azután még egy ideig mulattak, tréfálóztak, beszéltek közönyös tárgyak felől; midőn a társaság eloszlott, a tábornok arra kérte a szíves kisasszonyt, hogyengedje neki át reggelig azt a kis asztalkát.
- Tartsa meg ön azt emlékül.
A tábornok megköszönte az ajándékot s midenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy milyen udvarias tud lenni ez az orosz hadastyán: nehogy kellemetlen pirulásnak tegye ki a szép kis látnoknőt, inkább oly arcot csinál, mintha meg volna győződve s lovagias illedelemből ahelyett, hogy szemei közé nevetne, proselytájának vallja magát.
Azután mindenki eltávozott szobáiba; a tábornok is aludni ment, és amidőn egyedül volt, midőn ajtaját bezárta, eszébe jutott egy különös történet.
Régen, régen, több mint harminc esztendő előtt élt egy szegény kézműveslegény Németországban, akinek neve volt Wehler; ez szeretett ott egy szép leányt, akit Marienak neveztek, és a leány nem lehetett az övé,mert az ifju nagyon szegény volt, s a szülők nem adták hozzá, hacsak gazdaggá nem tud lenni.
Senki sem szerencsés hazájában, gondolá a szegény ifjú, s elbucsuzott kedvesétől, nagy esküvést téve egymásnak, hogy soha másé nem leendnek, s azzal elment a világba szerencsét keresni.
Végzete Oroszországba vitte. Ott egy évig munkája után látott; egy év mulva elmaradtak az elhagyott kedves levelei; írt pedig sokszor hozzája, de soha sem kapott választ; ezen való bánatában az ifjú odahagyta békés foglalkozását, idegen nevet vőn fel s felcsapott katonának, épen háború volt akkor, remélte, hogy majd csak valahol egy golyó megszánja s elsöpri a földről.
A kétségbeesett ember, a boldogtalan szerelmes a legjobb katona; a csaták nem ölték meg az ifjút, hanem hírt szereztek számára s harminc év mulva, mint a nagy orosz birodalom tábornokai közül egy, volt ismeretes a hadak történetében, s feledve volt előtte régen-régen az ifjúkor minden édes átrándja, suttogásos rózsalugasok s halavány nefelejtsek, mik helyett bombák és szuronyok és levágott fejek termettek új életútján.
A dicsőség kifizetett mindent.
És ime milyen bohóság az: egy vitéz harcedzett férfiút egy ilyen gyermekes tünemény megállít útjában, ami utoljára nem egyéb, mint egy ideggyönge leányzó kisértő réme.
Hisz azt tudja minden okos ember, hogy a szellemeknek más dolguk van, mint emberi balgatag kérdésekre kétértelmű feleleteket adni, és mégis annyi komoly férfi nem szégyenli magát hinni és bámulni rajta, és kérdéseket intézni a háromlábú asztalhoz és feljegyezni tárcájába a válaszokat, mint valami oraculumot.
Olyan nevetségesnek találta azt a tábornok is.
Hogy lehetne az? hát képes volna valami megmozdítani ezt az élettelen tárgyat, ha erős izmos kezét reá tevé, s képes volna valami határozott szótagot leírni az ő tudta, az ő befolyása nélkül, például, ha azt kérdezné tőle, hogy él-e még az a Marie, akitől ő egykor, olyan régen elvált?
Az asztalka előbb reszketett, talán csak a rajta levő kéztől, később egy oldalán felemelkedett, tán a túloldali erősebb nyomás miatt, végre elkezdett jobbra-balra csúszkálni, bizonyosan a rátett kéz vérlüktetése miatt és semmi egyébért.
Ezek nem lehetnek betűk, gondolá a tábornok magában s midőn megunta a tréfát s felkapta az asztalkát a papirról, rajta volt írva német betükkel ez a szó:
"Todt." (Meghalt).
A tábornok halkan kérdezé: "mikor?"
A felelet ugyanazon év volt, melyben a levelek elmaradtak Németországból.
Többé semmi sem ingatta meg a tábornokot hitében.
Ez az éjszaka egészen átváltoztatta őt. Gondokozó, mélázó lett, egész órákat eltöltött magában egy-egy szobában bezárkózva s ott kérdezgeté szellemét multról és jövőről, amire az mindig adott csodás, váratlan feleleteket.
- Szeretsz-e még?
- Most kevéssé, később jobban.
- Foglak-e valaha láthatni?
- Még ez évben.
- Hol?
- Szilisztria alatt.
A tábornokról azt hivék, hogy az elzárkózás óráiban csataterveit készíti; valami titkos rejtélyes terveket, amiket még csak sejteni sem szabad másnak.
És valóban azzal is foglalkozott ő. Megkérdezé titkos szellemétől ellenségei létszámát, hadi állásait, vezéreinek hollétét, titkos terveiket, miket azok még le sem irtak, csak sziveikben tartogatnak; a szellem felelt minden kérdésre, s a tábornok tiszttársai bámultára a legcsudálatosabb pontossággal tudá előadni a hadi tanácsban, hol vannak Szilisztriának legkönnyebben ostromolható pontjai, mely helyeken nem kell tartani az ellenfél tűzaknáitól, hány ágyú van itt is ott felállítva. Omer pasa hányadmagával áll itt vagy amott? S végül, hogy a győzelem több, mint bizonyos, mert a rés ezen meg ezen a helyen fog lövetni, s a várba út nyilik rajta, még a napját is megmondá, amelyen az történni fog.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Oh milyen jó mulatságuk lehet e szelid szellemeknek velünk. Hogy valaki újra feltalálta a módot, mint lehet emberen kívüli lényekkel megismerkedni, ami különben régi dolog.
Hogy mulatják ők magukat rajtunk, apró árnyékokon, kiknek legnagyobb eszméi oly semmik, mint a szivárvány támadó szine, kik élünk,küzdünk, harcolunk és meghalunk oly csodadolgokért, amikre gondolni nevetség, kik azt hisszük, hogy nagy dolgokat követünk el, hogy tetteink átkisérnek bennünket a síron, és nevetség elnézni onnan felülről, hogy dúl-fúl, iparkodik ez a kis morzsányi furcsak ázalék, épít nagy törekedéssel halmot halomra és nvezi azt bekerített várnak, mi nem egyéb, mint egy-egy hangyafészek, és megteszi egymást nagynak, hatalmasnak és maga sem egyéb, mint egy piciny féreg, ami beszélni tud, és elnevezi magát a világ urának, midőn egész csillagzata alig látszik el a legközelebbi napig kölcsön kapott fényével és azt kérdi nagy fennyen: "ki van még a világon rajtam kívül?" miként a sajtpondró, mely azt hiszi, hogy ez a világ csupán sajtból áll és abban ő a teremtés remeke.
Óh ti bölcsek, óh ti hatalmasok, óh ti nagy emberek, milyen semmik vagytok ti mind, és hogy kellene magatokat szégyenlenetek egy csepp víz előtt, mely tán épen úgy tele van apró lényekkel, akik századokra osztják a pillanatot s világtörténetet alkotnak egy reszkető falevél körületén, amíg onnan az első szélfuvallat a vízcseppet le nem rázza.
A balga nép még azt hiszi, hogy a szellemekkeli érintkezés csak arra való, hogy a távirdát pótolja, hogy aki ujságot restell hordatni, megkérdezhesse őrszellemétől, mi történt most itt és amott, mikor veszik be Szebasztopolt, mikor harcolnak a Duna mellett; hogy silány érdekeit előmozdítsa, hogy mondja meg, micsoda számok jönnek ki a lutrin? fog-e ez és ez a terve sikerülni? hogy fejtsen meg neki találós meséket; mondja meg neki, hány éves ez meg amaz, kinek hány garas nyomja a zsebét, ebből meg amabból a chmaerából lesz-e valaha valami? nevezze meg, ki lopta el a kabátját? s leskelődjék felesége, vagy szeretője után, hol jár most és kivel enyeleg?
Oh milyen jó mulatság a szellemnek az ilyen kérdezősködőt orránál fogva belevezetni a sárba, aki tréfát, mulatságot akar magának szerezni azok által, akiknek jelenléte miatt húsos idegzetében minden rostszálacskának a borzalomtól kellene reszketni, akikre gondolva el kellene feledni egy napig tartó eszméit, mik roskatag poralkotmányát izgásban tartják, s ahelyett, hogy gazdagság, szerelem, dicsőség felől tudakozódik tőlük, gondolna azon világra, ahol nevetnek a földi gondolatok felett.
Hogy nevethettek akkor a hirhedett tábornok felett, ki őrszellemétől ellenségei mozdulatát tudakozá!
Kémnek használta az égi tüneményt s szavai után indult.
Még itt alant is mosolygott rajta a nemhivők serege.
Midőn megtudták, hogy (( tábornok az asztrálszellemektől tudakozódik leendő hadmozdulatai intézése felől, azt jósolták neki, hogy meg fogja magát veretni.
Ő pedig annál erősebben hitt a rejtélyes nyilatkozatokban.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

"A hatalmas úr, a minden oroszok cárja, azt parancsolá vitézeinek, hogy be kell venniök Szilisztria várát minden
áron. Azért jobb, ha átadjátok kulcsait szép szerével."
Ezt izené az orosz tábornok a török várkormányzónak.
Felelt vissza Mussza pasa:
"A hatalmas úr, a minden ozmanok szultánja pedig azt parancsolá az ő vitézeinek, hogy meg kell tartaniok Szilisztria várát minden áron. Ezért ha kulcs kell, jöjjetek érte."
Hejh, drága kulcsok lesznek azok!
Olyan rövid az út az orosz sáncoktól a török várkapuig, mégis milyen hosszú! Hány jó orosz vitéz látja meg útközben a magas mennyországot! Csak egy jó lövésnyi távolság az egész, szemeivel láthatja mindenki; mégis amíg oda érne, letéved róla: ki égbe, ki pokolba.
Pedig a hatalmas úr megparancsolá, hogy ott kell lobogni az orosz zászlónak a félhold és csillag helyén - minden áron.
Elébb próbálják megvenni aranynyal, ha ez nem sikerül, fizessék ki vassal. Ha vasért sem olcsó, adjanak érte vért. Vért, amennyi elég, hogy szigetként fogja körül az ostromlott várat s hullákat, amennyi elég betemetni valamennyi sáncát.
Mi az emberélet háboru idején? leírt szám, semmi más; a legolcsóbb minden létszerei között a hadviselésnek. Kard, ágyú, paripa mind sok pénzbe kerül; ember terem ingyen.
Az aranynyali próbák mind nem sikerültek, a golyókért is tudott a vitatott vár golyókkal felelni, sánc ellenében sáncot hányt a török, ágyú ellen ágyút állított, vitézség ellenébe vitézséget.
Ne tréfáljatok velök oly sokáig!
Kitűzik a napot, melyen általános ostromot intéznek. A tábornok visszavonul a haditanács után magános lakába s ő is tanácsot tart titkos szellemével.
Az ismét megjelent hivására.
A tábornok oly áhitattal várta válaszait, minővel csak szellemet lehet várni.
- Fogunk-e győzni Szilisztria ellen? - kérdi tőle, ajkait az asztal közepére téve, hogy senki más ne hallja a súgást, egyedül a szellem.
- Nem sokára. - Ez a válasz.
- Hol kell a támadást intéznünk?
- Az új erősség felől.
- Mitől tarthatunk legjobban?
- Az ellenfél tűzaknáitól.
- Hol vannak azok rejtve?
- Egyik a híddal egy vonalban; másik a sánc szegletétől indul ki a nagy platánfáig, harmadik a zegzugos, betemetett kútnál végződik, negyedik több apró gödrökből áll a sánc mentében, miket villanytelep sodronya köt össze.
A tábornok szemei ragyogtak e revelatiókra. Ily könnyű szerrel, minden fáradságos kutatás, fejtörő mérnöki számítás nélkül megtudá az ellenfél legveszedelmesebb védszereinek hollétét.
Nem állhatá meg, hogy háladatosan meg ne csőkolja a kerek asztalkát, mely őt ily titkokkal ismerteté meg.
Hogy kacaghattak rajta odafenn!
Törődnek is ott a te aknáiddal és ágyutelepeiddel.
Ha egy vízbe esett hangyát kiszabadítasz a partra, vagy eltévedt gyermeket haza vezetsz édes anyjához, azt feljegyzik az égben rólad; nagy tetteid, dicsőséged - vak légy döngése a bezárt ablaküvegen.
A tábornok rögtön hozzáfogott az ellenaknák ásatásához azon irányban, melyet a szellem feljegyze számára.
A táborkar mérnökei fejeiket csóválták a munkálatokon; helyiség, hadtani nézetek, rég megalapított rendszabályok hibásaknak tanusíták azokat, a nagy költséggel szerzett kémek tudósításai egészen ellenkeztek a tábornok tudomásaival. Néha a haditanácsban figyelmeztették is e felőli aggodalmaikra. A tábornok csak mosolygott és nem felelt nekik. Hiszen mit tudtok ti? csak holt könyv és hazugemberi szó után indul tudomástok. Ám ő szellemekkel beszél. Az ő munkája bizonyos.
Társai végre abban kezdtek megnyugodni, hogy a tábornok tudja mit csinál, az eddigi munkálatok csak arra valók, hogy az ellenséget megcsalja velük s azok által álarcozza valódi tervét.
A tábornok pedig csak szellemével beszélt.
Már közel volt a nap, melyet meghatározott a szellem, hogy akkor fog vele találkozni s ez lesz diadalának napja.
A tábornok végzetes önfejűséggel e napot tűzé ki az ostrom megkezdésére.
Tisztei értesíték, hogy tűzaknái még nincsenek befejezve s ily félig kész állapotban megtörténhetik, hogy fellobbanásuk által több kárt tesznek majd az ostromló, mint az ostromlott seregben.
Megnyugtatá őket, ne legyen semmiről aggodalmuk.
Hisz ő már azt is tudta előre, melyik sánc fog legelőbb beomlani? hol támad az első rés; hány órakor fogja a legelső orosz katona a török sáncon kitűzni a zászlót, még azt is megmondta a szelleme, hogy kinek hívják azt a katonát? Pawloff a neve.
A tábornok el is küldé segédeit, hogy tudják ki a hadseregnél, ki az, akit ott Pawloffnak hívnak?
Volt ilyen nevű ember minden ezrednél vagy húsz. A vezér megparancsolá, hogy mind azokat az első sorokba kell állítani, s mindegyik kétszeres adagot kapjon a raki-ból.
Az ostrom előtti éjszakán ő maga sorba járta az előörsöket, megvizsgálta a felfedezndő telepek ágyuit, egész az ellenséges várfalakig belovagolt, az ellenfél előörseinek tüzelése mellett.
A golyók jobbra-balra fütyöltek mellette. Mit törődött velök? A szellem tudatta vele, hogy holnap győzni fog.
Késő éjszaka volt, midőn sátorába visszatért, néhány órát pihenni akart még a véres munka előtt, s ledűlt tábori ágyára.
Mielőtt azonban lehunyta volna szemeit, tekintete tábori lámpájára vetődött, mely a zárüveg alatt úgy hánytavetette lángját, mintha a legerősebb szél lobogtatná künn a szabadban.
- Ah, itt vagy már; - sohajta a tábornok. - Jó, nem alszom; beszéljünk együtt.
S földelt ágyáról, vette a háromlábú asztalkát s értekezett vele.
A szellem ma különösen beszédes volt: gyorsan és apró betűkkel írt, elmondott messze és távol történő dolgokat, hozott izeneteket rég meghalt emberektől, melyek mind igen találók voltak. Elmondá, hogy rajta kívül még jelen vannak a sátorban a hős Diebics, Puskin a költő, Mazeppa, Byron, a nagy philhellen, és maga a cárnő, Katalin; - a tábornok nem merte kalapját a fején tartani, s kezét mellére téve, nagy tisztelettel hajolt meg e nevek előtt.
A szellem elmondá neki, hogy mindenkinek van egy jó és egy rossz szelleme; a férfi jó szelleme rendesen nő, rossz szelleme férfi, hölgyeknél ez megfordítva találtatik.
A tábornok maga is egészen át volt szellemülve, midőn az első ébredőt megütötték sátora előtt, s midőn hadseregét felállítá, az ünnepélyes kyrie eleison zengése közben arra gondolt, hogy aki ily nagy szellemektől van körülvéve, annak győzelme bizonyos.
Erős hite volt abban, hogyintézkedései csalhatlanok.
A szürkület első világánál megnyitották a tűztelepek tüzeléseiket a török erőd ellen. A nagy ostromágyúk munkájától reszketett a föld köröskörül. Járta az izenet az egyik sánctól a másikig süvöltő golyó képében, aki egy ilyen izenetet kapott, többet tanult abból egy perc alatt, mint azelőtt egész életében.
Az ágyuzás alatt szép csendesen haladnak a futóárkok védelme alatt az ostromsereg válogatott csapatjai, köztük akárhány Pawloff. Önbizalmuk, lelkesülésük a vezérével határos, ki győzelmén nem tud kétkedni.
Hiszen előre tudja, hogy e nap lesz megdicsőülése napja.
Csak a tűzakna fellobbanását kell még bevárni: az egyrészét a sáncnak majd beontja s akkor rajta vitézek, elő az árokból, neki a támadt résnek.
A tábornok jelt adott az akna fellobantására.
Egy percig valami rövid reszketés érzett a földön, azután mintha tompa mennydörgés gördülne végig ott alant, mely irtóztató csattanásal végzi s a földet ketté hasító láng egész felleget hajt az ég magasáig.
A csattanást egy rémséges halálordítás követte, és azután elkezdtek a göröngyök, a mázsányi kövek hullani a vezér táborkara körül.
Ahogy előre megmondák: az akna visszafelé tört ki, s ahelyett, hogy a török sáncot vetette volna fel, a futóárokba gyüjtött ostromcsapatot temeté be, zászlóival, ágyúival, s valamennyi Pawloffjával együtt.
Egy rémkiáltás hangzott végig az egész ostromló táboron. Az ozmanok egyszerre megnyiták aknáikat; az ostromló sereg azt vette észre, hogy egy élő pokol fölé van állítva; az orosz minák mindenütt kikerülték a törököket s együtt repültek azokkal a légbe. A viárkokat ledöntötte a földrengés, az ágyútelepeket eltemették saját sánckosaraik, minden viszásan ütött ki.
E rémületes riadal közepett megnyiltak az ostromlott erőd kapui s vágtató hadcsoportok rohantak mindenünnen elő a megzilált orosz seregre, mely vitézsége, számereje dacára meg volt verve, mielőtt elleneinek süvegeit láthatta volna.
A tábornok - mégmindig bízott szellemében.
Kirántá kardját, előre lovagolt s egy tömött csoport élén szembe szállt a kitörő ellenfél csapatjaival.
- Ne féljetek - kiálta; - a nap dicsősége a mienk lesz!
Azon pillanatban egy golyó úgy találta, hogy lefordúlt lováról.
Csak azt látták még, hogy félig fölemelkedett a földről, jobb kezét kinyújtá, mintha egy senki által nem látott alakkal szorítana kezet, egy érthetetlen nevet suttogott, azután lerogyott és meghalt.
Az ostrom végkép vissza volt verve, a muszkák elhagyták sáncaikat, viárkaikat és azokat, akik ott vesztek bennük; - és ott veszett azokban a hadi dicsőség is.
S(( tábornoknak ilyen diadalnapot jósolt tréfás szelleme.
Hogy kacaghattak ez eseten a többi szellemek, hogy kacaghatott ő maga is, ha visszatekintett saját véres hullájára, és azokra a többi bohó emberekre, akik úgy küzdenek, úgy harcolnak oda alant.
És miért?
Semmiért...

