Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TIZEDIK FEJEZET

amelyben Jelky András úgy megéhezik, hogy jázminillatot, fokhagymaszagot és tekintélyes titulusokat kénytelen vacsorázni

András tehát nemcsak hogy Párizsba nem ment, ahol pedig minden titkát kitanulhatta volna a szabás művészetének, hanem a végtelen óceánon vitorlázott, sose hallott kikötővárosokkal ismerkedett, és finom kelmék helyett vastag vitorlavásznakon gyakorolta a mesterségét. Hét hónapja hajózott már a tengeren, megjárta Dél-Amerikát oda és vissza, és a hosszú kóborlásban meg is szerette volna a tengerészéletet, de annál inkább hadilábon állott a hajó kapitányával.

Onnan eredtek a bajok, hogy a kapitánynak igen szűk volt a marka, nem szerette belőle kiszalasztgatni azokat az áldott garaskákat. Pénz dolgában nem alkudozott, nem egyezkedett, hanem kerek perec kimondta a maga legfőbb, ámbár igen egyszerű életelvét: "Nem fizetek!"

Hét hónapon át András hiába foltozgatta hűségesen a vitorlákat, munkájáért egyetlen krajcár sem ütötte a markát. Látni való volt, hogy a szűkszavú, szűkmarkú kapitány végképp a nagyharangra akarja bízni a fizetéseket, és ez Andrásnak már csak azért sem tetszhetett, mert az óceánon nem létezett harang egyáltalán, se kicsi, se nagy.

Akkoriban a portugál partok közelében vitorláztak, és András, mintha erőt merített volna belőle, hogy közelednek elhagyott hazája felé, nem állhatta tovább szó nélkül az ingyen munkát.

- Kapitány uram - lépett egy reggel a mogorva ábrázatú, peckesen sétáló ember elé. Keményen elhatározta, lesz, ami lesz, számon kéri a fizetését, nem kertelt hát sokáig: - Hét hónapja szolgálok, kérem a fizetésemet.

- Fizetés! Micsoda fizetés?! - döbbent fel az, amint aki sose hallott fogalommal találkozik.

- Az a fizetés - magyarázta András jószándékúlag -, amit a két kezemmel kerestem, de kapitány uramnak még a ládájában várakozik rám...

A kapitány felduzzasztotta arcát, és Andrást most már szóra se méltatta véghetetlen szemtelensége miatt. Tekintetét ehelyett a körülállókon jártatta végig, aztán esküre emelte a kezét.

- Esküszöm Szent Kristófra - mondta ünnepélyes hanghordozással -, hogy ezt az előttem álló rendbontót, ezt a hálátlan gazembert három napon belül partra teszem!

Megesküdött, és meg is tette. Három nap se kellett hozzá, a vitorlás lehorgonyzott a lisszaboni kikötőben, és András - passzust kapott, de pénzt nem. Mire jóformán összeszedhette magát, máris ott állt az idegen nagyváros partján, otthon nélkül, támasz nélkül, és semmi másról nem volt biztos tudomása, csak arról az egyetlenegyről, hogy a zsebei tökéletesen üresek.

Abban az időben Portugália még a gazdag kereskedőállamok sorába tartozott. Hajói gazdagon megrakodva járták a tengereket, vállalkozásai behálózták a messzi gyarmatvilágot, Lisszabon azonban, az ország fővárosa, siralmas látvánnyal, pusztulással és éhínséggel fogadta az érkezőket. Egy éve múlt a borzalmas földrengésnek^[4], amely egyetlen éjszaka elpusztította a fényes, tekintélyes várost, és romba döntötte a palotákat, kastélyokat, templomokat éppúgy, mint a szegények házait és viskóit. Igaz, egy év alatt a paloták már épülni kezdtek újra, de a szegény emberek ezreit még hosszú időre hajléktalan koldusokká tette a szörnyű katasztrófa.

András eddig nem hallotta hírét a város pusztulásának. Megrendült szívvel járta végig a romba dőlt, gazzal felvert utcákat, és részvétében a szerencsétlen emberek iránt már-már a maga nyomorúságáról is megfeledkezett.

Az elpusztult házak között fészerekben, fabódékban élt a város népe. Néhol egy-egy család rongyos sátrak alatt tanyázott, mások valamely ház épen maradt szögletében vagy düledező tornácán húzták meg magukat. És mindenfelé, bárhová tekintett a szem, az éhség gyötrő képei látszottak: ételért síró kisgyerekek, tehetetlenül szomorkodó asszonyok és csoportosan alamizsnáért könyörgő koldusok...

András egyszerre csak azon kapta magát, hogy nagyon megéhezett, az éhségtől pedig úgy megijedt, mintha valami súlyos betegséget tapasztalna magán. Mert csakugyan, az éhség a legszörnyűbb betegség, mihelyt nincs kilátás lecsillapítani. Valamit mégis kezdeni kellett, és András kezdett is: mindenekelőtt átkutatta lelkiismeretesen ruhájának valamennyi zsebét - bár ezt akár el se kezdte volna.

"Ahol nincs, ott ne keress! - jutott eszébe a hazai közmondás, amíg a zsebeit búvárlotta. - De a Biblia meg azt mondja: keressetek és találni fogtok!" - biztatta magát ismét, és sorra vette a következő zsebeket, de végül arra a tapasztalatra jutott, bármilyen szent írás legyen is a szentírás, itt most igencsak a régi mondásnak lesz igaza.

Csüggedten érkezett a Tajo partjára, de jóformán végig se pillanthatott a méltósággal hömpölygő folyón és a két parton már újjáépülő úriházak során, töméntelen sokaságú koldus rohanta meg, és minden oldalról ostrom alá vette az ínség végtelen alázatával.

András már értett valamicskét portugál nyelven, a vitorlás matrózai között sok volt a spanyol és a portugál, s talán el is mondta volna ostromlóinak, hogy maga is földönfutó, hogy hét hónapja nem látott egy krajcárt se, ha egyáltalán szóhoz jut a száz hangon éneklő kavargásban. Nem tehetett azonban egyebet, keserű mosollyal bemenekült az első mellékutcába, és megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a háta mögött elhalkult a panaszos hangvihar.

Elhagyott romok között baktatott tovább.

Arra eszmélt fel szárnyaszegett töprengéséből, hogy ismét a tengerpartra érkezett. Hatalmas sziklafok emelkedett a vizek fölé ridegen és fenségesen, ahol a Tajo hullámai összecsapnak, aztán megszelídülve összeolvadnak a tengerrel.

Milyen pompája, lenyűgöző nagysága a természetnek! Milyen erő és milyen kérlelhetetlenség veszi körül az elpusztult várost!

Alkonyodott, amikor András nekivágott a hegyfoknak. Nagy, tüzes rózsák égtek a tengeren, magasztos csend ölelte a tájat. Az emberi hangyaboly ezerhangú lármája csak halk zsongás-bongással hatolt fel a hegyfokra, és elszenderítette az érzékeket. Virágzó jázminbokrok, karcsú narancsfák itatták át édes illattal az estét, olyan volt minden lélegzet, mintha mámort lehelt volna magába az ember.

A hegyfok magasán rongyos kolduscsoport térdelt. Hajadonfőtt imádkoztak, a tengerparti szél elhozta hozzájuk az estharang távoli csengését. András megállt a közelükben, és ott is maradt némán, olyan vágyakozás fogta el az emberi közösség iránt.

A harangszó elnémult a messzeségben. A koldusok vacsorához láttak, darab kenyereket, maroknyi hagymákat szedtek elő iszákjaikból, és letelepedve falatozni kezdtek.

"Illendő volna továbbállni" - gondolta András, de a mardosó éhség ott fogta, mint a pányva. Nem állhatta meg, bár szégyenkezett miatta, hogy tekintete oda ne tévedjen a ropogós hagymalakomára.

Kevés idő múltán az egyik falatozó a tenyerébe vett egy hatalmasan fejlett vöröshagymát, és inkább tréfálkozó nevetéssel - mert arra gondolni sem mert, hogy a tisztességesen öltözött idegent vendégül láthassa -, hívogatóan András felé nyújtotta. Ámulatában aztán majd leesett az álla, mert az idegen, akiről az ilyesmit feltenni is hihetetlennek látszott, mohón utánakapott a testes hagymának, és azon nyomban harapni kezdte, hogy az csak úgy harsogott a foga alatt.

- Úgy látszik, méltóságod kedveli a vöröshagymát - állapította meg örömmel a koldus és egyben azzal a mesés udvariassággal, amelyet a portugálok nemcsak idegenekkel szemben, hanem maguk között is alkalmazni szoktak.

- Az életemet mentette meg - nyelte le András az utolsó falatot, és hálásan átvette azt a nagy fehér fokhagymát is, amelyet egy ráncos arcú, barátságos mosolyú anyóka nyújtott feléje. Aztán egy perc nem sok, annyi sem kellett hozzá, a gerezdes fokhagyma is követte vörös héjú rokonának sorsát.

- Inez anyó! - szólalt meg lelkesen a vöröshagyma volt tulajdonosa. - Méltóztassék csak a legkegyelmesebben kigöngyölni a kenyeret! Az idegen uraság talán hajlandó lesz bennünket annyira megtisztelni, hogy szegényes kenyerünk ízéről is kegyeskedik fogalmat alkotni magának.

Inez anyó sietve halászta elő a batyuját, aztán, hogy a nagykendő titokteljes ráncait sikerült kibonyolítania, tiszteletteljes és nem kevésbé kecses mozdulattal András felé nyújtott egy darab kenyeret. Mondani se kell, hogy "az idegen uraság" ezzel se sokat kínáltatta magát, hanem sugárzó arccal egykettőre befalatozta az egészet.

Még felével sem végzett a vaskos kenyérszeletnek, szíves vendéglátói között máris újabb előkészületek indultak meg.

Szükség is volt rá, hogy az előkészületek idejekorán meginduljanak, mert a választékos formák betartása során, mire a szándékból megszületett a tett, meglehetős idő múlott el. És lám, Inez anyó kitűnő bizonyságát adta, hogy van érzéke az idő helyes beosztásához, mert noha jóval korábban kezdett italról gondoskodni, mint ahogyan Andrásnak szüksége lett volna rá, mire az ital valóban előkerült, Inez anyó csodálatos kiszámítása révén éppen az utolsó falattal egy időben érkezett el Andráshoz.

- Felipe! - szólított meg az anyóka egy vállas ifjút, először azzal a rövidséggel, amelyet talán hajlott korának a jogán engedhetett meg magának. - Jeles Felipe úröcsém! Engedd, hogy szerény kérést intézzek hozzád.

- Kitüntetésnek fogom tartani - válaszolta rongyos felleghajtójából az ifjú -, kitüntetésemnek és szerencsémnek, ha nagytekintélyességed engem megszólításra érdemesít.

- Vajon abban a kulacsban akadna-e még egy csöppecske abból a jófajta nedűből, mely az imént Hernandez nagybátyád őjelességének oly hízelgő tetszését volt boldog kiérdemelhetni?

- Kitűnőséged készséges szolgálatára - válaszolta Felipe helyett maga Hernandez. - Bátor voltam egyetlen kortyintás után a többit a nagytekintélyű társaság netaláni későbbi kívánságainak kielégítésére fenntartani.

Ezzel Andrásnak nyújtva a kulacsot, aki éppen most nyelte le a kenyér utolsó falatját, így folytatta:

- Fogadja érdemességed megkülönböztetett tiszteletem jeléül ezt az igénytelen ivóedényt, melynek öble ugyan nem tartalmazza sem Alicante^[5] vérvörös nedűjét, sem Madeira^[6] vulkanikus tűzfolyamát, de tartalmaz mindenesetre oly egészséges borocskát, amely talán nem lesz teljességgel méltatlan érdemességed csak tisztelettel említhető szájpadlásának megnedvesíthetésére...

András felvidámult arccal, boldog nevetéssel vette át a kulacsot, mert senhor Hernandez, aki társai között nagy tiszteletben állott, mint az udvariasak legudvariasabbika, még oly bókokat kanyarított az előzőekhez, amelyeknek hűséges feljegyzésére a mi durvább hegyű tollunk nem is vállalkozhat.

A bor igazán megfelelt senhor Hernandez őjelessége szónoki talentumának, néhány becsületes korty éltető melegével egészen helyreállította András életkedvét.

- Hála istennek, éhség és szomjúság megszűnt bennem dühöngeni - adta vissza őszinte hálával a kulacsot senhor Hernandeznek.

- Váljék nagytekintélyességed becses egészségére! - kívánta egyhangúlag az egész társaság, és már-már úgy látszott, befejeződik a nagyszerű lakoma, amikor egy félénk arcú, elrongyolt ruhájú fiúcska került elő a homályból. Kezében szépen mosolygó narancsot hozott, illedelmes meghajlások között úgy járult András elé.

- Vajha merészkedhetném én is - szólott elfogódottan, de mégis költőileg -, vajha merészkedhetném nagytekintélyűségednek átnyújtani e narancsot, amely csemege gyanánt talán számot tarthat egy csekélyke érdemre...

- Nini! Ennek a lángeszű ifjúnak narancsa van! - kiáltott fel meglepetten Inez anyóka.

- Tengerész Henrikre mondom, egészen érett narancs! - álmélkodott senhor Hernandez is. - Az idén még nem láttam érett narancsot, és együgyűségem azt gondolta, hogy legföljebb két hét múlva fogunk érett narancsot lophatni az apácák kertjéből... Érett narancs! Ej, ej! Szent Kristóf glóriájára mondom, hogy halhatatlan költőnk, Don Luiz de Camoes^[7] sem énekelt meg soha szebb narancsot, mint amilyen szép a tied, társaságunk közkedvelt gyermeke.

- Elhiszem én azt! - felelt öntudattal a közkedvelt gyermek, és András szabadkozó kezébe tette a narancsot. - Amint ma reggel odaát sétáltam a szent Ildefonzó kolostor körül, hát egyszerre a kertfal fölött egy nagy narancsfa ágát látom átnyúlni, és róla ugyanez a dicső narancs kacsingat le rám...

Egy pillanatra megakadt elbeszélésében, mert hirtelen nem tudta eldönteni, nem követ-e el szörnyű udvariatlanságot, ha dicsőnek nevezi a saját ajándékát, de mert a narancs már András kezében volt, végül is úgy gondolta, most már megengedhető a "dicső" jelző használata.

- Az első érett narancs, amit az idén láthattam! - folytatta aztán beszámolóját lelkesülten. - Nem haboztam, azonnal felmásztam a kertfalra, és leszakítottam a tüneményt, bár a kertész csaknem megvasvillázott miatta... Azóta, megvallom, valami különösen örvendetes alkalomra tartogattam, amilyen éppen ez a perc, melyben ily kitűnő idegen nevezetességet lehet tisztelhetni, sőt megvendégelhetni...

- Helyesen cselekedett közkedveltséged - veregette meg a fiúcska vállát senhor Hernandez. - Már látom, hogy ősi, híres családja fájának legifjabbik ága idővel nem értéktelen gyümölcsöt fog teremni. Szent Ildefonzó éltesse közkedveltségedet!

Szerfölött megörvendeztetve senhor Hernandez dicséretétől, a közkedvelt gyermek büszkén vonult vissza, háromszori meghajlással búcsúzván el Andrástól, és eltűnt a társaság tagjai között.

Közeledett az éjszaka, kövér holdvilág szállott fel az égre, a narancsfák sejtelmesen susogtak a fényben.

Amikor a koldusok megtudták, hogy Andrásnak nincs hová lehajtania a fejét, felszólították végtelen ceremóniák között, de őszinte barátsággal, osztaná meg velük éjszakai nyughelyüket.

- Tulajdonképpen mi sem lakunk sehol - mondta végül senhor Hernandez -, nem kerül hát nagy áldozatunkba az osztozás.

A hegyfok hátán hajdan fényes zárda állott. A koldusok ennek omladékához vezették "nagy tekintélyű" vendégüket.

Beroskadt kőkapun jutottak be a hajdani zárdába, aztán végeláthatatlan omladékokon kellett átgázolniuk, töredezett pillérek, oszlopok, kettéhasadt boltívek, kezetlen, lábatlan, fejetlen szobrok hevertek mindenfelé.

Az egész romhalmazt felverte már a gyom, dúsan burjánzott mindenfelé a sokféle dudva, tövises indák futottak kuszán a halott kövek között.

Az udvart régen nagyszerű, oszlopos folyosó kerítette körül, és bár ezt is alaposan megdöngette a földrengés, egy része mégis ép állapotban maradt. Itt szokta magát meghúzni éjszakánként a koldusok csapata. Az oszlopcsarnok kőpadlóját szalma, falevél borította vastagon, ez volt a derékalj, a lepedő, a párna és a takaró egyszerre.

- A vendégé a legelső hely - fordult Andráshoz senhor Hernandez szívesen invitáló kézmozdulattal, és az oszlopcsarnok sarkába mutatott, ahol egy alacsony lépcsőfok állt ki a falból. - Ez a lépcső a párna, és hadd figyelmeztessem nagyméltóságodat, hogy ez a lépcső a legfinomabb vörös márványból készült. Kevesen hajthatják ilyen párnára fejüket!

András ezt készséggel el is hitte senhor Hernandeznek, mert amint a szíves felhívásra a lépcsőt megtapogatta, azonnal tapasztalhatta az ősi márvány hihetetlen keménységét.

Inez anyó ezalatt nyalábnyi szalmát, falevelet hordott a lépcsőhöz, és gondosan megvetette a vendégágyat.

- Mármost, ha nagytekintélyűséged ide szépen le méltóztatik heveredni - buzdította Andrást -, oly nyugalmasan és édesdeden fog aludni, mintha őfelsége kastélyának legpuhább ágyában feküdne.

Hamarosan az egész csapat álomra hajtotta a fejét, András is elhelyezkedett az oszlopcsarnok sarkában, és ha nem is olyan puhán, mint a király őfelsége ágyában, de valóban nyugalmasan aludta végig az éjszakát.

Másnap reggel aztán az lett a legelső dolga, vajon mit fog most reggelizni, hiszen már tegnap este is szörnyen restellte, hogy kényszerült elfogadni a jószívű szegény emberek ajándékait. Most előre megfogadta magában, hogy semmiképpen sem terheli őket tovább a maga nyomorúságával. Nagy örömére azonban a reggelije semmibe se került a koldusoknak, mindössze csak egy példamutatásba, amelyet ő szíves örömest követett.

- Méltóztassék velünk tartani - szólt Inez anyó -, most reggelizni fogunk, és mondhatom, igen kitűnően!

Mindnyájan lesétáltak a tengerpartra. Éppen apály órája volt, a hegyfok aljáról messze visszahúzódtak a hullámok, és széles, hófehér fövenysávot hagytak maguk után, amelynek felső kérge a nap sugaraitól már-már szikkadni kezdett.

- Íme, ez lesz reggelizőasztalunk - mondta senhor Hernandez, széles mozdulattal szertemutatva a parton. - Mi osztrigát szoktunk reggelizni vagy legalábbis tengeri csigát, durvább élelmekkel így reggelenként nem táplálkozunk...

Erre lehajolt a reggelizőasztalhoz, és egy faággal turkálni kezdett a nedves fövenyben. Azonnal rá is akadt egypár tengeri csigára, ezeket, mint a mai halászat első zsákmányait, udvariasan átnyújtotta a vendégnek, aztán azokba a rejtelmekbe is bevezették Andrást, hogyan kell az egyik csigahéj élével a másikat szétfeszíteni, és aztán a csigahéj tartalmát jóízűen kiszürcsölgetni.

A reggeli és utána a friss tengeri fürdő legalább két óra hosszat eltartott, a jóllakott és felüdült társaság aztán visszatért a városba. András azonban most már nem követte a csapatot, helyet és munkát akart találni magának, és lehetőleg azonnal. Lement tehát a kikötőbe, és sorba kérdezgette a bent állomásozó hajók gazdáit, nincs-e hely a számára, legyen az matrózé, vitorlaszabóé vagy bárki másé.

