Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jókai Mór
A JANICSÁROK VÉGNAPJAI

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A janinai pasa történetének egyéb feldolgozásai:
Fáy András: A szulióták
(1864)
Jósika Miklós: Diamante (1846)

Tartalom
A SELEUCIAI ÜREGEK
EMINAH
TÖRÖK PARADICSOM
GASKHO BEJ
FÉRFI A VESZÉLYEK KÖZÖTT
AZ OROSZLÁN A RÓKABŐRBEN
AZ ALBÁN CSALÁD
MAHMUD TOLLA
A CSERKESZ ÉS CSALÁDJA
A BOSSZÚÁLLÓ
"BEGTAS KERTJÉNEK VIRÁGAI"
A MEGÁLDOTT LEÁNY
TÁNCVIGALOM A SZERÁJBAN
KURSID BASA
CARETTO
EMINAH
AZ EZÜST ÁLLVÁNY A SZERÁJ ELŐTT
A KETTÉTÖRT KARDOK
JEGYZETEK

 

A SELEUCIAI ÜREGEK

Sivár, kietlen, barátságtalan vidék áll előttünk: a seleuciai üregek völgye.
Igazán remetének való hely, mert az élő világra semmi sem emlékeztet benne, olyan az egész, mint egy nagy bedőlt sír, melynek zöldje a fenekére hullott.
Minden, ami a búskomorságot neveli, a legsötétebb vallásos rögeszmék, a fekete babona rémképei, a világkerülő embergyűlölet átka látszanak nehéz öröklő ködként e tájon feküdni, melyen isten bal keze működött, megszaggatva az óriás sziklákat, terméketlenséggel verve meg a földet, s lakhatlanná téve azt minden élőlény számára.

Ritkán jön e tájra ember; minek is jönne, mit keresne itt? Semmi sem terem e helyen, ami ember számára kedves. Még vad sem ver itt magának állandó tanyát, csak forró nyaranta téved oda néha a rekkenő meleg elől futva egy-egy pusztai oroszlán, elfogott zsákmányát hozva oda elkölteni, s odább megy, ha jóllakott, tulajdon ordítása visszhangjával feleselve.
Különc utasok keresik fel néha a borzalmas vidéket, mely oly nyomasztó behatást szokott mindenikre gyakorolni, miszerint alig várják, hogy végignézve a históriai emlékeket, ismét kijussanak onnan.
Mi van ott látnivaló? Egy romladozott fal, ki tudja ki által ás miért építve, s ki által elrontva? Egy magas tömör oszlop, a jámbor Simeon Stylites oszlopa, melyet ő saját kezeivel hordott éveken át össze, s melyen naphosszat szokott ülni kiterjesztett karokkal, mint egy kereszt, s napjában ezerszer és ötszázszor hajtotta meg magát, fejét lábaihoz értetve. A völgy északi s déli oldalát egy roppant sziklatömeg rekeszti el, oly egyenes, oly meredek, mint egy bástya, s csak a tetején, három-négyszáz ölnyi magasban látszik valami zöld.
És e meredek sziklafal hosszában sorban egymás mellett apróbb-nagyobb üregek szádái sötétlenek, mintha valami özönvíz előtti óriás faj ajtókat, ablakokat vágott volna sorban két-három emeletre, hogy palotát csináljon magának belőle.
Az üregek oldalfalai oly szakadékosak, talapja oly egyenlőtlen, hogy alig lehetne emberi kéz műveinek tartani azokat, ha nyílásaik hegyes öblezete s a rendes sorok, melyek szerint egymás mellett következnek, nem bizonyítanák, hogy itt véges erők próbálgaták csodáikat.
Három ez üregek közül diadalívek magasságával bír, egy pedig, mely a szikla aljában van vágva, oly kietlenül magas, keresztülmegy a hely alatt egészen le a tengerig, s akinek bátorsága volna megtenni az utat, ott sok rejtélyes feliratra találhatna, melyek a falakra vannak írva. Ki bírta ez ismeretlen rúnák nyelvét egykor? tán a a kaldeok vagy a Mithras-tisztelők; minő rejtett titkok, minő emberemlék előtti események vannak azokban megírva, ki tudna arra felelni?
Hihetőleg temetőnek használták e völgyet régen elmúlt népek, kiket sírboltjaik túléltek, s most annál borzasztóbb a táj, mert a szikla tátongó nyílásai száz nyitott torokkal látszanak beszélni, hogy ide egy elveszett nép van eltemetve.
Különösen ama legalsó üregnek azon szokatlan sajátsága van, hogy néha elkezd üvöltő hangokat adni magától; a tetőkön legeltető pásztorok borzadva hallják, mint zúg a sziklatorok, eleinte mintha darázsrajok forrnának benne, később egyre nő a zúgás, mintha a szélvész ördögei tévedtek volna el az üregben, s ordítva üvöltenének, hogy nem találnak ki belőle. Utána rendesen elkövetkezik a számum szele, mely hihetőleg egy túlsó nyíláson a barlangba hatolva, elébb hallatta itt e völgyben hangját.
De nemcsak ilyenkor, más esetekben is megszólal a barlang. Történt, hogy vakmerő pásztorfiúk bementek a barlangszádába tüzet rakni, s esztelen kiabálással hívogatták a barlanglakó dzsint, míg az üreg egyszerre visszhangot adott, de nem azon szót adta vissza, amit hozzá kiáltottak, hanem csendes halk szózattal felelt a pajkos gyermekeknek, hogy távozzanak el, és ne gúnyolják azt, amit isten teremtett.
Másszor házasságtörő asszony tévedt oda, bűnös örömeinek takaróul véve a méla sötétséget, s mint rettentek össze a vétkes szerető, midőn az édes suttogásokat egy hang zavarta meg, mely nincs távol és nincs közel, mely nem szellemé és nem emberé, de jeget támaszt hideg sóhajával a forró vérben: "Allah mindenütt jelen van!"
Egykor rablók tévedtek oda, ki útitársukat akarták e helyen meggyilkolni, amidőn oly ordítás keletkezett a barlangban, mint mikor az ég megzendül, s a gyilkosok világosan hallák az irtózatos szózatot: " Allah látott benneteket, a gyehenna lángjai égnek számatokra!" Azok nyavalyás őrülettel futottak kik az üregből.
Mindenki a közel lakók közül tudta és hitte a barlangi dzsint, aki senkit sem bánt a jók közül, de megüldözi a gonoszokat.
De nemcsak az ijedelmes szívek ismerik a barlangi látatlan hangot, eljönnek ide a szenvedők, megesett szívűek is, és a láthatlan dzsin szíveikben olvas, mondani sem kell előtte panaszaikat, ő tanácsokat ád, és azok többnyire használatosak. Lehet, hogy e tanácsokat akárki más is adhatta volna, de tán ha közönséges embertől jönnek azok, nem tartják meg oly buzgalommal a kérdezők, s nem használnak maguknak általa.
Eljönnek hozzá gyakran jóslatért is, és ilyenkor az ismeretlen lény úgy ki tudja azokat ismerni, akik valódi aggodalommal jönnek hozzá, azok közül, kiket csak kíváncsiság hozott ide, vagy akik próbára akarják tenni. Ezeknek semmit sem válaszol, míg amazoknak gyakran oly találó jóslatokat mond, miknek mély értelmű képbeszéde igéről igére teljesedik.
A babonás köznép jó cselekedetnek tartja ez ismeretlen lénynek áldozni. A körüllakók iparkodnak vele jó barátságban lenni, haszontalan beszédekkel nem háborgatják, minden apróságért nem futnak hozzá. sőt volt eset rá, hogy a seleuciai kádi talpára veretett egypár pajkos suhancnak, kik köveket hajigáltak a barlangba.
Az üreg nyílásától befelé haladva, mintegy negyven lépésnyire, ahol már a külvilág alig dereng, van egy nagy kő: valami durva oltárhoz hasonlít, annak közepében egy kis mélyedés, ezt szokták rizzsel vagy tengerivel megtölteni a jámbor lakosok, s másnap midőn visszatérnek, látják, hogy a dzsin elhordta azt onnan, s fizetésül egy-egy ezüst pénzt hagyott a kőmélyedésben, azokból a régi ezüst pénzekből, miket még Törökország ragyogó korszakában verettek, s melyek három annyit érnek, mint ez idő szerintiek. Tehát a dzsin készpénzzel fizet, és semmit sem fogad el ingyen.
