Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

HUSZONHATODIK FEJEZET

amelyben Jelky András megismerkedik egy mindentudó, mindenható, csodálatos istenséggel, és illő tisztelettel viseltetik iránta

Sötét, mélységes éjszaka borult a falura, az őserdőre. A ketrec körül lépések osontak, a rácsok közt benyúlt egy könnyű kéz, és megérintette a fogoly vállát. A fogoly felriadt kábult álmából.

- Fehér idegen, ébredj, és légy szabad! - hallatszottak a suttogva kiejtett szavak.

A fogoly feldobbanó szívvel tekintett körül. Sehol a legkisebb fény, az éjszaka minden tárgyat elnyelt, elevent és mozdulatlant, de kezének érintésétől, hangjának szelídségétől a fogoly a sötétben is felismerte szabadítóját.

- Kvanga hív téged - hallatszott újra -, fehér idegen, ébredj, és légy szabad!

Ó, milyen drága, milyen csodálatos szavak! Az élet szavai!

András reszkető kézzel fogta meg a ketrec rácsát. Térdelve nézett kifelé, szemével felfogta a lány alakjának körvonalait, amint azonban tekintetét jobban a sötétbe fúrta, a lány mögött két magasabb emberi árnyat vett észre.

- Kik ezek? - kérdezte meglepetten, nem készülve rá, hogy szökésében Kvangán kívül másnak is része lehet.

A lány hátrafordult.

- Két bátyám, Sokuma és Gondoró. Ők velünk vannak és mindenben segítenek.

A két fiatal bennszülött férfi nem szólt Andráshoz, de készségüket máris bizonyítani kezdték, mert néma igyekezettel egy-két perc alatt szétfaragták a ketrec oldalának néhány bambuszrúdját.

A lány ünnepélyes, örömteli komolysággal szólította harmadszor is Andrást:

- Kvanga hív, fehér idegen! Gyere ki a börtönödből, és légy szabad!

A kitördelt bambuszrudak résén átbújva András a földre lépett.

Szívét megdobogtatta a szabadság érzése. Szabad volt hát újra! Megmenekült a halál torkából, és visszakapta az életét, amely akkor legdrágább előttünk, mikor leginkább elveszteni látjuk.

Megragadta a bennszülött lány kezét, és szavakat keresett, a hála boldog és forró szavait, de Kvanga csendre intette.

- Maradj csendben, fehér idegen! Mindnyájan meghalunk, ha eláruljuk magunkat!

Megfogta András kezét, úgy suttogta újra:

- Ne szólj! Lépj a nyomomban csendesen.

Megindultak a nyomorult cölöpkunyhók között. Legelöl a lány egyik bátyja haladt, aztán Kvanga, kézen fogva Andrást, végül a lány másik bátyja zárta be a sort.

András előtt csodálatos könnyedséggel lépegetett megmentője. Barna alakja összeolvadt a környező sötétséggel, és szinte lebegni látszott az éjszakában.

Süket csend, vak éjszaka uralkodott mindenfelé.

A menekülők lassan, óvatosan igyekeztek kifelé a faluból. A sötétség segítette is szökésüket meg nem is. Segítette őket, mert olyan volt, mint valami sűrű fátyol, amelyen az se láthatott volna át, aki a faluban ébren tölti az éjszakát, de akadályozta is őket, legalábbis Andrást, aki azt se látta, hová lép.

Mégis, egymás után lépegetve, csakhamar elhagyták a falut, és elérkeztek a rengetegbe. András nem volt képes bármit is fölismerni maga körül, teljesen rábízta magát megmentőjére. Valami ösvényen haladhattak, de igen keskeny ösvényen, mert két oldalról szüntelenül súrolták testüket a bokrok visszacsapódó ágai.

A három fiatal bennszülött azonban a vadon gyermeke volt. Ősük az őserdő, bölcsőjük a rengeteg volt, s játszótársaik a rengeteg vadjai. Ismertek minden ösvényt, és legjobban talán éppen azt, amelyik a legrejtettebben kanyarog, hiszen olyan utakon jártak a legtöbbet. Nekik nem kellett világosság, éles szemükkel ott is pontosan tájékozódtak, ahol András nem látott egyebet a szuroksötétségnél.

A rengeteg nem aludt körülöttük. Fénylő pontok parázslottak fel mindenfelé: kígyók, vadmacskák szemei vagy talán világító bogarak. És közelben-távolban zsongott, duruzsolt az éjszakai őserdő ezerféle hangja: jajongás, visongás csapott fel hirtelen, máskor csörtetés hallatszott vagy testek tompa zuhanása. A menekülőket azonban nem tartotta fel semmi, ügyesen, gyorsan törtek előre útjukon.

Jó ideje haladtak már a szűk csapáson, amikor András valami csörgedező zajra lett figyelmes. Megmentői hamarosan meg is állapodtak egy frissen, vidáman csobogó patak partján. Kvanga suttogva néhány szót váltott bátyjaival, aztán Andráshoz fordult.

- Túl a patakon is folytatódik az ösvény, de mi már nem megyünk tovább rajta.

- Miért? - kérdezte András, és megpróbált a sötétben átkémlelni a patak túlsó oldalára.

- Mert a patak majd elmossa a nyomunkat!

S egymás után belegázoltak a patak sekély vizébe. Így haladtak most már tovább. Órákon át lábaltak a hol térdig, hol csak bokáig érő vízben, amíg végül derengeni kezdett felettük az ég. Akkor nemsokára elérték azt a pontot, ahol a patak egy nagyobb őserdei folyóba torkollott. Valami nagynak ugyan ezt a folyót se lehetett nevezni, de olyan mégis volt, hogy megbírjon legalább egy csónakot.

Ezt a csónakot pedig Sokuma és Gondoró kerítette elő a patak sűrű bokrai közül. Ott várhatott az rájuk már régóta elrejtve, a várakozásban ki is száradt tisztességgel a fatörzsből vájt alkotmány, amelyet hosszában rákötött néhány bambusz-szál tett még könnyebbé és biztosabbá. A menekülőknek azonban többet ért egy vitorlás hajónál.

A hajnal fénye csillogva ömlött szét a folyó hullámos tükrén. Kvanga két bátyja ügyesen kezelte az evezőket, a víz alig-alig loccsant meg lapátjaik alatt. A part menti fák árnyának védelmében az ősi jármű úgy suhant tova, mint valami vízigyík.

András és megmentői némán ültek a csónakban.

Jó ideig haladtak, mígnem a folyó két partján ritkulni kezdtek a fák. Hamarosan a folyó is megváltozott: sekély, mocsaras tóvá alakult, amelynek a tükrét ellepte a mocsarak sokféle, burjánzó növényzete.

A csónak egy gyors fordulattal elhagyta a partot, és nyílsebesen előrevágott a mocsár közepe felé. Amikor beljebb jutottak, akkor látta András, milyen veszedelmes ingoványon haladnak. Voltak ott úszó szigetek, elhalt vízinövényekből összeállva s felhalmozódva, voltak füves rétek, amelyeken mégis könnyen keresztül lehetett evezni, máshol meg simának látszó víztükrök, amelyeken mégis úgy megakadt az evezőlapát, hogy erő kellett hozzá, míg ki lehetett csavarni a hínár szorító öleléséből.

Aztán valóságos erdőség következett. Karvastagságú sásból, nádakból valóságos vízi útvesztő, amibe csak az merészkedhetett be, aki hajszálpontosan ismerte a kacskaringós vízi ösvények titkait. Kvanga két bátyja azonban láthatólag minden pontját ismerte az őserdei ingoványnak. Csodálatos biztonsággal kezelték a gyarló járművet, gyorsan igazgatták jobbra-balra, vagy hosszadalmas kanyarulatokat tettek, sosem engedve becsapatni magukat a víztükör látszólagos egyformaságától.

A hosszú és kanyargós mocsári úton a csónak utasai szótlanok maradtak. A két fiatal bennszülöttet lekötötte a csónak irányítása, Kvanga hallgatagon csak Andrást nézte, ő pedig nem akarta kérdésekkel megzavarni megmentőinek fáradságos munkáját. Így haladtak mind beljebb az ingoványos területen, amíg végre a lány két bátyja leengedték az evezőket, hogy kissé megpihenjenek a sásrengeteg közepén.

Akkor Kvanga megszólalt:

- A fehér idegen megmenekült - nézett Andrásra boldog nevetéssel. - Nincs senki a faluban, aki ezen az úton követni tudna bennünket.

András a hála boldog érzésével nézett a lányra.

- Kvanga, hogyan háláljam meg, amit a javamra tettél? - szólalt meg elfogódottan. - Egy idegenért, akit már senki sem menthetett meg a biztos haláltól, te az életedet tetted kockára...

Hálásan megragadta a lány kezét, másképp nem adhatott kifejezést érzéseinek, de Kvanga, mint már néhányszor, ha köszönetét akarta elmondani, ismét nyugalomra intette.

- Ne mozogj - szólalt meg ijedten -, felbillen a csónakunk, és akkor nemcsak mi esünk a vízbe, hanem ő is beleesik!

- Ő is? - lepődött meg András, és kíváncsian nézett végig a csónakon, vajon kiről beszél a lány.

Kvanga egy fakéregből készített, lezárt fedelű kosárra mutatott, amit gondosan az ölében tartott.

András már régebben észrevette ezt a kosarat. Amíg a patakban jöttek lefelé, a lány két bátyja, Sokuma és Gondoró felváltva hozták, és láthatólag akkor is nagyon vigyáztak rá. András azonban nem gondolt róla egyebet, mint hogy bizonyára eleségnek kell benne lenni.

- Ha mi elveszünk - mosolygott tehát a lány ijedelmén -, akkor a kosár is elveszhet, mert nem lesz többet szükségünk ennivalóra.

Kvanga és bátyjai meghökkenten pillantottak Andrásra. A lány félve közelebb is húzta magához a kosarat, és szinte áhítatos mozdulattal megcirógatta lecsukott fedelét.

András értetlenül nézte a jelenetet.

- Talán nem ennivaló van a kosárban? - kérdezte zavartan.

- Ennivaló?! - kiáltották társai elszörnyedve. - Hogy mondhatsz ilyet, fehér idegen!

András olyan zavarban érezte magát, mintha valakit súlyosan megsértett volna, csak éppen azt nem tudta, ki legyen az a valaki.

- Egyébre nem gondolhattam... - mentegetőzött zavarában. - De remélem, nem sértettem meg senkit a tévedésemmel.

Kvanga átölelve tartotta a gyékénykosarat, úgy válaszolt szinte suttogva:

- Minket nem sértettél meg, fehér idegen, de ha őt megsértetted, akkor jaj neked és nekünk!

Már megint "őt"! - töprengett András magában. Már nem is mert megszólalni, nehogy megtetézze érthetetlen tévedését. Micsoda ez az ,,ő"? Vagy talán nem is "micsoda", hanem "kicsoda"?... De "kicsoda" mégsem lehet, hiszen a kosár sokkal kisebb, semhogy emberi lény, akár csak egy csecsemő is, elférhessen benne.

Végül, mert a többiek némák maradtak, András mégis megkérdezte:

- Mi van hát ebben a kosárban?

Kvanga ismét szemrehányóan emelte rá a tekintetét.

- Ó, fehér idegen, csendesen beszélj róla! Csendesen és tisztelettel!

- De mi hát az?! - sürgette András, kissé halkabban, de alig leplezhető türelmetlenséggel.

- A fétis! - suttogta Kvanga, közben alázatosan meghajtva a fejét, és e szó hallatára két bátyja is hasonlóképpen mélyen fejet hajtott.

"A fétis!" - kiáltott fel András magában, és legszívesebben felnevetett volna, hogy ennyire zavarba hozták az imént.

Amióta a bennszülött szigeteket járta, elég alkalma nyílott megismerkedni ezeknek a babonás népeknek a vallásos hiedelmeivel. Azt is tudta, hogy imádásuknak a tárgya, a féltve őrzött fétis, sokszor valami nagyon egyszerű és közönséges tárgy, ami gyakran valamelyik hajóról kerül véletlenül hozzájuk, és aminek nem ismerik igazi rendeltetését, vagy éppenséggel egy-egy furcsán gyarló módon faragott szobrocska. Sok ilyen furcsa istenséget látott már, szerette volna tehát Kvangáék fétisét is személyesen megismerni.

- Mutasd meg nekem a fétist - kérlelte a lányt.

- Mit gondolsz, fehér idegen?! - kiáltotta Kvanga tiltakozóan. - Most reggel? Az lehetetlen! A fétis csak a déli nap sugarát szereti. Ha majd a nap egyenest a fejünk felett áll, akkor kinyitjuk a kosarat, és akkor a mi nagy fétisünk megfürdik a ragyogásban.

András nem akarta megsérteni megmentőit, de azért nem állhatta meg, hogy kíváncsiságát legalább egy-két kérdéssel meg ne próbálja kielégíteni.

- És hatalmas a ti fétisetek? - szemlélte a kosarat.

Kvanga megbántottan válaszolt, mert hiába is akarta titkolni András a maga kételyét, a lány megérezte a hangján:

- Hatalmas? Ne kérdezz ilyet, fehér idegen! Ő hatalmas, ő mindenható, ő mindent lát, ő mindent tud! Ő feltámasztja a vihart, meghozza az esőt, eloszlatja a betegségeket, meggyógyítja a kígyó marását, ő mindenre képes, mindenre!

Lelkesen, szenvedélyesen mondta el Kvanga a fétis dicséretét, félelemmel és tisztelettel szorította magához a kosarat, és András most már igazán nem kérdezősködött tovább, hiszen szavával úgysem ért volna el egyebet, mint a derék lány oktalan megbántását.

Kvanga két bátyja időközben véget vetett a pihenőnek. Könnyű csapásokkal újra munkához láttak, a csónak gyorsan, csendesen siklott tovább tekervényes vízi útján. Sás- és náderdő sűrűjében haladtak, átvágva közben egy-egy nyíltabb területen, aztán a mocsári növényzet tünedezni kezdett, a tó tükre megszűkült, partjai összébb-összébb szorultak, és végül maga a tó ismét folyóvá változott, hogy most már a tenger felé vezesse a menekülőket...

A fétisről András nem kérdezősködött tovább, hanem volt egy másik kérdése, és erre sokkal inkább szeretett volna feleletet kapni: Kvanga és bátyjai valóban kicsodák? Miért hagyták el a falut, és miért szánták meg őt is rabságában? Emlékezetébe idézte Kvanga néhány szavát, amelyet az első éjszakán hallott tőle, és most megkérdezte a lánytól:

- Azt mondtad nekem, Kvanga, hogy te nem tartozol az emberevő pápuák közé. Mondd hát el, ha meg lehet tudnom, hogyan kerültél mégis közéjük.

Kvanga tekintete szomorúra változott. Pár percig hallgatva nézett a távolba, aztán csendesen válaszolt:

- Réges-régen történt az, fehér idegen, amikor még bátyáim és én is kicsinyek voltunk... A mi törzsünk békésen éldegélt egy kis szigeten, atyáink vadásztak, halásztak, és szelíd állataink voltak, míg ennek a szigetnek a mélyéből ránk nem törtek az emberevők.

A lány elmesélte törzse történetét: a vérengző pápuák hogyan rohamozták meg a törzs kicsiny, békés szigetét, hogyan mészárolták le a törzs minden tagját, hogy végül eltávozzanak a lakatlanná tett, barbárul elpusztított szigetről.

- És ti miképpen maradtatok életben? - kérdezte András a történet végén.

Kvanga szeme hálásan csillant meg a kérdésre, és ölében a gyékénykosarat ismét közelebb vonta magához.

- Ó, fehér idegen, minket a hatalmas fétis mentett meg!... Az emberevők elrabolták törzsünk fétisét, és három gyermeket is magukkal vittek, hogy a fétis ne érezze magát idegenül. Ez a három gyermek mi voltunk. Mi szolgáltuk azóta hatalmas fétisünket, és ő most ismét megmentett bennünket!

Amíg Kvanga elmesélte történetét, a csónak elérte a folyó széles torkolatát. Végtelen tükrével ismét feltárult András előtt a tenger. Ahogy a nyílt vízre értek, Kvanga bátyjai megállás nélkül továbblendítették a csónakot, neki egyenest a végtelen messzeségnek.

- Hová megyünk? - kérdezte meglepetten András. - Csak nem vágunk neki étel-ital nélkül, ilyen kis ladikon a tengernek?!

Kvanga ünnepélyes hangon adta meg a választ:

- Megyünk, hogy visszafoglaljuk atyáink szigetét!

Kezével jobbra mutatott, ahol a messzeségben egy apró, sötét pont látszott lebegni a tenger színén.

- Ott van a mi törzsünk szigete, oda térünk vissza!

- Hogyan?! - kiáltott fel András csodálkozva. - Az volt a ti szigetetek?... És most kik lakják? És hogyan akarjátok visszafoglalni?

Kvanga boldog mosolygással szemlélte a láthatáron növekedni kezdő pontot.

- Ne tarts semmitől, fehér idegen! A sziget lakatlan, amióta törzsünket elpusztították, és mi most már tökéletes biztonságban vagyunk, mert a szigeten senki se merészel partra lépni. Félnek atyáink szellemeitől... De ha te velünk jössz, fehér idegen, nálunk otthont és oltalmat találsz.

András hálásan pillantott a lányra.

Hogyne menne velük, hogyne segítene nekik mindenben! Alig várta, hogy elérjék a szigetet, amely Kvanga szavai szerint talán már egy évtizede is lakatlan - amióta népét elpusztították az emberevők.

A sima tengeren nem tartott sokáig az út. Néhány óra múlva elérték a kis szigetet, félkörben megkerülték, és végül a másik oldalán partra szálltak egy csendes kis öbölben.

Kvanga és bátyjai meghatottan léptek ki törzsük hajdani földjére. A rejtélyes gyékénykosarat óvatos kézzel helyezték el a fövenyen, aztán a csónakot is felhúzták egy part menti szikla rejtett hasadékába.

Éppen dél volt, a nap sugarai merőlegesen hulltak alá a part forró homokjára.

- A fétis órája! - szólalt meg Kvanga, és áhítatosan feltárta a kosár födelét, aztán ő is, bátyjai is arcra borultak, és így maradtak a kosár körül.

András távolabb állott, mert nem akarta kíváncsiskodásával zavarni az ősi föld visszafoglalásának jelképes pillanatát. Most azonban mégse tudta megállni, hogy titokban egy pillantást ne vessen a kosár belsejébe.

Lábujjhegyen közelebb lépett, a kosárba nézett, aztán meglepetten - és meghatottan is megmentőinek gyermeki hiszékenységétől - visszahúzódott ismét, és csak magában mosolygott a kosár sütkérező fétisén.

Mosolygott, mert a hatalmas, a mindentudó istenség, a kosár mindenható lakója nem egyéb volt, mint - egy csonka kardmarkolat!