A szerencse kedvezett neki. Nem sokáig kellett keresgélnie, máris talált egy kis goélette-et,^[8] amely másnap készült Málta szigetére egy nagyobb kereskedelmi hajó kísérőjeként. A Sirály - így nevezték a goélette-et - kicsiny, de jól épült, fürge hajócskának látszott, fedélzetén büszkén fényeskedett egy tömzsi kis rézágyú. A hajó gazdája, Florio kapitány még jobban megtetszett Andrásnak, mert nyílt arcával, egyenes, barátságos beszédével kellemesen különbözött addigi hajóskapitány ismerőseitől.

Amint Florio kapitány megismerte András helyzetét és azt, hogy annyi kalandozás után hazájába igyekszik, készségesen felajánlotta, hogy elviszi Máltáig, sőt még fizet is neki egy kisebb összeget, hogyha részt vesz a legénység munkájában.

András örömmel ráállott az ajánlatra, amikor pedig a kapitány némi előleget is adott neki, alig tudta, hogyan köszönje meg a derék hajós jóságát és bizalmát.

Aznap este aztán a kikötőben élelmet szerzett a kapott pénz egy részéből, és újra felkapaszkodott a hegyfokra. Felkereste a koldusok jószívű csapatát, megvendégelte és megajándékozta őket, amazok pedig végtelen hálálkodással búcsúztak el tőle. Körülményes szerencsekívánatokkal halmozták el, Inez anyó könnyet törült ki jóságos szeméből, senhor Hernandez pedig legválogatottabb titulusaival övezte, és minden különösebb fontolgatás nélkül előléptette "hercegséged"-dé.

Aztán testületileg lekísérték a kikötőbe, miközben senhor Hernandez három lépéssel folyton előtte lépdegélt a népes utcákon, és szakadatlanul, torkaszakadtából ordított:

- Helyet! Helyet! Térjetek ki őnagyméltósága elől! Félre őnagyhercegsége dicsőséges útjából!

Rövid ismeretség után így vált meg András "őnagyhercegsége" Lisszabon városától, aznap este már a máltai goélette fedélzetén hajtotta álomra a fejét.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

amelyben Jelky András ismeretséget köt egy muzulmán hitű ágyúgolyóbissal

Mire a nap felkelt, a Sirály elhagyta a lisszaboni kikötőt, és fehér vitorláinak szárnyán kecsesen szelte a hullámokat a szabad tenger vizén.

Félmérföldnyi távolságból az Atlantiszt, egy áruval megrakott kereskedelmi hajót követett, hogy bármikor a segítségére siethessen, ha valami veszedelem támadna. Az északi szél kedvezéséből gyorsan haladt a két hajó, eleinte délnyugatnak tartottak, aztán kelet felé kanyarodva átvitorláztak a híres Gibraltári-szoroson.

András boldog izgalommal szemlélte, csodálta Gibraltár hatalmas hegyfokát. Alig várta a percet, hogy átlépjék a természetnek ezt a hatalmas kőkapuját, és amint elvonultak a komor sziklahátak alatt, tekintetét gyönyörködve jártatta most már a Földközi-tenger szelíden kék vizein. Igen, most már minden perc, minden óra közelebb viszi elhagyott hazájához.

És milyen különös az emberi természet, akkor érzi legforróbbnak a vágyat, mikor a legközelebbinek ígérkezik a beteljesedés! András szívét is, amint közelebb került hazája földjéhez, mint bármikor az elmúlt esztendő alatt, oly fájdalmas erővel ragadta meg a honvágy, hogy a könnyek újra és újra elborították a szemét.

Ha ilyen kedvező marad a szél - mert András ezt is megtudta Florio kapitánytól -, a Sirály tíz nap alatt elérkezik Málta szigetére, onnan pedig pár nap alatt át lehet hajózni az Adriai-tengert, partra lehet szállni a fiumei kikötőben, és meg se állni Baja városáig, Baja városában is egy tornácos, zsindelyes, virágos ablakú házig.

"Hazamegyek!" - ismételte el András százszor is magában.

Nem törődött többé Párizzsal, az a világhírű Dupont-cég is csak maradjon meg magának, járta ő már eleget a világot, eleget látott, eleget tapasztalt, jobb lesz most már otthon... Így tűnődött, így fogadkozott egész nap a Sirályon, és végezte mindazokat a teendőket, amelyeket Florio kapitány szárnysegéde, egy zömök testű, barátságosan kerek képű tengerész hadnagy kijelölt a számára.

Estefelé rossz idő támadt a goélette-re.

Ahogy a nap alámerült messze a tenger vizébe, a szél hűvösen, csípősen kezdett fújdogálni, és hamarosan úgy nekimérgesedett, hogy Florio kapitány nyakig begombolkozva járta végig esti szemleútján a fedélzetet.

- Nehéz éjszakánk lesz - nézegette a láthatárt komoly arccal, és maga mellé intette a tömzsi hadnagyot. Valóban, a szél nőttön-nőtt, a Sirály küszködve haladt a felkorbácsolt hullámokon, és el-eltévedt útjának helyes irányától.

Igaz, nagyobb veszélytől nem kellett tartani. A Sirály kitűnően megépített hajó volt, és a tengernek ezen a részén sem zátonyok, sem alattomos tengerfenéki szirtek nem fenyegették. Éjfél táján a kapitány vissza is vonult hálókabinjába, miután meghagyta a hadnagynak, költsék fel nyomban, ha a vihar ostroma veszedelmesebbé válnék.

De nem történt semmi baj. Virradatra a szélvész jóformán le is csendesedett, és amikor a kapitány ismét megjelent a fedélzeten, a hadnagy csak annyi újságot jelenthetett, hogy az éjszaka folyamán elvesztették szem elől az Atlantiszt.

- Nem baj - mondta a kapitány -, az Atlantisz erősebb nálunk, ha mi kihúztuk az éjszakát, neki sem lehetett nehéz... Estig majd csak utolérjük.

A főárboc leghegyéből éppen lekiáltott az őrködő matróz:

- Hajó jobbra! Hajó jobbra!...

- No lám - derült fel a kapitány -, már meg is találtuk! - És hatalmas messzelátójával rögtön tapogatni kezdte jobb felé a távoli láthatárt.

Jókedvűen vizsgálódott, hanem minél tovább fürkészte a messzeséget, arcának kifejezése annál komorabbra fordult.

- Ez nem az Atlantisz - szólalt meg néhány perc múltán. - Attól tartok, hogy sokkal kellemetlenebb találkozásra kell felkészülnünk.

Átnyújtotta a hadnagynak a távcsövet - mert akkoriban legfeljebb egyetlen ilyen ritka szerszám akadt egy kisebb hajón -, és a hadnagy is belenézett. Aztán egyetértő fejbólintással visszaadta parancsnokának.

A legénység soraiban szétfutott a kapitány iménti megjegyzése, a matrózok fürkészni kezdték az ég alját, és hamarosan szabad szemmel is megpillantották a jelzett hajót. Éles orrú, keskeny derekú, rengeteg vitorlával felszerelt schooner^[9] bontakozott ki a tenger reggeli páráiból, feketére festett teste élesen kivált a láthatárból. Egész felépítése, felszerelése azt mutatta, ennek a hajónak egyetlen és legfőbb célja a gyorsaság.

Egyenest feléjük közeledett.

- Milyen hajó ez? - kérdezte András egy cserzett arcú, komoran szemlélődő matróztól. Láthatta, hogy a legénység között izgalom támad, és hogy mindenki ismeri ennek a különös hajónak a titkát, csak ő nem tudja mire vélni a fekete tüneményt.

- Milyen hajó? - ismételte a kérdést a matróz anélkül, hogy a schoonerről levette volna pillantását, aztán egyetlen szóval megoldotta András számára is a rejtélyt. - Kalózhajó.

Florio kapitány a főárbocnál állva vizsgálgatta a közeledő ellenséget.

- Az egyenes szél a mienk, ez a javunkra szolgál - mondta higgadtan a hadnagynak. - Egyelőre legalább négymérföldnyi előnyünk van, csak aztán jól gazdálkodjunk vele!

A hadnagy a csoportba verődött legénységhez sietett, és messze hangzó kiáltással kiadta a parancsot:

- Vitorlákat fel!

Néhány perc kellett hozzá, és mint hatalmas fákon a levelek, a goélette összes árbocán szétnyíltak a vitorlák. A nyugati szél hevesen beléjük kapott, és erejének oly gyorsan meglátszott a hatása, hogy a goélette szinte előreugrott a vízen, úgy lendült tovább az útján, most már kétszeres sebességgel.

Valóságos verseny kezdődött.

Florio kapitány le nem vette szemét a fekete schoonerről, amelyet a szél kevésbé támogatott, minthogy rézsút dél felől törtetett utánuk. Hamarosan azonban a kalózhajó is kifeszítette a tartalék vitorlákat - szabad szemmel is látható volt, hogy sűrűsödnek árbocain a vásznak, és mint az agár a nyulat, megkétszerezett erővel vette űzőbe kiszemelt zsákmányát.

András szorongó érzésekkel, rossz sejtelmekkel figyelte a közeledő ellenséget. Ahogy ott állt az egyik árboc tövében, a vitorlakötél kezelésében segédkezve, legszívesebben nekivetette volna vállát az árbocnak, hogy a maga erejét is hozzáadja a Sirály igyekezetéhez. Bízott benne, hogy elfuthatnak a veszedelem elől, mert puszta szemmel úgy látta, hogy a kalózhajó, ha nem is szakad el tőlük, de nem is tud közelebb férkőzni az eddigi távolságnál. Pedig a kalózhajó, ha lassan is, de közeledett.

Florio kapitány nem is ámította magát, éles figyelemmel méregette a két hajó közti távolságot, és hamarosan közölte számításait a hadnaggyal.

- Három óra múlva utolér bennünket.

A hajsza vadabbá, a menekülés kétségbeesettebbé változott.

Florio kapitány igazgatása alatt a Sirály összeszedte minden erejét, hogy egérutat nyerjen. Fehér vitorláival már oly gyorsan repült a tengeren, mint az a gyors szárnyú madár, amelynek a nevét viselte. Nyomában volt azonban a kegyetlen héja, amelynek szárnyai erősebbek, gyorsabbak a sirályénál is.

Egy óra elteltével a kalózhajó kétmérföldnyire megközelítette a goélette-et.

Florio kapitány új és új vitorlákat rögtönzött, amennyi vászon csak ráfért az árbocra és a vitorlarudakra, azt mind kifeszítette. Az igyekezet azonban már csak az időt nyújtotta - újabb óra múltán a kalózhajó ismét egy mérfölddel közelebb jutott.

András keserűen, csüggedten figyelt a távolba. Félelmetes volt a pillanat, ahogy az éles napfényben kibontakozott előtte a schooner fedélzete, fenyegető felszerelése. A fekete hajó fedélzetét zsúfolásig megtöltötték a sötét arcú, keletiesen tarka ruhájú kalózok, fegyvereiken meg-megcsillant a napsugár. Mozdulatlanul, mohón figyelték a menekülő Sirályt.

A kapitány legalább száz főre becsülte a schooner legénységét. Nyilvánvaló volt, hogy az észak-afrikai kalózállamok valamelyik hajója üldözi őket, noha az ellenség eddig semmiféle lobogót nem húzott fel az árbocára.

- Fel kell készülnünk - mondta Florio kapitány elszánt nyugalommal. - Ez a legvadabb kalózfajta! Ezekkel csak fegyverrel lehet beszélni.

A kapitány éppen össze akarta hívni a legénységet, egy pillanatra azonban megtorpant, és a hadnaggyal együtt a schooner főárbocára meresztette a szemét.

Odaát fekete lobogó kúszott a magasba, különös, kétágú zászló, mint a mérges kígyók nyelve. A fekete mezőben ezüst félhold fehérlett, de nem a szokásos török csillagot fogta körül, hanem egy fenyegetően fehérlő emberi koponyát.

- A kalózlobogó! - kiáltottak fel önkéntelenül a Sirály matrózai, és ámbár eddig sem volt kétségük, hogy miféle hajó vette őket űzőbe, a borzasztó jelvény láttára néhányan sápadtan tekintettek egymásra.

Messze hangzó kiáltás szólította őket:

- Legénység a főárbochoz!

A Sirály legénysége, szám szerint összesen tizenkét ember, némán sorakozott fel a főárboccal szemben.

- Emberek! - szólott hozzájuk Florio kapitány. - Gyorsaságban a Sirály nem veheti fel a versenyt ezzel a schoonerrel. Nyakunkon a kalózhajó, a martalócok hamarosan utolérnek bennünket. Álljunk helyt keményen, és ha úgy fordul a sorsunk, ne adjuk olcsón az életünket!

A Sirály legénysége szerette és becsülte Florio kapitányt. Szavait hangos csatakiáltással fogadták, a keserű meglepetés első, csüggesztő percei után most már rendíthetetlen elszántság tükröződött kemény vonású arcukon.

- Fegyverre!

A legénység a fegyverraktár előtt sorakozott. Kardot kötöttek, övükbe pisztolyokat, egy-egy görbe kést dugtak.

Amikor András is a hadnagy elé lépett, és átvett tőle egy jókora szablyát meg egy vaskos agyú pisztolyt, a hadnagy egy pillanatra tétovázva nézett rá, aztán megkérdezte:

- Akar nekem segíteni az ágyúnál?

- Akarok - válaszolta András, örömében felcsillant a szeme, hogy a leghathatósabb fegyver mellett teljesíthet szolgálatot az orvtámadók elleni harcban.

- Siessen a hajó orrába, nyissa fel az ágyú melletti ládákat. Mindjárt ott leszek magam is - rendelkezett a hadnagy, és átadta Andrásnak a ládák nagy darab kulcsát.

A fedélzeten mindenféle faholmiból, a hajókötelek összegomolyított halmaiból rögtönzött sáncok épültek. A matrózok lőszert halmoztak fel a sáncok mögött, maguk is odakuporodtak, készen a tengeri ütközetre, csak Florio kapitány maradt állva a főárboc tövében, és keményen szembenézett a fenyegetően közelgő veszedelemmel.

András és a hadnagy a takaros kis rézágyút helyezte készenlétbe a hajó orrán. András kirakott a hajóládából néhány súlyos ágyúgolyóbist, és megtanulta gyorsan a hadnagytól, hogyan kell elhelyezni azokat az ágyúcsőben.

A kalózhajót már csak néhány száz méter választotta el a Sirálytól.

Florio kapitány gyors rendelkezéssel bevonatta a goélette legtöbb vitorláját, csak annyit hagyott meg a szélnek, amennyire szükség volt, hogy a hajót gyorsan, biztosan lehessen igazgatni. Akkor a Sirály hirtelen szembefordult üldözőjével, hogy hősiesen harcba szálljon a kétszer akkora schoonerrel és a tízszeres túlerővel.

Hirtelen vörös láng csapott elő a kalózhajó orrából, fehér füstgomoly lökődött szét a vízen, és a következő pillanatban a kalózhajó dörrenése is áthallatszott a Sirályra.

- Rosszul céloznak - jegyezte meg András mellett hidegvérrel a tömzsi hadnagy -, majd mi jobban fogunk...

Csakugyan, a kalózágyú első golyója nem háborgatta őket. András látta is, ahogyan a vaskos ágyúgolyó rácsapódott odalenn a vízre, és mint mikor a bajai gyerekek kaviccsal dobálóznak a Duna partján, szökdécselni kezdett a víztükrön, hogy aztán ártalmatlanul a mélybe merüljön.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

amelyet Jelky András mint harcos tengerész kezd meg, és mint eladott rabszolga végez be

A goélette és a kalózhajó között elkezdődött a csata.

A Sirály közelebb engedte magához a fekete schoonert, mert kicsiny ágyújával csak így remélhetett eredményes tűzharcot. Mielőtt azonban ágyúja megszólalhatott volna, a kalózhajó hirtelen keresztbe fordult, és oldalágyúival sortüzet bocsátott rá. Szerencse, hogy Florio kapitány számított a támadás ilyen módjára, mert a Sirály mindig orral fordult a kalózhajó felé, hogy a legcsekélyebb célpontot mutassa.

- Végünk van! - kiáltott fel András önkéntelenül, amikor a sortűz először rájuk zúdult, és recsegni-ropogni hallotta a hajó gerendázatát. Először vett részt tengeri ütközetben, nem lehet hát csodálni, hogy egy pillanatra megrettent a rájuk zuhogó golyóktól.

A hadnagy nagy gonddal célzott, majd Andrásra pillantott.

- Dehogy van végünk! Nem megy az olyan könnyen! Különben is vigyáznak a hajónkra, mert meg akarják szerezni. Annyira nem fogják megrongálni, hogy elsüllyedjen.

Alapos célzás után a hadnagy elsütötte a kiságyút, András újra és újra töltött. A harcnak ez a módja azonban egészen egyenlőtlennek mutatkozott, mert amíg a kalózhajó sortüzei már valósággal kicsipkézték a goélette orrát, és réseket törtek a fedélzeten, addig a Sirály ágyúja alig tudott egy-egy lyukat ütni a schooner bordái között.

András látta, hogy a hadnagy a kapitánynak integet, a kapitány gyors parancsait is hallotta, a szavakat azonban nem értette a csatazajban, csak azt vette észre, hogy a Sirály hirtelen előrelendül, és merészen a kalózhajó közelébe tör.

Szerette volna megkérdezni, milyen támadásra készülnek, de a hadnagy fel se pillantott sietségében.

- Gyorsan! Lőport! - kiáltotta, és az ágyúgolyókkal nem törődött többé. Kartácsra töltötte az ágyút, és ahogy a schooner közelébe jutottak, elsütötte.

A szétrobbanó kartácstűz utcát vágott a kalózhajó zsúfolt fedélzetén. András látta, hogy nyolcan-tízen is lebuknak, s hallotta a többiek dühödt ordítását.

- Ez kell nekik, sepergetünk egy kicsit a fedélzeten! - igazgatta a hadnagy az ágyút, és András segédkezésével ismét kartácsra töltötte a rézcsövet.

A kartácstűz nagy veszteséget okozott a kalózoknak, és ugyanakkor fellelkesítette a goélette legénységét. A kalózhajó hiába válaszolt kartácstűzzel a támadásra, nem sokra ment vele, mert a Sirály fedélzetén a kisszámú legénység szétszórtan, fedezék mögül lövöldözött. Florio kapitány még örült is a kartácsnak, mert ez kevesebb kárt tett a hajójában.

Hirtelen a harc új fordulatot vett.

- Golyóra tölts! Gyorsan! - hallotta András a hadnagy rendelkezését, és bár nagyon meglepődött, hogy a sikeres kartácstűz után miért térnek vissza a lusta ágyúgolyókhoz, azonnal engedelmeskedett.

Miután a golyóbist a csőbe görgetve széttekintett, azonnal megértette a parancs értelmét. Kalózokkal megrakott dereglye bukkant elő a schooner mögül, és nagy iramban közeledett feléjük.

- Meg akarnak bennünket csáklyázni - magyarázta a hadnagy, miközben az ágyú csövét a vízre irányította. - Tudják, hogy kevesen vagyunk. Ha átjöhetnének, könnyen elbánnának velünk... Csakhogy nem megy az olyan könnyen.

A hadnagy sokáig és pontosan célzott, de meg is volt a látszata, mert ahogy elhúzódott a lövés füstje, a dereglyének már nyoma sem volt többé, csak néhány csapzott fej bukkant ki a vízből, és néhány kapkodó kéz igyekezett megragadni a schoonerről lebocsátott köteleket.

Odaát dühödt zsivajgás támadt. A sötét csapat ördögi üvöltéssel rázta, csörgette fegyvereit, a Sirály kis csapata azonban annál nagyobb örömmel fogadta a dereglye eltüntetését, és maga Florio kapitány is vivátozott a sikeres lövésre.