SZINOPE

Bejáz Hasszán volt a legkedvesebb vitéze az egyiptomi alkirálynak.
Bejáz (fehér) Hasszánnak hívták fehér orcájáért, melyet nem látott elpirulni soha senki, sem a haragtól, sem a szégyentől, sem a szerelemtől.
Pedig volt mind a háromra alkalma elég.
Első bash-ráj (hajóskapitány) volt ő felsége szép vitorlás hajóján, a "Sárkányon"; elég csatája volt kalózokkal és viharral, egyszer három nap vívott martalócokkal egy sziklaszigete mellett az archipelagusnak, negyed nap saját tengerészei lázadtak fel ellene. Elébb meghódítá lázadó katonáit, azután legyőzte a martalócokat, azután felakasztatá őket árbócaikra sorban, és azután megtizedelteté zendülő alattvalóit, mindezt ama változatlan fehér arccal, melyet a harag és viadal meg nem pirosít.
Midőn az orosz cár ő felségének követe megjelent a török szultán ő felsége udvarában s korbácscsal kezében, téli kaputban adá elő a nagyvezérnek ura követeléseit, miknek minden szava halálnál keserűbb gyalázat volt az ozman népre, s a nagyúr vezérei még tanácskoztak rajta, hogy elfogadják-e a kérkedő kivánatokat? hogy a török birodalom minden igazhivőjében fellázadt a lélek; ez a hír is megpróbálta Bejáz Hasszán arcát? Nem, még a szégyen sem tette azt pirossá, de halaványabbá.
És midőn végre az Omár család utolsó ivadéka is kivonta a próféta kardját párnája alól, melyen hosszú türése álmait aludta; midőn a három világrészben lakó ismanok egy harckiáltásban törtek elő, midőn minden mohamedán félreveté egymás elleni gyűlöletét, hogy a közös ellenségnek forduljon, mint egykor a nagy Ali idejében, amidőn még sem a Si, sem a Szunna nem adott belharcokra okot; az egyiptomi uralkodó is elküldé segédseregeit a moszkók elleni harcba, s a karcsú "Sárkány" megmutatá magát a Bosporus csendes tükrén, tartka vitorláival, fehér lemezzel körülvert oldalaival, két sor ragyogó ágyúval födélzete alatt; gyönyörű volt elnézni, hogy tudott megfordulni sebesen s hogy keresztülbujkálni a többi hajók között, még csak meg sem hajlott bele, csak a hosszú kétágú zászló hányta a bókokat feléjük.
Az első napokban mindjárt fontos és veszélyes küldetése akadt. Fegyveres csapatokat kellett átszállítania a kis-ázsiai partokra, s lőport a cserkeszek számára.
Ez bátor férfira számított feladat volt: az orosz hajóhad roppant járművei minden irányban keresztül-kasúl szeldelték a Fekete-tengert s egész rajokban cirkáltak a partok előtt, miken a Sárkánynak ki kellett kötni.
Bejáz Hasszán okosan teljesíté a rábizott parancsokat. Kétszer is kitért ügyesen övénél sokkal erősebb orosz hajók elől, harmadszor két vele egyenlő gálya támadta meg: azoknak helyt állt s visszafelelt; az első lövések után szépen menni hagyták.
Csefketil várada előtt partra tevé a török csapatokat, s azután vitorlázott fölfelé a cserkesz partokon.
Mindenütt közel kellett magát tartania a parti váradokhoz, hogy a cserkeszek telepítvényeit az oroszokétól megkülönböztethesse, sziklák, zátonyok között szépen keresztül sikamlott, néha egész órákig elhalimbázott (lavirozott) a parti ütegek kereszttüzében, míg a helyet megnyugtatólag kikémlelte.
Végre megtalálta, akiket keresett; egy erdős part mentében négszögű sánc volt felhányva, annak a közepén gömbölyű sövényházak.
Innen csak egyes ágyúval kezdtek el rá lövöldözni, nem egész tűztelepekkel, mint a többi váradokból; hanem annál közelebb jártak a golyók hajójához, egy pár az oldalába is furódott szépen.
- Ezek cserkeszek, monda Bejáz Hasszán örvendve; nem vesztegetik a lőport s hiába nem lőnek az emberre.
Azzal felhuzatta a török lobogókat a félholddal és csillaggal árbocaira s sietett a kikötő felé.
Amint az erősségből meglátták ismert lobogóit, rögtön abba hagyták az ágyúzást, hanem egy üdvözlő röppentyűt bocsátottak fel egyenesen, fogadj Isten nevében.
A hajóról elbocsátották a dereglyéket s maga Bejáz Hasszán volt az első, ki belőlük a cserkesz földre ugrott.
Ah, nem a földre; a férfiak karjaiba, kik lábaihoz omoltak, kik vállaikra emelték, kik lerohantak a viz közé s úgy hordták ki karjaikon társait, a hős nemzet hős szabadítóit.
A bash-ráj átadá a szultán becses küldeményét a cserkeszek emírjének, drága, óhajtot küldeményt; ágyúkat, puskacsöveket és lőport. A cserkesz sorba csókolta az ajándékokat: nincs nemesebb érc a vasnál!
Hasszánt ott tartá az emír magánál egy napig.
A cserkeszek emírje gazdag ember volt, százhúsz négyszög mérföldből állott birtoka, és azon gulyái, ménesei: két ezer lovas ült fel parancsára, három kastélya is volt a belföldön, s az egész halászat az övé volt az Ara folyamban.
Csupán egy dolog nem volt nála a gazdagsághoz, amit pedig a mi európai fogalmaink szükségesnek találnak a gazdagság kiegészítéséhez: csak pénze nem volt a jó emírnek.
De hát mire lett volna neki a pénz! Mire használhatta volna azt? Élelme, öltözete egész seregének kitelt saját emberségéből, paripa is termett minden ifjú alá, palotájához nem kellett egyéb, mint amit az ősi hegyek ingyen adnak, fát, követ és vakolatot; fegyvert pedig szerzett fegyverrel, s ha drágán vette, véren vette...
Ám ha jutalmazni kellett valakit fejedelmi módon, valami daliát, ki magát kitüntette harcban, nem volt-e neki hat szép leánya, egyik oly bájos, mint a másik? Akiknek az ő kezeiket ajándékozá, nem mondhatták-e, hogy királyi jutalmat kaptak?
Kincs, nemesség, díszjelek jöhetnek-e mértékbe egy ily adománynyal, midőn a jutalmazott minden drágakőnél ragyogóbb szépséget, gazdagabb szívet, nemesebb lelket érdemelt ki:
Öt leányát kiosztotta már az emír derék, csataviselt férfiaknak; azok már mind boldog nők, büszke anyák voltak: csak a hatodik, csak a legkisebbik leány volt még otthon.
Hol talált volna érdemesebb vitézt az utolsó ajándékra, mint Bejáz Hasszánt, az özönvíztől hánytvetett cserkesz nép Noé galambját, ki jött - nem a béke olajlevelével, hanem a harcok véres hírével közéjük s hozott fegyvert s tanácsadó férfiakat hozzájuk, és hozott édes biztatást s boldogító reményeket.
Bejáz Hasszán elfogadá a hölgy kezét, s midőn kezében remegett az, midőn bűbájos kék szemeit az éjfekete szempillákkal felemelé hozzá a leány, - a hős fehér arca akkor sem lett pirosabbá, miként szokott: halavány, sápadt maradt az; pedig szíve ép oly forró volt a szerelemben, mint bátor és elszánt a harcban.
Ezért nevezték őt Bejáz-Hasszánnak, a fehér ozmannak, holott tudva van, hogy a mozleminek mind barnák s a legkisebb indulat mindjárt arcaikba kergeti a vért, s kivált ifjú éveikben arcuk olyan, mint a piros rózsa.

