Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

amelyben egy kis kakas és egy nagy kakas párbajt vívnak egymással - és András lesz a vesztes

András gyanútlan feje fölött fenyegető felhőként tornyosult a helytartóné haragja. Ez a felhő már sokszor megdördült, egyelőre a jámbor Peter Albert fülébe, de úgy látszott, hogy a dörgés mellett villáma is lesz.

Volt is villáma, és a villám egyszer lecsapott.

Pár héttel András lakodalma után történt, hogy ritka vendégek érkeztek Batáviába. Követség jött az annami bennszülöttek királyától, hogy kereskedelmi megállapodásokat kössön a gyarmati helytartósággal.

Roppant pompával zajlott le a követség tisztelgése a helytartó előtt. A bennszülöttek képviselői ünnepi öltözékben vonultak a terembe, és leborultak a hollandi helytartó előtt. A helytartóra nem volt szabad felnézniük, így írta elő a gyarmati kormány és a bennszülött népek közötti diplomáciai kapcsolat. Meg kell hagyni, hogy a helytartó se nagyon igyekezett a bennszülöttek szemébe nézni, szeme inkább a követek háta mögött kalandozott kíváncsi várakozással.

Ennek is megvolt az oka. A szolgák akkor cipelték befelé a gazdag ajándékok sorát, amelyekkel Annam király kedveskedett a helytartó őmagasságának. Volt ott termésarany, drága elefántcsont, finom aszalt gyümölcsök, pompás tigrisbőrök és - egy hatalmas kokinkínai kakas.

Ez a kakas valóban gyönyörű állatnak látszott. Csaknem egyméternyi magasra megnőtt az istenadta, tollazata piros és aranysárga fényekben ragyogott, vérpiros taraját hetykén félrecsapva hordozta, mint a hortobágyi legények a kucsmájukat a csárdában.

A csodálatos állat már akkor feltűnt a városnak, amikor a követek végigvonultak az utcákon.

- Ez aztán a kakas! - mondogatták egymásnak az emberek. - Milyen büszke! Milyen harcias!... Vajon mit csinál vele a helytartóné őméltósága?

A nagy kérdés - hogy mi történjék ezzel a kakasok kakasával - a helytartó házában is felmerült, alig távozott el a tisztelgő követség. A helytartó tanácsosai és barátai amúgy is összefutottak a követség érkezésére, most hát mindenekelőtt a kakasról tárgyaltak.

- Küldjük el Hágába őfelségének - javasolta az egyik érdemes, pocakos gyarmati kereskedő. - Az ilyen páratlan pecsenyének csak őfelsége érdemes az elfogyasztására.

Egy-két percig ez a javaslat fenn is tartotta magát, hanem akkor egy csontos képű tengerészkapitány, Van der Parra régi barátja határozottan óvást emelt ellene.

- Szép is volna! Kilenc hónapig vitorlázna a kakasunk, és ha még életben megmaradna, csontra-bőrre soványodva jutna el őfelségéhez... Ha azt akarjuk, hogy kedves helytartó urunkat kinevesse a magas udvar, akkor éppen ezt kell csinálnunk!

A pocakos kereskedő így megbukván, mások is megtették a javaslatukat.

Ki ezt tanácsolta, ki amazt, végül mégis a helytartóné vitte el a pálmát, már csak azért is, mert a csodálatos állatot háziasszonyi hatalmával amúgy is lefoglalta magának.

Rendeztessék egy nagyszerű kakasviadal - ez volt a helytartóné javaslata -, és a viadal jövedelmét a régóta tervezett batáviai árvaház felépítésére fordítsák. Az egyik viaskodó kakas a nagyszerű kokinkínai legyen, a másik pedig egy bennszülött batáviai kakas, miáltal egyszersmind alkalom nyílik, hogy Kokinkína vagy Jáva szigete öregbítse a maga dicsőségét a kakasa által kivívott győzelemmel.

A tervet lelkes tetszéssel fogadták a tanácskozók.

Magát a helytartót oly mértékben elragadta a lelkesedés, hogy felcihelődve székéből, mindenki szeme láttára megölelte és arcon csókolta hitvesét, ami aztán egy félórányi fáradt fújtatást vont maga után a hatalmas kövérségű emberből.

- Hol és mikor legyen a nagyszerű párviadal? - tette fel a legfontosabb kérdést De Vint kapitány.

Ebben könnyebb volt megállapodni. A párviadal helyét a város főterére, idejét pedig tíz nap múlva ünnepélyesen egy vasárnapi napra jelölték ki a tanácskozók.

Most már nem volt más hátra, mint hogy méltó ellenfélről gondoskodjanak a kokinkínai csodakakas számára.

A helytartó titkára rögtön megfogalmazott egy ékes kiáltványt a város és a környék lakosságához. "Adatott mindenkinek tudtára", hogy aki a párviadal napját megelőző nap deléig a legszebb és legerősebb honi kakast beszolgáltatja a helytartósághoz, az "50, azaz ötven hollandi aranyforinttal fog jutalmaztatni".

A város már a kakasviadal hírét is nagy lelkesedéssel fogadta, az ötven aranyforint kilátása pedig lázas mozgolódást idézett elő a kakastulajdonosok széles táborában. Néhány nap múlva a helytartósági épület udvarán valóságos kakaslégió kavargott.

Van der Parra helytartó bezzeg nem örvendezett már a felesége ötletén.

A száz és száz kakas örökösen veszekedett, lármázott egymással. Napközben olyan zsivajt csaptak, hogy a házban alig lehetett megmaradni, hajnaltól kezdve pedig ezerhangú kukorékolással verték fel a csendet. A helytartó azokban a napokban nem is tudott többet aludni naponta egy-két órácskánál.

A nagyszerű versenyért azonban mindent el kellett viselni, és a helytartó viselte is jámborul, úgyse mert volna szólni ragyogva, megdicsőülve forgolódó, szervezkedő felesége ellen.

Így következett el végre a honi kakas kiválasztásának napja.

Háromtagú bíráló bizottság vette sorra a hős küzdőjelölteket. Lelkiismeretesen megvizsgálták, megvitatták valamennyi kakas feltehető tulajdonságait, és egész napi mérlegelés után végül meg is állapodtak egyben. Akkor aztán az érdeklődők örömrivalgása közepette mutatták fel a kiválasztott belföldi harcost, ezt nyilatkoztatták a legerősebbnek, legszívósabbnak, ámbár bizonyos csüggedéssel be kellett látniuk, hogy a kiszemelt kakashős is messze marad nagyságban a kokinkínai mögött.

Ezek után következett a győztes kakas tulajdonosának felhívása és az ötven aranyforint ünnepélyes átnyújtása.

Izgalom futott végig az érdeklődők sokaságán, és minden szem arrafelé tekintett, ahol az emberek közül előlépett a kakas boldog tulajdonosa, senki más, mint - Jelky Andrásné Hertha Sequin asszony.

Mondanunk sem kell, hogy a helytartóné valósággal fuldoklott mérgében, de nem tehetett semmit. A nézők ujjongásától kísérve a pályabírák már át is nyújtották a győztes kakastulajdonos díját, Jelky Andrásné pedig azonnal felajánlotta a tekintélyes summát az építendő árvaház javára, amit aztán a nézők háromszor akkora éljenzéssel fogadtak.

Így zajlott le a honi kakasharcos kiválasztása, a jutalom átadása - most már jöhetett a nagy párviadal!

A várva várt vasárnapon roppant néptömeg lepte el Batávia tágas főterét.

A tér közepén sorompókkal körülhatárolt, homokkal felhintett porond várta a viadal tarajos harcosait. A küzdőtér egyik oldalán lépcsőzetes emelvényt építettek a jobb módú közönség számára. Jelky András és ifjú felesége a legelső sorban ültek, mindjárt a helytartó és a helytartóné úrasszony szőnyeggel és pálmákkal díszített helye mellett. A küzdőtér másik oldalát beláthatatlan tömegben fogták körül a város szegényebb lakosai, európaiak és bennszülöttek, ezren és ezren. Való igazság, hogy a legöregebb batáviaiak sem emlékeztek ilyen nagyszerű sokadalomra és látványosságra.

Amint a helytartó ünnepélyesen megadta az engedélyt, a helyőrség zenekara rögtön rázendített egy éktelen indulóra, recsegtek-ropogtak a trombiták, megperdültek a dobok, csattogtak a réztányérok, és a sorompó felpattanó kapuján peckesen besétált a hatalmas kokinkínai kakas.

A nézők sokasága felmorajlott. A lassú vérű hollandiak nekitüzesedtek, ágaskodva nézték, bámulták, méregették az idegen harcost, fogadások röpködtek a levegőben, és az aranypénzek megcsillantak a fogadók kinyújtott tenyerén.

A büszke kokinkínai ezalatt besétált a küzdőtér közepére. Kényesen szedegette sárga bőrű, hatalmas sarkantyújú lábát, tarajos fejét hol jobbra, hol balra billentette, úgy pislogott körül a nézőseregen, mintha fellépésének hatását méregetné.

Ekkor másodszor is megriadtak a trombiták, megperdültek a dobok, fölnyílt ismét a sorompó ajtaja, és csendesen, de gyávaság nélkül belépett a honi bajvívó: Jelky Andrásék kiválasztott kakasa.

Tapsvihar fogadta a hazai harcost. Az izgalom tetőfokára hágott, lábujjhegyen nyújtózkodott mindenki, sokan a fákra másztak, máshol tolongás, kavarodás támadt, bosszús szavak, sikongások hallatszottak.

A fogadások most kezdődtek csak igazán. Meg kell ugyan vallani - legtöbben a daliás külsejű idegenre ajánlottak fogadást, azzal se törődve, hogy a kokinkínai győzelme valójában Batávia bukását jelentené a viadalban. Mások viszont éppen a hazafias érzülettől vezetve szálltak síkra a batáviai bajvívó mellett, ha fogadásuknak nem is nagyon merték remélni a sikerét.

A lárma elcsendesedett, megkezdődött a viadal.

A kokinkínai kakas hősi tartásban állt a porond közepén. Merev, gőgös tekintettel nézte belépő ellenfelét. A megvetésnél nyilván nem is érzett egyebet a hozzá képest valóban eltörpülő ellenfél iránt.

- Nem lesz itt küzdelem - sugdosták néhányan.

- Meg se meri támadni - nézegették mások a hazai kis kakast. - Örül, ha meghúzhatja magát valamelyik sarokban!

Úgy látszott csakugyan, mintha ezek a kicsinyhitűek eltalálták volna az igazságot.

A kis kakas jól szemügyre vette góliátnyi ellenfelét, aztán szorosan a sorompó mellett maradt, és elkezdett lassan körbesétálni a küzdőtér szélén.

A kokinkínai kevélyen várakozott a porond közepén. Ellenfeléről nem vette le a szemét, lassú méltósággal utána fordult, és egyben kihívó kukorékolást hallatott. Gőgösen, fennhéjázóan és érezhető gúnyolódással.

A batáviai kakas nem válaszolt a kihívásra.

- Szégyen, gyalázat! - kiáltotta valaki a nézők közül.

- Micsoda meghunyászkodás! Micsoda gyávaság! - erősítgették mások is.

A kis kakas csendes viselkedése valóságos felzúdulást keltett a közönség soraiban.

- Csúffá vagyunk téve egész Kelet-Ázsia előtt - méltatlankodott De Vint kapitány a helytartó páholya mellett, a helytartóné azonban annál elégedettebbnek látszott. Ami a hazai becsületet illette, azzal éppen nem sokat törődött.

A közönség nagyobb része még zajgott, méltatlankodott, de néhányan már valami hirtelen támadt sejtéssel kezdték figyelni a porondot, ketten-hárman pedig váratlanul a kis kakas mellett kínáltak fogadást.

A kis kakas csak kerülgette a nagyot. Változatlanul a sorompó mellett, a küzdőtér legszélén lépegetett, kezdetben lassan, óvakodva, majd valamivel gyorsabban. A kokinkínai méltóságán alulinak tarthatta, hogy ellenfele után iramodjék, de kénytelen volt szemmel tartani, ezért folyton utána fordult.

Percek teltek el így. A kis kakas most már futott a porond szélén, amivel az egy helyt álló kokinkínait egyre gyorsabb forgásra kényszerítette. És ez már nyilvánvaló előnyt jelentett a kis kakas számára, hiszen nagy körben futott, és legfeljebb csak kimelegedett futtában, amíg ellenfele, önmaga körül forogva, előbb-utóbb elszédült.

A közönség ekkor már feszült csendben figyelte a fejleményeket. Mindenki átlátta a kis kakas hadicselét. Akik az idegen mellett fogadtak, pénzüket már-már veszve látták, míg a batáviai kakas hazafias pártolói örömtől sugárzó tekintettel követték hősüknek minden mozdulatát.

És valóban a súlyos testű kokinkínai, noha szilárdan állott kezdetben a talpán, ekkor már szédelegni, tántorogni látszott, és minél tovább forgott a középen, annál jobban elszédült. Az is látni való volt, hogy a helyéről kimozdulni most már akkor se tudna, ha félretenné fennhéjázó gőgjét. Forgása közben el-eldőlt, szárnyával bele-belecsapott a levegőbe, mintha valamiben meg akarna fogózkodni, és minden pillanattal gyámoltalanabbá lett.

A helytartóné halálsápadt volt a méregtől. Meg kell érnie, hogy az ő kakasa elbukjék?! Hogy egy jöttment szabó felesége megalázza, méghozzá az egész város szeme láttára!

- Peter Albert! - suttogta fojtottan a férje fülébe. - Peter Albert! Nézd azt a batáviai kakast!

- Nézem, de mennyire nézem! - fújtatta boldog izgalommal a helytartó. - Micsoda okos fickó! Úgy földhöz teremti ezt a behemót jószágot, mintha soha ott se lett volna!

A helytartónénak elsötétült az arca.

- És ez neked tetszik?! Te ezt helyesnek tartod? - tört ki belőle a megsértett indulat. - Hát szabad ilyen cselekkel élni egy becsületes párviadalban?!... Azonnal válaszd el őket, mert ez csalás, amit ez a kis rongyos csinál!

A helytartó ámulva nézte felesége felháborodását. Nem is értette hirtelen, honnan fúj a szél.

- Mi jut eszedbe, édes Dorottyám? Hát nem örülsz a mi győzelmünknek?...

Az asszony most könyörgésre fogta a dolgot. Ekkor a helytartó rögtön megértette, mi bántja hát életpárját.

- Peter Albert - suttogta az asszony. - Ez a kakas be van tanítva! Jelkyné betanította erre a cselre. Érted? Betanította, hogy csúffá tegyen bennünket! Ó, Peter Albert...

A helytartó már-már előre látta, hogy megint elveszti a csatát áskálódó feleségével szemben, de az asszony sugdosása, követelőzése egyszerre csak értelmetlenné vált, mert ebben a pillanatban eldőlt a két kakas párbaja.

A hatalmas kokinkínai nem tudta magát tovább lábon tartani, szédelegve hasra bukott, szárnyát a porban szétlökte, fejét kábultan lecsüggesztette.

A kis kakas ekkor egyetlen iramodással ott termett a legyőzött idegen hátán, fejét belenyomta a homokba, a taraját meghasította, aztán büszke győzelmi kukorékolásba tört ki.

Mennydörgő tapsvihar köszöntötte.

A férfiak feldobálták a kalapjaikat, a lányok, az asszonyok fehér kendőket lobogtattak, viharos éljenzés visszhangzott a téren, és végül még a fogadásukat elvesztett nézőkben is annyira fölébredt a hazafiasság, hogy tán ők ujjongtak legjobban Batávia fél világra szóló diadalán.

A kis kakast valóságos diadalmenetben kísérték haza Jelky Andrásék házához. Boldog tulajdonosa pedig, Jelky Andrásné, este nagyszerű ünnepi köszöntőt kapott a katonai zenekartól. Így végződött a sokáig emlékezetes batáviai kakasviadal - de mégsem végződött igazán, mert néhány hét múlva különös folytatása következett...

A hely tartóné majd megpukkadt határtalan mérgében. Éjjel-nappal ostromolta Peter Albertjét - vegyen elégtételt, és büntesse meg Jelkyéket. A helytartó házából kiköltözött a béke, a derék hollandus vége-hosszát nem látta a perpatvarnak, felesége reggeltől estig porolt, zsémbeskedett.

Így történt, hogy egy szép reggelen Jelky András hivatalos felszólítást kapott: jelenjék meg aznap a helytartó előtt.

- Kedves barátom, örömhírt akarok közölni önnel! - fogadta Andrást a helytartó, de az arca egyáltalán nem úgy festett, mint aki örömhírt tartogatna. Hallgatott is egy percig, amíg végül megmondta, mi legyen az a nagy öröm. - Azt akarom közölni, hogy még a mai napon megkapja hadnaggyá való kinevezését hadseregünknél.

András ámulva nézett a helytartóra. Képtelen volt felfogni, mi szükség van erre az előléptetésre, amikor katonai szolgálata alól felmentést kapott, és már be is rendezkedett a szorgos polgári életre. Mégis, ahogyan illett, megköszönte a váratlan kitüntetést, és tisztességgel megszorította a feléje nyújtott kezet.