A kalózhajó ekkor a végső lépésre szánta el magát. Hirtelen ismét az orrával fordult a Sirály felé, hogy kétszer akkora testével egyenest rátörjön, és ha megadásra kényszeríteni nem tudta, akkor most egy szörnyű összeütközéssel összezúzza.

András dermedten figyelte a fenyegető fordulatot, hogyan magaslik fel előttük a vaslemezekkel borított hajó orra, hogyan készül halálos csapással rájuk törni - A látvány valóban rémületes volt.

- Jobbra! Azonnal jobbra! - kiáltott Florio kapitány, és maga ugrott a kormányos mellé, hogy kezébe kapja a Sirály kormánykerekét.

A goélette teste megremegett a kormány gyors mozdulatától, a hajótest megdőlve jobbra hajlott.

András visszafojtott lélegzettel figyelte a most már néma küzdelmet. A Sirálynak majdnem sikerült elsiklania, de a szél által erősebben támogatott schooner oly hirtelen tört előre, hogy hatalmas súrlódással elkapta a goélette tatjának legvégét.

Vad ordítás harsant a kalózhajón, András hallotta a kalózok kapitányának kiáltásait, látta a hatalmas vaskampókat, amelyek kinyúltak a schooner orráról, és megragadták a Sirály korlátját.

A kalózhajó legyőzte és rabul ejtette zsákmányát.

Néhány perc múlva a két hajó már oldalával összesimulva lebegett a megcsöndesült vízen.

A bosszút lihegő kalózcsapat ádáz ordítással rohant át a zsákmányul ejtett hajóra...

Florio kapitány a főárboc tövében állt, maga körül a hajó egész legénységével, a kis csapat így minden oldalról szembefordult az ellenséggel. Az összeütközéskor, mint mindenki a hajón, András is odarohant, ott állt most ő is a maroknyi csapatban, kezében az öreg, széles pengéjű szablyával, amelyet a veszély első pillanatában kapott a hadnagytól.

A kalózok annyira elvakulva rohantak a Sirály védőire, hogy valósággal a kardjukba szaladtak. Hárman-négyen máris ott hevertek átdöfve előttük. A kis csapat mégsem remélhetett sikert. A túlerő oly hatalmas, a roham oly elsöprő volt, hogy védekezésük alig tarthatott tovább néhány percnél.

Hátát az árbocnak vetve, kardját sebesen forgatva, András is számot vételt az élettel. Keserűségében már csak arra vágyott, hogy minél drágábban adhassa az életét. Karja kimerült a nehéz szablya forgatásában, amikor a támadók rajának közepén öles termetű, sötét arcú alakot pillantott meg. Aranysujtásos öltözetéről és arról, ahogyan a parancsokat osztogatta, a kalózok kapitányát gyanította benne.

"Még csak ezt az egyet!" - biztatta magát. Hirtelen pisztolyt rántott, és célba vette a sötét arcú parancsnokot.

Fegyverét azonban már nem süthette el.

Egy pányva kötele tekeredett a nyakára, vad rántás szorította össze a torkát, szeme előtt vérvörös színbe borult a világ, aztán csak annyit érzett, hogy tehetetlenül elvágódik a padlón, és a kötéllel sebesen húzni kezdik a testét...

Arra tért magához, hogy valaki többször egymás után a nevén szólítja.

- Hol vagyunk? - suttogta, és kezével le akarta törülni a homlokán gyöngyöző verejtéket.

Kezét azonban nem mozdíthatta, lánc csörrent meg a csuklóján. Ekkor vette észre, hogy hanyatt fekszik valami nyirkos padlón, és a kezét odaláncolták egy hosszan, vízszintesen húzódó vasrúdhoz.

Felült fektéből, és ahogy körültekintett a félhomályos helyiségben, megpillantotta Florio kapitányt, majd a Sirály négy matrózát. Valamennyiüket ugyanahhoz a vasrúdhoz bilincselték.

- A kalózok fogságában vagyunk - válaszolta a kapitány.

- És a többiek?

- Ennyien maradtunk.

Egy ideig csend volt a helyiségben.

- És minket miért nem öltek meg? - szólalt meg ismét András.

A kapitány feléje fordította fáradt, szomorú arcát.

- A halálunknak semmi hasznát sem vennék... A társainkat sem ölték meg, ők a harcban estek el.

Andrást szörnyű sejtés kerítette hatalmába.

- És az életünknek mi hasznát veszik? - kérdezte izgalomtól remegő hangon.

- Pénzzé teszik! Ezeknek a fekete ördögöknek nagyobb a nyerészkedési vágyuk, mint a dühük. Nem jószívűségből nem metszették el a nyakunkat, hanem mert eladnak bennünket, s annak több hasznát látják.

Andrást mérhetetlenül lesújtották ezek a szavak. Annyi kaland, annyi veszedelem után, amikor már-már hazája küszöbén állott, ismét fogságba ejtették, ismét elhurcolták! Isten tudja, hová!

Nem kérdezett többet a kapitánytól, ültében ráborult a vastag vasrúdra, arcát elöntötték a könnyek.

Tíz napig vitorlázott a kalózhajó, maga után vontatva a zsákmányul ejtett goélette-et, aztán horgonyt vetett egy afrikai kikötőben.

A kalózok feloldozták a foglyokat. A szerencsétlenek már alig tudták használni bilincsből szabadult végtagjaikat, egymást támogatva botorkáltak fel a hajó gyomrából.

Amint a kis csapat partra szállott, András szeme előtt egy mozgalmas, zajos világ tárult fel. A sötéten kéklő égen egyetlen felhő sem látszott, az ég és a tenger egyforma azúrkék fényben égett. A tengerparton perzselt a hőség, a nap vakító sugarai szinte szikráztak a forró homokon.

A jövevények előtt szűk utcákkal, kanyargó sikátorokkal nyílt meg egy nyüzsgő, zsivajgó mohamedán város. Az alacsony, vékony falú házak fölé néhány mór kupola magasodott a város belsejéből, és karcsú minaretek tekintettek alá a lent nyüzsgő világra. Mindenféle tarkabarka sokaság járkált, kavargott és kiabált érthetetlen nyelven, rikító színű öltözékek kápráztatták el a szemet, és terhes, kábítóan fűszeres illat töltötte meg a levegőt.

- Ez tehát Afrika - nézett körül András, és mert kíváncsisága mindig nagyobb volt, mint a szomorúsága, azonnal megkérdezte a kapitánytól: - Vajon miféle város lehet ez?

- Ha azt veszem, hogy tíz napig utaztunk, meg hogy mi a kalózok szokása, úgy gondolom, hogy Bona kikötőjében vagyunk - válaszolta a kapitány, és még egyszer visszanézett a kikötő sima víztükrére, ahol az apró-cseprő, törökös hajók közül magasan kiemelkedett a schooner fekete teste, és mögötte ott ringott a hullámokon a szegény, zsákmányul ejtett Sirály.

A város közepét hatalmas térség foglalta el. Ez volt a város bazára, mindenféle árusok sátraival és bódéival és a vásárlók töméntelen sokaságával, roskadásig megrakott, pihenő tevékkel. Itt halmozódott az afrikai partvidék minden kincse, terménye: Marokkó selymei, Algéria mézédes datolyái, Tunisz narancsai vagy az Atlasz-hegység oroszlánbőrei, a Nílus óriási marabutollai. Itt volt a Fokföld aranypora éppúgy, mint ahogy itt voltak Núbia rabul ejtett, rabszolgává tett fekete fiai.

A változó, tarka kép lenyűgözte András ifjú képzeletét. Annyi újat, szokatlant, meglepőt látott lépten-nyomon, hogy szinte teljesen megfeledkezett a maga nyomorúságos helyzetéről. Megfeledkezett arról, hogy e percben ő sem egyéb, mint ennek a kavargó piacnak az egyik szomorú árucikke.

Ez a magamegfeledkezés azonban nem tartott sokáig. A kalózok a bazár közepére kísérték foglyaikat, ahol a rabszolgakereskedők tágasabb, tornácos bódéi sorakoztak. Andrásékat is bevezették az egyik ilyen épületbe. A bódé tulajdonosa bizonyára állandó kapcsolatban állott a kalózokkal, mert a zsákmányt rögtön átvette tőlük. Nem is folyt semmi alkudozás, a kalózok szó nélkül elhagyták az épületet.

A tornácos fabódé belsejében a kereskedőnek valóságos raktára volt az eleven árucikkekből. Ámde hogyha új holmit kapott, azokat ősi kalmárszokás szerint azon frissiben a kirakatba tette, hogy a vevők szemügyre vehessék, mi újdonság érkezett.

A szakállas kereskedő a Sirály embereit is rögtön kiültette a tornácon egy földre terített gyékényszőnyegre. És valóban nem kellett hozzá sok idő, a kezdetben inkább bámészkodó, mint érdeklődő vásárlók egész csoportja vette körül őket.

Később egy kávébarna képű, kék kaftános, fehér turbános férfi lépett ki a bámészkodók közül, valami gazdag bennszülött uraság udvarmestere lehetett - ahogyan Florio kapitány találgatta. Amannak viszont éppen a kapitányon akadt meg a szeme, hiszen valóban ő volt a legszálasabb, legerőteljesebb termetű valamennyiük között.

A vevő nem szólt egy szót sem, hanem a kereskedő buzgó hajlongásától kísérve megtapogatta Florio kapitány karját és lábikráit, aztán két ujjal megfogta a kapitány állat, és a fogait is megnézte, ahogy a csikóét szokás. Végül elégedetten a vizsgálat eredményével, valami rövid kérdést intézett a kereskedőhöz.

A kereskedő hasonló kurtasággal válaszolt, nyilván a kapitány árát közölte.

A tarka ruhás most sem szólt semmit, csak ráncba húzta bozontos szemöldökét, hitetlenkedve a kereskedőre meresztette a szemét, aztán nagyvártatva kiejtett egy szót, ami bizonyára annyit jelentett, hogy - sok.

A kereskedő erre összecsapta a kezét.

- Sok? - ismételte ugyanazt a szót, amit az előbb a török használt, és kifogyhatatlanul áradozó, magasztaló mondókába kezdett. A mondókát közben azzal tette szemléletessé, hogy felrángatta a kapitány karján az inget, mutogatta izmait, aztán fel is állította a helyéről, és a fehér turbános vevő előtt sétáltatta. Öklével a kapitány mellkasát is megdöngette, végül keresztbe tette karját a mellén, és mély hajlongások közt erősítgette, hogy egy fabatkával sem adhatja olcsóbban.

Úgy látszik, utóbb mégiscsak engedett valamicskét az árból, mert a vevő arcáról eltűntek a redők, viszont a zsebéből előkerült egy testes bőrzacskó, abból pedig egymás után a sárga aranypénzek. Florio kapitány tehát elkelt. A kaftános kifizette az árát, aztán intett a szolgáinak, hogy vezessék utána.

A foglyok szeméből kicsordult a könny, miközben egy-egy szóval elbúcsúztak szeretett kapitányuktól. Nem tehettek azonban semmit, minden ellenkezés kilátástalan lett volna ebben a helyzetben.

- Jó szerencsét! - búcsúzott Florio kapitány, és jelentőségteljesen a kikötő irányába pillantott, mintha azt akarná mondani, hogy mihelyt szerét ejtheti, megszökik rabságából, és a többieknek is ezt ajánlja. Ezzel megfordult, és a szolgáktól közrefogva eltűnt a bazár sokaságában.

Be sem esteledett, Andrást is hasonló sors érte.

A város nagyon előkelő polgára, egy fehér szakállú, szelíd arcú aggastyán jelent meg a rabszolga-kereskedő csarnokában. Amíg a bazáron keresztül közelgett, a nép mindenütt kitért az útjából, és tisztelettel hajlongott előtte, mert aki nem ismerte személyesen, zöld kaftánjáról (a legelőkelőbbek öltözékének színéről) az is láthatta, hogy a fehér szakállú öreg a város hatalmasságai közé tartozik.

András nyílt arca, izmos alakja láthatólag azonnal megtetszett az aggastyánnak. Megkérdezte az árát, és minden alkudozás nélkül azonnal ki is fizette az alázatosságtól szinte hasra boruló kereskedőnek. Andráshoz aztán egy szót sem szólt, csak intett neki egy szelíd mozdulattal, hogy álljon a kísérői közé. András fölkelt a gyékényről, gyorsan búcsút vett társaitól, és követte méltóságosan lépdelő új gazdáját.

TIZENHARMADIK FEJEZET

amelyben Jelky András megfeketedik, és egy ideig urasan jár, hogy később pórul járjon

Az előkelő aggastyánt, aki Andrást megvásárolta, Ali Husszeinnek hívták.

Ali Husszein nyári rezidenciája a tenger partján állott, a város keleti kapujának közelében. Tetszetős, fehér falú, szellősen szerkesztett épület volt, tágas, négyszögletes ablakok sorakoztak a falain, üvegtábla helyett mindegyiket fehér farácsozat fedte. Udvara felé eső részén oszlopos tornác húzódott, az oszlopokat árnyékos függönnyel szőtte be a repkény, körülötte izmos törzsű borostyánfák sorakoztak haragoszöld lombjaikkal.

A nyári lakot gyönyörű kert övezte. Dúsan virágzó rózsalugasok húzódtak benne, márványmedencékben kristályvizű szökőkutak csobogtak.

Ennél a hófehér épületnél, ennél a hűvös, illatos udvarnál alkalmasabb nyaralóhelyet senki se kívánhatott magának.

Andrást a rózsalugasok csöndes szépsége, a levelek között susogó tengeri szellő egészen elbűvölte. Sorsának szomorúságát nem feledte el, de a szelíd arcú, fehér szakállú aggastyán iránt bizalmat érzett, és ez a pompás kert a háttérben fehérlő takaros épülettel még inkább növelte megnyugvását.

E békés, csöndes környezetben talán összeszedheti magát, aztán majd megtalálja a nyitját, hogy jusson ismét tengerre.

A ház hazatérő urát a fekete szolgák egész serege köszöntötte. Mély hajlongással sorakoztak a tornác előtt kétoldalt, és kíváncsiskodó pillantással méregették az újonnan vásárolt szolgát. Az aggastyán intett egy Andrással egyívású szerecsen fiúnak, az intés értelmét a fiú rögtön felfogta, barátságosan odalépett Andráshoz, és egy kis rejtett ajtón keresztül parányi udvarba vezette fehér bőrű társát.

András kíváncsi várakozással lépett be az ajtón. A kisded udvar közepén jókora kád terpeszkedett, telve valami sűrű, sötétlő folyadékkal. A szerecsen fiú egyenest a kádhoz vezette, és mosolygós arccal, buzdító kézmozdulatokkal igyekezett vele megértetni, vetkezzék csak le gyorsan, aztán uzsgyi, bele a sötét fürdőbe.

- Értem én, csak ne mutogass annyit - kezdett András egy merőben egyoldalú párbeszédet. - De minek fürödjek én meg ebben a szuroklében?

A szerecsen fiú elnevette magát, és mintha tökéletesen megértette volna András húzódozását, buzgó magyarázatba kezdett. Ujjával először az épület felé bökdösött, nyilván a ház urára figyelmeztetve, majd András arcára mutatott, végül pedig saját fekete képére. Aztán újabbat gondolt, megfogta András csuklóját, és a maga fekete karját odasimította András karja mellé, a színek feltűnő különbségét mutogatva. Utoljára aztán tréfás kötekedéssel becsmérelni kezdte András sápadt bőrszínét, a magáét pedig annál jobban magasztalni.

Mindebből András világosan megértette, milyen célt szolgál a sötét fürdő, és mert a fürdés nyilvánvalóan gazdája parancsa volt, nem látta értelmét, hogy tovább vonakodjék. Ledobálta ruháit, belépett a kádba, nyakig elmerült a sűrű, langyos, fekete lében, és közben maga is nevetett a furcsa komédián, miközben a szerecsen fiú biztatására szorgalmasan lubickolt.

- Hej, hej - nevetett rá a szerecsen fiúra, nem mintha azt hitte volna, hogy amaz érti a beszédét, de mulattatta a beszélgetés -, látod, pajtás, szegény édesanyám sem álmodta volna, hogy a fiából valaha még szerecsen legyen. Hogy összecsapnák otthon a kezüket, még Sovánka uramnak is leesne az álla, ha most meglátnának... Még tán az öreg Lompos is megugatna, vele pedig együtt nőttünk fel!

A szerecsen fiú figyelmesen végighallgatta András kesergését, aztán, hogy ő is mondjon valamit, vidáman magára bökött, és a nevét ismételgette:

- Zanga... Zanga... Zanga...

- No, jól van, Zanga - nevetett András.

A maga nevét is elmondta néhányszor, de Zanga erre már csak a fejét rázta, és újra a nyári lakra mutogatott, mintha azt akarná mondani, hogy András egyelőre csak várjon a nevével.

A sötétbarna folyadék, amely a leghathatósabb festőanyagok sűrű oldatából állott, ugyancsak megtette a magáét. Amikor András az arcát, fülét, a tarkóját is megmosta, és kilépett a kádból, a bőre egészen megbarnult. A festék a napsugarak hatásától pár perc alatt egész sötét árnyalatba ment át, úgyhogy András most már alig volt világosabb jókedvű társánál.

Zanga ujjongva körülugrálta Andrást, aztán kifutott a kis udvarból, és színes, bő bugyogóval, könnyű kis keleti zekével tért vissza.

András felöltötte új ruházatát, és együtt bevonultak a nyári lak udvarába.

A csoportokban álló fekete szolgák vidám vigyorgással fogadták mesterségesen gyártott szerecsen társukat. András maga is visszanevetett rájuk, hanem bezzeg elment a nevethetnékje, amikor az egyik márványmedence vizében meglátta önmagát. Majd hanyatt esett meglepetésében, olyan megfeketült ábrázat bámult vissza rá!

Zanga szerencsére nem sok időt hagyott neki az álmélkodásra. Karjánál fogva a tengerre nyíló tornácra vezette, és mély meghajlásokkal közös gazdájuk elé lépett vele.

A tornác főhelyén, dagadó selyemvánkosokon, ott ült Ali Husszein, nyugalmasan keresztbe rakott lábakkal. Magas alakját bő redőjű, hófehér köpeny fogta körül, hosszú, hófehér szakállát meg-meglebbentette a tengerről fújdogáló enyhe szél. Néha szájához emelte a nargilé kacskaringós csövének szopókáját, hogy aztán körülfújdogálja magát a vízipipa illatos, kék füstjével.

Első pillanatban nem látszott észrevenni Andrást, tekintete a szelíd tenger messzeségein kalandozott, csak percek múltán vetette szemét új rabszolgájára.

- Abdallah! - mondta akkor kis tűnődés után, majd András felé bökve az ujjával még egyszer ismételte: - Abdallah! - és elégedetten bólintott a fejével.

András Zanga figyelmeztetésére gondolt, amikor az előbb bemutatkoztak egymásnak, és megértette azonnal, hogy őt most már Abdallahnak fogják hívni, ha akarja, ha nem.

Az öreg muzulmán elégedett volt a festékfürdő hatásával. Intett, hogy András telepedjék le a tornác padlóját borító gyékényszőnyegre, amit ő azonnal meg is tett, és követve a szerecsen fiú példáját, törökös módon keresztbe rakta lábait.

Alighogy elhelyezkedtek, olyan esemény történt, ami - legalábbis egyelőre - nagyon szerencsésen szabta ki András sorsát.

Egy hatalmas, hófehér kandúr, amely eddig ott szunyókált Ali Husszein ölében, most megmozdította fülét, nagyot ásított, aztán talpra állt, kényesen nyújtózkodott, és fölemelt farkát jobbra-balra csóválva leugrott a gyékényszőnyegre. Odalenn szemügyre vette a csendben üldögélő Andrást, aztán tétovázás nélkül odasétált hozzá, és barátságos dorombolással a térdéhez dörgölődött.