Azoknak, akik vele beszélni akarnak, mélyebben kell a barlangba hatolni, egész odáig, ahol semmi világosság nem látszik, mert ő csak ott található, ahol teljes sötétség van. Aki méccsel vagy szövétnekkel jön, az nem találja őt sehol, az nem kap feleletet. És amidőn látogatója a ott áll a sötétben, a dzsin oly jól látja őt, mintha a napvilág sütne rá, s egy arcmozdulat észrevétlen nem marad előtte. Annál jobban hiszik, hogy aki így lát a föld sötétjében, az a szívek és jövendők sötétségeiben is tud látni.
Több mint ötven éve már, tehát egy emberemlékezet határa, hogy e csodát ismeri a nép a seleuciai üregben; azóta sok főurak, basák, vezérek, sok bölcsek, papok, ulemák látogatták a dzsin lakását, és az mindent tudni látszott, ami a föld felett történik. Soknak megjóslá halálát, és akiket nem szeretett, azoknak megmondá azt is, hogy vétkeikért megérdemlik a rájok következő sorsot.

***

Az ezernyolcszáz-tizennyolcadik esztendőben éppen a számum elviharzása után történt, hogy egy kalózhajó vitorlázott be a szuadéai révbe, hol még a hajdani Seleucia nagyszerű kikötőjének romjai látszanak.
A kalózhajó francia lobogót viselt, hanem legénysége csupa albánokból állott. A kikötő még fedve volt az elzajlott vihar által partra vert hajók roncsaival, miket most nagy fáradsággal iparkodtak kitatarozni; mindenki bámulva tekinte a teljes épségben megérkező hajóra, melynek csak egy vitorlája sem hiányzott, pedig kalózhajó, modoraként sokkal nagyobbak voltak árbocai és vitorlái öblösebbek, mint aminőket hasonló tonnatartalmú rendes hajókra szokás alkalmazni.
Amely órában horgonyt vetett a hajó, a legnagyobb dereglyét tengerre bocsáták, s abba huszonnégy jól fegyverzett timarióta szállt be. A fickók mindegyike ott viselte érdemrendjeit a pofáján, a csaták nyomai megszaporíták zord arckifejezésüket oda nem tartozó vonásokkal.
Azután egy ősz ember szállt a dereglyébe, ki után paripáját is lebocsáták az emelődaru (hajógép) segélyével. Ez volt a parancsnok.
Középtermetű, de izmos agg férfiú, túl lehet már a hetvenen és közel a nyolcvan évhez, de lelke és teste most is oly erős, mint midőn még az a szakáll, mely most mint a hattyú szárnya borul le keblére, fekete volt, mint a holló szárnya.
Vállai rendkívüli erőre mutatnak, s arcának merész tartása, szemeinek villogása, s a bátor, nyugodt tekintet tanúsítják, hogy ez erő nincs gyáva lélekre vesztegetve.
Az evezőcsapások a partra szállítják a dereglyét, de kikötni semmi erőnek sem sikerült; a tenger dagálya oly nagy, hogy a parton megtört hullám tajtékozva hajítja mindig vissza a dereglyét.
Az ősz férfi egy szemöldintésére hárman ugranak bele a hullámba a hajóslegények közül, a dereglye kötelét vontatva, mind a hármat elrántja az, mintha gyermekek fognának szilaj bikát.
Most az ősz ember egyszerre lovára pattant, kengyelét oldalába vágja, s kiugrat a tajtékot túró hullám közé, háromszor borítja el lovastól a visszatoluló hab. A harmadiknál már partot ért. A népség csodákról beszél; ő pedig senkitől sem kérdezősködve, mint aki legjobban ismeri az utat, egyes-egyedül elindul a révparton, s elhagyva azt a hosszú tornyos bástyasort, mely a hegyen végigfutva, körülkeríti a várost, s mint egy óriási antik nyaklánc függ a hegy vállain, - útját a hegyszakadékok felé vevé, s azok közt nemsokára senkitől nem kísérve eltűnt.
Alig haladt félórányira az olaj- és fügefákkal beültetett hegyoldalok között, melyek a forró szél után még most is tikkadtan lankaszták le lombjaikat, midőn ráakadt azon helyre, melyet keresett.
Egy otrombán összeábdált viskó volt az, melyet kőből fából és sárból oly idomtalanul alkotott valami beszélő állat, hogy azt egy fecske is szégyenlette volna magáénak elismerni, nem is említve a hódakat, melyeknek gunyhói ehhez képest valódi építészi remekek.
De kegyes volt iránta a természet, s befuttatá kúszó indákkal a viskót, ezek aztán, hol az építész fölösleges rést hagyott, azt szépen befedték.
Itt leszállt lováról a jövevény, azt megköté egy fához, s miután az ajtónak nem volt kilincse, elolvasá azt az ákombákot, ami kívül reá volt írva; szokás szerint valami szent mondás, ami a török szerzetesek kapuira szokott írva lenni.
"Átkozott az, aki az éneklő madarat háborítja."
A jövevény hallgatózott; hiszen te nem énekelsz, gondolá magában, s olvasá tovább, ami következik:
"Aki zörget az imádkozónak ajtaján, hiába fog zörgetni a paradicsomnak kapuján."
Az idegen nem is sokat zörgetett rajt, hanem berúgta egyszerűen.
Ott benn térdelt az erdbuhár szerzetbeli barát egy leterített gyékényen, övig nekivetkőzve, előtte egy nagy famedence állt tele tiszta vízzel.
Éppen az abdesztán mosódást végzé.
Észre sem látszott venni a lakába berontott jövevényt, hanem végzé nagy buzgósággal a kegyes szertartást. Először is megmosta kezeit, harmincháromszor mondva el e kegyes igéket: "Áldott az isten, ki a víznek tisztító erőt adott, s hitünket felvilágosította", azután jobb markával háromszor vizet vett szájába és imádkozék: "Óh uram, óh Allah, ízleltesd meg velem azt a vizet, melyet adtál Mahommed prófétának a paradicsomban, s amely illatozóbb a balzsamnál, fehérebb a tejnél és édesebb a méznél, s mely a szomjazó epedését örökre megenyhíti." - Ezután a markán keresztül ismét az orra lyukain szítta fel a vizet, s ekképp buzgólkodék: "Uram, szagoltasd meg velem a paradicsomnak illatját, mely kedvesebb, mint az ámbra és a pézsma, és ne engedd, hogy valaha a pokolnak átkozott bűzét megérezzem." Ekkor két marokra fogta a vizet s orcáját jól megmosva vele, azalatt ily szavakat beszélt: "Tisztítsd meg uram az én orcámat, amiképp minden prófétának s minden hű szolgáidnak orcáját meg fogod az ítéletnek nagy napján tisztítani." Még ez sem volt elég, ekkor meg a jobb markába vett vizet, s azt a könyökén végigcsorgatva, fohászkodék: "Uram, add az utolsó ítélet napján az én cselekedeteimnek könyvét a jobb kezembe, mely az elválasztottak keze, és vígy be a paradicsomba." Azzal bedugta fejét a medence vízbe, s szája kimaradván belőle, módjában volt azalatt ilyen beszédet tartani: "Uram, végy környül engemet, midőn előtted megjelenek, irgalmaddal, s ne nyomd az én fejembe a bűnöknek tüzes koszorúját, hanem az erénynek arany koronáját." Most füleit vette sorba az érdemes férfiú, áhítattal mondván: "Engedd, uram, hogy az én füleim mindenkor örömest hallgassák azokat, melyek az alkoránban vannak írva." Végezve ezt, meglocsolá nyakcsigáját és torkát, igen célszerűen mondván ez alkalommal: "Uram, szabadíts meg engemet azon kötelektől, melyek az elkárhozottak nyakaira fognak vettetni.", mely kegyes óvástétel után leült a földre, s jobb lábát áhítatosan megmosván, kiálta: "Óh uram, ne engedd, hogy az én lábaim megcsuszamodjanak az Alsirát hídján, mely a pokol felett a mennyországba viszen", a bal lábát is megöblíté és fohászkodék: "Vedd el uram az én adósságaimat, s hallgasd meg az és könyörgéseimet."