- Remélem - folytatta nem nagy meggyőző erővel a helytartó -, méltányolni fogja bizalmamnak ezt az újabb bizonyítékát... Kinevezem tehát hadnaggyá, és mint ilyet, egyben annak a századnak a parancsnokává is, amely holnap reggel Ceylon szigetére indul. Ceyloni telepeinket a bennszülöttek súlyosan veszélyeztetik, rendet kell csinálni közöttük... Ez ugyan nem könnyű feladat, de biztos vagyok benne, hogy az ön ügyessége és bátorsága meg fog felelni várakozásunknak, és új érdemeket szerez majd új hazájának szolgálatában...

Andrásban meghűlt a vér, szólni sem tudott.

Hogyan?! Hát lehetséges ez? Most, amikor szilárdan megalapozta jövőjét, amikor műhelyét már a felvirágoztatás útjára vezette, amikor boldog házasságot kötött, és boldogan él szép, kedves, fiatal feleségével - most mondjon búcsút mindennek, és dobjon el magától mindent egyetlen nap alatt?!

Úgy érezte, életének sose volt siralmasabb fordulata, mint ez a váratlan kinevezés.

Hiába igyekezett kitérni a megbízás elől, hiába hivatkozott műhelyére, feleségére, a helytartó - bár maga is kínlódva - hajthatatlan maradt.

- Ne felejtse el, hadnagy úr - igyekezett előre kiszámított érvekkel indokolni a megbízatást -, ön még másfél évig szolgálni tartozik a hollandi gyarmatok hadseregében. Eddig is csak különös kedvezésképpen űzhetett polgári foglalkozást. Most pedig szükségünk van az ön okosságára és kardjára. A kormány elvárja öntől, hogy kötelességét hűségesen teljesítse!

Levelet vett fel íróasztaláról, és átnyújtotta Andrásnak.

A levél borítékján ez állott:

"Ceylon partján bontandó fel!"

- Ha Ceylonban partra lép - búcsúzott végül a helytartó -, bontsa fel ezt a levelet, és tegyen eleget a benne foglalt utasításoknak... Isten önnel, hadnagy úr!

Van der Parra kezet nyújtott. Sokkal melegebben szorította meg az új hadnagy kezét, mint ahogyan a hivatalos fogadásokon szokásos, bár ez már semmit sem változtatott András szomorú helyzetén.

Szeme káprázott, feje zúgott, ahogy elhagyta a házat. Mikor az udvarra kilépett, nyíló ablak zörejét hallotta az emeleten, önkéntelenül feltekintett, és udvariasan köszöntötte a kövér képpel alátekintő helytartónét. Nem is gondolta, hogy ezzel életének legszomorúbb fordulatáért mondott köszönetet.

amelyben Jelky András hallomásból megismerkedik Buddha isten szent fogával

Két héttel később, amikor egy karcsú vitorlásról széttekintett a tengeren, András egy kéken derengő hegykúpot vett észre a messzeségben. A távoli hegycsúcs csak akkorának látszott, mint egy nagyobbacska hangyaboly.

Ez volt az Ádám-hegy, Ceylon szigetének híres hegyóriása.

A ceyloni szárazföld megpillantásakor keserű sóhajtás szakadt fel András melléből. Hányt-vetett életének annyi megpróbáltatása után ismét idegen földre veti hát a sorsa! És már nemcsak a maga gondját-baját kell cipelnie.

Kétszáz ember várja tőle a parancsot és a gondoskodást.

A távolban kéklő hegycsúcs már feljebb emelkedett a láthatáron, körülötte halványan kirajzolódott Ceylon partjainak hegyes-völgyes vonala. András gondokba merülten szemlélte a messzeségben kibontakozó képet, aztán belső zsebébe nyúlt, és elővette Van der Parra pecsétektől pirosló levelét.

Mindössze néhány soros levél volt.

Jelky András hadnagy úrnak

Ezen levelünkkel parancsban adjuk önnek, hogy Ceylon szigetén haladéktalanul vessen véget a bennszülött törzsek garázdálkodásának. Ha parancsunknak eleget tett, és helyreállította a békés viszonyokat, századával keresse fel Banda, Amboina és Ternate szigeteket, és mindezeken a helyeken, békés úton vagy szükség esetén fegyveres eljárással, biztosítsa a köztársaság gyarmatainak épségét és nyugalmát. További rendelkezéseinket útja közben fogja kézhez kapni.

Kelt Batáviában, 1760. május 17.

A hollandi gyarmatok kelet-ázsiai helytartója:
Péter Albert Van der Parra

András csaknem kiejtette kezéből a levelet. Az sem volt ínyére, hogy századával bennszülöttekre támadjon, de ami ennél is jobban szíven ütötte, hogy a helytartóság parancsainak teljesítése akár évekig is eltarthat. Nincs semmi reménye, semmi kilátása, hogy feleségéhez, békés foglalkozásához egyhamar visszatérjen!

Alkonyattájt a vitorlás megérkezett Ceylon partjaira, és horgonyt vetett fővárosának, Colombónak a kikötőjében.

Andrást és századát lelkendező örömmel fogadták a holland gyarmatosok. A város kisded helyőrsége huszonöt ágyúlövéssel üdvözölte partraszállásukat, zeneszóval vonultak be a városba.

Hogy szomorúságát elűzze, András tettekre vágyott. Nem sokat töltötte hát az időt, hanem még aznap este összehívta a város elöljáróit. Tőlük aztán pontosan megtudta, milyen feladatokat kell megoldania.

Ceylon belsejében független tartományként állt fenn a szingaléz bennszülöttek országa. Kandy volt a neve az országnak, ugyanígy hívták az ország fővárosát, amely egyben Mahabinak, a bennszülöttek királyának a székhelye volt. Néhány héttel Andrásék érkezése előtt történt, hogy Mahabi király tekintélyes sereggel betört a hollandi gyarmatok területére, és felgyújtott néhány jómódú telepet. A gyarmatosokat pedig elkergette a letarolt ültetvényekről.

A colombói gyarmati helyőrség sokkal csekélyebb erőt képviselt, semhogy Mahabival szembeszállhatott volna. A város polgárai rettegtek tőle, nehogy Mahabi serege a városra is rátörjön, ha sikerül neki a tengerpart felé nyomulnia. Érthető hát a nagy öröm, ahogyan András századát fogadták. A megbeszélés után meg is ünnepelték kivilágítással, fényes díszlakomával az eseményt, úgyhogy a gyarmati hadsereg új hadnagya alig győzte végighallgatni a sokfajta magasztaló felköszöntést.

Az ünnepi vacsora után sem tudta álomra hunyni a szemét.

Mit tegyen ebben a keserves helyzetben? Semmi hajlandóságot sem érzett, hogy tűzfegyverekkel válaszoljon a bennszülöttek lázadására, egyáltalán, hogy vért ontson ezen a sose látott földön. A parancsot azonban teljesíteni kell, nincs kibúvó! Hajnalig töprengett, gondolkodott, és végül eltökélte magában, hogy akár cselfogással, akár valami más úton-módon, de vérontás nélkül tesz eleget nehéz küldetésének.

Másnap reggel legelébb is maga elé hozatta a szingaléz foglyokat, akik az eddigi csatározásokban a hollandiak kezére kerültek. Barátságos hangon kezdte őket faggatni: mit akar hát Mahabi király a hollandusoktól? Amazokat nem is kellett sokáig biztatni, egykettőre elmondták, hogy Mahabi király megesküdött Buddha szent fogára: az idegeneket mind elkergeti, és az egész szigeten visszaállítja a maga ősi uralmát.

- Hát nem ismeri a király a hollandok erejét? - kérdezte András. - Hiszen az igaz, hogy mi kevesebben vagyunk, mint ti, de fegyvereink veszedelmesebbek, és sokkal jobban harcolunk... - Gondolkozott egy pillanatig, aztán ijesztésül még azt is hozzátette: - Ha a ti királyotok nem tér vissza békével a maga országába, akkor még azt is könnyen elvehetjük tőle.

- Ó, uram - felelte a fogolycsapat vezetője, egy öreg, fehér szakállú szingaléz -, az lehetetlen. Még ha kétszer annyian volnátok is, mint mi, és ha valóságos villámmal tudnátok is megtölteni a puskáitokat, mégis mi győznénk le benneteket. És esküszöm neked, hogy valahányan vagytok, te magad is, vagy itt hagyjátok a szigetünket, vagy mindnyájan a kezünkbe kerültök!

András elámult a fogoly szingaléz válaszán.

- Mitől vagy ilyen bizonyos a győzelmetekben? - kérdezte inkább kíváncsian, mintsem haraggal.

Az ősz ember keresztbe tette két karját a mellén, és oly mélyen meghajolt, hogy a szakálla a földet érintette.

- Ó, uram, engem a szent fog bizonyossá tesz.

Andrásnak várakozóan csillant fel a szeme.

- Micsoda szent fog?

- Buddha szent foga - hajlott meg újra a fogoly -, amit a mi papjaink a kandyi nagytemplomban őriznek... Aki a birtokában van a mi istenünk szent fogának, azt Buddha a sziget korlátlan urává teszi. Ez a szent fog pedig Mahabi király birtokában van.

András elgondolkozva nézte az áhítatosan hajlongó öreget. "Milyen babonákban hisznek ezek a szerencsétlen emberek!" - tűnődött csüggedten, de egyszerre csak felugrott a helyéről, és gyorsan elvezettette a foglyokat. Olyan terve támadt, hogy azonnal magára akart maradni és világosan kidolgozni a szerencsésen született gondolatot.

Estefelé újra összehívta a város elöljáróit.

- Uraim! - nézett körül a reményteljesen várakozó arcokon. - Felteszem, hogy nemcsak a legközelebbi néhány hónapra, hanem tartósabban is szeretnék a békességet biztosítani.

Az elöljáró urak megvakarták a fülük tövét, igen furcsa képet vágtak, aztán egyöntetűen kinyilatkoztatták, hogy akarni akarnának ilyesmit, de bizony ez merő lehetetlenség.

- No jó - folytatta András -, nekem olyan tervem van, ami ha sikerül, hosszú békét biztosíthat a kolónia számára.

Az elöljáró urak erre már hegyezni kezdték megvakart fülüket, és olyan szemmel tekintettek Andrásra, hogy - halljuk hát a szép szót!

- Hallottak már önök Buddha szent fogáról, amit Kandyban őriznek?

Az elöljáró urak összenéztek, és egyöntetűen igennel válaszoltak.

- Jól van - állt fel András a helyéről. - Akkor biztosan azt is hallották, hogy a bennszülöttek hiedelme szerint ennek a szent fognak a birtoklásától függ az egész sziget birtoklása. Az én tervem tehát egyszerűen abból áll, hogy a szent fogat elhozom a kandyi nagytemplomból, és ezáltal visszájára fordítom a bennszülöttek hiedelmét.

Az elöljáró urak ismét összenéztek, fejüket csóválták, vállukat vonogatták.

- Szép terv, jó is volna - szólalt meg végre az egyik -, hanem a szent fogat elhozni lehetetlen!

- Kandy bent van a sziget legbelsejében - mondta a másik -, még a tájékára eljutni se könnyű!

- És a szent fogra szörnyen vigyáznak a buddhista papok - folytatta csüggedten a harmadik.

A negyedik is hozzátett még valamit.

- Mahabi királynak pedig roppant nagy serege van. Tízszer akkora, mint a miénk. Jobban tenné ön, hogyha ágyúival kergetné szét a vadakat!

András hagyta, hogy az elöljárók hadd mondják el a magukét, aztán nyugodtan, határozottan kijelentette:

- Az erőszak csak újabb bajokat szül... Ezért a fogat akkor is elhozom, ha egyenest a kandyi király szájából kellene kihúznom. Kérem az elöljáró urakat, azonnal intézkedjenek, hogy a város nélkülözhető katonasága a századomhoz csatlakozzék. Holnap reggel indulok Kandyba.

Határozott fellépése eredményes volt. Az elöljárók elszéledtek, és a colombói helyőrség nagyobb része még aznap este csatlakozott a batáviai századhoz.

András gondos előkészületekkel töltötte el az estét. Tanulmányozta a sziget térképét, megbeszélte az útitervet Jost káplárral, a colombói helyőrség köpcös parancsnokával, aztán levelet írt a feleségének, és végül nyugodalmas alvással pihente át az éjszakát.

Mire megvirradt, háromszáz gyarmati katona élén elhagyta Colombo városát. Azzal a szilárd elhatározással vezette seregét, hogy történjék bármi, a szent fogat megszerzi, és ezzel elejét veszi a hiábavaló vérontásnak.

A kisded hadsereg keletnek vette útját, hogy felfelé haladva a Kelani-Ganga folyó völgyében, a legrövidebb úton közelítse meg Kandyt, a sziget ősi fővárosát.

Hosszan elnyúló menetben vonult a sereg. Útjában mind ritkábbak lettek és végül egészen elmaradtak az emberi munkálkodás jelei: a bambuszkunyhók, a füstölgő tűzhelyek, a kaktusznövények, a vad természettől elhódított irtások, és nemsokára az őserdő sűrű, sötétlő, burjánzó világa fogadta magába a merész vállalkozókat. Hatalmas pálmák nyúltak a magasba, kötélvastagságú indák húzódtak, csavarodtak a fák törzsei között, és lent a földön vad sűrűségben zöldelltek, illatoztak a forró égöv húsos levelű cserjéi, bokrai, ezerszínű virágai.

András szomjas szemmel figyelte az őserdő zajgó-zsibongó életét. Ezerszínű, ezerhangú madársereg csivitolt, röpködött a lombok között, papagájok surrogtak a levegőben fülhasogató rikoltozással, farkukkal fogózva majmok hintáztak az ágakon, és vijjogó hangon kiáltoztak egymásnak az emberek sose látott seregének közeledtére. A folyót is elevenné tette az őserdei élet: gémek, gödények, flamingók, sose látott formájú, tollazatú vízimadarak úszkáltak, pocskoltak a folyópart sekélyebb vizeiben, hatalmas combú békák vetették magukat vízbe a közeledők elől, és éktelen lármát csaptak. Csillogó hátú teknősök bukdácsoltak a lágy iszapban, és fatörzs módjára egy-egy krokodilus is ott sütkérezett mozdulatlanul a homokos parton.

Andrásnak akaratlanul is gyermekkora, kedves jó tanítója jutott az eszébe.

Sovánka uram mindig szívesen mesélt az iskolában az őserdőkről. És ahogyan az iskolából hazatérve maga is elmesélte azon frissiben édesanyjának, milyen messzi, titokzatos világok vannak a földön, ahová ember még sose tette be a lábát, szegény jó édesanyja milyen hitetlenkedve csóválta a fejét... És András itt, az őserdő mélyén most szomorkásan, de mégis elégedetten gondolt vissza roppant útjára, amelyen annyi veszedelem között is megállta a helyét.

Amikor eljött az este - hirtelenül, mert a forró égöv alatt a fényes nappalból minden átmenet nélkül koromfekete éjszaka lesz -, a sereg letáborozott. A hatalmasan lobogó őrtüzek körül lepihentek a katonák. Szükség volt a nagy tüzekre, nem mintha az emberek nagyon fáztak volna, de az őserdő élete éjszaka sem csendesedett el, hanem a veszedelmesebb vadak éppen a sötétben indultak zsákmányszerző útjukra.

A sötétség beálltával elnémultak a nappal hangjai, és kezdetét vette az őserdő sokkal félelmetesebb éjszakai hangversenye. Vad elefántok trombitálása, bőgő majmok üvöltözése, óriási baglyok huhogása, mérges kígyók surranó sziszegése egyetlen zsongó lármába olvadt össze. Néha-néha a tigrisordítás is felharsant a távolból.

Az éjszaka minden baj nélkül telt el. A kiállított őrszemeket nem támadta meg vadállat, az alvókat nem csípte meg pápaszemes kígyó, így, amikor a felkelő nap fénye lassacskán áttörte a lombok rengetegét, a katonák friss kedvvel, megújult erővel folytatták az utat.

Az első csapás azonban nem sokáig váratott magára.

A menet végén néhány katona valami úszó tárgyat pillantott meg a folyó hullámain. A katonák kíváncsisága nagyobb volt, semhogy sorsára hagyták volna a vízen libegő, bukdácsoló tárgyat; hosszú faágakkal halászni kezdtek utána, és hamarosan sikerült is a part közelébe csalni.

- Egy kosár! - kiáltott az egyik meglepetten.

- Mozog benne valami! - vizsgálgatták mások, és még nagyobb igyekezettel folytatták a halászatot.

Valóban, amit a folyóból kihalásztak: sásból font kosár volt, és a belsejében nyugtalanul forgolódott valami.

Fiatal katona kapta kezébe a kosarat, és a többiek nagy várakozásától kísérve feltépte a tetejét.

Abban a pillanatban egy karvastagságú mérges kígyó pattant ki a kosárból, a katonát dühödten megmarta az arcán, és hirtelen tekergéssel már el is tűnt a sűrű páfrányok között.

A megmart katona följajdult fájdalmában, hanyatt esett, és mire András és Jost káplár előkerültek a szomorú esemény hírére, a szegény fiú már a végét járta.

- Ezt a kosarat a mi fogadtatásunkra küldték? - kérdezte András döbbenten. - Máris tudnak érkezésünkről?!

A káplár, aki Andrásnál régebbi szolgálata révén járatosabb volt a bennszülött népek szokásaiban, most tagadóan ingatta a fejét.