A fehér kandúr érdeklődő barátsága menten kijelölte András szolgálatát. Mert a jókora macska Ali Husszein kedvence volt - Mohamed próféta is a macskát szerette legjobban minden teremtett állatok között -, és minthogy Andrásnak már az első percben ilyen szerencsésen sikerült megnyernie a négylábú uraság magas kegyeit, Ali Husszein rögtön a legszorosabb környezetébe osztotta be az új rabszolgát, mint Gambiának, a fehér kandúrnak hivatalos udvarmesterét.

A ház urának közvetlen környezete így három tagból állott, mindenekelőtt Gambia őkandúrságából, aztán Zangából, aki a vízipipa gondozójaként sürgölődött, végül pedig Andrásból, azaz most már Abdallahból, mint Gambia szerencsés udvarmesteréből.

"Felvitte isten a dolgomat" - nevetett András magában, amikor Zanga megmutatta neki hivatala helyiségét.

A messzire nyúló kert mélyében, közvetlenül a tenger partján csinos külsejű kis ház állott a virágbokrok között. Aki csak kívülről szemlélte volna, azt hihette, hogy egy másik, kisebb nyaralót lát, holott ez csak egy kisebbfajta gabonahombár volt. Odabenn a falak mentén búzával és rozzsal töltött zsákok hevertek, míg a helyiség közepén, arasznyi magasságú négyszögletes padon egy arany bojtokkal díszített bársonypárna piroslott.

Ez a hombár volt a kandúr székhelye. Nem mintha őkandúrsága búzán és rozson hízott volna, hanem azon híztak az egerek, amelyeknek soraiban véghezvitte vérengző vadászatait. Ezer és ezer egér nyüzsgött a hombárban, Gambiának valóban pompás vadászatai eshettek, hogy aztán egy-egy egerészés után végigfeküdjék a bársonyvánkoson, és addig játszadozzék az aranyos bojtokkal, míg végül szerencsésen álomba szenderedik.

Nem lehet azonban mondani, hogy András magas hivatala nem állott volna másból a semmittevésnél. Az udvarmester úrnak mindenesetre tisztán kellett tartania a hombár bútorzatát, azaz mindennap kihozni a napra a bársonyvánkost, és jól kiporolni, kikefélni, megszellőztetni. Aztán illatszereket kellett naponként égetnie a hombárban, és megöntözgetni az ablakokban sorakozó virágokat, noha András bizonyos volt benne, hogy sem az ő négylábú ura, sem az egerek nem sokat törődnek akár az illatszerrel, akár a virágokkal.

Volt azonban ennél fáradságosabb kötelessége is. Minden reggel meg kellett mosdatnia a kövér kandúrt, a bundáját jól megfésülnie, megkefélnie. Ez már aztán keserves szolgálatnak bizonyult, mivel a kandúr a tisztogatás céljaira nem vetette le a bundáját, hanem csak úgy a testén kellett azzal elbánni. Márpedig a jeles állat határozott ellenszenvet tanúsított a fürdetés és mindenfajta tisztálkodás iránt.

Amint András reggelenként eleget akart tenni tisztének. Gambia azon kezdte, hogy megszökött, és hosszú időbe telt, amíg egyáltalán el lehetett csípni valahol a zsákok között. És ha végül mégis megfogta, a fürdetés, a kefélkedés sose múlott el András számára néhány karmolás nélkül.

Végül András kötelességei közé tartozott, hogy a legnagyobb gonddal ügyeljen a kandúr egészségi állapotára. Szigorú parancsot kapott, hogy ha a legcsekélyebb szabálytalanságot is észreveszi, azonnal jelentse Ali Husszein orvosának, hogy az haladéktalanul megtehesse a szükséges intézkedéseket. Hála a teremtőnek, Gambia a legteljesebb egészségnek örvendett, később pedig oly váratlan módon múlt ki az árnyékvilágból, hogy Andrásnak sose volt alkalma az egészségügyi felügyeletet ellátnia.

Meg kell hagyni, hogy rabszolga létére sokkal jobban ment a sora, mintsem remélhette volna. Igaz ugyan, hogy Gambia igen éles körmökkel rendelkezett, és hogy a fekete fürdő, amelyet hetenként meg kellett ismételnie, nehogy a bőre visszafehéredjék, szintén nem volt ínyére való mulatság, mégis sokkal kellemesebben teltek a napjai, mint amilyen sors a Sirály többi emberének osztályrészül juthatott.

Nem is lett volna semmi baja, ha nem támad egy hatalmas ellensége Ali Husszein házánál, méghozzá nem más, mint maga a rabszolgák felügyelője, Juszuf - így hívták a felügyelőt - hajdan maga is vásárolt rabszolga volt, amíg ravaszsággal és hízelgéssel annyira vitte, hogy Ali Husszein rábízta egész szolgaseregének és gazdaságának a felügyeletét.

Juszuf gonosz és kegyetlen parancsnoka lett a rabszolgáknak. Sose lehetett másként látni, csak egy borzasztó korbáccsal a kezében, amely az orrszarvú vastag bőréből készült, és amelyet valamennyi rabszolga ismert és rettegett. A korbács különben Juszufnak csak az enyhébb fenyítési eszköze volt, alig múlt el nap, hogy bambusznád pálcával meg ne csapatta volna valamelyik áldozatát, vagy hogy valakit étlen-szomjan be ne záratott volna a földbe ásott, mélységes tömlöcökbe.

Hogy ez a kegyetlen hajcsár esküdt ellensége lett Andrásnak, annál fenyegetőbb csapás alig is érhette volna hősünket.

Ellensége lett - és ugyan miért? András meg se tudta volna mondani. Talán csak szeszélyből, talán azért, mert Andrásnak hivatala folytán jobb dolga volt a többi rabszolgánál, és talán leginkább azért, mert András, szintén hivatalánál fogva, nem volt közvetlenül alávetve a felügyelő hatalmának.

Elég az hozzá, amíg András Gambia körül udvarmesterkedett, Juszuf keményen elhatározta, hogy csapdába ejti és hatalmába keríti az új rabszolgát. Céljának elérésére ördögi tervet eszelt ki.

Egyik délután erős sirokkószél kerekedett.

A sirokkó közeledtekor vörösesbarna gőzök töltik meg a távoli láthatárt, aztán forró ködbe merül minden a föld színén, és amikor végül megérkezik maga a sivatagi szél, nemhogy enyhítené, hanem a végsőkig fokozza a hőséget.

Elváltozik az egész természet, a fák levelei összezsugorodnak, a virág fonnyadtan elalél, a fű megsárgul, az állatok riadtan keresnek maguknak búvóhelyet, az oroszlán nem ordít, a farkas nem bántja a bárányt, az pedig nem fél tőle, még a tücskök sem ciripelnek.

Ha fúj a sirokkó, elkábul az egész természet. Az embernek is teste-lelke elzsibbad, elvész minden akaratereje, határtalan tunyaság nehezedik ólomsúllyal a testére, az izmok elvesztik ruganyosságukat, érzés és gondolkozás egyaránt megszűnnek, mindenki mélységes kábultságba zuhan.

Juszuf egy ilyen sirokkós délutánt választott ki tervének végrehajtására. A házban, a tornácon, a kertben nem lehetett eleven lényt találni, maga Ali Husszein pedig bezárkózott a nyári lak legbelsőbb termébe.

Ilyen időben, legyen az akár a legfényesebb nappal, látatlanul el lehet követni minden gonosztettet, biztosabban, mint a legsötétebb éjszakán, ha valakinek a szervezete meg tudott birkózni a sirokkó kábító erejével - márpedig a Juszuf szervezete meg tudott vele birkózni.

Amikor tehát ezen a délutánon a tetőpontjára hágott a szél dühöngése, Juszuf nyugodtan kilépett szobájából, miután magához vett egy erős zsinórt, és hurkot csinált a végére. Lement a kertbe, és egy rózsafa ágából két hegyes pecket faragott.

Amikor mindezzel elkészült, farkasléptekkel végigsietett a tengerparton, egyenest Gambia szentélye felé. A hombárnak nem volt ajtaja, a bejáratot csak egy függöny fedte. Juszuf könnyedén besiklott a belső helyiségbe, és elégedetten tekintett szét odabenn.

András-Abdallah ott feküdt elterülve egypár zsákdarabon. Az ő természete számára különösen szokatlan volt a sirokkó, eszméletét vesztve nyúlt el a zsákokon, keze ökölbe szorult, fogát néha megcsikorgatta, és oly küszködve kapkodta a levegőt, mintha menten megfulladna.

Juszuf vigyorgó arccal szemlélte a fiú szenvedését. Játszadozó kézzel ide-oda lóbálta a hurkot András feje körül, mintha élvezetet szerezne a számára, hogy csak akarnia kellene, azonnal megfojthatná a gyűlölt rabszolgát.

De nem ezt akarta. Sokkal súlyosabb sorsot szánt Andrásnak.

Nesztelen léptekkel odasétált a bársonypárnához, amelyen Gambia aludt hosszan elnyúlva. A hatalmas kandúr mind a négy lábát messze elrúgta magától, és oroszlánforma fejét szinte élettelenül lógatta alá a párna széléről.

Juszuf most már egy percig sem késlekedett. Gyorsan Gambia nyakába vetette a hurkot, és megrántotta oly erővel, hogy a szegény pára azonnal megfulladt. Ekkor a felügyelő nyugodtan zsebre dugta a zsineget, övéből előszedett egy görbe kést, és gyakorlott kézzel lehúzta Gambia fehér bundáját. A tetemet otthagyta a bársonypárnán, a bőrt viszont annak rendje és módja szerint kipeckelte a két rózsafaággal, és elvitte magával.

Néhány perc, és a kipeckelt macskabőr ott lógott a nyári lak tornácának ereszén. A már elülő sirokkó búsan himbálgatta utolsó leheleteivel a jeles állat hosszan lelógó farkát.

A házban, az udvaron nem mozdult senki, semmi.

András még folyvást aludt, és nem is álmodott a borzasztó merényletről. Juszuf gyorsan visszaszökött lakásába, és dolgát jól végezve leheveredett, hogy majd csak utolsónak ébredjen fel a kert valamennyi lakója közül.

Estefelé az emberek és az állatok szédelgő fejjel jöttek elő rejtekeikből.

Ali Husszein is kilépett a tornácra, hogy izzó homlokát felfrissítse kissé a tengeri szélben, és hogy jégbe hűtött serbetet szürcsölgetve átadja magát a vízipipa esti örömeinek.

S akkor, amint körül akarta jártatni szemét a kerten, tekintete megakadt a kandúr fehér bundáján. Eleinte nem akart hinni a szemének, a sirokkó okozta káprázatnak gondolta csupán a látványt, hanem amint közelebb lépett, és a bőrt meg is tapogatta, rádöbbent a szörnyű gyilkosság valóságos voltára. A macska lehúzott irhája még lágy volt és hajlékony. Ali Husszein azt is látta hát rögtön, hogy a merénylet csak az imént történhetett.

Az aggastyán mintha kővé vált volna. Arca halálsápadt lett, fehér szakálla viharosan hullámzott, aztán kitört belőle a féktelen indulat. Első mozdulatával felragadta a szőnyegen várakozó vízipipát, ruganyos csövénél fogva megcsóválta a feje körül, és egyenest az ártatlan Zanga fejéhez vágta. A fiú éppen az izzó parazsat és az aranysárga török dohányt akarta ura elé tálalni.

- Ki tette ezt?! - ordított tombolva Ali Husszein. - Hozzátok elémbe Abdallaht! Halál és kárhozat a hitetlen kutyára!

A kiáltozásra összecsődült szolgasereg a hombárba rohant.

András éppen értetlen kétségbeeséssel szemlélte Gambia szomorú maradványait. Első kábultságában még az a gondolat is megfordult a fejében, hátha fölhasználva a sirokkót, véres bosszúállással talán éppen az egerek rántották le a kandúr bundáját...

Aztán maga is átlátta, hogy az egerek ilyesmit aligha tehettek. Hanem akkor kicsoda tehette?!

Hiába törte rémülten a fejét, el sem tudta gondolni, ki gyűlölhette ennyire a macskát, az meg eszébe sem jutott, hogy talán nem is a macska, hanem az őiránta való gyűlöletből történt a gyilkosság.

Ekkor rontott be a kiáltozó szolgasereg.

Néhányan Andrást ragadták meg, mások a macska tetemét emelték fel párnástul. Nagy szörnyülködések között így vonultak Ali Husszein elé. Ott aztán egyesek egymástól kapdosva a szót, elmondták uruknak, hogy Abdallaht úgy találták a hombárban, amint éppen örvendezve szemlélgette Gambia kihűlt tetemét.

Ez a hamis állítás végképp megpecsételte András sorsát. Csakis ő lehetett Gambia gyilkosa, senki más! Különben ha más lett volna is, neki meg kellett volna védelmeznie urának kedvenc állatát, hiszen azért kapta a kitüntető udvarmesteri hivatalt.

- Hallgass, hitetlen kutya! - förmedt rá Ali Husszein, alighogy meg akart szólalni. - Vessétek a legmélyebb tömlöcbe! Majd kiszabom a méltó büntetését!

Jóformán magához sem tért, András már ott raboskodott egy mélységes, kúthoz hasonló, föld alatti lyukban. Két napon át sínylődött étlen-szomjan a sötét tömlöcben, úgyhogy az éhség és a szomjúság megtörte minden testi-lelki erejét. Tán éhhalálra ítélték? - gondolta elborzadva, és jogosnak is látszott a rémülete, mert már a második nap estéje is elérkezett, és senki sem tekintett le hozzá...

A második nap estéjén aztán - miközben a keskeny nyíláson át vágyódva nézegette az ég néhány csillagát - egyszerre csak eltűntek a csillagok, elsötétült a börtön felső nyílása, és kemény kis tárgyak potyogtak le hozzá.

Tapintásával is ráismert a datolya édes gyümölcsére. Mohó torokkal nyeldesni kezdte a gyümölcsöt, és várta az újabb és újabb adományt.

Aztán valami nagyobb tárgy ereszkedett lefelé: zsinegen egy korsó víz. András lázasan megragadta, és nyomban fenékig ürítette. A nyílást valaki még mindig elsötétítette odafönn.

- Akárki vagy - kiáltotta András -, köszönöm a jóságodat!

- Csak egyél-igyál! - suttogott egy hang, és András azonnal Zangára ismert.

- Nem lehetek itt sokáig - folytatta a fiú -, ha észrevennék, hogy itt jártam, én is a sorsodra jutnék... Urunk szigorúan megparancsolta, hogy addig koplalnod kell, amíg Gambiát el nem temetjük.

- Mikor temetitek el azt a szerencsétlen kandúrt? - tört ki a keserűség Andrásból.

- Holnap naplementekor... Nagyszerű előkészületek folynak - újságolta Zanga hirtelen támadt mesélő kedvvel -, mindnyájan gyászruhában leszünk, úgy vonulunk fel a temetésre... De az úr folyvást dühöng, megesküdött a próféta szakállára, hogy méltó bosszút fog állni rajtad.

András, ha egy pillanatra az előbb kicsiségnek érezte a maga bűnét, Zanga utolsó szavaiból annál fájdalmasabban eszmélt rá szerencsétlen helyzetére.

- De hiszen én ártatlan vagyok!

- Az úr azt mondja, te voltál Gambia udvarmestere, neked kell felelned a macska haláláért.

- Hidd el - kezdett András magyarázkodni -, csak a sirokkó hatása, életemben először találkoztam ezzel a rettenetes széllel...

- Az mindegy, urunk engesztelhetetlen. Azt hiszem, Gambia sírján akar téged megöletni.

Andrásnak elfulladt a hangja. Meg kell halnia egy nyomorult macskáért? Ez nem lehet, ez lehetetlen!

- Szegény Abdallah! - hallatszott ismét Zanga őszintén részvevő hangja. - Milyen szívesen tennék érted valamit...

András éppen azon volt, hogy sebtiben valami kötélféle leeresztésére próbálja rávenni Zangát, ekkor azonban a fiú sikoltása hallatszott odafenn, aztán egy durva hang szidalmai és suhogó, csattogó korbácsütések. Végül ismét csend lett, olyan nagy csend, mintha Zanga sose járt volna erre.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

amelyben András se éhen, se szomjan nem hal, hanem feketéből fehérré változik

Másnap reggel Andrást felhúzták börtönéből. Néhány felfegyverzett rabszolga közrefogta, és elvezette anélkül, hogy kérdéseire választ kapott volna.

"Visznek megölni - gondolta András tehetetlenül. - Itt kell meghalnom, ezen az idegen földön... És miért? Egy nyomorult macskáért!"

Keserű fájdalommal tekintett szét a kerten, a tengeren, az égen. A nap fényesen ragyogott odafönn, a tengeren százezer napsugár táncolt, a növények levelein gyémántként csillogott a reggeli harmat, és a madarak oly vidáman zengték éneküket, mint talán soha, amióta fennáll a világ.

- Világ, de szép vagy! - sóhajtott fel András, és kísérőire nézett: hol lesz hát a vesztőhelye, milyen halálra szánták?

De nem megölni vitték Andrást, hanem messze a rózsakert mögé, a rabszolgák szállására, és ott átadták Juszufnak. Ali Husszein megkegyelmezett Andrásnak, és Juszufra bízta a büntetést. Ez a büntetés rosszabbnak ígérkezett a halálnál.

Juszuf ördögi vigyorgással fogadta áldozatát.

- Kezembe kerültél hát végre, te hitetlen kutya! Lám, lám, sokáig kellett rád várnom, de ne félj, gyorsan kipótolod, amit eddig mulasztottál.

Megsuhogtatta rettenetes korbácsát, és vad indulattal végigvágott András meztelen vállán. Az ütéstől felhasadt a bőr, véres csík vöröslött a nyomában, András azonban összeszorította fogát, erőt vett fájdalmán, és keményen a felügyelőre szegezte tekintetét. Ez a pillantás mintha megfékezte volna Juszuf indulatát. A felügyelő leengedte a korbácsot, és ráordított:

- Lódulj a durraföldre^[10]!... És jaj neked, ha henyélni látlak! Allah nekem úgy kegyelmezzen, hogy én neked sose fogok kegyelmezni!

Ezzel kezdődött el András életének második fejezete Ali Husszein gazdaságában.

A durraföldek messze a nyári lak kertje mögött húzódtak végeláthatatlanul.

Örömére és szomorúságára, András Zangát is ott találta a rabszolgák között - szomorúságára, mert a szerecsen fiút őmiatta száműzték a vízipipa felügyelői hivatalából, amiért segített a sorsán börtönében. De a jószívű szerecsen fiú nemhogy haragot mutatott volna András iránt, hanem még ő vigasztalta esténként.

- Ne szomorkodj, Abdallah! Majd megengesztelődik az úr, ha elfelejti Gambiát. Akkor aztán visszamegyünk a rózsakertbe.

A bűnbocsánat azonban elmaradt, macskájának hűtlen udvarmestere és cinkosa iránt Ali Husszein nem érzett könyörületet. A két száműzöttre súlyos napok vártak, Juszuf mindenképp iparkodott megkeseríteni különben is keserves életüket. Napközben hajnaltól estig kinn robotoltak a földeken, éjszakára pedig megbilincselték mindkettőjüket, úgyhogy reggel máris zsibbadt karral, erőtlen lábakkal álltak munkába.

Szenvedésüket még tetézte az a százféle kínzás, amelyet Juszuf egyedül az ő számukra eszelt ki. Bármily buzgón végezték is munkájukat, a korbácsot egyetlen napra sem kerülhették el. A külön büntetésül elrendelt éhezés és szomjazás megkétszerezte gyötrelmeiket. Néha napokig tartó erdőirtásra rendelte őket a felügyelő - szúrós kaktuszok között kellett ösvényt törniük a vadonban, kitéve a vadállatok támadásainak -, máskor meg éjszakai munkára fogta be őket: egész napi robotolás után estétől reggelig halászniuk kellett a tengerparton, és ha nem fogtak ki elegendő halat, újabb büntetés várt rájuk.

