Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hevesi Lajos
JELKY ANDRÁS KALANDJAI
Regény

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Hevesi Lajos regényét az 1879. évi harmadik kiadás alapján átdolgozta:
Czibor János


Tartalom

ELSŐ FEJEZET
amelyben Jelky András elbúcsúzik szülővárosától, és elindul a nagyvilágba

MÁSODIK FEJEZET
amelyben Jelky András megérkezik Bécs városába, tanul, dolgozik, álmodozik, és végül ismét nagy útra készül

HARMADIK FEJEZET
amelyben hősünket nagy veszedelem fenyegeti, és végül is meg kell neki tanulnia, milyen utazás esik egy hátiputtonyban

NEGYEDIK FEJEZET
amelyben Jelky Andrásnak alkalma van megtudni, hogy ő bizony egy fabatkával sem ér többet negyven tallérnál

ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben Jelky András és Portius Péter hideg fürdőt vesz, ami a hesseni gróf őmagasságának kereken nyolcvan tallérjába kerül

HATODIK FEJEZET
amelyben Jelky András igen szomorú módon ismerkedik meg a tengerjáró hajók feneketlen gyomrával

HETEDIK FEJEZET
amelyben Jelky András egész beható ismeretséget köt a tengerrel

NYOLCADIK FEJEZET
amelyben Jelky András vízbe merül, nehogy megégjen, és gerendán lovagol, nehogy a vízben végképp elmerüljön

KILENCEDIK FEJEZET
amelyben Jelky András szeretne visszatérni a mesterségéhez, de inkább a mestersége tér vissza őhozzá

TIZEDIK FEJEZET
amelyben Jelky András úgy megéhezik, hogy jázminillatot, fokhagymaszagot és tekintélyes titulusokat kénytelen vacsorázni

TIZENEGYEDIK FEJEZET
amelyben Jelky András ismeretséget köt egy muzulmán hitű ágyúgolyóbissal

TIZENKETTEDIK FEJEZET
amelyet Jelky András mint harcos tengerész kezd meg, és mint eladott rabszolga végez be

TIZENHARMADIK FEJEZET
amelyben Jelky András megfeketedik, és egy ideig urasan jár, hogy később pórul járjon

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
amelyben András se éhen, se szomjan nem hal, hanem feketéből fehérré változik

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
amelyben egy pávatollas mandarin különös figyelmet tanúsít Jelky András hasa iránt

TIZENHATODIK FEJEZET
amelyben Andrásnak megmenekül a hasa, viszont hosszú időre elmegy az étvágya

TIZENHETEDIK FEJEZET
amelyben Jelky András egyszerre tesz szert egy hatalmas barátra és egy még hatalmasabb ellenségre

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
amelyben Jelky András megismerkedik Jelky Andrásnéval, a helytartóné úrasszony pedig megismerkedik Jelky Andrásné meggyszín ruhájával

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
amelyben egy kis kakas és egy nagy kakas párbajt vívnak egymással - és András lesz a vesztes

HUSZADIK FEJEZET
amelyben Jelky András hallomásból megismerkedik Buddha isten szent fogával

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
amelyben Jelky András elevenné varázsol egy kétszáz éves, de legalábbis húszesztendős szobrot

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
amelyben az oszlopszent nagy hirtelen eltűnik, és a szent fog fekete füstté változik

HUSZONHARMADIK FEJEZET
amelyben két hadsereg békésen hazavonul, csak egy király átkozódik magában a csatatéren

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
amelyben Jelky András igen furcsákat álmodik és utóbb még furcsább valóságra ébred

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
amely csúfosan majdhogy az utolsó fejezete nem lett Andrásunk hányatott pályafutásának

HUSZONHATODIK FEJEZET
amelyben Jelky András megismerkedik egy mindentudó, mindenható, csodálatos istenséggel, és illő tisztelettel viseltetik iránta

HUSZONHETEDIK FEJEZET
amelyben Jelky András kedvéért csodát tesz a mindenható nagy fétis

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
amelyben nyolc fekete pont tűnik fel a tengeren

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
amelyben felépül a Reménység szigetének védőműve, és Gondoró felcsap festőművésznek

HARMINCADIK FEJEZET
amelyben nyílzáporok zuhognak, emberevők ordítozása hallatszik, és Sokuma tengernagyi kinevezésben részesül

HARMINCEGYEDIK FEJEZET
amelyben András kígyót fogad a keblére, bár tudva tudja, hogy a kígyó megmarhatja

HARMINCKETTEDIK FEJEZET
amelyben a kígyó Jelky Andrást csakugyan megmarja, és a Reménység szigete másodszor is a pusztulás szigetévé változik

HARMINCHARMADIK FEJEZET
amelyben Jelky András megöleli boldog hitvesét, és megismerkedik ifjabb Jelky Andrással - Sokuma és Gondoró pedig Batávia főutcáján sétálnak, a város lakóinak nem csekély rémületére

UTÓSZÓ
amelyben elbúcsúzunk hősünktől, és lezárjuk életének kalandos történetét

 


ELSŐ FEJEZET

amelyben Jelky András elbúcsúzik szülővárosától, és elindul a nagyvilágba

1754 esztendejének egy szép nyári napján sokan elcsodálkoztak Baja városában, vajon mért füstölög naphosszat olyan bodoran Jelky István szabómester házának a kéménye. Fűtenek talán odabenn? Ilyesmit képzelni se lehetett, hiszen nyaranta Baján is a nap gondoskodik a fűtésről, akárcsak egyebütt a széles világon; a kíváncsi szomszédság nem is gondolt hát mást, úgy kell lennie a dolognak, hogy Jelkyéknél nagyban sütnek-főznek.

Igen ám, de miért sütnek-főznek, amikor se ünnep, se névnap, se lakodalom? Nénémasszonyék végig az utcában egymásnak adogatták a kérdést, míg aztán végül nem győzhették tovább, hogy tudatlanságban maradjanak, és délután egypáran beállítottak hírhallani a szabómester házába. Jöttek is a hírek azon nyomban, futottak, keringtek, szaporodtak, hogy Jelkyéknél fenekestül felfordult a világ, hogy a konyha már színültig telis-tele van frissen sült fehér cipóval, töpörtyűs pogácsával, kenyérbe sütött sódarral, a teremtő tudja, mi minden jóval.

Mire leszállt az este, az is kitudódott, hogy az öreg Jelky István második fia, keresztnevén András, elhagyja holnap reggel a szülői házat, el a szülővárosát, és elmegy messze-messze, talán még a tengeren is túlra, világot látni, az a sok malac, liba, sódar, pogácsa pedig nem egyéb, hanem az útravaló.

- Nem lehet az! - hitetlenkedett a hírek hallatára egyik-másik néne. - Világot látni? Hiszen gyerek a kis Andris! Még tizenhat esztendős sincsen!

- Hogyne volna tizenhat! - vágta el a találgatásokat az öreg Mindentudó Dorka néni, rosszalló fejcsóválással a mások kurta emlékezetén. - Több is hárommal! Hiszen a nagy árvízkor született, mikor a Duna vize itt sétált, ni, az utcánkban! Annak pedig éppen most, Mihály-napkor lesz tizenkilenc esztendeje.

Erre aztán senki sem mondhatott egyebet, mert az öreg Dorka néninek az írásnál is többet ért a szava. Az öreg nénék elgondolkoztak az idő múlásán, képzeletben maguk elé állították a szabómester barna hajú, vidám szemű fiát, és eldöntötték magukban megnyugvással, hogy ha már egy híján húszesztendős a fiú, hadd menjen hát világot látni.

A szabómester házában ezalatt összegyűltek és vacsorához ültek a család legjobb barátai. Az öreg Jelky Istvánt mindenki ismerte és becsülte a városban. Tisztelték-becsülték nem holmi kutyabőrért, hanem ami többet ért a nemesi címereknél: emberségéért, szorgalmáért, munkás életéért. Takaros házát, háza körül gyümölcsösét, jól megművelt kis gazdaságát nem az ősök hagyták rá, hogy maga csak pazaroljon a készből. Két kezének a munkájával, műhelyének jó hírnevével Jelky István maga szerezte meg, amire magának és családjának szüksége volt; városának így lett megbecsült polgára.

A dúsan megrakott asztalnál ezen az estén is ott ült a szabómester házában a város öreg tiszteletese, mellette meg a termetes kántor uram, akitől a kis Andris, mikor még tényleg kicsi volt, annyi szép régi magyar dalt megtanult. Az asztal másik oldalán Sovánka uram, a nevéhez méltóan vékony csontú iskolamester emelgette áldomásra a poharat. Az iskolában ő tanította meg Andrást az írás-olvasás tudományára, és mert fiatalabb korában maga is hetedhét országot bejárt, messzi világokról, csodálatos városokról azóta is sokat mesélt egykori tanítványának.

Vígan folyt a vacsora, egyedül a csendes, ősz hajú háziasszony, András édesanyja nem tudott osztozni a jókedvben, és egyszer-egyszer úgy nekibúsulta magát, hogy jóízű mondásaival még a kántor uram is alig tudott mosolyt csalni az arcára. Hogyne búsult volna, mikor a nagyobbik fia után, aki már tíz éve ott ragadt Bécs városában, most a kisebbiket is szárnyára kell engednie?! Ki tudja, a kisebbik visszatalál-e majd a szülői házhoz? Ezen bánkódott az idős mesterasszony, ha egy-egy pillanatra magára maradhatott gondolataival.

Hanem az este hősének, a mi Andrásunknak annál vidámabban ragyogott az arca.

- Sose féltsen engem, kedves édesanyám - karolta át szelíden az édesanyja vállát. - Lehet az a Bécs akármilyen nagy, nem veszek én el benne! Majd vigyáz rám Jóska bátyám, meg aztán... Hiszen magam is vigyázok magamra!

Az öreg Jelky István elégedetten nézett a fiára.

- Úgy van, fiam - mondta komoly, elgondolkodó hangon -, segíts magadon, az isten is úgy segít... Látod, mindig ezt mondtam én is, mióta csak kinőttem a gyereksorból. Ahogy felcseperedtem, nem ültem én sem a kuckóba, de akármennyit hányt-vetett is a sors, nem bántam én azt meg!... Hej, mikor gránátos lettem a nagy Eugénius herceg[1] seregében, az volt csak a világ! Fél Európát bejártuk, Taliánországot,[2] Franciaországot, még Párizs városa alá is ellátogattunk, Lajos király őfelségének akár tetszett a vizit, akár nem... Aztán Pétervárad, Temesvár, hány meg hány csata, míg a törököt végképp kivertük a haza földjéről, hogy be se tette ide azóta a lábát!

András ismerte már sorra a nagy csaták történetét, édesapja hogy harcolta végig az utolsó török háborúkat, de valahányszor szóba kerültek a régi, hősi harcok, édesapja szavait mindig kigyúlt szemmel hallgatta. Tekintete most egy pillanatra a szoba sarkába tévedt, rézcifrázatú hüvelyben édesapjának ott függött a kardja, már sok-sok éve nyugodalmasan, mert a vitéz szablya becsülettel megszolgálta a nyugalmat.

- Bizony - folytatta csendesen a szabómester -, veszedelmes idők jártak akkoriban, volt bennük elegendő részem, de ahogyan tőlem telt, megálltam a helyemet. Aztán, hogy visszatérhettem ide, a szülőföldemre, azon voltam mindig, hogy a mesterségemben is jól munkálkodjam. Családomnak gondját viseltem, két fiamat becsülettel felneveltem, és nem is hiába, mert szabómester lesz utánam mind a kettő, olyan szabómester, hogy ne legyen különb itthon egész Bács megyében!

Az öreg Jelky István elhallgatott egy percre, aztán a fiára fordította tekintetét.

- Jóska bátyád ott ragadt Bécsben a németek között, mert megtették császári ruhatári szabómesternek. Bánkódtam egy kicsit miatta, de hát isten neki, hadd maradjon, legalább Bécsben is megmutatja valaki, mit tud a magyar mesterember. De veled, András fiam, az a szándékom, hogy két-három évig gyarapítsd magad Jóska bátyád mellett a mesterségben, aztán térj haza, vedd át az én műhelyemet, folytasd az én munkámat, mert nagy szükség van ám itthon minden jó mesteremberre.

András megnyugvással fogadta édesapja akaratát, és csendben elmondott ígéretével - hogy visszatér majd a szülői házba - szomorkodó édesanyját is jobb kedvre derítette. A vendégek is helyeselték a szülői szándékot és a fiú komoly ígéretét, aztán elbeszélgettek, és Andrásnak az útra tanácsokat adtak. Közben jócskán eljárt az idő. Az öreg tiszteletes, amikor véletlenül eszébe jutott, és megnézte szörnyű nagy, félfontos zsebóráját, vette észre, hogy éjfél is elmúlt és jó lenne hazafelé indulni.

Magához ölelte hát Andrást, és még egyszer a lelkére kötötte, hogy soha, semmiért el ne hagyja a becsület útját, majd kántor uram is megölelte a fiút, és útravaló emlékül egy könyvecskét adott neki, amelybe szép kerek betűkkel maga írta bele a legszebb magyar dalokat. Sovánka uram pedig haza se ment ezen az éjszakán, hanem kedves tanítványa kamrájában heveredett le egy báránybőrös bundára.

Nem sok idő kellett hozzá, és Jelky István házának kihunytak az ablakai.

Hanem azért nem aludt ám mindenki odabenn az elcsöndesült szobákban. Az öreg szabómestert nehezen tudta elnyomni az álom, a mesterné asszony pedig egész éjjel le nem hunyta a szemét: kedves, derék fiára, hosszú útjára, jövendőjére gondolt szüntelenül.

Eljön mindjárt a reggel, elválnak, elszakadnak egymástól, mikor láthatja, mikor ölelheti újra a szívére?...

Aztán a mi Andrásunk is - pedig máskor ugyancsak mélyen szokott aludni - egész éjszaka furcsábbnál furcsább álmokkal vesződött. Álmodott messze tengerekről, csodálatos nagy hajókról, aztán távoli világrészek jelentek meg előtte, ahogyan hallott, olvasott róluk, félelmetes fenevadakkal viaskodott, és önmagát is látta, hol mint ágrólszakadt vándort, hol mint hatalmas hadvezért, ahogy városok jönnek hozzá követségbe, aztán egyszerre mintha ismét a tengeren volna, úszott, úszott a végtelen vízben, rátámadt egy óriási cápa, kitátotta rettenetes nagy száját, megragadta fogával a vállát, és biztosan be is kapta volna, ha fel nem ébred a legválságosabb pillanatban.

- Andris!... Andris!... Felkelt a nap, keljünk fel mi is!

Ahogy a szemét felnyitotta, megkönnyebbülten felnevetett, mert valaki tényleg fogta a vállát, szerencsére nem a rettenetes cápa, hanem a sokkal jobb lelkű Sovánka uram. És igaza is volt Sovánka uramnak, mert a nap már nemcsak hogy felkelt, hanem fel is sétált szépen égi pályájára.

András rögtön talpon termett, és nem telt bele egy fél óra, készen állott az indulásra. Az udvaron is megmozdult az élet, a tehenek akkor ballagtak a legelőre. A nyurga gémeskút mellett lovak szürcsölték a jó hűs reggeli vizet, ott állt mellettük András édesapja, akkor gyújtott rá éppen a legelső pipadohányra.

A ház tornácán édesanyja vizsgálgatta a hátibatyut, vajon a szíjakat jól tartják-e a nagy sárgaréz csatok, és látnivalóan nagy érdeklődéssel nézegette a degesz hátipoggyászt az öreg Lompos is, a ház hűséges komondora.

Nemsokára reggelihez ültek mindannyian, aztán elérkezett a búcsúzás nehéz pillanata. Az édesanyának, bár nem akarta volna, szaporán megeredt a könnye, és mintha valami az öreg Jelky Istvánnak is elfátyolozta volna a szemét, ahogyan kisebbik gyermekét útjára bocsátotta.

- Itt van, fiam, három aranypénz - mondta az öreg szabómester. - Légy takarékos, útravalónak elég lesz Bécsig. Jóska bátyádékat tisztelem, és azt üzenem neki, műhelyéről, munkájáról soha rosszat ne halljak...

Ennyit mondott csendes szóval, és megölelte, megcsókolta a fiát. Aztán az édesanyja ölelte magához Andrást, és egy kis erszénykét csúsztatott a kezébe. András keze kerek, nehéz valamiket érzett az erszénykében - azok is voltak abban, nagy, nehéz ezüsttallérok.

Föltette süvegét, hátára vette poggyászát, vándorbotját jól megszorította, és Sovánka uram kíséretében, könnyes szemmel elhagyta a szülői házat. Szívét olyan nehéznek érezte, hogy ha nem szégyellte volna, eldobja a botját, lerakja a batyuját, és ki sem nyitja maga előtt az udvar fakilincses kapuját.

Amint elérte az utca végét, még egyszer visszafordult. Szülei a kapuból néztek utána, édesanyja fehér kendőjét lobogtatta utolsó üdvözletül, és ez a fehér kendő sokáig ott repkedett még András szeme előtt, hogy néha-néha évek múlva is maga előtt lássa életének nem sejtett útjain...

András és az iskolamester nemsokára már az országúton ballagtak. Ott baktatott utánuk csendesen az öreg Lompos, hadd kísérje el egy darabon ő is a kisebbik gazdáját. Együtt nőttek fel, mindketten a huszadik esztendejükbe fordulnak, Lompost mégis mindenki az öreg Lomposnak hívta, Andrást pedig a fiatal Jelkynek. Hát ilyen igazságtalanok az emberek...

András és a kísérője csendesen haladtak, egy ideig nem esett szó közöttük, mígnem az iskolamester, hogy elterelje a fiú szomorú gondolatait, megtörte a hallgatást.

- No, kedves András öcsém - mondta egy pillanatra megállapodva -, én is szántam ám neked valamit emlékül. Hasznos lehet a számodra, ha már így nekieredtél a világnak.

Négyrét összehajtott, kemény táblájú papírholmit húzott elő a zsebéből, kívülről nézve nem látszott azon semmiféle írás, de azért András ráismert azonnal. Hogyne ismerte volna Sovánka uram nagy Merkátor-térképét, hiszen iskolás korában ő is ebből tanulta meg tanítója ujjmutatása nyomán a legkedvesebb tudományt, a földrajzot. András még azt is jól tudta, hogy a becses jószágot Németalföldről hozta magával az iskolamester, amikor hosszú bolyongás után visszatért Magyarországra.