***

Kétszer tette még meg Bejáz-Hasszán e veszélyes útat, mindig szerencsésen. A harmadik látogatásnál a cserkesz partokon már nem ketten tisztelegtek az emír apánál, hanem hárman, a szerető férj és nő s a szerelem áldása, egy szép kis csecsemő.
Ott született a tengeren, mint valódi tengerész fiához illik, legnagyobb vihar idején; ami jó jel volt a hullámoktól hányatott hajóra. Hiszen ha Isten annyi éltet ki akart volna oltani azon órában, nem gyújtotta volna meg egy új élet szövétnekét.
A tengerészek egészen bolondjai voltak a gyermeknek, azt hitték, hogy az ő nevetése jó időt hoz, sírása tengervészt jelent s ha megkaphatták, eljátszottak vele, szép napos időben hátukra vették s beúsztak vele a tengerre, az apa követte őket csónakon.
Különösen volt egy kíres búvár a tengerészek között, akit Barifnak híttak, ez sokszor megtette azt a tréfát, hogy mikor a gyermek nyügösködött, nem akart aludni dajkája kezében, azt mondta: "no várj, majd mindjárt hozok én teneked valami szépet!" s azzal leugrott a tengerbe s rendesen hozott is annak fenekéről valami cifra kagylót, vagy csecse klárist a kis fiúnak, amitől azután ez megengesztelődött.
Az öreg emír érzékenyen megáldotta kis unokáját, tán azon bűnbe is keveredett, hogy annak szüleit kevesebb áldásban részesíté; úgy bocsátá őket vissza hajójukra.
A cserkeszek figyelmeztették Hasszánt, hogy a mult napokon nagy orosz hajók halimbáztak a látkörön sok ideig, őrizze magát tőlük.
Bejáz Hasszán ujra egyesült az al-kapudánbasa, Ozmán hajórajával, ott is legszebb volt valamennyi fregatt között a "Sárkány", a délceg, tarka vitorlás jármű. Eddig ez volt Hasszánnak felesége, gyermeke, mindene a világon, és íme most is mindene rajta van: felesége és gyermeke.
A kapudánnak sietnie kellett vissza Sztambulra, Bátumnál hadsereget szállított a partra, s még ez évben újra kellett neki egyet fordulnia.
Amint a trapezunti magaslatokra értek, a tenger elkezdett dagadni, a kedvező szél elfordult s nemsokára a legerőszakosabb északnyugati szél támadt ellenük, mely délutánra valódi viharrá fajult, nehány nagyobb hajó elveszté közép árbocait, valamennyi behúzta fölösleges vitorláit, az ágyú-csappantyúkat lezárták s valamennyi tengerész örült, midőn a kapudán hajójáról azt jelvényezték, hogy vegye minden hajó a szinopei kikötő felé az irányt.
Csak Bejáz Hasszánnak nem tetszett e parancs, a rái etterik (hajóvezetők) előtt kimondá, hogy jó katonának, jó tengerésznek, jó muzulmánnak mindig az első gondolatnál kell maradni, mert az első gondolat mindig Istentől jő, férfi szívből; a második ördögtől jön, gyermekszívből.
Késő éjszakán pillanták meg a szinopei fénytorony csillámát s reggel volt, mire bevergődtek a kikötőbe.
A következett nap a vihar okozta roncsolatok kitatarozásával telt le, a szél este felé elcsendesült s éjszaka mély sürű köd szállt le a tengerre.
- Minden dzsinei és rosz szellemei között a pokolnak legjobban utálom a ködöt, - monda Hasszán, pilotáihoz fordulva. - A köd a gyávák védszelleme és a bátrak megejtője; segít a vaknak és elvakítja a látót.
Már korán hajnalban a födözeten volt; nem gyönyörködteték sem a szép cirkasz nő szerelmes hízelgései, sem gyermeke ártatlan csevegése. Nyugtalanul járt, kelt a födözeten alá s fel, látcsővel kezében, melylyel pedig épen semmit sem láthatott.
A lezárt ágyú-csappantyúkat felnyíttatá, kormányost, hajóslegényeket kergetett állomásaikra, a függő-ágyakat kirakatta a mellvédre, s nézte időközönként hosszasan a szürke alaktalan homályt, melybe a köd burkolá az egész tájékot.
- Barif! - szólt a buvárhoz, - nézz oda, te a víz alatt is látsz, tán jobb szemeid vannak, mint nekem: mit látsz ott a ködben? Nem látod, mintha nagy kiváló alakok mozognának előre, hátra?
A buvár sokáig erőltette szemeit.
- Csak a köd maga az uram, amint nagy gombolyagokban tódul a lomha szél előtt.
Hasszán türelmetlenül csóválta fejét, s csak nézett tovább maga alé.
Egyszerre felordíta dühödt hangon:
- Talpra mindenki! Az ágyúkhoz tüzérek!
A felriadt tengerészek odatekintének, ahová Hasszán mutatott kezével s íme a köd szürke fátyola alól három roppant sorhajó kisérteties alakja kezd előmerülni, oldalaikkal a kikötőnek fordulva, alig nehány száz lépésnyi távolban tőlük.
Nehány perc mulva még közelebb jőnek, az ágyúsorokat meg lehet számlálni rajtok s mögöttük a nyilt közökben ismét három nagy sorhajó árbocai bontakoznak elő a köd homályából.
Egyszerre megperdül a dob a török hajókon, eszeveszetten fut, kiáltoz mindenki, a legtöbb hajó úgy állította magát a parti ütegek elé, hogy azok nem lőhettek miattuk az ellenségre, a legtöbb tisztek egy része künn van a városban, a többi nem tudja, hogy mihez kezdjen? csak Bejáz Hasszán hajóján vannak rendben: az ágyúsok égő kanóccal lövegeiknél, a kormányosok a küllő kerék mellett, a lövészek a függő ágyak mögött s maga a bash-ráj a főárboc előtti emelvényen, kezében a jelző tülök.
A hajó között egy sebesen hajtató csónak haladt keresztül, a rajta ülő Topál aga kétségbeesett hangon kiálta fel Hasszánhoz: - mindnyájan el vagyunk fogva!
- Elfogva! - monda a fehér Hasszán s még fehérebb lett e szóra; azzal parancsot adott pattantyúsainak, hogy üdvözöljék a közeledőket.
Azt a dicsőséget legalább fentartá, hogy az első lövést török ágyú tette, midőn tizen voltak egy ellen megtámadói.
Harminc golyót küldött a "Sárkány" az ellene közeledő sorhajónak, mind a harmincat megkapta az szépen s olyat hajlott az bele, hogy minden árboca bókolt ellensége előtt.
Erre egyszerre megnyilt a halállal terhes pokol méhe, az orosz sorhajók háromszáz ágyúval adtak sortüzet a tömegbe szorított török fregattokra, egész hajóoldalok egyszerre villantak föl a köd homályában, irtózatos halált okádva elleneikre; kik a kétségbeesés dühével feleltek neki vissza. Száz meg száz ágyú beszélt egyszerre; a parti ütegek a török hajókon keresztül szórták az oroszokra bombáikat, míg ezek tüzes golyókkal üdvözlék elleneiket.
Ah, ez rút, egyenetlen harc volt! Óriások küzdelme hősök ellen. Az oroszoknak hat sorhajójuk volt, a törököknek egy sem.
Egy óra alatt vége a harcnak; három török fregatt lángokban áll, ég az admirálhajó is, maga Ozman basa, a kapudán, előtt lábbal viteti magát más hajóra, a fedélzetről a hullámok közé ugrálnak a rémült tengerészek, a láng a nyilt ablakokon süvölt elé s egyszer-egyszer eldurrant egy töltve maradt ágyút; sülyedő járművek hanyatlanak a víz alá, miknek árbocait menekvő csoportok tartják elfoglalva, s egymásután merülnek el vele; az egész tenger, mint egy lávaözön, ragyog az égéstől, s a fényes hullámban egész tömkelege úszkál az elkárhozottaknak.
Csak a Sárkány áll még pusztulatlan. Nem úgy ellenfele. Bejáz Hasszán mindig jól ki tudta választani az időt, melyben ágyúival reá lőjjön, s midőn arra került a lövés, hajóját hirtelen élével fordítá ellene; a Sárkánynak még csak a második árboca hiányzik, de az orosz sorhajó már féloldalt merült s többé megfordulni sem bir, kormányát elvesztve, esetlen oldalát védtelenül hagyja a Sárkány tüzének, s árbocai jobbra-balra csüggnek mint szárnyaszegzett csüllőnek tollai.
Ah, ha még egy hajósvezér lett volna ily szerencsés; az orosz tengerésznek volna mit panaszolni odahaza; de im köröskörül minden veszendőben van már; a többi fregattok égve uszkálnak a vízen, vagy roncsoltan elmerülve a víz alatt, s a merész Sárkány felé két ujabb sorhajó közelít; vagy megadja magát, vagy úgy összelövik, hogy gyermekjátékot sem farag senki diribdarabjaiból többet.
Az ellenséges hajókról jelvényezik Hasszánnak, hogy adja meg magát. Szép volna a derék fregatott elvinni diadaljelül Szebasztopolba.
Hasszán e jeleket látva, hirtelen eltűnt a fedezetről; s megragadta ismert jó búvárát, Barifot, levitte őt magával a középfedélzet alá s ott, midőn magukra voltak, azt mondá neki, hogy siessen szobájába, ahol neje és gyermeke vannak s hozza el őket magával.
Barif két perc mulva visszatért; csak a gyermeket hozta.
- Hát a nő? - kérdé Hasszán.
- Az alélva fekszik.
- Úgy Allah legyen neki kegyelmes, - sohajtá a fehér Hasszán. Azzal kivevé erszényét és iratait kebléből s azt mondá neki:
- Ezeket kösd turbánodba. Azután e gyermeket szorítsd övednél fogva kebledhez. Most eredj a hajó ablakához, oda, ahol a vizet szokták kiszivatyúzni. Midőn odaérsz, kezd el magadban mondani az esteli ramazát imáját, midőn odajutsz, hogy "nagy az Isten és hatalmas"; akkor fogd be kezeddel a gyermek száját és orrát a ereszkedjél le vele a vízbe, le mélyen egész a tengerfenékig; folyvást mondjad magadban az imát. Amíg másodszor jő elő a szózat: "nagy az Isten és hatalmas", addig folyvást maradj a víz alatt, azután ismét jőjj fel a vízszinre, ne tekints sem jobbra, sem balra, engedj lélekzetet venni a gyermeknek s ismét alámerülve, úszszál ki a partra; amit azután tégy, megtudod magadtól.
A buvár úgy tett, amint ura parancsolá; Bejáz Hasszán pedig sietett a lőpor teremébe.
Odaérve ő is elkezdé imádkozni a ramazát esti könyörgését, midőn először ért oda, hogy Allah nagy és hatalmas! felsóhajta, gondolván aléltan fekvő szép bűbájos nejére, midőn pedig másodszor ért Allah nevéhez, akkor kihúzta pisztolyát övéből s a lőporos hordóba lőtt vele.
A búvár a víz alatt azon percben oly rendületes zúgó hangot hallott, mintha az egész tener egy csengő érctömeg volna, melybe a villám csapott le, s a másik percben erőszakosan meglódítá a hullám, forgatva magával, mint egy tehetetlen alakot s akarata ellen majd felhajítva a magasba, majd levágva a vízfenékre.
Barif e meglepő helyzetben sem veszté el a kezére bízott gyermeket, s a ramazát imának fonalát: az ima végezete felé kezdett a víz felszínére törekedni. Csak az ijeszté meg később, midőn egyszerre a vízből felszállása közben mindennemű ismert tárgyat látott maga mellett a vízbe alásuhanni, előbb a legsulyosabbak haladtak el mellette, a roppant rézágyúk, némelyik meghajolva középen, később csonka emberi testek, mik lomhán, csendesen szálltak alá a vízfenékre. A légberöpített Sárkány szétszórt rommaradványai voltak azok.
Midőn a víz szinére feljutott, már vége volt a harcnak, csak egy-egy roncs égett még a tengerszinen, rémvilágot vetve maga körül.
A levegőre érve, a gyermek sírni kezdett; a buvár megcsókolgatva elcsitította s kiúszott vele a partra.
A tengeren az orosz volt az úr.
De a történet feljegyzé lapjaira az eseményt s azt írta utána, hogy a harc dicsősége nem a győzteseké, hanem a legyőzötteké volt.
Az oroszok kezébe egy hajó sem jutott a török armadából; légberöpíték, vagy elsülyeszték azokat vezéreik, magukat és seregeiket odatemetve.
És ez volt azon esemény, mely minden hüvelyében nyugvó kardot kivont Oroszország ellen.