Ebből a borzasztó helyzetből mindenáron menekülni kellett. A halál is jobb az ilyen életnél - mondogatta magában András, és elhatározta, hogy akár az élete árán is megkísérli a szökést.

Néhány hét múlva szerencsésnek látszó alkalom adódott.

Egy különösen forró nap estéjén Juszuf előszólította őket, és dölyfösen rájuk parancsolt:

- Bocsássátok tengerre a sétahajómat! Kimegyünk a tengerre, levegőzni akarok egy kicsit.

András és Zanga gyorsan engedelmeskedtek.

A könnyű kis dereglye megindult a tenger sima vizén. A két halálosan fáradt rabszolgának megfeszített erővel kellett forgatnia a lapátokat, miközben Juszuf hanyatt dőlt puha vánkosain, legyeztette magát a könnyű esti széllel, és azzal mulatott - valahányszor lankadást észlelt az egyik vagy a másik evezőn -, hogy szíjostorával végigvágott görnyedő matrózain.

- Hé, Abdallah - adta ki a rendelkezést -, feszíts vitorlát, haladjunk gyorsabban!

András azonnal fölkelt az evezőpadról, és a felső keresztrúdról legöngyölgette a vitorlát, de sehogy sem tudta hozzáerősíteni az alsó keresztrúdhoz. Kezéből a szél minduntalan kikapta a vitorla lepedőjét, és ide-oda csapkodta.

- Nyomorult kutya! - ordított Juszuf, és tüstént lecsapott az ostorával, de mert András az ütéstől hátratántorodott, maga ugrott föl a párnákról, hogy a vitorlavásznat megrögzítse. Mérgesen kapkodott a széltől cibált vászon után, és hogy végül megragadhassa, kihajolt a víz fölé.

András a kis árboc tövében térdelt, és ahogy meglátta a bárkából kihajoló felügyelőt, merészen felcsillant előtte a menekülés útja.

Most vagy soha! Az elhatározás gyors volt, kivitele még gyorsabb.

Megragadta a felügyelő két bokáját, és hatalmas erővel felbillentette a nehézkes testet. Juszuf kapkodva, hadonászva bukott a tengerbe, és hangos loccsanással elmerült.

- Evezz, Zanga, ha kedves az életed! - kiáltott András. Maga is villámgyorsan megragadta a másik evezőt. Néhány erős csapás, s a dereglye vagy ötven méterre siklott, mire Juszuf ismét felmerült a vízből.

A hajcsár dühödt szitkozódása, fenyegetései, kapálózó karjának csobbanásai egyre távolabbról hallatszottak. András és Zanga izomszakasztó igyekezettel húzták az evezőt, de mire megcsendesedtek és visszatekintettek, Juszufnak már nyoma se látszott a víz sima tükrén.

András akkor kifeszítette a szabadon csapkodó vitorlát, mert a szél most a part felől fújt. Szótlanul eveztek tovább, mind beljebb-beljebb a nyílt tengerre. Féltek tőle, hogy Juszuf elmaradása gyanút kelt, és üldözésükre indulnak, de aztán beállt az éjszaka, mögöttük semmi jel nem mutatta, hogy bárki is utánuk eredt volna. A mérhetetlen tengeren csak a csillagos égbolt fogta őket körül hatalmas szárnyaival.

A csendesen vitorlázó kis dereglye mélyén fáradtságtól, izgalomtól kábultan töltötték el az éjszakát a szökevények. Reggel derűsen, tisztán ragyogott fel előttük a végtelen láthatár, és hogy közeledő hajót semerre sem láttak, egyszer ujjongó boldogság, máskor nyomasztó aggodalom töltötte el őket. Boldogság, hogy megszabadultak, igazán megszabadultak a keserves rabszolgaságból, és súlyos aggodalom, mert életük most már a vak véletlentől függött.

Alig telt el néhány óra, máris két iszonyú ellenség jelentkezett: az éhség és a szomjúság. Vacsora előtt hagyták el a szárazföldet, a dereglyén egy falat étel, egy csepp ital nem sok, annyi sem akadt. Alaposan átkutatták a rekeszeket, hátha lelnének valamit, de kudarcot vallottak. Szomorú töprengésbe merülten telepedtek le a dereglye fenekén, békén hagyták az evezőket is, vigye a szél a hajójukat, amerre kedve tartja. Úgyse tudnának irányt szabni.

András később megint nekilátott, hogy még egyszer átvizsgáljon minden zeget-zugot.

- Ide nézz! - kiáltott egyszerre. - Itt a menekülésünk!

Zanga felcsillanó szemmel ugrott fel helyéről, de amit társa mutatott, az nem volt egyéb az árbocrúdból kiálló vasszögnél. Értetlenül és szomorúan szemlélte a felfedezést, hanem amikor András nagy nehezen kivájta a fából a rozsdás szöget, és üggyel-bajjal horoggá kezdte hajlítgatni, ő is nekividámult.

- Csinálok hozzá zsineget - ajánlkozott buzgólkodva, és amúgy is rongyos ingét hosszú csíkokra hasogatta. A vászoncsíkokat két ujja közt végigsodorgatta, aztán sorban összebogozta: kész volt a horgászbot zsinege.

Hanem mi legyen a horgászbot?

Ez már nem volt nehéz kérdés. András az evezőlapát vékonyabb csuklójára kötözte a zsineget, aztán a zsineg végére nagy gonddal rácsomózta a horgot, és - akkor újra csalódottan tekingettek egymásra. Nincs olyan hal a világon, amelyik a puszta vashorgot bekapja. Csalétek kell mindenképpen, de hát azt honnan vegyék?

Újra elkezdődött a dereglye lázas átkutatása, de nem találtak ott egy fia bogarat, darazsat vagy bármi rovarfélét sem. Végül a bárka aljáról kapargatták fel a nedvességtől képződött zöld moszatokat. Azt rakták a horogra, hátha megtetszik valami kisebb halnak.

- Csak egyet fogjunk ki, a többinek akkor már lesz csalétek! - biztatta András Zangát, és együttes buzgalommal kivetették a keservesen felszerelt horgászszerszámot.

Együtt fogták az evezőlapát végét, együtt lesték a zsinór rezdülését, míg órák hosszat tartó türelmes leskelődés után tényleg horogra akadt egy sovány kis halacska.

Nagy izgalommal kirántották, félreraktak belőle további csaléteknek, aztán a többi részt igazságosan felosztották egymás között. Bizony, sovány kis lakoma volt a nyers hal, de valahogy mégis csillapította éhségüket: jobb kedvvel folytatták a keserves halászatot.

Három álló napig ilyen nyomorúságosan tengődtek a végtelen vízen.

Ha az éhezés kínját csillapították is valahogy, a szomjúság halálosan eltikkasztotta őket. A perzselő napsütésben, amelynek hőségét a sima víztükör megsokszorozta, most már cserepes szájjal, lihegő tüdővel hevertek a dereglye fenekén. Láztól felsebzett torkukból ziháló hangok törtek fel. Az evezőből lett horgászbot gazdátlanul lógatta zsinegét a vízbe.

András kevésbé tudta elviselni a hőséget, a szomjúság gyötrelmét, mint Zanga. A harmadik napon eszméletétől is megfosztotta a láz, és a megzavart képzelet hol kedves, hol borzalmas képeket varázsolt a szeme elé. Egyszer-egyszer szülőföldjét, édesapját, édesanyját látta, vagy otthoni pajtásai között hancúrozott gyermekkorában a Duna partján, máskor meg Boonekamp úr hajójának tömlöcében találta magát - vagy Juszuf kegyetlenkedései töltötték el szívét-lelkét rettegő rémülettel.

Néha-néha feleszmélt lázából, ilyenkor bágyadtan felemelte a fejét, és tekintetét körüljártatta a tenger végtelen rónáján. De nem látott rajta semmit, semmit...

Egyszer aztán - nem tudhatta, mennyi idő múlott el közben - valami melegséget érzett, mintha forró áram futott volna végig testének minden ízén. Ájult szervezete éledni kezdett, pillái felnyíltak, de értelme az első percben nem tudta még felfogni, amit maga körül látott.

- Juszuf! - suttogta rémülettől elcsukló hangon, mert az volt az első gondolata, hogy lefogták, és visszahurcolták a rabszolgaságba.

A fekete arc azonban, amely ráhajolt, a vidám nevetés, amely a fülébe csengett, nem Juszufé volt. Zanga állott mellette már oly frissen, oly vidáman, mintha sose feküdtek volna félholtan a dereglyében. És körös-körül csupa jólelkű, biztató szemű hajósember nógatta, igyék csak még a kulacsból, amit egy kéz a szájához tartott.

András egy kicsiny portugál vitorlás fedélzetén tért magához menekülésük ötödik reggelén. Az elhagyottan vitorlázó kis dereglye hajnalban került a hajó útjába, és a tengerészek megmentették a két tetszhalott feketét. Feketét - mert hiszen Andrást is annak tartották a bőre után ítélve. Annál nagyobb volt aztán az álmélkodásuk, amikor András egy alapos fürdő után szerecsenből ismét visszafehéredett.

A hajósok nagy gonddal ápolták mindkettőjüket. Néhány nap múlva Zanga után András is visszanyerte teljes életerejét. Cuenha kapitány - így hívták a vitorlás parancsnokát -, amikor András és Zanga elbeszélte neki viszontagságaikat, azonnal felfogadta mindkettőjüket a hajó szolgálatába, és ellátta őket tisztességes ruházattal.

A hajó Kínába igyekezett. Egy Makao nevű kínai városba szállított európai iparcikkeket. András tehát nem panaszkodhatott, hogy nem lát eleget a világból. Cuenha hajóján átvitorlázott az Atlanti- és az Indiai-óceánon, megkerülte Afrika déli csúcsát, a híres Jóreménység fokát, átutazott a maláji szigettengeren, Ázsia délkeleti partjai mellett, hogy a hosszú út után már mint tapasztalt tengerész lépjen partra Kína ősi földjén.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

amelyben egy pávatollas mandarin különös figyelmet tanúsít Jelky András hasa iránt

Három évvel azután, hogy szülőföldjét elhagyta, egy májusi reggelen Makao város kikötőjében lépett partra.

Amint Cuenha kapitány hajója horgonyt vetett a kikötőben, András alig győzte kivárni, hogy újra szárazföldet érezhessen a talpa alatt. Az ilyen sokhónapos tengeri út még a született matróznak is megviseli a lábát. Jó ideig még a szárazföldön is billegve, támolyogva járnak a hajósemberek, és rendszerint nincs is idejük megszokni a biztonságos talajt, mert mire a lábuk megszokná, máris továbbindul velük a hajó.

András tehát nagy örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy amíg a vitorlás a kikötőben vesztegel, felújítsa ismeretségét az áldott anyafölddel. Zangával és egy portugál matrózzal hármasban lesétáltak a hajóról. Az idősebb matróz jól ismerte a kínai várost ő vállalta magára a kis társaság vezérlését, hogy majd sorra megmutogat mindent, amit a városból meglátni, megismerni érdemes.

A portugál áruraktárak előtt léptek ki a partra, egyenest a kikötő kavargó sokadalmának közepébe. Keskeny szemű, sárga arcú, kiálló arccsontú emberek zsivajogtak, futkostak, cipekedtek mindenfelé a parton, nagyobb részük elrongyolt ruházatban vagy derékig meztelenül. A jobb ruhájúak az áruraktárak mellett tárgyaltak, alkudoztak. Simára borotvált fejüknek csak a búbján maradt haj, amely aztán hosszú copfban csüngött a tarkójukra.

András és társai keresztültörtettek a kikötő hullámzó tömegén, és egy széles, forgalmas utcán megindultak a városba. András nem tudta, hová nézzen, mit bámuljon elébb. Minden, amit megpillantott, amire csak rávetette a szemét, sose látott, sose hallott újdonság volt a számára, hiszen a kínai nép életének akkoriban még a híre is alig jutott el Európába.

Tarkabarka színekkel kifestett, emeletes faházikók között haladtak, a házak felfelé görbülő ereszének párkányán vidáman csilingelő apró csengettyűk sorakoztak. Az üzletek felett feketére lakkozott fatáblákat himbált a tengeri szellő, a táblákon furcsábbnál furcsább aranybetűk ragyogtak. A kereskedők az üzletek ajtajában álltak, és torkukszakadtából kiáltozták világgá áruiknak lajstromát, csodálatos minőségét és hihetetlenül olcsó árát.

A házak között egyetlen tömeget alkotva nyüzsgött, kavargott, hullámzott a sokaság. Ilyen sürgés-forgást András sehol se látott Európában. Görnyedt hátú kulik törtettek előre a tömegben, riksák robogtak el sebbel-lobbal az utcán, máskor meg egy-egy paripán lépegető mandarin tűnt fel, megelőzve a lelkendező, hujogató kengyelfutóktól, akik a közönséges halandókat nem is szóval figyelmeztették hatalmas gazdájuk közeledtére, hanem a rövidség okáért rögtön korbáccsal.

András látta is, néhányan hogy hajlonganak a közelben, s nyilván valami méltóság tiszteletére, de nem sokat törődött a dologgal, mert éppen egy márványfalú, csillogó porcelán tetejű kínai templom kötötte le érdeklődését. Amíg aztán ámuldozva forgatta a fejét, hogy, hogy nem, egyszerre csak azon vette magát észre, hogy egy izmos kéz hirtelen galléron ragadja, további izmos öklök pedig hatalmasan kezdik döngetni az oldalbordáját.

András soha tisztábbnak nem érezte a lelkiismeretét, mint ezen a májusi délelőttön. Fel sem foghatta hát, miért bánnak vele ilyen különös vendégszeretettel. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna, máris messze ragadták bámészkodó társaitól, aztán se szó, se beszéd, rángatva, taszigálva hurcolni kezdték a sikátorokon keresztül.

Jó félóra múlva egy palotához érkezett a menet. Andrást betuszkolták az udvar közepére, és minden magyarázat nélkül - amit különben sem értett volna - egy pálmafához kötözték. Két, pallossal felfegyverzett poroszló pedig rögtön odaugrott melléje, mintha csak éppen őrá várakoztak volna.

- Hát ez elég gyorsan ment! - hüledezett András, és fejét jobbra-balra csavargatva, szemügyre vette a két poroszlót. - Mit akarnak tőlem a tisztelt uraságok? - kérdezte tőlük elfogódottan, de a két strázsa, nyilván mert nem értették az európai nyelvet, kurtán csak úgy válaszoltak a kérdésre, hogy az egyik jobbról, a másik pedig balról jól megbökte András oldalát a pallos fényesen megvasalt nyelével. Az ilyen választ aztán igen gyorsan megérti az ember - ő is rögtön tudta, jobb lesz, ha elhallgat.

Tehát hallgatott. Hallgatott és töprengett, tudtán kívül vajon mi az ördögöt követhetett el, de hiába kutatott emlékezetében, mindössze annyira emlékezett, hogy a legtisztább álmélkodással éppen csak nézegette a templomot, amikor elkapták a gallérját. Meg volt azért szeppenve, hiszen itt, a földgolyó másik felén, akár a fejét is levehetik ezek a nagy pallosú vitézek, a kakas se fog kukorékolni utána.

Idő múltával néhány fegyveres szolga jelent meg az udvaron, szótlanul eloldozták Andrást a pálmafától, és bevezették a palotába. Kanyargós folyosókon át egy tágas, világos, aranycirádákkal díszített terembe léptek, a terem belső fele emelvényszerűen kiemelkedett a padozatból, és ezen a magaslaton egy tekintélyes férfi járkált föl s alá hosszú léptekkel.

András káprázó szemmel nézte a gőgösen sétáló férfit.

Igen tekintélyes úrnak kellett lennie, mert hosszú, fényes fekete bajsza kétoldalt arasznyira lelógott, és hátul lenyúló, hasonlóan fényes copfja szinte a sarkát verte. Öltözete nehéz selyemből készült, hosszú zekéjének mellén sugárzó nap, a hátán pedig tűzokádó sárkány volt kihímezve csillogó aranyszálakkal. Nyakából kétsorosan gyöngyök vastag füzére csüngött alá, fején szakajtó alakú hímzett kalap magaslott, melynek csúcsos tetejét vörös karneol kristálygomb díszítette; a kristálygombból pedig egyméternyi hosszú, pompázatos színekben játszó pávatoll libegett hátrafelé.

A hatalmas ember előrejött az emelvény szélére, és Andrásra villantotta mérges tekintetét.

Nem tudni, honnan, mély hajlongásokkal ekkor egy tolmács is előfutott, és amint a pávatollas hatalmasság megszólalt, fordítani kezdte portugál nyelvre gazdájának szavait.

- Fu-Kong, a Mennyei Birodalom fenséges császárának és Ég fiának, a Nap és a Hold testvérének valóságos tanácsnoka és legkedveltebb szolgája, első fokozatú mandarin, a kristálygomb tulajdonosa, a legmagasabb császári jóakarat leghosszabb pávatollának birtokosa, az aranynap polgári és az aranysárkány katonai rendjének nagytisztje, kit a világ ura magasztaljon föl, és tartson meg számtalan évekig, hitvány szájam által kérdeztet téged, te porbeli csúszkálásra teremtett féreg, vajon mi jogon és mi szándékkal merészkedtél, amidőn őnagyhatalmassága a hajósok utcáján keresztüllovagolni kegyeskedett, a homlokával illendően földet érintő népek között egymagad fennen megállni, és hátat mutatva még a fejedet is fölfelé nyújtogatni a sokaság közül?

- Innen fúj hát a szél?! - kiáltott fel András a véghetetlen mondóka végén, és rögtön eszébe villant, hogy körülötte az utcán hogyan hajladoztak az emberek, amíg ő a csipkézett tetejű templomot csodálta.

"Mindegy, meg kell engesztelni ezt a hatalmasságot, legfeljebb majd most fogom ťhomlokommal a földet érinteniŤ" - határozta el gyorsan, és a tolmácséhoz hasonló ékesszólással, egyben töredelmes szívvel bevallotta, hogy mindenekfölött sajnálja szörnyű bűnét, de idegen létére még nem ismerheti a kínai szokásokat, ez a magyarázata a rettenetes sérelemnek. Végül azt is megfogadta, hogy soha többé nem mulasztja el megadni az illendő tiszteletet, csak őnagyhatalmassága most az egyszer bocsássa meg hibáját.

A tolmács a mandarin elé terjesztette András védekezését és könyörgését, mire a mandarin néma töprengésbe merült, majd néhány szóval válaszolt.

- Őnagyhatalmassága - fordította sebesen a tolmács -, megengesztelve őszinte bűnbánatod töredelmes bevallása, nemkülönben jövendőbeli alázatosságodra tett ígéreted, továbbá, idegen léted, végül oktalan ifjúságod zsenge éretlensége által, megfoghatatlan és bámulatos kegyelmességében annyira lecsillapította méltó haragját, hogy az általad elkövetett hallatlan bűnért csupán száz bambuszcsapásra ítélt, amelyet a hasadon tartozol elfogadni. Őnagyhatalmassága egyszersmind abban a meg nem érdemelt kitüntetésben részesít, hogy a bambuszcsapások kiszolgáltatását személyesen ellenőrzi, nehogy akár hanyagság, akár rosszakarat által rövidséget szenvedj.

Andrásban ennek a "megfoghatatlan és bámulatos kegyelmességnek" a hallatára elhűlt a vér. Önkéntelen kiáltás tört fel a torkából, úgy nézett elszörnyedve a mandarinra.

Fu-Kong, a mandarin, erre csaknem hasonló meglepetéssel bámult vissza rá. Ez a barbár idegen elégedetlen a rája pazarolt kegyelemmel?

Így bámultak egymásra néhány pillanatig, aztán a mandarin meg is kérdeztette Andrástól, talán csak nem sokallja a büntetést. A tolmács magyarázólag tette hozzá, hogy András bűne Kínában a legsúlyosabbak közé tartozik, mert a szent formákat sértette, a büntetést viszont, mint a "legfelső kegyelmesség" megnyilatkozását, boldogan s hálásan kell fogadni.