Nagy volt hát András öröme, hogy ilyen tudós kalauzt vihet magával az útra, nyakába borult kedves tanítómesterének, és meghatottan tett ígéretet, hogy bárhová vetődjék vándorlásában, a térképet nem veszti el soha.

Így haladtak még egy jó darabon tovább: csendes beszélgetésben a két ember, hallgatagon az öreg Lompos, míg végül elérkeztek egy régi, mohával lepett négyszögletű kőhöz, amely Baja város földjeinek határát jelezte.

- András öcsém - állt meg a határkőnél az iskolamester -, itt most már el kell válnunk. Az idő is lejárt, ha vissza nem fordulok, még engem rónak fel hiányzónak a gyerekeim... Isten áldjon meg, fiam!

András fiatal szeme nem állta meg sírás nélkül a búcsút, szerette volna méltóan megköszönni tanítója sok jóságát, de nem jött szó a nyelvére.

- Nono, fiam... - szorította meg az iskolamester András jobbját, aztán gyorsan megfordult, és hogy ne szomorítsa tovább magát s a fiút, hosszú lépteivel megindult egyenest vissza a városba. András ott állt még egy pillanatig a mohos határkőnél, aztán nekieredt ő is sebesen az országútnak.

Szegény öreg Lompos, csak ő maradt egy helyben, és váltig azon töprenkedett: most már mitévő legyen? Kisebbik gazdáját kövesse-e, vagy a hazafelé iparkodó iskolamestert? Tétovázásában szomorúan tekintett András után, de aztán okosan számba vette hajlott korának csekély erejét, és nehézkes baktatással az iskolamester után szabta az útját.


MÁSODIK FEJEZET

amelyben Jelky András megérkezik Bécs városába, tanul, dolgozik, álmodozik, és végül ismét nagy útra készül

Három hétig gyalogolt András erdőkön-mezőkön, hegyeken-völgyeken keresztül, egyenesen északnyugatnak. Szülővárosának beláthatatlan rónaságát lassanként a Dunántúl szelíd dombjai váltották fel. Sokáig vándorolt a Balaton hatalmas, csodálatos kék tükre szélén, aztán zöldellő hegyhátak, sziklás hegysüvegek között vezetett az útja, amilyeneket sose látott eddig; így haladt nap nap után a messzi nagyváros felé.

Vándorlásában nem sokat bolygatta sem az édesapjától kapott három aranyat, sem pedig édesanyjának kerék nagyságú ezüsttallérjait. Három hét alatt alig költött többet egyetlen húszasnál, azt sem egyébre, hanem egy kiskosárnyi aranysárga körtére a dombóvári piacon meg batyuja szíjának megvarratására Sopron városában. Nem is költhetett volna többet, hiszen nem kívánkozott sem vendégfogadóba, sem rézkürtös postakocsiba, meg aztán nem is szorult rá egyikre sem.

A munkásemberek mindenütt jó szívvel segítették egymást, Andrásban meg különösen megbecsülték a tudása gyarapításán fáradozó iparost. Ha esténként betért egy-egy paraszti vagy iparosházba, mindig szorítottak neki helyet a búbos kemence padkáján, vagy a ház tornácában vetették meg friss illatú szénából az ágyát. Útközben meg bátran felülhetett akármelyik szekérre, és amíg egy irányban tartott vendéglátó gazdájával, elbeszélgettek csendesen, ki-ki a maga városáról, falujáról, családjáról.

Hanem a harmadik hét vége felé egyszer csak azon vette magát észre, hogy útjában az emberek idegen nyelven kezdenek beszélni. Ebből megérthette rögtön, hogy immár elhagyta hazája földjét. Most látta hasznát, hogy Sovánka uramtól otthon egy kis német tudományt szedett a fejébe - bár hiszen meg kell hagyni, többet beszélt ő ezután a kezével, mint a ropogtatós német szavakkal.

Harmadnapra, hogy a határt elhagyta, valami karcsú, magas jegenyeforma tárgy jelent meg előtte a messzi láthatáron.

"No, ilyen égbe nyúló jegenyefát sem láttam még életemben!" - álmélkodott András, és szaporábban vette a lépéseit, hogy közelebbről is megismerkedjék a csodálatos tüneménnyel.

Amint aztán továbbhaladt az útján, a jegenyefa körül egy hatalmas város látképe bontakozott ki a távolban, az óriási jegenyefa pedig mindinkább egy templomtorony formáját öltötte magára. Mi más lehetett volna ez a torony, mint Bécs városában az István-templom világhírű tornya: szertelen magasan, évszázados komorsággal és ezernyi kőcsipkézettel, ahogyan Sovánka uram is leírta otthon Andrásnak.

"Itt vagyok hát Bécs városában!" - állt meg András megilletődötten, ahogy elérte az első házakat az országút mentén. Aztán a kíváncsiságtól hajtva - hogy amit a városból legelőször megpillantott, közelről is azt szemlélje legelébb - beljebb-beljebb haladt az emberektől, kocsiktól nyüzsgő utcákon a templomtorony irányában.

Órák is beleteltek, lassan leszállt az alkonyat, András végül ott állt a templom tövében, a hatalmas város kellős közepén. Amikor aztán érdeme szerint minden oldalról megbámulta az óriási építményt - szinte a nyaka is belefájdult -, akkor kezdett csak rágondolni, hogy ideje lesz hozzálátnia bátyja műhelyének felkutatásához.

Igen ám, de hogyan kezdje egy ilyen irdatlan nagy városban?!

Összeszedte csekélyke német tudományát, nagy gonddal összerakosgatott magában egy szuszra való német mondatot: "Hol lakik Jelky József bajai szabómester ebben a városban?" És mert a mi Andrásunk alapos ember volt, tízszer egymás után fel is mondta félhangosan a tudománya szerint megformált kérdést.

Na, most nézzük, ki tudná megadni az érdemes feleletet?

Legelébb egy kürtőkalapos, sétapálcás uraságot szemelt ki magának. Az ilyen finom uraság - így okoskodott magában - biztosan jó ismerőse a város valamennyi szabómesterének. A számításban talán nem is volt hiba, hanem amikor udvarias süvegemeléssel előadta a kérdését, a bécsi uraság furcsálkodva végignézett rajta, aztán szó nélkül faképnél hagyta, mintha gorombán megsértették volna.

"Nem kell az ilyen nagykalaposokkal kezdeni" - szűrte le András józanul a tanulságot, és át is váltotta mindjárt gyakorlatra, kiszemelve a járókelők közül egy zekés, taplósapkás, jámboran közeledő atyafit.

Hanem most érte aztán az igazi meglepetés! Mert amint feltette a begyakorolt kérdést, a kedélyes ábrázatú bécsi polgár előbb végigmustrálta tűnődve András csízmáját, sujtásos, combhoz simuló nadrágját, aztán önmagára böködve így szólt:

- Én nem tud matyar...

András elhűlten bámult a taplósapkásra, annyira, hogy a hangja is csak akkor jött meg, amikor amaz már tovalépkedett jóakaratú mosolygással a képén.

- De hiszen nem is magyarul beszélek! - tört ki Andrásból a keserűség, és már igazán kedvezőtlen felfogása kezdett támadni a bécsiek vendégszeretetéről, amikor olyan csodálatos felfedezése támadt, hogy örömében alig hitt a szemének.

Mert amint süvegét hátratolva, tehetetlenül körültekingetett a nagy téren, hogy most aztán mitévő legyen, az egyik sarokház kapubejárata fölött saját családi nevét pillantotta meg egy aranyos betűkkel festett jókora táblán.

"Joseph Jelky" - hirdette nagy büszkén a felirat, és alatta kisebb betűkkel, hogy a név tulajdonosa "császári és királyi ruhatári szabómester".

Egy perc, és András ott termett a kapu előtt, szemtől szembe megcsodálta a táblát, aztán követve egy falra festett mutatóujj irányítását, már nyargalt is felfelé a fából ácsolt lépcsőházban, hogy odafent a tágas szabóműhelyben csak a bátyja karjai között állapodjék meg.

Jelky József, András harmincéves, derék termetű, mosolygós arcú bátyja nagy boldogsággal ölelte magához a fiút. Hosszú esztendők teltek el azóta, hogy utoljára otthon járt Magyarországon - látogatóban, amiből bizony házasság lett egy szép szemű bajai kislánnyal -, azóta senkit sem látott az övéik közül. Nagy volt hát a meglepetés, és még nagyobb az öröme, hogy az öccsét (aki akkor még csak "a kis Andris" volt) ilyen vállas, erőteljes, derék fiatalember képében szoríthatta magához.

Előkerült a nagy újságra Jelky József kedves, fiatal felesége, hogy aztán nyomban vissza is siessen a konyhába, és idejében hozzálásson egy igazi "hazai" vacsora elkészítéséhez.

Aznap vége-hossza nem volt a kérdezgetéseknek. András majd belé nem rekedt a sok felelgetésbe, amíg befejezték az ünnepi vacsorát, s elfogyasztottak egy palack tokajit. András végül elfoglalta a takaros kis szobát, amelyet a bátyja kijelölt számára a lakásban. Hosszú vándorútja után így érkezett meg Bécsbe, annyi vendégszállás után így hajtotta álomra a fejét új otthonának jó puha ágyában.

Másnap, harmadnap, de még a negyediken, ötödiken is, András szakadatlanul járta a császárváros utcáit és tereit.

Nem fáradt bele, hogy sorra felkutassa, ami nevezetességét csak hallotta a városnak; megnézte, megcsodálta a híresebb épületeket, megismerte a múzeum hatalmas könyvtárát, képtárát, csodálatos régiségeit, és figyelte a nagyváros lakosait is: milyen emberek élnek itten, hogyan éreznek, hogyan gondolkoznak? Azt is elérte nemsokára - és büszke is volt rá -, hogy ha összerakott német nyelven egy-egy mondatot, a bécsiek most már nem hitték róla, hogy a magyar nyelv muzsikájával akarja őket megörvendeztetni.

Egyheti kószálás után aztán eljött a munka ideje, András elfoglalta helyét bátyja műhelyében, asztala éppen szemben állott a csodálatos nagy templomtoronnyal - ujjara húzta a gyűszűt, kezébe vette a tűt, az ollót, és bátyja irányítása alatt szorgalmasan ismerkedni kezdett a nagyvárosi divat sokféle tudnivalójával.

És mennyi tudnivaló várakozott rá! A katonai uniformisok különleges formái, hajtókái, gallérjai, a polgári öltözékek sokféle szabása, amilyeneket otthon sose rendeltek édesapja műhelyében - András bizony sokszor nem állta meg nevetés nélkül a bécsi viselet sokféle furcsaságát.

Teltek-múltak a hetek, a hónapok, az idő lassan őszbe hajlott, hideg szelek kergetőztek a bécsi utcákon, a műhelyben pedig melegebb kelmék kerültek a tű alá.

András szép előmenetelt tett mesterségében, bátyja is megdicsérte finom ujjait, ügyes munkáit, mégis valami nyugtalanság támadt fel benne, ami lassanként egészen eltöltötte érzéseit. Amióta elindult hazulról, amióta végigjárta vándorútját Bajától Bécsig, nagyon megszerette a vándorlás, a világgal való barátkozás szép szabadságát. Éjszakánként álmában újra és újra végigjárta hosszú útjának állomásait, máskor meg olyan tájakon látta magát, amilyenekről csak olvasmányaiból vagy Sovánka uram előadásaiból tudott.

Amilyen nagy örömmel tanulgatta otthon, Sovánka uram szárnyai alatt a földrajz tudományát, most olyan türelmetlen érzésekkel gondolt vissza megtett útjára, és vágyai messze túljártak a szabóműhely falain. Az égbe nyúló templomtorony is mintha csak azt mondta volna Andrásnak: nagy ám a világ, sok csodája van, és milyen szép volna mindet megismerni!

András gondolatai messzi országokban, csodálatos nagyvárosokban kalandoztak, képzeletét lenyűgözte a világ határtalan nagysága; igazán csodának lehetett tekinteni, hogy nem rontotta el sorra a keze alá került drága ruhadarabokat. Esténként kis szobájában, a mécses borongó fénye mellett vágyakozva teregette ki Sovánka uram nagy mappáját, és órákig elnézegette a nagy tengereket, a világrészek kanyargós szegélyű formáit, és képzeletében egyik nagyvárosból a másikba utazott, hosszas számításokat végezve magában, hány nap alatt tehetné meg az utat, mondjuk, Bécstől Párizsig vagy London városáig.

Nem kellett hozzá sok idő, Jelky József is észrevette öccsének nyugtalanságát, és amikor kérdéseire András őszintén elmondta, miféle utakon kalandozik képzelete, meglepődött.

- Hová gondolsz. András?! - kiáltott fel megdöbbenten. - A mi mesterségünkhöz nyugodalmas természet való, türelem és megállapodottság, de még mennyi! Ha valakivel nem, hát velünk aztán nem fér össze a kóborlás!

Elnézte egy pillanatra öccsének szomorkásra forduló tekintetét, aztán higgadtabban, vigasztalóan folytatta:

- Mondj le az ilyen álmodozásról, öcsém, nem vezet ez jóra... Tanulj hivatásod szerint, hogy megállhass majd becsülettel a magad lábán, ahogy édesapánk kívánja. Gondold csak el, mit szólna, ha tudomást szerezne róla, milyen kalandozáson jár az eszed. És a mi kedves, jó édesanyánk! Ugyancsak bánkódna, ha megneszelné!

András csendesen hallgatta a dorgáló szavakat, hanem azért neki is megvolt a maga mondanivalója, mihez még kapóra is jött, hogy bátyja az édesapjukat említette.

- Hiszen édesapánk is megjárta a fél világot - vetette ellen határozott hangon -, mégse lett semmi baja! De még milyen jó mester lett!

András érvelése, amilyen kurtán hangzott, olyan váratlanul érte az idősebb Jelky fiút. Hirtelenében nem is tudott rá mit válaszolni.

- Nono... - mormogta fejcsóválva, és szerencse, hogy belépett a műhelybe az egyik magas rangú katonai uraság, így aztán megszabadult szorongatott helyzetéből, és jó ideig nem is hozta szóba András kalandos terveit.

Hanem András, ha eddig csak el-elkalandoztak gondolatai, e beszélgetés után most már bánkódni is kezdett, szótlanná, zárkózottá változott. Igaz, munkáját most sem hanyagolta el, bátyjának azonban látnia kellett, hogy a fiú természetében sokkal mélyebben gyökeret vert a "kóborlás" vágya, semhogy azt könnyű volna onnan kiirtani.

Mit kellene hát tenni? - tűnődött magában Jelky József, és végül is arra a belátásra jutott, legjobb lesz Andrást tényleg kiküldeni egy kicsit a nagyvilágba, hadd csillapítsa le nyughatatlan vérét, hogy aztán tapasztalatokkal megrakodva térjen vissza édesapjuk műhelyébe, ahogyan megállapodott mesteremberhez illik.

Így történt aztán, hogy Jelky József titokban levelet küldött egy híres és általa jól ismert párizsi szabómesterhez, a kitűnő Dupont-műhely főnökéhez, és amikor levelére néhány hét múlva megérkezett a kedvező válasz, ebéd közben egyszer csak így szólott Andráshoz:

- No, András, akarsz-e Párizsba menni?

Andrásnak csaknem a torkán akadt a falat a meglepetéstől.

- Hogy akarok-e?!... De hiszen szaladok! Bátyám! Kedves Jóska bátyám! Szaladok, száguldok egyenest Párizsba!... Mehetek? Mikor mehetek? Igazán elengedsz?

Párizsba menni, Párizsba! Andrást olyan boldog izgalom fogta el, hogy az ebédet már a levessel abba akarta hagyni, sógorasszonya úgy nógatta nevetve, szedjen csak gyorsan a töltött káposztából, mert elfogy az ereje, mire indulnia kell.

- Nocsak, no! - csendesítette végül a bátyja is. - Te világ vándora, de jó kedved lett egyszerre! Hanem várjunk egy kicsit, itt van a tél, most nem eresztelek. Tanulgassál még egy kicsit, mert nem akárhová mégy ám Párizsban... De ha kitavaszodik, hát akkor nem bánom, mehetsz isten hírével. Édesapánkat is megkérdezzük addig ám, bár nem kételkedem benne, hogy neki is örömet szerez, ha a híres Dupont-cégnél tanulhatsz egy esztendőt.

András mindent megígért: szorgalmat a munkában, türelmet a tanulásban, és hogy a híres párizsi műhelyben nem hoz majd szégyent családjuk nevére. Már csak az okozott neki szomorúságot, hogy az ablak előtt nagy, puha pelyhekben olyan lustán szálldosott a hó, mintha így akarna hullani a világ végeztéig.


HARMADIK FEJEZET

amelyben hősünket nagy veszedelem fenyegeti, és végül is meg kell neki tanulnia, milyen utazás esik egy hátiputtonyban

Csillogó napsütéssel, csípősen friss szelekkel köszöntött be a március. Andrásnak is tavaszodni kezdett a kedve. Hány napon át leste-várta, múljék már a tél, süssön fel már a nap azon a szürke bécsi égen, és most, hogy betelt a kívánsága, azzal feküdt, azzal kelt, indulhat-e már Párizs városába - mintha csak a szomszéd faluba készülődne otthon.

Március közepén, egy szép, enyhe reggelen végre elérkezett az indulás ideje, András testvéri öleléssel megköszönte bátyjának a jóságát, majd ujjasa belső zsebébe dugta, éppen Sovánka uram mappája mellé, a párizsi Dupont úrhoz intézett ajánlólevelet, és dobogó szívvel felmászott a postakocsi bakjára. Mert Bécsbe ugyan gyalogosan érkezett, hanem Párizsig a háromszáz mérföldnyi út sok lett volna még az ő fiatal lábának is. Ez az út különben sem hazai földön vezetett, hanem ismeretlen, idegen országokon át, így hát bátyja gondoskodásából András postakocsin vágott neki a világnak.

De még milyen postakocsin! Ahogy megindultak, úgy zörgött, ropogott, csikorgott annak minden alkatrésze, hogy András csak azt nézte, mikor omlik szét alatta a keserves alkotmány. Sovány, nagy csontú lovak baktattak szomorúan a kocsi előtt, lónak éppolyan viharvertek, mint az ósdi batár postakocsinak.