A BASI-BOZUK

Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a híres heverő.
Azért nevezték híres heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan, amíg abban tartott.
Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a szilvapálma áldott egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere, gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni helyéből, vagy egy kicsinyt odább csúszni, hogy ez áldott gyümölcsök közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanem ha oda esett épena helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: "íme Khaleb Rizlán, fogj és egyél", máskülönben ott éhezett a derék férfiu a bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap, miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a szomjuság miatt, nem hogy vízért ment volna a forrásra, hanem reggelig imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő angyalaival ezt az üres tömlőt azzal a tejédességű nedvvel, ami a Tubafa szent gyökereiből folyik, csak akkor kelt fel azután, mikor látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak elfoglalva.
Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát két tenyerébe téve, s bámulá az Isten-alkotta porszemeket, mily csudálatosak azok és milyen egyformák: oh boldog választott népei Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem nyolcszegletűre van faragva és szemenkint ragyog mint a kristály. Éjszaka pedig megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a csillagokban, melyek nem oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák az egész világot, egyik végétől a másikig.
Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak és mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számította magát ez utóbbiak közé.
Egy napon jöttek hozzá ismerői, és mondák neki: "Khaleb Rizlán, feleséged haldoklik, téged óhajtana még egyszer látni."
Rizlán meg sem mozdítá állát tenyeréről.
- Mondjátok meg neki, hogy ha igaz, hűséges nő volt, meg fog látni a paradicsomban, ahol mind ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni?
Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondák:
- Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most tevédet?
- Bocsássátok el köteléről, - felelt Rizlán - majd feltalálja ő a forrást magának s ha igaz állat, visszatalál ismét jászolához; ha pedig nem igaz állat, minek vesződjem én a háladatlannal?
Harmadnap megint új hírrel jöttek a szomszédok a heverőhöz.
- Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e el oda velünk?
Khaleb Rizlán előbb kinyújtózta magát, azután megigérte, hogy majd imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyű legyen az, midőn az alsiráth hídján átcsuszamlik; de helyéből meg nem mozdul érte.
Negyed nap azt mondták Khaleb Rizlánnak a szomszédok:
- Kelj gyorsan Khaleb, jön a Számum, az irtózatos vihar. Minden állat menekül a pusztáról, jaj annak, akit kívül talál. Siess hajlék alá.
Khaleb egy kissé gondolkodott, azután megnyugtatá őket.
- Majd a fejemre terítem szőnyegemet s arcom elrejtem a homokba, nem esik bennem semmi kár.
Két napig aztán nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az irtózatos vihar, mely égető homokkal besirolta egészen. Khalebnek nagy ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.
Még tán heted nap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem jönnek hozzá a szomszédok s ahol a domborulásról látták, hogy ott fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.
- Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a hitetlenek Stambul ellen, le akarják verni a félholdat a mecsetek tetejéről!....
.... De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem robbant volna-e neki minden élő lénynek, akit elől-utól talál,veszedelmesen szabdalva maga körül vegyverével?
A szoszédoknak munkába kerültmegértetni vele, hogy a hitetlen ellenség sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán nekik rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a szilvástól, melyben ők most beszélgetnek.
- Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, amíg csak oda nem érünk, akinek lova van: lóháton; akinek nincs : gyalog sorban. Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.
Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben, miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat előhozták a buzgó harcosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segített köszörülni kést, kardot minden embernek, s a piac közepén, a bazárok előtt beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a lázításba, míg egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül, kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával Stambul felé, vitte arra a nagy útra, melyet lóháton és könnyű szerrel is egy hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.
A dühöngő csoport faluról-falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsú gyermekek mellett, kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd tanulja meg az is jó korán, minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen karú földészek, öszvérhajcsárok lógatták meztelen lábaikat kétfelé öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszú kantusaik végét karjaikra vetve, kik közt fényes, cafrangos lovagok ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú ruházat-keveréket segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni; régi idők, keresztes háborúk emlékei, hosszúnyelű dárdák csüngő cafrangokkal, sarló alakú kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszúrva, gerezdes buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával, mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg kést dugni azövébe, úgy menni a harcba.
E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni. Csak a turbánja elég nagy: az hét singnyi patyolat; az a halotti lepedő, melyet minden igaz muzulmán a feje körül tekerve visel.
Hanem azért a legkisebb férfiu vállai emelik a zászlót; ez a sovány, vézna alak szinte összetörrni látszik a nagy súlyos lobogó terhe alatt, melyet nyilván nagyobb féri markába szabtak. De nem kell őt félteni. A vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót; ölébe veszi, mikor ebédel; - pedig nem sokból áll az, egy zsák pálmaszilva egész úti készülete, - s maga mellé fekteti, mikor aludni megy.
Húsz napig utazott a harcos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a száma, a második tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen, nyomorultan elmaradozott itt, amott, egyesével, párosával a lelkesült népnek fele, ott az útfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek odább.
Huszad napra megérkezének Stambulba. Khaleb Rizlán arca ragyogott az örömtől, midőn a padisához szent városát érinték lábai. Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arccal levetve magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.
De hát mi ő neki Stambul és mi ő Stambulnak, hogy úgy örül annak láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?
Nincs ő neki semmije Stambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt kivánja ő, és egyebet semmit.
És a többiek is, akik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.
Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá s megy utána, ahová az vezeti, és meghal és boldog.
A szent hit harcosai megismerék a világhírű szerályt aranyos kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khor-khori szökőkút előtt, megmosva arcaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent lélekkel.
Sokáig várhattak, míg valaki hozzájuk szólt, s nagy fejcsóválgatva nézték, mint járnak a tisztátalan giaurok a szerály kapuin ki s be, ahonnan ők ki vannak zárva.
Ekkor egy csomó softa elegyedett közéjük; fiatal alkorán tudósok, kik egyenkint összeölelgették a derék harcosokat s tudatták velük, hogy itt hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik valamennyit a harcok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.
A csoport felkerekedett s ment a harcok miniszteréhez.
Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörkötött, nem is szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezúttal látni nem fogják, mert most nem arról van szó, hogy minden keresztyént, akit elől-utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?
A jámbor harcosokat azután körül sem hagyták többet nézni Stambulban, hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésök szerint az úton.
Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musírnak, aki épen akkor rossz kedvében volt.
Enni valót kért hadserege számára s ahelyett kenyérfogyasztókat kapott.
Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól:
- Honnan jöttök?
- Kiki a maga tűzhelye mellől, felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk mindnyájan, ahol jó dolgunk volt és boldogságban éltünk, onnan jöttünk ide.
- No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok.
- Köszöntünk musír, mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a moszkókkal.
A musír vállat vont s azt mondá hangosan a mellette állóknak:
- Valóságos "basi-bozuk" (őrült fejű).
Rajtuk maradt a "basi-bozuk".
Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak.
Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fa tetejébe is, de a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.
Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s amint ott látta az egész kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólítá őket, hogy csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak tán valamit.
Csak egy intés kellett a zavart fejüknek; hiszen ezért jöttek ők oly messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy magával vitte őket.
Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn: egyszerre két oldalról előtörnek az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.
A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb oldalának s keresztül törték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had ott maradt csatába keveredve. Nem hajlottak semmi szóra; a bég hiába kiáltozott nekik, hogy ezt egyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafánti sáncok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.
Hát amint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a halarasi halmok felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők fogtak el húsz kozákot, a többi örült annak, amit nem kapott s odább állt.
Az elfogott lovakon ülve, úgy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a táborig, s odaküldték őket ajándékba a musírnak, aki olyan lenézve bánt velök, aki nem akart felőlük semmit tudni.
A musír rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentúl éhezni nem szabad.
E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, akinek minden tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három-négy ujja, pofája összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén van. Ruhája is erre-arra lóg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert a legközelebbi alkalommal megint úgy összetépeti magát, mintha sasokkal enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták emlékéből; úgy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló - rongyosan.
A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi basi-bozuk. Elébb ágyúval lövöldöztek egymásra az emberek, azután puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi harc, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig míg más ő rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de mégis ő kelt fel s a muszka maradt halva, lovakkal elgázolták a földön, föl sem vette, nem fájt neki semmi, s amit megfogott, azt el nem eresztette élve.
Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, úgy akasztá azt nyakába, mint valami dárga láncot; úgy lépett a musír elé, ajándékba adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.
A musír pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára adván eképen, hogy az nem illik katonához, ellensége holttestét szabdalni; vágja addig, amíg él; a halottaknak hagyjon békét.
A basi-bozuk átlátta, hogy a musírnak igaza van, s azután még jobban ragaszkodott hozzá.
Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is basi-bozuk volt: minden új rendeletre duzzogott, nem lehetett vele parancsolni, amit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.
Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállítá seregeit a musír; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok ember sok véleményt ad: végre azt találták ki a török katonák, hogy a musír parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől megverje a moszkót, mert mind egyetértenek vele.
Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza.
Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a katonák, s amint a város piacán keresztül lovagolt a musír: egyszer csak útját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját, kényszeríti, hogy hallgassa meg, amit beszél.
- Nem arra, musír, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta országa; átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad mögött a gyalázat, és te hátra felé mégy-e? Hogy ha előretörsz, nincs olyan muzulmán, aki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs olyan, aki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket az ellenség már neved előtt is, s hogy ha árulók ülnek hátad mögött a padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, ahogy megérdemelted.
A musír megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak menjen a maga dolgára, aminek meg kell történni, az már mind rég meg van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.
A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s elkezdé lázítani a harcosokat, úgy, hogy egyszer a vezér azt hallja, miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdik hangoztatni, hogy le a miniszterekkel! éljen a musír
Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musír rögtön kiküldé altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.
Már ekkor nem voltak többen nyolcvannál. A többi elvégzé, amiért jött: elhullott a harcban; ezek is tépett vitézek voltak már.
Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló nyele alatt, melyről a lobogót úgy lelövöldözték már, hogy csak egy foszlány fityegett még rajta.
- Álljatok rendbe, mondának nekik a musír altisztjei. Nem volt az kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna a gyalogoktól. Ez természetes. Jóbarátok, ismerősök szeretnek egymás mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek van lova, a másiknak meg nincs.
Ekkor megjelent a musír egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly, elhatározott hangon felszólítá őket:
- Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek alávetni?
- Mi azért jöttünk, hogy harcoljunk, nem hogy leckét tanuljunk, musír, viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy "úgy van!"
Ekkor mást kérdezett tőlük a musír.
- Akartok-e visszatérni hazátokba és elhagyni ezt a földet békességgel?
- Ne mondd azt, musír! Mi azért jöttünk el, hogy harcoljunk, míg Mohamed hite veszélyben van; és amíg háború van, vissza nem térünk tűzhelyeinkhez.
A musír arca egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük harmadszor, - utolszor:
- Akartok-e másutt harcolni: Albaniában a lázadó görögök ellen; avagy Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?
- Mi egyedül veled és melletted akarunk harcolni és nem távozunk innen sehova.
A musír kivonta kezdőjét öve mellől s egyet intett vele; azon pillanatban két belső kapuja megnyilt a kaszárnyának, s nyolc ágyú egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.
Azután ismét becsukódtak a kapuk.
Az udvar közepén csak egy nagy véres halom létszott, mely még vonaglott, mely még hörgött nehány percig.
De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a harcrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: "éljen a musír!"
A musír pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.
- Szegény jó fiúk! - Csak olyan őrültek ne lettek volna.

A BAJADÉRE

I.
Hová lesznek időjártával a hajdani szép költői képei a harci világnak? Minden az egyformaság után törekszik, egész Európa fekete frakkban jár már és emeletes kalapot visel.
Hajdan lehetett miből alakokat festeni: ha megindult fényes török zultán spahijai, janicsárjai seregével; minden öltözet ragyogott a fényességtől, kiki viselte a pompás övet, melyet szép kedvese himzett számára otthon, turbánjába annyi gyöngyöt tekert, amennyit akart, kócsagját, vagy paradicsommadarát lebegtette a kardcsapás szele; a délceg paripák csojtárja a földet verte, s ahány kopja, annyiféle szalag lengett rajta. Szembejött reájok magyarok tábora, arany, ezüst cafrangos vitézek, kettős dolmányokban, skofiummal varrott, pillangókkal himzett bársony mentéik, farkasbőr, párducbőr kacagányaik csak úgy lobogtak a szélben,ha futtattak, mintha szárnyaik volnának, ezüst csillagokkal, acélpikkelyekkel ékes péncéljaik ragyogtak a napban, ezerféle nemes cimereiket a fényes pajzsokon ki győzte volna végig nézni?
Mostan más világ van. Megvarrják a százezer kurta dolmányt Stambulban mind egy formára, semmi paszománt sincs rajta, sem boglárok, drága kövek, fel kell azt ölteni a jámbor redifnek: illik-e rá vagy sem? senki sem kérdi azt tőle. Két ellentábor, két nagy kietlen erdő; az egyik pálmaerdő, a másik fenyőerdő, egyik fa nem különböző a másiktól. Tudomány lépett a költészet helyébe; mérnökök intézik a csaták sorsát, nem a hősök.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mulatságos lehetett az idegen szemnek elnézni a mult években, hogy amidőn a fojtogatott Izlám egy kissé feljajdult, e rövid jajszóra minő minden alaku csoportok jöttek elé a próféta védelmére. Csodálatos ódon fegyverzetü, soha nem sejtett alakok, más világi öltözetekkel, kik mintha a keresztes háborúk óta el lettek volna téve, megbabonázva valami ezeregyéjszakai tündér által s valami kimondott bűvös szóra egyszerre felszabadulva az igézet alól,ismét előjönnének valahonnan a Vák-Vák sziget rejtélyes berkeiből, ugyanazon bárdokat és buzogányokat hozva magukkal, mik olyan jók voltak a frank lovagok nehéz vértezetét, sisakját összetörni.
Sok idő elmult azóta derék Paladinok!
A frankok nem viselnek többé páncélt, a lőpor óriást és törpét egyenlővé tett.
Nem is azért vannak a frankok Sztambulban, hogy a szent sírt elvegyék tőletek, sőt inkább Sztambult jöttek megvédeni uj hatalmas ellenség ellen, kit még oroszlán szivű Richard idejében népnek sem tartottak.
A derült kedvű auvergnat nem állhatta meg, hogy szemökbe ne nevessen e furcsa hadaknak, melyek ha összetalálkoztak vele Sztambul temetőin, oly sötét arcokkal tekintének reá, mintha féltenék jövendő sirjaikat tőle.
Hát még mikor a hires amazon Kara-Gűz vezénylé lovas csapatját, a félig rongyos, félig aranyos kurdokat végig a Tsiragán palota előtt; ez a tisztes ráncos agg szűz, amilyenek otthon Frankhonban legfeljebb harisnyát kötnek, vagy fiatal unokahúgákat kisérgetnek dalidókba, hangversenyekbe; ez pedig ül a lovon és vezeti a szakállas férfiakat a csatába, az a hosszú dárda az oldala mellett csakugyan úgy néz ki, mintha egy szokatlanul nagy horgácsoló tűt hozott volna el magával. Olyan sokat lehetett nevetni rajta ...

II.
- Ki vagy te? mi vagy te lengő, ingó liliomszál? Hol termesz te itt ezen a véres mezőn? Fehér virág - piros magból?
- Én vagyok a bajadére, felelt a lány a lovagnak s szemérmesen lesüté szemeit és bátran megcsörrenté oldalára kötött kardját. - Én vagyok a pusztai virág, aki termett esőből és napsugárból s nem ismer atyát és anyát. Én vagyok az, ki ablakod alatt énekel, midőn első álmodból felébredsz; éneklek arról, ami neked kedves: szerelemről és csatákról. Én vagyok az, aki előtted táncol a csengős nakarával, midőn mulatni vágyol, s parancsodra virágot köt homloka körül. Én vagyok az, aki kávédat megfőzi, lovadat felkantározza, kardodat kifényesiti, golyót önt pisztolyaidba s fehér ruhádat kimossa. Én vagyok az, ki este ott alszik sátorod nyilatánál, lábaid előtt fekve, ki kezedet csókolja, és forró könyet ejt rá, ha felé nyújtod kegyesen. Én vagyok az, ki melletted ül gyors paripán, amidőn a csatába mégy, ki kardot forgat oldalad mellett, kettőzteti csapásaid, mintha négy kezed volna, s ki utjába áll a csapásnak, amely teneked volt szánva, s ha meghal is, feléd sóhajt... Én vagyok a bajadére... Fogadj engemet magadhoz. Hű rabod leszek a sírig: mulattatlak, ha szomorkodol; én éhezem, hogy te elégült légy; én fáradok, hogy te pihenj; én virasztok, hogy te alhass. Ha van nőd, azt szolgálni fogom, ha van kedvesed, annak ezenetet hordok tőled; ha nincs sem nőd, sem kedvesed, rabszolgálód leszek. Ha csókot adsz, mosolyt találsz arcomon utána; ha ütést adsz, akkor sem találsz mást, mint mosolyt. Fogadd el a bajadérét...
Az ifju bajnok megfogá a lányka kezét, bevezeté őt sátorába, leültette kerevetére maga mellé és igen örült, hogy ilyen szép fehér virág is terem ezen a véres mezőn.