Igaz, hogy valóban szép művű, aranyosan csillogó, fénylő kövekkel kirakott, gombjában vicsorgó oroszlánfejet ábrázoló kardmarkolat, a tőből letörött kardpenge apró kis csonkjával - de mégiscsak egy puszta kézbeli szerszám, amiről csak a teremtő tudhatta, mikor, mi úton-módon pottyant ide a világnak erre a végére.

amelyben Jelky András kedvéért csodát tesz a mindenható nagy fétis

Az elhagyott sziget egyetlen hatalmas sziklaként magányosan, hősiesen emelkedett fel a tenger ostromló hullámaiból. Ternate irányából, ahonnan András és társai elmenekültek, csupán egy kopár és meredek kőfala látszott, és aki csak ezt az oldalát nézte volna, lehetetlennek tartja, hogy rajta csónakkal valamiképpen ki lehessen kötni.

De a sziget másik oldala, amelyik a nyílt tenger felé nézett, egészen más képet mutatott. Ezen az oldalon, mint egy patkó két szára között, lapályos part fogadta az érkezőket, és a sziget belsejéből hívogatóan integetett a dúsan viruló délszaki növényzet zöldellő világa.

- Hogyan nevezik ezt a szigetet? - kérdezte András, s amikor megtudta Kvangától, hogy azt bizony nem hívják másként, mint a "mi szigetünk"-nek, akkor maga adott neki nevet. - Legyen ezentúl a Reménység szigete - tekintett körül a szépséges tájon -, mert nekünk most már ez a föld jelenti az emberséges élet reményét...

A sziget belseje valóban paradicsominak látszott, ahol az élet csupa öröm és boldogság, a dús völgykatlan közepén azonban nyomorultul elpusztultan fogadta őket a hajdani törzs romba dőlt faluja. Földre roggyant, burjánzó növényektől felvert viskók sorakoztak mindenfelé, őrizve az elpusztult élet szomorú emlékét, és hirdetve másfelől a természet elpusztíthatatlan erejét, amely diadalmaskodik minden romon.

András szomorúan és borzadva nézett körül. Borzadva, mert mindenfelé, a fűben, a fák alatt, a bokrok között, a vidáman csörgedező patak partján elszórt emberi csontok fehérlettek.

Emberi csontok! Lemészárolt emberek csontjai!

András felemelt néhányat a földről, és döbbent szomorúsággal szemlélte őket. Ezek az emberek békésen éltek ezen a földön, nem vétettek senkinek, semminek, és egy vad horda mégis elpusztította őket! Hát nem lehet békesség az emberek között, nem lehet a munkának, a szeretetnek, az élet boldogságának élni?!

Mégis munkálkodni kell, újrakelteni itt is az elpusztított életet, az emberi akarat mindig és mindenütt csodálatos vívmányait!

András legelébb is a barbár pusztítás szörnyű nyomait akarta eltüntetni: a romokat eltakarítani és a csontokat egy nagy sírban eltemetni. El is mondta szándékát társainak, a két ifjú bennszülött azonban rosszallta a csontok elhantolását.

- Ne temessük el őket, fehér idegen - mondta Sokuma, aki ekkor szólította meg először Andrást. - Ezek a mi atyáink csontjai, és ők majd megvédik a mi szigetünket.

András ámultan nézett, sejtelme se volt, mit akar tenni Sokuma a csontokkal.

Az a sziget partja felé intett.

- Ezeket a csontokat Sokuma szépen össze fogja illeszteni, és a vázakat felállítja sorban a parton... Akkor aztán senki se mer partra lépni a mi szigetünkön!

Gondoró helyeslően bólogatott, és még a szelíd Kvanga is jóváhagyta bátyjai szándékát, így hát András nem akart ellenkezni, bár akkor még nem is sejtette, milyen nagy hasznát látják majd egyszer Sokuma különös és ijesztő tervének.

Amíg ő és Kvanga lakóhelyük kiválasztásához láttak, Sokuma és Gondoró azonnal hozzáfogtak tervük megvalósításához. Nem tudni, hogy csinálták, nem tudni, miképpen használták fel azt a rengeteg vékony, szívós indát, amit Gondoró órákon át gyűjtögetett az ifjabb Sokuma számára, de amikor estefelé András lesétált az öbölbe, faágakkal rejtetten megtámasztva már ott sorakozott a vázak őrködő serege. És valóban oly borzalmas, oly riasztó volt a látvány, hogy hetekig tartott, amíg maga András is annyira megszokta, hogy szorongás nélkül tudott a parton járni.

- Sokuma - kérdezte később egy séta alkalmával a fiatal bennszülöttet -, igazán csodálom, hogyan tudtad te ilyen ügyesen összeállítani ezeket a vázakat... Én bizony nem tudtam volna megcsinálni!

- Ne csodálkozz, fehér idegen - felelte Sokuma csendesen -, nem is láttál te életedben annyi csontvázat szétszedni, mint amennyit én láttam a pápuák között...

- Az igaz - felelte András, és többet sose beszélt erről a kérdésről.

A falu elhagyott viskói sokkal rosszabb állapotban voltak, semhogy a menekülők berendezkedhettek volna valamelyikben. András vezetésével már az első napokban eltakarították a szomorú romokat, és a völgykatlan legszebb pontján, egy terebélyes mangófa hatalmas sátora alatt egy új, tágas, több szobából álló kunyhót építettek maguknak.

A kunyhó bútorzata nem sokból állott, de a használatnak alkalmasan megfelelt. Illatos fűből, mohából készítették el az ágyakat, aztán néhány kókuszdióhéj: ez volt a tál és a tányér, néhány óriási lopótök kivájva és megszárítva: ez volt a víztartó edény.

Enni-, innivalójuk annyi volt, amennyit csak kívántak.

A völgykatlant szegélyező erdőben a legszebb, leghasznosabb délszaki gyümölcsfák sorakoztak. A kókuszpálmákról dinnye nagyságú, édes bélű kókuszdiók mosolyogtak alá, a banánfák mézédességű, dúsan tápláló gyümölcsöket kínáltak, a kenyérfák ágai majdhogy le nem törtek a sok áldás súlyától, és amellett fahéj, szegfűbors, szerecsendió vadon tenyészett mindenfelé, mint máshol a gyom.

Aztán ott volt körös-körül a kéken, csendesen hullámzó tenger, örökké áradó, apadó vizével, töméntelen sok halával, amiből kis fáradsággal is annyit lehetett fogni, hogy bőségesen fedezte szükségleteiket. A szövésben-fonásban csodálatosan ügyes Kvanga hálókat készített, és attól fogva András és a lány bátyjai gyakran elmentek halászni.

Vad is volt a szigeten elég, amilyeneket András sohase látott, és százféle hangú, színű, fajtájú madár... És az volt a legcsodálatosabb, hogy ezek az állatok, noha vadon éltek, mégis szelídnek mutatkoztak. Sose láttak embert, nem éreztek hát iránta félelmet.

A halászat mellett András a vadászatot űzte legszívesebben. Igaz, ez kissé nehezen ment, mert puskája nem volt, a bennszülöttek kézi íjával pedig nem tudott bánni, ezt előbb meg kellett tanulnia. Sokuma és Gondoró hamarosan szereztek is a számára íjat és nyilakat - a falu romjai között sokféle fegyvert találtak, ezeket kellett rendbe hozni, használhatóvá tenni.

A nyilazást azonban nem a két fivértől tanulta meg András, hanem éppenséggel Kvangától. Ez a derék és ügyes leány kitűnően értett a célba lövéshez, nyila száz lépésről is biztosan lehozta a madarat a fa ágáról. Kvanga oktatása mellett András mindennap gyakorolta a nyilazás mesterségét, így aztán nemsokára maga se számított rossz céllövőnek, és most már járhatott vadászni.

Kezdetben András kora reggelenként végezte portyaútjait, később egyszer-egyszer egész napos vadászatra indult, és bejárva a partvidék szikláit, erdőit, esténként bő zsákmánnyal tért haza. A kunyhó előtt ilyenkor már várták őt Kvanga és bátyjai; a lány gondjaiba vette az elejtett vadakat, a fiatal bennszülöttek pedig a fegyverek rendben tartására tanították Andrást, míg aztán a lány ismét előkerült, és tiszta gyékényszőnyegen eléjük tálalta a vacsorát.

Andrásnak tetszett ez az élet. Így élhettek évezredek előtt - gondolta magában néha - az emberiség ősatyjai, a föld ősi benépesítői... Meglehet, ha mindig így kellett volna élnie, megunja, és tűrhetetlennek érzi, de most annyi szenvedés, annyi halálveszedelem után jólesett neki a gondtalan, nyugalmas, álmodozó élet. Annyi hányattatás után most végre kiheverhette fáradalmait, visszanyerhette életkedvét, életerejét, amire bizony alaposan rá volt utalva.

Az első hetekben két nagy hiánya volt kisded gazdaságuknak: nem volt tejük, bár nagyon kívánták volna, és nem volt tüzük, ami pedig nagyobb hiányt jelentett mindennél.

Tejet a derék Sokuma szerzett. Napokon át járta, bújta az erdőket, még András előtt is titkolva szándékát, hanem az egyik estén egy szép antiloptehenet vezetett haza, amelyet kötőfék nélkül is nyomon követett két kedves kis borjacskája.

Nagy volt az öröm, mindnyájan dicsérték Sokuma eszességét. Az antilopot odakötötték egy közeli fához, Kvanga előhozott egy nagy lopótök csöbröt, és rögtön telefejte a szelíd állat tejével, amit nagy örömmel rögtön elfogyasztottak vacsoraképpen.

Másnap aztán Gondoró, aki különben is az építkezésben lelte leginkább örömét, takaros kis istállót épített az antiloptehén számára. A derék állatnak jól folyt a dolga, enni-inni bőven kapott, mindenki cirógatta, dédelgette őt is meg a borjacskáit is - mindez úgy megszelídítette a jámbor jószágot, hogy később szabadon bocsátva se hagyta el többé gazdáit, hanem napszálltával magától is megtért istállójába.

Lett tehát tej, hanem sokkal nehezebb volt tüzet szerezni.

A gyufát akkoriban még Európában sem ismerték, hanem acéllal, kovával, taplóval csiholtak tüzet. A vad vidékek fiainak pedig éppenséggel a tűz volt a legdrágább kincsük. A tűz gerjesztése olyan mesterséget jelentett, amihez ritka bennszülött értett, és az ilyet aztán nagy megbecsülésben tartották a többiek. Leginkább dörzsölés által teremtettek lángot, két száraz puhafadarabot addig dörzsöltek, amíg az egyik tüzet fogott, de ennek a mesterségnek a titkát és a hozzá való ügyességet igen kevesen ismerték.

Nagy kincs volt hát a tűz az óceán távoli szigetein, és érthető, hogy amikor Andrást a pápuák elfogták, neki is a legelső gondja volt, hogy a nála levő acéldarabot és a hozzá való kovakövet biztos helyre elrejtse a ruhájában. Amikor aztán megmentőivel a szigetre megérkezett, sietett előkeresni drága tűzszerszámait, azazhogy csak sietett volna, mert nagy szomorúságára menekülése közben az acélt elvesztette, és csak a kovakő rejtőzött ruhájának övében. Azóta aztán ott hevert a kovakő használatlanul, mert vas hiányában nem lehetett belőle szikrát csiholni, és magában semmit sem ért.

Márpedig amióta a szigeten tartózkodtak, András és társai sokszor elmondták, panaszolták egymásnak, milyen boldogság volna, ha tüzet tudnának szerezni, és hogy mennyire nehéz az életük tűz hiányában.

Sokuma és Gondoró egyik este azt is megvallotta már szégyenkezve, hogy ők titokban napok óta próbálnak dörzsöléssel tüzet teremteni, de sose sikerül nekik, mert nem ismerik ennek a mesterségnek a titkát. A fa ugyan megforrósodik a dörzsöléstől, hanem lángra nem lobban a fél világért sem.

- Ó, bárcsak jönne tűz az égből! - sóhajtott fel Kvanga az egyik este szomorúan. - Gyújtaná fel a hatalmas villám valamelyik fát!... Azt se bánnám, ha ebbe ütne, itt a kunyhónk fölött, inkább újra felépítenénk a házunkat.

Vacsora volt, és András is éppen azon álmodozott, milyen finom vacsora volna valami jóféle sült hús. Övéből előszedte az elárvult kovakövet, úgy nézegette tűnődve, milyen kevés kellene hozzá - csak egy kis darabka vas -, hogy szikrát üssön belőle.

- Csak vasam volna! - sóhajtott fel elgondolkodva, amikor Kvanga megszólalt.

- Könyörögjünk a mi fétisünkhöz - súgta a lány áhítatos hangon -, ő jó, ő szeret minket, ő meghallgatja kérésünket...

András úgy pattant fel helyéről, mintha nem a fába, hanem belé ütött volna a villám. Szeme felragyogott, megragadta Kvanga kezét, és örömében alig tudta, mit szóljon.

- Kvanga! Igen! A fétis! A fétis tud rajtunk segíteni!

Sokuma és Gondoró csodálkozva meresztették a szemüket, hogy a fehér idegen milyen hirtelen megtért az ő fétisükhöz, Kvanga pedig boldogan mosolygott, mint aki mindig is reménykedett benne, hogy a fehér idegen nem fogja lenézni az ő istenüket.

Hát még amikor András bíztatta is őket, akkor aztán az örömtől és reménységtől mindnyájan felugráltak.

- Tudd meg, Kvanga - erősítette András -, tudd meg, hogy lesz tüzünk! Lesz bizony, amennyi csak kell!

- Ugye, ad a fétis? - nézett Andrásra Kvanga örvendező szemmel. - Ugye, fehér idegen, te is elhiszed, hogy ad tüzet?

Türelmetlenségében András már alig várta, hogy előhozzák a nagy fétist.

- Ad, ad, Kvanga, amennyit csak akarunk! - felelte nevetve a lánynak. - Ad annyit, hogy akár felgyújthatjuk vele az egész szigetet!... Hogyne adna az a derék jó fétis! Hozzátok ki, hozzátok gyorsan!

A két fiatal bennszülött azonnal besietett a kunyhóba, ahol az egyik sarokban állott a szent fétis kosara. Ünnepélyes csendben hozták ki a ház elé, óvatos kézzel letették a pázsitra, és meghajtott fejjel felnyitották a fedelét.

- Kérleljük! - sürgette Kvanga.

- Kérleljük! Kérleljük! - visszhangozták a bátyjai.

Összefogóztak, és táncolni kezdtek a kosár körül, egyre gyorsabban énekelve valami különös, egyhangú, kérlelő éneket:

Halld szavunkat, ó, fétis!
Halld szavunkat, jó fétis!
Halld szavunkat, bölcs fétis!
Halld szavunkat, te dicső fétis!

András hátrább vonult a tűzkérlelő tánctól, száraz füvet szedett gyorsan a bokrok közül, onnan nézte, hallgatta meghatott szeretettel társainak táncát és énekét.

Halld szavunkat, nagy fétis!
Halld szavunkat, dicső fétis!
Halld, mindenható fétis!
Halld, mindentudó fétis!

Tieid vagyunk!
Híveid vagyunk!
Alattvalóid,
Szófogadóid,
Szolgáid vagyunk!

A tánc most már szédületes gyorsan keringett a kosár körül, és az ének is gyorsabban, pattogóbban hangzott:

Adj tüzet! Adj tüzet! Adj tüzet!
Nagy fétis! Bölcs fétis! Adj tüzet!
Adj piros tüzet!
Adj lángoló tüzet!
Adj égő tüzet!

Adj jó tüzet!
Adj szép tüzet!
Adj égő tüzet!

Tüzet! Tüzet! Tüzet!
Nagy fétis! Adj tüzet!

Sokáig tartott ez a tánc és a kérlelő ének, de András nem akarta, nem is tudta volna megállítani. Végül aztán, amikor Kvanga és bátyjai szédülve és fáradtan leheveredtek a pázsitra, András maga is közelebb ment a kosárhoz és reménykedő társaihoz.

Amazok a kosarat szemlélték áhítatos várakozással, de bizony hiába szemlélték, úgyhogy végre Gondoró, aki közülük talán a legkevésbé volt áhítatos lélek, szemrehányóan nézett Andrásra.

- Hol van hát a tűz? - kérdezte Andrást, mintha éppen ő tartozna felelősséggel a fétis jóságáért.

- Itt van! - kiáltott András nevetve, aztán egyenesen a kosárhoz lépett, és merész kézzel belenyúlt.

Kvanga ijedten sikoltott fel erre a szentségtörő mozdulatra, és bátyjai is dermedten nézték András tettét, mert hitük szerint most rögtön a világ végének kellett volna bekövetkeznie.

A föld azonban nem nyílt meg, és nem nyelte el őket, a tenger árja nem borította el a szigetet, a sziklák nem dőltek össze, hanem éppenséggel úgy látszott, hogy a nagy fétis tökéletes egykedvűséggel tűri a szörnyűséges szentségtörést, és vészes haragjának pusztító kitörése egészen elmarad.

András pedig a nagy fétist, azazhogy a díszes kardmarkolatot jól marokba kapta, és az acélpenge kurta kis csonkjával először csak próbaképpen rácsapott a kovakőre. A kőből egész szikrazápor pattogzott elő.

- Csoda! Csodák csodája!... Csodát tett a mi nagy fétisünk! - kiáltozták Kvanga és bátyjai, és áhítatos szemmel nézték, hogyan pattognak az aranysárga szikrák az este sötétjében.

András most leguggolt a száraz fűcsomóhoz, keresztbe tett rajta néhány száraz faágat, aztán közéjük vert egy sor szikrát, és íme, egy pillanat múlva magasan fölcsapott az aranyosan lobogó láng, recsegve-ropogva égtek a száraz gallyak.

A szent fétist aztán Sokuma visszahelyezte a kosárba, a kosarat Kvanga nagy tisztelettel becsukta, Gondoró pedig bevitte a házba, és ettől fogva mélyebben meg voltak győződve mindhárman, mint bármikor, a kardmarkolat-istenség természetfölötti hatalmáról. A tűz megünneplésére még akkor este finom pecsenyéket sütöttek, és olyan vacsorát csaptak, hogy valahol Jáva szigetén még a kövér Van der Parra őméltósága is megnyalhatta volna utána a tíz ujját.

Volt azonban még egy tennivaló a tűz körül, éspedig az, hogy csak egyetlen darab kovájuk volt, a drága kincset tehát nagyon kímélni kellett. András el is rendelte másnap, hogy az erdőből ki-ki hozzon haza minél több taplót, és amikor másnap este összerakták a közös szerzeményt, András újra tüzet kért a fétistől.

Szikrát csiholt egy akkora darab taplóba, amilyen egész napra képes volt megőrizni a belevetett szikrát, akkor aztán erősen meghagyta Kvangának, hogy minden este és minden reggel első kötelessége legyen új taplódarabot megtüzesíteni, hogy minél ritkábban kelljen használniuk a kovakövet.

A tapló számára külön tűzhelyet raktak a kunyhóban, ez a tűzhely volt az örök szikrának, az élet drága kincsének oltára. A kovakövet pedig, hogy semmi baj se érhesse, András elrejtette a kunyhó sarkában, és a biztonság kedvéért rátett egy szép nagy fehér követ.

amelyben nyolc fekete pont tűnik fel a tengeren

A Reménység szigetén repült az idő. Nem volt itt naptár, nem volt se hétköznap, se vasárnap, nem voltak hetek, hónapok, az esztendő valamennyi napja úgy hasonlított egymáshoz, mintha megannyi ikertestvér lenne. Ha felkelt a nap, reggel lett, ha leszállt, eljött az este - így folyt az élet mindig egyformán, mindig nyugalmasan.