- Úgy bizony - jegyezte meg uraskodva a szeplős képű postakocsis, amikor észrevette András érdeklődését a postalovak iránt. - A mi kegyelmes gazdánk, herceg Thurn-Taxis császári és királyi főpostamester őkegyelmessége nem szereti a kényelmeskedést! Ember, állat dolgozzék meg az abrakért! Az az ő elve, és úgy is van az jól...

"No hiszen - gondolta András -, süsd meg a tudományodat a kegyelmes gazdáddal együtt! Munkában, úgy látom, nincs hiány, hanem abrakban annál jobban!" Nem nagyon válaszolt az ügybuzgó hercegi kocsisnak, inkább az előtáruló hegyvidéki tájakat szemlélte nagy áhítattal. A tavaszi nap éles fényében pompázatosan ragyogtak a hegyek hófödte csúcsai.

Bármilyen rozogán baktatott azonban az ócska batár, bármilyen keservesen szedték is a lovak a lábukat, néhány nap alatt az utasok mégiscsak átdöcögtek Alsó- és Felső-Ausztria városain, falvain, majd áthaladtak a bajor határszél kék-fehér sorompói alatt, és akkor már Németország földjén vezetett tovább az útjuk.

Tizednapra egy Aschaffenburg nevű városkába érkeztek.

Jócskán beesteledett, mire begördültek a főtérre. Az utcák már üresek voltak, legfeljebb egy-egy kései járókelő léptei verték fel a csendet, és a házak ablakaiból csillogott elő nyájasan a mécsvilág.

Hanem a posta vendégfogadóját, ahol András éjszakára megszállt, annál jobban felverte a lárma. A nagyteremből pattogós muzsikaszó, zajos rikoltozás hallatszott fel András szűkös kis padlásszobájába, úgyhogy miután lemosta magáról az út porát, kedve támadt széjjelnézni odalenn, vajon kik mulatoznak ilyen nekitüzesedve. Úgysem tudott volna aludni, és egy kis meleg vacsorára is megéhezett.

Hosszú, mázolatlan tölgyfa asztal terjeszkedett a vendégterem közepén, a körül ültek a mulatozók: három egyenruhás ember és vagy harminc iszogató, kurjongató legény. Az egyenruhások porosz katonák voltak, egy közülük strázsamester, kettő pedig káplár, de markos, vállas, marcona alakok mindnyájan.

András egy magános asztalnál telepedett le, onnan szemlélte gyanútlan érdeklődéssel a hangoskodó társaságot. Különösen az idegen katonák viselete keltette fel a kíváncsiságát, elnézegette rizsporral behintett, copfos parókájukat, háromszögletű kalapjukat, fényes gombos, színes hajtókás, szürke kabátjukat, combhoz simuló, fehér bőrnadrágjukat, ahogy az asztalfőn áldomásra emelték éppen a poharaikat.

De nemcsak András nézegette a porosz katonákat, hanem azoknak is megakadt rajta a szemük. Ahogy a poharat letették, a strázsamester összesúgott a két káplárral, aztán felállt a helyéről, és kissé ingadozó lépésekkel megindult feléje. Megállt az asztalnál, két öklét a csípőjére támasztotta, és rekedtes hangon megszólította Andrást:

- Ha jól látom, neked is tetszik az egyenruha, öcsém!

András nem is tudta hamarjában, mit feleljen, inkább nem mondott hát semmit, csak megbólintotta a fejét, hogy azt akár igennek, akár nemnek is lehetett érteni.

- Hogy is ne tetszenék - folytatta zavartalanul a strázsamester -, hiszen magad is olyan derék, keménykötésű legény vagy, olyan jól illenék az terád is, mint akármelyikünkre!

"Hohó! Mit akar ez tőlem?" - riadt meg András hirtelen, és bezzeg már nem bólogatott, hanem azt kereste, hogyan térjen ki a megtisztelő dicséret elől.

- Már csak jobban szeretem az én békés ruházatomat - szabadkozott szelíden, de a szerény mentegetőzéstől azonnal ráncba szaladt a strázsamester bozontos szemöldöke, és úgy felcsattant a hangja, hogy betöltötte az egész vendégtermet.

- Micsoda?!... Tán nem szeretnél porosz gárdista lenni, ha én felfogadnálak?! Mi?!

De hiába hangoskodott a strázsamester, hiába jött közelebb és közelebb mind a két káplár, hogy jószerivel már körülfogták az asztalt, András nem vesztette el a fejét. Olyan természete volt, úgy tanulta édesapjától is, hogy ha veszélyt érzett maga körül, annál bátrabb, annál keményebb lett.

- Nem akarok semmilyen gárdista lenni - válaszolta határozottan -, mert én iparos vagyok, szabó a mesterségem, és abban is maradok.

Olyan hahotázás támadt, hogy az ablaktáblák is megrendültek belé. Legelébb a strázsamester kurjantotta el magát nevetve, őt követte kötelességtudóan a két káplár, amire aztán a legények is bömbölni kezdtek torkukszakadtából.

- Mit mondasz? Szabó vagy? - harsogta lenézően a strázsamester. - És még csak nem is szégyelled előttünk kimondani?!

- Cseppet se szégyellem! - válaszolta szilárdan András. - Mesterember vagyok, és aki ezért kinevet, az csak azt bizonyítja, hogy nincs benne egy szemernyi tisztesség!

Egy pillanatra hökkent csend követte a kemény szavakat, aztán felzúdult rá az egész vendégterem. A két káplár azonnal közrekapta András székét, a legények egymást gázolva rontottak az asztalához - harminc ököl készült rá lecsapni minden oldalról.

- Harmincan egy ellen! Ez aztán a nagy dicsőség, mondhatom! - kiáltotta, és helyéről felugorva, erősen megmarkolta a széket: lesz, ami lesz, nem adja meg magát egykönnyen!

Igaz, a védekezésre nem sok kilátása volt, hanem a strázsamester kiáltása kettévágta a támadók éktelen zsivaját.

- Megálljatok! - ordította tele torokból a porosz, és kézbe kapva irdatlan nagy pisztolyát, váratlanul védelmére kelt Andrásnak. - Hozzá ne merjen nyúlni senki, mert mindjárt főbe kólintom!

András fellélegzett egy percre, pedig bizony nem történt vele egyéb, mint hogy cseberből vederbe esett.

- Ez a fiatalember most megmutatta, hogy nem ijed meg senkitől-semmitől - jelentette ki a strázsamester, és hatalmaskodva végighordozta tekintetét a morgolódó társaságon. - Ő most már az én oltalmam alatt áll! Aki nem hiszi, tegyen egy próbát, hadd lássam!

A próbáról azonban mindenki lemondott. A káplárok, elöl járva a példával, azonnal visszatelepedtek a nagy asztalhoz, amire aztán a legények is a helyükre sereglettek, a strázsamester meg vállon veregette, basáskodó barátsággal magához karolta Andrást.

- Derék ember vagy, öcsém! Megérdemled, hogy egy asztalnál ülj velünk!

Hiába szabódott, hiába próbált volna fáradtságára hivatkozni, a strázsamester már vitte is a nagy asztalhoz, maga mellé ültette a lócára, és elébe rakott menten egy jó pohárnyi bort.

- Éljen a katonaélet! - kiáltotta akkor harsogva, hogy az egész társaság rikoltozni kezdett a gyönyörűségtől, és Andrásnak, ha akarta, ha nem, velük együtt le kellett hajtania a színültig töltött poharat.

"Az ellenséget csak leszereltem valahogy - futottak közben a gondolatai -, hanem hogy menekülök meg ettől a nagy barátságtól?" Utazására, fáradtságára akart hivatkozni újra, de amint letette a poharat, a strázsamester rögtön átölelte a vállát, hogy szóhoz sem jutott.

- Így la! Így már aztán kedvemre való legény vagy! - vonta magához közelebb a lócán, részegen borongó pillantással. - No, most nézz csak körül itten... Látod ezeket a derék legényeket? Hát ez mind a porosz király katonája lesz. Mindnek lesz ilyen szép copfja, mint nekem, ilyen szép háromszögletű kalapja, mint az enyém...

András akaratlanul is körülpillantott a társaságon, a legények nagyobb része már kókadozott a részegségtől, mások meg áhítozva nézték a strázsamester feléjük lengetett kalapját.

- Jó verbung volt máma ebben a nyomorúságos kis fészekben, még Würzburgban sem tudtam ennyi fickót összeszedni - folytatta a strázsamester, megfeledkezve róla, hogy mások is hallgatják. Aztán hirtelen feleszmélt, és ismét Andráshoz intézte a szavait: - Éppen huszonkilencen vagyunk, mind egészséges, mint a makk, mind erős, mint a szálfa!... No, öcsém, szánd el magad, lépj közénk gyorsan, hadd legyen meg a kerek harminc. Hát csak nem akarod, hogy huszonkilenc regrutával menjek el innen? Az már aztán szégyen, gyalázat volna, ugye, legények?

- Úgy van! Úgy van! - kiáltozták mindenfelől az újoncok. - Legyünk harmincan, az kerek szám! - és ismét emelgetni kezdték a poharakat.

A strázsamester gyorsan teletöltötte András poharát, az egyik káplár pedig, mintha csak be volna tanítva, rögtön elordította magát:

- Éljen őfelsége, a porosz király! Igyál, öcsém, a királyunk egészségére!

András kétségbeesetten kapálózott, de a strázsamester erőszakkal a markába nyomta a poharat. Nem volt menekülés, hacsak meg nem próbálja ismét magára haragítani a katonákat. "Várjatok csak - gondolta szorongatottan -, mindjárt megfordítom én ezt a nagy barátságot!"

- Megbocsásson, strázsamester úr - tette vissza poharát az asztalra -, de én nem ihatom a porosz király egészségére, nekem nem királyom, mert én magyar polgár vagyok.

Az első szavakra a strázsamester tényleg összerántotta a szemöldökét, de már sokkal jobban kiszemelte magának Andrást, semhogy el lehetett volna téríteni akármivel is a szándékától.

- Magyar vagy, öcsém? Az aztán a nagyszerű! - kiáltott fel minden látható harag nélkül. - Nincs a magyarnál jobb katona, tudom én azt, ne félj!... Gyerünk, emberek, fogjátok a poharat, éljen a dicső magyar nemzet!

A társaság akkora éljenzést csapott, bele lehetett volna süketülni. A strázsamester újra András kezébe nyomta a poharat, és a maga italát gyorsan felhörpintve, fenyegető szemmel figyelte, merészkedik-e ellenkezni a fiú.

- No, kiittad? - kérdezte sürgetően. - Helyesen van, már látom, hogy lesz belőled valami... Hanem várj csak, te azt mondod, hogy mert magyar vagy, hát nem ihatsz a porosz királyra. Na, jól van, elfogadom... De azért, ha nem is ihatol, azért még lehetsz a katonája, igaz-e?

András szólni se tudott az újabb támadásra, fejét már hasogatta az éhomra lehajtott erős ital, csak annyit látott, hogy a strázsamester eléje tartja lapátnyi nagy tenyerét.

- Csapj bele, öcsém! Holnap reggel már ezekkel a derék fickókkal masírozol, amerre én vezetlek!

András inkább hátrafelé húzta volna a karját, hanem az egyik káplár odalopakodott észrevétlenül a háta mögé, és úgy meglökte a könyökét, hogy a keze egyszeribe belecsusszant a strázsamester tenyerébe. A vaskos tenyér pedig menten összecsukódott, mint valami vaskapocs, András mozdítani se tudta többé a karját, csak ült a helyén megdermedten.

- Na, csakhogy végre pacsit adsz! - kiáltott fel diadalmasan a strázsamester, aztán körülnézett a társaságon. - Láthatjátok, szent az alku köztünk, ki vagytok most már harmincan...

A részegségtől ültében is dülöngéző társaság vad ujjongással kapta fel a poharakat, és nagyot ivott a harmincadik regruta egészségére, András meg hiába igyekezett kiszabadítani magát, a keze szinte belegyökerezett a strázsamester hatalmas markába, mint egy ötéves szilvafa a földbe.


András helyzete nagyon is veszedelmesnek mutatkozott.

Németország területét akkoriban kisebb-nagyobb hercegségek, grófságok parcellázták fel, ezeknek a kiskirályságoknak a toborzói szüntelenül járták az országot, és csellel vagy erőszakkal összefogdosták az erős, fiatal legényeket uralkodóik számára. Akit aztán egyszer a kezük közé kaparintottak, az nem szabadult meg egyhamar, hanem évekre, évtizedre a káplárok mogyorópálcája alá jutott.

Némelyik kis zsarnok, mint a hesseni grófság akkoriban hírhedt uralkodója, ennél is többre vetemedett. Valóságos embervadászatokat rendezett országa területén, hogy aztán az összefogdosott áldozatokat jó pénzen eladja az angol vagy a holland kormánynak. Ezekre a szerencsétlenekre még szörnyűbb sors várt, mint az összeverbuvált katonákra, mert az angolok, a hollandok távoli gyarmatokra hurcolták a megvásárolt embereket, és ott az őserdők irtására, a bennszülött népek elleni hadakozásra használták.

András, ha nem is sokat, de annyit már hallott ezekről az üzelmekről, hogy a csellel megejtett parola pillanatától fogva ne létezzék benne más gondolat, más akarat, mint szabadulni, szabadulni mindenképpen az ilyen borzalmas sorstól. Látszólag megadta magát a strázsamester akaratának, gondolatai azonban villámsebesen váltogatták egymást, és a nagy veszélyben még a bor okozta szédelgés is kitisztult a fejéből.

Amikor elcsitult a zajongó éljenzés, amellyel az újoncok megünnepelték kényszerű egyezségét, Andrásban ismét éledezni kezdett a reménység. A strázsamester copfos fejét néhány perc múlva előrebillentette a részegség, harminc ember összeverbuválása után átadta magát a pihenésnek. Andrásnak a kezét ugyan most sem engedte el, hanem a tenyere alá lapította az asztalra, és a fejét tette rá mázsányi nehezéknek, de egy részegen alvó strázsamester - így gondolkozott András - mégiscsak kisebb veszedelem, mint amelyik ébren van.

A strázsamester példáját aztán sorra követték az újoncok is, egyik erre dőlt, a másik amarra, néhányan meg éppenséggel a padlón nyújtóztak el horkolva. Hamarosan mindenki mélyen aludt, csupán a két káplár maradt még talpon, nekik az őrködés volt most a tisztjük, nehogy valaki megugorjék az éjszaka jótékony védelme alatt.

András is bóbiskolást színlelt, úgy figyelte szempillája alól a káplárok tanácskozását, hogyan osztják be maguk között az időt. Az egyik végül kiment az utcára, és megállott odakinn az ajtó előtt, a másik meg körüljárta a termet, a kocsmárossal eloltatta a lámpákat, majd köpenyét a feje alá rendezgetve leheveredett a lócára, és horkolásával néhány pillanat múlva ő is csatlakozott az újoncok hangversenyéhez.

Sötétség borult a teremre, egyedül a hold sütött be gyenge fénnyel az ablakon.

"Szabadulni, szabadulni, de hogyan? - tekintett szét András éles szemmel a teremben. - Legelébb is a kezemet kell kiszabadítanom" - állapította meg helyes mérlegeléssel. Zsibbadt csuklóját lassan megmozdította, fogvatartója azonban rögtön felhorkant álmában. Kisvártatva tett még egy kísérletet, de azzal is csak úgy járt. Akkor gyors és merész elhatározással a lóca lábának feszítette a talpát, és egyetlen lökéssel kitaszította kettőjük alól az alacsony padot.

Zuhanás, csattanás követte a gyors mozdulatot amíg a porosz önkéntelenül a levegőbe kapott, Andrásnak könnyedén megszabadult a keze.

Igyekezett minél távolabb hengergetni magát, úgy leste megfeszített figyelemmel - mi lesz? Nem történt semmi, a csattanásra egy kis nyugtalanság futott végig az alvókon, maga a strázsamester egy pillanatra magához is tért, de a kábultság azon nyomban lenyomta a padlóra, ott még bődült egyet részegségében, aztán elnyúlva tovább aludt.

Néhány pillanat múlva András feltápászkodott fektéből, és előregörnyedve, óvatosan lépegetve megindult a teremben. Az utcai ajtót nem vehette számításba, az előtt ott sétált az őrködő káplár. A belső ajtó felé igyekezett tehát, amely az emeleti vendégszobákba vezetett.

De mekkora volt a csalódása, amikor ezt az ajtót meg zárva találta!

Most mit tegyen? Lássuk az ablakokat! Vastag vasrács zárta el őket, azokon át nincs menekülés.

Kutassa át a lócán alvó káplár zsebeit, hátha nála van az emeleti ajtó kulcsa? Az nagyon is veszélyes kísérlet volna: ha a káplárt felébreszti, örökre elvágta maga elől a menekülés útját.

Ahogy ott állt az egyik ablak mellett, és már-már kétségbeesve végighordozta tekintetét a terem minden zugán, egyszerre mégis felvillant előtte a menekülés lehetősége. A terem legtávolabbi sarkában hatalmas kandalló terpeszkedett, valóságos épület, égetett fénymázú cseréptáblákból összerakva, amelyeken most sápadtan csillogott a holdfény.

András nesztelenül surrant a kályhához. Kinyitotta széles ajtaját, megtapogatta odabenn a hamut, az egészen hideg volt, már jó ideje nem fűthettek a teremben. Akkor hasra feküdt, két karjával betolta magát a kályha tágas gyomrába, aztán - isten hozzád, strázsamester, isten hozzád, porosz király! - belülről becsukta maga után az ajtót.

A kályha embermagasságú tűzteréből széles, kényelmes kéménynyílás vezetett felfelé. A kémény falából mindkét oldalon téglák állottak ki lépcsőszerűen a kéményseprő számára. András nem sokáig habozott, megindult felfelé sebesen a kürtőben, és egy nagy lélegzettel - mint a búvár a víz alól, csakhogy mindenféle búvárnál kormosabban - előbukkant a holdsütötte háztetőn.