III.
A kürtök riadása szól, a harc ördögei beleszabadultak az élő népbe; ember és állat meg van részegülve, a paripa jobban óhajtja a harcot még, mint a rajta ülő lovag, s akik legdühödtebbek a harcban, azok a lobogó szövétnekes golyók, amik úgy süvöltenek az emberek közé; pedig az ő életük csak egy rövid karéj útja, ahol leesnek, ott szétszakadnak.
Hogyne zajongna hát az élő ember, kiben forró vér pezsg, midőn a kürtök kiáltását, a kardok csattogását hallja?
Amott a síkon, a kék folyam mellett folyik az ütközet; szép a dombtetőről nézni, egy-egy négyszögü tömeg hogy válik apródonként háromszöggé, felét az ellenfél golyói kaszálták le. Amott torló porfelleg közelít, csak a zászlóhegyek látszanak ki belőle, s a kardok élei. Egy lovas csapat rohan a megfelezett négyszög ellen.
Megy a vad roham előre, a paripák sörénye leng, szikrázik a patkó, szikráznak a szemek, a kard úgy süvölt a légben.
A támadó lovas csapattal szemben fényes sisakok hegyei ragyognak; a hármas szuronysor villogva mered a rohanók elé.
A jobb szárnyon ketten futnak versenyt a viharral, de nem sziveik gerjedelmével: a hős Szaif s a bűbájos szép Nahalim, a kardviselő bajadére. Egymásra néznek szüntelen és azt gondolják magukban: ugy-e együtt maradjunk mindig?
- Ha te harcolsz, én is harcolok; ha te győzesz, én is győzök; ha te meghalsz, én is meghalok.
A dob megpördül, a félig elvágott négyszög vitézei hármas tüzet adnak, hármas öldöklő roppanást.
Három halálos kiáltás viszhangzik rá a rohanók között. Sok derék hős elmarad társaitól utána, sok jó paripa fut el gazdátlanul a csatatérről.
Mind a ketten egymás mellé rogytak: Szaif és Nahalim, a hősök és paripáik.
Az első lövésnél azt kiáltá Szaif:
- Allah veled, te szép dicsőség!
A másiknál:
- Allah veled, te szép bajadére!
A harmadiknál:
- Allah veled, te szép élet!
Élet és dicsőség egy perc alatt elhagyták őt, csak a bajadére maradt ott mellette. Fölvette őt karjai közé, vérző sebét lefogta kezével, hült ajkait kebléhez szorítá és gyönge testével védte, hogy az utána rohanó paripák el ne gázolják az elesett hőst.
A harc robaja tova megy s ujra visszahuzódik; ádáz, felbőszült tömegek vívnak őrületes csatát; most az egyik, majd a másik foglalja vissza a tért. Nyomorú sebesültek csonka kézzel, tátongó sebekkel hiába rimánkodnak egy ital vízért, vagy egy megmentő szuronydöfésért, nyomorú haldoklók hiába sóhajtoznak Isten után, hiába néznek az égre, hiába csókolják a földet: nincs rájok gondja sem égnek sem földnek.
Csak egy sebesült kínlódó nyögését fogja fel nyugasztaló kebel. Csak a bajadére emlékezik meg elesett hőséről. Felveszi őt karjaiba; csodálatos erőt kért szivétől, hogy ne érezze a halott terhét nehezebbnek, mint az alvó gyermekét a dajka, és ereje nem hagyta el, míg a golyózápor közül, a csatatombolás közül ki nem szabadítá őt.
Haza vitte sátorába, ott puha ágyat vetett neki, vérét lemosta hűs vízzel, sebeit bekötözgeté, s költögeté édes szóval, édes hű vígasztalással.
Az édes szó, az ápolás életre hozta a sebesült hőst. A holt merevség elhagyta tagjait s olyan jól esett neki, midőn fenyitá szemeit s egy szelid, mosolygó tündért látott maga mellett, ki langy kezével orcáját simogatta.
Sokáig feküdt a lovag nehéz sebeiben. Az egész tábor odább vonult régen, őt elhagyták ismeretlen városban; el is felejtették bizonyosan.
A bajadére gyógyítgatá őt erdőkben keresett füvekkel, miknek hatását bűvész asszony tanítá meg; a bajadére táplálta őt gyönge ételekkel; volt a nyakán a szép leánynak három sor arany pénz felfűzve fonálra: az egyenkint eltünt onnan; messzünnen és drágán kellett hozatni a beteg számára ételt és erősítő italokat. Az utolsó pénz is elfogyott: akkor eljárt a bajadére az udvarokba, a kávéházak pajtáiba, ott táncolt, énekelt, koldult - egy sebesült hős számára, kiről elfelejtkezett mindenki, kineknincs senkije, csak ő.
Mert ilyen a bajadére: anyád, ha beteg vagy; kedvesed, ha örömöd órája van; szolgálód, ha éhezel; éber őröd, ha alszol; siratód, ha meghalsz.

IV.
- Szép bajadére! szólt a lovag egy reggelen, midőn lábára állhatott s ép erőben érzé magát, hol van kardom? hol paripám? hol vannak harcoló seregeink?
- Kardod? felelt a bajadére, hajh! az kihullott kezedből a csatatéren; - paripád? hajh! azt golyók ölték meg alattad: - harcoló seregeink? hajh! azok elmentek messzire.
A lovag elbúsulta magát e szóra! három nap nem szólt a bajadéréhez, három nap nem ízlett szájának sem étel, sem ital.
A harmadikon azt mondá a leánynak:
- Gyere velem a bazárra.
A leány szót fogadott szépen. A lovag ment elől; ő kisérte, megfogva karját, mert még gyönge volt az és ingadozott.
Künn a bazáron ültek sorban a vén kereskedők, pipáikat térdeik közt tartva, s amint Szaif végig ment közöttük a bajadérével, mondogatták egymás között: - szép leány ugyan szép leány.
Szaif visszafordult e szavakra.
- Szép ugy-e? ugy-e szép leány? - - Ki ád többet érte? - -
A kalmárok, a kupecek, a csiszárok és szatócsok odasereglettek e szóra s megnézegették a leányt közelebbről, megtapogatták haját; nem hamis-e? megdörzsölték arca színét: nincs-e festve? megkérdezték tőle, mit tud?
A bajadére felelt szépen: tud táncolni, énekelni, férfiakat mulattatni, asszonyoknak rabszolgálója lenni.
A kalmárok, a kupecek, a csiszárok és szatócsok igértek érte ötszáz, - hatszáz - ezer dínárt: ekkor odajött egy nagy, izmos szerecsen férfi, jobbra-balra taszigálta őket s azt mondta:
- Háromezer dinár érte!
A kalmárok, a kupecek, a csiszárok és szatócsok szaladtak szélylyel és ültek helyeikre vissza; a nagy fekete férfi pedig átvevé a bajadére kezét a lovag kezéből, tett helyébe egy erszény pénzt és elvitte őt magával.
És a bajadére olyan jó volt, hogy midőn utoljára ránézett Szaifra, még csak nem is könyezett...
Szaif pedig ment - fegyvert és lovat venni a kezében maradt pénzen, s ha utána nézett a leánynak, sírt ő helyette eleget.
- Mit siratod? vigasztalák a kalmárok, a kupecek, a csiszárok és szatócsok. Elég jó drágán eladtad, háromezer dinárért.
- Lett volna csak kardom és paripám, sóhajta fel Szaif, nem adtam volna őt nem háromezer dinárért, de háromezer csillagért sem; sem háromezer húri szemeiért odafenn a hetedik menyországban!

V.
Ki vitte el, ki vette meg a szép pusztai virágot? Tán valami gazdag kalmár, ki még nagyobb árért hiszi eladhatni basák háremének? tán valami csunya, piszkos dervis, ki magával hordja városról-városra s pénzt keres vele? vagy tán valami bélpoklos nagy úr, kinek lehelletétől elszárad a virág? Ki fogja őt szeretni? ki fogja őt szeretni? ki fogja tudni, minő kincset bir ő benne? Merre viszik őt el? Keletnek-e vagy északnak?
Csak erről gondokodott Szaif, pedig volt már kardja is, lova is; de nem birta elűzni szivéből a szép bajadére képét. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A nagy, puszta sík mezőn, a tágas szabad ég alatt, ott tanyázik a kurd amazon, Kara-Gűz, vitéz, próbált harcosaival.
Ott ül maga a vitézlő asszony a puszta pázsiton s csibukjából fellegeket fú az égre.
Sátor sincs ütve feje fölött, szőnyeg sincs terítve alá: sütheti a nap bátran orcáját, nincs amit elrontson rajta, hatvan év rajzolt már azokra mindenféle titkos betűt, s megfeketíté azt a puszták nyara, azért hívják Gara-Gűznek: barna szűznek.
Az ő ülése egy emelkedettebb domb, a síkon, körüle tanyáznak bátor vitézei, leszúrt kopjáik nyeléhez kötözött paripáik mellett.
A derék harci szűz, mikor néha leteszi ölébe csibukját, s tekintete végig fut a láthatáron, töredezett mondásokat intéz jó vitézeihez, miket azok mélyen felirnak szivökbe; máshova úgy sem tudnak irni.
- Látjátok ez erdőket itt köröskörül, amik olyan sötétek a láthatáron, amik árnyékot vetnek a földre és az én szivembe? Ezek a fák itt a mi ellenségeink, nem az emberek. Ezek a fák mutatják azt, hogy idáig van az ozmán.
- Nem kellett volna az izlám fiainak soha eljönni onnan, ahol pusztaság van, s ahol a puszták szegélyezetén hajladoznak a pálmák a szélben. A hivők országa csak addig tart, ameddig a pálma és az olajfa megterem. Ezek a száraz, levélhullató gyümölcstelen fák a hitetlenség átkai; ahol ezek kezdődnek, ott az ő átkozott birodalmuk határa van.
- Ha elesem a csatában, ne temessetek engem e gyűlölt fák alá, minden rám hulló levelök nehezebb volna a mekkai sír kövénél; ah a kurdisztáni fák nem hullatják el fényes leveleiket soha; nekik Allah örök ifjuságot adott, mint örök életet az izlám népének; minden esztendőben meghalást a hitlenek földének.
A puszták fiai híven jegyzék emlékükbe e bölcs mondásokat.
Messziről, a távol hagyott város felől, egy teve jő feléjük, egyenlő ügetéssel; mellette paripán nagy, termetes férfi lovagol, a teve nyergében ül Nahálim, a bajadére.
Odaérve a táborozó csoport elé, a férfi leugrik lováról, leemeli a bajadérét s odavezeti a vezérnő elé.
Az odaliszk lehajol és kezet csókol a tiszteletreméltó úrnőnek s elfogult hangon rebegi örömét, hogy ezentúl az ő rabszolgálója lehet.
- Enyim leendsz, de nem rabszolgálóm, viszonzá neki az amazon, enyim vagy, mert megvettelek és senki sem követelhet vissza, hiába is jönne aranynyal tele erszénynyel, nem adnálak többet vissza. Mert aranyat ér az a hölgy, aki egészen férfi ellenségével szemben, s egészen nő kedvese oldalánál és átkozott az, aki az ilyen nőt eladja.
- Oh ne átkozd, rebegé a bajadére, nem volt kardja és paripája.
- Mellettem fogsz harcolni mindig, szólt odavonva maga mellé Nahálimot az amazon, kardot, paripát fogsz kapni, járhatsz szabadon a harcban, de fogadd meg én nekem Allahra, hogy soha hűtelenül engemet el nem hagysz, sem félelem, sem szerelem miatt, sem semmi csábító szóra, ha én azt mondom "itt maradj!" Erre esküdjél meg nekem.
A bajadére leborult arccal a földre, s kezét az amazon köntöse szegélyére téve, megesküvék, hogy nem hagyja el őt semmiért, senkiért!
Kara-Gűz köntöse tele volt irva a szent Alkorán verseivel.
- És most jól nézd meg arcomat, szólt Kara-Gűz a leányhoz. Negyven évvel ezelőtt az én orcáimat is liliomhoz és rózsához hasonlíták, vagyok mostan szúrós tövisfának fanyar fekete gyümölcse, mely megszúrja azt, aki kezét nyujtja érte, megöli azt, aki szájával ér hozzá. Negyven év mulva majd te is ilyen leendesz.
A bajadére felsóhajtott.
- Bár jönne az idő hamarább.

VI.
- Szaleikum Unallah! derék amazon! áldjanak meg Allah minden angyalai s tegyen a próféta miattad kivételt a természeti rendből s holtod után vigye fel lelkedet a hetedik égbe.
Így köszöntött be Szaif egy napon a Kara-Gűzhöz, a fekete amazonhoz, ülvén ugyanazon a lovon, melyet szeretője árából vett s viselvén azon köntöst, melyet a szép Nahálim varrt számára, most már rongyokkal s harctépte szakadásokkal ékesen.
- Üdvözlégy, felelt neki minden nyájasság nélkül a hadakozó leány. Mit kivánsz? Ha bérért szolgálni jöttél, azt nálam kevesebbet kapsz, mint másutt, ha bajra van szükséged, abból többet találsz, mint egyébütt, ha pedig csak bámulni jöttél, rajtam ugyan nem sok csodálni valót látsz.
- Nem jöttem én zsoldba állni hozzád; van nekem aranyam, ezüstöm elég, felelt neki a török ifju, bajt sem kérek kölcsön, találok azt a magam útján is, amennyi kell; nem is téged nézni jöttelek, derék hölgy; hanem jöttem ey szelid leányzót visszaváltani tőled, akit egykor megvettél tőlem háromezer dinárért, mert ha az egyik kezemet kellett volna is eladnom, hogy a szivemet keblemből, mégis árúba bocsátottam volna én azt, fegyverre levén szükségem. Jó karom visszaszerze mindent, amit elveszíték; lovam két oldalán függ alá a tömött zsák, pénzzel megverve szörnyen, és én megesküvém, hogy átkozott legyek, ha egy új dolmánt veszek magamnak, avagy egy gyöngyös nyeregtakarót, amíg Nahálimot vissza nem váltottam, s járok addig azon rongyosban, amit ő himzett számomra, s melyen goromba muszka kard, s kopja sok helyt felfejtette a varrást. Azért határozd meg kegyelmed szerint, hogy mennyiért adjad őt nekem vissza; én nem alkuszom, készen fizetek. Ha kell arany, fizetek érte aranyat; ha kell ezüst, fizetek ezüstöt, s ha az egyik szemem világát kéred, odaadom érte még azt is.
Felelt neki Kara-Gűz mogorván:
- Köszönöm azt az óhajtásodat, miszerint megengeded, hogy a némberek is feljuthassanak haláluk után az égbe, ahonnan őket ti csúf férfiak kizárva óhajtjátok, valamint hogy kizártátok őket ezen a földön is minden jóból, adjátok, veszitek, mint a lovat, vagy a cifra köntöst, melynek nincsen lelke. A bajadérét azonban, akit keressz, vissza nem adom. Te tudod jól, hogy ő milyen szép, ez sokat ér, tudod mily bátor, ez még többet ér, tudod mily hűséges, ez mindennél többet ér, és én jobban meg tudom őt becsülni,hogysem ma megvegyem, holnap eladjam, pedig én nem vagyok férfi, ki benne gyönyörködöm; azért csak kösd be újra erszényed száját, a bajadére nem eladó sem aranyért, sem ezüstért, sem a te két szép szemeid világáért; őtet többé birni nem fogod soha.
A bajadére pedig ott ült Kara-Gűz lábai előtt és arcát annak ezére nyugtatá és szemeit nem merte Szaifra felvetni.
Az ifju lovag elfordult a haragos amazontól s nagyokat sóhajtva borult le lova nyakára.
Az amazon pedig érzé, hogy Nahálim szemeiből két forró könycsepp hull kezére. Még most is szereti az ifjut.
Kara-Gűz szivében új gondolat támadt.
- Megállj; monda a lovagnak. Még van egy út, melyen célhoz juthatsz. Amit mondtam, az mondva van. Sem aranyért, sem ezüstért vissza nem adom hölgyedet; de ha fizetsz nekem olyan árt, amilyet én kivánok tőled, azért vissza válthatod őt. Én háromezer dinárért vettem meg a bajadért tetőled, amennyit bizonnyal meg is ért. Nem teszek nagy tisztességet a moszkóval, ha azt mondom, hogy minden moszkó feje megér ezüstben száz dinárt. Ha tehát énnekem harminc moszkó fejet sisakostól, szakállastól ide lábaim elé raksz, akár egyszerre, akár egymásután: azért a díjért vissza adom neked a leányt.
Nahálim forrón szorítá kebléhez az amazon kérges kezét, Szaif pedig délcegen veté magát nyergébe s ragyogó orcával kiálta vissza, tova robogtában:
- Két nap alatt a váltságdíj lábaid előtt van!