Mindezen mondásokat pedig éppen nem lassú hangon, magában dörmögve mondá el a jámbor dervis, hanem érthető, kiáltó szóval, mint illik igazhívő müzülmánhoz, aki nem tartja szégyenletes dolognak az emberek előtt istenhez imádkozni.
Annak utána fogá a medencét és kivivén azt kunyhója elé, az ott tenyésző vadvirágokra kiöntözé, megáldván őket egyenkint és egyetemesen; akkor ismét tele meríté a forrásból friss vízzel, s visszavivén a kunyhóba és a gyékényt túlsó lapjára fordítván, letevé rá a vízzel tölt medencét, melyre a jövevény szinte leveté papucsát, felső kaftánját, letekeré turbánja kaukját s kiemelé fejéből a vörös fezt, s ő is hasonlóul megmosódott.
Azután megcsókolá a dervis kezét, s midőn az kihúzá övéből a hosszú, földig érő olvasót, s elkezdé annak kilencven szemein egyenkint elszámlálni Allah kilencven tulajdonságait, az idegen is utána mondá azokat áhítatosan, s mindezek végeztével együtt éneklé vele két ízben a "La illah, il Allah, Mahomet rászul Allah!" versét, melynek éneklésében oly gyakorlott volt, mint akármely müezzim.
Mindezek a legnagyobb áhítattal megtörténvén, a jövevény felkelt helyéről, arcáról elmúlt az alázatosság kifejezése, s ismét helyet foglalt azon az elébbi büszke, parancsoló tekintet, míg a dervis most alázattal borult le előtte a földre és rebegé:
- Mit parancsolsz velem, kegyelmes úr, szolgáddal?
Az idegen hagyá őt ott feküdni, s csendesen felköté kardját.
- Te vagy amaz erdbuhár dervis, kihez engem egy nimetullahita szerzetes utasított, aki lakik Janinában?(1)
- Szolgálatodra, uram.
Ekkor jobbjával handzsárját, baljával egy erszényt vont elő övéből az idegen.
- Látod ez erszényt és e kardot? Ez erszényben van ezer zecchino, ezen kard lapján legalább ugyanannyi megölt ember vére. Én nem kérdezem tőled: ismersz-e engem; tudod-e nevemet. Lehet, hogy ismersz, mert hiszen ti mindent tudtok, hanem akkor azt is tudod, hogy engemet még el nem árult senki, akin én meg nem bosszultam volna magamat. Azért ha jutalom kell, hallgass, ha büntetés kell, beszélj.
A dervis kezét szájára téve mutatá, hogy hallgatni fog.
- Most tehát kelj fel, fogd meg lovam zabláját, és vezess el engem azon üreghez, melyben a jóslatmondó dzsin lakik. Te ismerős vagy vele?
- Ismerem uram, de hozzá nem járok, mert rám haragszik; a derviseket nem szíveli, mert ki akarják tanulni; ha én megyek, köveket ejt rám a boltozatból, vagy mély hasadékokba vezet. Azért ha kívánod, odáig elvezetlek, de be nem megyek veled, ha amennyi pénz van az erszényben, annyi fejem volna is vállamon, melyeket levágj.

- Arra nincs is szükségem. Te künn maradsz, és tartod lovamat.
Azzal büszkén lovára veté magát a herkulesi aggastyán, s a dervis megfogva a mén zabláját, elkezdé őt a hegyi úton vezetni a szakadékos sziklatorlatok közé.
A hold fent volt már az égen, mire az üregek sziklájához értek.
Hátulról kerülve, még zordonabb volt a táj. Elöl a vad természetomladék, hátul a sötét cédruserdők, miknek sűrű lombja nappal is éjszakai árnyékot vet, és oldalt a végtelen magasságú sziklatömeg, mely holdvilágnál még magasabbnak látszik, és ez üregek mintha éjszaka még feketébbek s a sziklák, omladékok még kopárabbak volnának; pedig nappal is oly elhagyatott e táj, mint éjjel.
A dzsin üregéhez érve, leszállt lováról az agg férfi, s meghagyva a dervisnek, hogy ott álljon és várja, míg vissza fog jönni, elszántan belépett az üregbe.
A vak sötét miatt csak apró léptekben lehetett haladnia, óvatosan, de félelem nélkül haladt: lábával elébb megpróbálta az alapot, melyre lépett, s egyik kezét szeme előtt, a másikat pedig handzsárja markolatán tartá. Elszánt, gonosz léleknek kellene lenni, mely őt meg merje támadni.
Néha egy-egy denevér suhant el fülei mellett, gúnyos vihogással, másszor hideg, megmozduló testekre lépett; mit figyelt ő azokra? A méla hallgatás, mely körülvevé, rettentőbb volt a poklok szavánál, és e hallgatástól sem rettegett, ketté merte azt szakítani, erős szóval kiáltva a föld alatti csendbe:
- Jövel elém, jó vagy gonosz szellem, kit Allah elbocsátott, hogy beszélj élő emberekkel; jövel és szólj nekem!
- Melletted vagyok - susogá e szókra egy hang, mély és tompa, mintha az üres levegő szólana.
Az idegen utána kapott, mintha merész kézzel meg akarná a lelket ragadni; nem talált semmit.
Hang volt az, alak nélkül.
- Beszélj nekem - szólt reszketéstelen hangon az agg. - Ismered-e sorsomat?
- Ismerlek - szólt a láthatlan hang. - Te egy szegény ember vagy, ki elvesztegetted amid volt, és amid van, az nem a tied.
- Tudatlan lélek vagy - dörmögé a jövevény -, menj vissza sírodba, és aludjál, nem kérdezek tőled többet; - jelen sorsomat sem ismered, hogy ismernéd a jövőt? Menj odúdba vissza, és nyugodjál békével!
- Én ismerlek téged - folytatá a hang -, és igazat mondtam. Nemde nem Tepelenti Alinak hívnak-e téged?
A jövevény bámulva felelt:
- Valóban az nevem.
- Nem földönfutó voltál-e tegnap? S nem por és hamu lész-e holnap?
- Valóban igaz, de a tegnap negyven év előtt volt, s e holnap mikor lesz?
- Tudod, hogy itt nincs reggel, sem estve - felelt a hang -, nekem tegnap az, midőn legutolszor láttam a napot, és holnap, midőn újra fogom látni. Tepelenti Ali, Janina uralkodója, te szegényebb vagy a legutolsó müzülmánnál, ki szőrkötéllel övedzi derekát, mert elvesztettél mindent, ami rád nézve becses. Testvéredet, ki védelmedre kelt, megölted; anyádat, ki szeretett, megfojtottad; hazádnak, mely táplált jobb kezét szakítottad ki; dicsőségedet, mely ékesített, átokká változtattad magadon, s a szerelemből gyűlöletet csináltál magadnak.
- Úgy van. Ezt cselekvém. Nem bántam meg semmit. A nyúl lerágja a virágot, a keselyű lekapja a nyulat, a vadász ellövi a keselyűt, a vadászt levágja az oroszlán, és az oroszlánt megeszi a féreg. Földdé válik minden. Allah hatalmas, ő rendelte így. Mi vagyok én? Nagyobb féreg, mint a többi. Ki pöröl istennel? Mi sors vár reám a jövőben?
- Még tegnap ifjabb voltál nem született fiadnál, holnap vénebb leendsz megholt őseidnél.
- Világosabban szólj, mert szavaid értelmét oly kevéssé látom, mint magadat.
- Aki vétett fegyverrel, meghal fegyver által, így szól Allah. Aki vétett szerelemben, meghal szerelem által. Két kezed van, jobb és bal kezed; két kardod, egy görbe és egy kígyós; két kincstárad, egyik arannyal, másik ezüsttel tele; háromszáz nő van háremedben, de csak egy van, akit imádsz; tizenkét fiad van, de csak három, akit szeretsz. Íme halljad, jól vigyázz életedre, mert ami legközelebb van hozzád, abban van halálod, tulajdon fegyvered, tulajdon gyermeked, tulajdon vagyonod, tulajdon két kezed fog egykor megölni.