Odafenn egy fekete kandúr végezte éppen éjszakai sétáját, amint azonban meglátta a kéményből előbukkanó Andrást, ijedtében nagy ugrásokkal menekült a magasból, csak a tető széléről fújt vissza prüszkölve. Talán egy kéményseprő hazajáró lelkének nézte a mi hősünket - nem lehet tudni.

Andrást azonban ez nem is érdekelte, hanem ennél sokkal fontosabb kérdés: hová tűnt el a megrémült kandúr? Mert az ódon német ház teteje sehol sem érintkezett más tetőkkel, márpedig ha ide felmászott - nem a kandúr, hanem ő maga -, akkor valamiképpen le is kell másznia. Semmi kedve sokáig gyönyörködni a holdfényes panorámában.

"Gyerünk a cica után!" - adta ki magának a jelszót, és lelépkedett óvatosan a tető széléig.

És valóban a macska jó utat mutatott. A tető széléből apró ablakok emelkedtek ki, egy-egy szegényes padlásszobának az ablaka mind, némelyik nem is üveggel, csak papírlappal beragasztva.

András könnyedén átbökte az egyik papírral beragasztott ablakszemet, a résen benyúlva benyitotta az ablakot, aztán hajlékonyan előrecsúszott, és habozás nélkül beugrott a padlásszobába.

- Jesszusom! - riadt fel valaki odabent. Aztán világosság lobbant, kigyúlt remegve egy mécses, és András ott találta magát szemközt egy nagy dunyhájú ággyal és az ágyban egy elszántan szembenéző, kontyos hajú, pozsgás arcú mosóasszonnyal.

Most mit mondjon gyorsan, nehogy az asszony felverje a házat?!

Legjobbnak látta, ha nem szól egy szót se. Hirtelen a zsebébe nyúlt, előhalászta édesanyjának egyik nagy ezüsttallérját, és gyorsan odatette az asszony elé a dunyhára. És a tallér valóban szebben beszélt, mint a legszebb szájú szónok, az asszony mindenesetre eltette a pénzt, és már nyugodtabban vizsgálgatta Andrásban az égből pottyant jótevőt.

András is megnyugodva telepedett le az egyik rozoga székre, és pár szóval gyorsan elmondta, hogyan került ő ide. Aztán elővett még egy tallért, és azt is felajánlotta, ha az asszony kicsempészi a házból.

- Hát bizony, az nem lesz könnyű dolog - töprengett a mosónő. - Egy kijárat van csak, az előtt meg ott járkál a strázsa... Hanem azért majd csak csinálunk valamit. Magam is örülök, ha megszabadíthatok egy derék fiatalembert ezeknek a galádoknak a körmei közül...

- Mit csináljunk hát? - kérdezte András türelmetlenül, és felállt a székről, hogy akár rögtön hozzákezdjenek a meneküléshez.

- Egypár órát még nyugton kell maradnia - csendesítette az asszony -, hajnal előtt nem mehetek ki a házból, az nagyon feltűnő lenne a strázsának... Hanem hajnalban hazaviszem a nagyságos polgármesterné asszony fehérneműit, abban a nagy hátiputtonyban, ni! Hát majd csak bújjon bele a puttonyba, és én meg a tetejébe rakok egypár ruhafélét, úgy aztán kisétálunk valahogy... Fél mázsánál nem sokkal lesz nehezebb, annyit meg elbírok.

A terv tehát megvolt, és hajnalban meg is valósult a derék mosónő jóvoltából. András a puttonyban kuporogva tette meg az utat lefelé a lépcsőkön, és a nagyságos polgármesterné asszony fehér szoknyái alatt igyekezett magát oly csendesen viselni, mintha fehérneműnél ő se volna egyéb. A kapuban az egyik káplár megállította egy pillanatra a mosóasszonyt, de mert látta, hogy idősebb asszonnyal van dolga, nem sokat tréfálkozott, hanem az útjára engedte.

Így ballagtak be az egyik keresztutcába, hátán a puttonnyal a mosóasszony és a puttonyban András. Az utca egy rejtett szögletében aztán a puttony lekerült a földre, András frissen kiugrott a mélyéből, és akkorát nyújtózott örömében, hogy az ujjasa majd szétrepedt a hátán.

Megköszönte hálásan az asszony jó szolgálatát, megadta neki a második tallért, aztán már csak azt tudakolta, melyik út vezet kifelé leggyorsabban a városból.


NEGYEDIK FEJEZET

amelyben Jelky Andrásnak alkalma van megtudni, hogy ő bizony egy fabatkával sem ér többet negyven tallérnál

Nem lehet mondani, hogy András nagyon bánkódott volna, amiért Aschaffenburgból gyalog kellett folytatnia az útját. Amikor kalandos, módon elhagyta a vendégfogadót, a postakocsijától is el kellett szakadnia, a közeli városkában pedig nem látta tanácsosnak, hogy napokig várakozzék a legközelebbi párizsi járatra, hátha az ördög utána hozza a faképnél hagyott strázsamestert, az egy híján harminc főnyi csapattal.

Ezért hát szerzett egy jó kis botot útitársul, és nekieredt két lábán az országútnak a szép, verőfényes tavaszi időben. Egy-egy faluban, városban kiteregette maga elé Sovánka uram térképét, gondosan kijelölte magának a további utat, így ballagott Párizs felé, közelebbről és jobb kedvvel ismerkedve közben a világgal, mintha postakocsin utaznék.

Tizednapra a hesseni grófság területére érkezett, és azzal a nagy megnyugvással lépkedett be a grófság székhelyére, Hanau városába, hogy most már végképp megszabadult a porosz katonaság fenyegető csapdáitól. Nagy nyugalmában az sem zavarta, hogy Hanau városkapujának a strázsái átvizsgálták minden írását, kifaggatták hazájáról, családjáról, mesterségéről, és csak azután bocsátották be a városba.

"Nagyon alapos atyafiak ezek" - gondolta András mosolyogva, úgy vonult be a kisded székváros főutcájára. Pedig ha tudta volna, hogy a katonafogdosásnál sokkal veszedelmesebb csapdába lépett, bezzeg nem mosolyog olyan barátságosan!

Aznap déltájban éppen ebédnél ült egy csendes kis fogadóban, és derekasan nekilátott az elébe tálalt ételeknek, amikor valaki igen erélyesen benyitotta a vendéglő ajtaját, és botját a padlóhoz koppantva, belépkedett a terembe. András sokkal odaadóbban elmélyedt egy darab sült hús felszeletelésében, semhogy különös figyelmet szentelt volna az érkezőnek. Mindössze szikár termetét, sovány ábrázatát illette egy pillantással.

Az idegen feszesen kimért léptekkel haladt végig az asztalok között. Méltóságteljes mozgása, ezüstgombos pálcája, zsinóros kalapja akkor is elárulta volna hivatalos minőségét, ha a vendéglős nem ugrik fel rögtön a helyéről, és nem köszönti mélységes hajlongással a "nagyságos főbiztos urat".

A főbiztos kurta bólintással viszonozta az alázatos hajlongást, és anélkül, hogy a vendéglőshöz egy szót is szólt volna, hosszú, vékony lábaival egyenesen András asztalához pályázott. Oldalról került az asztalhoz, és amikor a közelébe érkezett, botjának ezüstgombjával egyszerűen megbökte a derekát.

- Önnek Jelky András a neve! - szólalt meg aztán vontatott orrhangon, amint András elképedten felnézett.

- Úgy hívnak, Jelky András a nevem! - felelte András kis szünet után, tőle telhetően leküzdve megdöbbenését.

- Ön Magyarországból jött! - folytatta a sovány képű, nem annyira az érdeklődés, hanem a biztos tudás hangján.

András eltolta kissé maga elől a tányérját, és ültében az idegen felé fordult. Nem szerette elveszteni a nyugalmát, nem akart most sem haragosnak mutatkozni, de az arcát kipirította a visszafojtott indulat.

- Igenis, Magyarországról jöttem, de hát az úrnak mi köze van hozzá?!

A főbiztos nem sokat hederített a felcsattanó hangra. Szárazon vetette oda Andrásnak:

- Jelky András, keljen fel, aztán indulás!

András most már hüledezve bámult az idegenre. Ebből a hangból, ebből a basáskodó magatartásból könnyen megérthette, hogy valami helybeli hatalmasságnak akadt az útjába, akivel ő, a magányos idegen nemigen szegülhet szembe. De hát mit akarnak tőle tulajdonképpen, és miért ez a szégyenletes bánásmód?! Öntudata és ifjúsága fellázadt a kényúri erőszakosság ellen, ülve maradt a széken, és határozott hangon felelt az iménti felszólításra:

- Én bizony innen el nem mozdulok, amíg az úr tudtomra nem adja, mi jogon akar engem így kommandírozni. Nem vagyok cselédje az úrnak, és az urat nem ismerem, nincs is közöm az úrhoz!

- De van énnekem önhöz! - viszonozta a főbiztos, és gúnyos nevetéssel összecsapta a tenyerét.

A csattintásra rögtön kinyílt az ajtó, három katona vonult be fegyveresen az asztalok közé.

- A hesseni országos gróf őmagassága nevében, Jelky András, foglyom vagy! - emelte fel a hangját komoran a főbiztos.

A három katona előlépett, közrefogták a meglepetésében felemelkedő Andrást, és durva lökdöséssel kezdték kifelé igazgatni a teremből. A főbiztos hivatalos méltósággal lépegetett utánuk.

Amíg mindez lejátszódott, az egész teremben senki se mert megmozdulni. Némelyik vendég dermedt figyelemmel kísérte az eseményeket, mások úgy a tányérjukba dugták az orrukat, mintha az ebéden kívül semmi sem léteznék a világon. Amint András kifelé botorkált megszégyenülten, annyit hallott mindössze, hogy az egyik vendég ezt a szót suttogta valamelyik asztalnál: "Amerika!..." - de nem értette a szó jelentőségét.

Kint az utcán a főbiztos lépett a menet élére, utána András haladt tehetetlenül, kétoldalt a két katona, míg leghátul a harmadiknak az volt a feladata, hogy a puskatussal időnként hátba bökje a foglyot, valamiképpen el ne maradjon.

András észrevehette volna - ha méltatlanul szenvedett szégyenében és keserű felháborodásában fel tudta volna emelni a tekintetét -, hogy amíg az utcákon haladnak, a járókelők milyen sietve térnek ki előlük, milyen gyűlölködő félelemmel húzódnak a falhoz, és hogy néhányan ismét csak azt a szót suttogják: "Amerika!"

Az út nem tartott sokáig, néhány perc múlva egy fenyegetően komor, kétszárnyú épülethez érkeztek. A kapu minden jelzés nélkül kitárult előttük, egy borvirágosan vöröslő, hatalmas orr és egy torzonborz bajusz fogadta őket, mindkettő a mogorva kapuőr tulajdona.

András még egyszer megkísérelte, hogy szembeszálljon a goromba erőszakkal. A kapuban megvetette a lábát, és felháborodottan kiáltotta a hidegen mosolygó főbiztos szemébe:

- Nem fogok addig belépni, amíg... - Nem fejezhette be, mert a háta mögött a katona úgy meglökte a puskatussal, hogy belül esett a kapun, amely aztán abban a pillanatban becsapódott mögötte.

Mintha koporsó fedelét csapták volna rá elevenen, András olyan megrendüléssel hallotta a kapu csattanását. Ellenállása összeroppant az érthetetlen durvaságon. Lehorgasztott fejjel haladt át a kopár udvaron, maga mögött a katonákkal.

Vaspántos ajtó nyílott meg előtte az egyik fal tövében. Aztán egy hosszú, homályos folyosó következett, amely kísértetiesen kongott a lépéseik zajától. Végül ismét egy keresztvasakkal felszerelt ajtóhoz érkeztek, itt a főbiztos némán oldalt lépett, az egyik katona gyorsan felnyitotta az ajtót, a másik kettő pedig egyetlen lökéssel bedobta a foglyot egy sötét, fülledt levegőjű, alagútszerűen hosszú helyiségbe.

András tántorogva, szédelgő fejjel, fájdalomtól káprázó szemmel állt meg odabent. Határtalan csüggedtség, levertség járta át testét-lelkét, öntudata szinte elzsibbadt, mintha részeg lenne, csak a kérdések légiója keringett a fejében.

Mit vétett ő? Miért fogták el? Kinek a hatalmába került? Mi lesz a sorsa ezen a rettenetes helyen?...

Hirtelen durva marok ragadta meg a vállát, goromba hang rázta fel szédüléséből:

- Hohó! Mit ámolygunk itt a szoba közepén?! Ha részeg, heverjen le valamelyik sarokba, aztán csak aludja ki magát, mert estére indulunk!

Ez a szíves biztatás a nagy darab börtönőrtől származott, aki - miután így meggyőződött róla, hogy az újonnan érkezett fogoly nem süket és nem alvajáró - morgolódva kiment a teremből, és odakint kétszer is megfordította a zárban a kulcsot.

Bármilyen durván hangzott a börtönőr felszólítása, Andrásra mégis jótékonyan hatott. Különös, fojtogató szédülése elmúlt, erős, fiatal természete legyőzte a határtalan csüggedést, máris józanabbul tekintett szét a hosszan elnyúló helyiségben.

"Majd meglátjuk, mi következik - biztatta magát ökölbe szorított kézzel -, és aztán... majd a szeme közé nézünk a dolognak!"

A kopár falú teremben ötven-hatvan fiatal férfi tanyázott. Egyformán izmosaknak, erőteljeseknek látszottak, különbség csak az öltözködésükben mutatkozott: egyszerűbb és úriasabb ruházatok váltogatták egymást, de a ruha, úgy látszott, itt igazán nem sokat számít.

Az egyik keskeny, sűrűn rácsozott ablak közelében magas termetű, hosszú arcú fiatalember üldögélt a roskadozó, vén lócán, és keresztbe font karokkal, egykedvű nyugalommal szemlélte a többieket. András megtetszhetett neki, mert intett neki a szemével.

Andrásban is érdeklődést keltett az ismeretlen fiatalember látható nyugalma, odatelepedett hát mellé a lócára, és hamarosan ismeretséget kötöttek.

András elmondta kilétét-milétét, és a fiatalember is megismertette magát Andrással. Elmondta jótékonyan ható, szabatos mondatokban, hogy őt Portius Péternek hívják, Bonnban laknak a szülei, míg ő maga bölcsészettel foglalkozott a göttingeni egyetemen, és végül, hogy hazautaztában éppúgy hurcolták ide, akárcsak Andrást.

- De hát miért fogtak el bennünket? És mi lesz belőlünk?! - kiáltott fel András türelmetlenül.

- Ó, ez igen egyszerű - felelte Portius Péter egykedvű nyugalommal. - Nézze csak, uram és sorstársam! A hesseni gróf őmagasságának sok pénzre van szüksége, minthogy azonban tisztességes úton nem tud eleget szerezni, ezért összefogdostatja a grófság területére tévedt fiatalembereket, és azokat eladja az angol király őfelségének, akivel különben a szomszédi viszony is összeköti, hiszen az angol király egyben hannoveri választófejedelem.

- Mit csinál? Eladja?! - kiáltott fel András elképedve.

- Úgy bizony, uram és sorstársam. Éspedig negyven talléron kelünk el darabonként. Száz meg száz embert fogdostatott már össze a gróf úr őmagassága, és (ahogyan majd velünk is történni fog) azok valamennyien átvitorláztak az amerikai gyarmatokra. Ott őserdőket irtanak, bennszülöttek ellen hadakoznak, amíg szépen be nem fejezik e világi pályafutásukat, de hát mindezzel a mi grófunk őmagassága már nem sokat törődik.

András az első pillanatban úgy hallgatta Portius Péter szavait, mint valami rémmesét. Csak aztán nyilallt át rajta a megdöbbenés, hogy amit a társa elbeszélt, az nagyon is elképzelhető magyarázata érthetetlen elfogatásának.

Nem akarták-e csak tíz nappal ezelőtt is erőszakkal katonának fogni, és talán akkor sem katonának vitték volna, hanem ahogy most akarják, erdőt irtani, bennszülöttekkel háborúzni a gyarmatokra...

- És hát... - András nem is tudta hirtelenében, mit kérdezzen még - mikor jönnek vissza onnan azok az emberek?

- Mondom, hogy nem jönnek vissza. Nincs módjukban.

- És minket is oda akarnak szállítani?

- Oda is fognak szállítani.

Még szerencse, hogy eszébe jutott elcsodálkozni társa nyugalmán, mert egy kis időre legalább megszabadult kínzó kétségbeesésétől.

- És ön ilyen nyugalommal tud erről beszélni?

- Ugyan - nézett Andrásra szelíd szemmel a bonni fiatalember. - Én Göttingenben filozófiát tanultam, és már Zénón, a sztoikus görög bölcsek legkiválóbbja megmondta, hogy sohasem kell kétségbeesni... Mert nézze csak, uram és sorstársam! Minden baj vagy eltűrhető, vagy el nem tűrhető. Ha eltűrhető, akkor az ember kibírja, ha pedig nem tűrhető el, akkor szintén semmi ok a kétségbeesésre, mert hiszen akkor úgysem éli túl.

Portius Péter, miután ezt ilyen velősen kifejtette, elégedett büszkeséggel várta szavai hatását, András azonban, úgy látszott, nem rendelkezik kellő fogékonysággal az ókori filozófia mélységes igazságai iránt.

- Okosabbnak tartanám - válaszolta egy kis meghökkent szünet után -, ha inkább arról gondolkoznánk, hogyan segítsünk magunkon.

- Segíts magadon, az isten is megsegít, mondja a paraszti bölcselkedés - jegyezte meg tudományosan Portius Péter -, én tehát hajlandó vagyok ezt az oldalát is megvizsgálni a kérdésnek.

- Az itt az egyetlen kérdés, és az az egyetlen oldala - igyekezett András kizökkenteni a beszélgetést a puszta filozófia kerékvágásából -: hogyan tudnánk megszökni?

Az igyekezet azonban nem látszott gyümölcsözőnek. Az ifjú filozófus nem akart tágítani a tudománytól.

- Megszökni?! - kiáltotta álmélkodva. - Hiszen a törökök Alkoránja világosan megmondja, hogy senki sem szökhet meg a maga sorsa elől, tehát...

Most már aztán elfogyott András türelme.

- A törökök Alkoránjának igaza lehet a törökökre nézve - vágott elébe gyorsan a hosszúra szánt fejtegetésnek -, de mi szerencsére nem vagyunk törökök, így hát semmi közünk az Alkoránhoz!