- Nem, nem mielébünk küldték - dobta vissza a kosarat a vízbe -, egész más a magyarázata. A szingalézek vallása tiltja az állatölést. Ezért aztán a veszedelmes állatokat kosárba zárják, és bedobják a folyóba... Sose szabad hozzányúlni az ilyen kosarakhoz, sokan megbánták már, akik ilyesmire halásztak.

A csapat első halottját az őserdő mélyében temették el, egy hatalmas mangófa tövében ásták meg a sírját. A sereg szomorú csendben felsorakozott a fa körül, de a végtisztességnél szokásos sortüzet András nem engedélyezte. A lőporral takarékoskodniuk kellett, különben sem lett volna tanácsos, hogy a puskaropogással esetleg elárulják jelenlétüket valami őserdőben kóborló bennszülöttnek.

Mély csendben takarták be földdel szerencsétlenül elhunyt bajtársukat, zöldellő faágat szúrtak a sírdomb hegyébe, aztán megrendült szívvel, komor hangulatban indult tovább a sereg.

amelyben Jelky András elevenné varázsol egy kétszáz éves, de legalábbis húszesztendős szobrot

Tizenkét napig tartott az őserdei menetelés. A tizenharmadik napon előbukkant a század az irdatlan rengetegből. Sziklás, bozótos, kietlen hegyoldal tárult a katonák elé, a kövek fehérlő hátán szikrázott a nap, a bokrok, a cserjék bágyadtan kókadoztak a forróságban.

András egész napos pihenőt rendelt el, és amíg a katonák letáboroztak az erdő szélén, felkapaszkodott egy jókora sziklatömbre, hogy végigtekintsen a messzire nyúló, lankás hegyháton. Ez a vidék már Kandy tartománya volt, a sziget szíve, a bennszülöttek ősi országa. Igaz, a hegyhát innenső oldalán nyoma sem látszott az emberi életnek, de András tudta a térkép útmutatásából, hogy egy-két napi járóföldre megtalálják majd az első bennszülött falvakat, aztán magát az ősi fővárost, ahol a szent fog rejtőzik.

"Hej, az a szent fog! - sóhajtott elgondolkozva. - Hogy kezdjek hozzá? Hogy kerítsem elő? Pedig megszerzem, akár a pokol fenekéről is!"

Tűnődve szemlélte az elébe táruló tájat. Az őserdő homályos sűrűsége után jólesett szemének az ég határtalansága. Tetterőt és biztonságot érzett magában, hogy véghez tudja vinni merész feladatát.

Amint így szemlélődött, egyszerre csak egy öreg bennszülöttet pillantott meg nem messze a hegyoldalon. Az öreg szingaléz gyümölcsökkel, virágokkal megrakodva kapaszkodott felfelé a kövek között. Csendesen, zaj nélkül mozgott, igyekezetében elmerülve nem sokat látszott törődni az erdő szélén sürgölődő katonákkal.

András azonban annál jobban törődött vele. Gyorsan leereszkedett a szikláról, az öreg elé sietett, és hogy barátságosan szóra bírja, legelébb is megkérdezte tőle, hová cipeli a gyümölcsöket ezen a lakatlan vidéken.

- Ramájunnak viszem - rakta le az öreg a gyümölcsökkel tele gyékénykosarat. Minden ijedelem nélkül pillantott Andrásra, úgy mondta ki a Ramájun nevet, hogy aki jóravaló ember a világon, annak Ramájunt ismernie kell.

András azonban sose hallotta ezt a nevet. Hiába kutatott emlékezetében, még csak nem is rémlett neki, hogy akár Batáviában, akár Colombóban említették volna előtte.

- Ki az a Ramájun? - kérdezte hát kíváncsian.

- Nem tudod, feringi? - kérdezte megbotránkozva a szingaléz. Feringinek szólította Andrást, ahogy a bennszülöttek nevezik az európaiakat, aztán egy kis sajnálkozó lenézéssel a hangjában megadta a magyarázatot: - Ramájun: ő a mi legnagyobb oszlopszentünk!

András nem lett okosabb a felvilágosítástól, nem tehetett hát egyebet, tovább kérdezett:

- Oszlopszent? Mi az az oszlopszent?

- Azt sem tudod, feringi? - nézett rá még élesebben az öreg. - Az oszlopszent feláll egy magas oszlop tetejére, és nem jön le többet.

András most sem értett többet az egészből, mint eddig.

- És mit tud odafent csinálni? - kérdezte ismét, nem valami nagy áhítattal.

- Az oszlopszent Buddha nagyságáról elmélkedik, és úgy tér vissza dicsőséggel Buddha birodalmába - adta meg a választ megrovóan az öregember.

András inkább a földi kérdéseknél maradt.

- És nem ül le, nem fekszik le soha? Hiszen az lehetetlen!

- Neked, feringi, sok minden lehetetlen, amit a mi szentünk meg tud cselekedni.

- De ha elalszik - faggatózott tovább András -, akkor leesik az oszlopról, és még a nyakát is kitörheti.

Az öreg szingaléz ettől a tiszteletlen feltevéstől sem vesztette el áhítatos nyugalmát.

- Nem esik le - jelentette ki kurtán. - Éjszaka Buddha láthatatlan zsinórt bocsát le hozzá az égből, abba belefogódzva nyugodtan alhatik.

- Láttad már azt a zsinórt? - mosolygott András.

- Nem láttam, mert az láthatatlan. Buddha a semmiből szőtte.

- Ha semmiből szőtte, akkor mindenesetre láthatatlan, ezt elismerem - bólogatott András jóakarattal.

Hogyan használhatná fel ezt a találkozást a maga javára? - ez a kérdés járt közben egyre a fejében. "Ennek az oszlopszentnek biztosan van valami köze a szent foghoz. Nézzük csak tovább, hátha nyomra bukkanunk!"

- És mióta áll a ti Ramájunotok azon az oszlopon? - kérdezte az öreget egy kis hallgatás után.

- Ó, már a nagyapám nagyapja korában is ott állt! - felelte lelkesen az öreg szingaléz. - És azóta meg se mozdult soha! A lába gyökeret vert az oszlopba, és lába körül fészket raktak a fecskék, mert egészen kőszobornak tartják... És a vállára is ráülnek, mert Ramájun sose zavarja el őket.

Andrásban egyre jobban megerősödött a gondolat, hogy személyesen kell megismerkednie ezzel a csodálatos oszlopszenttel. Nem hitt ugyan az öreg szavában, inkább valami ügyes ámítónak képzelte Ramájunt, hiszen oly könnyű kihasználni a nép babonás természetét. De hát mindegy, akárhogyan is van, az csak hasznára válhat, ha megnézi magának a sziget híres szentjét.

- Elvezetnél engem szent Ramájunhoz? - kérdezte most már tiszteletteljes hangon.

Az öreg szingaléz szótlanul nézett rá. Látszott, hogy tusakodik magában, de végül is nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az idegent ámulatba ejtse az oszlopszent dicsőséges látványával.

- Gyere velem, és elébe fogsz jutni - felelte büszkén. Aztán a maga megnyugtatására (ha szentségtörő dolgot cselekednék) még hozzátette: - Nem hiszem ugyan, hogy a mi szentünk beszédbe ereszkedjék egy magadfajta feringivel...

András Jost káplárra hagyta a tábort, maga mellé vett néhány kísérőt, és megindult az öreg szingaléz után.

Órákon át kapaszkodtak felfelé a hegyoldalban, András és az öreg között most már szó sem esett. Csak a kövek ropogtak a katonák lépései alatt. Végül egy hosszú, zegzugosan elnyúló hegyszakadék belsejébe érkeztek, a szakadék mélyén fürge hegyi patak csobogott, egymás nyomába lépegetve most annak a partján haladtak tovább. És akkor - oly váratlanul, hogy András azt hitte, káprázik a szeme - az út egy éles fordulatánál hirtelen szembetalálták magukat az ország különös szentjével.

A hegyszakadék napsütéses sziklakatlanba torkollott, a katlan közepén nagy darab kőszikla terebélyesedett, a kőszikla tetején egy vaskos gránitoszlop emelkedett az ég felé, az oszlop hegyében pedig ott állott mereven, mozdulatlanul egy sötét, sovány, csontvázszerű alak.

- Ramájun - kiáltott fel széni borzadással az öreg szingaléz.

Néhány pillanatig arcára borulva imádkozott a kőszikla aljában, aztán ismét felemelkedett, és félhangosan folytatva az imádságot, kapaszkodni kezdett felfelé a sziklán.

A sziklára feljutni nem volt nehéz feladat. Sokan megtehették már esztendőkön át ezt az utat, mert lépcsőszerű kapaszkodók vezettek rajta felfelé. Fent, az oszlop talapzata körül virágok, gyümölcsök hevertek a kövön, bizonyságául a nép áhítatos tiszteletének az oszlopszent iránt.

András intett a kísérőinek, hogy maradjanak vissza, maga pedig az öreg szingaléz nyomában kapaszkodni kezdett, és hamarosan ott állt a szikla tetején, a gránitoszlop tövében. Az oszlop magasabb volt nála, felnyújtott karral elérhette volna a felső párkányát, ahol az oszlopszent csontos lába állt.

Az öreg szingaléz lerakta ajándékait, homlokával háromszor megérintette a földet, és gyorsan leereszkedett a szikláról. Bizonyára nem tartotta magát méltónak arra, hogy tartósan ott időzzék a hatalmas szent közvetlen közelében.

András azonban fönn maradt, és különös érzésekkel eltelve szemlélni kezdte a dermedten álló, különös alakot. Mintha bronzból öntötték volna, oly mozdulatlan nyugalom ülte meg az egész testet. A két csontos kar halottan lecsüngött, a szemekben nem volt élet, láttak ugyan, de nem néztek, csak a hosszú fehér szakáll rezdült meg néha-néha a szél könnyű fuvallatától. Az oszlop tetején valóban fecskék fészkeltek, egy fecske éppenséggel ott ült az oszlopszent vállán, és mintha titkokat sugdosna a fülébe, halkan csivitolt.

- Ramájun! - szólította meg András percek múltával az eleven szobrot. - Ramájun! Téged a világ nagy bölcsnek tart, és a híred hozzám is eljutott... A nép azt mondja, hogy te mindent tudsz, szent és mindenható vagy, és hogy nincsenek előtted titkai sem a sorsnak, sem a természetnek.

A szent mintha egy árva szót sem hallott volna András beszédéből.

- Ramájun! - kiáltott hangosabban András. - Ha mindentudó vagy, mondd meg, miért kerget engem a sors tengereken, világrészeken keresztül. Miért nem lelek én pihenést sehol a földön? Mondd meg nekem, Ramájun, és adj tanácsot, mit tegyek.

A szent nem moccant, nem válaszolt.

András hátrább lépett, hogy jobban lássa az oszlopszentet. Első megdöbbenésének zavara után valami türelmetlen kívánság fogta el, hogy szóra bírja, életre keltse ezt az élő és mégis halott emberi testet.

- Miért nem felelsz, Ramájun? - kiáltott fel türelmetlen sürgetéssel. - Talán nem fér meg a méltóságoddal, hogy válaszolj annak, aki tisztelettel kérdez? Még az isten is feleletre méltatja a teremtményeit! Neked pedig, aki a legfőbb lény alázatos szolgájának vallod magadat, neked nincs feleleted az én kérdésemre?

A szent most sem válaszolt, dermedt arcvonásai azonban egyszerre csak megvonaglottak, keze önkéntelenül megrendült, vállának, nyakának inain kínzó rángatózás hullámzott végig. Percek múltak el a szent gyötrő kínlódásával. András némán bámulta a verejtékező alakot, amikor hirtelen egy kiáltás szakadt fel az oszlopszentből:

- Feringi! Feringi!... Látod azt a rudat? Ott van melletted! Látod?

- Látom - felelte András, elámulva a különös kérdésen. Azt hitte, a szent azért mutatja neki a földbe szúrt botot, hogy valami példázatot mondjon róla, és azáltal adjon feleletet a kérdéseire, de egész más következett.

Az oszlopszent arca, karja, testének inai még hevesebben rángatóztak, mintha az erőszakkal elnyomott élet tépte, gyötörte volna egész lényét. Haragos türelmetlenséggel kiáltott Andrásra:

- Fogd azt a rudat, feringi! Fogd azonnal! Vakard vele a hátamat!

Andrást annyira meglepte a váratlan kívánság, hogy mozdulatlanul maradt a helyén, de akkor a szent másodszor is rákiáltott, haragtól és gyötrelemtől remegő hangon:

- Feringi! Vakard a hátam!

András most már nem habozott, kirántotta a földből a hosszú, egyenes farudat, és a hegyével derekasan végigvakarta a szent hátát és mellét, nyakától a keresztcsontjáig minden porcikáját. Akkor a széltől, naptól kicserzett testen elült lassanként a kínzó vonaglás, boldog megelégedés ömlött el a szent kiszikkadt arcán.

- Elég, feringi! - sóhajtott végül. - Szúrd vissza a rudat a helyére.

András beszúrta a rudat a földbe, és visszatérve az oszlop elé, csodálkozva nézett fel ismét. A szobor, íme, megelevenedett! A testét elhagyta a jéghideg dermedtség, az arc megváltozott, a szemekbe visszatért az élet. Ramájun megnyugodva állt a helyén.

- Ne csodálkozz, feringi! - szólalt meg kisvártatva. - Minden Buddhában hívő embernek kötelessége, valahányszor felkeres egy oszlopszentet, hogy megfogja a földbe tűzött póznát, és megvakarja az oszlopszent hátát. A te vezetőd mégis megfeledkezett a kötelességéről, pedig az én hátam már akkor viszketni kezdett, amikor megláttalak titeket... Mert tudd meg, feringi, nem az éhség a legnagyobb szenvedés, sem a szomjúság, sem a meleg, sem a hideg, hanem a viszketés!

Andrást elhagyta az a zavart, döbbent áhítat, amivel eddig szemlélte a szentet. Most inkább szánalmat érzett ezért a szerencsétlen emberért és kíváncsiságot, hogy megtudja kegyetlen életének titkát.

- És miért nem vakarod meg magad a saját kezeddel, Ramájun?

- Tiltja a fogadásom, hogy ilyen mozdulatot tegyek - felelte tompán az oszlopszent. - Pedig a viszketés mindennél nagyobb próba.

András belátta, hogy igazat beszélhet, hiszen ha az ember sose tisztálkodik, helyéről soha el nem mozdul, csakugyan elég oka lehet a viszketésre.

- Válaszolsz-e a kérdésemre, amit az előbb feltettem? - kérdezte András most már sokkal közvetlenebb hangon.

A szent elgondolkozni látszott, jó ideig hallgatott, aztán nagyra nyílt szemmel a távolba tekintett, és ezt az egyetlen szót kiáltotta:

- Nirvána!

- Van-e valami tanítás a te vallásodban, hogy sorsom csapásaitól megmenekülhessek?!

A szent változatlanul a messzeségbe révedt. Arca ismét megdermedni látszott. Kisvártatva másodszor is így kiáltott:

- Nirvána!

András már-már belátta, hogy nem kaphat érthető választ, utoljára mégis felszólt az oszlopszenthez:

- Mit jelent ez a szó? Miért felelsz értelmetlenül a kérdésemre, amit én megfejteni nem tudok?

Csalódottan nézte az aggastyánt. Már távozni készült, de akkor újabb változást vett észre az oszlopszent tekintetében. Ramájun szemében meglepetés tükröződött, pillantását egy helyre szegezte, az arca egyszerre haragossá változott.

András megfordult, szemével követte Ramájun tekintetét, és saját fegyveres kísérőit vette észre odalenn.

András megértette, Ramájunt a fegyveresek nyugtalanítják, azért minden titkolózás nélkül számot adott róluk.

- Ne nyugtalankodj, Ramájun. Azok az én kísérőim, én pedig a katonák hadnagya vagyok... De nem hozzád jöttünk. Kandyba megyünk. Meglátogatjuk Buddha főpapját.

Megnyugtatóan igyekezett beszélni, de ahogy az utolsó mondatot kiejtette, hirtelen meglepő dolog történt. Az oszlopszent torkából dühös hörgés tört fel, görcsösen ökölbe rántotta mindkét kezét, lábával felindultan toppantott.

András megdöbbenve nézte ezt a kitörő indulatot. Hogyan?! Hát ez a szoborrá lett ember mégis tud mozogni? Lába nem vert gyökeret a kőbe, térde nem merevedett meg a szakadatlan mozdulatlanságban? És mért éppen a főpap említésére vesztette el magasztos önuralmát?

Már-már azon volt, hogy a kíváncsiságtól hajtva faggatni kezdje a szentet, de Ramájun megelőzte.

- Feringi! - harsogta szenvedélyes gyűlölettel. - Megölöd? Ugye, hogy megölöd?... Öld meg, és én kikönyörgöm számodra Buddha minden áldását, Buddha minden dicsőségét!... Öld meg a főpapot, feringi!

Dülöngélve kiáltozott, csontos ujjával belemarkolt elrongyolt öltözékébe, tépdeste, szaggatta a ruháját, úgy keresett megkönnyebbülést fojtogató indulatában.

- Sokan vagytok, feringi? Sokan? - tört fel belőle a kérdés. - Menjetek mindannyian, mert a templom nagyon erős, és a főpap testőrei nyitott szemmel alszanak!

András szóhoz sem jutott csodálkozásában.