Védekezésül az örökös egyformaság ellen, András számlálni kezdte a gyorsan futó napokat. Egy idő óta minden este rákarcolt egy vonalkát az öreg mangófa kérgére, és bár igaz, hogy az egyszerű naptár nem volt egészen megbízható, mert András nem tudta, hány nap maradt addig megszámlálatlanul, amíg a jeleket húzgálni kezdte, most már mégis volt valami, ami mérte, mutatta az idő múlását.

Az öreg fa törzsén lassanként százra növekedtek a vonások. András tűnődve gondolt vissza az eltelt időre, a napok egyforma rendjét alig zavarta emlékezetében valami nevezetesebb esemény.

Emlékezett a napra, amikor Sokuma hazahozta az antiloptehenet, aztán arra a másik örvendetes estére, amikor tűzre tettek szert.

De minden újdonság megszokottá vált, és a napok járták tovább a maguk örökös, egyforma útját.

Andrásnak sok ideje maradt gondolkozni. Jóformán mást se tehetett a vadászgatás, halászgatás mellett, mint hogy gondolkozzék. Gondolatai messze-messze szálltak, vissza Batáviába, elhagyott feleségéhez, vissza édes hazájába, a Duna zöldellő partjaira, abba a szép kis tornácos házba, amit bizony, ha jól utánaszámolt, már hat esztendeje elhagyott.

Hat esztendő! Aki munkában, otthonában, szerettei között él, annak nem nagy idő, de akit a sors szüntelenül hánytorgat, annak örökkévalóság.

Teremtő isten! Mi mindenen ment keresztül hat esztendő alatt!

Nincs az a nyolcvanesztendős aggastyán, aki annyi csodálatos kalandot, kegyetlen viszontagságot beszélhetne el az életéből, amennyit ő hat esztendő forgatagában.

És ha gondolatban újra meg újra fölkereste elhagyott otthonát vagy a messzi szülői házat, mennyi kérdés merült fel fájóan a lelkében, amire nem jöhetett felelet. Ki mondhatta meg, milyen sors érte szeretteit távollétében? Semmi híre hazulról, mióta világgá vándorolt, sem otthonáról, mióta a pápuák szigetének földjére lépett!

Batáviából két ízben indított el levelet, egyet-egyet szüleinek, egyet-egyet Jóska bátyjának, de hogy írásai kézhez jutottak-e, azt nem tudhatta meg. Ha jött is válasz azóta, az is Batáviában várakozik reá, és ki tudja, olvassa-e ő valaha azt a választ?

Ilyen töprengések között egyszer-másszor az a szó is eszébe jutott, amelyet Ceylon szigetén az oszlopszent adott neki válaszul, amikor sorsa iránt faggatta.

"Nirvána!" - ezt felelte az oszlopszent háromszor is a kérdésére, de ő nem hitt, nem akart hinni ennek a titokzatos szónak az értelmében.

"Mégis Ramájunnak lett volna igaza?!" - kérdezte önmagával vitatkozva.

Nem lehet! Nem akar belenyugodni, hogy örökös hánykódás, örökös otthontalanság és örökös céltalanság legyen a sorsa! Otthonában, feleségével, szerettei között akarja eltölteni életét, és hasznos munkával kiérdemelni embertársai megbecsülését...

De mit tegyen?! Mit tehet éppen most, amikor egy magányos szigeten végképp kiszakítva él az emberi világból, és örülnie kell, hogy a puszta életét megmentette!... Nem, erre a kérdésre, ha százszor is feltette magában, nem tudott választ adni.

Amennyire kezdetben tetszett Andrásnak a szigeti élet nyugalma és egyhangúsága, most már annyira szenvedett a kilátástalanságtól, a családja, az otthona utáni vágytól. Nemsokára azonban olyan váratlan esemény következett, amely a sziget nyugalmát egy csapásra felforgatta, és András gondolatait is másra terelte.

Egy szép reggel együtt indult vadászatra a három férfi. A verőfényes idő a szokottnál is messzebbre elcsalta őket házuk tájáról. Délben a sziget legmagasabb csúcsára érkeztek, ahol a szirt szédületes meredeken zuhant alá a tengerbe, és ahonnan a távolban feketéllő Ternatét vehették szemügyre.

A hosszú csatangolástól és a vadászattól megfáradva mindhárman leheveredtek a sziklatetőn. András szokott tűnődéseinek adta át magát, úgy jártatta szemét álmodozva a beláthatatlan messzeségeken.

A sziget körül simán, nyugalmasan csillogott a végtelen víztükör. A tenger oly sötétkéknek tetszett, az ég is oly kéken ragyogott, hogy szinte nem lehetett tudni, a tenger veri-e vissza az ég képmását, vagy az égboltozat tükrözi a tenger végtelen kékségét.

Ha valami mozdult a határtalan kékségben, az csak egy sirály lehetett, ahogy halászva végigszárnyalt a habok fodrán, vagy egy-egy röpülő hal, amely víz alatti ellenségeitől üldözötten szárnyak gyanánt használta csillogó nagy uszonyait, és a víztükörből egy-egy percre feldobta magát a levegőbe.

András szeme tűnődve kalandozott a láthatáron, és egy időre megpihent Ternate szigetén, szenvedéseinek menekülve elhagyott színhelyén.

"Vajon eljön-e az idő - tűnődött magában -, hogy elhagyhassam ezt a szigetet is? Mert ez is börtön az én számomra, még ha korlátlan is benne a szabadságom!"

Egy képpel játszadozott a képzelete, egy hajóról álmodozott, amely kiköt itt a szigeten, és ő fellép a fedélzetére. Aztán a hajó felszedi horgonyát, kitárja vitorláit, és meg sem áll Batáviáig... És a társai, megmentői, Kvanga, Sokuma, Gondoró? Milyen derék, bátor, vidám szívű emberek! Milyen nehezen szakadna el tőlük...

Ebben a pillanatban úgy rémlett neki, mintha Ternate szigete felől egy sötét pontot látna megmozdulni a víz tükrén.

Szemét erőltetve tekintett arra, de a sötét pontot most nem látta.

"Káprázik a szemem" - gondolta, és keze fejével megtörölte lehunyt pilláit. Aztán ismét Ternate felé nézett. A sötét pont megint ott mozgott a vízen.

András szívét megdobbantotta a balsejtelem. Mi lehet ez? Nem tudta elgondolni, de valami rossz érzés támadt fel a lelkében. A tünemény váratlan volt, és vele annyi minden történt már életében, hogy nem szerette a váratlan tüneményeket.

- Sokuma! Gondoró!

A két bennszülött meglepetve ült fel a kősziklán, András hangján megérezték a szokatlan izgalmat.

- Feküdjetek ide mellém, és ne moccanjatok! - hívta őket közelebb.

Sokuma és Gondoró elnyúltak mellette, és kérdő tekintettel nézték izgatott arcát.

András Ternate irányába mutatott.

- Nézzetek oda! Láttok valamit arrafelé?

Maga is erőltette szemét, de a sötét pontot megint nem látta. Már-már újra megnyugtatta magát, hogy napfénytől fáradt szeme káprázott csupán, de az éles szemű Sokuma abban a pillanatban felkiáltott:

- Mozog valami fekete pont a vízen!

- Nem is egy - toldotta meg Gondoró. - Én kettőt látok!... Hármat... négyet!

András szédülni érezte a fejét. Kezével beárnyékolta arcát, hogy tisztábban lásson, de kellett még hozzá néhány pillanat, hogy ő is felfedezze a mozgó pontokat. Háromszor is megszámolta őket, összesen öt feketeség mozgott a láthatáron.

- Mit gondoltok - kérdezte kis szünet után -, mi lehet az?

A két bennszülött jó ideig nem válaszolt, csak nézte a messziséget elkomorodott arccal.

Végre Sokuma megszólalt.

- Fehér idegen - mondta csendesen, de nagyon is bizonyos hangon -, öt csónak közeledik.

- Öt csónak jön - ismételte Gondoró is. - Ternatéból jönnek.

András hallgatott. Érezte, hogy társai nem tévednek. Minden figyelmét összeszedve szemlélte a fekete pontokat, amelyek most már nem tünedeztek el újra meg újra a hullámok mögött, hanem ha lassan is, de láthatólag növekedtek.

- Csónakok jönnek, ez bizonyos - szólalt meg végre. - Most csak az a kérdés, kik ülnek benne.

Sokuma nem nézett Andrásra, úgy válaszolt keserű nyugalommal:

- A pápuák, akiktől elmenekültünk.

Gondoró megtoldotta öccse szavait:

- Azok jönnek! A folyóból jöttek ki a tengerre. Ahogy mi jöttünk.

- És mit akarnak? Miért jönnek ide? - kiáltott fel izgatottan András. - Mit keresnek itt?!... Nem elég, hogy egyszer már elpusztították ezt a szigetet?!

- Minket keresnek! - felelte Sokuma habozás nélkül.

A napfényes sziklatetőn mélységes csend lett ezekre a szavakra. Sokuma nem beszélt tovább, bátyjával együtt némán figyelte a csónakok növekedő raját. András is hallgatott - tudta, hogy Sokumának igaza van.

Ternatén a pápuák már biztosan mindent átkutattak a szökevények után, és mert minden kutatásuk hasztalan volt, nyilván így juthatott eszükbe a kihalt sziget. És ha eszükbe jutott, bizonyára nem törődnek semmi fáradsággal, hanem vérszomjas természetüket követve meg fogják ostromolni a szökevények szigetét.

Két óra hosszat hevertek Andrások a szikla csúcsán a déli nap hevében. Nem mozdultak el onnan, mert bizonyosságot akartak a közelgő csónakok felől. És míg múlott az idő, míg feléjük haladt a fekete hajóraj, százszor is feltették a kérdést: mit tegyenek, ha az ellenség valóban partra akar szállni?

Ezen az oldalon a pápuák nem köthetnek ki a meredek sziklafal miatt. Át kell tehát menniük a túlsó oldalra, egészen a sziget lankás öbléig. De ha ott partra szállnak, akkor csak egy fél óra járás, és máris felfedezik az öreg mangófa árnyékában meghúzódó kunyhót, a szelíd antiloptehenet és egyáltalán azt, hogy a szigeten emberek laknak.

A három férfi egymással vitázva fűzte tovább gondolatait.

Legelébb is értesíteni kell Kvangát. Bár ezzel még várhatnak is, mert a sziklacsúcsról a kunyhóig gyorsabban le lehet jutni, mint amíg a hajóraj megkerüli a szigetet.

- Minek ijesztgessük a szegény lányt? - vélekedett András. - Nézzük előbb, mit akarnak ezek az ördögök.

Amíg vitatkoztak, a csónakok már annyira közel jutottak a szigethez, hogy szemmel kivehették a benn ülő, lándzsákkal felfegyverzett alakokat. Ekkor egy kis időre öröm lepte meg a figyelőket.

- Sokuma! - kiáltott fel egyszerre András. - Ezek a csónakok megálltak!

Valóban mindhárman látták, hogy a csónakraj most egy helyben lebeg a vízen, és össze is kavarodik, mintha valami zavar támadt volna közöttük. Feszülten és ébredező örömmel figyelte András ezt a fordulatot, de Sokuma nem bízott ennyire a szerencsében. A távolba figyelt, és hamarosan magyarázatát adta a csónakraj megállásának.

- Ott jön még három csónak - mutatott távolabbra -, azokat várják.

Az öröm tehát korai volt. A többiek bevárták a lemaradt három csónakot, aztán egy félóra pihenés után megszaporodva és megújult erővel törtettek előre.

András és társai megfeszített aggyal gondolkoztak: mit tegyenek hát, ha az ellenség partra száll?!

Küzdeni? Ilyen túlerő ellenében hiábavaló vakmerőség volna! Szökni? Ez meg lehetetlen. Hova szökjenek ezen a kisded szigeten? Hiszen legfeljebb egy-két napra tudnának elrejtőzni.

Egyikük se tudta, mi volna jobb.

És akkor már nem is tehettek egyebet, várták csendben, visszafojtott izgalommal, mit tesz, mire készül az ellenség. A csónakraj már a közelben járt, látták a lándzsák hegyének villogását, a sötéten fenyegető arcokat, és megszámlálhatták, hogy minden csónakban tizenöt-húsz pápua ül, összesen tehát több mint száz ember, hozzájuk képest valóságos ármádia.

A nap lefelé hanyatlott, tüze enyhébben hullott alá a sziklára. Odalenn iszonyú ordítozással, dárdarázással megjelentek csónakjaikban az emberevők. Vadságukban először nekimentek a sziklafalnak, fogdosták, tapogatták a kiálló köveket, belekapaszkodtak a repedésekbe, és megpróbáltak felfelé mászni.

Fenn a sziklatetőn a három férfi dermedt mozdulatlanságban nézte a lenti színjátékot. Andrásban ismét éledezni kezdett a remény, talán elfelejtették, hogy van a szigetnek egy lankás öble is. És ha nem tudják, ha itt maradnak a szigetnek ezen az oldalán, ezt a sziklafalat ugyan soha meg nem másszák!

A remény azonban megint korai volt. Egy különösen kipingált, felcicomázott pápua, bizonyára a hajóraj vezetője, ordítozni kezdett a többiekhez, és kezével oldalra integetett.

Sokuma suttogva tájékoztatta Andrást, mit kiáltozik a vezér:

- Meg akarják kerülni a szigetet!

A pápua vezér üvöltözve rázta a lándzsáját, de így is elég időbe került, amíg a vad népség megértette a szavát. Akkor visszafelé kezdtek seregleni a sziklafalról, és vadságukban úgy összekavarodtak, hogy az egyik csónak hirtelen felfordult. Lett erre még vadabb üvöltözés! Akik a vízbe estek, kapkodva rángatták a többi csónakot, és mire a felborult járművet visszaigazították a vízre, és a kihullottak visszamásztak a helyükre, ismét eltelt egy óra.

A sziklatetőn András az égre pillantott. Háta mögött a nap elérte a láthatár szélét, közeledett az este, és lenn a vízen most a hajóraj tétovázni látszott.

- Ez... ez a vízbe fordulás talán megmentett bennünket! - súgta Sokumának. Úgy látszott, nem tévedett.

A csónakok vezetői csakugyan tanácskozni látszottak. Némelyik Ternate felé bökdösött a lándzsájával, mások haragosan üvöltöztek, végül egy csónak hirtelen kivált a többi közül, és megindult visszafelé. Az elsőt aztán követte a második, a harmadik, és odalent lassan elült a lárma.

- Megmenekültünk! - kiáltott fel András boldogan a sziklatetőn.

Sokuma még egy ideig a távolodó hajóraj után nézett.

- Megmenekültünk - szólalt meg végre csendesen -, de csak a mai napra... Megtanácskozták, hogy visszajönnek, és vissza is fognak jönni.

A nap hatalmas korongja alámerült a tengerbe, és a beálló sötétség lassan elnyelte a távolodókat.

amelyben felépül a Reménység szigetének védőműve, és Gondoró felcsap festőművésznek

Ezen az éjszakán nem sokat aludtak. A holnapra gondoltak, az emberevők vad seregére. Mi lesz, mit tegyenek, ha a vad horda rájuk tör?

András egész éjjel nem hunyta le a szemét. Mozdulatlanul feküdt gyékényágyán, és a szeme ott függött azon a vörös ponton, ami a tűzhely taplójában az örök szikrát őrizte.

Hajnal előtt nyomta el egy órácskára az álom, de alighogy pitymallani kezdett, rögtön talpon termett, és kilépett a kunyhó elé. Kvanga és bátyjai már szintén ébren voltak, tanácskozásba mélyedve ültek a mangófa tövében - de láthatólag többet hallgattak, mint beszéltek.

- Jó reggelt, barátaim - köszöntötte őket András, aztán hozzátette egy kis sóhajjal: - Bárcsak tudnám, hogy ma még jó estét is kívánhatunk egymásnak.

Kvanga szelíd szeme aggódóan tekintett fel Andrásra.

- Ó, fehér idegen - szólalt meg kérlelően -, adj tanácsot, mit tegyünk!

András a lány mellé telepedett a harmatos pázsitra, és higgadt hangon, megfontolt szavakkal beszélni kezdett:

- Ma éjszaka meghánytam-vetettem mindent: szökjünk-e, bújjunk-e, vagy pedig küzdjünk meg ellenségeinkkel?... Innen el nem szökhetünk, elbújnunk sem lehet, meg kell hát küzdenünk, és inkább elbukni a harcban, mint hogy zsákmányai legyünk ennek a hordának!

Három társa helyeslően és bizakodva nézett rá.

- Fel kell tehát vennünk a harcot - folytatta -, bár az erőnk százszorta kevesebb. És mert kevesebb, csakis az lehet az egyetlen segítségünk, hogy ésszel pótoljuk az erőnket...

Sokuma olyan örömmel fogadta ezeket a szavakat, mintha csak a saját terveit látná velük megerősíteni.

- Fehér idegen! - kiáltotta ültéből felugorva. - Az én csontvázaim!... Azok fognak bennünket megvédeni!

András meglepetten rántotta fel a szemöldökét, de aztán nem kellett hozzá egy pillanat, hogy maga is barátkozni kezdjen a furcsa gondolattal.

- Attól nagyon félnek! - magyarázta Gondoró is lelkesen. - Reszketnek a holt ember képétől!

- Pedig az eredetit szívesen megennék! - állott fel most már András is helyéről. Egy megszülető haditervet latolgatott magában, és máris sürgetni kezdte társait. - Akkor gyerünk, dologra. Szedjük össze, amennyi lándzsát, követ, nyílvesszőt csak tudunk, aztán hordjuk az öbölbe, mert ha mi nem is vagyunk még csontvázak, azért mi is ott leszünk a fogadtatáson!

Kvangát felküldték őrszemnek a sziklatetőre, maguk pedig elindultak fegyverkezni. A kunyhó üresen maradt, egyedül a jámbor antiloptehén őrizte a házat meg a mindenható fétis, és még szerencse, hogy nem egy káposztatorzsa volt a fétis, mert az antilop, amilyen jó étvágya volt mindig, most akár meg is ehette volna őmindenhatóságát.

A fegyvereket összegyűjteni a régi falu romjai közé mentek. Sokuma azonban csak addig maradt velük, amíg összeszedett egy nyalábra való öreg íjat, aztán futott egyenest az öböl partjára, amint mondta, felfegyverezni a maga hadseregét.

András és Gondoró alaposan átkutattak minden bokrot, cserjét, romot a régi falu területén, és összeszedték, ahány öreg íjat, dárdát, lándzsát csak találtak. A gyűjtés szép eredménnyel járt, két karral nyalábolva a régi fegyvereket, vonultak le ők is a tengerpartra - ahol olyan meglepetésben lett részük, hogy az ellenség helyett maguk rémültek meg legelőször.