- Ez igaz - hagyta helyben kis tűnődés után Portius Péter. Azon tűnődött, hogyan is vehetné fel újra a bölcselkedés hirtelen elmetszett fonalát.

- Meg fogunk szökni, mihelyt megtehetjük - jelentette ki András határozottan, és biztató szemmel sürgette társának a helyeslését.

A beszélgetést azonban nem folytathatták. Fülhasogató csikorgással kinyíltak az ajtó zárjai, és megjelent a teremben a szikár termetű főbiztos, maga mögött egy hadnaggyal, a börtönőrrel és jó néhány katonával.

A főbiztos hosszú listát húzott elő kabátja szárnyából, és éles hangon sorban felolvasta a foglyok neveit. Miután mindenki jelentkezett, megnyugodva fordult oda a hadnagyhoz.

- Együtt van a hatvan darab! Hadnagy úr, ezennel átadom önnek a lajstromot, és ettől a pillanattól fogva ön a felelős a továbbiakért!

- Rendben van - igazított egyet kardszíján a hadnagy, aztán rákiáltott az egy csomóba verődött emberekre! - Sorakozó! Gyerünk!

A foglyok némán sorba álltak. Nagyobb részük nem is sejtette, hová viszik őket, de senki sem tartotta érdemesnek a katonákat kérdezgetni, úgysem kaptak volna választ.

- Indulj! - kiáltott hátra a hadnagy, és megindult kifelé a teremből, maga után húzva a csapatot és a csapat két oldalán a kísérő katonákat.

Katonák álltak sorfalat a hosszú folyosó két oldalán. Valahol pattogva megpördült egy dob, és a szomorú menet kivonult az épület kopár udvarára.


ÖTÖDIK FEJEZET

amelyben Jelky András és Portius Péter hideg fürdőt vesz, ami a hesseni gróf őmagasságának kereken nyolcvan tallérjába kerül

A hesseni gróf leginkább éjszaka szerette útnak indítani eleven portékáját. Ami nappal felháborította volna a tisztességes embereket, az az éj sötétjében nem szúrt szemet.

Szép holdvilágos éjszaka volt, a foglyok menete mély csendben vonult végig a kihalt utcákon, aztán elhagyta hosszú, kígyózó sorban a várost. Ugyanazon a kapun haladtak át, amelyiknél András írásait érkezésekor elkérték a strázsák, és András most már értette bezzeg, miért voltak ezek a kapuőrök "olyan alapos atyafiak"!

Túl a vaskapun szelíd termőföldek között vezetett az útjuk, a hold csillogó aranyfénnyel borította be a zöldellő gabonatáblákat, enyhe szél járt a mezők felett, és édes tavaszi illatokat hordozott magával.

Néhány órai menetelés után sűrű erdőbe futott az út. Mély sötétség uralkodott a fák között, a hold imitt-amott tudta csak átütni sugarával a lombok sátorát, hogy aztán egy-egy tenyérnyi foltban aláhulljon az ösvényre.

A foglyok őrsége megkettőzött éberséggel fogta közre a menetet, nehogy valaki kereket oldjon.

- Tetszik nekem ez az erdő - suttogta András felcsillanó jókedvvel a mellette lépkedő Portius Péter fülébe.

Társán azonban erőt vett a filozofikus mélabú.

- Bizony - válaszolta csüggedten -, az a sorsa az embernek, hogy sötétben botorkáljon. Ezt már Szent Ágoston megmondta...

- Most kellene megszöknünk - húzta közelebb András a búsongó filozófust -, Szent Ágostonnak legfeljebb nem volna igaza... A mi helyzetünkben Szent Ágoston is azt mondta volna: az embernek az a sorsa, hogy sötétben megszökjék.

Portius Péter csendesen hümmögött magában a bölcsészet ilyen önkényes átformálásán, és bizonyára csóválta a fejét, azt azonban a sötétség miatt nem lehetett látni.

- És ha megfognak és agyonlőnek? - szólalt meg suttogva, de végre anélkül, hogy mondókáját valami hajdani bölcs okoskodásával akarta volna alátámasztani.

- Dehogy lőnek agyon - bizonykodott András felvidulva, hogy társát végre kicsalogatta a filozófia sűrűjéből. - Fejenként negyven tallér az árunk! A hesseni gróf nem lesz olyan könnyelmű, hogy nyolcvan tallért agyonlövessen!

Portius Péter olyan elismeréssel tekintett Andrásra, mintha új filozófust fedezett volna fel benne.

- Az igaz! Nyolcvan tallér igen szép pénz, kár volna a másvilágra küldeni... De hát hogyan szökjünk meg? Melyik elemet hívjuk segítségül, a földet, a levegőt, a tüzet vagy a vizet?

A csapat eleje kibukkant az erdő túlsó szélén, és ott egy magas kőhídhoz érkezett. Széles folyó két partját kötötte össze az a híd, csak tompán, halkan dobbant az átvonuló emberek lépései alatt.

- Melyiket hívjuk segítségül? - kérdezte András most már igazán nagy jókedvvel. - A vizet!... Itt jön elébünk egyenest!

- Ez is igaz - hagyta helyben Portius, és egyben nem mulasztotta el, hogy klasszikus műveltségének újabb tanújelét adja. - Már Pindarosz, a dicsőséges tébai költő is megírta egyik ódájában: "Legjobb azonban a víz..."

- Az a kérdés, tud-e ön úszni - kérdezte András.

- Hogyne tudnék, bonni fiú létemre! Hisz a Rajna partján születtem!

- Én meg a Duna partján, a bajai fiúk mind úgy úsznak, mint a hal...

Néhány pillanat, és már ők is a hídon voltak.

Amint felléptek rá, András gyorsan Portius fülébe súgta:

- Majd ha oldalba bököm, ugorjunk ezen az oldalon a korláthoz, aztán egy darabig igyekezzünk a víz alatt úszni.

Megvárta, amíg a híd közepére értek, akkor hirtelen meglökte Portius Péter karját, és a következő pillanatban mindketten átvetették magukat a híd alacsony korlátján.

Hatalmas loccsanás hallatszott, az őrség fejvesztetten kapkodta a fegyvereit, a hadnagy pogányul káromkodott, aztán néhány katona sűrű lövöldözésbe kezdett, de mindez már nem használt semmit. Odalenn a víz tükre egészen kisimult, a menekülőket mintha teljesen elnyelte volna a folyó, és a hesseni gróf őmagassága szegényebb lett nyolcvan tallérral.

Amikor azzal a példásan szép fejesugrással átvetették magukat a korláton, Andrást olyan boldogság fogta el, hogy kissé talán kérkedésből még ugrás közben megkérdezte társától, hogyan hívják ezt a folyót. A válaszra azonban várnia kellett, mindkettőjüket elnyelte a víz, és maguk is azon igyekeztek, ameddig csak tüdővel bírták, hogy a víz alatt maradjanak. Jó ideig később is csak egy-egy pillanatra buktak fel a víz alól, amíg olyan messzire értek, hogy visszatekintve már alig látták az üres hidat.

- Kinzig - szólalt meg hirtelen Portius Péter, amint megnyugodva felemelkedtek a víz tükrére.

- Mi az, hogy Kinzig? - kérdezte András megdöbbenve, és egy pillanatra azt hitte, a nagy öröm talán összezavarta társának az elméjét.

- Ennek a folyónak a neve - válaszolta Portius határtalan nyugalmával, és kivételesen most nem filozófiából, hanem a földrajz tudományából tette le a vizsgát. - Schlüchterntől keletre ered, érinti Salmünster, Wächsterbach, Gelnhausen városokat, és tizenegy mérföldnyi pályafutás után, nem messze innen, Hanau mellett a Majnába ömlik.

András nem tudta, álmélkodjék vagy kacagjon a német alapos tudásán, mindenesetre örömében átölelte egy pillanatra társa vállát, úgy úsztak tovább az ezüstösen ragyogó habokban.

Később ismét Portius szólalt meg, nem állhatván, hogy még egy klasszikus idézettel meg ne világítsa helyzetüket:

- "Csöppnyi úszók vagyunk a hatalmas örvényekben", ahogyan Vergilius mondja Aeneas embereiről...

- De hát hová úszunk tulajdonképpen?

Kis tűnődés után Portius úgy felelt, mintha a szabadulás vágya megszázszorozta volna tudományos kedvét.

- Ha a Kinzig torkolatáig elúszunk, úgy a Majnába jutunk, ha aztán a Majnában is továbbúszunk, elérjük a Rajnát, azon át pedig az Északi-tengert, és ha ezen, valamint az Atlanti-óceánon is keresztül úszunk, végül is Amerikába érkezünk, ahol beléphetünk az angol gyarmati hadseregbe, amely elől éppen az imént szöktünk meg, ilyen nedves módon.

- Az már igaz - kacagott András felszabadultan -, hogy ez a Kinzig nagyon nedves folyó. Ideje volna, hogy partra szálljunk. - Néhány erőteljes karcsapás, és a két úszó, a Rajna és a Duna kitűnő fiai csontig ázva ismét partra léptek.

- "A tenger savától elrútítva", mint Homérosznál a nemes Odüsszeusz - jegyezte meg Portius, ruhájából lapogatva kifelé a vizet.

A partot itt is erdő szegélyezte. Az idő éjfélre járhatott, és olyan langyos volt az éjszaka, hogy a két szökevény levetette felsőruháit, és a fákra aggatta száradni.

- A holdfényben ugyan nem száradnak olyan gyorsan, mint a napon, de hiszen mi várhatunk - jegyezte meg András, hogy filozófiai érzékéről némileg ő is bizonyságot tegyen.

Leheveredtek a bokrok sűrűjébe, avarral, lombos ágakkal takarták be magukat, és a hideg fürdő hatására csakhamar édesded álomba merültek.

A nap már jócskán fent járt az égen, és ragyogó nyilakkal ütötte át a lombok sátrát, amikor felébredtek. Testük teleragadt falevéllel, úgyhogy újra meg kellett fürödniük a folyóban, aztán mihelyt ruháik is megszáradtak, déltájban együttesen útnak indultak.

- Gyerünk haza - indítványozta Portius -, most majd olyan utakon járunk, ahol nem találkozunk a hesseni gróf embereivel...

Két hétig vándoroltak rejtett utakon, keskeny erdei ösvényeken, követve a német fiú csodálatos földrajzi ismereteit, mígnem megérkeztek Bonn városába, és ott is egyenest Portius Péter szüleinek házába. András újabb hét alatt kipihente fáradalmait a vendégszerető családnál, és bár tovább is jó szívvel marasztalták, folytatni készült az útját, hogy most már meg se álljon Párizs városáig, a híres Dupont-cég műhelyéig.

A Portius-ház egyik ismerőse éppen ezekben a napokban készült útra kelni szintén, hogy áruval megrakott hajóján Hollandiába, Rotterdam városába utazzék. Portius Péter rábeszélte hát Andrást - és nem is volt nehéz rábeszélnie -, hogy hajózzon ő is Hollandiába, legalább többet megismer a világból, és Rotterdamból közelebb is találja Párizst.


HATODIK FEJEZET

amelyben Jelky András igen szomorú módon ismerkedik meg a tengerjáró hajók feneketlen gyomrával

Amint partra lépett Rotterdamban, amint kissé körülnézett a gazdag kereskedővárosban, András nem tudott betelni a száz- és százféle látnivalóval. Az első napot, amelyet a város megtekintésére szánt, követte a második, a harmadik, és már a negyediket is megszavazta magának, hogy majd aztán folytassa útját Párizsba, hiszen ilyen hatalmas tengeri kikötőt ritkán láthat életében.

Minden, amit látott, csodálatos újságot jelentett számára.

A keskeny, magas, háromszögű homlokzattal felnyúló házak, mindegyiken öt-hat apró emelet, és minden következő emeletsor előrébb ugrik az alatta meghúzódónál, annyira, hogy végül maga a ház, mint valami fordított lépcsősor tornyosodik az utca fölé, aztán a végtelenül kígyózó, keskeny, kiismerhetetlen utcák, amelyek százszor is keresztezik könnyű kis hidakkal a tenger felé futó csatornákat, és a város közepén, a tágas főtéren az ódon tanácspalota, amelynek földszintje egyetlen, minden oldalán nyitott oszlopcsarnokból áll, hogy a polgárok bármikor szabadon járhassanak-kelhessenek benne, aztán az ősrégi, csúcsíves székesegyház, amelynek százezer csipkézetű tornya fönn szürkéllik felmérhetetlenül a tengeri levegő ködében - a sok látnivalót alig győzte számba venni András. Hát még a város nyüzsgő, kavargó, szédítő élete!

A hatalmas vagyonú kereskedők, akik tucatszámra járatják áruval terhes hajóikat Európa és a két India[3] között, maga a végtelen hosszan elnyúló tengerpart, az érkező vagy indulásra készülődő hajósnépek, a vidám matrózok ezrei és ezrei, és a hajók beláthatatlan légiója a vízen, kezdve a büszke háromárbocosoktól egész a szerény kis bárkákig, amelyek lóvontatással haladnak a Hollandiát át- és átszelő csatornákon a tengeri kikötőig, hogy ott aztán átadják áruikat a hatalmasabb tengerjáróknak - Andrást először érintette itt meg a világkereskedelem hatalmas hullámzása, nem lehet hát csodálni, hogy maga iránt engedékenyen meghosszabbította a város megtekintésére szánt időt. A harmadik nap délutánján, amikor elgondolkozva szemlélődött a tengerparton, szemben a lármás, föllobogózott hajóseregekkel, egy előkelő urat pillantott meg.

Alacsony termetű férfi volt, napsütötte arcú, tekintélyes pocakú ember, szemében valami szúrós, nyugtalan fénnyel. Erős szövésű, világos vászonruhát viselt, arcát hatalmas szalmakalap ernyőzte be, amely kalap félrőfös karimája révén akár a napernyő, akár az esernyő tisztét is betölthette.

Amint András a köpcös úrra pillantott, amaz oly hevesen kezdte csóválni a fejét, hogy a hatalmas kalap karimája valóságos hullámzásba kezdett a koponyája körül. Az uraság aztán tenyerével ernyőzte be tekintetét, és a távolba nézett, ahol a kikötő legtávolabbi hajói horgonyoztak. Vizsgálódását mérges hümmögéssel kísérte, dörmögött valamit, végül, mintha már ki nem állná a hallgatást, haragosan felkiáltott:

- Pfuj! Szégyen és gyalázat!

András most már nem is titkolt érdeklődéssel figyelte a tekintélyes férfit, annál is inkább, mert mintha úgy érezte volna, amaz számít az ő megértő érdeklődésére.

- Látni se bírom az ilyesmit! - rázta meg a fejét viharosan a köpcös, hogy óriási szalmakalapja újabb hegy-völgyeket vetett, és egy pillanatra Andrásra emelte a tekintetét. - Ezeket az angolokat mind fel kellene akasztani a saját árbocaikra! Ezek akarnak tengerésznép lenni!... Ezek?! Hát tengerészek ezek?! Hahahaha!

Közben egy lépéssel közelebb is férkőzött Andráshoz, és míg tovább mondotta mérgesedő mondókáját, ismét rápillantott, szinte sürgetve és elvárva a helyeslését.

- Hogy áll az a középső árboc! Nevetséges és gyalázatos! És azok a vitorlarudak! Egy aranydukátot annak aki csak egyetlen vízszintesen álló vitorlarudat mutat! Istenemre, az ilyen hajó építője megérdemelné, hogy...

Nem mondta meg, hogy mit érdemelne a hajó szegény építője, de magyarázat gyanánt hatalmasat kanyarított a levegőbe valami kurta nyelű ostorral, amit sétapálca helyett forgatott a kezében. És mert a suhintás hegye meglegyintette András cipőjének az orrát, a köpcös úr most már egyenesen megszólította a némán csodálkozó fiatalembert, és túlzott kérleléssel engesztelni kezdte.

- Ó, ezer bocsánat, ezer bocsánat, uram! - hadarta zavarba ejtő iparkodással. - Higgye el, nem szándékosan történt, de valahányszor meglátok egy ilyen haszontalan angol hajót, annyira méregbe jövök, alig tartóztathatom magamat.

Megvolt hát az ismeretség, és a szalmakalapos most már valóban végeláthatatlanul kezdte becsmérelni az angol hajókat, az angol hajóépítőket, és a becsmérlést végül csak azért hagyta abba, hogy rátérhessen a hollandusok annál határtalanabb dicséretére, akik bezzeg a világ legelső hajóépítői és tengerészei, amióta Ruyter admirálisuk felhajózott a Temzén egészen Londonig.

- Nézze meg akár az én hajómat is! - kiáltott fel büszkén a szalmakalapos. - Látta ön odalenn azt a délceg, karcsú, fekete brigget? Plutónak hívják, nagy betűkkel van ráírva a neve.

- Nem, nem láttam - jutott végre szóhoz András, de most sem tartósan, mert ahogy kimondta a nemet, a köpcös úr szinte sértve kiáltott fel:

- Nem látta?! Akkor azonnal velem kell jönnie! Ön bizonyára idegen a mi földünkön, ismerkedjék hát meg egy igazi hollandi hajóval... És milyen hajóval, uram! Az én Plutómnak nincs párja a hollandi hét egyesült tartomány területén, sem a gyarmatokon, ezt én mondom önnek, Boonekamp Richárd, a Plutó tulajdonosa!

"Jobban elhinném, ha inkább valaki más mondaná" - gondolta András mosolyogva, de azért a meghívásnak engedett, hiszen nem lettek volna teljesek rotterdami tapasztalatai, ha nem ismerkedik meg közelebbről egy igazi tengerjáró hajóval.

Végighaladtak a nyüzsgő, kavargó rakparton, és ahol már gyérülni kezdett a matrózok, a parti népek sokasága, a kikötő legszélén valóban megtalálták Plutót, egy karcsú építésű brigget. Éppen a legutolsó hajó volt a többiek sorában, feketén ringott a víz sima tükrén, és magas árbocaival szinte fenyegetni látszott az eget. Élőlény nem mutatkozott a fedélzeten, nem számítva egy megtermett fekete macskát, az viszont oly felelősségteljes tartással ült az orrárbocon, mintha csak ő lenne a kormányos.