- Márpedig az én hasam nem dob, hogy csak úgy ráverjenek! - tört ki belőle kurtán a keserű méltatlankodás, szavait azonban a tolmács már le se merte fordítani, nehogy neki is kijusson a bambuszcsapásból egy második százas sorozat. Csak jártatta hát ide-oda a tekintetét, nem tudva, végül is mi legyen. András viszont a mandarint nézte állhatatos tiltakozással, és a maga részéről semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy lelkesedjék a "legfelső kegyelmesség" megnyilatkozása iránt.

Alaposabb tiltakozásra azonban nem maradt ideje. Amint a pávatollas mandarin látta, hogy az idegen nem képes felfogni a kegyelmességét, hirtelen látható haragra lobbant, és a háláról lemondva kijelentette - András kapja meg azonnal a száz bambuszcsapást!

András tehetetlen kétségbeeséssel hallgatta a végleges ítéletet.

A mandarin intett, a fegyveresek ismét közrefogták, és visszavitték az udvarra. Odakinn már készen várta a kínai deres, és néhány pillanat múlva az udvarra szolgáló ablakok egyikében a mandarin feje is megjelent.

Előállt négy markos poroszló, négy bambusznád próbálkozó suhogása hallatszott a levegőben - a kínai hajdúk kínai mogyorópálcája.

Ekkor váratlan esemény történt.

A palota számtalan ajtóinak egyikén cicomás vénasszony perdült ki az udvarra. András soha életében nem látott ilyen csúnya vénasszonyt. Más körülmények között tán boszorkánynak nézi - Szegeden akkoriban biztosan meg is indították volna ellene a boszorkánypört.

A vénasszony egy pillanat alatt felmérte, mi készül az udvaron. Andrást látható elégedettséggel szemlélte, mint aki megtalálta, akit keresett, aztán parancsoló hangon odakiáltott valamit a meglepett poroszlóknak, aminek mindenesetre meglett a foganatja, mert a négy bambuszpálca azonnal lehanyatlott, mintha sose készültek volna bemutatkozni András ártatlan hasának.

A vénasszony ekkor sarkon fordult, és fölsietett a lépcsőkön. Láttára a szolgák jobbról-balról földig hajladoztak, előtte az ajtók sorra föltárultak, amíg végül besietett a mandarin termébe.

A mandarinhoz lépett, és nem szólt egyebet, csak egyetlenegy szót:

- Cserebogár-pástétom!

Ennek az egy szónak azonban varázsos hatása lett András további sorsára.

TIZENHATODIK FEJEZET

amelyben Andrásnak megmenekül a hasa, viszont hosszú időre elmegy az étvágya

Fu-Kong mandarin saját hasát sokkal jobban szerette, mint amilyen szeretetet a mások hasa iránt tanúsított. Az asztal mellett kereste életének minden gyönyörűségét, ő volt a legínyencebb, legfinnyásabb étkező az egész Mennyei Birodalomban, és még a császár asztalára is alig tálaltak fel olyan körmönfontan kieszelt és furfangosan elkészített ételeket, mint az övére.

De honnan is lettek volna a császárnak olyan ételei?

A császári főszakácsné ugyan maga is mandarin volt, de konyhai tudományokban mégsem mérkőzhetett Fu-Kong szakácsnéjával, a hírneves Ju-Csivel.

Az is természetes ezek után, hogy Fu-Kong őnagyhatalmassága házában az érdemes Ju-Csi asszonyság számított csak igazán hatalomnak. Őelőtte mindenki meghajolt, még a ház ura is igyekezett a kedvében járni, hiszen tőle függött asztalának minden élvezete, életének legdrágább gyönyörűsége: az evés.

Ez a Ju-Csi asszonyság pedig nem más volt, hanem az az ijesztő vénasszony, aki András életének válságos percében éppen az udvarra perdült, hogy aztán sebbel-lobbal a mandarinhoz siessen.

- Cserebogár-pástétom - mondta jelentőségteljesen.

Fu-Kongnak ettől a szótól pára ült a szemére, szájában összefutott a nyál, aztán nyelvével nagyot csettintve kérdezte sóvárgó izgalommal:

- Lesz ma délben? Lesz?!

Ju-Csi rövid szünetet tartott, hogy annál jobban felcsigázza a várakozást, majd suttogó hangon ecsetelni kezdte a felülmúlhatatlan csemege csodálatos finomságait.

- Lesz bizony! És olyan finom lesz, amilyet földi ember még a szemével se látott!... A héja ropogós, mint a gyenge mogyoróhéj, a tölteléke omlós, porhanyós, akár a hangyaboly, és édes, zamatos, mint a mandula!

A mandarin áhítatos gyönyörrel sóhajtott, és talán köszönetet is rebegett volna, de a vénasszony hirtelen közelebb lépett, és keményen felemelte a hangját:

- Igen, de nekem segítségre van szükségem! És nekem erre az idegen fiúra van szükségem. Erre, itt az udvaron!

A mandarint meghökkentette a kérés, homlokát összeráncolta, és - bár szelíd hangon, nehogy kockára vesse a cserebogár-pástétomot - tiltakozni kezdett a kérés ellen.

- Miért nem veszel magad mellé, csodálatra méltó Ju-Csi anyó, miért nem veszel valakit magad mellé a mi embereink közül? Kívánj bárkit, máris a tiéd, csak egy szavadba kerül.

- Hogyne! Majd innen választok! - replikázott a vénasszony. - Hogy aztán széthordják a konyhánk titkait!

Ez az érvelés azonnal hatott. A mandarin maga is belátta rögtön, hogy ámbár az idegen fiatalember ostoba értetlenséget tanúsít a büntetés nagyszerűsége iránt, nála alkalmasabb segítséget mégse lehetne találni a konyhai munkákra, mert nála megmaradnak a konyha féltve őrzött titkai.

- Oldoztasd fel, és azonnal vidd magaddal! - adta meg az engedélyt sietve. - Egészen hatalmadba adom, ínyeimnek te bölcs zsarnoka, te dicsőségteljes Ju-Csi!

- Köszönöm, te ragyogó visszfénye a mennyek visszfényének - bókolt vissza a vénasszony hajlongva, és gyorsan, elégedetten elsietett.

Az udvaron aztán csak egy szavába került, András kötelékei rögtön lehulltak, és a pallossal, bambuszpálcával felszerelt poroszlók úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna.

András követte megmentőjét, akit - mondani se kell - már cseppet sem talált olyan csúfságosnak, mint tíz perccel is korábban.

A tolmács is velük ment, hármasban vonultak be Ju-Csi asszonyság birodalmába, a hatalmas tűzhellyel és ezerféle sütő-főző eszközökkel felszerelt, óriási konyhaterembe.

- Nekem mindig csak a hasakkal kell törődnöm - morfondírozott a vénasszony, amikor odabenn jobban megszemlélte Andrást. - Nem elég, hogy mindennap meg kell töltenem őnagyhatalmassága hasát, most meg a te hasadat kellett megmentenem a bambusztól... Csak aztán rászolgálj a jóságomra!

András tisztelettel megköszönte Ju-Csi asszonyság közbenjárását, és kíváncsian várta, minek köszönheti hát a szerencsés menekülést.

- Tudsz-e főzni, gyermekem? - kérdezte a vénasszony. - Mert nekem segítség kell a főzéshez, azért hoztalak ide.

András savanyú helyzetében is jókedvre kerekedett. Hiszen ismét újabb mesterséggel köthet ismeretséget, méghozzá egy ilyen hatalmas konyhabirodalom titokzatos szentélyében.

- Szabó, matróz, hajótüzér, rabszolga és macskaudvarmester már voltam - sorolta fel egy szuszra pályájának kalandos állomásait -, jó leszek tán szakácsnak is!

Nem ijedt meg cseppet sem az új munkától. Eszébe jutott gyerekkora, amikor otthon a földeken legtöbbször ráhagyták a felnőttek, hogy a fortyogó bográcsra felügyeljen. Már gyerekkorában megfőzte maga is a jóféle mezei ételeket, még a fordított kását is elkészítette, pedig az igen nagy szakácsi ügyességet kíván, mert a zsíros bogrács tartalmát a levegőbe felröpítve kell megfordítani.

Bizakodott hát szakácsi tehetségében, hanem aztán annál jobban csalódott. Már az első napon be kellett látnia, hogy a gulyáshús, halászlé vagy fordított kása nagyszerű tudományával nem sokra megy a mandarin konyháján. A mandarin egész másfajta gulyásokat kedvelt, mint amilyeneket ő ismert.

- Gyere csak, gyermekem - fogta kézen a vénasszony, miután a konyhában szétnéztek egy kicsit - Lássunk mindjárt az ebédhez, mert adósok vagyunk a hasacskádért.

Valami hátsó ajtón keresztül egy külön kis kertbe jutottak. A kertecskét sűrű szövésű háló zárta el a külvilágtól. Felülről is ráborult ez a háló, mint valami szálakból szőtt kupola, úgyhogy a szél, az eső, a napsütés akadály nélkül behatolhatott a dúsan zöldellő növényzet közé, a kis kertből azonban egyetlen katicabogár se tudott volna kimászni.

András örömmel jártatta tekintetét a pompás növényzeten, de egyszerre olyan undor fogta el, hogy a háta is beleborsózott. Füvön, leveleken, virágokon ezer és százezer cserebogár hemzsegett, és lenn a nedves talajon mindenféle kifejlett földigiliszták gyűrűztek, tekergőztek, mint kisebbfajta kígyók légiója.

Ju-Csi egy pillanatig büszke elégedettséggel szemlélte ezt a különös "vadaskertet", Andrásra is rápillantott elismerést váróan, aztán munkára kapva, átnyújtott neki egy gyékényből font, fedeles kis kosarat.

- Szedd tele cserebogárral - bizonyára ezt mondhatta, de mert a tolmács már nem volt ott, meg is mutatta Andrásnak a teendőjét, kezével egy levélről beleseperve a kosárba egy maroknyi zsizsegő cserebogarat.

András kénytelen-kelletlen hozzálátott a cserebogárszedéshez. Közben azt is látta fél szemmel, hogy a vénasszony a testesebb giliszták között válogat a földön, azokat gyűjtögeti egy másik kosárba. Így mentek vissza a konyhába, gondosan becsukva maguk mögött a kert hálóval borított kapuját. Odabenn aztán már az első ebéd elkészülte elég volt, hogy Andrásnak legalább egy hétre elmenjen az étvágya mindenféle mandarini lakomától.

Legelébb is a mandarin legkedvesebb ételéhez, a cserebogár-pástétomhoz láttak hozzá, de azt le se lehet írni, milyen fertelmes mesterkedéssel készült ez az étel. Azonkívül a vénasszony, úgy látszik, külön csemegéről is gondoskodni akart, mert a szerencsétlen bogarak felét nem pástétomnak őrölte meg, hanem, mint nálunk a kukoricát, szabad tűzön, drótrostélyon kipattogtatta őket. Egy nagy tálra valót készített a csodálatos ínyencségből.

András ebédig azt is megtudta, hogy mi lesz a sorsa a testes földigilisztáknak. A vénasszony hatalmas, tepsiszerű alkalmatosságot szedett elő, és András kényszerű kuktálkodása mellett először olajat forrósított fel benne, aztán a sistergő olajba belehengergette a szerencsétlen gilisztákat, úgy pirította meg őket a mandarin dicsőséges ínyei számára.

- Na hiszen, ilyen szakács se sok volt még a világon! - mérte fel saját jövendőbeli pályáját András. - Mert én úgy látom, itt a konyhán fogok éhen halni...

Sosem evett egyebet a mandarin konyháján, hiába biztatta, kínálgatta a vénasszony, csak gyümölcsféléket. Illatos teákat kortyolt hozzá, és még azután is, amikor elkerült a fertelmes konyháról, hosszú ideig rá se tudott nézni az olajos, zsíros ételekre.

Hanem az még messze volt, hogy a mandarin konyháját otthagyhassa. Egyelőre végeznie kellett szorgalmasan a segédszakácsi teendőket, és tanulnia figyelmesen az ételek elkészítését, hogy könnyíteni tudjon az öregasszony sokféle fáradozásán.

Ha vakondokat hoztak a mezőről, neki kellett szétvagdalni a bársonyos bundájú állatokat, kifejteni és gondosan megpácolni a gyönge bordákat, hogy aztán a mandarin és vendégei csontostul beropogtassák kedvelt csemegéjüket. Neki kellett kihámozni óvatos kézzel az ízletes vakondmájakat is, ami szintén ínyencségnek szerepelt a mandarin asztalán.

Aztán a sokra becsült cápauszonyok tisztogatása, amikkel a halászok látták el a konyhát, s a szalangán-fecske nyálkás állományú fészkének előkészítése, amiből a világ legdrágább levese, a híres "fecskefészekleves" készül - ez mind az új segédszakácsra várt. András leggonoszabb óráit mégsem az ilyesfajta teendők okozták, hanem az a minden képzeleten túltevő barbárság, ami a mandarin konyháján uralkodott.

Volt a vénasszonynak egy féltve őrzött szakácsi elgondolása, ami abból állt, hogy semmiféle állatnak nem lehet jó a húsa, ha azt halála előtt huzamosabban meg nem kínozták. El is magyarázta, amikor tanítványa kissé érteni kezdte a kínai nyelvet, mi ennek az elgondolásnak "konyhatudományi" alapja.

- A fájásra minden vér odatolul - magyarázta a vénasszony félig kézzel, félig szavakkal -, ahol a fájás jelentkezik. Az ilyen testrészek aztán főzve-sütve különösen zamatosak lesznek. Ezeket szereti a mi nagyhatalmasságú gazdánk, és ezért vagyok én híres szakácsnéja a mi dicsőséges urunknak...

Őrült szakácstudománya Ju-Csit olyan borzalmas tettekre indította, amikre András még évek múltán is elszörnyedve gondolt vissza. Vége-hossza nem volt a kegyetlennél kegyetlenebb állatkínzásoknak - s csupán azért, hogy Fu-Kong őkegyelmessége asztalára különleges étkek kerüljenek.

Eltelt egy hónap, elmúlott a második is, és András még mindig ott raboskodott a mandarin konyhájában.

Csak szökni tudott volna! Szökni akárhogyan ebből a barbár és fertelmes munkából. A szökés azonban lehetetlennek látszott. Ju-Csi amilyen vén volt, olyan éles szemmel, olyan körültekintéssel vigyázott a szerencsétlen segédszakácsra.

Mégis egy szeles, felhős estén kedvező alkalom kínálkozott. A szélesen elnyúló veteményeskert végében, közvetlenül a mandarin portáját körülkerítő, magas kőfal mellett néhány sor cseresznyefa állott. Cseresznyeérés ideje volt, és a mandarin megkívánta a friss gyümölcsöt, így aztán Andrásnak jutott a feladat, hogy az érettebb szemekből leszedjen egy jókora kosárra valót.

Amíg András elhelyezkedett fenn egy vastagabb faágon, maga Ju-Csi ellenőrizte a munka megkezdését. De hamarosan beesteledett, hűvös szél kerekedett, mire az öregasszony fázósan visszavonult a kertből, meghagyva Andrásnak, hogy siessen a munkával.

András csodálkozott, hogy a vénasszony ilyen könnyen magára hagyta, és ezt a csodát nem is lehetett mással magyarázni, csak a hűvös, nedves tengeri széllel, amitől a vénasszony nagyon féltette a csontjait.

"Akárhogy is legyen - mérte fel András a helyzetet -, ezt az alkalmat nem lehet elszalasztani."

Egy kicsit a ház felé fülelt, aztán gyors elhatározással felkapaszkodott a fa tetejébe, és könnyedén leeresztette magát a kőfal magas oromzatára.

Hogy hol és miképp ér földet a másik oldalon - erről sejtelme se volt, de most már nem is törődött vele. Merész lendülettel, habozás nélkül alávetette magát.

Az ugrás szerencsésen sikerült. A túlsó oldalon zöldellő cserjék fékezték a zuhanását, és virágágyak puhán süppedő földje várta. Így aztán épkézláb huppant a földre.

"Megérkeztem, de hova?" - tekintett körül az esti sötétben, ahogy a virágágyból feltápászkodott.

Annyi bizonyos, hogy gyönyörű szép kertben találta magát. Illatozó virágágyak, dúsan zöldellő bokrok és hatalmas sudarú fák, sötéten csillogó tükrű tó, közepén kis szigettel és a szigeten apró, csúcsos tetejű épülettel - ezeket pillantotta meg az első körültekintésre. Ez is nagy úrnak lehetett a kertje.

"Csak előre! - adta ki magának a jelszót. - Akárhová jutok, csak el innen a faltól!"

A felhők közül ki-kibukkanó hold fényénél még egyszer felmérte a kertet, szemügyre vette távolabb egy kastély magasba nyúló tetőzetét, amely a kert mélyéből emelkedett a fák koronája fölé, aztán gyors léptekkel átgázolt a cserjék között, és megállapodott egy fehér kaviccsal behintett ösvényen.

Ahogy az ösvény kanyargott, úgy kanyargott ő is. Elsietett egy kis csermely mellett, amely a tó felé csobogott a bokrok közt, továbbhaladt gyorsan egy sötét lugasban, mígnem azon vette észre magát, hogy a lugas homályosságát sűrű sötétség váltotta fel.

Hűvös szellő érintette az arcát. Már lépésnyire se látott. Elkezdett tapogatózni, és a lugas bokrai helyett most nyirkos földfalat érintett a keze. Elcsodálkozott, vajon hová vezette a szelídnek látszó ösvény, amint azonban tovább-botorkált a lejtős úton, nem messze tőle ismét megcsillant a holdfény.

Futva igyekezett a világosság felé, és amint újra kibukkant a szabadba, akkor értette meg, hogy nem hídon kelt át az előbbi kis folyócskán, hanem egy keskeny alagúton keresztül, ami a víz medre alatt húzódott.

,,Ez aztán találékony ember lehetett, aki ezt kieszelte" - törölgette megkönnyebbülten a homlokát, és mert egyebet nem tehetett, megint a kavicsos ösvényre bízta magát, amely ismét ott kanyargott a lába előtt.

Nem sok időbe telt, és szédelgő fejjel, elcsigázott lélekkel nézett körül a kerten. A kis ösvény nem hagyott kifogni magán, az éjszakai félhomályban négyszer is összevissza barangoltatta vándorával az egész kertet, úgyhogy András végül már nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

"Akárhogy, de ki kell törni ebből az útvesztőből!" - robbant ki belőle a keserű harag.

Megfeszített figyelemmel vizsgálta a kertet, amikor emberi hangok, leánynevetés, vidám kiáltások ütötték meg a fülét.

"Vissza az alagútba!" - fordult meg villámgyorsan, hanem már késő volt.

Csevegve sétáló kínai úrfiak bukkantak fel a szeme előtt. Mihelyt megpillantották, kardot rántva, kiáltozva azonnal rárohantak.

- Tolvaj!... Tolvajt fogtunk! - verte fel a kiáltozás a kert csendjét, és abban a pillanatban tízen is összesereglettek: néhány kínai kisasszony és fegyveres, fiatal uracskák.

Egy tisztásra hurcolták foglyukat, s vallatni kezdték szigorúan, bár a valamennyire elsajátított kínai nyelvet András most alig értette zaklatottságában.

Egy-egy elejtett szóból, faggató kérdésből annyit mégis megértett, hogy az ő mandarinjánál sokkal nagyobb úr kertjébe vetette a balszerencse, éspedig egyenest a császári helytartó udvarába. Hamarosan megértette azt is, hogy a fiatal uraságok már azon tanácskoztak, vajon közönséges tolvajt vagy inkább orgyilkost tiszteljenek a személyében, aki a helytartó életére akart törni.