Amíg ők a fegyvereket gyűjtögették, Sokuma valóban felfegyverezte a maga vázhadseregét. A hosszan sorakozó, fehérlő vázaknak sorban íjat adott csontkezébe, és karjaikat olyan helyzetbe igazította, hogy a vázak valóban lövöldözni látszottak. Sokuma csendes büszkeséggel várta művének hatását, és amikor látta, hogy az első pillanatban maga András és Gondoró is megrettennek a nyilazó csontvázak légiójától, örömében ugrálni, tapsolni kezdett.

- Ez jó lesz - kiáltott nevetve -, mert ha még a fehér idegen is megijed, hát még a pápuák!

- Valóban jó lesz - dicsérte András. - A te katonáid csak tartsák az íjakat, mi meg majd lövöldözünk helyettük! Akkor aztán a vendégeink tényleg azt hiszik, hogy a csontvázak védelmezik a szigetet... De jól el kell ám rejtőznünk, még a fejünk búbját sem szabad, hogy megpillantsák a pápuák!

Hogy András merész tervét megvalósíthassák, a csontvázak vonala mögött alkalmas sáncot építettek kövekből, a kövek között rejtett lőréseket hagytak, aztán az egészet bokrokkal, faágakkal be is borították, nehogy meglássék rajta az emberkéz nyoma. Amint kész lettek, és fegyvereiket is rendbe szedték, elegendő nyílvesszőt helyezve készenlétbe, némi ünnepélyességgel Gondoró így szólott öccséhez:

- Gyere, Sokuma, fessünk egymásra harci jeleket, ahogyan apáink tették, ha csatába indultak.

András nem nagyon értette a felhívás értelmét, hanem amikor Gondoró előszedte az előre elkészített és magával hozott fehér és piros festéket, rögtön sejtette, mik is lesznek azok a harci jelek.

Sokuma hanyatt feküdt a földön, és Gondoró nagy szakértelemmel hamarosan bemázolta az arcát fehér festékkel (hogy úgy tűnt, mintha nem is emberi arc, hanem egy csontváz koponyája volna), majd mellére-hátára vörössel és fehérrel - bizonyára varázserejű - ákombákomokat rajzolt. Aztán helyet cseréltek, és Sokuma festette ki Gondorót.

Amikor a festészetnek ez által a remekműve által is tökéletesedett a sziget védelmi berendezése, a harcosok helyénvalónak látták most már az ellenség után nézni. A pápuák még nem tűnhettek fel, mert akkor Kvanga hozzájuk futott volna, így tehát sietség nélkül és egyszer-egyszer útközben is gyakorolva a nyilazás művészetét, mindhárman felkapaszkodtak tegnapi leshelyükre, a magas sziklatetőre.

Odafent Kvanga hűségesen figyelte a láthatárt, de még nem vett észre semmit. Mindnyájan leheveredtek, és most már egyesült erővel, a jól végzett felkészülés nyugalmával várták az ellenséget.

Tiszta kéken ragyogott az ég, a tenger, mint tegnap, és amikor András a tegnapi délelőttre gondolt, úgy érezte, hogy ez alatt az egy nap alatt több történt velük, mint az eltelt száz napon összevéve.

A napot figyelte, amely velük szemben már felemelkedett útjának első szakaszára, és azt számítgatta, hogy ha a pápuák napkeltekor indultak Ternatéról, csónakjaiknak már régen látótávolságban kellene lenniük.

- Várnunk kell, talán később indultak - mondta társainak, amikor Sokuma is számítgatni kezdte az időt.

Egymás mellett feküdtek, szemüket le nem vették a láthatár széléről, és némán várakoztak. A nap az égbolt tetejére érkezett, aztán elmúlt a dél is, a nap kezdett alászállni örök pályáján, és a fekete pontok még mindig nem tűntek fel a messzeségben.

Néha egyik vagy másik hirtelen megrezzent, és a távolba mutatva elfojtott hangon kiáltotta:

- Ott!... Ott látszik valami!

Ez azonban csalódás volt minden esetben, az éles figyeléstől fáradó szem játéka.

Végül, amikor a nap már-már a tengerbe bukott a hátuk mögött, András felkelt a helyéről, és megropogtatta a fekvéstől elzsibbadt tagjait.

- Gyerünk haza - mondta a hosszú várakozástól kimerülten -, úgy látszik, ma nem jönnek. A tegnapi evezés nagyon kifáraszthatta őket, ma pihentek egy napot.

A többiek is belátták András igazát. Úgy kellett volna, hogy örüljenek az ellenség elmaradásának az egész napi várakozás után, mégis a bizonytalanság nyomasztó szorongása töltötte el őket. Némán hazafelé indultak.

Gondoró vacsora közben kijelentette, hogy a pápuák legfeljebb késnek, de el nem maradnak. Lehetett hinni a szavának, hiszen ők gyerekkoruktól fogva jól ismerték azt a fáradhatatlan kitartást, amivel a pápuák a zsákmányaik után járnak, ha egyszer a nyomára akadnak.

- Holnap tehát... - sóhajtott András. - Aludjunk, mert holnap alighanem szükségünk lesz minden erőnkre.

A támadás veszedelme ott lebegett a sziget felett, a négy szigetlakó mégis mély álomban töltötte az éjszakát. Az előző napi virrasztás és a hosszú várakozás kimerítette idegeiket, és a pihentető álom már nem kerülte el őket.

Virradatkor azonban mindnyájan talpon voltak. Kvanga elkészítette a reggelit, Sokuma és Gondoró pedig nagy gonddal kijavították egymás testén a festményeket.

Nem is ártott ez a kis festegetés, mert visszatért tőle a négytagú hadsereg vidámsága, bizakodó jókedve, úgy mentek fel ismét a sziklatetőre.

Sokuma egy kis vargabetűt is csinált, hogy meggyőződjék a tengerparti védőművek és a hadsereg készenlétéről. Amikor aztán ő is felkapaszkodott a sziklatetőre, és a láthatáron a fekete pontok csak nem akartak előtűnni, a véderő gyarapítása végett Gondoró megint elővette a fehér festéket.

Illő szerénységgel előterjesztette indítványát, hogy András is festesse be magát általa.

- Mit mondasz? - kacagott András. - Hogy engem is befestenél?!... Akkor aztán igazán magam sem ismernék magamra!

Derültségének jogos voltát Gondoró sehogy sem akarta elismerni. Egy kis sértődéssel bizonygatni kezdte, hogy András mellére és hátára olyan jeleket festene, amelyek még a mérgezett nyíl ellen is megvédik majd, de mert András semmiképpen sem állt kötélnek, végül elég szerény volt indítványát visszavonni.

És amíg így vitatkozva, várakozva a távolba figyeltek, a nap megint megtette pályáját, megint alászállt mögöttük a tengerbe, de az ellenség nem jelentkezett. Este szinte csalódottan tértek haza kunyhójukba, már-már restellték a sok hiábavaló várakozást, de akárhogyan is volt, nyugalmuk ettől a naptól kezdve megerősödött.

Harmadnap reggel András megkockáztatta azt a vélekedést, hogy a pápuák talán el se jönnek. A távolság, a fáradság nagy, kikötni nem könnyű, és ha kikötnek is, nem biztos, találnak-e valakit a szigeten - lehetséges, hogy végül is meggondolták a dolgot.

Sokuma és Gondoró a fejüket csóválták. Más véleményen voltak, mint András. Reggeli után azért mindhárman újra elindultak a leshelyre, csupán annyi könnyítést engedtek meg, hogy Kvanga most már egész nap maradjon otthon.

Hajnali szelek fújtak, amikor ismét a sziklatetőre érkeztek. A nap lassan kapaszkodott felfelé az égre. Elkezdődött a várakozás, a kémlelődés ideje. Sokuma egyszer csak kinyújtotta karját, és Ternate irányába mutatott.

Mindhárman visszafojtották lélegzetüket, szívük hevesen megdobbant, és szemükkel szinte átfúrták az ezüstös fátylakban borongó messzeséget. Most nem káprázott a szemük.

A messze távolban ott lebegtek a vízen a sötét pontok. Sokan voltak, többen, mint először. Egy óra elteltével tizenkettőt számoltak meg belőlük.

A vérszomjas ármádia most gyorsabban közeledett, mint az első látogatás napján. Az idő is kedvezett nekik, a könnyű szél éppen Ternate felől fújt.

András testét-lelkét nyugalom és elszántság töltötte el, mint mindig, ha veszedelmekkel kellett megküzdenie életútján.

- Itt vannak! - mondta szilárd hangon, és felkelt fektéből. - És most biztosan nem érik be azzal, hogy itt a sziklafalat ostromolják. Az öbölhöz mennek majd...

Sokuma és Gondoró is felemelkedtek, és helyeslően bólintottak András szavára.

- A szigetet - fűzte tovább András a gondolatait - megkerülhetik jobb felől és bal felől.

Két társa ismét helyeslőleg bólintott, és kíváncsi tekintettel hallgatták tovább.

- Jobb felé szirtekkel van teleszórva a tenger, arrafelé nehezen haladnának, bal felé viszont rövidebb is az út, és a tenger egészen sima. Világos tehát, hogy balról fognak jönni. Így, ha mi lent leszünk az öbölben, az a magányos szikla lesz az, ami mögül előbukkanni láthatjuk őket... Gyerünk tehát az öbölbe, és készüljünk fel rá, hogy megvédjük földünket.

Még egyszer végigpillantottak az egyre közelgő csónakokon, aztán megindultak lefelé a szikláról.

Felkeresték a kunyhójukat, hogy Kvangát is értesítsék. A derék lány nem rémült meg a hír hallatára. Némán felvette íját, amellyel valaha Andrást tanította vadászni, és a férfiakkal együtt lesietett az öböl partjára.

A csontvázak sora ott fehérlett hosszú vonalban a parton. Kísérteties mozdulatlanságban várták az ellenséget, csontujjaik fenyegetően feszítették az íjak húrjait.

A sánc mögött pedig jól elrejtve ott várakozott a négytagú csapat, és némán, elszántan le nem vette szemét a tengeröböl sarkának karcsú, magányos sziklájáról.

amelyben nyílzáporok zuhognak, emberevők ordítozása hallatszik, és Sokuma tengernagyi kinevezésben részesül

Távolabb a lankás parttól, a tengeröböl hajlatának legszélén, mintha védelmezné a szigetet, élesen, meredeken nyúlt fölfelé a magányos szirt. Lábánál lágyan, békésen csobogtak a hullámok, a napsugarak csíkozva játszottak a vízen, mégis ez a békés víztükör jelentette a veszedelem útját, itt kellett feltűnnie az ellenség csónakrajának.

A négytagú kis hadsereg mozdulatlanul várakozott a sánc mögött. Múlt az idő, órák teltek még el, és minden óra esztendőnek látszott...

Akkor hirtelen csobbanás hallatszott, és egy pillanat múlva a szikla mögül, mint valami látomás, az öböl vízére suhant az ellenség első csónakja, és nyomban utána a többi. Fülsiketítő rivalgás, örvendező rikoltozás harsant, amikor a pápuák megpillantották az öböl lankás partjait. Fegyvereiket rázva, lándzsáikkal hadonászva törtettek beljebb az öbölbe. Csak egy sereg pokolbeli ördög nyújthatott ilyen képet.

András és társai nem mozdultak a sáncok mögött. Kezükben csak egy pillanatra ha megrezzentek az íjak. Lélegzetüket visszafojtva vártak.

Amint az első csónakok beljebb futottak az öböl vizére, a rikoltozó ellenség rögtön szemközt találta magát a csontvázak mozdulatlanul őrködő vonalával.

Az öböl vizén olyan csend lett, mintha villám ütött volna a csónakok közé. A rikoltozó torkok elnémultak, az evezők kihullottak a kezekből, és a pápuák elrémült tekintettel meredtek a borzasztó látványra. A megdöbbenés először az élen törtetőket némította el, aztán átcsapott a hátrább közelgőkre is.

A némaság, a mozdulatlanság azonban nem tartott sokáig. Félelem felkiáltásai hallatszottak, aztán izgatott civakodás, mintha a vad sereg egymást biztatta, sürgette volna, hogy nyomuljanak csak tovább, és valóban, lassanként sorban megmozdultak az evezők, és az ellenség óvakodva, egymás mozdulatát lesve tovább közeledett a partok felé.

Talán száz métert haladtak, és már a parttól is alig választotta el őket nagyobb távolság, akkor újabb ijedelem csapott le rájuk - most fedezték fel az íjakat, a csontvázak kezében. Lárma és kavarodás támadt újra, néhány csónak azonnal hátrálni kezdett, mások megfélemlítve tétováztak a vízen, míg néhánynak utasai láthatóan támadásra készülődtek, hogy kitörő dühükben akár a csontvázak ellen is felvegyék a harcot.

András feszülten figyelte az öböl színjátékát. Ezt a pillanatot várta, a zavarnak, a tétovázásnak alkalmas pillanatát, amikor seregük kicsinységét a váratlanság erejével pótolhatják.

- Most! - súgta a társainak kemény elszántsággal. - Ki-ki jól célozzon, egyetlen nyíl se veszhet kárba!

A sziget négy lakója egymásra tekintett, látták, érezték, hogy ez a pillanat dönti el életüket. Felhúzták íjaikat, és a négy nyílvessző egyszerre surrant el a megpendülő húrokról.

Odalenn négy pápua hullott a vízbe.

Kiáltásuk fájdalmasan szárnyalta túl a lármát, aztán nagy csend támadt ismét.

Az ellenség szívét megszállta a rémület.

András figyelt. Nem hitte, hogy egyetlen sortűzzel megmentheti a sziget életét, és nem is tévedett. A pápuák vadsága, vérszomja oly nagy volt, hogy még a rémület is dühödt indulattá változott bennük. Ha előbb csend volt egy pillanatig, most százszoros üvöltés hangzott fel.

Az első csónakok ismét megmozdultak, és közeledtek néhány evezőcsapással.

András bátorítóan pillantott társaira, kezük ismét egyszerre mozdult az íjak húrján, egyszerre röppentek el a nyilak, és az első csónakból ismét a vízbe buktak négyen.

És akkor nem volt megállás. A "csontvázak" jól, gyorsan és biztosan "kezelték" a fegyvereket. Pillanatonként röppentek a nyílvesszők, jöttek egymás után sűrűn, gyorsan, halálosan, és a következő percek alatt újabb tizenkét pápua bukott ki a csónakból sebesülten vagy halottan.

Támadók és védekezők között halálos verseny kezdődött.

A sáncok négy harcosa mind gyorsabban, mind sűrűbben küldte nyilait, de éppígy növekedett a pápuák támadó kedve is. Ezt a versenyt bírni kellett: bírni bátorsággal, helytállással, míg a támadók össze nem roppannak, mert ha egy percre is ellankadnak, rájuk tör, földjükre özönlik a rettenetes horda!

A pápuák dühe őrjöngésig fokozódott. A partig nem tudtak eljutni, így hát a csónakokból viszonozták ordítva, fogcsikorgatva a nyilazást. Valóságos nyílzáporokat küldtek már a csontvázak csatarendjére - a sziget félelmes őrségén azonban nem fogott semmiféle támadás.

András érezte, hogy a halálos verseny a végső pillanathoz közeledik. Jó példát mutatva, végső erőfeszítéssel célzott és lőtt, célzott és lőtt, hogy egy pillanatra se pihenjen addig, míg a rémület össze nem roppantja, össze nem kavarja az ellenség sorait.

Érezte, még egy perc kell, még egy halálosan lecsapó sortűz, akkor felülkerekednek!

Látta az ellenség növekvő zavarát, látta, hogy odalenn az őrjöngő indulat a megvert hadak fejvesztett rémületébe készül átcsapni, és akkor, amint minden figyelmét összeszedve megcélozta és eltalálta az első csónak orrában ordítozó, felcicomázott pápuát - akkor megszületett a győzelem!

Az első csónak hirtelen megfordult, és a többiek csapatán szinte átgázolva futni kezdett visszafelé. Hirtelen a többi is összekavarodott, és már keresztül-kasul, egymás hegyén-hátán menekült az ellenség, minél távolabb a rendíthetetlen csontvázőrség veszedelmes közelségétől.

A sáncok mögül újabb és újabb sortüzek csaptak le az öbölre, most már a győzelem biztonságával.

Közben az egyik csónak felbillent, legénysége vízbe fordult. A sebesültek azonnal elmerültek, a többiek pedig, minthogy a part felé irtóztak volna úszni, lázas igyekezettel kapkodtak a távolodó csónakok után, és ezzel még nagyobb zavart keltettek.

Nem kellett hozzá sok idő, az öböl kitisztult, elcsendesedett. A víz nyugodtan, szelíden csillogott a partok barátságos ölelésében, semmi sem árulta el az öldöklő küzdelmet, csupán a víz színén lebegő, gazdátlan lándzsák, elveszített evezők emlékeztettek a harcra.

András és társai fáradtan, kimerülten, mégis határtalan boldogsággal eresztették le íjaikat. Megnyerték a küzdelmet, megvédték életüket, megvédtek földjüket! Sokuma és Gondoró győzelmi táncba kezdett a sánc mögötti pázsiton, aztán mindnyájan összeölelkeztek, egymást csókolták, és hálát adtak egymásnak a bátor helytállásért.

- Most elég az örömből - intette András nyugalomra a társait. - Ha félelemtől nem tettük, nehogy most az örömtől veszítsük el a fejünket! Sokuma és Gondoró, mi maradjunk itt továbbra is, mert hátha visszafordulnak, te pedig, Kvanga, eredj fel a sziklatetőre, és hozd hírül, ha az ellenség végképp eltávozott, hogy nyugodtan megünnepelhessük győzelmünket.

A három férfi pihenve helyezkedett el a sánc mögött, Kvanga pedig azonnal eltűnt a bokrok ösvényén. Nem volt azonban sokáig távol, alig telt bele két óra hossza, ismét megjelent, és boldogan hozta a hírt, hogy mind a tizenegy csónak nyakra-főre siet Ternate irányába.

- Hazamehetek? Készíthetek vacsorát? - kérdezte végül, láthatólag nagy terveket forgatva fejében egy igazi győzelmi vacsoráról.

- Jól van, menj haza, kedves - mosolygott András. - Most majd mi megyünk föl a sziklára, szemmel tartjuk a távozókat, nehogy azt mondják rólunk, hogy ki se kísérjük a vendéget.

Amikor a sziklán elhelyezkedtek, a fekete pontok ott lebegtek ismét az alkonyodó láthatár peremén, csakhogy most menekülve, távolodva, hogy mielőtt a nap leáldozna, végképp eltűnjenek a messzeségben.

- No, barátaim - kérdezte András a társait -, most mit gondoltok? Visszatérnek még egyszer?

- Nem! - hangzott a válasz. - Elég volt nekik ennyi! Csontvázak ellen soha többet nem fognak hadakozni!

- Én azt mondom - toldotta meg Gondoró szokás szerint öccse szavait -, hogy újabb tíz évig erre a szigetre pápua nem teszi a lábát.

András szívesen elhitte társainak állítását.

Elhihette, hiszen Sokuma és Gondoró eddig sose tévedett, ha pápuákról volt szó.