A hajó feketén tornyosodó tömege valamiképp nyomasztóan hatott Andrásra, mégis azt meg kell hagynia, a Plutó valóban kitűnő hajónak látszott.

A többihez mérten szembeötlően karcsú testét, élesen, merészen emelkedő orrát szemlélve András elképzelte, milyen gyorsan hasíthatja az a vizet, Boonekamp Richárd úr pedig azt is sietett megjegyezni róla, hogy a legsekélyebb vízben is könnyen elboldogul, oly keveset merül a hajótest.

- És a fedélzete és a belső berendezése, uram! - kiáltott fel a köpcös ember, ostorával áradozóan csapkodva. - Ott van ám látnivaló! És amellett rend és tisztaság, valódi holland tisztaság!... Lehet szerencsém, hogy önt a saját deszkáimon tisztelhessem?

Nyájas, vendégszerető erőszakkal tuszkolta Andrást a keskeny pallóra, amely a partról a hajóra vezetett, és alig léptek a fedélzetre, azonnal határtalan buzgalommal kezdte mutogatni, magyarázni és égig dicsérni a berendezést.

A fedélzet látnivalóival csakhamar végeztek, András nagy figyelemmel megnézte a kormánykereket és a finom hajósműszereket, akkor aztán a hajó belseje következett. Igaz, a hollandus nagy buzgalmában alig adott időt Andrásnak, hogy alaposabban megnézze a látnivalókat, sokszor éppen csak egy-egy pillantást vethetett maga körül, máris továbbhaladtak. Így aztán elég gyorsan átfutottak az alsó osztályokon.

András végül is azt hitte, hogy most már mindent megtekintettek. Éppen köszönetet készült mondani a hollandus szívességéért, amikor az lehajolt a padlóra, egy kulcsot megforgatva erőteljes mozdulattal felrántott egy csapóajtót.

- Ez itt a hajó legalsó ürege - mutatott alá a mélybe -, itt vannak beraktározva az áruim...

András előrehajolt a szélesen ásító, sötét mélység szélén, hogy az áruraktárba is bepillantson, de abban a pillanatban Boonekamp Richárd olyat taszított rajta, hogy a széles nyíláson hanyatt-homlok a mélybe zuhant, és a súlyos vasajtó azonnal döngve rácsapódott...

A váratlan zuhanásban néhány percre elvesztette az eszméletét.

Ahogy magához tért kábultságából, először körültapogatta magát, s mert komolyabb sérülést nem szenvedett, még mindig zúgó fejjel tájékozódni akart.

Körös-körül koromfekete sötétség uralkodott. Sehol egy szikrányi fény, sehol egy ujjnyi rés. Ez a koromsötétség borzasztó volt. András nem tudhatta, nem mérhette fel, miféle helyre jutott, szűkre vagy tágasra, tisztára vagy szennyesre, biztosra vagy veszedelmesre.

Kábult csodálkozása eltartott néhány percig, akkor villámgyorsan talpon termett, arrafelé akart kapaszkodni, amerre fenn a csapóajtót sejtette. Vad erőt érzett a tagjaiban, hogy bezúzza, széttörje az ajtót, vagy legalábbis verje, döngesse az öklével, hogy meghallja egész Rotterdam, és előcsődüljön a segítségére.

Ahogy felugrott, és önmaga körül forogva méregette, merre rohanjon, tőle pár lépésre megszólalt egy tompa hang a sötétben. Mindössze ennyit mondott:

- Nyolcvanöt.

András összerezzent. Álmodik vagy ébren van? Mire vélje ezt a számot. És ki van itt még rajta kívül? Ember-e vagy kísértet? Vagy talán nem is mondott senki semmit, csak felzaklatott idegzete űzött vele tréfát? Mozdulatlanná dermedt, és visszafojtott lélegzettel hallgatózott.

Ekkor egy másik hang szólalt meg más oldalról, keserves fájdalommal:

- Ki vagy, szerencsétlen embertársunk, aki nyolcvanötödik lettél a mi közös sírunkban?

András elborzadt, jéghideg futott végig a hátán.

"Teremtő isten - szorult össze fagyosra a torka -, hova jutottam?!" Kellett hozzá néhány pillanat, hogy összeszedje magát, akkor dadogva választ adott a láthatatlan kérdezőnek. Töredezett mondatokban mesélni kezdte, Boonekamp Richárd hogyan hozta a hajóra, hogyan jártak végig mindent, és a hollandus hogyan taszította be végül ebbe a mélységbe.

Időnként közbekiáltások szakították meg elbeszélését.

- Éppen mint engem! - kiáltotta valaki a háta mögül.

- Velem is így bánt el - sóhajtott valaki.

- Átkozott lélekcsiszár! - szitkozódott egy harmadik hang.

- Jóságos ég, hát ilyenek történhetnek fényes nappal egy nagyvárosban? - fohászkodott kétségbeesetten a negyedik.

A közbekiáltások közül a lélekcsiszár szó ragadta meg legjobban András figyelmét.

- Lélekcsiszár? - kérdezte szorongó félelemmel láthatatlan társait. - Mit jelent az, hogy lélekcsiszár?

- Úgy látszik, ön nem tengerparti ember - hangzott a válasz jóakaratú sajnálkozással -, különben nagyon is tudná, mi az a lélekcsiszár.

- Valóban, idegen vagyok itt - válaszolta András, és akaratlanul is egy lépést tett a hang irányába, de aztán tehetetlenül megállt. - Magyarországból jöttem...

- A lélekcsiszár - folytatta az ismeretlen - olyan kereskedő, akinek a lélek, az ember az árucikke... Jöjjön csak közelebb, fiam, mert úgy veszem ki a hangjából, hogy fiatalabb ember. Tájékozódjék a hangom után, erre, erre...

András tétován lépegetni kezdett a sötétben. Fekvő, üldögélő testek között botorkált előre, míg aztán néhány lépés után valaki megfogta a karját, és maga mellé ültette a száraz hajópadlóra.

- A lélekcsiszár - folytatta az ismeretlen pártfogó - csellel vagy erőszakkal összefogdossa az embereket, összegyűjti őket a hajó gyomrában, aztán ha elegen vannak, vitorlát feszít, és hajrá!... Hetek, hónapok múlnak, a hajó gyomrában összezsúfolt áldozatok nem látnak soha napfényt, nem jutnak soha friss levegőhöz, nem tudják, hová szállítják őket, mi lesz belőlük, mert nem tudhatják, kinek a megbízásából dolgozik éppen a lélekcsiszár... Ez vár miránk is! Mindennap leeresztenek hozzánk egy kis száraz kenyeret, valami poshadt vizet, így utazunk majd valahova.

- Irtózatos! - kiáltott fel András, de az ismeretlen a karjára tette a kezét, és újabbakkal tetézte amit eddig mondott.

- Ez még nem minden, barátom. Jobb lesz, ha idejében megtud mindent, fel kell készülnie a nehéz próbákra... Mert megtörténik majd útközben, hogy egyikünk-másikunknak nem mozdul a szomszédja. A betegek száma mindig igen nagy idelenn, a fény, a mozgás, a levegő hiánya meg aztán a silány táplálkozás gyorsan felőrli a szervezetet, és ha a szomszéd nem mozdul, akkor alkalmasint meghalt. Olyankor elkezdődik a kétségbeesett zörgetés, tombolás, míg odafenn a porkolábok nagy nehezen megértik a történteket, de amíg a kapitány intézkedik, abba bizony néha napok is beletelnek. Így múlik el a hosszú tengeri út. A földgömb másik oldalán végül partot ér a hajó, és ott újra meglátják a napot, akik még életben vannak, amikor majd átadják őket a vevőnek.

András nem tudott egyhamar megszólalni ez után a szörnyű előadás után. Mintha látása mellett a hangját is elvesztette volna, magába süllyedve ült a hajópadlón, csak a gondolatai kergették egymást. Milyen boldogan, milyen jókedvűen indult el a világba, és egyik veszedelem a másik után akarja elnyelni! És ez a fekete hajó most már el is nyelte végképp, hiába vágta ki magát előbb a porosz strázsamester, majd a hesseni gróf csapdájából.

- Ez éppoly aljasság - tört ki végül keserűen -, mint a hesseni gróf embervadászata!

- Ó, annál sokkal rosszabb! - jegyezte meg mellette az ismeretlen, nem valami vigasztalóan. - A gróf áldozatai Amerikába vándorolnak. Ott legalább egészséges az éghajlat. De a mi lélekcsiszárunk valahová Kelet-Ázsiába szállítja az áruját, a holland gyarmatok mérges levegőjű szigeteire, ahol a dzsungelek, a mocsarak sárgalázzal pusztítják az embert.

- Hát nincs ebben a városban törvény? Nincs rendőrség?! - tört fel Andrásból a keserűség.

- Van, persze hogy van - nevetett hasonló keserűséggel az ismeretlen -, de ne felejtse el, hogy a gyarmatokat be kell népesíteni, és a rendőrség éppúgy az államé, mint a gyarmatok.

András ökölbe szorított kézzel ugrott fel helyéről.

- Ki kell törnünk - és a hajósokat lefegyvereznünk!

Az idegen szelíden visszahúzta maga mellé.

- Kímélje magát! Nem szabad az erőnket feleslegesen vesztegetni... Igaz, a legénység mindössze tizenöt ember lehet, de ők tetőtől talpig fegyverben járnak, mi pedig a puszta kezünkkel a ránk csapott vasajtót sem tudjuk felfeszíteni.

A düh és a csüggedés egymást váltogatták eddig Andrásban. Most már maga is megtörten hanyatlott le a hajópadlóra, és átadta magát az észrevétlenül múló időnek. Múltak a percek, a percekből órák lettek, az órákból napok, de minden összefolyt, nappal és éjszaka, a határtalan sötétségben.

Talán két nap telhetett el azóta, hogy a hajó mélyébe zuhant. Lehet, hogy kevesebb volt, lehet, hogy több, de odalenn nem létezett idő.

Egyszerre csak különös lárma hallatszott, mintha valami lánc csavarodnék csörögve-csikorogva a hajótest másik oldalán. A foglyok megfeszített figyelemmel kezdtek hallgatózni. Aki sötétben él, annak különben is végtelenül élesedik a hallása, mintha a szem érzékelőképességét is a fül ragadná magához.

- Emelik a horgonyt! - mondta ki végül valaki.

A szerencsétlen emberek szívét összeszorította a fájdalom. Amíg úgy tudták, hogy börtönük a nagyváros partján vesztegel, titkon mégiscsak reménykedtek a szabadulásban. Talán valaki mégis észreveszi Boonekamp Richárd üzelmeit, talán a rendőrség mégis átvizsgálja a gyanús hajókat, vagy történik akármi véletlen, hiszen annyi minden történhetik, és nincs olyan véletlen, ami nekik most a javukra ne válnék.

A horgonylánc csörgését már tisztán hallották, a hajópadló is inogni kezdett alattuk. Elszakadnak hát a várostól, az emberektől, elszakadnak minden reménytől, mert a határtalan tengeren semmi sem zavarhatja meg a lélekcsiszár számításait.

Rettenetesek voltak a horgonyemelés percei!

A foglyok előbb önkéntelenül kiáltozni, ordítozni kezdtek, mintha az utolsó pillanatban valaki mégis meghallhatná hangjukat odafenn a napvilágon, aztán kétségbeesett némaságba süllyedtek, amikor felhangzott a hullámok morajlása, ahogy a hajófenék alatt, közvetlenül a lábuk alatt locsogott, csapkodott a víz...

A hajó hintázó mozgása megerősödött, nem volt kétséges, hogy útnak indultak, és hamarosan kiúsznak a tenger végtelen vizére.


HETEDIK FEJEZET

amelyben Jelky András egész beható ismeretséget köt a tengerrel

Néhány nap múlhatott el - bizonyára három, mert az indulás óta háromszor bocsátottak le a foglyokhoz ennivalót és vizet -, amikor a hajó hintázása észrevehetően erősödni kezdett. Vihar készülődött odakint: a szabályos hintamozgás rendetlenné, szakadozottá vált, aztán érezhetőleg ki is tört a vihar, mert a brigg tántorogni, dülöngélni kezdett, a padló síkja hol jobbra, hol balra csapódott ferdén, és mint a labdát, úgy dobálta a szerencsétlen foglyokat. Kívülről a hullámok kísértetiesen döngették a hajófalat, mintha a halál ujja kopogtatna a deszkákon, és sürgetné, követelné a bebocsátást...

A foglyok helyzete egyre fenyegetőbb, egyre kegyetlenebb lett. A szerencsétlenek tántorogva kapaszkodtak a gerendákba vagy akár a padló repedéseibe, és ha az ujjuk, a körmük nem győzte tovább, ide-oda görgette, falhoz lapította vagy a padlóra terítette őket az elemek vad játéka.

A hajó sötét gyomrában egyéb sem hallatszott fájdalmas nyögésnél, és a tenger egyre dörömbölt kintről, most már haragosan, türelmetlenül. A hullámok mintha száz és száz hatalmas kalapáccsal verték volna a deszkafalat, amely nyolcvanöt ember életét védelmezte a mélységes örvényektől, de a deszkafal is meg-megroppant néha, mintha a hullámok ostroma alatt nem akarná vállalni tovább ezt a védelmet.

András ismeretlen pártfogója, aki mellett indulásuk óta folyton kitartott, öreg, tapasztalt tengerész volt. Boonekamp nem is csellel, hanem erőszakkal hurcoltatta el egy éjszakán.

- Most a calais-i csatornában járhatunk - magyarázta a tengerész -, itt mindig nyugtalanabb a víz, bár ez most már nem is nyugtalanság, hanem valóságos vihar.

- És mi lesz ebből? Mi bajunk eshet? - kérdezte András szárazföldi együgyűséggel.

- Csak annyi, hogy elsüllyedünk - válaszolta keserűen a tengerész.

Ekkor, mintha csak a tenger igazolni akarta volna ezt a bejelentést, a hajótest aljából tompa, baljóslatú morajlás hallatszott fel hozzájuk. Valami súrlódás, amibe beleroppant az egész hajótest, és amit ők olyan közelről hallottak, hogy a testük megremegett tőle.

- Végünk van! - kiáltotta valaki. - Sziklába ütődtünk!

Egyelőre azonban nem történt semmi. A súrlódás zaja is elmúlt, a brigg tovább hánykódott-vergődött a vízen, mint eddig.

- Mégsem! - sóhajtott fel András szomszédja. - Jól hozzásúrlódtunk a szirthez! Még egy perc, és úgy kettévágta volna a hajót, mint egy szelet vajas kenyeret a kés...

Előbbi halálos ijedelmükben mind kiáltozni kezdtek, most újra megnyugodtak, de ezt a rettegő nyugalmat is csak néhány percig élvezhették.

- Mi ez?! Hiszen itt víz van! - kiáltott fel valaki rémülten, és kiáltását mások is ismételni kezdték mindenfelől.

Valóban, a padló bordázatán víz szivárgott fel.

A foglyok kétségbeesetten kerestek szárazabb helyet maguknak, a tócsák azonban szaporodtak, növekedtek. Most már mind többen kezdtek kiáltozni, és összevissza rohanó lépteik alatt egyre hangosabban cuppogott, tocsogott a padló.

A tenger hát addig kopogtatott odakünn, amíg végre ajtót nyitott magának!

Egy ideig senki se merte kimondani, ami pedig mindnyájukat borzalommal töltötte el, hogy a víz lassanként emelkedik, és elöntéssel fenyegeti börtönüket.

- Amikor a sziklához súrlódtunk - mondta a tengerész Andrásnak -, megsérülhetett a hajófenék, azért szivárog felfelé a víz.

Nem is szivárgott, hanem érezhetően növekedett. Andrásnak már a bokáját, majd hamarosan a lába szárát is elborította.

A hajó sérülése ugyan nem lehetett nagy, mert akkor a víz azonnal bezúdult volna, fenn a fedélzeten a hajósok bizonyára még nem is tudtak róla semmit, de odalenn a foglyok már az élettel kezdtek számot vetni.

Rettenetes percek következtek. Olyan percek, amelyeknek mindegyike egy esztendővel teszi öregebbé az embert, és amelyek mégis gyorsan elröppennek, bár a halálraítéltek kétségbeesett erővel tartanák vissza az időt.

A hajófenék foglyait egy csoportba terelte a víz, amely egyre sebesebben növekedett, és hamarosan már térdig ért. A betegek, akiknek annyi erejük sem volt, hogy felálljanak, legalább feltérdeltek, hogy még pár percet megmentsenek az életből, mielőtt a könyörtelen elem végképp elborítja őket.

És az áthatolhatatlan sötétség százszor borzalmasabbá tette a helyzetüket. Nem láthatták a halálos veszedelmet, nem nézhettek vele szembe, csak annyit éreztek tehetetlenül, hogyan kúszik feljebb és feljebb a testükön, hogyan kulcsolja át őket fagyos öleléssel a tenger könyörtelen karja.

Még egy negyedóra, és a víz derékig ért.

A hajó mélyében rettenetes indulatok kavarogtak.

A foglyok egy része szörnyű szitkozódásban tört ki, mások tompa kétségbeesésbe zuhanva támaszkodtak társaikra. Néhányan a falakat döngették erejüknek végső megfeszítésével, amíg mások egymás vállára állva a csapóajtót verték ököllel, de minden eredmény nélkül, hiszen a vihar lármája, csattogása sokkal nagyobb volt odakint, semhogy a legénység észrevehette volna a dörömbölést.

Ekkor néhány tompa dörrenés hallatszott a fedélzetről. A dörrenések megrázták a hajót, és riadtan reménykedő csöndet teremtettek a vacogó emberek között.

- Vagy úgy! - kiáltott a tengerész keserű kárörömmel. - Derék rablóinknak is szorul a kapcájuk!... Ágyúkat sütögetnek, hátha észreveszik őket valami más hajóról. Remélem, nem sikerül nekik. Inkább süllyedjünk el együtt, mint hogy megmentsék a bőrüket.

A víz ekkor már a foglyok melléig ért.

Újabb negyedóra, és a tenger vize kérlelhetetlenül betölti a foglyok börtönét, hogyha a másik hatalmas elem, a tűz nem siet a szerencsétlenek segítségére.