András homlokát kiverte a verejték. Akármiben állapodnak meg ezek a kardos atyafiak, annyi bizonyos, hogy kurtán elbánhatnak vele. Összeszedte minden kínai tudományát, hogy valamiképpen eldadogja, miképp került a kertbe. Ámde mindez nem sokat segített volna rajta, hogyha a legelőkelőbb kisasszonynak, magának a helytartó leányának meg nem tetszik az ő furcsa, bizonyára nevetni való kínai beszéde.

A kegyelmes kisasszony fel-felkacagva hallgatta, és beszéltette tovább és tovább, úgyhogy ő felbátorodott, és a segítségét kérte. Az is igaz, hogy a kisasszony igen szép és szeretetre méltó leánynak látszott, drága selyemruháját könnyed kecsességgel libegtette, fejecskéjét bájosan fordította András felé, kezének finom mozdulatai pedig éppenséggel utolérhetetlen kecsességet árultak el.

András mindebből azonnal észrevette, hogy a társaság legelőkelőbb tagjával van dolga, és most már mint európai idegen kérte a kisasszony pártfogását.

- Honnan kerültél ide? Országodnak mi a neve? - kérdezte kíváncsian a helytartó lánya.

- Magyarország - felelte András reménykedve, hogy a kisasszony talán ismeri elhagyott hazáját, de bizony akárki észrevehette, hogy a kisasszony azt se tudja, mi fán terem az a Magyarország.

Mégis, úgy látszik, Andrásnak éppen ez lett a szerencséje.

A helytartó lánya összeráncolta a homlokát, mint aki nagyon jól ismer minden országot a világon, és már csak azon tűnődik, hogy egy magyar ember érdemes-e a segítségére.

- Jól van, ha magyar vagy, akkor segítek rajtad - döntötte el végül, és megparancsolta néhány hajlongó szolgának, hogy az idegent lássák el élelemmel, és adjanak neki éjjelre szállást.

András egy díszes kis kamrában töltötte el az éjszakát, és amikor másnap délelőtt ismét a helytartó lánya elé vezették, sorsa már megoldódott. Apja parancsának latba vetésével a kisasszony egy kínai hajón helyezte el pártfogoltját, és amikor András átvette tőle a hajó kapitányához címzett levelet, és megköszönte jószívű segítségét, a derék leányka a lelkére kötötte, mondja el otthon a hazájában, hogy a kínaiak milyen jóságosan bánnak a szegény idegenekkel.

TIZENHETEDIK FEJEZET

amelyben Jelky András egyszerre tesz szert egy hatalmas barátra és egy még hatalmasabb ellenségre

András egy rozoga vitorláson, háromárbocos kínai dzsunkon hagyta el Makao városát. Ez az újabb útja azonban mindössze öt napig tartott.

A nehézkes mozgású dzsunk mindig a partok közelében vitorlázott, így kötött ki az ötödik napon Kantonban. A kapitány itt kerek perec felmondta a makaói helytartótól ráparancsolt barátságot, és Andrást minden teketória nélkül kitette a partra. Még egy kis útbaigazítást is sajnált tőle - menjen, amerre lát, boldoguljon, ahogy tud.

Kanton városában akkor a hollandiak voltak az egyedüli európaiak. Kereskedelmi telepet - faktóriát - tartottak fenn a városban, és a faktória biztonsága érdekében a hollandi gyarmati katonaság egy százada is ott állomásozott.

Ahogy a partra kilépett. András azt se tudta, merre vegye az útját. Az éhhalál éppoly bizonyosan várakozott rá, mint ahogy attól is tartania kellett, valami kristálygombos mandarinnak nehogy ismét az útjába akadjon.

De amíg a kikötőben nézelődött, nem kristálygombos mandarinnal hozta össze a véletlen, hanem egy köpcös hollandi kereskedővel. András megörült, hogy európai emberrel találkozik, attól mégiscsak jobban remélhet segítséget.

- Uraságod nem fogadna szolgálatába? - ajánlkozott a hollandusnak, miután pár szóval elmondta, hogyan került a városba. A köpcös rosszkedvűen ingatta a fejét.

- Nem szoktam fehéreket alkalmazni - válaszolta kereken, és közmondásos rövidséggel okát is adta álláspontjának: - Sokat esznek, és keveset dolgoznak.

András ugyan nem szeretett rimánkodni, legkevésbé az ilyen hasas kereskedőkhöz, savanyú sorsa most mégis rávitte, hogy valami segítséget kérjen.

Végül a hollandus segített is rajta, ha nem egyébbel, egy gyors jó tanáccsal.

- Menjen a katonai állomásra! - biztatta. - Keresse meg De Vint kapitányt, kap attól alkalmazást, hajaj, egész négy évre szólót!

Andrásnak nem tetszett ez a "hajaj". Keserű gondolatokkal kereste fel a katonai állomás épületét. Sejtette jól, miről lehet szó, és menten eszébe jutott, hiába, hogy megmenekült Boonekamp úr fekete hajójáról, most a maga lábán keresi fel azokat, akiknek Boonekamp is nyilván el akarta adni.

Nem is sokban csalt a sejtelme, mert bár nem vitték el erdőt irtani, de az a bizonyos De Vint kapitány rögtön felfogadta a gyarmati hadseregbe. Rögtön felfogadta, mert Hollandia egészségtelen klímájú, kelet-indiai gyarmataira csak legnagyobb nehézségek árán lehetett katonákat szerezni, márpedig a katonaságra nagyon is szükségük volt a hollandusoknak, ha nem akarták, hogy más gyarmatosítók tegyék rá a kezüket a gazdag szigetekre.

A szomorú verbungot nem kísérte se trombitaszó, se tánc, Andrásnak egyszerűen alá kellett írnia egy kötelezvényt a maga személyéről, hogy négy esztendőn át nem hagyja el a sereget. Aztán a fejébe nyomtak egy copfos parókát, reá egy háromszögletes kalapot, belebújtatták valami rákvörös zubbonyba, aminek alig lehetett megkülönböztetni elejét a hátuljától, mert elől-hátul fel volt gombolva a szárnya, végül belerázták a lábát egy hatalmas, térden felül érő csizmába, és ezzel megvolt az új hollandi katona.

Amilyen gyors volt a verbung, olyan egyhangú, olyan lélektelen a szolgálat.

András mindennap kétszer vállára vetette a nehéz kovás puskát, odaállt őrködni az áruraktárak valamelyik kapujához, aztán három óra elteltével átadta a szolgálatát. Azontúl szabad ember volt, pusztán napi zsoldjáért kellett meg-megjelennie a parancsnokságon, mert De Vint kapitány naponként fizette zsold fejében a két rézgarast, nehogy katonái egy nagyobbacska összeg birtokában faképnél hagyják a hadsereget. A két rézgaras mellé két marék rizs járt még a katonának meg fél font ürühús és a hozzávaló kenyér, végül pedig egy fél messzely ecet, amit naponként meg kellett inni, védekezésül, a trópusi lázbetegségek ellen. András keservesen unatkozott. Óraszámra kint üldögélt a tengerparton, és vágyai messze szárnyaltak a hullámzó vízsivatag felett. Hol lehet, milyen messzeségeken az ő szegény, elhagyott hazája? Hírét sem ismerik errefelé ezek a kereskedőnépek, nemhogy honfitársára akadhatna. Néha annyira elgyötörte a honvágy, hogy búskomorságba esett, és napokon át nem szólt egy szót sem.

Ilyen sivár, eseménytelen életmód mellett ugyancsak megörült, amikor híre jött, hogy a katonai őrség visszatér Batáviába,^[11] Jáva szigetének fővárosába, amely város egyben Hollandia összes kelet-indiai gyarmatainak a székhelye. A hír igaznak bizonyult, egy szép napon új katonai őrség érkezett Kantonba, De Vint kapitány százada pedig hajóra szállt, és néhány nap múlva Batáviában lépett partra.

Batávia a gyarmati nagyvárosok színes, nyüzsgő életével fogadta az érkezőket. A mérhetetlen vagyonú Kelet-Indiai Társaság, a világkereskedelemnek akkoriban leghatalmasabb szervezete, az áruraktárak és kereskedelmi fiókok százait építette itt. A hivatalnokok seregével emellett itt volt a gyarmati közigazgatás központja és hatalmas kaszárnyával a gyarmati hadsereg parancsnoksága.

Amikor De Vint kapitány százada partra szállt a kikötőben, és vidám dobszóval végigvonult a város főutcáján, a kíváncsiság mindenfelé összecsődítette láttukra az embereket; csinosan öltözött lányok, asszonyok jelentek meg az ablakokban, gyerekek futkároztak mellettük csapatostul az utcán.

András azonban azt is észrevette, milyen ritkán tűnik fel egy-egy egészséges színű arc, és a gyerekek milyen halványak, milyen véznácskák, nem mint otthon, a Duna partján a hancúrozó pirospozsgás kölykök.

Alig haladtak valamicskét a főutcán, a dob megszűnt peregni, és hirtelen vezényszó hallatszott:

- Tisztelegj!

Koporsót vittek el mellettük, majd a következő utcában ismét egyet, és amíg a laktanyába megérkeztek, egy harmadik temetéssel is találkoztak.

- Hát bizony szedi a láz az embereket - magyarázta Andrásnak egyik idősebb katonatársa. - Batáviában minden második ember megkapja a lázat, különösen ha nincs módjában, hogy hűvösebb hegyvidéken töltse a nyarat. De nem is szerződik ide európai hivatalnok vagy orvos vagy bármiféle egy-két évnél tovább. Azt az egy-két esztendőt jól megfizetteti, aztán a pénzzel hazamegy Európába...

András csüggedten nézett fel a kaszárnya magas homlokzatára. "Jó helyre kerültem, vajon kijutok-e innen elevenen?" - kérdezte magától, aztán a századdal együtt ő is eltűnt a szélesre tárt, megvasalt kaszárnyakapun.

Magyar embert Batáviában még soha nem látott senki, nem lehet hát csodálni, hogy Andrással sokan ismeretséget kötöttek. Mint világot járt ember, szívesen látott vendége lett a város jó néhány házának, így történt, hogy a század megérkezése után néhány héttel a városban székelő holland helytartó, Peter Albert Van der Parra is üzenetet küldött a laktanyába: megismerkedés céljából jelenjen meg nála a különös nemzetiségű katona.

Másnap délelőtt András gálába tette magát, és kíváncsian elindult a helytartó házába. Kíváncsian azért is, mert a városban járatosabb katonatársai előre elárulták, hogy most majd megnézheti magának a hollandi gyarmatok legkövérebb emberét. András azonban nem a rendkívül kövérségű helytartóval került először ismeretségbe, hanem valami egészen más egyébbel, ami hosszú időre tudtán kívül is megszerzett a számára egy ádáz és kérlelhetetlen ellenséget.

Azon kell kezdeni, hogy a helytartó házához négy széles kőlépcső vezetett. Ez a négy kőlépcső olyan fehérre volt súrolva, mint az alabástrom, és ezenkívül még be volt hintve valami finom fehér porral, amelybe nyilván egy botocskával díszes figurákat karcolt valaki.

Amikor András a lépcsőhöz érkezett, pillanatra meghökkent a lépcsőfokok különös díszítményeitől.

"Ebbe a házba nem szoktak bejárni?" - kérdezte magában csodálkozva, de mert a lépcsőt mégiscsak arravalónak ítélte, hogy az ember lépkedjen rajta, nyugodtan megindult felfelé.

Lelkiismeretesen rálépett minden egyes lépcsőfokra, pontosan megtette mind a négy lépést, és közben széttaposott két gyönyörűen szabályos négyszöget, letiport több ékes háromszöget, egy igen sikerült ötszögnek pedig végképp megsemmisítette legalábbis a felét. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, besétált a bejáraton.

Igaz, amíg András mindezt ilyen becsületesen elvégezte, a ház valamelyik ablakának függönye mögül mintha sikoltást hallott volna, amikor pedig áthaladt a ház előcsarnokán, egy villámló szemű, feldúltan előfutó termetes asszonyságnak is keresztezte az útját, mindezekből a jelekből azonban nem vont le semminemű következtetést. Sokkal inkább foglalkoztatta az a kérdés, vajon a helytartó csak puszta kíváncsiságból hívatja-e.

Pedig a feldúlt asszonyságot jó lelt volna kiengesztelni!

A feldúlt asszonyság ugyanis a helytartó felesége volt. És a helytartóné, ha testének térfogatában el is maradt valamivel a férje mögött, a mázsányi súlyt azért ő is megütötte. Könnyen megtehette tehát, hogy mindig és mindenben latba vesse tekintélye hatalmas súlyát, aminthogy tényleg ő volt inkább az igazi batáviai helytartó, semmint szelíd, jólelkű férje.

Mármost tudni kell, hogy a helytartóné asszony legfőbb erénye a tisztaság volt. A hollandusok különben is híresek a tisztaságukról, a hollandi háziasszony egész nap súrol, söpör, törölget, mosogat, tisztogat, de a helytartó felesége túltett hazájának minden jóravaló asszonyán. Nála a tisztaságszeretet már-már betegséggé fajult, a terjedelmes asszonyság elfulladt, kétségbeesett, villámló szemmel kiáltozott, ha a házban uralkodó végtelen rendet és tisztaságot bárki egy szemernyit is megsértette.

Nem csalt tehát az András füle, amikor a lépcsőn való fölmentében sikoltást vélt hallani, sőt abban sem tévedett, amikor magában azt kérdezte, hogy ezeken a kicifrázott lépcsőkön vajon senki sem szokott feljárni. Valóban, aki a helytartó házánál bejáratos volt, ismerte a ház úrnőjének szeretetét az ábrákkal díszített lépcsőfokok iránt, és a bemenetel kérdését úgy oldotta meg, hogy lehetőleg átugrotta mind a négy lépcsőfokot. Az ilyen figyelmet aztán a helytartóné megtisztelő nyájassággal viszonozta. A mi Andrásunk azonban máris elvesztett minden kilátást erre a nyájasságra.

A helytartóné tehát sikoltva, elszörnyedve nézte az ablakból az irtózatos pusztítást, aztán viharosan lerohant az előcsarnokba, villámló szemét végigjártatta a barbár idegenen, és kiáltozva összecsődítette a cselédséget. Parancsokat osztogatva a lépcsőket újra súroltatta, fehér porral újra behintette, az ábrákat saját kezével ismét berajzolta, és közben nem szűnt meg a szerencsétlen vendéget visszakívánni abba a piszkos, barbár Magyarországba, ahol ilyen vandálul le szokták taposni a lépcsőket.

A gyanútlan vendég - aki mellesleg szintén nem kívánt volna magának jobbat, mint visszatérni abba a "barbár" Magyarországba - ekkor már ott állt a helytartó magas színe előtt. A terjedelmes uraságot roppant kényelemtől körülvéve találta. A helytartó talán a világ legöblösebb karosszékében tanyázott de duzzadó idomai így is jobbra-balra kidomborodtak az asztalos és a kárpitos által megszabott korlátok közül.

Peter Albert Van der Parra igen nyájas fogadtatásban részesítette a vendéget. Nem akart tőle egyebet, pusztán megismerkedni személyében az első magyar emberrel, és jóindulatának kifejezéseképpen azonnal át is nyújtott neki egy hatalmas tajtékpipát, ami tömetlen állapotban is nyomhatott vagy öt hollandi fontot.

- Húzza csak meg azt a csengettyűt, kedves uramöcsém - kérte meg aztán Andrást, minthogy a maga kezét nem nagyon szerette nyújtogatni.

András készségesen csengetett, amire hamarosan megjelent egy bennszülött szolga.

- Hozzál bort! - rendelkezett a helytartó, és néhány perc múlva nehéz ezüsttálcán, köszörült velencei kristály üvegben meg is jelent az asztalon egy kis jófajta tüzes vörös bor.

Hatalmas erőfeszítéssel, de vendégszeretettől ösztönözve a helytartó saját kezűleg megtöltött két poharat, csakhogy a túlságos kövérség nem szokott javára válni az ember ügyességének, néhány csöpp vörös bor bizony kiömlött a drága kelméjű asztalterítőre.

Ezután jóízűen elpipázgattak, elborozgattak, és meg kell hagyni, hogy hosszú tengeri útjairól mesélgetve András igen jól érezte magát. Beszélt hajdani macskaudvarmesteri állásáról, kalandos afrikai meneküléséről, kuktálkodásáról a mandarin konyháján, és közben jólesően átadta magát a vörös bor melengető, arcot kirózsásító hatásának.

De a helytartó, noha nagy érdeklődéssel követte az ő előadását, mégis kényelmetlenül feszengett hatalmas karosszékében. Látni való volt, hogy valami nyomja, sőt nagyon érzékenyen nyomja, és nyomta is valóban, nem a lelkét ugyan, hanem sokkal inkább a gyomrát, és az sem belülről, hanem kívülről. Bizony úgy állt a dolog, hogy a szegény helytartónak igen szűk volt a nadrágja, ami pedig a kövér embereknél valóságos szerencsétlenség. Amikor a beszélgetésben kissé bizalmasabbak lettek, Van der Parra meg is vallotta Andrásnak a baját.

- Látja, kedves uramöcsém - sóhajtott keservesen -, milyen szerencsétlenség, ha az embernek kicsit tekintélyesebb a termete... Én folyton addig hordom a ruháimat, amíg valósággal lefoszlanak rólam, nem merek újat csináltatni, mert félek, hogy szűk lesz és szorít.

András mesterségének felébredő kíváncsiságával hallgatta a helytartó panaszát, de egyelőre nem árulta el, hogy a ruházkodási kérdésekhez közelebbről is köze volna.

- Ezt az új nadrágot is, ni - folytatta búslakodva a helytartó -, a feleségem csináltatta számomra, méghozzá tudtomon kívül. Most már persze fel kell vennem, különösen ha vendéget várok. Pedig ez olyan szűk, hogy a szuszt is kinyomja belőlem... Titokban már vissza is küldtem a szabóhoz, de bizony olyan ez most is, mintha fűzőben járnék.

- A szabó nem tudott rajta segíteni? - vizsgálgatta András az óriási méretű nadrágot, aztán felfedezte a varrás hibáját, jólelkűen azonnal felajánlotta a segítségét. - Ha méltóságod nem átallaná rám bízni, én úgy a testéhez szabnám, mintha ráöntötték volna méltóságodra.

A helytartó ámuló szemmel tekintett Andrásra.

- Lehetetlen! Hát ön ért az ilyesmihez?

- Hogyne értenék! - nevetett András. - Szabó nekem az apám, a bátyám, és magam is az vagyok eredetileg, legutóbb a bátyámnál tökéletesítettem mesterségemet, aki pedig bécsi császári ruhatári szabómester.

A helytartó öröme akkora volt, hogy András biztatására azonnal visszavonult belső szobájába, és felrántva egy régi, kopott nadrágot, a szűket azonnal András gondjaira bízta. Tűt, cérnát, ollót is hozatott a vendégnek, aki nekilátott, és egy fél óra alatt úgy helyre hozta a helytartói nadrágot, hogy Van der Parra táncra perdült volna örömében, ha testi terjedelme engedi.

- Hiszen ön valódi művész! - örvendezett az új nadrágban. - De hát az ég szerelmére, miért lett katona, ha ilyen kitűnő ruhaművész? Nyisson itt gyorsan egy műhelyt, én leszek a legelső rendelője! Egykettőre gazdag ember lesz.

- Nem lehet - válaszolta kedvetlenül András -, négy évre kellett leszerződnöm a gyarmati hadsereghez, és még hátravan három.

- Az ám - csendesedett le a helytartó, de néhány pillanatnyi hümgetés, fejcsóválás után megtalálta a megoldást. - No hát ne búsuljon, kieszközlöm én, hogy a hátralevő időre szabadságra küldjék, akkor aztán megnyithatja a műhelyt... És én mondom, nem telik bele egy fél év, maga lesz a hollandi gyarmatok legelső szabója!

- Éppen itt tartottak a beszélgetésben, és a helytartó buzgón, jólelkűen koccintott is Andrással, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett fújtatva a helytartóné.