VII.
Olcsóbb váltságdíj nem létezhet a világon, mint a moszkók fejei, gondolá magában Szaif, midőn visszalovagolt Kara-Gűztől vezére táborába.
A legelső ütközetben, a legkisebb előőrs harcban is elesik harminc, negyven orosz, a közlegények örömest elhozzák fejeiket egy aranyért; Kara-Gűz ki van fizetve.
Hosszu haj, rövidész. Az asszonyok tudatlanok. Ezt Kara-Gűz előre láthatta volna, ha Allah csakugyan rendelt volna a némberekbe lelket. Háborúban az emberek fejei annyit érnek, mint vadászatban a fajdtyúkoké; levágják, hogy elvessék. Ki venné számba egy kanpulyka, egy gyöngytyúk, egy pézsmakacsa fejét, melyet elmetszenek, hogy húsokat el ne rontsa?
Amint azonban a tábor széléhez ér, épen akkor léptet végig két trombitás és egy csausz a tanyázó hadak előtt s nagy érthető hangon, ridadó trombitajel után felolvassa a vezér parancsát, mely szerint megtiltatik mindenkinek, hogy a csatában elesett ellenségek fejeit levagdalja; mert igaz katonához nem illik, hogy megholt ellenségét megcsufolja és mert aki ellensége fejét le akarja vágni, annak az előre rohanók sorából hátra kell maradni, aki pedig hátramarad, az gyáva és aki gyáva, az megérdemli, hogy főbe lövessék; ezért, aki az ütközetből levágott ellenség fejével tér vissza, minden személyválogatás nélkül főbe fog lövetni. Ezt izeni Omer basa és amit ő mond, azt ő meg szokta tartani.
Szaif lovag tetőtől talpig meghülve érzé magában a vért erre a parancsolatra.
Oh bizonyára ama némber boszorkány lehet, hogy előre látott a jövendőben; vénségükre a némberek gonosz szellemeknek adnak helyet sziveikben; másként hogyan tudhatta volna előre, hogy olyan váltságdíjat szabjon a bajadéreért, melyet semmi pénz és ajándék a világon meg nem szerezhet.
Ime az, ami egy óra előtt olcsóbb volt a folyampartokon heverő kavicsnál, egy óra mulva drágább lett, mint a turbánokban forgó gyémánt!

VII.
Gyurgyevónál az orosz táborban különös mondák kezdtek terjengeni a katonák között.
Éjszakának idején, mikor ahold lemegy, megjelen a földből Omár szultán szelleme, lóháton, ősi jelmezében, körüllovagolja egy puskalövésnyi távolban az orosz vonalokat nesztelenül; látják, de nem hallják lova dobogását. Néha oly közel lovagol az utolsó őrszemekhez, hogy pisztolylyal lelőhetnék: de jaj annak, amelyik rá mer lőni: azt a lövés után nem találják többé helyén, úgy eltünik. A gonosz szellem, a legelső szultán hazajáró lelke elviszi őt magával pokolbeli lova hátán.
Világosabb fejű emberek pedig azt beszélték, hogyigen is megjelen éjjelenként a táborvonalak alatt egy rejtélyes lovag a túlpartról, ki lovával átúsztatva a folyamot, lova patkói alá rongyokat kötöz, hogy dobogása ne hallassék s példátlan vakmerőséggel végig üget az előőrsök előtt, néha olyan közel hozzájuk, hogy rálőhetnek; a lövés soha sem találja s másodikat már nem lőhet az őrszem; a lovag megfoghatlan felsőbbséggel nehány pillanat alatt megöli azt, hulláikat elhurcolja s a nádasban elhagyogatja fő nélkül. A hullákon rendesen csak egy seb találtatik, a mell közepén, aminek okozó eszközét nem lehet kitalálni, nem golyó az, se nem dárda, belül össze van tépve a seb, mintha az indu ágbogas lándzsa ejtette volna, melyet visszakaptak a döfésből.
A kurd Amazon Kara-Gűz pedig reggelenként megkapta a váltságul igért fejeket. Egy nagy, dohánynyal tömögg zsákban szokta azokat elhozni, hogy kivülrőlne lehessen látni mi van benne?
Az amazon meggyőződhetett felőle, hogy igaz pénzzel fizettetik, mind friss vágású fejek azok, nem sápadt halottak elorzott részei, a küzdelem és halálkín iszonyú kifejezéseivel arcaikon. A legveszélyesebb dugárú, amiért valaha átúsztatták a Dunát: a túlparton ha megkapnak, felakasztanak, az innensőn ha megkapnak, főbe lőnek.
Némely reggel egy-egy sebet is hozott magával Szaif; valami kósza golyó surolta testét: számba sem vette azt; egy hüvelyknyivel odőbb - és most ő aludnék ott a mezőn.
Nohálim reszketett miatta! Oh, harmincszor kitenni életét a legvakmerőbben a halálveszélynek; a pokol minden rémei közül hozni el a váltság díját, ez nagyobb szerelem, mint mennyit egy némber, ki kedveséért eladatta magát, megérdemelhet, ez nagyobb bünhődés, mint mennyit egy férfi, ki kedvesét eladta, megérdemelhet.
Egy éjszaka azonban a történt lövés után ott termett rögtön a lovas őrjárat, a rejtélyes lovag gyors paripán elvágtatott előlük s az előőrsöt ott hagyta - holtan. Egy nyíl volt mellén keresztül lőve. Tehát nyíllal szokta orvlövéseit tenni s oly ügyesen, hogy célját soha sem téveszté. Ez a mód nem ütött zajt soha s hogy titkát fel ne fedezzék, a nyilat mindig kiszakította holt sebéből.
Ettől kezdve mindig megkettőztetve állíták ki az előőrsöket s meg volt nekik hagyva, hogy egyszerre csak egy lőjön a közeledőre, a másik készen tartsa fegyverét.
Néhány nap mulva szokatlanul fáradtan jött Kara-Gűz táborába Szaif; fején a turbán még mélyebbre volt húzva, hogy egy vágás bekötött helyét eltakarja.
- két fejet hoztam egyszerre; szólt az amazonnak, kinyitva dohányos zsákját s oda állítva a vezérnő elé az üstökös fejeket. Párosával állítják ki most az előőrsöket oda át. Két lovassal találkoztam; külön nem akartak egymástól válni, meg kellett ölnöm mind a kettőt; - hanem az egyik kardjával megvágta fejemet, míg a másikkal harcoltam, hogy Allah kettőnek adjon egy lovat a más világon, amiért ketten rohantak egy embere.
Nahálim könyezve borult Szaif vállára s megcsókolá annak miatta nyert sebét, azután odaborult Kara-Gűz lábaihoz s megcsókolá annak köntösét.
- Látod, mennyit tett miattam, könyörge a szerető leány, látod; milyen hős, míly bátor, ne engedd őt elveszni fogadása alatt, engedd elneki váltságom felét; engedj el csak tizet a harmincból;... csak ötöt;... csak kettőt.....
Kara-Gűz egyre tagadólag bólintott fejével.
- Nem, egyet sem: a harminc kerek szám, egynek sem szabad abból hiányozni. Én nem kértem tőle igaz gyöngyöt, amiért a tengerekbe kell leszállni, nem kértem tőle sárkánytollat, amiért a Kaf hegyre kellene barangolnia, hanem kértem tőle ellenség fejeit, melyet ezrével lát maga előtt egy parittya-vetésnyi távolban, csak érte kell menni és elhozni ingyen. Ami mondva van, az mondva van; kimondott szavát senki sem nyelheti vissza.
- Akkor én is fogok neki segíteni, monda a leány kipiruló arccal. Ketten hamarább készen leszünk.
- Azt megengedem, szólt Kara-Gűz. A szeretők kezeit csókolták érte.

IX.
A két harcos táboron túl, az utolsó őrszemeknél van egy kis sziget a Dunában, partjai csupa ezüst levelű nyárfabokrokkal benőve, belsejét magas jegenyék sudárai koronázzák.
E kis sziget közelebb esik az oláh parthoz, mint a törökhöz; az oroszok gyakran bejárnak oda tűzi fát vágni, dereglyékkel; ügyes úszó egy huzamban oda és vissza úszhat öt perc alatt.
A sok regében gyönyörködő moldvánok azt beszélik, hogy ott azon a kis szigeten valaha egy tündér lakott, gyönyörű hófehér hableány, ki még most is feljár olykor a habokból, kiszáll a partra hosszú haját szárítani s énekel bűbájos dallamot; de nem jó azt meghallani emberi fülnek és szivnek, mert könnyen megrontja magát a csodás hableány miatt.
Igy beszélik azt a halászok a nádkunyhókban, hova olykor betértek a messzire elportyázó orosz kémjáratok.
- Bárcsak ilyenkor jönne elő az a hableány; mondogaták magukban a jó hadfiak. Az orosz fül és sziv nem olyan túlságos érzékeny, hogy megromoljon szép leány éneke miatt.
A kivánság egyszer beteljesült. Két fiatal kozák lovagolt a sziget mentében végig az oláh parton, midőn téveteg ének hangjai üték meg füleiket. Megállíták lovaikat s figyelni kezdtek reá.
És ime az ezüst nyárfák sűrüjéből egy karcsú szép hölgy alak jő alá a partra, énekelve gondatlanul, mintha senkit sem sejtene magán kívül a világon.
A parton feküldt egy fiatal kidült jegenye, sudarával a víz fölé hajolva; a tündér, vagy leány, vagy akármi volt, végig lépdelt apró lábacskáival az ingatag fán; olyan könnyűnek látszott mint egy madár, a fa alig hajolt meg alatta; azután leült a fa sudárhegyére, ahogy csak a tündérek tudnak ülni s kis paucsait levetve, hófehér lábait alámaríté a vízbe.
A két kozák úr leszállt lovairól s megköté azokat egy fához.
A tünemény mindig gonoszabbulkezdé viselni magát; leoldá turbánja tekercsét fejéről, levette a kis piros föveget s hosszú fekete haja végig omlott hajladozó termetén, a víz színét söpörve gazdag fürteivel.
Azután leoldá övét karcsu derekáról, kikapcsolá lenge öltönyét, azt felakasztá a fa magasabb ágára; csak egy könnyű patyolatlepel maradt észvesztő termetén.
A bűbájos nympha mosolyogva nézegeté saját kedves képmását a hab tükrében, mely visszamosolygott reá; úgy látszott, mintha egészen ővele volna elfoglalva, őhozzá énekelne, felé kacérkodnék. És midőn a vízbe bocsátkozik is, mintha ezt a kedves képmást ölelné meg, mely vele együtt eltűnik a víz alá, egész fejéig, egész ajkáig, hogy egymást megcsókolhatják s vele együtt kiemelkedik egyszerre, amint a fördő nájász a hajló jegenye sudárral hintálja magát, gömbölyű válláig, karcsú derekáig, s egész termetével.
A lányka úgy kacag magában e mulatságon.
A két kozák úr összeszólt a tulsó parton; jobb felől kerüljön az egyik, balról a másik, átússzanak a szigetre; ezt a tündért elfogni nem lenne utolsó préda.
A bokrok között lerakták fegyvereiket, nehéz felöltönyeiket s a vízbe bocsátkozva csendesen megkerülék e kacagó tündért.
A két fő sebesen haladt a víz felett, mindig jobban közelítenek a leányhoz; egyszerre felsikolt az, amint észreveszi őket, s elbocsátva a jegenye sudarát, eltűnik a víz alatt.
A két férfi még egy percig halad a sziget felé, akkor az egyik egyszerre felkapja két kezét a víz fölé, a szájába tóduló víz elfojtja kiáltását s azután elmerül a víz alá. Néhány pillanat mulva a másik is elbukott.
Azután nem sokára ismét felmerül mind a két fő s úszik csendesen odább, csak arccal felfelé fordítva, mint a holt emberek szoktak. Az örvénylő víz arra viszi őket, amerre folyása tartja.
A gonosz tündér már ott várja őket a parti sarkanytúnál, hová a víz minden holt terhét kiveté, s fehér újjai közt pengeti azt a vékony kis éles kést; - csak két döfés volt, nem esett benne csorba.
A váltságdíj száma ismét szaporodott kettővel.