- Mashallah! A halál elkerülhetetlen; csak egyet mondj meg: fogok-e én egykor Sztambulban a szeráj kapuján diadalmasan bevonulni?
- Fogsz. Ott állandsz ezüst állványon az ujjongó nép előtt.
- És mikor?
- Leend idő, amikor egyszerre két helyen léssz, Janinában s Sztambulban egyszerre; a napok meg fogják ezt magyarázni.
- Még egyre felelj, miért említéd azon nőt, akit legjobban szeretek?
- Ő fog először elárulni.
- Átkozott! - ordítá Ali, kirántva kardját, s dühösen vágott a hang felé; a kard nagyot süvöltött az üres levegőben, s perc múlva éktelen messzeségből kiálta vissza a hang:
- Már megtörtént az.
- Ah, álom ez. Álom ez! - sóhajta Ali.
- Nem álom - felelt a rejtélyes hang - Ébren vagy.
- Ha nem álom, adj jelt nekem, melyről megtudhassam, midőn innen kimegyek, hogy nem álmodtam.
- Tedd elébb hüvelyébe kardodat!
- Visszatevém - szólt Ali, de nem mondott igazat, mert csak övébe dugta azt.
- Rejtsd hüvelyébe - szólt a hang.
Ali borzadva tapasztalá, hogy e lény a sötétben minden mozdulatját látja.
- Most nyújtsd ki tenyeredet - szólt a hang egészen közel.
Ali kinyújtá tenyerét. Azon pillanatban egy erős, férfias kéz acélszorítását érzé azon; oly erős, oly sujtoló szorítást, hogy a vér serkedezett ujjai hegyéből.
Azután elereszté őt az ismeretlen lény, suttogva mondván:
- Arcodnak egy vonása nem mozdult kezem nyomása alatt; így csak Tepelenti bírta azt kiállani.
- És így csak egy férfi bírta kezemet megszorítani - mondta Ali. - És annak neve Behram volt, Halil Patronának fia, ki negyven év előtt bajnoktársam vala, s azóta elveszett. Ki vagy te?
- Aleikum unallah! (Isten veled!) - monda válasz helyett amaz.
- Ki vagy te? - kérdé egy lépést téve előre Tepelenti.
- Aleikum unallah! - hangzék felé a búcsúszó végtelen, végtelen távolból.
A hatalmas basa elmerengve fordult vissza, s midőn a holdfényre kiérté, világosan látá kezén még a vércseppeket, miket amaz erős kézszorítás körmei alól kisajtolt.


EMINAH

Tündérek, tünemények története!…
Más napsugár, más virágnyílás, más szívdobogás, mint amelyet mi ismerünk.
Ha széttekintünk a tájon, klasszikus fönségben látjuk emelkedni az istenek földét: Hellász hegyeit, a sugáros arcú hősök diadalhonát. Ott a hegy, melyről Zeüsz szórta villámait, és a berek, melyben Aphrodite gyönge lábát megkarcolá a rózsatövis, s tán a babérfából, melynek kedves elváltozott nimfáját Apollo kergeté, egész erdő vált már. Most is ragyognak még a havas Őta és Ossza napsütötte ormai, ha a nyugvó nap reájok tűzi fényét, most is van még villáma a bércnek, csakhogy azokat nem Zeüsz szórja többé, hanem Ali Tepelenti, aki basa Albániában és úr fél Törökországon, s a rózsa, melyet Venus vére festett meg pirosra, az ő számára nyílik, és a babér, mely Apollo szerelméből támadt, az ő számára zöldül.
A csendes bérceken nem lát többé a költő fényes istenalakot. Hosszú puskáját vállára vetve ballag itt-amott egy palikár, ki gunyhóját rejtekbe építé, hol Ali Tepelenti rá ne találjon. A magas oszlopcsarnokoknak jó most a földön heverni, Themistocles és Leonidas utódi gunyhókat raknak oda, ahol senkinek se essenek útjába.
A magas Lithanizza hegytetőről láthatni a tündéri városba, mely Albánia fölött uralg. Janina az, a históriai névvé vált Janina.
Mellette az acherúzi tó, melynek zöld tükrében az egész város látja magát, mintha kettős volna, olyan mély, amilyen magas; a minaretek arany félholdjai a tóban is, az égen is ragyognak, a fehér tetőtlen házak, egymás fölé emelkedve, egy tömeggé látszanak olvadva lenni egymással és a körülfutó veres bástyafallal, melyről nyolc kapun van kijárás.
De mit nekünk a város minareteivel, bazárjaival, kiöszkjeivel! túl a városon, hol az erdős bércekről alászakadó Cocytus a tóval, melybe ömlik, egy félszigetet képez, itt a földszoroson áll Ali basa megerősített vára, nagy tömör bástyákkal, nehéz, vaspántos felvonó hidakkal, a sáncok árkaiban hegyes éger fa cölöpök s fölöttük két öles víz. A bástyák tetejéről száz ágyú torka ásít le a városra, ezek az érckutyák, miknek ugatása négy mérföldre hallik, s a falakon untalan számos fegyveres népség őrködik, és a kapu előtt a szemközt meredő sáncok ablakaiból egymásra bámulnak az ágyúk; jaj annak a népnek, amely előttük erővel keresztül akarna menni. A nagy, lánccal elzárt kaput hármas nehéz vasrácsok védik, s hosszú ereszek alól kerekes lövegek villognak elő, mik előtt bombapiramidok vannak rakva.
Az udvar egy nagy félholdat képet, melyen nem látható egyéb, mint harckészület, rombolási eszköz, a félkör alakú kaszárnyákban albán hadőrség tanyáz, míg a félkörrel átellenben egy hosszú pavillon szeli ketté a várat, mely a félkör egyik végétől a másikig ér, s három kapu van rajta, melyeken át a belső várba jutni.
E hosszú épületen nincsenek a várudvar felől ablakok, csupán két sor szűk lőrés látható rajt. Ablakai mind túlnan a kert felé nyílnak, s ott laknak Ali basa három fiának odaliszkjai. A háromkapus épületet a három ifjú lakja: Omár, Almuhán és Zaid. Ez épület hátulja azon kertre nyílik, melyben a fiak háremhölgyei szoktak mulatozni.
Itt ismét egy hosszú bástya zárja el a kertet, vízzel telt sáncárokkal, melynek érchídján keresztül Ali legbelső várába jutni.
Mi van itt, azt senki sem tudhatta; az érckapu ezüstös arabeszkjeivel örökké zárva látszik, és senki azon be nem megy és ki nem jön, mint Ali és az ő néma eunuchjai és azok a foglyok, kiknek csak a fejeiket szokták kiadogatni, a bástya sokkal magasabb, minthogy a külvár háztetőiről keresztül lehessen rajta látni; hanem ha valaki a magas Lithanizza ormáról tekint le rá, az egy tüneményes kastélyt fog ott belül látni, színes márványfalakkal, miket ezüst rácsozat fed, kékre festett érc kúptetőkkel, miknek hegyes végén arany félholdak vannak, egy toronynak, mely legszélesebb, vörös bádog teteje van, ez az egy tető látszik ki az egész belső várból annak, aki alulról nézi; a színes kiöszkök mindenütt virágágyakkal vannak körülvéve, s a magasból tekintő jól láthatja azt is, hogy a bástya hosszában szőlőlugasok vannak, a szökőkutak medencéiben olykor nyári alkonyórákban bűbájos alakok fördenek, s megőrülhet, amíg őket nézi, vagy még hamarább megeshetik rajta, hogy Ali basa cirkálói megkapják, s levetik a hegytetőrül.
E csodás rejtekhelyen volt Ali paradicsoma. Ide gyűjté a kerek világ legszebb virágait, miket föld termett vagy anya szült, mert hiszen a hölgy is virág, letépni, gyönyörködni való, mint a többi. De annyi szép virág között legszebb volt mégis Eminah, Tepelenti kedvenc hölgye, tizenhat éves leánya a delvinói basának, kit úgy adtak Alihoz, miként szokás török hatalmasok leányait, már születése napján eljegyezve valami hatalmas főúrral; mire a menyasszony hajadon lesz, akkorra a vőlegény megőszült.