Enyhe, békés esti csendben tértek vissza kunyhójukhoz. Friss, finom sült hússal, gyümölcsökkel ülték meg a győzelmi vacsorát, aztán oly boldog, oly nyugodt álomba merültek, mint soha, amióta partra léptek a Reménység kicsiny szigetén.

Másnap reggel még egyszer felkapaszkodtak a leshelyre, nem tér-e vissza a pápuák ármádiája. A tenger azonban simán, békésen tárult ki előttük, nyoma sem volt a hátán csónaknak.

Azután lesétáltak az öbölbe, a küzdelem színhelyére. Vidám emlékezéssel idézték fel a tegnapi eseményeket, megigazgatták a sáncot, Sokuma meg rendbe hozta egy kicsit a csontvázsereget, hadd őrködjenek továbbra is hűséggel a Reménység szigetének nyugalmán.

Amint így beszélgettek, szemlélődtek a parton, egyszerre csak egy fekete tárgyat pillantottak meg távolabb az öböl vizén. Először bizony mindhármuknak megdobbant a szíve a váratlan látványtól, de csakhamar örömmel fedezték fel, hogy a víz tükrén lebegő feketeség alighanem a pápuák tizenkettedik csónakja lesz, amelynek tegnap vízbe pottyant a legénysége.

- Keressük csak elő gyorsan a mi csónakunkat - indítványozta András, és mihelyt Sokuma a parti rejtekhelyről előhúzta a kicsiny lélekvesztőt, azonnal elindultak az elhagyott csónak megkerítésére.

Beletelt jó néhány órába, mire sikerült partra húzni az üres és a magukénál jóval nagyobb járművet. Még nyilakat, lándzsákat is találtak benne, fegyvertáruk kiegészítésére.

- No lám - mondta András tréfásan -, most már egész hajórajunk van.

Ki is nevezte Sokumát rögtön tengernagynak, és mert Gondoró zúgolódott mindenféle egyenlőtlen kinevezés ellen, őt meg ellentengernagynak akarta előléptetni, mire azonban bennszülött nyelven megmagyarázta volna ezeket a hangzatos címeket, a tréfába egészen belebonyolódtak. Elrejtették hát a csónakokat, aztán a nap nagy részét fenn töltötték a sziklatetőn, Örvendezve megvédett békéjüknek, szabadságuknak...

A következő nap reggelén azonban váratlan dolog történt.

Amikor Kvanga reggelire fel akarta tálalni az estéről maradt sültet, a húst hiába kereste ott, ahová este eltette.

- Talán megéhezett valamelyikőtök, és megette az éjszaka? - pillantott rosszallóan a három férfira.

- Én nem - felelte András.

- Mi sem - bizonygatták Kvanga bátyjai. - Mi éjjel nem eszünk, hanem alszunk.

Ide s tova beszélgettek a hús eltűnéséről, különösen Kvanga. Tolvaj vadállatokra is gondoltak, ami pedig nem fordult elő eddig a szigeten. De előkerült valami más reggeliznivaló, s elfelejtették az esetet.

Másnap reggel újra előadta magát valami szokatlan. Amikor Kvanga visszatért az antiloptehén istállójából, megjegyezte, nem érti, miért ad a derék állat két nap óta olyan kevés tejet.

- Alig bírtam tőle kicsikarni ezt a keveset is - mutatta a kevéske tejet -, pedig máskor alig győztem fejni.

András a hús eltűnésének még nem tulajdonított semmi jelentőséget, de most már felfigyelt. Eltűnik a hús, elapad a tej - nem rejtőzik itt valami? Nem szólott semmit, csak a fejét csóválta, de aznap, amerre járt az erdőben, a sziklákon, mindenfelé éber szemmel vizsgálódott.

Eljött megint az este, és nem látott, nem tapasztalt semmi rendellenességet. Mégis rosszul aludt ezen az éjszakán. A többiek már édesdeden aludtak, ő meg csak félig-meddig szundikált, és rosszat sejtve töprengett. Néha-néha felrezzent, fektéből felülve hallgatózott, hogy aztán semmi okát sem látva nyugtalanságának, ismét visszafeküdjék.

Sötét volt az éjszaka, mégis egyszer - amint isten tudja, hányadszor, felrezzenve felült az ágyán - úgy rémlett neki, mintha a kunyhó ablakára tovasuhanó fekete árnyat látna ráhullani. "Valaki leselkedik ránk!" - riadt fel álmából. Óvatosan felkelt helyéről, és kilépett a ház elé.

- Ki jár itt? - kérdezte fennhangon.

Kérdésére nem kapott választ.

Éles szemmel figyelt, elfojtott lélegzettel hallgatózott sokáig, de csak az éjszakai szél susogott a lombok közt, és az antiloptehénnek és borjainak lassú kérődzése hallatszott a sötétben.

"Biztosan képzelődtem - nyugtatta meg magát. - Ki is járna itt éjfél után a sötétben?"

Bement újra lefeküdni, aztán nem is háborgatta semmi reggelig, legfeljebb nyugtalan álmok riogatták.

Reggel ismét eszébe jutott a fekete alak. És bár a reggel világosságában még inkább hajlandó volt képzelődésnek ítélni éjszakai látomását, mégsem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze társait, láttak-e valami különöset az éjjel.

Sokuma és Gondoró nem látott semmit.

- Mi éjjel aludni szoktunk - felelték egyszerűen, de kis megütközéssel a hangjukban -, és se antilopsültet nem eszünk, se különöset nem látunk.

Kvanga azonban nem osztozott bátyjainak higgadtságában, ő izgatottan tekintett Andrásra.

- Én nem tudom - mondta zavartan -, igazán láttam-e, vagy csak az álmom hitegetett, de olyan volt, mintha valami fekete suhant volna el az ablak előtt... Egy kicsit meg is állt, és benézett hozzánk, aztán ment tovább.

- És mi lehetett az a feketeség? - kérdezte András, alig leplezve izgalmát.

- Ember - válaszolta határozottan Kvanga. - Töprengtem is, vajon Sokuma járkál-e odakünn vagy Gondoró.

- Mi éjjel aludni szoktunk - nyilatkozott harmadszor is Sokuma.

- Az ám, alszunk, és se antilopot nem eszünk, se különöset nem látunk, se ablakon be nem leselkedünk - toldotta meg Gondoró.

Andrásnak tetszett ez a nagy nyugalom, de azért idejét látta kizökkenteni belőle Sokumát és Gondorót.

- Ha ti nem voltatok - jelentette ki határozottan -, akkor más volt, mert nemcsak Kvanga látta az éjszakai látogatót, hanem én is.

Szavára meglepetten tekintettek össze.

- Világos - folytatta András határozottan -, hogy van még valaki rajtunk kívül a szigeten. Nem lehet másképp!

Sokuma most már izgatottan pattant fel helyéről.

- Persze hogy úgy lesz! Azért veszett el a hús, azért ad kevesebb tejet a tehén.

Ő gondterhelten fűzte tovább gondolatait:

- Valaki van a szigeten, az bizonyos... De hátha nem egyvalaki, hanem több?! Az még nagyobb baj volna!

- Mit tegyünk, fehér idegen? - nézett rá Kvanga segélykérően.

- Egyet tehetünk! Fogjunk fegyvert, és kerítsük kézre az éjszakai látogatót vagy látogatókat...

Lándzsával, nyíllal fegyverezték fel magukat, de mielőtt elindultak, András még lelkére kötötte Kvangának:

- Maradj a kunyhóban, de mindig legyen kéznél az íjad, és ha valaki mutatkozik, lődd le azonnal! Minden kérdés nélkül! Szóba ne állj vele!

Kvanga megígérte, hogy őrzi a kunyhót, és miután megbeszélték, hogy időnként ők is visszatérnek otthonukhoz, a három férfi nekivágott a sziget sűrűjének.

amelyben András kígyót fogad a keblére, bár tudva tudja, hogy a kígyó megmarhatja

Amilyen békésen töltötték eddig az életüket a Reménység szigetének lakói, a szelíd táj most olyan titokzatossá változott előttük. A bokrok csendes tisztásai, ahol annyit sétáltak, heverésztek, az erdő árnyas sűrűsége, ahová vidám vadászatokra jártak, nem rejteget-e most előttük orvul lopakodó ellenséget?

A három férfi gyávaság nélkül, mégis nyugtalan érzésekkel eltelve kezdte átkutatni a sziget erdőit, szikláit, bokros patakpartját. Délelőtt a kunyhó körüli területet vizsgálták végig alaposan, megnéztek minden zeget-zugot, félrehajtották még a bokrok ágait is, látnák legalább valami nyomát a hívatlan vendégnek vagy vendégeknek. A szorgos kutatás azonban nem vezetett eredményre.

Déltájban visszatértek a kunyhóhoz, de Kvanga sem tapasztalt semmi különöset. Hallgatagon költötték el az ebédet, és utána rögtön továbbindultak, hogy most már a sziget távolabbi részeit vegyék vizsgálat alá. Végigjárták a sziklás partvidéket, felkapaszkodtak a sziklatetőre, onnan meg lementek egészen az öbölig, hogy ott aztán tehetetlenül megállapodjanak a part menti pálmák árnyékában.

- Vagy csak képzelődtünk, vagy elnyelte a föld a vendégünket - szólalt meg András rosszkedvűen.

Sokuma ráncolt homlokkal meredt a földre.

- Csak nincs neki valami varázsszere? - töprengett hangosan.

- Az bizony meglehet! - nyilatkozott tüstént Gondoró. - Talán a szivárványmadár körmét hordja a nyakában, és ő is madárrá tud változni, ha akar...

Egészen belefeledkezett a varázslatok találgatásába.

- Az is lehet, hogy van neki olyan csigaháza, ami nem nagyobb egy datolyánál, de mégis bele tud bújni, ha tudja a varázsszót... Mert vannak ám nálunk ilyen varázslók!

András nem állhatta meg mosolygás nélkül ezt a sokféle csacsiságot, különösen hogy Gondoró egyenesen rápillantott bizonykodó tekintettel.

- Láttad-e valaha - kérdezte szelíd rosszallással -, hogy valaki bebújik egy csigaházba?

- Hát... Én nem láttam, de azért biztosan tudom, hogy vannak ilyen varázslatok - erősítgette Gondoró.

- Vannak bizony! - jelentette ki Sokuma is rendíthetetlen meggyőződéssel. - Csodálom is, fehér idegen, hogy bölcs és bátor ember létedre kételkedni mersz a varázslatokban!

András nem látta helyesnek, hogy most vitatkozzanak a boszorkányságokról, nem válaszolt hát egyebet néma fejcsóválásnál. Sétálva, vizsgálódva továbbindultak a part menti fák között.

Alig léptek azonban néhányat, különös jelenség ragadta meg a figyelmüket. Az öböl szélén furcsa, szokatlan élénkség támadt. Az ágak közt riadtan röpködtek a madarak, majmok szöktek fel rikácsolva a fák hegyébe, mintha hirtelen megbolydult volna a lombok sűrű világa.

Mindhárman megtorpantak, és mozdulatlanul figyelték a különös zsivajgást. Az ő jövetelük nem lehetett az oka ennek a zenebonának, hiszen sehol és soha máskor nem tapasztaltak ilyesmit. Valami másnak kellett hát lennie.

Álltak és figyeltek. A zsivajgás csak nem csendesült.

A fák között, lépésnyi keskeny réseken a tenger tükrére is ki lehetett látni, és ahogy András odapillantott, meglepett kiáltás tört fel a szájából:

- A csónak!... Kint van a csónakunk a vízen!

Valóban, a kisebbik csónak, amelyikkel hajdan Ternatéról elmenekültek, ott himbálózott a víz tükrén, a part mellett. Az evezők készen állottak az indulásra, embernek azonban nyoma sem látszott sehol.

Öles ugrásokkal rohantak arra a helyre, ahonnan előbb a lombok csapódása, majmok, madarak sikoltozása hallatszott.

Terebélyesebb faóriás tövében állapodtak meg, amelynek lombozata olyan sűrű volt, hogy még egy tenyérnyi rést sem lehetett rajta felfedezni. András éppen hogy csak megvillanni látott odafenn valami feketeséget, hanem akkor Sokuma már villámgyorsan felemelte az íját, és a lombok közé röpített egy nyílvesszőt.

Fájdalmas kiáltás csattant a magasban, aztán valami zuhanni kezdett lefelé, súlya alatt ropogva csapódtak szét a kisebb gallyak, és egy hatalmas termetű, izmos, vállas pápua pottyant le kalimpálva Andrásék lába elé.

- Ugye, hogy lejöttél?! - kiáltott fel Sokuma, és íját félredobva, mintha sose töprengett volna varázslatos madárkörmökről, rögtön megragadta a riadtan kapálózó embert.

- Várj csak, majd mindjárt megtanítunk, mi keresnivalód van a szigetünkön! - fenyegetőzött Gondoró, és hátrakötözte a pápua karját.

András az első pillanatban szóhoz sem jutott, társai olyan gyorsan tették ártalmatlanná az ellenséget. Az is megzavarta, hogy nem értette Sokuma és Gondoró pápua nyelven kiejtett szavait, csak a fenyegetés hangjai ütötték meg belőle érthetően a fülét.

- Ne bántsátok! - szólalt meg végre, és maga húzta ki a nyílvesszőt a fogoly combjából. - Ki kell vallatnunk, egyedül van-e a szigeten. A fán aligha vannak többen, mert a majmok máris megnyugodtak...

Körülfogták a földön elnyúló foglyot, és Sokuma közreműködésével András megkezdte a kihallgatást.

Afelől kezdték faggatni, vannak-e és hol rejtőznek a cinkostársai, a vallomás azonban megnyugtatta őket. Félelmében a pápua látható őszinteséggel azonnal elmondta: egyedül van, ő az egyetlen, ő is az ütközet alkalmával felfordult csónakban menekült a partra, és azóta itt bujkált az erdőben, csak éjszakánként lopózott a kunyhó közelébe, hogy valami élelmet kerítsen.

- És a csónakunkat miért vitted ki a vízre?

A pápua most nem válaszolt, de a szándékát úgyis tudták mindnyájan. A vízen hintázó csónakra néztek, és ebben a pillanatban mindhárman arra gondoltak, hogy ha ez a csónak most elindult volna, ha elérkezik Ternatéra, és a pápuák megtudják a sziget és a csontvázsereg titkát - harmadszor semmi sem menti meg őket a szörnyű pusztulástól.

A csendet a fogoly könyörgése törte meg. Égre-földre esküdözött, nem akarta senkinek a kárát, nem akart senkinek az életére törni, de még inkább ő a boldog, hogy életben megúszta a csatát. Végül sírva-ríva kérte a kegyelmet Andrástól.

- Mit? Kegyelmet?! - kiáltotta Sokuma, és megragadta keményen a pápua hátrakötözött karját.

- Kegyelmet?! - ismételte felháborodva Gondoró is. - Ti talán nem akartatok bennünket felfalni?! Miért jöttetek a szigetünkre? Nem hívott ide benneteket senki!

András leintette a két testvért, Gondorót elküldte, rejtse el újra a csónakot, aztán talpra állították a pápuát, és megindultak hazafelé. Útközben a két testvér felváltva faggatta és fenyegette a foglyot, András azonban nem sokat beszélt, hanem gondolataiba merülve némán lépkedett utánuk. Mit tegyenek az elfogott ellenséggel? Ezt a kérdést forgatta magában, de a kérdésre nem talált választ.

Otthon Kvanga rémült meglepetéssel fogadta őket.

- Karakó?! - futott ki elébük a kunyhóból, és a visszaemlékezés félelmével nézett a megkötözött pápuára. - Ő volt a legvadabb, a leggonoszabb Ternatén az egész törzsben...

Kvanga ismerte hát a foglyot, még a nevét is tudta, és ahogyan András hamarosan rájött, ismerték őt Sokuma és Gondoró is, csak ebben a helyzetben ők úgy látták helyesnek viselkedni, mintha Karakót sose ismerték volna.

A szigeten nem volt tömlöc, nem lehetett sehová bezárni a foglyot, András hát úgy határozott, adjanak neki enni, aztán éjszakára erősen kötözzék meg. Némaságba zárkózva Kvanga tejet adott a pápuának, Sokuma és Gondoró alaposan megkötözték, így tértek végül nyugovóra a fáradságos nap után.

András azzal a gondolattal feküdt és reggel azzal ébredt, mi legyen hát a fogoly sorsa. Ez az ember azok közé tartozott, akik már tíz évvel ezelőtt is feldúlták ezt a szép szigetet, és akik most mindnyájukat a legszörnyűbb halálra szánták. Háborúban állanak, és ebben a háborúban ők a földjüket, az életüket védik, minden okuk és joguk megvan tehát arra, hogy ne kegyelmezzenek az elfogott ellenségnek.

Mégis nem vitte rá a lelke, hogy megölesse a nyomorultat. De megkötözve sem tarthatja itt a világ végéig! Mit tegyen hát?... Nem tehet egyebet, maguk közé kell szelídítenie, munkát rábíznia - érdemelje ki az életet, a kenyerét!

Így történt aztán, hogy bár a többiek nehezen törődtek bele András elhatározásába, az elfogott ellenség hamarosan kegyelmet és szabadságot kapott. Néhány napig még megkötözve tartották, de aztán a csónakoknak új rejtekhelyet kerestek, és akkor a fogoly végképp megszabadult a rabság minden terhétől. András sokat beszélt vele, igyekezett munkára, emberségre szoktatni, a kunyhó oldalánál Gondoró egy kis kamrát is épített a számára, így rendeződött néhány nap alatt Karakó sorsa.

Andrásnak azonban hamarosan meg kellett bánnia ezt a rosszul alkalmazott, ellenségre pazarolt jószívűséget!

Az élet visszatért volna rendes kerékvágásába, Karakó azonban nagy kolonc lett a szigetlakók nyakán. Hiába bántak vele emberségesen, András hiába igyekezett magukhoz édesgetni, látták, érezték mindnyájan, hogy a pápua szelídsége csupa színlelés, meghunyászkodó viselkedése csupa álnokság.

Ami munkát rábíztak - fejést, vízhordást, gyümölcsszedést -, lustán, lelketlenül végezte, noha minden ételből-italból éppen annyit kapott ő is, amennyit a többiek. Alamuszi ábrázatán András sokszor megpillantotta a rosszakarat és a bosszúvágy felvillanását, és jól látta azt is, hogy valahányszor a pápua egyedül tudhatta magát, leselkedő vadmacskaként nézett körül.

Ez a magatartás nyomasztóan nehezedett mindnyájukra. A kölcsönös bizalom és megbecsülés, ami eddig a szigeten uralkodott, és szinte paradicsomi békességűvé tette az életet, most semmivé lett. Aggodalom és bizonytalanság csírázott a szívekben, nappal és éjszaka ébernek és óvatosnak kellett lenni, a kunyhójukat őrizni, a csónakokat új és új rejtekhelyre dugni, nehogy a gyűlölködő idegen veszedelembe döntse őket.

Sokuma és Gondoró, bár teljesítették András kívánságát, és igyekeztek Karakót maguk közé fogadni, sokszor szemrehányást tettek neki.