Belépett, és a kilincsen mindjárt megakadt a szeme. Valami foltot fedezett fel, mert szó nélkül kihúzta a zsebkendőjét, és sebesen dörzsölni kezdte a rézfogantyút. Amikor ezzel végzett, művét még egyszer megszemlélve végre bejött a szobába. Ámbár a lépcsőket egyáltalán nem felejtette el, mégis már-már mondani készült valami háziasszonyi udvariasságot Andrásnak, amikor a vér egyszerre az arcába szökött, a lélegzete szinte elakadt, és mély felháborodás ömlött el egész lényén.

Egyetlen lépéssel - András nem hitte volna, hogy egy ilyen termetes hölgy ekkorát tudjon lépni -, egyetlen lépéssel az asztalnál termett, ujját a terítő borpecsétjére szegezte, és fojtott hangon megszólította a vendéget:

- Úgy látszik, Magyarországon vagy az asztalterítők nincsenek szokásban, vagy csak vizet szoktak inni!

András tisztának érezte a lelkiismeretét, az oktalan gúnyolódásra különben sem tudott hamarjában mit válaszolni. Az igazi bűnös pedig, noha a lelkiismerete hánytorgott egy kicsit, valójában nagyon örült, hogy asszonyának vészterhes haragja ez egyszer nem az ő fejére, hanem máséra zúdul, ezért szelíd hangon csak kérlelni kezdte a felindult hölgyet:

- Ugyan, édes Dorottyám, hiszen ez a pár kicsi folt igazán nem a világ és...

A mondatot nem lehetett befejezni.

- Hogyan?! - kiáltott fel megbotránkozva a helytartóné. - Ezeket te kicsi foltoknak nevezed? Hiszen mind az öt nagyobb egy-egy kétgarasosnál!

Pénzdarabot szedett elő a zsebéből, és sorba bebizonyította, mennyire igaza van.

- De hát, édes Dorottyám - kezdte ismét a helytartó -, egy kis citromlével ki lehet ezeket venni...

Az asszonyság most csattant fel igazán.

- Citromlével?! Hahahaha!... Tudd meg, hogy az összes hollandi gyarmatok összes citromfáinak összes citromleve sem tudná ezeket a foltokat eltüntetni! Itt lesznek ezek az én terítőmön, és itt fognak maradni örökkön-örökké!

Fél kézzel felragadta a borosüveget és a poharakat, másik kezével lerántotta az abroszt, és viharosan elhagyta a szobát.

Van der Parra szelíd engeszteléssel nézett Andrásra, és hogy vendégét megvigasztalja a történtekért, még egyszer ígéretet tett a gyors és tartós szabadságolására.

- Keresheti máris a műhelyének való helyet - nézett Andrásra -, mert három nap múlva a kezében lesz a szabadságlevél.

András megköszönte a támogatást, és búcsút vett jólelkű pártfogójától. Amikor a házat elhagyta, és a lépcsőkön újra sikeresen eltiporta a három-, négy- és ötszögek tucatjait, a díszes helytartói házban egy hatalmas jó barátot, de egy még hatalmasabb ellenséget hagyott maga után.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

amelyben Jelky András megismerkedik Jelky Andrásnéval, a helytartóné úrasszony pedig megismerkedik Jelky Andrásné meggyszín ruhájával

Peter Albert Van der Parra nemcsak helytartó, hanem szavatartó is volt, mert három nap elteltével András tényleg kézhez kapta a pecsétes írást, hogy katonai szolgálatától határozatlan időre hivatalosan fölmentették.

András örömmel búcsút mondott a fárasztó és lélektelen katonai életnek, felöltötte polgári ruháját, és még aznap este elhagyta a kaszárnyát.

Néhány nappal később Batávia járókelői újdonatúj cégtáblát pillantottak meg a város főutcájának egyik házán. Meg is nézte mindenki a táblát, mert ilyen furcsa nevű, különös nemzetiségű mesteremberrel nem találkoztak, amióta felépült Batávia városa.

A tábla egy Sequin nevezetű hollandus kereskedő házán függött, András műhelye számára ő adott helyet a házában, és jószívűen abba is beleegyezett, hogy a város új szabómestere majd csak egy negyedév elteltével fizesse meg az átengedett szobák bérét.

Hogy András magyar szabómesternek írta magát a táblán, ezzel persze nem azt akarta elérni, hogy a derék batáviai polgárok zsinóros atillát, sujtásos nadrágokat rendeljenek nála, de mindenképpen meg akarta mutatni, hogy a magyar iparosmunka bárhol a világon megállja a helyét.

A ruhák szabásában-varrásában Jóska bátyjának tanításait követte: csipkefodrú selyemkabátok, térdig érő bársonymellények és más efféle ruhadarabok kerültek ki a keze alól, ahogyan akkor a divat megkövetelte. Megrendelője elegendő akadt, mert a helytartó pártfogása, nemkevésbé a jó munka híre hozzácsődítette a jobb módú polgárságot, úgyhogy a magyar szabómesternek hamarosan fellendült a műhelye, és nem szorult rá többé házigazdája hitelére sem.

Boldog volt, hogy élete jó kerékvágásba zökkent, akkor azonban egy szeszélyes véletlen egészen újfajta és veszedelmes kalandba sodorta.

Azzal kezdődött az eset, hogy az egyik tanácsos, aki kétórányi járásra lakott a várostól, mértékvételre magához kérette az új szabót. András kocsin tette meg az utat a nyaralóig, gondosan mértéket vett legújabb kuncsaftjáról, aztán elégedetten visszaindult a városba.

Aznap igen forrón sütött a nap, ezért nem ült fel a kocsira, hanem gyalogosan sétált utána az utat szegélyező pálmák hűvösében. Amint így mendegélt, pár száz lépéssel a poroszkáló kocsi mögött, egyszerre csak egy tiszta vizű tavacskát pillantott meg, árnyas bokrokkal körülfogva.

András nagyon megáhította a hűs vizet. Lélek se járt arrafelé, gyorsan ledobálta hát a ruháit, hogy egy kis fürdővel felüdítse magát.

De jóformán bele se lépett a vízbe, a bokáját rögtön megcsípte valami, a következő pillanatban pedig már tíz-húsz csípést érzett a lába szárán.

Ijedten kapaszkodott volna visszafelé, de az iszapos talajon elcsúszott, és végigvágódott a vízben. Mire feltápászkodott, már az egész testét szurkálta, csipdeste valami - maga sem tudta, mi. Kiáltozva ugrott ki a vízből, és ahogy magán végigpillantott, még jobban megrémült.

A bőre telis-tele ragadt temérdek piócával, és valamennyi dőzsölve szívta a vérét.

Márpedig ezeken a forró égövi vidékeken veszedelmes állat a pióca. A tavak partjain valósággal lesben állnak, úgy várják gyanútlan áldozataikat. Hogyha állat vagy ember lép a vízbe, a vérszopó szörnyetegek százával rohannak rá, állkapcsaikkal beleragadnak a bőrébe, és feltarthatatlanul kiszívják az utolsó csöpp vérét.

András borzongó testén is ott lakmározott vagy tíz tucat pióca. (Soha orvosdoktor így meg nem piócázott senkit a világon!) Aprók, vékonyabbak is szívták a vérét, ez volt a fiatalja, aztán öreg, tapasztaltabb nadályok, arasznyi hosszúságúak, ezek akár kisebbfajta kígyónak is beillettek volna. És ez az egész dőzsölő, hullámzó regiment olyan ádázul szívta a vérét, hogy talán abba se hagyják addig, míg egy csepp is marad az ereiben.

András kétségbeesett kiáltozással rohant a kocsi után. Közben tépdeste magáról a szörnyű vérszívókat, de azok inkább kettészakadtak, semhogy zsákmányukat elengedjék.

A maláj kocsis szerencsére még nem haladt messzire. Hamar meghallotta András kiáltozását, és ámbár először az ostorát is elejtette rémületében, rögtön hozzálátott utasának megmentéséhez.

- Gyorsan! Fel a kocsiba! - kiáltotta, és maga rántotta fel Andrást az ülésre, és abban a pillanatban a lovak közé is odavágott, hogy azok rögtön vágtázni kezdtek.

A derék ember erősen tartotta a gyeplőt, kiáltozva biztatta lovait, majd hirtelen lekanyarodva az országútról, a puszta parlagon hajtott tovább. Repült a kocsi sebesen, a lovak fújtak, mint a sárkány, és kiverte testüket a tajték, de néhány perc múlva megérkeztek valahová, ahol a maláj jónak látta megállni.

Sivár hely volt, ahol megálltak. Az ezüstösen szürke hátú talajon fű se nagyon nőtt, csak néhány tükörsima tócsa poshadozott imitt-amott.

A maláj kocsis lekapta az ülésről András gyengülő testét, és azon nyomban belefektette az egyik nagyobbacska tócsába. És miközben fél kézzel a vízben hengergette másik markával összevissza seperte a száraz talaj fehéres porát, és rászórta, rádörzsölte vizes hátára, mellére.

A kocsis orvossága azonnal használt. A piócák nem szerették a szikes talaj csípősen sós vizét és porát, görcsösen vonaglottak tőle, és sorban lehulltak áldozatuk testéről, vércseppekkel festve be a fehérlő talajt.

András vérének a cseppjeivel!

Ámde hiába hulltak le a torkos szörnyetegek, ott maradt utánuk a rengeteg eleven sebhely. Most már a vérzést kellett megállítani, különben András a piócáktól megmenekülve is elvérzett volna.

A maláj azonban erre is talált orvosságot, hiszen a bennszülöttek csupa ilyen veszedelmek között nőnek fel. Gondosan a karjába emelte az elgyöngült testet, és odasietett vele az egyik közeli, öreg fűzfához. Hosszú csíkokban lehúzta a kéreg belső héját, aztán a csíkokat feldarabolva, minden sebhelyre odatapasztott egyet-egyet. A tiszta, tapadós faháncs odaragadt a piócamarásra, és elállította a vérzést.

- Miért nem kérdezte meg tőlem, hogy lehet-e ott fürödni? - korholta Andrást a kocsis, de most már hiába, mert a sok vérveszteségtől végképp elvesztette az eszméletét, arca elhalványult, savószínű lett, szeme lecsukódott, tagjai élettelenül csüngtek alá.

A kocsis gyorsan elhelyezte az ájultat a kocsiban, azzal se bajlódott, hogy András ruháit megkeresse, hanem gyorsan betakarta a saját kabátjával, és visszatérve az országútra, sebesen behajtott a városba.

Fényes nappal volt, András furcsa megjelenésére összeverődtek az emberek. Hamarosan az egész városban elterjedt a szomorú baleset híre, mindenki nagy részvéttel beszélt a magyar szabó szerencsétlenségéről, a város derék polgárai mindenfelé őszinte sajnálattal emlegették a nevét.

A piócasereg áldozata aztán hetekig őrizte odahaza az ágyat. Az elszenvedett vérveszteség csaknem a végelgyengülésig megviselte szervezetét, és csak a leggondosabb ápolás tudta nagy nehezen lábra állítani.

Hónapokba telt, amíg egészen felépült.

Mégis a legnagyobb rosszból is származhatik jó, mint ahogy András is ennek a veszedelmes kalandnak köszönhette élete közeli nagy boldogságát.

Kitől várhatott volna András olyan gondos, olyan odaadó ápolást, amilyenre szüksége volt? Csupa idegen ember közt, itt a világ végén, senkire sem számíthatott volna, ha a házigazdájának, mynheer Sequinnek szép fiatal lánya segítségére nem siet.

Hertha Sequin az első naptól kezdve gondjaiba vette házuk lakóját, és gyöngéd ápolásával mindvégig kitartott mellette. Lábadozása első lépéseit is Hertha segítségével tette meg András, és nem kellett hozzá sok, hogy a hála érzése őszinte szerelemmé növekedjék szívében a szép, kék szemű lány iránt.

Miről beszélgettek, mit terveztek a hosszú lábadozás alatt, amíg ott sétálgattak a kert virágbokrai, rózsafái között, vagy letelepedtek egy-egy öreg fa árnyékába, azt nem lehet tudni. Elég az hozzá, hogy amikor András egészen felépült, és műhelyét ismét megnyitotta, mindjárt aznap este odaállt házigazdája elé, és tisztességgel megkérte kedves, hűséges ápolójának a kezét.

Meg kell hagyni, hogy a váratlan lánykérésre mynheer Sequin homlokán magasra szaladt a szemöldök. Ámbár kedvelte, becsülte házának szorgalmas lakóját, de hogy ilyen egykettőre vejévé is fogadja - ez a kívánság alaposan meglepte.

- Kedves barátom - szólott végül a testes, öreges kereskedő -, hisz önnek tulajdonképpen biztos állása sincsen itt nálunk!

- Van becsületes mesterségem és belőle elegendő keresetem - válaszolt András önérzettel, és többet is mondott volna, ha mynheer Sequin csillapítólag fel nem emeli a kezét.

- Igen, igen, én tisztelek, becsülök minden derék szorgalmas iparost, ezzel nem is volna baj. Hanem itt, Batáviában ön nem is jogosan folytatja a mesterségét. Csak helytartó urunk kivételes pártfogásából...

András meglepetten tekintett házigazdájára. Valami olyasmit hallott most, amiről eddig sejtelme se volt.

- Tegyük föl, mert ugye, előrelátónak kell lenni - fejtegette tovább a hollandus gondos mérlegeléssel -, tegyük föl, hogy ön kiesik helytartó urunk pártfogásából. Akkor aztán az érdemes szabócéh azonnal tiltakozni fog ellene, hogy ön itt tovább szabóskodjék, mert nincs joga a városban mesterséget folytatni.

- És miért nincs?! - kérdezte András megdöbbenten.

- Hja, addig nem lehet önből batáviai szabómester, amíg előbb batáviai polgár nem lesz.

András megkönnyebbülten vetette fel a legegyszerűbb megoldást:

- Jól van, akkor előbb polgár leszek.

Mynheer Sequin azonban csüggedten ingatta a fejét.

- Hja, nem megy ám az olyan könnyen! A batáviai polgárok könyvébe senkit sem írnak be, aki nem tartozik valamelyik batáviai céhhez.

- Hogyan?! - András elképedve kiáltott fel. - A céhbe nem vesznek fel, amíg a városnak nem vagyok a polgára, a városnak pedig csak akkor lehetek a polgára, ha valamelyik céhbe vagyok felvéve? Hisz ez a legnagyobb képtelenség, uram. Eszerint nekem semmi jövőm sincs ebben a városban!

A hollandus szigorú pillantással fogadta kitörését.

- Hja - nyitotta szét a tenyerét -, a mi törvényeink ennek a városnak a megalapítása óta fennállanak, és ha képtelenségnek nevezi is ön a törvényes előírásokat, azért azok csak elő vannak írva!

András óvakodott ugyan, nehogy menyasszonyának apjával összeakassza a tengelyt, egy kérdést azonban nem állhatott meg.

- Én tiszteletben tartom a város törvényeit, de arra mégis kíváncsi volnék, hogyan lehetséges hát, hogy itt mégis dolgoznak iparosok, amikor műhelye nem lehet másnak, csak a város polgárának, viszont a város polgára nem lehet más, csak akinek műhelye van?

- Nagyon egyszerűen - engesztelődött meg végül mynheer Sequin. - Egyszerre kell bejutni a város polgárainak a sorába és ugyanakkor a szabócéh tagjai közé.

Aztán, mert tetszett neki András álmélkodó arca, biztatóan így folytatta:

- Ön azért, ha kissé el is hamarkodja az ítéleteit, valójában kedvemre való ember. A mi helytartó urunk segítségével majd csak teszünk valamit, amíg nem késő. Ha pedig minden rendben lesz, isten neki, legyen öné a lányom is...

Mynheer Sequin munkához látott, és Van der Parra támogatásával hamarosan keresztülvitte, hogy András neve egy időben, sőt egyetlen órában került bejegyzésre mind a batáviai polgárok nagykönyvébe, mind az érdemes szabócéh névjegyzékébe.

A kalandos életű magyar fiú tehát egyetlen nap alatt lett hollandi állampolgár, céhbeli szabómester és ráadásul boldog vőlegény.

Egy hónappal később a boldog jegyesek megtartották az esküvőt, és mynheer Sequin házában fényes lakodalmat csaptak. A menyegzői vacsorára eljöttek Batávia tehetős polgárai, hivatalos személyei, hogy ajándékaikat és jókívánságaikat átadják az ifjú párnak.

Terjedelmes térfogatával maga a helytartó, Van der Parra is megjelent, és ami ennél is több, a helytartó karján megjelent a helytartóné úrasszony. A jó kedélyű helytartó láthatólag kitűnően érezte magát a tisztes polgárházban, ahol megtestesülni látta a hollandi polgárerényeket. Felköszöntőjében ezt el is mondta.

- Tisztelt barátaim! - emelte fel vacsora közepén a poharát. - Engedjétek meg, hogy ebben az ünnepi percben egy derék polgártársunkra emeljem a poharamat, aki ugyan nem a mi hazánk, a mi dicső Hollandiánk tengermosta földjén született, hanem Magyarország messze síkságain, mégis hollandi becsületesség, hollandi komolyság és hollandi szorgalom révén mindnyájunk tiszteletét kiérdemelte... Mi, régi hollandiak igyunk tehát ennek az új hollandinak az egészségére, aki ebben az órában egy szépséges hollandi lány által fűzi még szorosabbra velünk való kötelékét. Éljen Jelky András!

Igaz, hogy ez a nemzeti öntudattal teljes köszöntő az utolsó szuszig kifárasztotta a kormányzót (óra hosszáig egy árva szót se tudott kiejteni), sikere azonban határtalan volt, a vendégsereg lelkesen megéljenezte az új hollandi polgárt és boldog feleségét.

Egyetlen vendég látszott csak kedvetlennek a lelkes ünneplésben. Ez pedig maga a helytartóné volt. Úgy látszott, a jeles úrasszonyt az egész lakomából, vacsorából, ünneplésből egyéb nem érdekelte, csak a menyasszony meggyszínpiros hollandi bársonyruhája.

Amikor éjfél táján elgördült Sequinék háza elől a helytartó hintója, benn a kocsiban hosszú hallgatás után egyszerre csak megszólalt a helytartóné asszony.

- Peter Albert!

- Mit kívánsz, édes Dorottyám?

- Hallod-e, Peter Albert?

- Hallom, édes Dorottyám... De mégse hallom, mert még nem mondtál semmit.

Peter Albert néhány percen át továbbra sem hallott semmit, hanem aztán egyszerre kitört a helytartóné fenekedő haragja:

- No, hát én csak annyit akarok mondani, hogy ez a bárdolatlan fickó ezelőtt se tetszett nekem, most pedig megannyira se tetszik, hanem a feleségét aztán végképp nem tűrhetem.

- Édes Dorottyám - szuszogta békítően a testes helytartó -, hát bántott téged valaha ez a kedves fiatalasszony? Én alig láttam derekabb hollandi menyecskét. Olyan szelíd, olyan szerény...

- Szelíd? Szerény?! - vágott közbe felcsattanva a helytartóné. - Úgy?! Szerény?! És azt nem vetted észre, hogy a ruhája szakasztott olyan meggyszín bársony volt, mint az enyém? Hahahaha! Ez neked szerénység?!

A helytartó szomorú sóhajtással nézett az asszonyára.

- Én ugyan nem vettem észre... de ha úgy is van, hát biztosan véletlen, nem is lehet más.

- Véletlen? Meggyszín bársonyruhája egész Batáviában csak nekem volt eddig, az enyémet is tegnap vettem fel először... És tessék, Jelky Andrásné őnagyságán éppen olyan van! Hát ezt nem fogom eltűrni! Csak tudnám, ki árulta el az én meggyszínű ruhám titkát?...

Így ment ez tovább és tovább, végig az úton, aztán otthon is a helytartói palotában, hogy a helytartó végül, mint máskor is, arra a régi álláspontra helyezkedett: "Ne szólj szám, nem fáj fejem."

folytatás