Ramájun keserű nevetésbe tört ki, aztán lassan elnémult, és mintha később megnyugodott volna.

Jó néhány perc telt el némán; András megdöbbenten nézte az oszlopszentet.

- Csodálkozol, feringi?... Nem érted, ugye, Ramájun hogy indulhatott fel ennyire?

- Nagy ellenséged lehet a főpap - válaszolta András zavartan. Gondolta, a szent magától is beszélni fog, nem akarta kérdezgetni.

- Ellenségem!... - kacagott fel keserűen Ramájun. - Úgy van, ahogy mondod. Megmérgezett! Megölt, meggyilkolt, elpusztított!... Halljad, feringi, mit tett velem a főpap! Két éve, hogy a kandyi templom főpapi széke utoljára megüresedett. És tudd meg, feringi, hogy a kandyi főpap a leggazdagabb, a leghatalmasabb, amerre csak Buddha tanai uralkodnak. Kincstára dúsabb, mint bármelyik királyé Indiában, és hatalma korlátlanabb. A kandyi királynak az ő intése parancsol... Ki ne akarna hát Buddha legelső szolgája lenni?! Én is akartam, hogyne akartam volna! Gyermekkorom óta ez volt életemnek a célja. És a mostani főpap volt legnagyobb ellenfelem. Én is más úton indultam el, ő is más úton. Vagyonomból én ide állíttattam ezt a gránitoszlopot a vadonba, felálltam a tetejébe, és álltam rajta húsz álló esztendeig. Hússzor aszalta csontomat a száraz időszak heve, hússzor áztatta testemet a monszun esője, de innen soha le nem szálltam, még csak mozdulni se látott soha senki, pénz be nem szennyezte a kezemet, nyugalmam nem vesztettem el, és Buddháról gondolkozni meg nem szűntem soha. Mindenki elismert a sziget legszentebb emberének...

Az oszlopszent kimerülten elhallgatott, de a felindultság újra erőt vett rajta, s ziháló indulattal folytatta élete történetét.

- És ő? Az ellenfelem?! Ő azalatt folyton az udvarnál járt-kelt, folyton a király fülébe sugdosott, folyton csúszott-mászott, hízelgett, hajlongott. Beszéde hamisság, lehelete meghunyászkodás, gondolata alattomosság, a szíve csalfaság volt! Csalfaság húsz álló esztendeig! És amikor a főpapi szék megüresedett, mégsem engem ültettek oda, hanem őt!... Öld meg, feringi, öld meg! Megáldalak minden áldásommal, csak öld meg!... Nem akarok tovább szent lenni! Nem, nem! Vesszek el örökre, csak kitölthessem méltó bosszúmat!

András meg se bírt szólalni az indulatnak ebben a viharzásában, csak nézte, kábultan nézte, a szenvedély hogyan rázza az oszlopszent szobornak hitt testét. Az aggastyán akkor hirtelen előrehajolt az oszlopon, csonttá soványodott karjával András felé kapkodott.

- Feringi! Segíts innen leszállnom! Én akarom a csapatodat vezetni... Minden hegyet-völgyet úgy ismerek, mint a tenyeremet! És ismerem a templom minden zegét-zugát, ismerem a föld alatti utakat, ismerem a szent fog rejtekhelyét, ismerem a szent pálmát, mindent ismerek, nálam nélkül semmire se mehettek!...

Be sem várva, hogy a meglepett András az oszlopig fölnyújtózkodjék, önkívületében valósággal ledobta magát az oszlopról, kezével a talapzat párkányát kapkodva. Ha András el nem kapja sovány, törékeny testét, és átölelve le nem emeli a sziklára, a sziget leghíresebb oszlopszentje biztosan a nyakát törte volna.

András csak most kezdte megérteni, milyen nagy szerencse érte. Átkarolva Ramájun vállát, most már százszoros óvatossággal vezette lefelé.

A szikla tövében így pillantotta meg őket az öreg szingaléz, András vezetője.

Az öreg azt hitte, elérkezett a világ vége, elszörnyedésében először hasra vetette magát, aztán ahogy a szent továbbhaladt Andrással, hirtelen futásnak eredt, és karját lengetve kiáltozott:

- Ramájun!... Ramájun!... Ramájun!...

amelyben az oszlopszent nagy hirtelen eltűnik, és a szent fog fekete füstté változik

Vakmerő vállalkozásában András nem is álmodhatott jobb vezetőről, mint amilyenre Ramájunban akadt. Az oszlopszent való igazat mondott, amikor azt állította, hogy úgy ismeri a sziget belsejének minden zegét-zugát, mint a tenyerét. Szikár termetével, napszítta rongyaiban András mellett lépkedett a sereg élén, és gyorsan, biztosan, csalhatatlanul vezette a századot a bércek vad útvesztőin, köves vízmosásain, hegyfokon keresztül.

Kétnapi kitartó menetelés után egy hegyektől övezett fennsíkra érkezett a század. Ennek a fennsíknak a közepén feküdt Kandy városa, a bennszülöttek ősrégi királyi székhelye. A város közelében most már óvatosabban kellett mozogniuk, mert tudomásuk volt róla, hogy Mahabi király és egész serege most odahaza állomásozik. András tehát legelébb is pihenőt rendelt el, és széles körzetben mindenfelé őrszemeket állított, nehogy az ellenség meglepje, aztán felderítőket küldött a városba, hozzanak hírt minél gyorsabban, mit tervel, mire készül a szingaléz király.

A pihenés napja események nélkül múlott el. Hála Ramájun segítségének, a század olyan rejtve és olyan gyorsan érkezett, hogy Mahabi király még mit sem tudott róla, és különben nem is álmodhatta, hogy a feringiek serege be tudjon hatolni székvárosáig. A felderítők csak másnap hajnalban jelentették, hogy a király hírét vette az idegenek érkezésének, és kétezer főnyi seregével most készülődik rájuk törni.

- Az még a kisebb baj, hogy hússzor annyian vannak, mint mi - töprengett András -, de vajon milyen fegyverekkel jönnek?

Efelől sem kellett sokat nyugtalankodnia. A felderítők elmondták, és Ramájun is megerősítette szavukat, hogy nyilaknál, lándzsáknál, pajzsoknál egyéb harceszköz nem nagyon akad a király seregében; András tehát végső esetben századának tűzfegyvereiben is bizakodhatott a sokszoros túlerővel szemben.

Csakhogy nem az volt az ő szándéka, hogy fegyveresen háborúskodjék a szingalézokkal! Hiszen éppen azért határozta el a szent fog megszerzését, hogy küldetésében ne kelljen ártatlan vért ontania. Ezért jókor reggel a sátrába hívta Ramájunt és Jost káplárt, és hármasban megtanácskozták, hogyan fejezzék be merész vállalkozásukat.

Az oszlopszent türelmetlenségében rögtön késznek mutatkozott, hogy föld alatti utakon a kandyi nagytemplom belsejébe vezesse Andrást, egyenesen a szent fog rejtekhelyéhez.

- Ne késlekedjünk, feringi! - követelte izgatottan a szikár aggastyán. - Sebesen kell lecsapni a főpapra, mert elmenekül a szent foggal! Akkor pedig minden hiába! Övé lesz, övé marad a hatalom!

András belátta, hogy a sietség nagyon is helyénvaló, de a századáról is gondoskodni akart, mielőtt elindult titokzatos útjára. Hogyan védje ki csata nélkül Mahabi király támadását, hogyan kösse le a király hatalmas seregét, amíg a szent fogat megszerzi? - ezt a kérdést is meg kellett még oldani.

- A közelben egy alkalmas hegyszakadékot láttam - adta elő tervét Jost káplár -, abba behúzódunk, és eltorlaszoljuk magunkat. Onnan aztán már egy hónapig is fel tudjuk tartóztatni a király seregét.

A terv jónak látszott, a század még abban az órában megkezdte beköltözködését a keskeny, meredek falú szakadékba. A szakadék kapuját sáncokkal, hatalmas szálfákkal eltorlaszolták a közelgő támadás elől.

- A sáncot jól meg kell rakni fegyverekkel, hogy a király serege közel se merészkedjék - adta ki András az utolsó utasításokat Jost káplárnak. - Egy-két riasztó lövést adjon le időnként, de a seregre tüzelni csak a legvégső esetben szabad.

Mindent rendbe téve, Ramájun vezetésével így indult el reggel András és a század tíz kiválasztott katonája, hogy rejtett ösvényeken járva felkutassák a nagytemplomba vezető alagút titkos bejáratát. Nem kellett sokáig keresgélniük, az oszlopszent csalhatatlan biztonsággal vezette át őket a közeli sűrű erdőségen, és óra hossza múlva megállapodott egy természetes barlang sötétlő szájánál.

Kihaltnak, elhagyatottnak látszott a környék. Ember csak nagy ritkán járhatott erre, és akit véletlenül idevetett az útja, nyilván az se sokat töltötte itt az időt. Nem bizony, mert a barlang szája körül óriási mancsok nyomai látszottak a puha földben, a barlang torkából pedig szétszórt emberi és állati csontok fehérlettek elő.

- Ramájun! - állt meg András döbbenten, ahogy a nyomokat, a csontokat megpillantotta. - Ezek tigrisnyomok! Itten tigrisek laknak, a csontok is mutatják! Jobb lenne talán másfelé mennünk.

Ramájun azonban nyugodtan belépett a barlang tágas pitvarába, onnan szólott vissza Andrásnak és a katonáknak:

- Jöjjetek bátran! Csalás az egész!... Ezeket a nyomokat egy levágott tigrislábbal préselik bele a papok a földbe. Csonttal is ők rakják tele a barlangot, hadd kerülje el mindenki ezt a helyet.

Azzal eltűnt a barlang sötétjében. András se habozott tovább, katonáival együtt bevonult a hegyoldal sziklás nyílásába.

Csakugyan, a barlang odabenn annyira összeszűkült, hogy nem is lakhattak volna benne vadállatok. Aztán egy még szűkebb, belső sziklakapu következett, hogy egy felnőtt ember csak oldalozva bújhatott át rajta, mögötte már tágasabban ásított egy koromsötét, visszhangzó falú kőfolyosó.

Ramájun otthonos biztonsággal bújt át a kőkapun, és már a folyosóból integetett, hogy a katonák gyújtsák meg a fáklyákat, és lopakodjanak utána.

A folyosó végtelennek látszott. Dohos levegő töltötte meg a sziklafalak közét, nyirkos légáramlatok csapták meg a katonák arcát, míg a fáklyák vörösen gomolygó füstje alatt egymás nyomában lépegettek. Nem természetes alagútja volt ez a hegynek. Mindenféle fáradságos emberi munka nyomai látszottak: végig a falakon tátott szájú szörnyetegek, fenyegető nézésű torzképek riogatták a hívatlan látogatókat.

Már egy órája járják ezt a titokzatos és fullasztó levegőjű utat. Alig ütöttek zajt, csak a lábuk alól elkotródó patkányok visítása zavarta meg egyszer-egyszer a süket csöndet. Nem látszott még semmi jele, hogy útjuknak vége szakadna, egyszer csak az oszlopszent mégis megtorpant, és felemelt kézzel csendre intette őket.

András és a katonák azonnal mozdulatlanságba dermedtek. Feszült idegekkel figyeltek a távolba, ahogyan Ramájun is tette, de jó időbe beletelt, amíg halk dobbanásokat hallottak a folyosó mélyéből.

- Jönnek! - súgta az oszlopszent András fülébe - Jönnek a nyomorultak, mindjárt itt lesznek! Hamar, oltsátok el a fáklyákat, húzódjatok kétoldalt, és senki se moccanjon!

A fáklyák kialudtak, mélységes sötét nyelte el a kisded csapatot, és bár András a század legbátrabb embereit hozta el magával, mindnyájuknak - neki magának is - megdobogott a szíve ebben a szorongató helyzetben.

Fölöttük ezer meg ezer méterre merő szikla tornyosodik. Hátuk mögött hideg, nyirkos sziklafal. Látni semmit se lehetett, megszólalni nem volt tanácsos - némán, vakon, dohos levegőtől fulladozva, egymást se látva kellett szembenézniük az ismeretlen ellenséggel, ami lehetett ember is, vadállat is, kevés is, rengeteg is...

András feszült figyelemmel hallgatózott. Kardját kivonta, és készen tartotta, bár el se tudta képzelni, hogyan használhatja majd a sötétben.

A dobbanások percről percre erősödtek, közeledtek.

- Sokan vannak - suttogta Ramájun, kezében megvillantva Andrástól kapott tőrét. - Nem is sejtik, hogy mi vár rájuk... Hát csak jöjjenek!

András csodálkozott, hogy amazok nem vették őket észre, amíg a Ramájun oly hamar megneszelte a közeledésüket. Hanem ez természetes volt, mert az oszlopszent húsz évet töltött a vadonban, és ez az életmód csodálatosan megélesítette minden érzékét. Olyan szeme, olyan hallása lett, mint az erdei vadaknak, azt is meglátta, meghallotta, amit más halandó megfeszített figyelemmel se tudott volna észrevenni. Amíg András a sötétséget kémlelte, hogy már fájt a szeme az erőltetéstől, egyszerre Ramájun szorítását érezte a karján.

- Mi történt? - kérdezte felrettenve.

Az oszlopszent nem válaszolt, csak kezének szorításán lehetett érezni, hogy feszülten figyel. S valóban, az alagútban ismét mélységes csend lett, semmi nesz sem hallatszott többé hozzájuk.

- Megálltak - suttogta az oszlopszent, és haragjában, felindulásában vaskapocsként szorította András karját.

A dobbanások még egyszer felhangzottak, de már csendesedve, és egyre elhalóbban, hogy aztán némaság töltse be végképp a hegy sötét belsejét.

- Visszamentek! Visszamentek a nyomorultak! - kiáltotta Ramájun szenvedélyes hangon.

- Észrevettek volna? - gyújtotta meg András a fáklyáját. - Hiszen meg se moccantunk.

- A fáklyák szagát érezték meg! - kacagott fel keserűen az oszlopszent. - Ó, finom orruk van ezeknek!... Siessünk utánuk! El kell őket érnünk, vissza ne jussanak a templomba, mert hírünket viszik!

Élen az oszlopszent, utána András, aztán sorban a katonák most már rohanva nyomultak előre a folyosón. Kezükben csapkodtak a fáklyák, úszva követte őket a füst vöröslő szalagja, kardjuk megcsörrent a sziklafal kiálló kövein.

Hirtelen halvány fénysugár derengett fel a távolban.

Megfeszített erővel törtettek a világosság felé. Gyorsan növekedett előttük a fény, aztán hirtelen előbukkant a föld alatti sötétségből.

Hatalmas oszlopcsarnokban találták magukat.

Elefántfejű pillérek, ágaskodó szörnyetegek, óriási kőbálványok tartották a tetőzet roppant tömegét. Borongó félhomály uralkodott mindenfelé, csak egy távolabbi bejárat felől ömlött világosság a faragott oszlopok és istenszörnyeknek rengeteg kőerdejébe.

Az oszlopok és bálványok között folyosók kanyarogtak és tűntek el a templom homályos mélyében. Máshol arannyal átszőtt, drágakövekkel díszített függönyök lebegtek, és átcsillogtatták vékony lepleiken a mögöttük trónoló, aranyozott istenszobrok pöfeteg alakjait.

András körül sem nézhetett, az oszlopszent azonnal megragadta a karját, és rohanásában meg sem állva, a hatalmas oszlopcsarnok mélyébe ragadta. Köröskörül sehol egy élő lelket nem láttak: a papok már eltűntek, elmenekültek, vagy talán lesből figyelték őket.

Ramájun azonban mindezzel nem sokat törődött. Andrást maga után húzva, hatalmas ugrásokkal, némán hadonászva futott az oszlopok között, hogy hirtelen megálljon egy óriási méretű, hatalmasan feltornyosodó Buddha-szobor előtt.

Aranytrónusán ülve, ölében aranyládát őrizve, a szobor aranyos, zománcos ragyogásban pompázott a templom mélyén. A trón lépcsőfokain garmadával hevertek az arany- és ezüstholmik, a csillogó ékszerek, a tűzfényben játszó drágakövek - mind-mind a hívők ajándékai.

Az oszlopszent tekintetre se méltatta a kincseket. Fulladozó lihegéssel felrohant a trón lépcsőin, hogy az ékszerek és drágakövek pattogva szóródtak szét a lába alól, aztán felkapaszkodott a trónszék karjára, és heves mozdulattal felcsapta a szobor ölében nyugvó aranyláda tetejét. Benn a ládában aztán mintha újabb ládatetőket nyitogatott volna, de végül is csak egy pillantást vetett a láda belsejébe, és mint aki el van rá készülve, hogy ott ne találjon semmit, lihegve máris továbbkapaszkodott a hatalmasan gömbölyödő, meztelen hason, és onnan is feljebb az istenszobor mellén, karján, amíg elérte a hatalmas fej kitátott száját. Kezével most mohón belenyúlt a szájba, pillanatig kutatott, tapogatózott odabenn, és akkor csalódottan, keserűen visszahúzta a karját.

- Elvitték! Elvitték a szent fogat! - sziszegte gyűlölettől eltorzult arccal, amíg kúszva, kapaszkodva visszaereszkedett a trón lépcsőjére.