- Nem jól cselekedtél, fehér idegen - mondták, ha vadászat közben magukra maradtak az erdőben. - Az ellenségnek nem szabad megkegyelmezni, mert aztán majd mi szorulunk kegyelemre...

András maga is látta, hogy igyekezete nem vezet eredményre, de ha a maga idején nem lépett fel keményen az ellenség ellen, most már nem volt rá indoka, hogy eltérjen első elhatározásától. Nem tehetett egyebet, várakozott, és közben lassanként olyannak érezte az életet, mint mikor borulni kezd az ég, közeledik a vihar, és a fellegek mögött már ott lappanganak a veszedelmes villámok.

Egyik reggelen aztán valóban lecsapott a villám.

Napkeltekor meglepetten látták, hogy Karakónak üres a kamrája, mintha nem is töltötte volna odabenn az éjszakát. Rossz sejtelmekkel eltelve kezdték kiáltozni a nevét, gyorsan bejárták a ház környékét, és az istállóban meg is találták - nem Karakót, hanem lándzsával ledöfve a szegény jámbor antiloptehenet.

Kvanga sírva borult a derék állat tetemére. András is keserű megdöbbenéssel nézte a gyilkos indulat oktalan pusztítását.

Hanem a szomorúságra most nem volt idő, határozni és tenni kellett!

András egy pillanat alatt felmérte a történteket. Ilyen gaztettet a pápua csakis akkor követhetett el, ha biztosítva látta menekülését. Nyilvánvalóan felfedezte tehát valamelyik csónak rejtekhelyét, és már azóta messze jár!

- Sokuma! - kiáltott András felindultan. - Hamar! Fuss le az öbölbe, nézd meg, itt vannak-e a csónakok!... Te pedig, Gondoró, szaladj a sziklacsúcsra, látsz-e valamit Ternate irányában.

Sokuma és Gondoró abban a pillanatban elnyargaltak, András meg a síró Kvangával végigvizsgált mindent a ház körül, nem okozott-e egyéb kárt az áruló. Más nyomát azonban nem találták kártevésének, úgy látszik, sietségében nem maradt ideje másra az antiloptehén legyilkolásán kívül.

Nem kellett hozzá sok idő, Sokuma kiáltozva futott vissza.

- A kis csónak eltűnt - kiáltotta már messziről Andrásnak -, de a nagy sértetlenül a helyén van...

- Szerencsénk! Úgy látszik, azt nem fedezte fel... - dörmögte András. - De a nagy baj így is megvan, mert ha az éjszaka elején elindult a kisebbikkel, akkor többé már nem érhetjük utol!

Sokuma megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy így legyen. A pápuák nem szoktak éjszaka evezni, félnek a sötét víztől... Karakó legfeljebb hajnal előtt indult el.

- Bár igazad lenne! De akárhogyan is van, készítsd elő gyorsan a nagy csónakot! Tegyél bele négy evezőt, mert Kvanga karjára is szükségünk lesz... Mi meg visszük a fegyvereket, és ha Gondoró visszatér, azonnal elindulunk!

Alig tűnt el másodszor is Sokuma, futva-lihegve megérkezett Gondoró.

- Elszökött!... Csakugyan elszökött! - kiáltozta már messziről. - Megy egyenest Ternatéra, már a fele utat megtette!

Az íjakat, dárdákat összenyalábolva András azonnal az öböl felé indult, futtában intette maga után Kvangát és Gondorót.

- Mit gondolsz - kérdezte útközben Gondorótól, míg egymás mellett futottak a partra -, utolérhetjük, ha mind a négyen evezünk?

Gondoró felmérte képzeletében a távolságokat, úgy felelt kis habozás után:

- Lehet, de nem bizonyos... Már messze jár, és az a kis csónak igen gyors járású.

- Mindegy! - kiáltotta András, miután a magával hozott fegyvereket elhelyezte a csónakban. - Ha visszaérkezik Ternatéra, akkor mindnyájan elvesztünk, mert holnapra itt lesz az egész horda!... Ha kell, akár a folyóba is utána megyünk, de el kell némítanunk a nyomorult árulót!

Egy perc sem telt bele, a csónak elsiklott a parttól. A négy evező ütemesen, sebesen csapkodta a vizet, a benn ülők szótlanul, minden erejüket megfeszítve dolgoztak.

A szigetet megkerülték, elhúztak a meredek sziklafal alatt, amelynek magas tetejéről még ők lesték nemrégen a pápuák tülekedő hajóraját, aztán egyenest Ternate felé fordultak, és a csendes hullámok hátán sebesen iramlottak előre.

A nap most emelkedett fel delelőre, ragyogó sugarai szikrázva táncoltak a hullámok taraján. Pokoli hőség volt. András és társai lankadatlanul dolgoztak, egyikük sem szólalt meg, nem pocsékolták most az erejüket felesleges beszédre, legfeljebb ha előrepillantottak néha a végtelen víztükrön.

Innen, a víz szintjéről most még nem láthatták a szökevényt, de azért biztosra vették útirányuk helyességét, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a pápua is, éppúgy, mint ők, a legrövidebb úton törekszik Ternate felé. Abban is bizakodni kezdtek, hogy ilyen iramban előbb-utóbb, de talán a folyó torkolata előtt elérik az árulót. András időnként felállott a csónakban, és kezével árnyékozva tekintetét, éles szemmel végigkutatta a víztükröt. Sokáig nem látott egyebet a tenger puszta kékségénél, mígnem egy alkalommal izgatottan felkiáltott:

- Megvan! - mutatott előre. - Ott menekül a nyomorult! Szedjük össze minden erőnket, és nemsokára a kezünk között lesz!

Egy pillanatra mindnyájan visszafojtott lélegzettel meredtek előre a vízen, és valóban, messze előttük ott bukdácsolt a hullámok hátán egy fekete pont.

amelyben a kígyó Jelky Andrást csakugyan megmarja, és a Reménység szigete másodszor is a pusztulás szigetévé változik

Az áruló pápua megfeszített erővel evezett, de karjának, derekának a mozgásán láthatólag kiütközött a szakadatlan munka fáradtsága. Még nem vette észre a háta mögött közeledő négyevezős csónakot, talán ezért is engedte egy-egy percre eluralkodni magán izmainak lankadtságát, hanem amint karjait pihentetve egyszer hátrapillantott, oly vad és dühödt ordítás hangzott fel a melléből, hogy Andrásék is meghallották.

Megkezdődött az életre-halálra szóló verseny.

A szökevény eszeveszetten igyekezett egérutat nyerni, hatalmas lökésekkel lendítette előre a könnyű kis csónakot, de mindez már nem segített rajta. Nyolc kar küzdött kettő ellen, a távolság a két csónak között szemlátomást csökkent, és Andrásék hamarosan annyira megközelítették az ellenséget, hogy már világosan láthatták a kimerültség zsibbasztó hatása ellen küzdő görcsös mozdulatait.

- Mindjárt kifogy az ereje! - kiáltotta örvendezve Sokuma, és még nagyobb lendülettel folytatta az evezést.

András a keze ügyébe készítette fegyvereit, és a távolságot méregette a csónakok között: vajon a szava áthallatszanék-e már a szökevényhez? Nem akart rögtön fegyverrel támadni, az volt a szándéka, átkiált előbb hozzá, és felszólítja békés megadásra.

Akkor azonban olyasmi történt, ami eleve útját szegte András békés szándékának.

Az áruló pápua maga is érezte, hogy nem képes tovább gyorsítani az evezés ütemét. Ezért hirtelen lelassította csónakja futását, és mintha neki magának is az volna a szándéka, hogy békésen megadja magát, egykedvűen várakozott. Ámde mihelyt a nagyobbik csónak százlépésnyire közeledett, váratlanul felegyenesedett ültéből, kezében megfeszült az íj húrja, és egy nyílvessző surrogva csapott le Andrásék közé.

Fájdalmas sikoltás hallatszott.

Az esemény olyan villámgyorsan zajlott le, hogy András egy pillanatig fel sem tudta fogni, mi történt igazán. Ő maga éppen felemelkedett a csónak orrában, hogy megadásra szólítsa a pápuát, mikor a nyílvessző elröppent. Hallotta maga mellett elzúgni, és most a sikoltásra hátrafordulva rémülten látta, hogy Kvanga ültében előrebukik.

Kvanga, a szelíd, kedves, jólelkű Kvanga kiejtette kezéből az evezőt, arcát halálos sápadtság öntötte el, kebléből lassan permeteztek alá a piros vércseppek, és már ájultan feküdt Gondoró óvatos karja között. András és Sokuma fájdalmas némasággal térdelt az ájult lány mellé. András megkísérelte kihúzni a sebből a nyílvesszőt, hanem akkor egy másik nyílvessző csapódott közéjük, és kemény koppanással megállt a csónak oldalában.

- Végezzünk ezzel a nyomorulttal! - kiáltott András.

Kvangát óvatosan lefektették a csónak aljába, András és Sokuma pedig felragadták az íjaikat, hogy bosszút álljanak a merénylőn. Amikor azonban odafordultak Karakó csónakjához, meglepetésükben megállt a kezük az íj húrján, mert a csónakot üresnek látták.

- Biztos a csónak fenekére lapult - ragadta meg az egyik evezőt András -, gyerünk, támadjunk!

Néhány erőteljes csapással a kisebb csónak közelébe siklottak, és már-már az összecsapásra készültek, a pápuát azonban nem találták.

- Mi ez? - tekintettek egymásra meglepetten és tájékozatlanul az újabb veszedelem felől, amely nem tudhatni, honnét támad rájuk.

- Csak nem ugrott a tengerbe? - kérdezte Sokuma, figyelmesen vizsgálva a víz tükrét.

- Úszva nem menekülhet, ez képtelenség! - vélte András, de Sokumához hasonlóan ő is a víz tükrét vizsgálta.

Tán a víz alatt úsznék?

Ez lehetetlen, hisz fél percnél tovább még a gyöngyhalászok sem képesek a víz alatt maradni.

Vagy lemondott a menekülés minden reményéről, és önként ölte volna magát a tengerbe? Ez sem feltehető, hiszen ahelyett, hogy megadta volna magát, az előbb rájuk támadt.

Egy percig tartott az a tétova habozás, amíg Gondoró egy evezőcsapással oda nem evezett a kisebb csónak mellé, és a víz fölé hajolva meg nem ragadta az üres csónak orrát.

Ebben pillanatban lezajlott az utolsó összecsapás.

Amikor Gondoró megragadta a kis csónak orrát hirtelen feltűnt a vízből a pápua gyűlölettől villogó szeme, lándzsa csapott Gondoró karjába - de ugyanabban a szempillantásban megpendült Sokuma íja, és a gyűlölködő ellenség halálos sebbel merült a tenger hullámaiba...

Gondoró könnyű sebet kapott, nem is törődött vele, és még evezésre is vállalkozott. A másik evezőt Sokuma kezelte. A csónak megfordult a csendesen hullámzó vízen, és megindult hazafelé a Reménység szigetének másodszor is megmentett földjére.

András nem evezett, az eszméletlenül heverő Kvanga mellé térdelt, és gyengéd kézzel ápolta. Előbb a nyílvesszőt húzta ki vigyázva a lány sebéből, aztán a magukkal hozott forrásvízzel megmosta a sebet, és bekötözte az ingéből tépett kötéssel.

Nemsokára Kvanga felnyitotta lázasan csillogó, fáradt szemét.

- Kvanga... Szegény Kvanga... - szólította András. - Jobban érzed magad?

- Ó, fehér idegen... - csak ennyit tudott suttogni a lány, aztán ismét visszaesett az eszméletlenségbe.

A nap tüzes golyója a láthatár szélén már a víz végtelen tükrére hajolt. Káprázatos, izzó bíborfényben ragyogott minden, szinte égni látszott a tenger és az ég. És ebben a tündéri ragyogásban ott feküdt az ifjú lány a csónak mélyén mozdulatlanul. Arcát tűnő pírral vonta be az alkony utolsó fénye, de ez a pirosság már nem az életé volt.

András megragadta a harmadik evezőt. A három férfi némán, erősen, szakadatlan ütemben evezett. Szívüket kimondhatatlan szomorúság töltötte meg. Kvanga oly drága volt mindhármuknak, és most ott feküdt eszméletlenül, és mindhárman látták, tudták - halálos sebbel.

A nap letűnt, hirtelen beállt az éjszaka.

A sötét tengeren, amely most igazán végtelennek látszott, ütemes csobbanásokkal siklott a nagy csónak, maga után vontatva a kisebbet. Nagy figyelemmel kellett evezniük, nehogy eltévesszék az irányt, de szerencsére éjszakára is csendes maradt az idő és nem féltek tőle, hogy a hullámverés eltéríti őket.

A tenger szinte aludni látszott, szelíd hullámzása csendesen paskolta a csónakok oldalát. A hűvösebb éjszakai szellő jótékonyan üdítette a fáradt férfiak testét. Kvangát azonban óvni kellett a hűvösségtől, ezért András levetette ronggyá szakadt ingét, és óvatosan betakarta vele a beteg leányt.

Régóta eveztek. Talán már éjfélre is járhatott az idő, magukban mindhárman nyugtalankodni kezdtek, de még egy ideig egyikőjük sem merte kimondani félelmét.

- Már otthon kellene lennünk - szólalt meg végre Gondoró csendesen.

- Eltévedtünk volna? - töprengett Sokuma.

András önkéntelenül is elengedte az evezőt, és töprengő társaira nézett.

- Pedig most a legkisebb eltérés is azzal a veszedelemmel jár - szólalt meg aggódva -, hogy végképpen elveszítjük a szigetünket... Lehet, hogy itt van a közelben, és mi eleveztünk mellette?

Továbbevezni ugyanabba az irányba nem lett volna tanácsos, mert kievezhettek a nyílt tengerre, akkor pedig a napvilágnál sem találnak többé haza.

Szemüket erőltetve tekingettek körül az éjszakában, de semmi jelét sem tudták fölfedezni a sziget közelségének. Végül Sokuma felegyenesedett, és határozottan oldalt mutatott.

- Itthon vagyunk. Éppen szemben az öböllel! - mondta, s megragadta az evezőjét.

Nem kellett hozzá fél óra, megkönnyebbülten siklottak be a sziget öblébe. Sokuma és Gondoró biztonságba helyezték a csónakokat.

András pedig a karjába emelte az eszméletlen Kvangát, és óvatos léptekkel megindult vele a ház felé.

Egész éjszaka ébren maradtak. A fáradtság ólomsúllyal húzta lefelé tagjaikat, de ők nem éreztek egyebet, csak szívük mondhatatlan szomorúságát. A sötétben ültek és hallgattak. Csak az örök szikra parázslott hunyorogva a kunyhó sarkában. Gyékényágyán Kvanga már alig pihegett. Ajka nem szólalt meg többé, kedves tekintetét nem emelte rájuk, mint annyiszor bajaik, gondjaik, tanácskozásaik során.

Mire eljött a hajnal, Kvanga nem volt többé.

Elmúlása könnyű volt, mint a madáré. A hajnal szelíd sugarai ragadták magukhoz utolsó leheletét. A három férfi arcán könnyek peregtek alá. Mintha mindhárman testvérek lettek volna, úgy búcsúztak el a korán kilobbant ifjú élettől.

Szomorú napok következtek a kis sziget lakóira.

Kvanga sírja ott domborodott a tengeröböl sarkában, ahol egykor a lány oly bátran harcolt velük együtt. A sír fölött csendesen susogtak a bokrok, hajladoztak a pálmák, mintha egymás közt beszélnék a szegény lány szomorú sorsát.

András szótlan búskomorságban töltötte a napokat, és lelkének betegsége testére is kihatott: gyengének, fáradtnak érezte magát. Szeretteinek kedves képei, elmúlt napok emlékei kísértették éjjel-nappal. Kínzó gondolataitól szabadulni nem tudott, csak a vágyakozás növekedett benne, hogy változtasson végre szomorú helyzetén.

De mit tehet ő, mit tehetnek akár hárman is, körülzárva a végtelen tengertől?!

Akkoriban minden napját a tengerpart magas sziklaperemén töltötte, a régi leshelyen, és mohón, elgyötört szemmel figyelte, fürkészte a láthatárt. Ó, ha feltűnne egy hajó, ha feltűnne a távolban... Lehetetlen, hogy így kelljen leélnie az életét, ilyen tétlenül, ilyen tehetetlenül, hiszen ő munkára, tevékenységre született!

Sokuma és Gondoró gyakran felkapaszkodtak hozzá a sziklafokra, és mindent megtettek, hogy jókedvre derítsék. Gondoró egy ízben még egy ősi táncot is eljárt előtte, de hiába. András szeretettel mosolygott rájuk, és szerette is őket igazán, hiszen összeszoktak, és igazi harcostársakká lettek, de őt a szíve, a tettvágya mégiscsak másfelé húzta.

Később, ha Sokuma és Gondoró megjelentek a sziklán, és csendesen letelepedtek melléje, András mindinkább örömét lelte benne, hogy mesélgessen nekik a világról, elmúlt életéről, és amihez a legtöbbször visszatért, elhagyott batáviai otthonáról. Néha napokat eltöltöttek azzal, hogy András elmagyarázta egy nagyváros életének ezernyi tudnivalóját, és feleletet adott társainak ezernyi ámuló, hitetlenkedő kérdésére.

Egy napon így szólott Sokumához és Gondoróhoz:

- Tudjátok, mit gondoltam?... Ha egyszer mégis észrevesz bennünket egy hajó, ha elvinne bennünket az én városomba, eljönnétek-e velem?

Sokuma és Gondoró meglepetten tekintettek rá, aztán egymásra néztek szótlan tanácstalansággal.

- Fehér idegen - szólalt meg végre Sokuma -, mi lenne ott velünk? Nálatok, ha jól megértettem, nem lehet sem vadászni, sem halászni... És én még azt gondolom, bennünket csak kinevetnének.

András felemelte a kezét.

- Derék, bátor és ügyes emberek vagytok. Bátrabbak és ügyesebbek, mint sokan az enyéim közül! Az én házam lesz az otthonotok, dolgozni fogtok becsülettel, és csak bízzátok rám, ha valaki nevetni mer rajtatok!

A kétkedő testvérekbe bizalmat öntöttek András szavai. Feltámadt bennük a fiatalos vágyakozás, hogy meglássák, megismerjék a nagyvilágot. Ettől kezdve már hármasban lesték, figyelték a tengert, és várakoztak hol reménykedve, hol csüggedve, de állhatatosan.

A napok, a hetek, az idő összefolyt előttük, a reggelek, a delek, az esték végtelen egyformasággal követték egymást, és nem volt más, nem volt semmi egyéb, csak előttük a tenger végtelensége és a hasztalan várakozás.

Aztán eljött egy nap, hogy nem várakoztak hiába.

Mintha álmot látnának, hajó tűnt fel a láthatáron, és kibontott vitorlákkal közeledett.

András lázas izgalommal gyújtotta meg a sziklaperemre már rég odakészített rőzsecsomót, friss gallyakat dobott rá, hogy nagyobb legyen a füstje. Sokuma pedig nagy pálmaleveleket kötözött egy hosszú póznára, és Gondoróval felváltva lengették, hogy már a karjuk is belezsibbadt.