X.
A váltságdíj harminc nehéz számából csak három hiányzott már; a többit beszerezték - ők ketten.
Két babonás réme volt az orosz vitéznek: a tábort kerülgető kisértet s a Dunában fürdő tündér. Ez mind a kettő jó vitézek vérét szomjúhozta.
Csak három fej kellett még a sokhoz. Hisz ennyit ajándékba is adhattak volna az oroszok; ők meg sem érezték volna, két szerető szív pedig egymásé lehetett volna.
Ilyen össze nem férő két fogalom a harc és a szerelem. Ez csöndes, nesztelen virányokban gyönyörködik, az véres, feldúlt mezőkben; ennek derült, felhőtlen ég kell, annak zivatar és csattogó menydörgés; ennek jelszava: "maradjunk együtt örökre", amazé "kettőnk közül egy itt marad".
Az oroszok főereje elhúzódott Besszarábiába. Azon közben parancs érkezett a szerdártól, hogy a török seregnek egy része menjen át Krimiába, más rész őrizze a bolgár partokat.
Kara-Gűz csapatja átküldetett a félszigetre; Szaif pedig Tulcsa alatt maradt az önkénytes csapatokkal.
Nem törődnek azzal a hadvezérek, hogy ilyenkor szerető sziveket választottak el egymástól.
Alma, Inkerman, mind szomorú hangzású nevek lehettek a Duna mellett tanyázó török vitézekre, mert azokkal dicsőség volt összekötve, de százszor szomorú lehetett Balaklaváé; a török seregek megfutottak ottan.
- Ha mi ott lehettünk volna! sóhajtának az itt maradottak olyankor.
Hát még akit egy erősebb gyötrelem is kinzott, az elbúsult Szaif milyen keservesen nézhette a lassú nap járását, kelését, mely a sietők kedvéért nem akar egy nap kétszer feljönni az égre.
Mily türelmetlenül járt lovával végig a Dunaparton, ahonnan messzeségig nem lehetett ellenséget látni. Hogy imádkozott prófétájához, hogy küldjön számára ellenséget, bár csak egyet, csak kettőt, akármilyent, csak hogy orosz legyen.
A próféta kegyes volt és küldött neki egyszerre hármat.
Amint éjszaka szokása szerint a partokon kalandozott, ime a sötétség oltalma alatt három lovas orosz vitéz evez át egy dereglyén, kik az innenső partokon egy kicsinyt körül akartak nézni valami elvinni való után.
Mint az éh-dühödt farkas, mely hetes koplalás után beszorul az erdőről a falu végekre s éhséges phantasiájában csak egy kecskedögéről álmodik és ime egyszerre előtte teremnek a gulyák hősei, a nagy erős bikák, egyszerre három; drága jó falat mind a három, de veszedelmes falat.
Az éhség csábító, a szám elijesztő; három egy ellenében.
Szaif ólálkodva követte a lovagokat, az éj sötétjében mindig hátuk mögött maradt, a kard kezére akasztva, mind két pisztolya markában.
Utjokat elvágta már a dereglyétől, a vad meg nem menekülhet vadászától többé; de hát a vadász megmenekül-e a vadtól?
Allah segíts, Allah segíts! mondogatá a lovag magában, halkan közelítve az előtte haladókhoz, s elszánva magát a halálra; - azok sokáig nem vették észre, egymás között beszélgetvén.
Egyszerre, mint az éhes fenevad rájuk rohant a szilaj lovag, kengyeleit paripája oldalaiba vágva; azok rögtön hátra fordultak, három karabin lőtt egymás után, a golyók ott fügyölték Szaif körül a halál csodálatos accordjait: furcsa énekes az a halál, tud fütyölni vékonyan, vastagon. Egy sem találta a lovagot.
Ekkor ő lőtt egyszerre mind a két kezével. Egyszerre két ellenére.
- Allah akhbár! ezek jó lövések voltak.
Két vitézzel jobbra balra táncolt a paripa, egyik lefordult nem messze lováról, sarkantyújával kengyelvasába akadva, a másik előre bukott lova nyakára, kardját kiejtve kezéből, és úgy tett, mint a halottak tesznek.
Allah akhbár! csak egy van egy ellen, kard kard ellen, férfi férfi ellen.
A fekete éjszakában összecsap a két kard egymással. A küzdés nem látszik, csak az átkos ádáz kardcsattogás hangzik szerte; az acéltól hányt szikrák oda világítanak néha a vívók arcaiba.
Jó vitézre akadt a török lovag. Hős, aki ő hozzá méltó, aki nem jajdul el, amidőn sebet kap, hanem visszaadja.
Egyik férfi sem adott hangot a viadalban. Némán fogadták a sebeket, miket a sötétben kaptak.
Egyik sem tudta, jól vágott-e? csak adta, amit a másiknak szánt.
Olyan közel voltak már egymáshoz, hogy a kardnak nem lehetett hasznát venni, egyszerre izmos karjaikkal ragadták meg egymást.
A heves tusakodásban egyik a másikat lerántá a nyeregből, a két paripa horkolva állt félre, míg gazdáik ott fetrengtek egymással küzdve a porban.
Az orosz előrántotta csizmája szárából két élü kését, Szaif is hozzájutott görbe handzsárjához, s míg a két férfi balkezével ellenfele jobbját iparkodott a döféshez jutástól visszatartani, jobbjával azon törekedett, hogy ellenfelét a neki szegzett késsel halálosan szúrhassa meg.
Mindaketten egyenlő erejüek voltak, egyenlőn vitéz, egyenlőn ügyes mind a kettő. Hol az egyik, hol a másik került feljül, lábaikkal összecsimpajkózva, fejeikkel, derekaikkal egymás mellét feszítve, de fegyveres kezét nem birta egyik is a másikéból kiszabadítani.
Amint így erőfeszítve küzdöttek a földön, kölcsönösen kifárasztva egymást, az orosz vitéz megszólalt:
- Bajtárs! Te is jó vitéz vagy, én is az vagyok; mind a ketten jó katonák. Hagyjuk abba a versengést; bocsássuk el egymást lovagi szóra s menjünk jobbra balra, ki honnan ide jött.
Az orosz e percben felyül volt és Szaif mellén feküdt, de Szaif összecsikorgatá fogait és azzal felelt neki, hogy mint a fenevad, vállába harapott ellenfelének.
Az elnyögte a fájdalmat s újra szólt ellenfeléhez:
- Egyikünk sem győzheti le a másikat, minek küzködünk itt tovább? Sebeinken át elvérzünk, mind a ketten elveszünk itt. Bocsássuk egymást. Te zsákmányt találsz eleget két bajtársamnál, legyen az a tied. Ha kell, még az én részemet is vidd magaddal; hagyjuk abba ezt a tusát. Legyen fegyver és paripa tiéd.
Ekkor Szaif visszaszólalt, hörgő, halálraszánt hangon:
- Nem kell nekem sem zsákmányod, sem fegyvered, sem lovaid: kell nekem egyedül a te fejed. Ez a te beszélő fejed. Vagy te vidd el az enyimet, vagy én viszem a tiedét! Mert nekem csak a fejed kell.
És ujra folyt a kétségbeesett dulakodás. Szaif hasztalan küzdött ellenfelét lehányni magáról; súlyosan feküdt az rajta, mint a boszorkány; a föld körül nedves és sáros volt már körülök a kifolyt vértől, egész tócsa, melyben keresztül-kasul hengerőztek; végre Szaif lassankint kimerülni látszott, balkeze nem birta már elég erősen visszatartani ellenfele jobbját, a veszedelmes kés hegye már az eleven testét érte, végre egészen aléltan terült el alatta, s karjai inaszakadtan hanyatlottak alá.
De azon pillanatban, hogy az orosz fegyvere oldalába furódott, hirtelen kiszakítá jobbját alóla s egy kanyarítással úgy leszelte fejét törzsökéről, hogy az messze elgördült onnan, csak a vonagló hulla maradt rajta, az oldalába ütött kést tartva kezében, mint a megölt darázs, mely a sebbe szakítá mérges fulánkját.
Szaif lehányta őt magáról; a kést kivonta sebéből, megmérte meddig volt elevenjébe ütve. Gyermekség! Alig öt hüvelyk. Burbánjával hirtelen beköté a sebet: azután összeszedé a fejeket, a három utolsó főt, melylyel tartozott: felült nagy kínnal lovára, s még sötét éjjel bevánszorgott sátoráig.
Ott leemelteté magát szolgáival a lóról, s behítta magához megbizott lovászát és azt mondta neki:
- Fogj édes fiam, Ali, egy nagy olajos tömlőt, töltsd meg azt legfinomabb olajjal, tégy rózsa és nárdus levelet közé eleget, hogy jó illatja legyen. Ekkor emeld le lovamról azt a himzett erszényt, melyben vagyon három ispaháni dinnye, édes, zamatos és érett, s bocsásd bele a tömlőbe, pecsételd le azt ólommal erősen. Vedd turbánomból, ami erszény ott van, fogadj magadnak egy hajót s vitorlázz át a tömlővel a tatár Krimbe, hol most gyaurok és igazhivők dicsően és dicstelenül verekesznek; keresd fel ott a derék amazon Kara-Gűzt, és add át neki e tömlőt. Mondjad, hogy én küldtem azt neki. Magam szakítám le az ajándékokat száraikról; derék, érett gyümölcs mind a három, kivált a harmadik, az legdrágább volt nekem. Mondjad, hogy üdvözlöm az asszonyt.
A lovász végrehajtá a parancsot, Szaif pedig ott feküldt az ágyon, s bágyadtan hajtá le halavány fejét karjára, miként ha mondaná: még itt is van számodra egy megérett gyümölcs, oh kegyetlen asszony!

XI.
Véres, eredménytelen volt a harc.
Tízezeren hullottak el, anélkül, hogy tudná valaki, miért harcoltak?
Nem azért siratják őket, hogy elestek, hanem azért, hogy hasztalanul estek el.
A föld virága voltak s a föld trágyája lett belőlük.
Az oktalan jégeső leverte őket.
Alkonyat felé érkezett meg Ali a szövetséges gyaurok táborába; reggeltől kezdve hallotta pedig a hajóról a dühödt ágyúzást, amit a szárazon folytattak.
Rögtön sietett Kara-Gűzt felkeresni.
Az amazon épen akkor lovagolt vissza sátorába, midőn Ali megérkezett.
Csak az ő sátora állt, a többit körüle szétszaggatták a bombák, a szél játszott a karókon akadt rongyokkal.
- Nézd asszonyom, csapatod sátorai hogy szét vannak tépve, szólt Ali, amidőn üdvözlé a némbert.
- Nem lesz rájuk több szükségem, felelt a kurd leány.
- Talán jobb lakást nyertek vitézeid? kérdé Ali.
- Valóban, jobb lakást nyertek, felelt Kara-Gűz.
Ali átadta neki a Szaif által küldött dinnyéket az olajos tömlőben; Kara-Gűz bevitte azt sátorába s ott szótlanul nézegette a levágott főket, azután ismét kijött s azt kérdé Alitól:
- Urad nem mondta, hogy vidd visza a kiváltott leányt?
- Maga jött volna, de azt hiszem, hogy fáradt volt; ezóta talán ki is pihente magát.
- Jer hát velem, monda Kara-Gűz, lovára ülve, melynek kantárját fogni még csak egy lovász sem volt jelen s kilovagolt Alival a csatatérre, melyről már akkor elfutott a harci robaj, csak mint távoli zivatar engedve még láttatni egyes villanásait. A dulakodásban kifáradt tömegek mindenünnen tértek haza; a katonák egy-egy sebesültet vittek fegyvereikre fektetve.
Amint végig léptettek a mezőn, Kara-Gűz gyakran mutatott hol jobbról, hol balról, egy-egy elesett müzülmán holttestére.
- Nézd, ez is az enyim volt, még ma ez is élt.
Ali lassankint megszámlált kétszázat s mentül többet számlált, szíve annál nehezebb lett tőle.
Végre egy zöld halom aljában leszállt lováról az amazon s néhány lépésnyire vezetve még Alit, egy sűrű tamarisk bokrot szétválaszta maga előtt, s ott a szép zöld fű között ott feküdt Nahálim egyedül.
Szép fehér keblén az öltöny durva lándzsáktól összeszaggatva, szép hosszú selyem haja fennakadva a tövisekben, gyönge halvány arca még most is rózsaszín, csak az ajk halovány, s a vékony szempillákon át, mint a hold a ködön kéklik keresztül a két halott szemcsillag; de az a fehér kéz, az a szép fehér kéz még most is erősen szorítja a kardot, azt a piros kardot!
Kara-Gűz lehajolt hozzá, betakarta keblét, megcsókolta arcát és monda Alinak:
- Ime itt van a leány.
S csak alig hallhatóan susugta utána:
- Ő volt az utolsó.
Azzal felemelték őt ketten Kara-Gűz lovára s visszavitték a táborba; az utolsó hősét Kara-Gűz csapatjának.
A többiek bizonyára mind jobb lakást nyertek.
Azon az éjszakán balzsammal és drága kenetekkel füröszté Kara-Gűz a szép odaliszk hulláját; másnap búcsút vett a vezérektől, elvégezte küldetését, akiket elhozott, meghaltak mind, tartozásuk szerint a csatatéren; többre e világon nem kötelezték magukat. Az utolsó hulláját elviszi annak, akié éltében vala.
Valóban az övé volt, mert lefizette az árát az utolsó pénzig.
Nem kellett aggódnia, hogy elvihesse, mert tél fagya volt: a holt odaliszk szép arca, szép keze olyan volt mint a kő.
Midőn a Duna mellékén megérkezett Kara-Gűz Szaif lovászával, elkezdének tudakozódni a bátor ifju után. Egy vén mozlem katonát szólított meg Ali a mecset előtt, ki Szaifot szolgálta sokáig.
- Hol vár reánk uram Szaif?
A vén katona előbb megtörülte gyenge szemeit kaftánja ujjával, azután igaz törökhöz illő szóval felelt:
- Valóban, ahol ő vár reátok, oda mindnyájan elfogtok menni; nem is türelmetlen ott a várakozás, mert ráér mindenki az időtül.
És azután elvezette őket ki a cyprusfák erdeje alá, ahol azok a kis hosszúkás halmok vannak, amik alatt olyan türelmes a várakozás s ott megmutatta nekik, hogy melyik cyprus és melyik turbános fejta az, amelynek oltalmában a hős Szaif várakozik az utána következőkre.
A fejfára pedig ez volt írva:
"Dámeh Allah!
Itt fekszik Szaif, Oglanli fia, ellenségek réme, aki meghalt, mert hős vala."
Kara-Gűz felbontá a sírt, s amint a kideszkázott boltban felültetve feküdt a hős, arcal keletnek fordítva, azt a másik hullát odafekteté melléje: elfértek mind a ketten a sírban, s amint egymás mellé tették őket, úgy tetszett mind a három élőnek, mintha a két halott arc elkezdene mosolyogni.
"Mash Allah!"
Ismét behantolák a sírt, visszaállíták a fejfát helyére; annak a tulsó oldalára pedig odavéseté Kara-Gűz:
"Itt fekszik Nahálim, ozmanok virága, gyaurok tövise, aki meghalt mert szeretett....
Dámeh Allah."...