Alig hangzott el odafenn az ágyúk dörrenése, hirtelen százszorta hatalmasabb csattanás rázta meg a hajót, szörnyű ropogás futott végig rajta, mintha ízzé-porrá akarna szétmállani az egész gerendázat. A csapóajtó súlyos vaslemeze úgy felpattant, mintha sose látott volna kulcsot, és a nyíláson vörös lángnyelv csapott alá rémületes fénnyel, de mégis kimondhatatlan boldogságára a foglyoknak.

- Villám ütött a hajóba! - kiáltott a tengerész, és abban a pillanatban izmos karjával szinte feldobta Andrást, hogy ragadja meg a lejárat peremét, aztán maga is felfelé indult, ami a víz segítségével most már nem került sok nehézségbe.

Az első menekülők példáját követték a többiek. Fel-feldobták magukat a vízből, és akinek sikerült megkapaszkodnia az ajtórés szélében, eszeveszett erőlködéssel ugrott ki a fedélzetre.

A cikázó villámok világosságától és a friss levegőtől tántorogva lepték el a fedélzetet, kiáltozva, ordítozva rohantak szét a hajón, és vad boldogságukat egy-két percig az sem tudta elvenni, hogy az egyik halálveszedelemből valójában a másikba estek.

Mert a hajó közepén már hatalmas tűz lángolt. A villámcsapás, amelynek a foglyok pillanatnyi megszabadulásukat köszönhették, a főárbocba csapott bele, amely hosszában végigzuhant a hajótesten, és zuhantában mindent összetört maga alatt.

A villám különben is nagy pusztítást vitt végbe a hajón. Tátongó réseket szakított a fedélzeten, egyik érctárgyat a másik után olvasztotta össze, szeszélyes cikázással mindent szétmorzsolva, úgy akadt rá végül a foglyok vasajtajára.

Amint jobban körülnéztek, a szabadulás örömét ismét a halálveszedelem szorongása váltotta fel a foglyokban. A négy elem közül három: a víz, a tűz és a viharzó levegő mind összefogott a hajó pusztulására, a negyedik elem pedig, a föld, csak a tenger fenekén volt jelen...

Amikor András a tengerész segítségével legelsőnek tört ki a szabad levegőre, éppen egy házmagasságú hullám csapott át a fedélzeten, és az rögtön maga alá temette. Utolsó pillanatban azonban megragadott valami vastag kötelet, így menekülhetett meg attól, hogy a hullám le ne sodorja a hánytorgó örvényekbe. Sokan nem voltak ilyen szerencsések; András a közelből néhány vad jajkiáltást hallott, a mélyből feltódulók közül néhányat azonnal elsodort az ár, hogy az egyik sírból rögtön a másikba temesse őket.

Az égbolt feketén nehezedett a zúgó, ordító vizekre, csak a villámcsapások világították meg egy-két pillanatra a pusztulás rettenetes képét.

A vihar üvöltve nyargalt a tenger színén, a hajóval úgy játszott, mint gyermek a labdájával; hol a mélybe lökte, hol a magasba lendítette a szétroncsolódó alkotmányt. Időközönként egy-egy hullám elkapott valakit vagy valamit, és menthetetlenül lesodorta a határtalan vízözönbe.

András nem merte elengedni a kötelet, mert a hajón átcsapó habok egymást követték. A fedélzet deszkáihoz tapadva szemlélte megsüketülten a katasztrófát, és egy-egy villám fényénél a tenger beláthatatlan síkjára vetette pillantását - a határtalan víztömeg körös-körül forrt, habzott, sustorgott a viharban.

A villámsújtotta főárboc lángot fogott, és úgy lobogott, mint valami özönvíz előtti, óriási fáklya. A tűz ijesztő sebességgel harapózott tovább, a fedélzet középső része csupa izzó parázzsá változott, és áthatolhatatlan mezsgyével két részre osztotta keresztben a hajót.

A brigg legénysége között már régen felbomlott a rend. Akiket a víz el nem sodort, részegen tántorogtak a fedélzeten, mert a végveszély idején csapra ütöttek néhány pálinkáshordót, és most kurjongattak, ordítoztak, mint az eszeveszettek.

Boonekamp kapitány a hajó legvégében állt, a hátsó árbocba fogódzkodva. Fehér vászonruháját testéhez tapasztotta a víz, komor arccal osztogatta volna dörgő parancsait, de senki sem hederített rá, és az előtóduló foglyokkal sem törődött senki.

A hajó már észrevehetően süllyedt, fedélzetét nem sok választotta el a tenger szintjétől. Boonekamp ekkor elengedte az árbocot, s tajtékozva az emberei közé vetette magát.

- Gazemberek! - ordította tele torokból. - Vízre a mentőcsónakot, vagy itt süllyedünk el valamennyien!

Néhány matróz valóban a mentőcsónakok irányába kezdett botorkálni, de a legénység nagyobb része csak részegen vigyorgott. Boonekamp akkor előrántotta pisztolyát, és közéjük akart lőni, de az átázott fegyver csütörtököt mondott, amire aztán a részegek még jobban nevettek.

Ekkor következett a végső katasztrófa.

A hajó derekából félelmes recsegés-ropogás hallatszott. Rémületes lángoszlop lövellt fel hirtelen a magasba, lángolóbb és fenyegetőbb minden villámcsapásnál, és millió és millió izzó vörös szikra pattogott szét belőle. Akkor szétvált a fedélzet, izzó katlan tűnt fel a mélyben, majd a következő pillanatban a hajótest kettészakadt, és sziszegve, sustorogva külön-külön bukott le a tenger alá.

Száz torokból egyetlen irtózatos kiáltás tört fel. Aztán néma csend szakadt le arra a helyre, ahol az előbb még a hajó lángolt, mélységes sötétség ömlött végig a vízen, csak a győztes elemek járták vad táncukat a nagy sír felett.


NYOLCADIK FEJEZET

amelyben Jelky András vízbe merül, nehogy megégjen, és gerendán lovagol, nehogy a vízben végképp elmerüljön

Ha elsüllyed egy hajó, a víz nem záródik össze simán, hanem hatalmas, tölcsérszerű örvény keletkezik az alámerülés helyén. Ez a tölcsér mindent, ami beléhull, embert, állatot, gerendát, árbocot szörnyű sebességgel körbe-körbe forgat, zsákmányait határtalan erővel húzza le a mélységbe, hogy csak hosszú percek múltán bocsássa fel őket ismét, amikor a fojtogató örvénylés már minden életet elpusztított.

Néhány pillanattal azelőtt, hogy a fekete brigg kettészakadt volna, egy erős kéz megragadta, és a hajó orrába lendítette Andrást.

- Előre! Be a vízbe! - kiáltotta valaki a fülébe. - Minél tovább úszni!

András tétovázott, nem merte magát alávetni a tajtékzó mélységbe, de az öreg tengerész - mert az sietett ismét a segítségére - egy gyors mozdulattal átlendítette a fedélzet korlátján, és maga is nyomban utána ugrott. Elnyelte őket a háborgó víztömeg, fölöttük siketítően ordított a vihar, vadul hánykódtak a hullámok, mint fel- s alábukkanó hegyek.

Néhány pillanat múlva, hatalmasat lökve magán a lábával, András a felszínre bukkant. Éppen egy hatalmas vízhegy tetején találta magát, és az egy szempillantás alatt százméternyire röpítette a lángoló hajótól. Akkor irtózatos ropogást, sustorgást hallott a háta mögött, égre törő tűzfény világította meg kápráztatóan a hullámok habzó hátát, aztán csönd lett újra, csak az örvény zúgása hallatszott.

A hullámhegy nemsokára megcsendesedett, sodrása lassanként elhalt. András most már tétován lebegett, bukdácsolt a vízen, és igyekezett széttekinteni az ismét beálló sűrű sötétségben.

Hirtelen vakító villám hasított át az égen, és ahogy akkor hátratekintett, a hajót már nem találta sehol.

- Halihó! - hallotta egyszer csak a hosszan elnyújtott matrózkiáltást, és boldogan ismerte fel benne pártfogója hangját.

- Halihó! - kiáltozta ő is többször egymás után, miközben a tengerész kiáltásai is közeledtek.

András a sötétségbe fúrta tekintetét, erőteljes rúgásokkal lökte magát a hang irányába, és néhány perc múlva egy halványan tükröző hullám hátán valóban megpillantotta a tengerész csapzott fejét.

- Most vissza! - ordított a tengerész, és a vállánál fogva magához rántotta Andrást.

Egy felcsapódó hullám varázslatos erővel visszaröpítette őket. A hatalmas sodrásban András ismét elszakadt a társától, de abban a percben szilárd testbe ütközött, amelyet azonnal átkulcsolt a karjával, és olyan szorosan hozzátapadt, hogy a víz sodra többé nem tudta leszakítani róla.

Szerencsecsillaga a hajó félig elégett főárbocát vetette az útjába, amelynek megmaradt felerésze még mindig több méteres, derékvastagságú szálfaként bukdosott a vízen. András néhány percig átkarolva tartotta, aztán felült rá, mint a nyerges paripára, csakhogy alul még a lábait is egymásba fonta, fönt pedig megkapaszkodott a hajdani árboc egyik kiálló létrafokában.

Amikor egy újabb villám fénye lobbant, már nyugodtabban tekintett szét a vízen. A hajó helyén deszkák, rudak, gerendák kavarogtak, itt-ott mintha egy segélykiáltás is birkózott volna a viharral, amikor egy padlódeszkán lovagolva harmadszor is felbukkant András közelében a tengerész, hogy aztán átnyergeljen a sokkal biztosabb árbocgerendára.

- Örülök, hogy ismét ilyen szépen összekerültünk - nyújtotta András felé a kezét, és már olyan magabiztosan nevetett, mintha valahol a szárazföldön akadtak volna össze.

András boldogan szorította meg a derék ember jobbját. Most volt alkalma első ízben, hogy pártfogóját a hajó börtönében és életmentőjét a szörnyű katasztrófában szemügyre vegye. Vállas, magas, hatalmas erejű embert látott maga előtt, akinek tekintete, bár az arca idősebbnek mutatta, fiatalos életkedvvel csillogott.

- Jó volt, hogy előre leugrottunk! - örvendezett.

- Persze hogy jó! - mosolygott a tengerész. - Ha nem tesszük, és az utolsó percig maradunk, ahogy a többiek tették, akkor magával rántott volna a hajó, és most nemigen lovagolnánk ilyen nemes faparipán, mint ez a derék árbocszál.

- Csak azt csodálom - álmélkodott András -, hogy az ugrás után nem vesztettük el egymást.

A másik elnevette magát.

- Pedig nem nagy csoda. Gyakorlatom van már az ilyen dolgokban, ez a tizenhetedik hajótörésem... Amikor a hajóról menekültünk, azt a percet választottam, amelyben éppen elrobogott előttünk egy óriási hullám. Abba ugrottunk bele mindketten. Ha nem akartuk volna, akkor is együtt maradunk, mert az ilyen nagy hullám nem engedi elkalandozni az embert.

- Valóban - kiáltott fel András -, hiszen visszafelé is így jöttünk!

- Úgy van - hagyta helyben a tengerész. - Egy hullámmal jöttünk vissza mind a ketten, így aztán megint nem féltem, hogy elveszítjük egymást.

András most már mindent értett, csak éppenséggel azt nem, miért jöttek vissza egyáltalán.

- Haj, haj - tekintett szét a társa -, nagy víznek vagyunk ám a közepén!... Innen ugyan nem tudok tájékozódni, de az bizonyos, hogy sokkal messzebb vagyunk bármiféle szárazföldtől, semhogy puszta kézzel úszva partot érhessünk. Az okosság tehát azt kívánta, és a tapasztalat azt tanácsolta, hogy az elmerülés pillanatában legyünk minél távolabb a hajótól, az elmerülés után azonban térjünk gyorsan vissza a helyszínre, és igyekezzünk kihalászni magunknak valami nagyobb, alkalmasabb gerendát, ami most már meg is történt... Őszintén ajánlom, kövesse ezt az eljárást a jövendőbeli hajótöréseinél is.

A tengerész, amilyen keserűség uralkodott rajta, amíg a hajó börtönében raboskodtak, most olyan derűsen tartotta meg ezt a rövid előadását, mint aki igazán elemében érzi magát.

- Követni fogom a tanácsát, ha legközelebb sor kerül rá - jelentette ki András, és mindezt most már maga sem állta meg mosolygás nélkül.

- Nyugodtan követheti, így menekültem meg, amint mondtam, tizenhat hajótörésből. El is neveztek érte az angol matrózok "John Shipwrecknek, ami annyit tesz, hogy Hajótörés Jancsi.

Amíg az árbocfa két lovasa így beszélgetett a csendesülő viharban, nem messze tőlük egy küszködő ember bukkant fel a vízből. Vergődése, kiáltozása elhallatszott hozzájuk, az ismeretlen különben is már ötven méterről nyújtogatni kezdte a kezét az árboc után.

A fuldoklót András vette észre először, és kezével-lábával rögtön arrafelé kezdte kormányozni a gerendát.

- Nem tudom - mondta a tengerész -, elbír-e majd hármunkat ez a szálfa. Hiszen a nagyobb része elégett... No de mindegy! Nem hagyhatjuk elveszni egy embertársunkat, próbáljuk meg kimenteni.

Kézzel-lábbal evezve most már mindketten a fuldokló felé irányították a gerendát, de amikor néhány méterre megközelítették, annál döbbentebben kiáltottak fel. Akit megmenteni iparkodtak, nem volt más, mint Boonekamp, a lélekcsiszár, a Plutó hajdani tulajdonosa.

- Ohó! - kiáltott fel John Shipwreck kitörő haraggal. - Ilyen emberért nem kockáztatjuk az életünket!

Boonekamp szeme halálos rettegéssel függött rajtuk.

- Segítség! - hörögte fulladozva, és utolsó erejét összeszedve követni kezdte az árbocot. Andrásék láthatták, hogy szinte emberfeletti erő szállta meg ebben a küzdelemben. Noha előbb már a fuldoklás szélén járt, most mintha acéllá változtak volna izmai, úgy törtetett utánuk.

Néhány percnyi élethalál-küzdelem, és a kapitány ismét az árboc közelébe jutott, és már nyújtotta mindkét kezét, hogy ő is megragadja, a tengerész azonban pisztolyt rántott elő, és a fegyver agyával könyörtelenül a kapitány kezére sújtott, hogy annak az ujjai élettelenül visszacsúsztak.

- Könyörüljetek! - visított a lélekcsiszár, és noha az árbocot nem tudta elérni, kifogyhatatlan erővel még mindig a víz felszínén tartotta magát, és a közelükben maradt.

Ahhoz is volt ereje, hogy amikor könyörgését hasztalannak látta, hirtelen alkudozásra fordítsa a dolgot.

- Ember! - kiáltott. - Mi hasznod van belőle, ha itt a vízbe fullasztasz, mint valami patkányt? Ments meg, és neked adom a fél vagyonomat!... Neked adom az egészet!... Igen, igen, legyen a tiéd mindenem, csak engedj fel az árbocra...

A tengerész nem válaszolt, hanem néma igyekezettel tovább- és továbbtaszította a kapitány elől a gerendát, míg András tehetetlenül kuporgott, és nem tudott közbelépni sem egyik, sem másik pártján.

- Ember, süket vagy?! - rikácsolta Boonekamp, és újra utánuk lökte magát. - Esküszöm az istenre, mindenem a tied lesz!... Gazdag vagyok ám, szörnyen gazdag, ötvenezer aranydukátom fekszik az amszterdami bankban, az mind a tied!... Kevés? Még többet akarsz? Harmincezer aranydukátot helyeztem el tavaly a londoni bankban, azt is neked adom! És Rotterdamban kétemeletes házam van, megér tízezer hollandi forintot, az is a tied!...

Egy közelgő hullám ebben a pillanatban visszafelé lökte őket, valósággal összeütköztek Boonekamppal, aki egy percre ismét megragadta a szálfa végét. És mivel látta, hogy a tengerésztől nem remélhet irgalmat, most Andráshoz fordult.

- Könyörülj hát rajtam te!... Te még fiatal vagy, neked van szíved, nem mint ennek a vén, tengeri bitangnak!

- És nem mint neked, ugye?! - kiáltotta gyűlölettel John Shipwreck.

A kapitány azonban most már csak Andráshoz intézte könyörgését.

- Neked biztosan édesanyád is életben van még, az ő nevére kérlek, segíts rajtam... Igaz, rosszat tettem veled, de ha megmentesz, százszor, ezerszer jóváteszem!

András nem hallgathatta tovább a könyörgést, édesanyjának említése valóban meglágyította a szívét.

- Mentsük meg - szólt csendesen a tengerészhez.

- Soha! - kiáltotta az gyűlölettel. - Ezt az ezerszeres gyilkost, ezt a könyörületet nem ismerő, lelketlen emberrablót?... Szakadjon le inkább a karom, semhogy kinyújtsam utána!

A hullámverés ismét összehozta őket a lélekcsiszárral. A szerencsétlen most végleg belekapott az árbocba. Shipwreck mindkét kezével vissza akarta lökni, de Boonekamp görcsös erővel a tengerész karjába csimpaszkodott.

- Akkor halj meg velem együtt! - ordította tajtékzó szájjal, és hirtelen hanyatt dobva magát a vízben, teste súlyával a tengerészt is magával rántotta. A víz tarajos habokat vetett körülöttük, aztán összecsapott a fejük fölött, és mindkettő nyomtalanul eltűnt.

András határtalan rémülettel szemlélte a szörnyű jelenetet.

Oly villámgyorsan követték egymást az események, és a vízbe fúló lélekcsiszár olyan erővel rántotta le a tengerészt, hogy mire ő egy mozdulatot is tenni tudott, a két halálos ellenség már végképp eltűnt a mélyben. Hiába vizsgálta kimeresztett szemmel a víz tükrét, hiába kiáltozta torkaszakadtáig a tengerész nevét; szegény Hajótörés Jancsit, ki tizenhatszor kimenekült a tenger halálos öleléséből, tizenhetedszerre elnyelte a mélység.


KILENCEDIK FEJEZET

amelyben Jelky András szeretne visszatérni a mesterségéhez, de inkább a mestersége tér vissza őhozzá

András egyedül maradt a mérhetetlen vízsivatag közepén, oly egyedül, mintha a sötétlő égboltozat alatt nem lenne több élőlény e földgolyón. Minden, ami az emberi világból megmaradt számára, nem volt több annál a pár méternyi elszenesedett gerendánál, amellyel életét mentette.