Most már Andrással se törődött. Megállt a trón lépcsőjén, szemben a szoborral, és mintha csak ahhoz beszélne, fojtottan kiáltozta felfelé a szavakat:

- Üres a templomod? Üres?!... Azt akarod elhitetni, hogy mindenki megszökött?! Elhitetni a feringikkel?! Csakhogy nem a feringikkel van ám most dolgod, hanem énvelem, Ramájunnal!... Ismered Ramájunt? Ismered az oszlop szentjét?! Engem meg nem csalsz, mert én tudom a tízezer éves pálmafa titkát! Tudom, hogy ott vannak a papjaid, hogy onnan nevetnek bennünket!... Nevetnek? Jól van, csak nevessenek!

Hirtelen megfordult, lerohant a trón lépcsőjén, és fojtogató indulatában Andrásra ügyet sem vetve, rohant a kijárat felé.

András bámulva nézte az eseményeket. Ahogy az oszlopszent Buddha szobrához kiáltozott, ahogy haragtól égve elrohant mellette, alig tudott szabadulni a lenyűgöző látványtól. Érezte, hogy itt, a szörnyű kőóriás körül most nagy indulatok, a húsz éve visszafojtott bosszú indulatai viharzanak, amely mellett eltörpülnek az ő kalandos tervei a szent fog megszerzésére. Pillanatig tétován állt a helyén, nem merte, nem akarta megállítani az oszlopszentet, csak akkor kapott észbe, és indult utána, amikor a szikár alak a röpködő rongyaival már-már eltűnt az oszlopok között.

Úgy látszott, Ramájun el akarja hagyni a templomot, de mégsem ez történt. Éppen csak kitekintett az udvarra, felpillantott a kijárat előtt ágaskodó hatalmas pálmafára, aztán visszahúzódott újra, és tőrét a kezében villogtatva oly hirtelen tűnt el egy rejtekajtón, mintha soha ott se lett volna.

András és társai tehetetlen izgalommal tekintettek körül. Mit tegyenek, merre induljanak az oszlopszent útmutatása nélkül? Tétovázva bámulták a templom zegzugosan épített falát, majd kiléptek a szabadba, és egy csomóban megálltak az óriási pálmafa alatt.

Az elaggott faóriás - ha nem is volt tízezer éves, és ha nem is Buddha ültette a magját, ahogy az oszlopszent mondotta - néhány száz esztendőre biztosan visszatekintett. Korhadt, repedezett törzsét három ember is nehezen tudta volna átkarolni, fenn a magasban nem zöldellt már lombozat, csak néhány elsárgult levél lógatta alá szomorúan a legyezőjét.

Nyugtalan, tanácstalan várakozással, hátrahajtott fejjel tekingettek felfelé a katonák a vénségesen vén faóriásra. Fenn az irdatlan magasban egyszerre csak előbukkant egy fehéren lengő köpeny, aztán egy másik, egy harmadik.

- A papok! - kiáltott fel András megdöbbenve. - Ramájun megtalálta a papokat!

Valóban a főpap és segédei jelentek meg a pálmafa tetején. Ramájun ismerte a pálmafa titkát, ismerte a pálma törzsében felfelé kanyargó csigalépcsőt és odafenn a rejtekhelyet, és tőrével a kezében, fáklyát lobogtatva betört a főpap utolsó menedékébe, hogy megfizessen húszesztendei embertelen remeteségéért.

A fehér köpenyes alakok csak felfelé menekülhettek ádáz üldözőjük elől. András és társai szorongva figyelték a szerencsétleneket... Aztán az oszlopszent rongyos alakja is megjelent a csúcson, de abban a pillanatban könnyű füst burkolta be a viaskodni készülő alakokat, majd a füst hirtelen megsűrűsödött, és már fekete gomolygással tódult felfelé a pálmából, mint valami óriási kéményből.

- Ég a pálma! - kiáltozták a katonák, és a rémületes látványtól meredten bámultak felfelé.

A magasból iszonyodó jajgatás hallatszott, - talán véletlenül, talán akarva, fáklyával az oszlopszent tényleg felgyújtotta a pálmát. A füst bokrai között egy-egy pillanatra még feltetszett a papok fehér alakja, megvillant Ramájun tőre, de abban a pillanatban a pálma belsejéből már feltört szikrázva, sustorogva az eleven láng, és néhány perc múlva nem látszott egyéb belőle, csak egy száz méter magas, csapkodó tűzoszlop.

A lángoktól ropogó fatörzs felső része lassan meghajlott, és kezdett előredőlni.

András és társai sietve ugrottak vissza a kapu alá, onnan nézték, hogy az izzó parázzsá változott pálma hogyan billen meg, hogyan zuhan rá hatalmas tömegével a templom falára, hogy ott szikrázó lángesővé szétomoljék.

A pálma törzsének alsó fele szikrákat szórt, majd parazsa csakhamar sötétebb színekbe hanyatlott, aztán egészen elfeketült, és utolsó füstje is elszállt az enyhén lebegő szélben. A papok, a főpap, a bosszúálló oszlopszent valamennyien ott pusztultak a pálma tüzében.

És a szent fog?

Ha ott volt a főpapoknál, akkor a szent fog is ott égett, hacsak Buddha ki nem mentette az utolsó pillanatban, és magához nem ragadta a mennyekbe...

András kábultan szemlélte a pálmaóriás elfeketült romjait. Az események oly gyorsan, oly viharosan zajlottak le, hogy megdöbbenéséből alig tudott magához térni.

Mit tegyen? Amiért idejött ebbe a veszedelmes templomba, aminek a megszerzésére egész vállalkozását felépítette, a szent fog kétségkívül elpusztult. Márpedig ha nem jut a birtokába annak a varázserőnek, amit a bennszülöttek a szent fognak tulajdonítanak, akkor fel kell vennie a fegyveres harcot Mahabi király seregeivel.

"Bárcsak ne bőszült volna fel az a szerencsétlen oszlopszent! - gondolta keserűen. - Ha ott tudott állni húsz évig az oszlopon, most már igazán várhatott volna, amíg szépszerével elfogjuk a főpapot. Legjobb a szentekkel nem szövetkezni, akár égiek, akár földiek..."

Amint így töprengett, nagyszerű ötlete támadt. Ott van az az aranyláda, amit az imént láttak a Buddha-szobor ölében - villant fel benne a gondolat -, a ládáról meg rögtön az jutott az eszébe, hogy hiszen az igazán mindegy, akár a birtokában van a szent fog, akár nincs, az a fontos, hogy a bennszülöttek elhiggyék, hogy sikerült megszereznie a bűvös hatalmú ereklyét.

- Gyorsan! Vissza a bálványhoz! - adta ki a parancsot, és maga indult el legelöl, az oszlopok homályos folyosóin.

Merev vigyorgással, csupaszon gömbölyödő hasával, fenyegetve tornyosodott előttük a hatalmas kolosszus. Mint az előbb az oszlopszent, most négy katona sietve felkúszott az aranyos trónszékre, onnan a bálvány terjedelmes ölébe, és egykettőre lehozta az aranylemezekkel borított, ékkövekkel kirakott ládát.

András nem sok várakozással nyitotta fel az ékes ládatetőt, mégis meglepett kíváncsiság fogta el, amikor benne újabb és újabb, egyre ékesebb ládákra bukkant - hat egymásba helyezett ládikát rejtett a legnagyobb aranyláda.

Az utolsó, smaragddal, rubinttal, igazgyönggyel gazdagon kirakott ládika aztán igazolta az oszlopszent korábbi csalódását. András nem talált benne egyebet, csupán egy finom aranyfonalból font lótuszvirágot, de a virág selyemmel bélelt kelyhe - bizonyára a szent fog nyughelye - üres volt.

- Mindegy - nyugtatta meg magát és csalódott arcú katonáit. - Ha megvan a szent fog, ha nincs, a láda a mienk!... És különben is lecsukom a tetejét.

Azzal sorban megforgatta a belső ládák zárjait, végül kihúzta a legnagyobb, ékesen kicifrázott kulcsát, és - akkor döbbent rá, hogy fogalma sincs róla, az oszloprengeteg útvesztőiben merre keressék a hegy alatti folyosó lejáratát.

A katonák is zavartan tekingettek jobbra-balra. Egyikük se tudta volna megmondani, merről jutottak be a templomba. Mindenfelé csak oszlopok, pillérek, szobrok sorakoztak a borongó félhomályban, egyedül a templom kijárata felől szüremlett egy kis útjelző fény.

- Akkor gyerünk a városon át! - határozta el merészen András. - Hadd lássa mindenki, hogy elvisszük a szent fogat! Vagy legalábbis a ládáját.

Négy katona vállára vette a ládát, a többiek kivont karddal körülfogták őket, és elvonulva az oszlopok között, átlépkedve az óriáspálma üszkös darabjain, a kis csapat elhagyta a szent fog üres templomát.

amelyben két hadsereg békésen hazavonul, csak egy király átkozódik magában a csatatéren

Amikor András és a tettvágytól türelmetlen oszlopszent elhagyta a táborhelyet, Jost káplár vette át a parancsnokságot. A derűsen nyugodt arcú, köpcös kis ember gondosan megvizsgálta a rögtönzött erődítmény minden pontját, és minthogy az ellenségnek ez ideig nem hozták hírét, maradt ideje a jókora torlaszt még jobban megerősíteni.

A legénység nagyobb része hatalmas szálfákat, nagy köveket hordott a bejárathoz, így nőttön-nőtt, erősödött a takaros védőmű, mások a tűzfegyverekkel foglalatoskodtak, harci készenlétbe helyezték a század egyetlen kis ágyúját, vagy a lőszert, az ágyúgolyókat cipelték be szorgosan a tornyosodó sánc mögé. Végül a kis ágyút is felállították a sánc tetején, hogy aztán szilárd, jól megrögzített állásából harciasan tekintsen alá a hegyszakadék előtti széles térségre.

Eltelt egy órányi idő, a katonák befejezték a sánc megerősítését, már csak a próba maradt hátra. Jost káplár maga mellé szólította a négy legerősebb legényt, ketten-ketten megragadtak egy hatalmas szálfát, és nagy lendülettel, hatalmasan megdöngették a torlaszt. Nem történt azonban semmi baj, a sziklákból, fatörzsekből összerótt védőmű vitézül kiállta a próbát, csupán egy helyen mutatott egy kis megingást, de ott éppen azokkal a szálfákkal gyarapították rögtön a szilárdságát, amelyeket az előbb faltörő kosoknak használtak.

Amikor mindezzel elkészültek, Jost káplár elrendelte a század teljes visszavonulását. A bejárónak meghagyott sziklarésen egyenként lépegettek befelé a katonák, és odabenn jókedvűen, elégedetten nézegették a minden oldalról védett, tágas kis sziklavárat. Csupán az őrszemek maradtak kívül, ők egészen a város széléig nyomultak előre, és széles vonalban figyelték, a szingaléz király mikor hagyja el seregével a székvárost.

Benn a szakadékban, a sánc mögött Jost káplár elrendezte századának hadállásait. Jó fedezékekben fegyveresekkel rakta meg a sánc tetejét és különösen a sánc építményének két végét, ahol a hatalmas torlasz hozzátámaszkodott a két hegyfalhoz, nehogy az ellenség megmássza a sziklákat, és felülről csapjon le rájuk.

A derék káplár maga is helyeselte András szándékát, hogy ha tehetik, kerüljék el a nyilak és a tűzfegyverek egyenlőtlen háborúját, és ne rendezzenek oktalan vérontást, ezért szigorú parancsot adott a katonáknak.

- Ha más parancsot nem adok, tüzelni nem szabad másként, csak az ellenséges sereg első vonalának a lába elé. Vagy fejük fölé!

Jost káplár a különös parancs értelmét is megmagyarázta volna a csodálkozó katonáknak, hozzá is fogott néhány szóval, hanem erre már nem maradt ideje. A réten át futva érkeztek az őrszemek.

- Jön a király a seregével!

Az őrszemek érkezése után az utolsó rés is bezárult a sáncon.

Mély csend lett úrrá a szakadékon, csak a távolból hallatszott valami tompa, fenyegető morajlás, mint mikor vihar közeledik, és messziről fel-felmorajlik az ég.

Jost káplár még egyszer végigpillantott az erődítményen, a fedezékekben meghúzódó katonák csoportjain, aztán maga is felkapaszkodott a torlaszra, elhelyezkedett a kis ágyú mellett, és alátekintett a széles mezőségre.

A látvány, ami a szeme elé tárult, nem volt megnyugtató. Hatalmas bennszülött hadsereg - lehettek talán kétezren - hömpölygött odalenn. Három széles sorban íjas, pajzsos harcosok lépegettek legelöl, aztán szintén három sor lándzsás következett, hátrább pedig széles, lármás, sötétlő áradatban a sereg törzse...

Úgy látszott, Mahabi király nem gyáva ember, mert mindjárt a lándzsások sorai után ment. Azazhogy nem is ment, hanem inkább hozta - egy hatalmas elefánt, amelynek hátán aranybojtos, brokátselyem baldachin árnyékában ült. Bizony szükség volt az elefántra, mert a király derekasan kihízott férfiúnak mutatkozott, rengő hája ki-kidagadt ékkövekkel kirakott harci öltözékéből, fejét aranyos, ékköves korona szorongatta.

A király elefántja mellett két-két díszesen öltözött harcos lépegetett, valami ismeretlen, dobszerű hangszert püfölve fenyegető ritmusban és egyre hangosabban. Mögötte talpig fehér leples alakok következtek, a kandyi nagytemplom papságának tagjai, és tompa, egyhangú, mégis erős kiáltásokkal kísérték a dobszó morajló ritmusát.

A sereg gyorsan közeledett. Jost káplár látta a bennszülöttek elszánt, felhevült arcát, és hamarosan, megértette a papok ismétlődő kiáltásait.

- Előre, harcosok! Előre a feringik ellen! Miénk Buddha szent foga!

Volt valami félelmetes ebben a kiáltozásban, a dobszó csattogó, egyritmusú lármájában és a sereg morajlásában. Oly elszántan, szinte megszállottan és hatalmas lendülettel látszott közeledni a sereg, hogy Jost káplárnak egy pillanatra az az érzése támadt, hogy ágyústul, torlaszostul, mindenestül mindjárt elsöprik őket.

Hirtelen azonban más történt. Mahabi király felemelkedett az elefántján, és egy rettenetes nagyot kiáltott. A kiáltásra egyszerre megállt és elnémult a sereg, annyi mozgás látszott, ahogy az első sorok felvonták íjaikat.

Akkor előbbre sietett az egyik fehér leples alak, megállt egyenest szemben a sánccal, és a nagy csendben harsányan kiáltozni kezdett.

- Feringik! - csapott fel élesen a hangja a torlasz katonáihoz. - Feringik! Látjuk, hogy elbújtatok előlünk. De még a föld mélyében is rossz helyen volnátok, mert nem menekülhettek Mahabi király rettenetes haragja elől! Velünk Buddha hatalma, és Buddha nevében Mahabi király azt parancsolja nektek, dobjátok el a fegyvereiteket, és járuljatok királyi személye elé, különben tűzhalállal pusztultok valamennyien!

Fenn a torlaszon a katonák tüzelésre készen tartották fegyvereiket, és az égő kanóc is ott várakozott a kis ágyú gyújtónyílásánál. Jost káplár várt még egy pillanatig, a kis ágyút maga igazította be szándékának megfelelőn, aztán tüzet vezényelt a sereg első vonalának lábai elé.

Villámszerű fénnyel és hangos csattanással dördült el a kis ágyú, és a puskák is nagyot pukkantak. A sereg előtt szétröppenő darabokban felcsapott a föld, és a lőpor füstje kékesen húzódott el a sánctól.

Jost káplár az ágyú mögül figyelte az eredményt.

A szingaléz sereg, amely eddig legfeljebb csekély számú tűzfegyveres csapatokkal keveredett harcba, ágyút pedig sohasem látott, a sortűzre riadtan csapódott hátra. A széles sorok összekavarodtak, sokan ijedtükben a földre vetették magukat, a szelíd elefánt felcsapta ormányát, és riadtan fújt. Mahabi király párnáira esve igazgatta ékes koronáját.

Néhány percig zűrzavar, rémület uralkodott a seregen. Az egyetlen sortűz azonban - Jost káplár is számított erre - nem hozhatta meg a győzelmet, még csak az ellenség támadását sem tartóztathatta fel igazán.

Lent a mezőn, amint a szingalézek látták, hogy a tűzokádó dörrenésektől igazában semmi bajuk sem esett, hamarosan újra összeverődtek. Mahabi király is fölöltötte korábbi méltóságát, a papok pedig egy kis tanácskozás után kiáltozva kezdték bizonygatni a seregnek, hogy lám, Buddha megrontotta a feringik fegyvereit, mert akárhogyan dörögnek, ártani mégsem tudnak, és nem is tudhatnak Buddha igaz harcosainak.

A szingaléz sereg hamarosan összeszedte magát. Ismét megperdültek a dobok, a sereg első sorai előrelendültek, megfeszültek az íjak erős húrjai, és hatalmas nyílzápor zúdult a torlasz tetejére. A nyilak jégesőként kopogtak a fedezékeken, nagyobb részük visszapattant a sziklák kemény hátáról, vagy remegve bevágódott a szálfákba, a többi meg surrogva átrepült a védők feje felett.