Halavány, kékszemű virág, mintha nem napsugár, hanem holdsugár nevelte volna; termete, alakja oly gyöngéd, mint a mesebeli tündéreké, akik szárny nélkül repülnek. Hangja csengőbb, édesebb, mint a többi hölgyeké, és amit azok nem tudnak, tud ő úgy szólani, hogy szavát, aki nem érti is, érezze; szőke hajával úgy szeret Ali játszani, kibontani azt hosszú fonadékaiból s hosszú selyemerdejét arcára teríteni és azt hinni, hogy a paradicsom árnyékában alszik.
A gyermek szerei férjét. Ali szép öreg. Szakálla oly sima és oly tiszta fehér, mint a hattyú pelyhe, arca rózsái még most is elevenek, ajkai ha mosolyognak, nincs az a tigris, mely szebb fogakat mutathasson az övéinél. És amellett bátor, hős; szerelme nem a vének élhetetlen vágya, hanem egy ifjú hatalmas szenvedélyé.
És Eminah nem tudja azt, hogy ifjak is vannak a világon, ő apján és férjén kívül nem látott soha férfit, s azt hiszi, hogy a többi férfinak is mind olyan szép fehér szakálla, s olyan ezüst szempillái vannak, mint ezeknek. Gyermekkorától fogva háremben, nők és eunuchok közt növekedve, mindazon ábrándos eszmékről, miket ifjú női szívek ideál-képekről szoktak alkotni, még csak távol sejtelme sincs, férjét a legtökéletesebb alaknak tartja, kiért valaha asszonyszív dobogott, s mint túlvilági lényhez ragaszkodik hozzá.
Eminah szemeiben Ali egyike azon jótékony tündéreknek, kik az arab regék tüneményes mondáiban tengerfenékről, föld gyomrából emelkednek elé; százszor magasabbak a közönséges embereknél, tízszer idősebbek és ezerszer hatalmasabbak, kik talizmángyűrűt szoktak adni földi kegyeltjeiknek, s ha egyet fordul a gyűrű, megjelennek előtte, teljesítik szeszélyeit, kívánataik, felveszik nagy izmos tenyereikre, hagyják lovagolni mutatóujjaikon, bújósdit játszani bő palástok rejtekében, őrködnek felette, ha alszik, elhalmozzák kincsekkel, ajándokkal, és oly szelídek, oly igazságosak annyi hatalom mellett; csak egy lépésükbe kerülne, hogy a várakat tornyostul, bástyástul a földre gázolják, és ők oly óvatosan járnak, hogy az útban levő hangyát is meg ne tapodják; - hiszen egyszer Ali övig ment be a tóba, melybe két szerelmesen enyelgő pillangó csapódott, hogy azokat kiszabadítsa. Óh Ali oly érző szívvel bír, hogy megsiratja a madarat, mely a kalitban véletlen megdermed, s valahányszor egy virágot leszakaszt száráról, mindig ajkához érinti azt, hogy bocsánatot kérjen tőle. S midőn elbeszélte neki, hogy Kilsszura ostrománál mint égtek meg a szegény galambok, a könnyek csillogtak szemében.
Eminah nem tudja, hogy mi az az ostrom, ő csak a szegény galambokat sajnálja. Mint kóvályogtak az égő város fölött, fehér csoportokban a fekete füst közt, s hullottak bele a tűzbe.
A dolog pedig így volt. Ali ostromolta Kilsszurát, de nem bírta azt bevenni, a védők bátorsága s a hely előnyei nem engedték őt közel is jutni hozzá. Ekkor odaizent a lakókhoz hogy békét köt velök, és elvonul városuk alul, béke jeléül azonban küldjenek neki fehér galambokat. A szorongatott lakosok megkedvelték az ajánlatot, s összefogdosva városukban valamennyi fehér galamb volt, kiküldték azokat Tepelentinek. Ez mindjárt be is vonatta ostromágyúit, mikkel nem sok kárt tehetett, éjjel azonban, mikor már mindenki aludt, hosszú sodronyoknál fogva tüzes kanócokat köttetett a galambok lábaira, s szabadon bocsátá őket. Azok természetes ösztönüknél fogva mind a régi gazdáik házaihoz repültek vissza, az ismerős tetőkre, s egy pillanat alatt lángban állott az egész város, a galambok maguk hordták az égő üszköt tetőről tetőre, a lakosok közül, ki ott nem égett, azt levágták, és a galambok is elvesztek.
Nagyon sokat könnyezett Ali, midőn Eminahnak a kilsszurai galambok regéjét elmondá. Ali érzékeny szívű.
Amit a szív megóhajt, amit a szem megkívánhat, mindene volt a szép nőnek; szobáiban álló tükrök, velencei kristályművek, padlatán Perzsiai szőnyegei, e szőtt virágágyak, ablakaiban nyíló virág, éneklő madár, minden lépésit száz szolganő kíséri; napja reggeltől estig vigalom, mulatozás, s minden nap új örömet, új meglepetést hoz.
Harminc terem nyílik egymásból, amely mind az övé. Egyik pompásabb, mint a másik; mire a szem az egyik fényével jóllakott, már a másikat elfelejté, s ha végigment valamennyin, akár megint újra kezdje.
De egy nem tetszett mégis Eminahnak: ha végigment mind a harminc termen, ott még nem volt a szobáknak vége, hanem ott egy gömbölyű rézajtó következett, és az mindig zárva volt előtte, oda sohasem volt neki szabad bemenni. És az ajtó vezetett azon magas toronyba, melynek vörös bádog fedele van, ami oly messze ellátszik.
A kíváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen őneki sohasem szabad belépni, hová Ali mindig egyes-egyedül jár, s mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót, s a kulcsot keblén zsinórra akasztva viseli.
Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy őneki ezt nem szabad látni, s mit mível ő odabenn egész éjszakákon keresztül egyes-egyedül. - Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét keresni, örökké ifjúnak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni s más egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, aki még azt sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.
Olyankor azután, mikor magára maradt Eminah, százféle tüneményes képeket álmadott mindenféle kék és zöld tündérekről, kik tűzben, vízben, felhőben megjelennek Ali előtt, hogy őt megtanítsák aranyat csinálni. Úgy féltette tőlük Alit: ha egyszer össze találnák tépni.
És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott aranyat csinálni, mégpedig ami aranyat ő készített, az egyszerre vert pénz és filigrános ékszer alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereceket és nyakláncokat is készítenek abból, s nem került nekik több fáradságukba.
Bárki is kíváncsi volna, ily titkokat érezve magához közel, azokat kiismerhetni, hát még egy fiatal elkényeztetett hölgy, ki gyakran a nagy öröm miatt nem alhatik, melyet azon ajándékok látása gerjeszt szívében, mikkel Ali el szokta őt halmozni. Milyen nagyon szeretné ő e jótékony szellemeket látni, akik neki annyi örömet szereznek!
Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek milyen kegyetlenek az idegenhez, és az asszonyokat rögtön széttépik, miszerint Eminahnak midig le kelle tenni kívánatáról.
De amit egy asszony feltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy, sokkal nagyobb a tudnivágyásé.
Egy este egész a rézajtóig kísérte Alit Eminah, s midőn az belépett rajta, észrevétlenül egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé.
Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga után az ajtót, valóban nyitva maradt az.
Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután, hogy fejét bedughassa, s miután nem látott semmit, ami visszaijesztené, belépett, és minden lépésnél óvatosan tekintgete széjjel, ha nem jelen-e meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?
Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett, mely oly sötét volt, hogy csak tapotagózva haladhatott rajta. Valami veszedelmes kíváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni, felment a lépcsőn, s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát, melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.
E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek és csodálatos alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve, miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.
Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni, gondolá magában Eminah, s éppen egy alkalmas fülkét találva a lépcső kezdeténél, oda behúzta magát úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem láthatta senki.
Nehány perc múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülük tüzet szított, s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ezalatt egy tábori székre ült le, és csendes hangon parancsolgatott.
Most mindjárt meglátjuk, hogy csinálja Ali az aranyat?
Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón, s nehány perc múlva lánccsörgés hallatszott, újra felnyíltak a csapóajtók, s belépett rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált szakállal és különös öltözetekben, aminőket Eminah sohasem látott.
"Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, akik Alinak az aranyat csinálják" - gondolá magában. - "Hanem ugyan meg vannak láncolva. Legalább nem lehet tőlük félni."
S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő eseményeket.
A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölgetve állt eléjök, és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az idősebbnek nyájasan megveregeté orcáját.
- Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve? - szólt hozzá szelíden.
- Uram - szólt ez kétségbeesett alázattal -, mindenemet átadnám, amim volt. Bizony, koldus vagyok.
- Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál; visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedőkönyveidből tizenkétezer arany derül ki.
- Hamisak azon könyvek, uram - szólt siránk hangon a kalmár -, egyedül hitelem fenntartása végett írtam azokat teli valótlan lajstromokkal.
- Kalmár, kalmár. Te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni, hogy nem vagy becsületes ember. Az t én nem engedem, kalmár. Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé felelevenítem.
Azzal inte az eunuchoknak, s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra vonták, és kínozták két álló óra hosszant.
Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. Óh, a kíváncsi asszony eléggé bűnhődött tudnivágyáért. Látnia kellett ez irtózatot, mely megzsibbasztá tagjait, hogy a láz kitörte; eltakarta arcát, de a kínzott ordítása keresztülhatott lelkén, és érzékeny idegeit nagyobb kínokra tanítá, mint aminőket ő maga érzett.
Lassanként azonban valami csodálatos fásultság állta el szívét; tagjai megszűntek remegni, szemeit felnyitá, s mozdulatlan nézte végig az egész kínzási műtétet.
Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, miket kell fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró olajat, a víztöltést, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt nyers bivalybőrbe tekerték, s odafektették az égő tűz mellé.
Amint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr, s lassankint szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az ember, hogy kincsei a hajója alatt egy láncra kötött vasládában vannak rejtve.
Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző testtel, kificamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.
- Látod, édesem - szólt hozzá Ali nyájasan -, ettől a fáradságtól megkímélhettél volna engemet is, magadat is.
Azzal inte az eunuchoknak, hogy vigyék félre a kalmárt.
Így készít Ali aranyat.
Valóban igen egyszerű neme az alkímiának.
Most a másik férfira került sor. Ez egy büszke, magas homlokú férfi volt, ki végignézte társa kínzását, anélkül, hogy egy vonás megmozdult volna arcán.
- Hát te mégsem fogod nevedet megmondani, derék bajnok? - kérdé ez utóbbitól Ali.
- Megmondom a tiedet, ördög, Beliál! Sejtán!
- Köszönöm. Nagyon megtisztelsz. De a magad nevét szeretném hallani. Te bizonyosan valami gazdag velencei nobili vagy, kiről nagyon szeretnének valamit tudni rokonai, s nem volnának háládatlanok, ha valaki visszaadna nekik. Én nagyon sokat tartok rád.
- No hát tudd meg: én gazdag nobili vagyok, otthon palotám és kincseim vannak, de te azokból egy parát sem fogsz látni, mert mérget vettem be; látod e kék foltokat kezemen? Majd mindjárt arcomon is fogod látni. Öt perc múlva halva vagyok.
És úgy történt. A büszke férfi meghalt. Ali tombolt dühében, s a prófétákat káromolta.
És Eminah rejtekhelyéből szüntelen Ali arcát nézte. Mit gondolhatott magában?
A holtat is félrevitték; most újra inte Ali szolgáinak, s azok két átelleni ajtón egy csodaszép leányt s egy derék ifjat vezettek elő.
Amint az ifjú és a leány meglátták egymást, a könny kigördült szemeikből. Szeretők voltak. Úgy illettek egymáshoz.
Eminah bámulva látta, hogy másforma férfiak is vannak, nemcsak olyanok, akik ősz szakállt viselnek. A fogoly ifjú szép, szabályos arcán, hosszú omlatag fekete hajfürtjein oly gyönyörködve legelteté szemeit. Sohasem látott ő ilyeneket.
Ali odalépett kettőjök közé, és mosolygott mind a kettőre, és mind a ketten mondák neki: "Átok reád!"
És ez volt az egyetlen szó, mellyel minden kérdésére válaszoltak.
Monda az ifjúnak: "Mondj le menyasszonyodról, és élni fogsz!"
Az ifjú felelt: "Átok reád!"
Monda a leánynak: "Szeress engem, légy az enyim, és vőlegényed élve marad."
A leány felelt: "Átok reád!"
És Eminah önkénytelen susogá utánuk mindannyiszor: átok reád. Maga sem tudta, mit beszél?
Ekkor letérdepelteté Ali az ifjat, a szolgák lehúzták felső köntösét. Egyik eunuch felfogá hosszú szép fekete haját, s magasra emelé a levegőben, a másik háta megé állt nagy, éles pallossal.
- Kedvesed e nyomban meghal - kiálta Ali haraggal a leányra -, ha őt meg nem szabadítod. Vagy engemet ölelsz, vagy az ő fejetlen testét.
Eminah utálattal fordult el Ali arcától, melyet e pillanatban rút vágyak éktelenítettek el.
És az ifjú pár egyszerre felelt neki: "Átok reád!" Megesküvének, hogy egyebet nem fognak válaszolni.
Azon pillanatban megvillant az ifjú feje fölött a pallos. A szép fej felszökött a légbe, azután végiggördült a földön, le a csigalépcsőn, s éppen azon fülke előtt állt meg, ahol Eminah volt rejtve, éppen az ő lábainál.
A fejetlen test azon percben végső erőfeszítéssel ketté szakítá láncait, s elbukva a földön, odanyújtá kezét menyasszonya felé, s ez megragadá a kezet, és érzé annak búcsúszorítását, míg a messze elgördült fej ott Eminah lábainál mozgó ajakkal látszott valamit susogni. Eminah lehajolt hozzá, odatartá füleit ajkához és rebegé:
- Hallom, hallom, amit mondasz. - És valóban azt hivé, hogy hall valamit. Talán saját szíve beszélt?
Azzal begöngyölgeté a fejet sáljába, s hirtelen visszaszökött a toronyból szobájába, elrejtve a szép főt szófája alá.
Azután beparancsolá maga elé odaliszkjait, hogy táncoljanak és énekeljenek.
Már közel volt a hajnal, s még mindig tartott a vigalom.
Ekkor érkezék vissza a vörös toronyból Ali.
Arca mosolygó volt és szelíd; utána két eunuch hozott nagy háti kosárban aranyt és ékszereket. Mindent odatöltetett Eminah lábai elé.
A hölgy örült, kacagott a kincsek látásán, s Ali nyakába borulva, csókokkal köszöné azokat neki, s maga mellé vonta a szófára.
- Ím a szellemek e kincseket küldik neked - mondá Ali. - De különös dolog történt ma velem, egy ékszer elgurult a földön, s bármennyire kerestük is, nem találtuk meg azt többé.
Eminah kacagva, kötekedve felelt:
- Bizonyosan a dzsinek visszalopták.
Ha mondhatta volna neki:
- Rajta ülsz, Ali basa.
Ali basa ölébe vevé az asszonyt, gyönyörködött szép ártatlan szemeiben, gyermeteg mosolygásában, azt hivé, e szemeken át leleke mélyéig láthat. Ha oda láthatott volna!
Amint ott enyelgett vele, íme belép az odaliszkok szobájába a khadun-kiet-kuda, a háremőr, s egy lefátyolozott hölgyalakot hoz magával.
- Kegyelmes asszonyom - szólt Eminahhoz -, íme e görög leányzó, hallva jóságod nagy hírét, önkényt eljöve hozzád, hogy orcád fényében élhessen s mosolygásodtól üdüljön.
És leleplezé a leányt.
Eminah ugyanazon lányra ismert abban, kinek vőlegényét Ali basa lefejezteté, s kötekedve szólt a háremőrökhöz:
- Nézzed, khadun-kiet-kuda, hisz e leány reszket, ha nem fognád, összerogyna.
- A nagy elfogódás teszi ezt, kegyelmes asszonyom.
- De milyen halovány.
- Szépséged árnyéka az rajta.
- Látod! könnyezik is.
- Örömkönnyek azok.