A GYERKŐC

- Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom? Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka teje s egy kicsit feleszi a szájat; de gyermekkoromban én is így próbáltam.
- Köszönöm a szivart; dohányfüstöt bámulni még nem tanultam; de a kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.
- Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!....

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több szórakozás végett összegyűlt tiszt társaságában, kik egy szép novemberi nap délutánját arra használták, hogy a viárkokban felszedett hetes sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a világ hátrafelé, azalatt, míg ők nagy fáradsággal haladnak előre.
A megszólító egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetű férfi, akinek csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptól s vörösek ahidegtől, demég sötétebb és vörösebb azokon a dac és büszkeség, mely minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna nevezhető.
Az pedig, aki visszafelelt, egyfiatal, csaknem gyermekded katona, tiszti vállrózsával és kardbojttal, s a legszelídebb tej és rózsa arccal, nyájas kék szemekkel; kinek még a nyakkendője is úgy áll, mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd, gondoskodó kézzel; s mintha látná az ember ez arcon azt a gyöngéd csókot, amely azt tetszik mondani: "gyermekem meg ne halj!"
Épen jókor jött a gyerkőc! épen javában dühöngtek a régi próbált katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjoncokat küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra, mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, amidőn épen odavetődött ez ifju arc, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.
- Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjonc kipirult arccal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz belőle.
- Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt.
- Értem öreg ember alatt azt, aki közel van a halálhoz. A fickó azok közül valónak látszik, akik azért jönnek háborúba, hogy a legelső ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.
- Ne féltsd tőle; vigasztalá egy hórihorgas irlandi tűzértiszt. Majd megszlidül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyölni, egy ilyen tüzes bibicet, ami a levegőben sipolva keresi a fészkét, ahova leszálljon, s ha egypár bombát hallott szétpattanni, visszakérezkedik nagyhamar édes anyjához.
- Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle szinű volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s az ázott ruha crystallizálódik rajta, mintha cukorral volna kandirozva, tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.
- Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben, szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; ahol ember-ember ellen kell küzdeni, ahol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi lesz ott egy ilyen tacskóból, aki most szökött meg a tanár skutikája elől?
- De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a minapi volt? tréfálózék a tábor legvígabb vitéze, Brownie; szegény kis fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami ágyúhoz....
A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósításaival, vagy leghízelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss Nightinghale ápoló kezei közé.

***

Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugoti szél, mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpönyegeket, s reggelre csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a viárkokban, kiket tíz óra hosszat lucsokká áztatott az ónos eső, olyan szép ragyogó mázt kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan cukorral volnának candirozva. A köpönyeget nem facsarni, hanem törni lehetett s akinek csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a ráfagyott sártól.
- God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne!
Ezt a fűtés szót ágyúira érthette; a jó keresztény, maga fázik és mégis ellenségeinek akar fűteni.
- Vajjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy belefagyott a sárba, úgy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom húzott-e valamit az orrára? Sajnálnám, ha az orra megvörösödnék, vagy épen lefagyna.
Reggelfelé elkezdték az ambulanceok sorba szedni az éjszaka megbetegült katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat érte. Gholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; akinek csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.
- Vajjon szegény kis suhancnak ki főzött ma theát, ha a gyomra megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, amint a számos beteghordó szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!
Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arcai igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva, sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyű nyakkendő volt rajta, csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni ing elejét, úgy, hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben semmi változás sem látszott az úrfin, a patent sáron kívül, melyet Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.
- Egerton ezredes kéreti önt magához, szólt az ifju tiszt a tüzérparancsnokhoz, tiszta csengő hangon.
Valóban, még csak el sem volt rekedve.
- Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt.
- Ott.
- Önöknél nem esett az eső?
- Esett.
- Hát a szél fújt-e?
- Fújt.
- Nem találja ön, hogy hideg van?
- Nem.
- Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná.
- Szükségtelen.
A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható könnyűséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a tüzér pedig azzal a nehézkes cammogással, amivel szokott az ember télen nagy botosokban, hosszú köpönyegben, kiállott lábakkal járni.
A tüzér csak azért is beszédes kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon olyan sebesen.
- Uram! Ön igazán nem fázik?
A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orcáihoz ez a mosolygás.
- Legkevésbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás.
- Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek?
- Amilyen például Új-Seeland és a Behring-öböl tájékán szokott lenni.
- Volt ön ott?
- Igen, a mult évben, a Franklint kereső expedítióval, mint önkénytes.
Ez már magasabb véleményt adott az ifjonc felől. Aki azon útat önkénytesen megtette, az túl van a jég próbán. Annyit meg kellett neki engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő, ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki tizenhat éves korában.
Nemsokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat rostopsin és arak-kortyocskák mellett.
A parancs egész készségel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske kivételéig, ki azt állítá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni, akkor is csak vizet iszik.
Képzelhetni azt az órisá kacajt, ami e szavait kísérte.
- Teringettét, ifju ember! úgy önt elfogja fújni a szél! tréfálózék az egyik tiszt.
- A nem evett és nem ivott katona rossz katona, monda a másik.
Egerton maga is hiába tett neki különféle toasztokra ajánlatokat, ahogy szoktak fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi gazdáért, igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb királynőért.
- Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele pohárral.
Az ifju még jobban elpirult.
- Nincs szeretőm.
- Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit visel. Nos? nem valami zsinór látszik ott ki, amin valami medaillon csügg, amiben ismét valami szép arckép van rejtve: vagy csak nem visel ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és a franciák?
Az ifju tiszt habozni látszott feleletében.
- Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arckép vagy nem arckép?
- Igen. Arckép, válaszolt az ifju. Anyám arcképe.
Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni, sem szivarozni nem tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a halál?
Azután békét hagytak neki s nem kínálták többet semmivel. Az érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre jönni.

***

Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket felváltani. Az angol sereg minden része úgy el volt foglalva minden ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, akik kidültek a sorból, holtan vagy betegen.
Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon maradt; az alatt míg a másik fele lefeküdt.
Lefeküdni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan állást, melynek csak az a célja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa, átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját egymás segítségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyű éji öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefeküdni a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt ordítása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a sáncépítésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyülését, a granát rekedt búgását, s felébredni egy szétpattanó bomba csatájára, a riadót verő dob pörgésére, az éjjeli cseltámadások nyugtalanító zajára, nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét: "Miatyánk ki vagy a menyekben" egyik kéz a sziven, a másik a kardon s ujra elaludni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós szobáról, ahol gyermekek, leánykák ülik körül az agg vitézt, ki beszél nekik rémdolgokról, amik sok - sok év előtt történtek vele Szebasztopol ostrománál ....
Az éjszaka második felében a fiatal tiszt osztálya ment feküdni ....
Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első ízben, éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a sötétben, mely kérdéseire felelt.
- Ébren van a gyerkőc! vajjon soká fogja-e még kiállani? gondolá magában.
Másod ízben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt. Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőc után. Ott feküdt az ahol éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a másikat a szívére tette, az volt a paplan.
- Teringette suhanca! dörmögé az ezredes; épen mint az arab mesékbeli dzsin, az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még csak köpönyeget sem takart magára!
Pedig oly hideg szél fújt, úgy keresztül-kasul járta az embert.
Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét leveté nyakából, ráteríté azt az alvó ifjura.
- Ostoba suhanc! - dörmögé magában - azt szeretném, ha elfagyna keze-lába.
És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpönyegbe.

***

Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.
Egyik éjjel úgy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott úgy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor azután mindenki azon imádkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A zúgolódó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor ismét arra fakadt, hogy bár inkább harc és háború volna az utálatos köd helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos levegő-iszaptól.
Még ez a kérésük is meghallgattaték.
Abban a legsűrűbb ködben nagy csendesen lopózva megközelíték az orosz csapatok az angolok víárkait, s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis felvidító véresőért, felrohantak sáncaikra: "ime itt van!"
Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sáncokról nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.
Perc mulva őrült irtózatos harc támad; az angolok az első rémület után a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a lövésre; szurony és kard csattog mindenütt és a megfordított puskaagy dolgozik; a szitok, a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő egy-egy legyilkolt hosszú halálordítása, ki még a földön fekve küzd a testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?
A zaj, a harci lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyítja, hogy egy árokból már kivetették az angolokat.
De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen veszedelmes férfi harcol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel fektetve le a közeledőket. Ki ez a gonosz ember?
Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.
A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harcoló férfi Egerton ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.
- Adja ön meg magát, ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én Kozakoff ezredes vagyok.
- Örülök, hogy van szerencsém, viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám közelebb jönni.
S hogy könnyítse neki a közelítést, levágott megint egy oroszt, aki előtte alkalmatlankodott.
- Kénytelen vagyok önt elfogni, uram, kiálta a támadó.
- Nehéz leszek, tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.
S úgy szórta az élceket és a halálcsapásokat jobbra-balra, mintha víg teke-asztal mellett volna, ahol háborút (á la guerre) játszanak.
Az oroszok azonban a sáncárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek Egerton támaszkodott s ha oda sikerül felkapniok, szuronynyal őt könnyen ledöfhetik.
Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik gyorsan közelít felé. Ezen bizonyára nem lehet segíteni, hanem azért megadásról szó sincs.
Abban a pillanatban nagyot ordít a felkapaszkodott orosz s fejtetőre bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő meg hanyatt essék alá.
A szomszédból segítség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy perc alatt le van tisztítva, akik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.
A segélyül érkezett tiszt gyönyörűen harcol; úgy veti magát a szuronyok közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy perc alatt tíz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát, amott félre csúszik; aláfurakodik a hosszú puskacsőnek, s mikor jobbja kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s úgy harcol tovább.
- Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton s most már egész testével neki feküdt az ellenség tömegének.
A mindinkább tért kezd veszíteni; az angolok visszanyomulnak a víárokba, s a tulsó sáncemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava: "célozz!"
- Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész fickóra, ki az átelleni sáncról verte le az utolsó ellent.
Dehogy fogadott az szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percnyi villanásnál a gyerkőcöt.
Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá százan.
- Előre fiaim! kiált a gyerkőc a lövés után s második lövésre már nincs ideje az ellennek, hanyatt-homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.
Az ezredes és a gyerkőc csak a táborvonal mögött találkoztak újra. Egerton megszorítá az ifju kezét, megszorítá azt melegen és hosszasan, egyebet nem is szólt hozzá; hanem Egertonnál nem is volt a kézszorítás puszta gymnasticai gyakorlat.

***

A gyerkőc e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvence lett a seregnek. Mindenféle hízelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhanc! a tacskó! így nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.
A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha valamire aztmondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: "rá kell a tacskóra bízni." Annak nem volt semmi lehetetlen.
Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; aki annak a háta mögé áll, biztos helyen van, mintha sánc mellett állana.
Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya, annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet.
Ápril utolsó napjaiban, midőn tíz napi bombázás után a szövetséges seregek annyira célt értek, hogy eljutottak oda, ahol kezdték, egy este oda hivatá magához Egerton ifju barátját.
- Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.
- Szívesen.
- Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?
- Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni.
- Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegítene. Sajnálom, hogy ezt meg nem ismerted.
- Rá érek még, felelt az ifju könnyű szívvel.
Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy még ötven évig is elélhet, hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni, elég ideje van még!
Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronként megdördülő ágyú világa csak egy percig tart, az nem háborítja az éjszakát.
Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős földsáncolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.
A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e sáncolathoz a legnagyobb csendességben.
A herculesi Egerton és a hős gyerkőc a vezetők. A katonák mindegyike jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll élükön. Égnek a harcvágytól.
Senki sem veszi észre közeledésüket.
Az első sáncolatban mindenki mélyen eluszik a fáradalmas nap után, csak az egyes piquet őrök járnak-kelnek a sáncfokon.
- Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen.
- Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára!
Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sáncolatra az angolok előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.
- Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyű gyermeket hajítva fel a sánctetőre ifju barátját s következő pillanatban utána emelve roppant termetét: a széles kard fogai között.
Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol menydörgő hangján. Le van róva a látogatás.
A sánctetőn egy magas orosz hadfi harcol elkerseredetten a gyerkőc vitézzel, kines heves csapásai hátrálni kényszerítik.
Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé fordítja fegyverét.
- Végezd fiam a magadét.
Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg hanyatt-homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra-balra vágott utat magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől kiszorították az első sáncból a második sáncolatba, s most egy pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.
A második sáncolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat.
- Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt; előre gyorsan! Amidőn a gyerkőc egyszerre odadül keblére, két kezével öltönyébe kapaszkodva.
- Mi bajod fiacskám? kiált az ezredes s rátekint a gyermekre.
Az még akkor mosolyog, még arca piros, még sehol sem látszik a seb; de egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s borzasztó elnézni, ezen egy pillanat hogy átváltoztatja egyszerre az arcot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délceg mosolyt róla valami hideg kéz.
Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a sánc mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délceg ifju, mint egy letört virág.
- Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében.
- Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Úgy halt meg.
Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton, hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sáncon vállára veregetett egy volhynski vadásznak és monda:
- Nagyon jól volt.
Most felvette kardját és ment ezt az embert felkeresni.
Az emberirtó sortűz közepett hatolt fel a sánc tetejére. Mint a kaszált fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani fegyver.
Azt az embert kereste ott, és rátalált a harc tömkelegében.
Kétszer lőtt az reá revolver-pisztolyával oly közelről, hogy egy falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.
Vannak fenevadak, miket nem ér semmit úgy meglőni, hogy a golyó keresztül-kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják őket, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.
Egerton kardja földre teríté az oroszt egy csapással.... Ezt meg nem gyógyítja senki.
- ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá kardját feje körül s lerogyott a prba.
Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt ordítottak.
E kedveszene mellett kilehellte lelkét.

folytatás