A káplár vezényszavára akkor újabb és újabb sortűz csapódott a szingaléz sereg elé, de az ártalmatlan golyózáporok hatása most már szemlátomást csökkent, és az íjas, lándzsás sereg minden sortűz után közelebb nyomult a torlaszhoz. Dárdák zúgtak a levegőben, kőzápor omlott a fedezékekre, és mintha zúgó madárcsapat röppenne fel újra és újra, nyílvesszők süvítettek sűrűn a torlasz tetején.

Néhány nyílvessző hamarosan rálelt a fedezékek réseire. Egy katona sebet kapott a karján, és fájdalmas sziszegéssel ejtette el a puskáját. Mások türelmetlenül kiáltották Jost káplár felé:

- Mi lesz velünk? Miért nem védekezünk?!

Jost káplár az ágyú mögött mozdulatlanul figyelte a minden perccel közelebb nyomuló sereget. Feje fölött dárdák röpültek, kövek koppantak körülötte, egy perc, és végük...

Mit tegyen? Bármiképp is hangzott Jelky hadnagy parancsa, most már kartácsra kell tölteniük az ágyút, és védekezniük kell fegyveresen, különben itt pusztulnak valamennyien! - mérte fel a helyzetet. Egy pillanatra eltekintett a távolba, aztán engedélyt adott katonáinak a puskák valóságos használatára, maga pedig ráirányította az ágyú csövét a szingaléz sereg első soraira...

A kis csapat lassan haladt a templom udvarán. A szent hétszeres - de hétszeresen üres - ládája ott tündökölt a katonák vállán, a többiek kivont karddal lépkedtek körülötte. Négy embernek a láda nem jelentett nagy terhet, lépéseiket inkább az óvatosság lassította. Tudták ugyan, hogy Mahabi király a seregével azóta nyilván kivonult a városból, de azt már nem tudhatták, nem hagyott-e hátra fegyvereseket, vagy nincsenek-e elrejtőzve máshol a fehér leples papok, hogy váratlanul lecsapjanak rájuk.

A templom udvarát félkörben alacsony zárdaféle épületek fogták körül. Amint a kis csapat elhaladt az épületek előtt, hirtelen különös sereglettel találta magát szemben. A váratlan találkozás meg is hökkentette őket, egy pillanatra döbbenten megállottak, de aztán idejekorán magukhoz tértek.

- Jaj! Jaj! Végünk van!... Elpusztulunk!... - kétségbeesett jajveszékelés verte fel a templomudvar csöndjét.

Az udvar kapujában síró-rívó, földre boruló emberek jajveszékeltek. Öregek, asszonyok, gyerekek vegyesen. Lehettek vagy százan. Most még láthatólag csak a leégett óriáspálmát siratták, az udvarra belépni azonban nem mertek.

Az első meghökkenés után András gyorsan feltalálta magát. Az egyik katonát, aki jól beszélt szingaléz nyelven, azonnal odaparancsolta a csapat élére, hogy harsány hangon kiáltozza:

- Helyet a szent fognak! Helyet Buddha szent fogának!

Erre lett aztán igazi nagy sírás-rívás. Ahogy a jajveszékelők megpillantották az aranyos ládát, rémült alázattal rebbentek szét, és kétszer akkora siránkozásba csaptak.

- Viszik a feringik... Viszik a szent fogat! - kiáltozták kétségbeesetten.

Az aggastyánok a mellüket verték, a szakállukat tépdesték, hogy miért is kellett megérniük ezt a szörnyű napot. Az asszonyok sírva, kiáltozva borultak le a földre, és a gyerekek is, bár talán nem sokat értettek az egészből, de amennyire hangjuk engedte, szaporították a felnőttek jajgatását.

Andrásék minden akadály nélkül vonultak végig a városon. A bambuszkunyhók öregje-fiatalja ijedt ordítozással futkosott ide-oda körülöttük. Ahogy megpillantották a napfényben ragyogó ládát, menten jajveszékelni kezdtek, és levetették magukat a porba, míg a katona egyre kiáltozta:

- Helyet a szent fognak! Helyet Buddha szent fogának!

Végül a kis csapat elhagyta a várost, és már csak a szél hozta utánuk csendesülve a sírás-rívás lármáját.

András unszolására gyorsan szedték a lábukat, hogy egy órányi út után más lárma csapja meg a fülüket: sortüzek ropogása és feltörő harci kiáltozás.

András parancsot adott, hogy a legnagyobb sietséggel haladjanak a tábor felé.

Tudta már, milyen bűvös hatása van az üres ládának is, ha benne hiszik a szent fogat... Most már azért aggódott, megérkeznek-e idejében.

Futva kapaszkodtak fel egy szelídebb dombhátra, és ahogy felérkeztek, egyszerre megpillantották Mahabi király kavargó seregét. A szingalézek áradata éppen nekizúdult a hegyszakadék torlaszának, ott hömpölygött, kavargott, tajtékzott a sánc meredek lábánál. Az első sorok már kapaszkodni kezdtek felfelé a sáncra, és az sem hátráltatta meg őket, hogy néhányuk puskalövéstől sebesülten elbukott.

András egy pillanatra megállt, és felmérte a helyzetet. Igen, talán még nem késett el, de bizonyos, hogy Jost káplárnak rögtön ágyútüzet kell zúdítania az ostromlókra, ha nem akar ott pusztulni a századdal együtt. Ezt pedig nem lehet, nem azért jött a szigetre, hogy gyilkoltasson, hanem hogy helyreállítsa a békét.

Megparancsolta a katonáknak, emeljék magasra az aranyos ládát.

Gyors léptekkel, mégis méltóságot mutatva siettek le a dombról, és vakmerően egyenest a sánc felé indultak.

- Helyet a szent fognak! Helyet Buddha szent fogának! - kiáltozta torkaszakadtából a katona, és ha egy pillanatra elhallgatott, András vette át nem kisebb hanggal a szerepét.

Az ostromló seregben először csupán egy kis mozgolódás támadt, mint mikor a vihar először borzolja meg az erdőt. Aztán leírhatatlan zűrzavar keletkezett. A szingalézek megpillantották a magasra emelt ládát, vallásos rémülettel futottak el az útjából, és fegyvereiket eldobálva, panaszosan kiáltozva vetették magukat a földre.

András, mint valami hirtelen támadt utcán, a sáncnak vezette csapatát. Látta, hogy ott - fegyverek fedezetében - máris megnyitják számára a sziklarést... Ha addig elérnek, megnyerték a harcot! A láda megjelenése lenyűgözve tartotta a bennszülött sereget, ez az a pillanat, amikor eldől minden. Vajon ki tudják-e használni ezt a pillanatot - vagy elvesztegetik?!

Száz lépés sem választotta el őket a sánctól, amikor veszedelmes fordulat akasztotta meg útjukat.

Mahabi király hirtelen magához tért megdöbbenéséből, és felbőszült ordítozásba csapott:

- Öljétek meg őket!... Öljétek meg a feringiket!...

Az egyik fehér leples pap is kiáltozni kezdett, azt akarta gyorsan pergő nyelvvel megmagyarázni a bennszülött katonáknak, hogy a szent ereklyének csak az ő kezükben van hatalma, a feringik kezében semmit sem ér. A kiáltozásnak azonban nem sok haszna lett. Egy perc alatt nem törölhette el mindazt a babonás hiedelmet, amelyet talán évszázadok alatt ültettek el az emberek lelkében.

Ekkor már-már az utolsó pillanatban, maguk a papok törtek rá lándzsáikkal a ládavivőkre. Hárman rohantak neki András csapatának, a harc rövid ideig tartott, a kardok szikrázó csapásaitól messze repültek a lándzsák, és a fehér leplesek ott maradtak lesújtva, tántorogva a mozdulatlan sereg közepén.

András és társai eltűntek a megnyíló sziklarésen, hogy a következő pillanatban már ott álljanak a torlasz tetején, magasan felmutatva az aranyos ládát.

Maga András egy magasabb sziklára lépett, és beszélni kezdett a panaszosan zsibongó sereghez. Hangja erőteljesen, de jóakaratúlag szárnyalt végig a küzdőtéren.

- Emberek! Buddha szent foga a miénk, vége a háborúnak! Buddha akarta, hogy így legyen! Buddha nem akar vérontást, menjetek haza, és legyetek békességgel!

Lenn a mezőn nagy csend lett. A szingalézek egymással suttogtak, tanácskoztak, azt hitték, hogy a feringi magával Buddhával beszélt. És András szavára a sereg feltartóztathatatlanul oszlani kezdett, magukkal vívén néhány sebesültjüket, halottjukat is.

Hiába kiáltoztak a papok, hiába ordítozott dühtől őrjöngve Mahabi király, a harcosok panaszos siránkozással indultak hazafelé. Amikor András százada békésen elhagyta a szakadékot, átkozódva, de annál jobban sietve a király is megindult a sereg után hangoskodó papjaival.

A nap már lefelé szállt a hegyek mögé, fénye vörösen tört át a könnyű esti felhőkön.

A század katonái és mindenekelőtt a derék Jost káplár nagy örömmel és csodálattal fogták körül hadnagyukat.

- Jól megszorítottak bennünket! Hej, ha nem jön ez a szent fog, nehéz esténk lett volna...

- Nincsen semmiféle szent fog! Most az egyszer rászedtük a papokat! - tárta fel András nevetve a láda tetejét.

És amíg Jost káplár döbbenten bámult a legkisebbik láda üres belsejébe, András jókedvűen összenevetett kísérőivel, akik olyan bátran, okosan végigkísérték kalandos vállalkozásában...

A század - óvatosságból - mégis az elsáncolt szakadékban töltötte az éjszakát. Az őrtüzek messze lobogtak, és a katonák jóízű alvással pihenték ki a nap sok izgalmát, fáradalmát. Másnap jókedvűen, friss erőben ébredt a sereg, és még a reggel hűvösében megindultak hazafelé Colombóba.

amelyben Jelky András igen furcsákat álmodik és utóbb még furcsább valóságra ébred

A kandyi hadjárat híres emberré tette Jelky Andrást.

Colombóban a legtekintélyesebb polgárok is készek voltak a becsületükre állítani, hogy Jelky Andrásnak ott a helye "korunk legnagyobb hadvezérei" között, voltak, akik Nagy Sándorral hasonlították össze, mások inkább Julius Caesarral rokon hadászati lángelmének ítélték, és bizonyára olyanok is lettek volna, akik Napóleon mellé állítják hősünket - ha Napóleon akkor már egyáltalán megszületik.

Sok gondja között András alig állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék, ha ilyen nagy hadvezérként látta magát ünnepeltetni, bár azt maga is jól látta, hogy a város polgárai pusztán a gyors győzelemért ünnepelték, és nem azért, amire ő igazában büszke volt: a vérontás nélkül megvívott háborúért. Mégis sokszor elgondolta magában, drága jó szülei, bajai pajtásai vajon mit szólnának, hogy kenyeres társuk ilyen nagy dicsőségre vergődött - mert hát az igaz, volna mit mesélnie esténként, ha valami jó szellem hirtelen hazaröpítené Duna-parti szülővárosába.

Sokáig azonban nem ért rá élvezni a nagy ünnepeltetést.

Tevékenységének dicsérő elismerésével együtt hamarosan megérkeztek Batáviából az újabb és igen határozott parancsok: azonnal tovább kell indulnia rendteremtő útján. Két héttel a kandyi győzelem után búcsút vett tehát Colombo hálás elöljáróitól, akik útravaló gyanánt átadták neki a város díszpolgárságának oklevelét, és századával elvitorlázott a Banda-szigetek felé.

Útjának első két állomásán, Banda és Amboina szigetén könnyen megoldotta a rábízott feladatokat. Békés tárgyalásokkal helyreállította a jó viszonyt a bennszülöttek és a hollandusok között, hivatalos minőségben aláírta az újonnan megkötött szerződéseket, és tíz-tíz napi időtöltés után már indult is tovább útjának utolsó állomására: Ternate szigetére.

Gondolhatjuk, milyen örömmel szállott hajóra.

Útja kezdetén attól félt, hogy esetleg évekre el kell szakadnia batáviai otthonától, szeretett feleségétől, és íme, ha el nem hagyja a szerencse, hamarosan visszatérhet. Éppen ezért a tíznapos tengeri úton a szokásosnál is jobban kikérdezgette Jost káplárt és a szigetvilágban ismerős katonákat, mit tudnak útjuk következő céljáról, hogy majd annál gyorsabban és hatékonyabban befejezhesse megbízatását.

Amit megtudott, abban első hallásra nem sok újat látott.

Ternate a fontosabb fűszertermelő szigetek közé tartozott a hollandi gyarmatok sorában. A hollandus kereskedők tömérdek mennyiségű fahéjat, szegfűborsot, szerecsendiót és más becses keleti fűszereket szedtek össze ezen a szigeten, és szállítottak el Európába. A hollandi kereskedelmi társulat roppant hasznot húzott ebből a fűszerkereskedelemből, és éppen ezért fontos volt számára, hogy üzleteit a szigeten más gyarmatosítók meg ne zavarják.

Ennek érdekében szerződéseket kötött a szigetek bennszülött királyaival, és szigorúan őrködött ezeknek a szerződéseknek a betartásán. Ternate királyával így szerződtek a hollandi kereskedők: a király kötelezte magát, hogy a sziget területén csak annyi fűszernövényt hagy épségben, amennyinek a termését a hollandusok el tudják Európában árusítani, a többit pedig mind egy szálig kiirtatja, nehogy azok termésére más gyarmatosok tegyék rá a kezüket.

Andrást és századát éppen ennek a szerződésnek az ellenőrzésére küldték Ternatéra, mert a batáviai társulat hírét vette, hogy a bennszülött király nem tesz eleget a felesleges fűszernövények kiirtásának, és ezáltal veszélyezteti a hollandi kereskedők egyedárusítását. Őszintén szólva, András nem sok jókedvvel végezte ezt a feladatot, mert előre is sajnálta a drága növények kiirtását. De mit tehetett, családja már Batáviához kötötte, sorsa a batáviai helytartó kezében volt - legjobb lesz minél gyorsabban és békésebben eljárni Ternatén. Ez a legtöbb, amit megtehet.

Nem is ez volt itt a baj, hanem András valami különöset vett észre, amíg Ternate felé hajóztak. Suttogás kapott lábra a legénység között, aminek sokáig nem tudott a végére járni. Végül is Jost káplár fedte fel előtte a titkot. S akkor András, ha nem is ijedt meg, de alaposan meglepődött, noha azt maga is jól tudta, hogy ahová igyekeznek, Ternate szigetét halászó, vadászó, igen primitíven élő bennszülött törzsek lakják.

A katonák azonban arról suttogtak, és Jost káplár szerint igazságot suttogtak, hogy Ternate szigetén emberevők vannak.

Igaz, a sziget partvidékén békésebb törzsek élnek, és ezeknek a királyával kell Andrásnak a szerződést megújítania, hanem beljebb, a sziget ember nem járta belsejét erős pápua törzsek lakják, akik még oly alacsony fokán állanak az emberiség létrájának, hogy vadságukban az emberevést sem vetik meg.

András hitetlenkedve hallgatta Jost káplár beszámolóját, és egy időre el is felejtette az egészet, mert elérkezett a horgonyvetés, a partraszállás ideje. A parti törzsek királyával gyorsan dűlőre jutott (a nyelvüket úgy-ahogy beszélte), a feltételekben barátságosan megegyeztek, és mindketten ünnepélyesen aláírták a szerződést, azazhogy András aláírta tollal és betűkkel, a ternatei király pedig belemártotta a tintatartóba amúgy is fekete kezét, és tintás tenyerét jól szétterpesztve odanyomta a szerződés alá, így téve eleget a maga részéről a sajátkezűség követelményének.

A nagy fontosságú diplomáciai műveletet nagy ünnepség követte.

Alkonyatkor a királyi sátor előtt nagy parádéval felvonultak a törzs legkiválóbb harcosai. Fekete testük mindenféle színű kacskaringós figurákkal telis-tele pingálva tarkállott. Nyilaikat, dárdáikat rázva ősi táncokat jártak. Aztán a fiatalabb harcosok fegyvergyakorlatokat tartottak, célba nyilaztak, lándzsát dobáltak, és ők is ütemes dobszóra táncoltak, végül pedig késő este nagyszerű díszvacsora várta az idegen diplomatákat a ternatei király szellős sátrában.

A vacsora során sok finom falat került az asztalra, azazhogy nem is az asztalra, mert asztal nem volt, csak egy gyékényt terítettek le a sátor közepén a földre, és a körben guggoló vendégek között erre a gyékényre rakták a tálakat. Legelébb főtt rizskása került nagy tálban középre, és a király a jó példa kedvéért mindjárt bele is markolt a forró kásába, két tenyere között gombócot hengergetett belőle, aztán két ujjával megcsippentve, a golyóbist nyájasan odatartotta András szájához.

Ez volt a legnagyobb fejedelmi kitüntetés, amiben valaki a ternatei király udvaránál részesülhetett, a jelenlevő törzsfőnökök ezért határtalan áhítattal pislogtak Andrásra. Nem volt hát mit tenni, a királyi kegyet visszautasítani egyenest felségsértésszámba ment volna, kissé savanyú arccal kitátotta a száját, a király pedig nem is habozott, nagy alapossággal mélyen betolta András szájába a gombócot. Ő aztán nagyot, nagyon nagyot nyelt, és egy fuldoklás árán a királyi rizsgolyó lecsusszant a torkán.