Eminah marék aranyat ajándékozott a háremőrnek a jó feleletekért, s megengedé a szemérmes leányzónak, hogy orcája előtt megálljon.
Azzal hozatott csemegéket, aranybélű gyümölcsöket, granátvillogású bort, mákonyos nargilát, és ölébe vevé Ali ősz fejét, s kezébe ragadva a mandolint, dalol neki arab szerelmi dallamokat, meleg, forró, rózsaillatos, harmatnedűs énekeket; a basa arcára vonta a hölgy hosszú selyemszőke haját, mintha a paradicsom árnyékát takarná magára, s énektől, mámortól és mákonytól elaludt.
Amint a basa kezeiből kihullott a nargila borostyán szívója, Eminah kiküldé szobáiból a hölgyeket, csupán a most érkezett görög leányt marasztá hátra, odaültetve őt maga elé a zsámolyra, s kezébe adva egy nagy selyem legyezőt, hogy azzal az alvó basát legyezze.
- Mi a neved? - kérdé a leánytól.
A leány tagadólag inte fejével, nem akarta megmondani.
- Miért nem akarod megmondani?
- Mert még odahaza egy testvérem van.
Eminah megérté a feleletet.
- Jöjj közelebb; a múlt éjjel egy álmot láttam. Mintha egy nagy toronyban lettem volna, melynek belsejét tizenkét fáklya világítá meg; bárhova tekinték, borzadály lepett meg, szokatlan, ijesztő tárgyak látszottak szemeim előtt, s ámbár tizenkét fáklya égett, mégis sötétség volt körös-körül, s úgy tetszék néha, mintha ez a sötétség nem volna köd vagy vastag pára, hanem egy fekete emberekből összecsoportosult tömeg, kik olykor szempilláikat emelgetik. Azután mintha Ali basát láttam volna ott veres bársony székén ülni, amelynek arany tigrislábai voltak, és amint lábait törökösen maga alá szedé, úgy tetszék, mintha a tigrislábak az ő saját lábai volnának. Sok ijesztő alak vonult azután el előttem, végre egy ifjú és egy leány maradtak csak a teremben, akik minden kérdésre azt felelték: átok reád! Ali basa mondta a leánynak: szeress engem; a felelet rá: átok reád! és azonnal az ifjú szép feje legördült és futott végig a hideg márványpadlón és egészen odajött lábaimhoz, egy vércsepp papucsomra feccsent belőle, és csodálatos, a vércsepp most is ott van, midőn fölébredék. Nézd meg, valóban vércsepp-e ez, vagy csak képzelet?
És azzal kinyújtá szép kis lábát Eminah, melyet addig öltönye redői letakartak, s megmutatá a görög leánynak.
A leány sírva omolt lábaihoz, és összecsókolá azt.
Nem, nem az úrnő lábát, hanem vőlegénye vérét, amely reá feccsent.
- Látod, énnekem e szattyánon keresztül égeti testemet e vér, hát még akinek lelkére hullott az!
Azzal elvoná haját a basa arcáról, s undorral tekinte rá.
Az pedig aludt csendesen, mint ahogy az igazak alusznak.
Hetvennyolc esztendőt élt boldogan, örömben, diadalban, angyalok szerelme közt, és annyi átok, annyi vér, ami agg fejére szállt, nem volt képes egy redőt húzni homlokára, nem egy vonást eltorzítni arcán, meg nem rövidíté egy napját életének, meg nem rontá egyetlenegy álmát, pedig most is áldozata levágott fejével egy ágyon alszik, a vánkos felett az ő feje, alatta a megölté.
Eminah odahajolt reá, feltakará az alvó keblét, mely nyugodtan lélegzett.
- Amaz asztalon áll egy zománcos kés - mondta a leánynak. - Hozd ide.
A leány felszökött a késért, s visszatért vele; úgy tartá azt görcsösen összeszorított markában, mintha egy intésre várna, hogy azt szívébe verje neki.
- Nem úgy, nem - szólt Eminah. - Nem éltét, csak a zsinórt vágjuk keresztül. - S azzal kivevé a kulcsot, mely Ali nyakán függött, levágá azt a késsel a zsinegről. - E kulcs a vörös toronyba vezet; midőn a holttesteket egy csapóajtón lehányták, vízloccsanást hallottam utánok. Tehát a kínzások terméből az acherúzi tóba lehet jutni. Kötelek vannak ott, miken leereszkedhetünk, úszni jól tudunk mindketten, hisz te hidriot(2) leány vagy. A Lithanizza alá érve, az erdők között tovább menekülhetünk. Akárhová, nekem mindegy; farkasok, hiúzok közé, ott is jobb lesz nekem, mint Ali basa közelében. Akarod tenni, amit mondtam?

A leány keble magasan dobogott, önkénytelen borult Eminah vállára, és megcsókolá őt.
- Szabadság! - rebegé örömteljesen; a szabadság jutott legelőször és az öröm.
- Senki sem fog bennünket észrevehetni - monda Eminah, ékszereit lerakva, miket utált, mióta megtudta, honnan kerültek. - A bejrám ünnep utolsó éjszakája van, mindenki sietett magát kárpótolni az elmúlt böjtért, alszik vagy vigad minden ember, a várőrség nagy része a bejek termeiben mulat, maguk Ali basa fiai mindhárman Muhtár bejnél mulatnak. Elszökhetünk, és azután széles a világ.
A görög leány megszorítá a delnő kezét.
- Együtt megyünk. Testvérem lakok a Corynth hegyei közt. Derék bajnok férfi; őhozzá fogunk menekülni.
- Te menj oda. Én Sztambulba bujdosom rokonaimhoz vissza. Most eredj az odaliszkok szobájába, és kérj tőlük szövétneket. Már jól kifőztem magamban a tervet. Ha mind lefeküdtek a háremben, csendesen térj vissza a szövétnekkel. A khadun-kiet-kuda csak félszemmel alszik, vigyázz reá, a kérdi, hová mégy, mutasd neki a basa kendőjét, s azt fogja hinni, ő vár reád.
A görög leány arca mélyen elpirult e szóra, még hazudni is iszonyú volt rá nézve e gondolat.
Eminah inte neki, hogy távozzék, s midőn egyedül maradt, elővoná a vánkos alól az elrejtett főt, s kis kerek asztalára maga elé helyezve azt, sokáig nézte annak csukott szemeit s nyitva maradt ajkát; a hosszú fekete hajfürtök kétfelől az asztalra voltak omolva.
A delnő megsimogatá gyöngéd kezeivel a hollósötét fürtöket, végigvoná ujjait a nemes vonásokon, s nem borzadt vissza azoknak jéghidegségétől.
Ott ült a holt fővel szemközt órahosszat, mellette a környék rémura, Tepelenti Ali szunnyadt mély, felkölthetlen álmot; a két rém között a gyermeteg nő, ki lelke öntudatában maga sem sejté, mit cselekszik, amidőn Alit elhagyja, és e leányt megszabadítja.
Egy óra múlva visszatért a leány. Csendesen jött, senki sem vette észre, maga Eminah is csak akkor látta meg, midőn a leány a levágott fő elél érve, egyszerre felsikoltott.
Csak egy percig, csak egy villámütésig tartott a sikoly, a hölgy elfojtá azt egyszerre; aki felébredt rá a palotában, azt hivé álmodott, s aludt tovább.
Azután némán, szótlanul borult a menyasszony vőlegénye fejére, és könnyei hullottak anélkül, hogy ajka szót adna.
Eminah megragadá a leány kezét és sietteté. Az letörlé könnyeit, s fogá a levágott főt; és odahelyezé az alvó basa elé, hogy arcaik szemközt állottak, s egy fürtöt levágva homlokáról, megcsókolá a hideg szemeket forrón, keservesen, és azzal felragadva a szövétneket, Eminahval együtt elsietett a hosszú teremsorokon.
Nehány perc múlva a kínzások termében voltak. Üres volt az, a vérfoltok feltörölve, semmi sem emlékeztetett az elmúlt éj borzalmaira.