A hajósnép észrevette a jeleket, csónakot bocsátott a vízre, de akkor már András és két társa a saját csónakjukon eveztek a horgonyzó hajó felé. Igen, Sokuma és Gondoró is ott voltak a csónakban, hogy elkísérjék akárhová, amerre a fehér idegent, hűséges harcostársukat a sorsa kormányozza.

Aztán a kötélhágcsó a hajó oldalán, a hajósnép a fedélzeten, a kapitány kérdései... Andráson úgy múlottak el ezek a percek, mintha álomban töltené el őket.

A hajó kínai volt, és Batáviába vitorlázott.

Andrásnak nagy szerencséjére szolgált kínai tudása, elsősorban ennek köszönhette, hogy a copfos kapitány akadékoskodás nélkül felvette mindhármukat a hajóra, és ők búcsút mondhattak az üdén zöldellő, sziklás partú kis szigetnek, amely, maguk sem tudták, mennyi idő óta volt otthonuk és hazájuk.

A gyors járatú kis vitorlás folytatta útját. A vitorlákat kedvező szél feszítette, a hajó orra bátran hasította a hullámokat, és a Reménység szigete hamarosan elsüllyedt mögöttük a tenger végtelen messzeségeiben...

amelyben Jelky András megöleli boldog hitvesét, és megismerkedik ifjabb Jelky Andrással - Sokuma és Gondoró pedig Batávia főutcáján sétálnak, a város lakóinak nem csekély rémületére

Milyen boldogan pillantotta meg András második hazájának földjét! Tekintetét a könny elfátyolozta, kezét dobogó szívére szorította, úgy nézte fájdalmas örömmel Batávia nyüzsgő-kikötőjét.

De mihelyt partra lépett, az ámuló Sokumától és Gondorótól kísérve, nem sok időt engedhetett érzelmeinek. Legelőbb is emberséges ruházatot kellett szereznie. A hajóról tehát egyenesen a kikötő helyőrségének kaszárnyájába sietett, miután meghagyta társainak, hogy nyugodtan várjanak rá.

A kaszárnya kapuőrségének elállt szeme-szája a csodálkozástól, amikor az eléjük toppant rongyos, torzonborz vadember tiszta hollandi nyelven felszólította őket: bocsássák be, és vezessék azonnal a kikötő kapitánya elé. Meglepetésükben azonnal eleget is tettek a felszólításnak, és András néhány perc múlva ott állott - senki más, mint De Vint kapitány előtt.

Tisztelgett, és kemény hangon jelentette:

- Kapitány úr, Jelky András hadnagy jelentkezem!

A kapitány azt hitte, kísértetet lát. Tágra nyílt szemmel bámulta Andrást az asztala mögül, aztán hirtelen felugrott, és akadozó szavakkal magához ölelte a jövevényt.

- Hogyan?! - kiáltotta ámulva. - Csakugyan ön volna?... Ön, a ceyloni hadvezér?!... Az istenért, vesse le gyorsan ezt a gúnyát, és bújjék egyenruhába!

- Hiszen bújni bújnék - nevetett András -, csakhogy nincsen!

A kapitány rögtön hadnagyi egyenruhát hozatott, András pedig öltözés közben elmondta, mi mindenen kellett átmennie, amióta Batáviát elhagyta.

- Ön valóban rendkívüli ember, Jelky! - kiáltott fel De Vint. - Úgy látszik, különösen kegyeli a sors, hogy évek óta a legérdekesebb élmények mind az ön pályáján halmozódnak össze... Annyit mondok, igazán boldog lehet!

- Boldog? - sóhajtott András keserű mosollyal, aztán hirtelen megkérdezte: - Kapitány úr, mennyi ideje, hogy elindultam Ceylonba?

- Várjunk csak - ráncolta össze homlokát a kapitány. - Ha nem tévedek, elmúlt két éve...

András néhány pillanatig maga elé meredt.

- Két éve?... Most tehát huszonhat éves vagyok. És nézze meg a hajamat, kapitány úr.

Amíg öltözött, bepillantott a falon egy tükörbe, és látta, hogy a haja már jócskán őszülni kezdett.

- No, félre a szomorú gondolatokkal! - vidította a kapitány. - Igaz, hogy őszül egy kicsit, de most mindenesetre siessünk a helytartóhoz! Ó, hogy megörül az öregúr, ha önt meglátja!

András ugyan jobb szerette volna, ha előbb a családjához siethet, De Vint azonban nem engedte ki a kezéből, és már cipelte is karonfogva a helytartó háza felé.

- Biztosíthatom - nyugtatgatta közben Andrást -, hogy családja a legjobb egészségnek örvend, és lesz is majd találkozása valakivel, akit eddig, úgy tudom, sose látott. Hanem a szolgálat mindennél előbbvaló!

Amint végighaladtak a város főutcáján, Andrást megpillantva gyakran megtorpant egy-egy szemközt jövő, aztán továbbindult nagy nehezen, és a fejét csóválta, mintha hihetetlen, felfoghatatlan dolgot látott volna. Érthető is, hiszen Andrást már mindenki holtnak tartotta, és most is inkább azt gondolták, hogy káprázik a szemük, semhogy feltevésükben tévednének.

András szorongó érzésekkel lépte át annak az embernek a küszöbét, aki fejére zúdította az elmúlt esztendők viszontagságait.

És ó, az a küszöb most is éppoly páratlan fehérségben tündökölt, mint három évvel ezelőtt! Most is gondosan be volt hintve hófehér kőporral, és a kőporba most is szabályosan bele voltak rajzolva a szép háromszögek, négyszögek, csillagok és körök - és András, akár ne is mondjuk, most is halálra gázolta a remekbe készült mesterművet!

A helytartónak két katonatisztet jelentett be az ajtónálló.

Peter Albert Van der Parra őnagyméltóságát hatalmas karosszékben találták a látogatók, mintha azóta is ott üldögélne változatlanul, amióta András először tette tiszteletét a házban. Ugyanabból a hatalmas pipából eregette a füstöt, ugyanaz a szépen kicsiszolt üvegkancsó állott mellette, félig töltve finom vörös borral, mint azon az emlékezetes délutánon...

András tekintete önkéntelenül is a borfoltokat kereste a terítőn.

A terítő ugyanaz volt, és íme, a pecsétek most is ott sötétlettek rajta, nemhiába mondta már akkor a helytartóné, hogy ezeket a foltokat a világ összes citroma ki nem viszi többé.

És hát a helytartóné sem változott sokat.

Annyi bizonyos, hogy testi terjedelme egyáltalán nem fogyatkozott, és ismeretes három tokája alatt suttyomban már a negyedik is növekedett.

András láttára Van der Parra összecsapta húsos tenyerét, arcát előbb sötétvörös, aztán sápadtfehér színek öntötték el, szuszogva kapkodta a levegőt, és a szeme tágra meredt a határtalan ámulattól.

- Jelky!... Jelky András!... - kiáltotta döbbenten, és bizonyosan fel is pattan székéből, ha óriási pocakja miatt nem szorul hosszabb előkészületekre az ilyen nagymérvű megmozdulás.

Végre megjött a szava, és képesnek mutatkozott egy egész mondatot összerakni:

- Jelky András! Igazán ön volna az vagy csak a hazajáró lelke?!

- Nagyméltóságú helytartó úr - hajtotta meg magát András -, csakugyan én magam vagyok itt, és ezennel jelentkezem nagyméltóságodnál!

A helytartó bensejében nyilván nagy dolgok mentek végbe.

Előbb egész teste hullámzásba kezdett, mind a négy végtagja más-más mozdulatot tett, roppant tömegének egyensúlya szemlátomást ide-oda vándorolt, hogy végül, amikor mindez lejátszódott, egy óriási erőfeszítéssel felemelkedjék ültéből, két hatalmas lábán Andráshoz cammogjon, és könnyező szemmel magához ölelje.

- Hadnagy úr - szólalt meg ismét -, hadnagy úr, nagyon igazságtalanul bántam önnel... Én önt kiragadtam családi boldogságának kötelékéből, és ön ezt kitűnő szolgálatokkal viszonozta. Derekasan viselte magát, és becsületet szerzett magyar hazájának és a Holland Királyságnak egyaránt... Ön iránt mi a legnagyobb hálára vagyunk kötelezve!

András szabadkozni akart, hogy a kötelességét teljesítette mint polgár és mint katona, a helytartó azonban visszazökkenve irdatlan nagy karosszékébe, heves szuszogással így folytatta:

- Keserűen vádoltuk magunkat, én és a feleségem, amikor megtudtuk, hogy ön seregével együtt milyen borzasztó sorsra jutott a pápuák között! Sokáig nem is akartuk elhinni, és nagyon-nagyon szerettük volna, hogy ne legyen igaz... Hivatalosan írtunk minden hollandi kolónia elöljáróságának, hogy igyekezzék önt felkutatni és megszabadítani, de hiába volt minden, azt írták mindenünnen, mit sem tudnak az ön sorsáról. Végül is kénytelenek voltunk elhinni, hogy valóban elpusztult. Azóta már tettem is lépéseket a kormánynál, hogy feleségét nyugdíjban részesítsék, de most, hogy ön visszatért, bizonyos vagyok benne, hogy lesz alkalmam kellemesebb módon is bizonyságát adni, milyen őszinte jóakarója és barátja vagyok... Nyújtsa kezét, hadnagy úr, és ha teheti, felejtse el a múltakat!

András megilletődve hallgatta a termetes öregúr engesztelő szavait, és meg is szorította derekasan a helytartó kezének három ujját - mind az ötöt fél kézzel nem foghatta át.

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és a helytartóné viharzott be rajta.

- Hát igaz, valóban igaz?! - kiáltott kifulladva. - Csakugyan ön az, hadnagy úr?! Csakugyan ön, Jelky András?!

Az őszinte öröm első pillanatában a helytartóné asszony csaknem András nyakába borult, de szerencsére idejekorán eszébe jutott, hogy ezt bizony nem nagyon lehetne összeegyeztetni az illem szabályaival.

- Ó, kedves hadnagy úr - folytatta egy kicsit megcsendesülve -, meg tud-e bocsátani? Nagyot vétkeztem ön ellen, igen nagyot! Elvakított és elragadott az ostoba hiúság, és szerencsétlenné tétettem önt a semmi miatt... Meg tud-e hát bocsátani?

- Asszonyom - felelte András őszinte tiltakozással -, én semmiről sem tudok, amiért bocsánatomra volna szüksége. Csak arra emlékszem, hogy mindig jóságos és kegyes volt irányomban, amiért ezután is hálás tisztelője leszek.

A helytartóné elérzékenyülve szorongatta András kezét.

- Ön derék, jó ember, hadnagy úr - rebegte csendesen -, hiszen az ifjúság mindig jó és derék!... Ó, ha tudná, mennyire örültem, mikor az imént kinéztem az ablakomon, és összetaposva láttam a küszöböm rajzait! Akkor rögtön tudtam, hogy Jelky András visszatért, mert tudja, hadnagy úr - és itt a helytartóné hangja tréfásan megrovóra változott -, egész Batáviában csak egyetlen ember van, aki azokat össze meri gázolni, és ez az ember: Jelky András!

- Én?! - kérdezte meglepetten András, és csak most kezdett rádöbbenni múltbeli szörnyű vétkeire.

- Igenis ön - erősítgette a helytartóné -, de igazán nem haragszom érte többet!... Nem, a legkevésbé sem, és ezután azt sem bánom, de inkább szeretném, ha mindennap összetiporná a lépcső mintáit... Keservesen meglakoltam én ezért az ostobaságért. Mennyit kellett sírnia miattam az ön kedves, jó feleségének... Látta már a feleségét, hadnagy úr?

- Még nem, asszonyom - jutott szóhoz András, hogy aztán ez legyen az utolsó megszólalása ezen a napon a helytartó házában, mert a derék úrasszony szinte kituszkolta az ajtón.

- Hogyan?! Még nem látta a feleségét?!... Az istenért, hát menjen, siessen hozzá, vigasztalja meg azt a szegény asszonyt... Menjen, menjen, hadnagy úr, egy percig sem maradjon tovább, menjen azonnal... - sürgette viharosan, és végre az események kavargásában kimerült férjére is vetett egy pillantást. - Hallod-e, Peter Albert, még a feleségét sem látta szegény Jelky!... Csak menjen, menjen, isten önnel, uram!

András meg se szólalhatott, máris kifelé haladt a kapitány kíséretében. Amikor végül a híres küszöbhöz jutottak, és életében először átugrotta a nevezetes lépcsőfokokat, utána hallatszott a helytartóné biztató kiáltása:

- Hadnagy úr! Ne kímélje ám a mintáimat! Megharagszom, ha el nem gázolja őket!

Az utcán De Vint kapitány nem győzött eléggé csodálkozni a helytartóné engedélyén. Még maga felé is fordította Andrást, hogy jobban végignézhesse.

- No, hadnagy úr - szólalt meg nem titkolt irigységgel -, ön aztán igazán benne van a helytartóék kegyében! Mióta fennáll ez a ház, még sose történt meg, hogy anyától született ember valóságos engedélyt, sőt, mit mondok, felszólítást kapott volna rá, hogy a küszöbön összetapossa azokat a gyönyörű figurákat!... Hiszen ezt úgyszólván csodának lehet tekinteni!

Elbúcsúztak egymástól, miután András megkérte a kapitányt, hogy két derék társát, Sokumát és Gondorót - akikről az események forgatagában bizony egy kicsit megfeledkezett - valakivel kísértesse haza az ő házához. Aztán kezet szorítottak, és András dobogó szívvel megindult hazafelé.

Vannak esetek, hogy az író kezében erőtlenné válik a toll.

Hogy tudnánk elmondani András érzéseit, amikor átlépte az öreg Sequin házának küszöbét? Hogy tudnánk elmondani szíve ujjongását, amikor belépett a szobába, és megpillantotta feleségét, megpillantotta gyászruhában, ahogyan az ablaknál üldögélt, és valami apró, fehér holmit varrogatott? Hogy tudnánk elmondani azt a boldogságot, ahogyan a gyászruhás asszony megölelte férjét, aztán azt a pillanatot, ahogyan odavezette a szoba sarkába, a kis fehér ágyhoz, Jelky András immár másfél éves, édesen alvó kisfiának, ifjabb Jelky Andrásnak az ágyához, akit az ifjú apa most láthatott először.

A ház, amely esztendőkön át a legszomorúbb ház volt egész Batáviában, most a legboldogabb lett. Vidámság, kacagás verte fel a szobák örökös csendjét, az öreg Sequin, András apósa büszkén tárgyalta a nagy eseményt az összefutott szomszédokkal, barátokkal, ünnepi vacsora készült nagy sürgés-forgással a konyhában - csak akkor támadt egy kis meghökkenés, amikor betoppantak a maguk csekélyke, de annál harciasabb öltözékében András útitársai: Sokuma és Gondoró.

A két íjas, lándzsás harcoson bezzeg nagyot nézett a ház népe. Jelkyné odafutott kisfia ágyához, és széttárta a karját, nehogy az "emberevők" rátámadjanak gyermekére. De amikor András baráti öleléssel köszöntötte Sokumát és Gondorót, helyreállott a béke, és a vacsorán már részt vett a Reménység szigetének két derék fia is.

Vacsora után, ahogy András és felesége magukra maradtak, a boldog fiatalasszony szótlanul egy Magyarországból érkezett levelet helyezett András elé. Másfél évig vándorolt ez a levél keresztül a világon, hogy most tudósítsa Andrást öreg szüleinek nagy öröméről, hogy hírt kaptak elveszettnek hitt fiukról, és értesültek boldog házasságáról. Hej, ha tudták volna, hogy azóta hol-merre járt, mi mindenen ment át az ő Andrásuk, bizony nagyon elrémültek volna!...

Másnap reggel, nem sokkal azután, hogy hosszú évek óta András először ébredt vetett ágyban, nagy ostorpattogások közepette két szekér állott meg a ház előtt.

Jelkyné az ablakhoz sietett, és meglepetve szólította férjét:

- Nézd, András, mi ez?! Hozzánk jöttek!

- Alkalmasint téved a kocsis - tekintett ki András is az ablakon, megszemlélve a palackos ládákkal megrakott szekereket.

Hanem a kocsis nem tévedett. Hamarosan kopogtattak az ajtón, és hivatalos komolysággal belépett egy hivatalnok, hogy a helytartó rendeletére András tenyerébe helyezzen egy tekintélyes súlyú zacskót, benne 1000, azaz ezer gondosan megszámlált arannyal.

- És miért küldte őnagyméltósága ezt a rengeteg pénzt? - ámult el András. - Hiszen nem tartozik nekem!

A hivatalnok méltóságteljes fogalmazásban adott választ:

- Őnagyméltósága szíves üdvözletét küldi uraságodnak, és kéreti általam uraságodat, hogy ezen csekély összeget jóakaratának gyönge kifejezése gyanánt elfogadni ne terheltessék. Hasonlóképpen szerencsém van uraságodat tudósítani, hogy a ház előtt álló két szekér terhe ötszáz palack finom borból és ugyancsak ötszáz palack kitűnő hollandi sörből áll, mely italokkal a nagyméltóságú helytartóné úrasszony kedveskedik, hogy uraságod becses egészségének újból való helyreállításához némileg segédkezet nyújthasson.

A formás kis szónoklat végén a hivatalnok mélyen meghajolt, aztán eltávozott, hogy odakünn parancsot adjon a ládák lerakására.

Képzelhetjük Jelkyék meglepetését! Természetesen nagy örömmel fogadták a becses ajándékokat, de ha azt hitték, hogy ünnepeltetésüknek ezzel vége szakad, akkor alaposan tévedtek. Mert a java csak ezután kezdődött.

András hazatértének híre már aznap befutotta egész Batáviát.

Legjobb hirdetői mindenesetre útitársai lettek. Sokuma és Gondoró naphosszat rótták a várost, és felfedező útjaikban az sem sokat zavarta őket, hogy amerre csak jártak, kezdetben bizony félősen kitért mindenki az útjukból, hogy aztán suttogva mutassanak utánuk:

- Ni, ott mennek Jelky András emberevői!

András lett a város hőse, minden házban, minden utcán róla beszéltek, háza előtt csoportokban álldogáltak az emberek, és ő maga alig győzte fogadni a tisztelgő és kíváncsiskodó látogatókat.

Aztán a díszebédek, díszvacsorák hosszú sora!

Először a helytartó adott nagyszerű díszebédet a ceyloni hadvezér tiszteletére, aztán a batáviai helyőrség tisztikara díszvacsorát, aztán a városi tanács, aztán a derék szabócéh, amely büszkén vallotta, hogy András nemcsak a polgároké, nemcsak a katonáké, hanem elsősorban is a szabóké - és ki tudná felsorolni a többi, sokféle megtiszteltetést.

Hanem a legnagyobb kitüntetés, András sok küzdelmének szép elismerése csak ezután következett.