Jött aztán a többi fogás, és még pohárköszöntők is elhangzottak ezen a furcsa lakomán. Az első poharat, azazhogy száraz tökhéjból készített korsót a ternatei király emelte a batáviai helytartó egészségére, a másodikkal viszont András köszöntötte föl a királyt, hogy végül jókorát húzzon a tökhéj tartalmából, az édeskés, de igen ízletes pálmaborból.

Amint elérkezett a vacsora vége, a szolgák apró, csibukféle pipákat osztogattak szét a körben ülők között. Elsőnek maga a király gyújtott rá, utána a többiek, láthatólag előre örvendezve az élvezetnek. András meg se nézte, mivel van megtöltve a pipája, hiszen dohánynál egyebet nem gyaníthatott benne, rápöfékelt hát maga is a jól végzett munka megnyugvásával.

Pedig abban nem dohány volt, hanem - ópium^[12].

Az első szippantás után észre is vette, hogy ez valami nagyon különös, édeskés dohányfajta, de hát azt gondolta, alkalmasint ilyent termesztenek Ternate szigetén, és hát mindenki olyan dohányt pipázik, amilyen neki van. A király és az udvari népek elmerülten szívták pipáikat, a sátorban egyre kevesebb szó esett, és András valami különös kábultságot látott feltűnni a többiek arcán.

Aztán egyszerre csak az ő szervezetét is megrohanta a kábító méreg.

Feje szédült, halántéka lázasan lüktetett, fülében tompa dobogást hallott és a szeme káprázott, mintha sűrű, kékes pára töltötte volna meg gomolyogva a sátort. Inni szeretett volna, felkelni és kirohanni a hűs levegőre, de mintha ólommá váltak volna a tagjai, elnehezedve végigdőlt a sátor földjén.

Maga a király és az udvari méltóságok szintén elnyúltak a gyékényen, és átadták magukat a kábulatnak, de mindebből András már nem látott semmit. Megszűnt érzékeinek elevensége, megszűnt benne a gondolkozás képessége, egy-egy gondolatszikra ha meg akart fogamzani agyában, már tova is siklott megfoghatatlanul, és az elme józan munkája helyett mesés tarkaságú képek lebbentek szeme elé csodálatos kavargásban.

Mennyei gyönyörűségű zeneszót hallott.

Képzeletében azúrkéken tündökölt felette az ég, és a magasból rózsaszínű paripákon tündérek lovagoltak alá. Leszállottak a földre, és a következő pillanatban villámgyorsan száguldoztak körülötte, és amíg száguldottak, fokról fokra átlátszóbbakká, légiesebbekké váltak. Aztán úgy tűnt, mintha mindegyik egy-egy csillagot tartana a tenyerén, majd egészen semmivé foszlottak, és már a csillagok keringtek körülötte sebesen, mind sebesebben és végre szédítő gyorsasággal.

Pergett tovább a káprázat, és András verejtékes homlokkal feküdt a földön.

A csillagok szédítően sebes forgásukban izzó vörössé változtak, és millió szikrára pattantak szét. Minden szikrából virágszál sarjadt, ezer és ezer gyönyörű rózsabimbó, és ahogy a bimbók kinyíltak, mindnek emberarca látszott.

András boldogan dobogó szívvel nézegette a rózsák emberarcát: biztosan megtalálja köztük az övéit is. És íme, az egyik rózsában feleségének kedvesen mosolygó arcát pillantotta meg, ámde amikor kinyújtotta remegő gyengédséggel a kezét, hogy megsimogassa a szeretett arcot, már a helytartóné kövér ábrázatát látta ott.

Ijedten hőkölt vissza a virágtól, és csalódásában behunyta a szemét.

Amint ismét feltekintett, hatalmas óriást látott a virágok közé lépni. Az óriás mind leszakította a virágszálakat, nagy szakértelemmel hatalmas kévét kötött belőlük, és elkezdte a kévét kiadósan csépelni, hogy csak úgy permetezett belőle az aranyos tiszta búza.

Az óriásnak kéken és narancsszínűen villogott a teste, fejének minden oldalán négy szeme volt, orra hasa közepéig lógott, és jókora szamárfüleket viselt gyémánt fülbevalókkal. Ezenkívül süveg gyanánt egy százméternyi magas porcelán tornyot hordott a fején, a torony tetején pedig egy aranyosan ragyogó szélkakas állott, és roppant szorgalommal olvasgatott egy hatalmas könyvben.

Igen ám, de amikor új lapra akart fordítani, a vaskos könyv kiesett a karma közül, le a torony tetőzetére, ettől a porcelán torony megrendült, összedűlt, és agyonütötte az óriást.

Akkor a kakas leszállt a földre - András úgy látta, hogy nagyon hasonlít egy batáviai kakashoz -, és elkezdte gyorsan szemelgetni a sok tiszta búzát, amit az óriás kicsépelt a virágkévéből. Addig szemelgette, szemelgette, míg olyan kövérre hízott, mint egy hétszáz esztendős elefánt, akkor meg szétpukkadt, a tollai szivárványosan keveregtek a levegőben, végül pedig mind megállt a hegyén, és száz meg száz jegenyefa lett belőle.

Úgy tűnt, mintha minden jegenye egy-egy hajó árboca volna. És minden hajó külön tengeren úszott, aranyosan csillogó tengeren, és a tenger lágy hullámainak olyan illata volt, mint a legfinomabb keleti rózsavíznek.

És ez az édes illat felemelte Andrást a földről, és fölvitte magasan a légbe, ahol szabadon, könnyedén lebegett, mint a pehely. Testi súlyát lenn hagyta a földön, és igazában lenn hagyta a testét is, a magasból most úgy nézett alá magamagára, mintha ő nem is ő volna, hanem másvalaki.

És az illat árjain lebegve, ringva, hárfaként zengő-bongó, simogató szellők fuvallatában úgy érezte, mintha egész lénye szétfoszlanék, mintha egész lénye szétáradna a nagy mindenségben, és akkor már nem látott mást, csak az azúrkéken tündöklő eget, és nem hallott mást, csak az édes, mennyei muzsikát...

András csak másnap reggel ébredt fel mámorából, ahogyan a ternatei király és az udvari népek is csak akkortájt kezdtek magukhoz térni.

A káprázatokban eltöltött éjszakának nem maradt egyéb emléke, csak a kábultság és agyának valami nyomasztó zsibbadtsága, de mindez éppen eléggé bántotta Andrást, hiszen az aznapra kitűzött munka sok fáradságot és éber figyelmet igényelt.

Aznap kellett bejárnia a ternatei király part menti birodalmát és pontosan számba vennie a kiirtott fűszernövényeket, hogy aztán a batáviai kereskedelmi társulat megfizesse a kártérítést a királynak a kipusztított növényekért.

András kedvetlenül indult útnak századával, de kötelességtudása sokkal erősebb volt, semhogy vesztegelt volna, amikor a maga hibájából jutott ilyen siralmas állapotba. Feje kóválygott, kezdetben alig tudott egyenesen lépni, és magában sűrűn átkozta a ternatei király ünnepi pipáját.

Útjuk a sziget őserdejébe vezetett.

A király kísérőket adott melléjük, hogy azok ellenőrizzék a számlálást, és mutassák az utat. A part menti vidék kipusztított fáit, cserjéit össze is írták hamarosan, hanem annál jobban megnehezült a dolguk, amikor az ősvadon itt-ott felbukkanó fűszernövény-csoportjait kellett sorjában felkeresniük.

Bezzeg itt már a király kalauzai sem járkáltak olyan otthonosan, mint a partvidéken. Sokat tévelyegtek a sűrűben, néha kétszer is odavezették a csapatot a már számba vett növényekhez, máskor meg sokáig vizsgálódtak, tanakodtak, merre induljanak tovább.

András minden kábultsága ellenére is észrevette a bennszülött vezetők bizonytalanságát, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy háta mögött a században újra feléled a titkos sugdolózás az emberevő pápuákról, amit már a hajón is tapasztalt. Jost káplár később maga is figyelmeztette, hogy tudomása szerint a sziget belsejében lakó vad pápua törzsek országának határán járhatnak, és ezért harci készenlétbe kell helyezni a sereget.

- Vigyázz! - szólította meg András az egyik bennszülött vezetőt. - Valahogy át ne lépjük a pápuák határát!

- Ne tarts tőle, nagyúr - válaszolta az meghunyászkodó hangon -, ismerem én az utat, éjszaka se tévedek el!

Amit azonban a vezető mondott, abban jókora adag hencegés lehetett, mert néhány perc múlva tanácstalanul megállott a csapat élén, és két társával tanácskozva sokáig nézelődött jobbra-balra. Végül mindhárman megunták a tanácskozást, és a sereget hátrahagyva felsiettek az egyik közeli dombocska tetejére, hogy onnan kémleljék körül a környéket.

András türelmetlenül utánuk sietett, és a domboldalon éppen felelősségre akarta őket vonni, hogy merték vállalni a sereg vezetését, amikor annyira tájékozatlanok, hanem mielőtt még megszólalhatott volna, az egyik vezető hirtelen hallgatásra intette.

A közeli bokrokból nesz hallatszott.

Mindnyájan odafordultak - akkor meg a másik oldalon támadt valami zaj, ágak csapkodása, recsegése.

- Valaki bujkál ott! - szólalt meg András fojtott hangon.

Ismét hallgatózott, a zaj megismétlődött.

- Ki jár ott? Lépj elő, vagy tüzelek! - és felemelte a puskáját.

Az egyik őr megragadta a karját.

A bokrok sűrűjében egy pillanatra fekete test bukkant fel, aztán eltűnt oly gyorsan, oly nyomtalanul, hogy András újra leengedte a fegyverét.

Hová tüzeljen? És különben sem volna helyes, hogy az oktalan lövöldözéssel magára uszítsa a leskelődő pápuákat. Mert pápuák leskelődnek rájuk bizonyosan, ezt már a vezetők rémült arcán is jól láthatta.

- Ugye, megmondtam - fordult az előbbi vezetőhöz -, hogy át ne lépjük a határt?...

De az megakasztotta szemrehányó szavait.

- Hátráljunk, nagyuram - tanácsolta rémülten.

Elsőnek András indult lefelé a dombról, alig tett azonban néhány lépést, éles süvítés hangzott a füle mellett.

Villámgyorsan egy vastag tamarinda törzse mögé ugrott, és amint kilesett a fatörzs mögül, már három nyílvessző rezgett egymás mellett a fa derekában.

A süvítéseket a bennszülött vezetők is hallották. András felháborodottan látta búvóhelyéről, hogy mindhárman bevetik magukat a rengetegbe, és eltűnnek, mintha a föld nyelte volna el őket.

András első aggodalma a vezetők elfutásának szólt. Itt maradtak vezetők nélkül, hogy találnak ki az őserdő sűrűjéből a maguk tájékozatlanságával?! Aztán a maga helyzetét mérte fel, óvatosan körülkémlelve az ismét elcsendesült bokrok között.

"Itt nem maradhatok - gondolta -, a századot nem hagyhatom magára... Különben is, ha itt maradnék, valamelyik pápua a hátam mögé kerül, és ideszegez a fához egy jól irányzott nyílvesszővel!"

Hallgatózott egy kis ideig, aztán kiugrott a fa mögül, és futni kezdett visszafelé a századához. Ismét néhány nyílvessző suhogott nyomában, de nem kapott sebet, s pár perc múlva már katonái körében volt.

Ott volt, igen, de megnyugvás helyett szörnyű kép fogadta.

A csapat tehetetlenül és megzavarodva kavargott az őserdei cserjék, bozótok sűrűjében. Fájdalmas kiáltások hangzottak mindenfelől, néhányan súlyos sebekkel buktak a földre, mások fedezéket keresve botladoztak az indák, gyökerek között - miközben folyton, minden oldalról sziszegve, sűrű rajokban csaptak le rájuk az éles hegyű nyílvesszők.

A századot körülfogták, ellenségnek azonban nyoma sem látszott. Ez a láthatatlanság rémületes érzéssel töltötte el a katonákat. Hiába tüzeltek a sűrűbe, hiába akartak kitörni a halálos gyűrűből, a nyílvesszők ellenállhatatlanul követték egymást: oldalról, felülről, minden irányból és a legsűrűbben éppen mindig onnan, amerre a katonák át akarták törni a gyűrűt.

Néhány perc múlott el csupán, és a századnak már alig maradt épen a harmada. Támadni, szembeszállni nem lehetett a szörnyű ellenséggel, hiába tüzeltek tovább az épen maradottak, a nyílzápor hullott és hullott szakadatlanul.

Andrásnak, amikor a sűrű fűben hasalva kilőtte fegyverét, egy felülről alácsapó nyílvessző véresre horzsolta a vállát.

Ekkor borzasztó gondolat villant át az agyán. Eddig eszébe sem jutott, de most elfogta a rémület, hátha ezek a vademberek mérgezett nyilakkal lövöldöznek. Tudta jól, hogy az upaszfa nedvéből halálos mérget tudnak készíteni a vad törzsek, és sok helyen ilyen mérges nedvvel fertőzik meg nyilaik hegyét.

- Jost - szólította meg András a mellette hasaló káplárt -, nem mérgezettek ezek a nyilak?

A káplár verejtékes homlokkal, de sérthetetlen nyugalommal pillantott rá.

- Hadnagy úr - felelte csendesen, szomorúan -, ezek a láthatatlan ördögök szoktak ugyan mérges nyilakkal lövöldözni, de ember ellen soha...

- Hogyan? - kérdezte csodálkozva András, míg pisztolyát újra megtöltötte. - Olyan jószívűek?

- Nem, azt nem - ingatta fejét a káplár -, de hogyha a nyilaik mérgesek volnának...

- Akkor mi volna? - kérdezte András türelmetlenül, mert a káplár abbahagyta a mondatot.

- Ha a nyilak mérgezettek volnának - hangzott végre a válasz -, akkor nem falhatnák fel az áldozataikat...

András borzadva kúszott tovább.

Bármennyire hihetőnek is tűnt ebben a helyzetben a káplár válasza, agya nem bírta felfogni a rettenetes valóságot.

Továbbkúszott a vastag indák között. Csak egy gondolat lüktetett az agyában: mindenáron ki kell törni ebből a halálos gyűrűből!

Talán harminc katonája maradt meg épen, akiket a káplárral együtt suttogva maga köré szólított. Aztán egyszerre felugrottak, és karddal a kezükben nekirohantak a sötétlő sűrűségnek.

Vakmerő tervük azonban kudarcot vallott.

Alig ugrottak fel fektükből, iszonyatos üvöltés hangzott fel körös-körül a sűrűben. Tagolatlan, vad, rémületes volt ez az üvöltés, majd mintha megelevenedne minden bokor, száz és száz bepingált testű, meztelen pápua tört rájuk mindenfelől. Üvöltve, íjaikat, lándzsáikat rázva, egymást taszigálva zúdultak elő, és özönlő gyűrűjükben elveszett a vakmerő kis csapat.

amely csúfosan majdhogy az utolsó fejezete nem lett Andrásunk hányatott pályafutásának

A pápuák vérengző serege legyőzte, lefegyverezte András megfogyatkozott csapatát. Kilencen maradtak életben, a többiek lenyilazva, lemészárolva feküdtek az erdő feldúlt tisztásán, és holttesteik felett az ellenség üvöltözve járta győzelmi táncát.

A foglyokat erős háncsokkal megkötözték a pápuák, és elhajtották őket nyomorúságos falujukba. Keserves vándorlás volt ez a szerencsétlen foglyok számára! Egyenként közrefogva, csüggedten, kétségbeesetten taposták az úttalan utakat. Egyetlen kérdés kínozta valamennyiüket: mi lesz velük, mi lesz a sorsuk az emberevők hatalmában?

A pápuák falva az őserdők mélyén rejtőzött, egy patakkal kettészelt, napsütötte tisztáson. A győztesek hazatérte, a foglyok érkeztének híre egy csapásra felbolygatta a települést. A cölöpökre épített piszkos kalyibák népsége ujjongva, rikoltozva tódult elő, mint valami vad falka, mikor prédára talál. Zsivajogva, egymást taszigálva özönlötték körül a tehetetlen foglyokat, és mintha válogatnának közöttük, kinek melyik tetszik jobban, feléjük bökdöstek piszkos ujjaikkal.

Az ordítozásnak a törzsfőnök megjelenése is alig tudott véget vetni. A pókhasú, kerek fejű, tollakkal felcicomázott törzsfőnök lándzsás testőrei között fogadta a hazatérő sereget. A foglyokat sorban maga elé hozatta, gondosan, alaposan megszemlélte valamennyit, s csak azután adta ki parancsait a szerencsétlenek sorsáról. A pápuák nyelvét azonban sem András, sem társai nem ismerték, hiába lesték, figyelték hát a potrohos főnök szavait, kínzó kérdésükre nem kaphattak választ.

Talán mert vezetője volt legyőzött csapatának, talán más okok miatt, Andrást utoljára hagyták a foglyok sorában. Amikor odataszigálták a törzsfőnök elé, az bírálgató szemmel méregette egy ideig a termetét, majd mondott is valamit róla, aztán egy csámcsogáshoz hasonlító szót ismételgetve intett a kezével, hogy a vigyorogva helyeslő fogdmegek vihetik Andrást.