Ámde a gerenda is, amíg ketten lovagoltak a hátán, sokkal barátságosabban viselkedett. Amióta András egyedül maradt rajta, ha oldalba kapták a hullámok, egykettőre felfordult, ilyenkor aztán nem annyira András lovagolt az árbocfán, hanem az lovagolt őrajta.

És mennyi keserves küszködésbe került, amíg a szegény ledobott lovas visszamászott paripájára! Ha a vihar nem kezd lecsillapodni, ha a hullámok nem kezdenek elülni, bizony végképp alulmaradt volna e folytonos küzdelemben. A vihar szerencsére túljutott a tetőpontján, megszelídült a szélvész, és már a gerenda sem hánykódott annyira.

Az utolsó órák élethalál-küzdelmébe, megrendítő eseményeibe András egészen belekábult. Túlfeszített idegzetét csak az örökös életveszély óvta meg az összeroskadástól - valóban az emberi szervezet ereje csodákat tud művelni! -, a végső kimerültség azonban kezdett most már úrrá lenni rajta.

Minden érzékszervével a víz tükrét figyelte. Túlcsigázott idegei időnként gonosz játékot űztek vele. Néha úgy rémlett neki, mintha emberalakok bukkannának fel a hullámokból, hogy a következő pillanatban az egész tünemény hullámtarajjá változzék, aztán emberi hangokat vélt hallani a sötét vízfodrok közül, segélykiáltást vagy hívó szót, és ilyenkor dobogó szívvel hallgatózott, hogy aztán csalódottan győződjék meg róla: csak az elhaló vihar hangjai incselkednek vele.

Később ijesztő változást vett észre magában. A kimerültség valami mámoros érzéssel töltötte el szervezetét, valami ellenállhatatlan és boldognak tetsző vágyakozáson kapta magát - eressze el a szálfát, eressze el azonnal, és engedje át testét a mélység vonzásának!

Mégis, amikor felismerte gyöngeségét, életerejét e felismerés újra felszította. Gyorsan leoldozta derekáról a nadrágszíjat, és a combjait szorosan odakötötte a gerendához; ha le találna bukni a mélységbe, akkor se szakadjon el életmentő szálfájától, és térjen majd magához újra.

Ameddig így mesterkedett, legalább elfoglalta magát valamivel, azonban ez is elmúlt, és a határtalan magányosság terhe ismét reászakadt. Akkor egyetlen forró, lázongó kívánság hatotta át egész lényét: virradna már meg, lenne már reggel! És minél tovább tartott a végtelen éjszaka, annál lázasabban, türelmetlenebbül hordozta magában ezt a sóvárgó várakozást.

Hiszen számára az első napsugár az első reménysugarat jelentené! Ha felkél a nap, valami hajóról észrevehetik, megmenthetik!

Százszor ámította magát, hogy dereng már a láthatár valamelyik széle. Néha azt hitte, jobb felé szürkül az ég, máskor bal felé vélte felfedezni a hajnali derengést, aztán maga előtt, majd ismét a háta mögött hitte, remélte, képzelte a hajnalt. De éppen ez a bizonytalanság ejtette aztán mindjobban kétségbe, hiszen a nap csak keleten kelhet föl - de merre van kelet, honnan lehetne megtudni?

Amikor már azt hitte, sose lesz vége az éjszakának, sose látja meg többé a fényes napot, éppen vele szemben az égbolt elkezdett szétválni a tengertől. Nem folyt többé össze egyetlen sötétségbe az ég és a víz, éles határvonal képződött közöttük, amelyen alul minden fekete maradt, de fölötte hamvasan derengő árnyalat nyílott szét legyező formában az ég alján.

Milyen határtalan boldogsággal köszöntötte András a közeledő hajnalt! Hangos ujjongásba tört ki, aztán sírni kezdett szorongatott szívvel. Néha percekre becsukta a szemét, hogy ha majd ismét kinyitja, nagyobb fényét láthassa már a hajnalnak, mintha pillanatról pillanatra figyelné a világosság lassú növekedését.

Ilyen fájdalmas izgalomban múlott el ismét egy órányi idő. Semmiképpen sem lehetett több, ámbár András úgy érezte, hogy ez az óra nem hatvan, hanem hatezer percből áll. Akkor már pompázatos narancsszínű sugárzás ömlött el a láthatáron, majd a narancsszín bíborrá változott, a felhők szélei tüzesen megpirosodtak, és gyöngyszürke világosság borította el a tenger beláthatatlan síkságát, amelyből csak a hullámtarajok ütköztek ki élénkebb csillogással.

Aztán egyszerre csak égővörös szikrák pattantak elő a tenger széle alól. Lassan, hatalmasan kiemelkedett az óriási napgolyó, és szikrázó aranydárdákat lövellt az égre és a vízre. Ragyogott minden, az ég, a víz, a felhők, megszületett a reggel, megszületett az élet!

András lenyűgözve bámulta a természet gyönyörű színjátékát. Amíg a nap meg nem tette útjának első lépéseit, nem tudta tőle elszakítani a tekintetét, csak aztán csendesült le annyira lelkének izgalma, hogy körüljártassa szemét a láthatáron.

Mintha varázserő érintette volna meg a tengert, a hullámok elsimultak, a vihar teljesen elült, az éjszakai égiháborúra gyönyörű nappal következett. Oly szelíd, oly nyugodalmas volt a természet, oly ünnepélyes csönd terült el a messzeségeken, hogy András önkéntelenül úgy érezte, mintha vasárnap volna.

Ó, mit nem adott volna e pillanatban egy távoli harangszóért!

Mert akárhányszor körbejártatta szemét a láthatáron, tengert és tengert látott mindenütt, sehol egy parányi pontját a szárazföldnek vagy egy közeledő hajónak. Még a lélekcsiszár elmerült járművéből sem maradt egyéb, csak az a szálfa, amelyen lovagolt.

Ez a tiszta, csendes, ártatlanul mosolygó tenger vajon ugyanaz volna-e - álmélkodott András -, mely pár órával ezelőtt száz ember életét elnyelte? És ez a langyos reggeli szellő? Csakugyan ez volt-e, amely az éjszaka még oly rémítő viharzással száguldott a tengeren? Milyen óriási ellentéteket hordoz magában a természet!

András rebbenést hallott a feje fölött. Néhány tengeri sirály szálldosott körülötte, szárnyuk hegyével meg-meglegyintve a habokat. Az egyik madár vele szemben a szálfa végére telepedett.

A tenger szép madara szinte csodálkozva nézett a föld fiára, mintha kérdezni akarná: "Mit keresel itt, te földi ember, egymagad a mi végtelen birodalmunkban?"

Andrást végtelen örömmel töltötte el ez a hallgatag társaság. Boldog gyönyörűséggel nézte, a viharmadár hogyan igazgatja, simogatja fekete-fehér tollazatát a csőrével, néha-néha átpillantva őhozzá, oly háziasan, oly bizalmasan, ahogyan csak a falusi galambok szokták.

A nap eközben mind magasabbra hágott ragyogó pályáján. Csupa fény, csupa tündöklés ömlött el körös-körül a vízen, és ekkor, mintha a sirály a váratlan boldogság előhírnöke lett volna, András egy fehér vitorla kicsiny foltját pillantotta meg a messze távolban.

Ujjongó öröm és aggasztó félelem egyszerre szakadtak fel benne, öröm, hogy emberek vannak a közelében, és aggodalom, vajon észreveszik-e, vajon a vitorlás egyáltalán feléje közeledik-e, vagy pedig továbbsiet majd a láthatáron. Aggodalma annál nagyobb volt, mert hiszen ronggyá szakadt ingén kívül semmi egyébbel nem rendelkezett, amivel felhívhatná magára a hajósok figyelmét. Pedig ő nagyon picinyke pont a vízen, és akkor is nehéz lenne észrevenni, ha feléje tartana a hajó.

De a könnyű reggeli szél kedvezett Andrásnak, éppen a hajó felől fújt, és a csöpp vitorla szemmel láthatóan növekedni kezdett. Szorongó szívvel várakozott hát, majd lerángatta magáról szakadozott ingét, és felnyújtott karral lobogtatni kezdte. Nem tudta, meddig tarthatott ez a küzdelem az életért, nem érezte karjának rettenetes fáradtságát, csak lengette, lobogtatta az inget, és akkor is alig merte abbahagyni, amikor a halászbárka már egyenesen feléje fordult, és amikor már a mentőcsónakot is oldozni kezdték a fedélzeten.

Hogyan érkezett el hozzá a mentőcsónak, hogyan emelték át a szálfáról a halászok, hogyan kúszott fel egy kötélhágcsón a halászbárka fedélzetére, mindezt András sose tudta volna elmondani, olyan fájdalmas boldogságban múlottak el ezek a percek. Annyi ereje maradt, hogy a bárkára még a saját lábán lépjen fel, aztán összerogyott eszméletlenül, az öreg, jószívű halászok között.

Amikor a szemét felnyitotta, hanyatt fekve találta magát egy daróccal letakart ágyon, feje fölött füstös gerendázatot látott, a helyiségben nyugalmas félhomály borongott.

- Hol vagyok? - kérdezte önkéntelenül, bár embert nem látott maga körül.

Mégis, amint megszólalt, szép, nyájas arc hajolt föléje, két nagy, fényes szem tekintett rá. Csengő hangon kedves, fiatal, szőke hajú leány szólott hozzá valamit, de egészen érthetetlen nyelven.

András felült az ágyon, és csodálkozva körültekintett. Tiszta kis szobában találta magát, durva faragott bútorok között. Két kicsiny ablak tiszta üvegtáblácskáján keresztül világoskéken mosolygott be az alkonyi ég. A szoba sarkában néhány kéziháló csüngött alá a gerendázatról, száradni akasztották őket oda, a tűzhely szabadon lobogó lángjai közelébe.

András el sem tudta képzelni, hol lehet, és miként jutott erre a helyre. Érezte, hogy nagyon hosszan alhatott, de mindazok az események, amelyek elalvása előtt történtek vele, csak töredezetten jelentek meg emlékezetében, és azt sem tudta volna most megmondani hirtelenében, vajon igazán megtörténtek-e, vagy csak álmodta őket.

A szobában hárman tartózkodtak rajta kívül. A szép fiatal lány felgyűrt ujjú rékliben, tiszta köténykében forgolódott a tűzhelynél, aztán két pufók arcú, szöszhajú kisfiú. Ezek ott álltak az ágya előtt, és nevető szemmel figyelték ébredezését. És mindhárman beszéltek hozzá, egymás szájából kapták ki nevetve a szót, de András nem értett meg belőle semmit.

Hanem azt annál jobban megértette, amikor a szőke lány odaperdült a tűzhelytől ismét az ágyához, és egy nagy csupor forró tejet nyújtott neki. Mohón hörpölgette az édesen ízletes italt, hiszen végtelen idők óta nem ivott, nem evett semmit, nem számítva a tenger sós vizét, ami bizony nem valami laktató.

Ekkor tért haza a kunyhó öreg gazdája, egy derék, jólelkű halászember. Ő húzta ki Andrást a tengerből, és itthon a családja gondjaira bízta. Az öreg halász szívből örült, hogy egészségben és jó étvággyal látja viszont Andrást. Kérges markával jól megropogtatta a fiú jobb kezét, és német nyelven - mert tengeri halász létére sokszor megfordult a német tengerpartokon - elmondta Andrásnak, hogy ő bizony most Anglia déli partjára került, és több mint két nap múlott már el azóta, hogy a bárka fedélzetén kimerültségében összerogyott. Aludt is attól fogva folyton, mint valami hétalvó.

András frissen, kipihenten kelt fel az ágyból. Elmesélte történetét a kis családnak, ami kissé töredékesen sikerült, mert már vacsora közben történt, és a hatalmas étvágy elvágta az ékesszólás fonalát. Elmondott sorjában mindent, ami Bécstől Rotterdamig, Rotterdamtól a hajótörésig megtörtént vele, hogy végül még neki kellett megvigasztalnia az öreg halász lánykáját, aki sírni kezdett ennyi szenvedés hallatára.

Néhány napot töltött András a derék családnál, és bár azok szívesen marasztalták, nem akart sokáig a terhükre lenni.

Hogyan vegye azonban ismét a nyakába a világot? A tengerpartnak ezen a részén csak néhány halászkunyhó állott, itt tehát nemigen folytathatta volna a mesterségét. A szomszéd városka is csak annyiban volt szomszéd, hogy tízmérföldnyi körzetben az volt a legközelebbi lakott pontja a világnak, és az öreg halász tájékoztatása szerint oly szegény kis fészek volt, hogy sok reménnyel az sem kecsegtetett volna. Végül elhatározta, hogy a part mentén gyakran feltűnő vitorlás hajók egyikével elhagyja a halásztelepet, és visszatér az európai partokra, ahonnan egyenest, megállás nélkül Párizsba siet.

Éppen kapóra jött hát, amikor a következő nap reggelén egy háromárbocos vitorlái tűntek fel a tengeren. Az öreg halász kunyhója magas, sziklás hegyfok tövében húzódott meg, maga a hegyfok mélyen benyúlt a tengerbe, előre látni való volt, hogy a közeledő hajó csekély távolságban halad majd el a hegyfok körül.

András elbúcsúzott a halász családjától, aztán az öreggel bárkába szállottak, és elébe indultak a közeledő vitorlásnak.

Alig haladtak azonban valamicskét, csodálkozva látták, hogy a hajó horgonyt vetett. Igaz, András gyakorlatlan szeme jóformán még csak a hajó külső formáját tudta nagyjában kivenni, amikor az öreg halász már sokkal többet is észrevett, és különös arckifejezéssel csóválni kezdte a fejét.

- Mi történt? - kérdezte aggódva András.

- Temetnek - felelte kis vizsgálódás után az öreg.

Ez rossz előjelnek látszott, de András nem sokat adott a babonára, az öreg halász is csendesen folytatta az utat.

Amint közelebb értek, András is tisztán kivehette, mi történik a hajón. Az egyik árbocon fekete lobogó sötétlett, a fedélzet feléjük eső részén a legénység sorakozott, s akkor két ember valami hosszú, nehézkes tárgyat hozott előre a hajó széléhez. Egy deszkaszál volt ez, vitorlába varrva, azon feküdt a holttest.

Az öreg halász megállította a csónakot, úgy várták be a tengeri temetés végét.

Sötét arcú, mogorva tekintetű ember jelent meg a fedélzet szélén. Láthatólag ő volt a kapitány.

- A golyó a helyén van? - kérdezte kemény, türelmetlen hangon, és valami olyasmit is meg jegyzett, hogy kár azért a jó ágyúgolyóért, ezután mindig visz majd magával köveket is a hajón, ne kelljen az ágyúgolyókat berakni a halottak zsákjába.

András szomorúan figyelte a rideg tengeri szertartást. A matrózok levették sapkájukat, amit az öreg halász és ő is megtettek idelent a bárkában, és elmondtak egy imát az elhunytért.

Ismét a kapitány parancsa hallatszott:

- Emeljétek!

Két matróz megragadta a deszkát, és a nehezebb végét - ahová az ágyúgolyót helyezték - fölrakta a födélzet karfájára.

- Egy, kettő, három! - hangzott a kapitány vezényszava.

A két matróz magasba emelte a deszka belülső végét, aztán engedték, hogy az ágyúgolyó súlya a tengerbe rántsa a terhet. Meredeken hullott vízbe a koporsó, a víz megcsobbant, majd némán összezárult. A kapitány máris kiadta a parancsot:

- Dologra! Egy-kettő! Gyerünk!

A matrózok felrakták sapkájukat, és gyorsan szét is széledtek volna, de az öreg halász felkiáltott hozzájuk:

- Hahó! Emberek! Engedjétek le a hágcsót!

A matrózoknak jólesett az imént, hogy az öreg halász velük együtt adta meg az utolsó tiszteletet elhunyt bajtársuknak: a kapitány engedelmével tehát sietve leengedték a hágcsót.

András megölelte az öreg halászt, aztán néhány szökéssel fönntermett a fedélzeten.

- Mit kíván? - kérdezte meglehetősen kurtán a kapitány.

- Hogy elvigyen magával - válaszolta András hasonló kurtasággal.

A kapitány türelmetlenül vonta össze szemöldökét.

- Nem szállítok utasokat.

- Annál jobb - magyarázta András vidám kedéllyel -, úgysincs pénzem, hogy az útiköltséget megfizethetném.

- Hm! - hökkent meg a tengerész ennyi vidám merészség láttán. - De könnyen beszél uraságod!

Andrásban is megcsendesedett kissé a kötekedő vidámság, komolyabb hangon adta elő most már a kérését:

- Fogadjon szolgálatába, kapitány úr! Hajótörést szenvedtem, csak a puszta életemmel menekültem meg. Ha magával visz, megszolgálom a szívességét.

- Mi a mestersége? - kérdezte a kapitány.

- Mesterségemre szabó vagyok, tudok szabni-varrni, bár azt hiszem...

A kapitánynak kissé felderült az arca, és közbevágott:

- Ne higgyen semmit!... Éppen kapóra jön a mestersége. Most temettük el a vitorlaszabónkat. Ha kedve tartja, lépjen a helyébe, fizetek annyit, mint az elődjének.

- Rendben van, helyébe állok - felelte András, és most azzal sem törődött, mennyi lehet egy vitorlaszabó fizetése. Igaz, nem is nagyon kérdezhette volna, mert a kapitány biccentett egyet a fejével, és faképnél hagyta.

A matrózok horgonyt emeltek, a hajó lassan megindult, Andrásnak csak akkor jutott eszébe, azt sem tudja, hová mennek. Mindegy. Áthajolt még egyszer a fedélzet korlátján, és lekiáltott a bárkában várakozó halásznak, hogy minden rendben van, felfogadták.

Az öreg kíváncsi lett volna rá, hová hajózik András tulajdonképpen, de mert a fiú nem tudta megmondani, az utolsó pillanatban ő maga kérdezte meg egy matróztól, felkiáltva a már távolodó hajóra.

- Surinamba!... Dél-Amerikába! - kiáltott vissza amaz.

A hajó gyorsan távolodott, vitorlái kisebbedtek az öreg halász előtt, míg végre egészen elvesztek a láthatáron.

folytatás