Egy reggel váratlan felhívást kapott, jelenjék meg aznap délben a helytartó hivatalában. Amint megérkezett, az ajtónállók a díszterembe vezették, a magasabb rangú tisztviselők körében Peter Albert Van der Parra ott fogadta ünnepélyesen a magyar hadnagyot. A termetes öregúr ezekkel a szavakkal válaszolt András köszöntésére:

- Jelky András, önt ezennel hivatalosan felmentem katonai szolgálata alól, és egyben köszöntöm önt, mint a Holland Királyság valóságos belső tanácsosát!

Lelkes éljenzés követte az emlékezetes pillanatot, amikor András átvette kinevezésének nagy pecsétekkel ellátott okmányát.

Soha ilyen magas méltóságot idegen nemzet fia még nem ért el a városban, de András nem vallott szégyent megbízatásának sok és nehéz feladata között.

- Hamarosan elfoglalta hivatalát, az általa is bejárt szigetek, Ceylon, Banda, Amboina, Ternate felügyelői tisztjét, és nem késett soha a gyors és alkalmas intézkedésekkel, hogy a szigetvilág népei nyugalomban és békességben éljenek. Sokumát és Gondorót is odavette maga mellé hivatalába, mint a legilletékesebb szakértőit a szigetekről érkező kérelmeknek és panaszoknak, és valóban sok hasznát vette tanácsaiknak.

"Vége hát a hányódásoknak, a megpróbáltatásoknak - gondolkozott el néha munkája közben, és elmosolyodott, ha eszébe jutott az oszlopszent egykori sötét jóslata. - Nirvána!... Nem, nem igaz, hogy nincs értelme az ember életének, küzdelmének..." A becsülettel végzett munka, a család boldogsága az, amiért érdemes élni! Ha sok kalandozás árán is, de ő megtalálta az élet igazi célját...

amelyben elbúcsúzunk hősünktől, és lezárjuk életének kalandos történetét

Végére érkeztünk Jelky András kalandjainak!

Végére érkeztünk, mert Jelky András élete ezután már nem a kalandok kiszámíthatatlan útjain halad tovább, hanem a megállapodott munkásság és a méltó elismerés felfelé ívelő pályáján.

Néhány évvel azután, hogy hősünk Batáviában elfoglalta tanácsosi tisztjét, és az édesen mosolygó kis Jelky Mariska személyében új jövevény érkezett a családba, az alig harmincesztendős, ifjú tanácsost követté nevezte ki a Holland Királyság kormánya. Ekkor kezdődött igazában az egyszerű bajai szabólegény életének legfényesebb korszaka.

Első követi küldetése éppen arra a földre vezette - Ceylon szigetének belsejébe -, ahol egykor oly merész vállalkozással vívta ki a békességet.

Történt pedig Ceylon szigetén, a szingalézek országában, hogy a nevezetes Mahabi király igen-igen elöregedett, és nem érzett magában elegendő erőt a további kormányzásra. Elhatározta tehát, hogy önként elhagyja trónját, és átengedi fiának, a férfivá serdült trónörökösnek. Igen ám, de a nemes elhatározáshoz a holland kormány jóváhagyását is szerette volna megnyerni, nehogy a trónváltozás egyenetlenséget szüljön a sziget népei között.

A holland kormány szívesen engedett Mahabi király kérelmének, és a díszes kísérettel érkező követ, aki Kandy városában maga is közreműködött a koronázás ősi szertartásában, senki más nem volt, mint Jelky András. Az öreg Mahabi király kezdetben mogorván fogadta egykori veszedelmes ellenfelét, hanem Andrásnak az alkalomhoz illően ékes és jóindulatú beszéde, amellyel az öreg, majd a leendő királyt üdvözölte, eloszlatott minden bizalmatlanságot.

Sok kalandja után így történt, hogy Andrásunk még királyt is koronázott.

Második követi küldetése sokkal nagyobb, komolyabb feladat volt. A holland kormány a japáni császár udvarába küldte leleményes követét, éspedig nem kisebb megbízással, mint hogy teremtsen diplomáciai és kereskedelmi összeköttetést Hollandia és Japán között, és ezáltal kapcsolja be a világkereskedelem hálózatába a nagy kelet-ázsiai szigetcsászárságot.

Ez a megbízatás nem látszott könnyűnek. A japáni birodalom akkor még hozzáférhetetlenül el volt zárva az európaiak elől, határait idegen semmiképpen sem léphette át, hírek is alig érkeztek ebből a rejtelmes világból, és a japáni császár, a mikádó és kormánya ellenségesen fogadott minden európai közeledést. Mégis, hosszú fáradozások árán a holland kormánynak sikerült legalább annyit elérnie, hogy a császári udvar hajlandónak mutatkozott fogadni és meghallgatni a követét. Ez a követ Jelky András volt.

Amikor hosszú hónapok után András hajója elhagyta a császárság partjait, és ő kigöngyölte maga elé a megkötött kereskedelmi szerződés okmányát, bizony maga is hitetlenkedve nézte, hogy a mikádó kicifrázott névaláírása mellett az ő egyszerű magyar neve képviselte a másik szerződő felet, az akkor hatalmas Holland Királyságot. Nagy dicsőséget jelentett ez az okmány, hiszen amiben annyi kiváló ember hiába fáradozott, azt Jelky András sikeresen megvalósította, és nevét méltán emlegették a diplomácia és a kereskedelem köreiben mindenütt a világon.

Múltak az évek, és már úgy látszott, hogy azt az embert, akit a sors annyira és annyiszor meghurcolt, végre a szerencse igazán a karjába veszi. Munkásságát soha nem csúfították kudarcok, családi boldogságát nem háborították kegyetlen csapások, egészségben és nyugalomban élt, kisfia, kislánya már iskolás gyerekekké serdültek.

Mégis megint komor napok következtek hősünkre.

Komor napok - pedig a komor napokat már bajosabban viselte, mint azelőtt, ifjúsága idején. Mert bizony elmúlt az ifjúság, Jelky András már elérte életének negyvenedik esztendejét. Homlokát barázdásra szántotta az idő, a haja hófehér lett.

Öreg szülei évekkel korábban örök nyugovóra tértek messzi Magyarországon. András esztendőnként tudott velük egy-egy levelet váltani, ha az irdatlan messzeségeken keresztül el nem kallódott a borítékba zárt írás. Mégis az öreg bajai szabómester és életének hűséges társa azzal a meggyőződéssel hunyták le szemüket, hogy kisebbik fiuk megállotta helyét a nagyvilágban. András Jóska bátyjával levelezett ezután, a honvágytól sokszor fájdalmasan felsajgó szívvel.

Életének nagy csapása 1774-ben érte, éppen húsz évvel azután, hogy szülővárosát elhagyta: kedves, forrón szeretett feleségét kegyetlen hirtelenséggel elragadta a halál.

A nagy fájdalom testben-lélekben megtörte, gyermekeinek szeretete, a helytartó együttérző barátsága és az egész város mély részvéte is alig tudták vigasztalni. A földrész öldöklő éghajlata különben is megviselte szervezetét, és a csapás most még jobban meggörnyesztette - néhány nap alatt éveket öregedett.

A temetés után hosszabb szabadságot vett hivatalától és heteken, hónapokon át alig mozdult ki házából. A munka szeretete, amely benne oly roppant erős volt, most mintha egészen megszűnt volna. Maga elé meredve üldögélt a szobájában, úgyhogy már azt rebesgették az egész városban: "Szegény Jelky András nemsokára követi feleségét..."

Azonban mégsem úgy történt, ahogyan az emberek gondolták.

Az a testi-lelki zsibbadtság, mely rabságban tartotta, néhány hónap múltán egészen eltűnt.

- Vastermészetű ember! - mondogatták róla mindenfelé a városban, és örvendeztek a felépülésén.

Ehhez az újjászületéshez a hazaszeretet adott erőt neki.

Az elvonultság hosszú hónapjaiban hazájának, szülőföldjének édes képei lebegtek előtte. Szívét csordultig töltötte a vágyakozás, hogy hazatérjen húsz éve elhagyott hazájába, amelyről annyiszor vélte, hogy többé nem láthatja viszont.

A vágyakozás szilárd elhatározássá erősödött benne, az elhatározást pedig tettek követték. Javait pénzzé tette, magának, gyermekeinek ruháit, háztartásának felszerelését összecsomagoltatta, hivatalos ügyeinek fonalát legombolyította, aztán elbúcsúzott azoktól az emberektől, akikkel annyi gyümölcsöző esztendőt eltöltött, és gyermekeivel s a hűséges Sokumával és Gondoróval 1776 októberében elindult Batáviából a kedves, vén Európa felé.

Végtelen hosszú volt az utazás.

Két hónapba került, amíg a vitorlás elérte a Jóreménység fokát. Éppen újesztendőre eresztettek horgonyt Fokváros kikötőjében. Hanem ez az új esztendő igen-igen rosszul kezdődött, a városban gonosz láz dühöngött, a lakosság fele betegágynak esett, és a járvány András két derék társát szemelte ki első áldozatokul.

Szegény Sokuma! Szegény Gondoró! Ott nyugosztok most a Jóreménység fokánál, annyi viszontagság, annyi bátor küzdelem után! Sorsotok könyvében úgy volt megírva, hogy sose lássátok meg azt a dicső Európát, amelyben a hatalmasok éppúgy fölfalják a gyengébbeket, mint a vad pápuák Ternate szigetén, csakhogy még sokkal borzasztóbb módon.

Jelky András gondosan ápolta két hűséges társát. Az ő betegágyuknál kerítette őt is hatalmába a járvány. Hogy továbbutazzék, arról most már szó sem lehetett.

Nagy nehezen mégis felépült, szívós szervezete legyűrte a pusztító lázrohamot, és mihelyt lehetett, az első alkalmatosságot megragadta útjuk folytatására. Egy Serres nevű hajó érkezett éppen Kínából, és Rotterdamba készült, a hajónak pedig Van Forst kapitány volt a parancsnoka. András feleségének egy közeli, bár eddig sose látott rokona.

Van Forst kapitány szerfelett megörült a találkozásnak, kényelmes utazást biztosított András és gyermekei számára. 1777 májusában a Serres elhagyta Fokvárost, hogy három hónap elteltével horgonyt vessen Rotterdamnak András előtt oly emlékezetes kikötőjében...

Fogjuk rövidre, ami ezután történt, hiszen hősünk változatos életét nehéz volna már eseményekkel gazdagítani.

Hogy a holland kormány és az előkelő kereskedelmi körök nagy ünnepségekkel, kitüntetésekkel fogadták Andrást, azt mondanunk se kell. A meghívásokat, a kitüntetések átadását és az egyéb ünnepélyes alkalmakat már sokallta is, hiszen nem kívánt ő már egyebet hazájánál, szülőföldjénél. Mégis jó néhány hónapba került, amíg postakocsija megindult vele és gyermekeivel Bécs felé.

Bécsbe 1777 októberében érkezett meg. Amikor megpillantotta az István-templom világhírű tornyát, megilletődötten idézte fel magában vándorútjának kezdetét. Úgy tűnt előtte, mintha az az idő mérhetetlenül messze volna már a múltban, mintha száz meg száz esztendeje is lenne...

Pedig az ő kedves Jóska bátyja most is ott lakott a templommal szemben, csak az aranybetűs cégtáblát viselte meg egy kicsit az idő, amióta utoljára látta.

- András! Te vagy az?! - kiáltott fel Jelky József, amint nagy nehezen ráismert öccsére a vele már egykorúnak látszó látogatóban.

- Bizony, én vagyok - mosolygott András -, és látod, bejártam az egész világot, csak éppen Párizsba nem jutottam el soha, ahová elindítottál huszonhárom éve.

Jelky József és felesége alig tudták, hogy kedveskedjenek világot járt, híres-neves vendégüknek. András két gyermeke pedig nem győzött szemét-szájat tátani ezekben a pompás európai városokban, amelyek annyival szebbek, nagyobbak, mint Batávia - pedig az se csúnya hely ám!

Az első napokban vége-hossza nem volt a sok elbeszélésnek. Előbb András mesélte el életének csodálatos történetét, aztán Jóska bátyja számolt be az ottani eseményekről, öreg szüleinek csendes haláláról, hogy áldották meg az utolsó szavukkal is messze vetődött fiukat...

Bécsben még egy nevezetes esemény érte.

II. József császár, megtudva, hogy a híres világjáró a városban tartózkodik, kihallgatásra kérette, és nagy szívességgel fogadta. Először elbeszéltette magának András pályafutását, és nagy élvezettel hallgatta a csodálatos kalandokat - hamarosan azonban kiderült, hogy őfelsége nemcsak mulattatni akarta magát...

- Mert mi rég ismerjük az ön nevét, kedves Jelky - mosolygott Andrásra -, és nem kerülte el a figyelmünket, hogy ön milyen kiváló diplomáciai szolgálatokat végzett a Holland Királyság számára.

András meglepetten hallgatta ezeket a szavakat. Még nagyobb lett a meglepetése, amikor a császár felszólította, vállaljon el egy igen magas tisztséget az udvarnál.

Egy pillanatig habozott csak, és nem is a felajánlott tisztségen, hanem az udvarias visszautasításon, aztán mélyen meghajolva megadta a választ:

- Felség! Mélyen megköszönöm felséged kegyességét, de nekem nincs egyéb vágyam, mint hazámba visszatérni és hazámnak hasznos polgára lenni.

A császár arca elborult, de mert nem akarta kitüntetlenül hagyni azt az embert, akit a Holland Királyság oly magas elismerésekben részesített - arany érdemrenddel, no meg egy jókora nagyságú aranyórával ajándékozta meg.

András mély meghajlással köszönte meg a császár kegyességét, de amikor eltávozott, nem állhatta meg mosolygás nélkül az udvaroncok és lakájok buzgó hajlongását. Vajon - erre gondolt közben -, vajon mit szóltak volna ezek a hajlongó uraságok, ha huszonnégy évvel ezelőtt az egykori kis szabólegény be akart volna jönni ezekbe a fényes termekbe?

Jelky András 1778 tavaszán lépett ismét hazájának földjére. A határon megállíttatta a kocsit, gyermekeit kézen fogva kilépett az útra, és fájdalmasan szorongó, ujjongó szívvel sokáig nézte a tavaszi virágzásban pompázó drága hazai tájat. Mindennél nagyobb boldogság töltötte el lelkét, hogy ezt a pillanatot megérhette, hogy nem pusztult el annyi veszedelem között, és a föld, amelyen áll, a levegő, amelyet belehel, hazájának földje és levegője!

Bécsből érkezve először Budán szállt meg. Néhány napig akart mindössze időzni, hogy aztán meg se álljon szülővárosáig; a jövő azonban ismét másként alakult - hiszen nem volt ez újság az ő életében!

Mindjárt az első napon, ahogy szállását elfoglalta az egyik budai vendégfogadóban, hírére-nevére csakhamar összefutottak az emberek, és estig tízszer is kiéljenezték az ablakba: mutassa meg magát, ha már egyszer hazajött! Másnap meg iparosoknak, kereskedő polgároknak a küldöttségei keresték fel szállásán, és úgy adódott, hogy az üdvözlések, felköszöntők után sorra előkerült Magyarország csekélyke iparának, kereskedelmének ezernyi kérdése.

András belemelegedett a tanácskozásokba, gazdag tapasztalataival és külföldi összeköttetéseivel mindenkinek a segítségére sietett. Három napra tervezett budai tartózkodásából lassanként tíz nap, aztán egy egész hónap lett, végül pedig András megértette, hogy itt a helye Buda városában. Tudásával és ismereteivel itt szolgálja igazán magyar hazáját.

Házat vásárolt Budán, és csak ezután látogatta meg szülővárosát és szüleinek a sírját. Sokáig állt a süppedő halmok előtt, felidézte magában gyermekkorának sok kedves emlékét, édesapjának, édesanyjának feledhetetlen arcát. Végül felkereste a derék Sovánka uram sírját is.

Hej, uramisten, abból a térképből, amelyikkel Sovánka uram a búcsúzásnál megajándékozta fiatal tanítványát, vajon akad-e még egy körömnyi foszlány valahol az óceán fenekén?!

András megbékélt mosollyal gondolt az egykori térképre, amellyel oly bizakodóan vágott neki a nagyvilágnak, és hálával telt meg a szíve egykori derék tanítója iránt...

Budai otthonában fáradhatatlan tanácsadója, vezetője lett azoknak a polgároknak, akik a magyar ipar, a magyar kereskedelem felvirágoztatásán fáradoztak, és bőkezű támogatója azoknak a mesterlegényeknek, akik külországi tanulmányokra indultak. Fia, leánya felnőttek, ő maga azonban egyre többet gyengélkedett, életének sok fáradalma most hatalmasodott el szervezetén, és néhány év elteltével végképp ágynak dőlt.

Utolsó napjain a leggyöngédebb gyermeki szeretet vigyázott, nem hiányzott sem a vigasztaló szó, sem a szükséges orvosság, de Jelky András nem ámította magát. Aki annyiszor tudott farkasszemet nézni a halállal, az most sem ijedt meg tőle, amikor szelídebb alakban közeledett feléje.

- Érzem, hogy nemsokára meghalok - mondta gyermekeinek -, de nem bánkódom életemen. Nehéz megpróbáltatásokon mentem keresztül, de igyekeztem mindig úgy cselekedni, hogy a helyemet megálljam, és embertársaimnak hasznára legyek... Hiszem, hogy életem nem veszett kárba! Ahogy tőlem telt, szolgáltam hazámat és az emberiséget, ha több telt volna tőlem, többet tettem volna...

Öt évvel hazatérte után, 1783-ban Jelky András örökre lehunyta szemét. Utolsó óráit az a tudat derítette fel, hogy nem maradt alul az életért vívott küzdelemben, és hogy felnevelve látja maga mellett szeretett gyermekeit. Utolsó útjára százan meg százan kísérték el, hogy csendes tiszteletadással emlékezzenek sok fáradalmáról és példás emberségéről.

Ez volt Jelky András bajai szabólegény élete és halála.

Jegyzetek

1. Savoyai Jenő, akinek nagy része volt abban, hogy a török hódítókat sikerült végképp kiűzni hazánk földjéről ^[VISSZA]

2. Az Itáliai-félsziget elnevezése a régi magyar nyelvben; ma Olaszország ^[VISSZA]

3. Azaz Elő-India és Hátsó-India. Az egyik maga az Indiai-félsziget, a másik Thaiföld és a Maláj-félsziget ^[VISSZA]

4. Lisszabont 1755. november 1-én romba döntötte az emlékezetes földrengés ^[VISSZA]

5. Bortermeléséről híres spanyol tartomány ^[VISSZA]

6. Szintén boráról híres, Észak-Afrikától nyugatra az Atlanti-óceánban ^[VISSZA]

7. A portugálok egyik legnagyobb költője (1524-1580) ^[VISSZA]

8. Kétárbocos kis vitorlás ^[VISSZA]

9. Kétárbocos, sok vitorlával felszerelt, gyors járatú hajó ^[VISSZA]

10. Durra: cirokfajta. Afrikában kenyérgabonaként termesztik ^[VISSZA]

11. Mai neve: Djakarta ^[VISSZA]

12. Az éretlen mákfejből csapolt bódító folyadék, más néven mákony ^[VISSZA]