Andrásnak annyi ideje sem maradt, hogy felfogja ésszel a kihallgatás borzasztó jeleit. Három izmos, termetes pápua azonnal megragadta, és a vad népség rikoltozásától kísérve, a falu közepére hurcolta. Rozoga, piszkos bambuszkunyhók között hurcolták előre, verejtékes testét égette a nap, körös-körül fenyegetően zúgott, morajlott az őserdő - aztán olyan gyorsan pergett le minden, mintha valami rettenetes álom volna és nem is valóság.

A falu közepén, egy kisebb térségen bambusznádból készített ketrec lógott lefelé háncskötélen egy mangófa ágáról. A ketrecet a pápuák leengedték a földre, és felnyitották az ajtaját.

András szédülve érezte, hogy karjáról, csuklójáról lerángatják kötelékeit, majd megragadják, és vad erőszakkal begyömöszölik a ketrecbe.

Csattanás hallatszott, a ketrec ajtaja zuhanva lecsapódott. Aztán az egész alkotmányt felhúzták újra a fa vastag ágára, hogy derékmagasságban hintázott a föld felett szerencsétlen foglyával.

A ketrec széles volt és alacsony. Felállni nem lehetett benne, legfeljebb ülni, feküdni vagy kuporogni. Ha megmoccant benne a fogoly, minden mozdulatára meghintázott vele a felfüggesztett börtön.

A falu népsége diadalmas rikoltozással fogta körül az ingó, hintázó ketrecet. Egymásnak integetve, magyarázva bökdöstek a fogoly felé, mások meg azt a csámcsogásszerű szót ismételgették, amellyel a törzsfőnök sorsára engedte Andrást. Később pedig, amikor felocsúdva kiáltozni kezdett, hátha megérti valaki a part menti bennszülött törzsek nyelvét, és talán a segítségére siet, a bámészkodók szörnyen jól mulattak rajta - hogy ez a sovány fogoly miféle ákombák dolgokat magyaráz nekik, és hogy szeretne eldiskurálni az istenadta!

Nemsokára néhány vénebb s fehéren kipingált pápuának nyitottak utat a nézelődők, és ha Andrásnak eddig kétsége lett volna jövendő sorsa felől, most annál inkább meggyőződhetett a valóságról. Ezek a nyilván tekintélyesebb vének a leöletés és felfalás kézmozdulataival tanakodtak a ketrec előtt, és valamiben egykettőre meg is egyeztek, mert a körülállók rikoltozásától kísérve újra elvonultak.

Mindezt látnia és hallania kellett! Ha megszólalt, ha tiltakozni próbált, ha el akarta mondani, hogy békésen, minden ártó szándék nélkül tévedt a pápuák földjére, a nézelődők még csak nem is haragudtak rá, hanem inkább mosolyogtak jólelkűen, hiszen cseppet se gyűlölték őt. Számukra természetes volt, hogy az elfogott idegenek és legkivált a vezér az ő harcosaik eledele lesz, hogy a megevése által ezek a harcosok megszerezzék maguknak az idegen erejét és bátorságát. Még integettek is Andrásnak, mintha mondanák, legyen csak nyugodt, az ő sorsa rendben van...

Fogságának első napjait András lázas kábultságban töltötte. Türelmetlen, szorongató érzés töltötte el testét-lelkét a napok és éjszakák egyhangú váltakozásában.

- Csak vége volna már ennek a komédiának! - kiáltott fel egyszer-egyszer. - Faljanak fel, de ne kínozzanak, ne hintáztassanak ebben a nyomorult ketrecben!

Ételt-italt bőségesen kapott, rizsféléket, kókusztejet, finom gyümölcsöket, az éhhaláltól tehát nem kellett tartania. Kezdetben el is fogyasztotta a rácsok közt bedugdosott ételeket, hanem amikor észrevette, hogy a ketrec körül ólálkodó népség elégedetten szemléli a táplálkozását, feltámadt benne az önvédelem ösztöne. Keményen elhatározta, hogy ezután nem eszik többet, csak amennyi éppen hogy szükséges életének fenntartásához, hátha testének legyengülése megmenti a rettenetes sorstól - hanem erről az elhatározásáról mégiscsak lemondott, mert a pápuák, úgy látszik, azonnal kitalálták számítását, és tettek is róla rögtön, hogy a fogoly meg ne csalja őket, és éhhalálra ne ítélje önmagát.

Először hagyták, hadd koplalja át a napot, de estefelé egy kövér, megtermett pápua lépett a ketrechez, és vigyorogva bebújt Andráshoz.

A nézők nagy vidámságára valósággal megtömte, mint valami hízó ludat.

Amikor aztán a nagy darab pápua másnap reggel is megjelent, András megadta magát, és inkább magától megreggelizett, semhogy még egyszer kitegye magát a szörnyű és lealázó kínzásnak.

Teltek tovább a napok. András kábultan, elcsigázottan viselte rabságát, némán hevert a ketrec alján, és mintha ködön át látná, úgy szemlélte fáradt érzékkel, börtöne körül hogy nyüzsögnek, hogy zsivajognak szüntelenül a falu lakói. Mégis, bár szinte veszni érezte értelmének fogékonyságát, néhány nap múltán feltűnt neki valami.

Az ácsorgók, bámészkodók csapatában gyakran látott egy fiatal, karcsú, szelíd tekintetű bennszülött leányt. Ez a lány sosem incselkedett vele, mint a többi ólálkodó, inkább bánatos, részvevő szemmel tekintett felfüggesztett börtönébe. Nem gúnyolódott, nem rikoltozott, nem szólalt meg sose, még a többiekkel se nagyon látszott beszédbe keveredni - mintha valamiképpen idegen lenne közöttük - csak álldogált sokszor órák hosszat a ketreccel szemben, és csendesen, szomorúan nézett, úgyhogy András lassanként önkéntelenül vigasztalást talált a jelenlétében.

Így következett el a hetedik nap éjszakája. Már az egész falu mélyen aludt, és András pilláit is lezárta a feledtető álom, amikor a ketrec rácsain egyszerre benyúlt egy kéz, és bátortalanul megérintette, szelíden költögetni kezdte az alvó foglyot.

András nehezen ébredt fel kábult álmából. Amikor felriadt, a sötétben csak annyit tudott kivenni, hogy egy karcsú, könnyű kezű, alacsony termetű alak ébresztgeti.

- Ki az? Mit akarsz tőlem? - kérdezte András.

- Én Kvanga vagyok, apám és anyám lánya - suttogta szelíden egy hang, és a kéz visszahúzódott a rácsok mögé.

András megérezte, hogy ez a látogatás nem jelenthet rosszat, bár azt sem merte remélni, hogy jót jelentsen. Hiszen rabságában régen elhagyták már a remények! Az éjszakai látogató azonban a part menti bennszülöttek nyelvén beszélt, és Andrásra már az is jó érzéssel hatott, hogy megértette a suttogva kiejtett szavakat.

- Miért háborgatsz? - kérdezte András jobban felocsúdva. Inkább sejtette, mintsem tudta, hogy a szelíd tekintetű bennszülött leány kereshette fel börtönét - mégsem volt képes bizakodással fogadni. Megalázó helyzetében oly sok keserű szorongás töltötte el testét-lelkét.

- Kvanga jót akar!... Jót akar neked, fehér idegen! - válaszolta hirtelen izgalommal az éjszakai látogató.

András hallgatott. Akadna még ember, aki jó szívvel van hozzá? Oly hihetetlennek tűnt ez, hogy nem tudott mit válaszolni a lány biztató szavaira.

Talán percekig csendben voltak mind a ketten, akkor a lány szólalt meg újra:

- Nem hiszel nekem, fehér idegen... - Szomorúság fátyolozta el hangját. - Pedig Kvanga szomorú miattad, és a javadat akarja.

A biztató szavak oly őszintén csengtek, hogy nem lehetett bennük kételkedni, a reménynek erre az érintésére mégis keserűség tört fel András szívéből.

- Lehet-e hinni az olyan szájnak - kérdezte haragos fájdalommal -, amelyik nem irtózik tőle, hogy embertársát megegye?!

- Nem mondasz igazat, fehér idegen! - kiáltott fel a lány sértett méltósággal, és heves tiltakozásában megragadta a ketrec rácsát. - Kvanga szája soha, de soha nem vett részt lakomákban. Kvangát elrabolták, máshonnan hozták ide, Kvanga irtózik a lakomáktól, és megveti a harcosokat is, akik megeszik egy hozzájuk hasonló lénynek a húsát!

András szemét elöntötték a boldogság könnyei.

- Ó, akkor hála, ezerszer hála jó szívedért! - válaszolta. - Szólj tehát: mit kívánsz tőlem?

A lány már könnyű kézzel fogta a ketrec rácsát.

- Kvanga meg akar menteni - súgta elfogódottan.

András meglepetésében és örömében hirtelen kiáltással el is árulta volna megmentőjét, ha a lány meg nem ragadja a karját.

- Maradj csendben, fehér idegen - súgta rémülten, mire András azonnal elhallgatott.

- És hogyan lehet megmenekülnöm? - kérdezte most már visszafojtott hangon.

- Ma éjszaka még nem lehet - felelte a lány -, de higgyél Kvangának. Kvanga mindent előkészít, és mire megint éjszaka lesz, megmenti a fehér idegent.

Andrást elnémította a boldog remény, de örömébe hirtelen fájdalmas gondolat keveredett.

- Csak engem akarnál megmenteni? - kérdezte szorongó érzésekkel eltelve. - És a társaimat? Irántuk nem érzel könyörületet?

A lány sokáig hallgatott, végül halk sóhajtással felelte:

- A te társaid már nem élnek.

- Mit mondasz?! - kiáltott András. - Hol vannak, hová lettek?

A lány gyűlölettől remegő hangon adta meg a választ:

- A társaidat megették! Mind, egytől egyig megették. Te lennél az utolsó, mert te voltál a vezér...

Csend lett ismét. András előtt felrémlett borzasztó sorsa, és nagyon is szüksége volt a biztatásra, mielőtt látogatója búcsút vett tőle.

- Most elmegyek - súgta a lány. - Bízzál Kvangában. Mire még egyszer éjszaka lesz, Kvanga megszabadít téged.

András csak egy pillanatra ragadhatta meg Kvanga kezét, aki oly csendesen, hogy a legkisebb nesz sem kísérte lépteit, eltűnt az éjszaka sötétjében.

Hold nem járt, csillag nem ragyogott az égen. András számára fájdalmasan lassan múlott az éjszaka. Szemére nem jött már álom, derék társainak sorsa ki nem ment a fejéből, és annyi reménytelen nap után a váratlan, a hirtelen reménység, hogy embertelen börtönéből és a szégyenletes legyilkolástól megszabadulhat, kínzó izgalommal töltötte el lelkét.

Jöjjön, jöjjön már a reggel, múljék el a nap is, és jöjjön megint az éjszaka, talán a menekülés éjszakája! Így leste, figyelte álmatlan szemmel a sötét égboltot.

Ketrece fölött bagoly huhogott. Társai halálát hirdeti, vagy az övét akarja megjósolni?... És hihet-e a bennszülött lánynak? Reménykedhet-e ígéretében, hogy egyedül az egész falu ellen meg tudja szöktetni?... Miért akarná megszöktetni? Kvanga miért volna más, mint a törzs többi tagja?

Visszaidézte beszélgetésüket, s eszébe jutott, amit a lány mondott: hogy ő nem tartozik a törzshöz, hanem más vidékről rabolták el - és ettől a gondolattól kissé megnyugodott. Kvanga a maga sorstársát látja benne, és jó szívvel segítségére siet.

Lassan virradni kezdett, az izzó napgolyó méltóságteljesen emelkedett az égen. Elérkezett az új nap, a remény és a félelem napja.

A falu népe ezen a napon izgatottabban viselkedett, mint eddig bármikor. Már a reggeli órákban körülfogták a ketrecet, lármázva, sivalkodva nézték, vizsgálták András viselkedését, úgy látszott, mintha már a fogoly végső órájára készülődnének.

András kétség és reménykedés közt vergődve várakozott a sorsára. A halál küszöbén tudta magát és egyszersmind a menekülés küszöbén. Melyik ajtó nyílik meg előtte? A halál fia lesz vagy az életé? Így vergődött a kínzó kérdések között, és összerezzent a hirtelen örömtől, mikor a körülállók sűrű tömegében egyszerre Kvangát is megpillantotta.

Reménykedve függesztette tekintetét a bennszülött lányra. Valóban, csak most vette észre, hogy egész öltözködésével, minden mozdulatával mennyire különbözik a törzs többi tagjától. Nyakát vörös korall gyöngysor díszítette, háncsszoknyát, hajában virágokat, karján fényes karpereceket viselt, és a nézése, mozgása is más volt, mint a többieké. Nem olyan vad, nem olyan embertelen.

Kvanga nem jött közel, nem is szólt Andráshoz, csak titokban intett neki, hogy ő se árulja el magát. Ez az intés azonban többet ért Andrásnak mindennél. Lázas izgalmában szinte úgy érezte, hogy Kvanga szeme előtt most már nem érheti semmi baj, semmi veszedelem.

A nap lassan delelőre hágott, aztán a délidő is elmúlt, közeledett az este.

Három magas, csontos vénember jött elő - akik már az első estén is megszemlélték a ketrec foglyát -, s mögöttük fegyveresen ott tolongtak, zsivajogtak a törzs harcosai.

A vének rémületes képet mutattak. Fehér festékkel életnagyságú csontváz volt rápingálva meztelen testükre. Néma, fenyegető ünnepiességgel közeledtek. Az egyik obszidiánkőből pattogatott nagy, görbe kést tartott a kezében, a másik kettő lándzsákkal felfegyverkezve lépegetett, míg a harcosok csapata a ketrectől messzebb helyezkedett el, s rikoltozó hangokat hallatva figyelte az eseményeket.

A ketrec körüli népség széles utat nyitott a csontvázas véneknek, és érkeztükre, mint valami jelre, minden eddiginél hangosabban, hevesebben kezdtek ordítozni. Néhányan örömükben körülugrálták a ketrecet, és ingerkedve csámcsogtak, mások a vénemberek felé kiáltoztak nagy karlengetéssel, a kölykök pedig cigánykereket hánytak gyönyörűségükben, és ujjongva mutogatták Andrásnak a nyakmetszés mozdulatait.

András megértette, mit jelent a vének érkezése, a harcosok diadalmas rikoltozása, a vad népség ordítozása. Minden idegszálát megfeszítve igyekezett emberi méltósággal szembenézni a közelgő kegyetlen percekkel.

A ketrecet leeresztették, az egyik vénember feltárta ajtaját, a másik kettő pedig megragadta és kihúzta a szerencsétlen áldozatot.

Ahogy a földre lépett, András előtt forogni kezdett a világ. A fák, a bennszülöttek, a kalibák, a kifestett vénemberek, mind-mind sebes táncban keringtek körülötte.

Érezte, hogy a járástól elszokott lábai remegnek, hogy testét elönti a verejték, de mégis összeszedte minden erejét, legyűrte lázas szédülését, nem akart e nyomorult lények előtt szánalmasan viselkedni.

Még egyszer végignézett a lármázó sokaságon, és akkor tekintete ismét rátalált Kvanga arcára. Az maga is dermedten, mozdulatlanul állott a tömeg szélén, szeme könnyesen fénylett, reményt, bizakodást már ő sem nyújthatott Andrásnak.

Közben a három vénember pusmogása heves vitatkozássá fajult.

Amelyik a kést tartotta, kiáltozva hadonászott, és újra meg újra András felé kapkodott, a másik kettő azonban ellenkezni látszott, és lándzsát rázva egyre az égre mutogatott, az aláereszkedő, vörös napkorong felé.

Hiába voltak azonban ketten, a kés kezelője már-már letorkolta őket, annál is inkább, mert az üvöltöző tömeg szintén az ő pártján állott.

Akkor a harcosok táborából váratlan látogató lépett a ketrechez: maga a pókhasú, papagájtollakkal díszített törzsfőnök. Ahogy megjelent, a két lándzsás vénember azonnal elébe állt, és sértett háborgással kezdett bizonygatni valamit, közben újra az alkonyodó égre mutogatva.

A messzi égen széles, szürke felhő úszott a nap elé.

A tömegben most olyan csend lett, hogy a levelek susogását is meg lehetett hallani az ébredező esti szélben. A kövér képű törzsfőnök leintette a lándzsásokat, és elmerülten bámulta a napkorongot elsötétítő széles hátú felhőt.

A felhők mögül hatalmas fénypászmák törtek elő, és sugarasan beküllőzték az alkonyodó eget, hogy aztán láthatatlanul elenyésszenek.

A törzsfőnök a vénekhez fordult, és némán, sürgetően, szinte elrémülten intett: a foglyot rögtön dugják vissza a ketrecbe! Hanem András túlfeszített idegei ekkor már nem győzték tovább a szolgálatot. Fájdalmas sóhajtás szakadt fel a melléből, aztán csak annyit érzett, hogy a két lándzsás vénember megragadja, és belöki a ketrec ajtaján. Rácsapódott az ajtó, hintázott vele a nyomorúságos alkotmány, de ő már nem hallotta sem Kvanga ujjongó kiáltását, sem a sokaság zúgását - eszméletét vesztve hanyatlott le a ketrec sarkába.

folytatás