Fölnyiták a csapóajtót, melyen a hullákat szokták aláhányni. A mély, sötét üreg fenekén úgy zajgott, úgy tajtékzott a tó. Künn bizonyosan zivataros idő van. Minő dolog lesz e szűk víz alatti folyosón keresztül menekülni! Talán a belehányt fejetlen hullák némelyike még most is ott úszkál a hab között; látják-e a napvilágot még valaha, kik egyszer ide lemerültek? Már mindegy. Inkább a mély üregben elveszni, mint Ali basa ölelésében elkárhozni. Hogy irtózott tőle mind a két hölgy; az egyik mert gyűlölte, - a másik mert szerette.
- Ne féljünk - mondák egymásnak, s egy hosszú kötélre, mit kínzásokra szoktak használni, rákötve a szövétneket, lebocsáták azt a mély kútba, s midőn a víz eloltá a világot, akkor megköték a kötél túlsó végét az ajtó sarkaihoz, s egyenkint lebocsátkozának rajta.
Vagy megélnek, vagy meghalnak, - Ali basa két talizmánt veszt el egy napon, miket jobban kellett volna őriznie, mint a szeme fényét; egyik az áldás, másik az átok szelleme, kiket ő fogva tartott, és kik elszabadultak tőle.
Azon percben, hogy a két hölgy elmerült az acherúzi tóban, megszűnt a nyugodt álom Ali basa szemein, és elkezde rémeket látni.
Szokatlan érzés volt ez őelőtte. Ő, kit még álmában is kikerült a kísértet, ki a félelemmel még nem is álmodott, kit az álmok angyala sem látott gyávának soha, most egy idegen érzést tanult megismerni, mely gonoszabb minden betegség, minden gyötrelem érzelminél. Félt.
Azt álmodá, mintha amaz ifjú szulióta feje, amelyet ő leüttetett, s mely elgördült és eltűnt, nem lehetett többé megtalálni, most ott állana vele szemközt egy asztalon, s kőszemeivel reá meredve, beszélne hozzá, nevén szólongatva az alvót.
- Ali basa, Ali basa!
Az alvó teste reszketett idegen borzadály miatt.
- Ali basa! - hallá harmadszor is szólni a főt.
Nyögve, kínlódva, egyet vetett magán, ezáltal fejét a párnáról lecsúsztatta, hogy vére mind agyába tolult, s látott azután és hallott még iszonyabbakat.
- Egy, kettő - szólt a levágott fő. És Ali megérté, hogy ez az ő hátralevő éveinek száma. - Íme a te fejednek sincsen már sem keze, sem lába - folytatá a fő, és Ali kénytelen volt látni azt, amit ő mondott. - Két levágott fő áll egymással szemben, az enyim és tied. Mit tudsz felelni nékem? Mit tudsz szemembe nézni? Két fejetlen alak áll az isten széke előtt, az enyim és tied. Miről ismer reád az úr? Ő kérdi, melyitek volt Ali? Fehér ruhája van a lelkeknek mind. És te eltagadod nevedet, jobbodat szívedre téve. Te vagy Ali, mert a fehéren ott maradt az öt ujj véres nyoma.
Ali álmában kínlódva takargatá kezével kaftánját szívére.
A fej nem tűnt el előle, és ajkai nem zárultak le annak. Tovább beszélt.
- Halld Tepelenti: "Mene, mene, tekel, ufarszin!" A kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végigvonatik a te tetteiden és lész: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem egy rabló, akit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, akiket szerettél, és ellenségeid fognak megsiratni. És isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.
Ali nyögve, hebegve vergődött fekhelyén, és nem bírt fölébredni; egy világ bűneinek terhe feküdt keblén. A földet érzé hánykódni maga alatt, és az eget omladozni fejére nagy fekete felhőivel, és rettegett a haláltól. A fő beszélt tovább.
- Két madár hagyja el ez órában sziklapalotádat; egy fehér galamb és egy fekete holló. A fehér galamb a béke, mely tornyaidról elköltözik, a fekete holló a bosszú, mely bukásod dögszagára visszatér. A fehér galamb a te hölgyed, a fekete holló az enyim, és jaj neked mind a kettőtől!
Ali a kétségbeesés dühével ordíta fel ez álomszóra, s az erőszakos kiáltás megtöré álma bilincseit, felszökött fekvő helyéből, és amint felnyitá szemeit - íme, a levágott fő ott állt előtte az asztalon.
A basa borzadva tekinte szét; még nem tért annyira magához, hogy tudhassa, mi ebből az álom, mi az ébrenlét. Még hallani vélte az enyészetes szót, mely e nyitott ajakról szólt hozzá, s keze önkénytelen kebléhez nyúl, mintha az öt ujj véres nyomát akarná ott eltakarni.
Az elvágott zsinór akadt kezeibe, melyről hiányzott a kulcs. Ez egyszerre visszaadta eszméletét. Kardját ragadva rohant a rézajtó felé, s tapasztalá, hogy azt a menekvőknek gondjuk volt belülről bezárni, s benne törték a kulcsot, hogy csak erőszakkal lehessen felnyitni.
Visszafordult, végigment az alvók termein. Nehányan az odaliszkok közül felébredtek heves léptei zajára, s meglátva háborodott arcát, ijedten bújtak takaróik alá; az ajtók előtt a néma eunuchok álltak őrt dárdáikra támaszkodva, mintha ércszobrok volnának.
Lefutott a kertbe. Végig az ismeretes sétányokon, s amint a kapu elé ért, megdöbbenve vevé észre, hogy a felvonó híd, mely palotáját fiai lakától elválasztja, le van bocsátva, és senki sem áll mellette őrt.
A topidzsik, a feketék, a bejrám ünnep éjszakáján megtudva, hogy Ali háremébe vonult, átszöktek Muhtár bej palotájába, ki nagy lakomát adott Veli bej és Szolimán tiszteletére, mindhárman összehozták háremeiket, s alant a szolgák, fenn az urak vígan voltak; a zene és szilaj örömök hangjai kihallatszottak a házból, és minden kapuja nyitva volt a várnak, őrök és szolgák itt-ott holt részegen hevertek az út közepén, elgyalázva a tilos nedvtől; miattok azalatt akár egy egész ellenséges hadsereg költözhetett a várba.
A hideg lég és a düh visszaadták lassankint Ali lelkének acélát. Észrevétlenül lépett be Muhtár bej palotájába.

TÖRÖK PARADICSOM

Ali basa maga éppítteté az egész janinai várkastélyt, s oly bölcs volt, hogy az építőket, amint a kastély elkészült, minden hír nélkül eltevé láb alól, s így egyedül maga ismeré palotája titkait. Titkos kijárások, hallgatózó rejtekek voltak minden épületben, s az egyes sánctömbök, mik külsőleg oly elkülönözötteknek látszottak, a föld alatt járó utakkal úgy össze voltak kapcsolva, hogy a legészrevétlenebből keresztül-kasul lehetett rajtok járni. E sajátságokat később nagyon keserűen tapasztalák Ali ellenei.
A három bej palotáját egészen körös-körül lehetett járni egy rejtett folyosón mind földszint, mind az emeleten, s e folyosóról még csak sejtelme sem volt egynek is a bennlakók közül; az öles vastagságú falban volt az, a két ablaksor között, s belőle majd mindenik szobába nyíltak nesztelen ajtók, néhol az ablakok közül, másutt tükrök háta mögött, vagy a felemelt padlat alól, mik kulcs nélkül, rejtett rugók után fordultak el nesztelen sarkaikban, s oly pontosan zárultak, hogy nyílás sehol sem maradt utánuk.
Ali basa ott áll a vigalom termében, anélkül, hogy valaki észrevette volna. Egy nagy corynthi szobor mellett áll, a Mekka fekvését mutató fekete tábla helyén lépett ki. Nem kell tartania attól, hogy valaki odanézzen. Azt a helyet, melyhez imádkozva kell fordulni, kerüli most mindenik szem, s félne találkozni azon arany betűkkel, mik a kába tábláján ragyognak.
Most a vigadás órája van. Most nem kell a mennyei paradicsom, mert itt van a földi; most nem kérdezik sem Mahommedtől, sem Izrafil angyaltól, hogy minő bor folyik a tubafa gyökereiből, lángolóbb lelkesítőbb az, mely a serlegekben villog; a húrik is eltakarhatják fehér kebleiket, piros arcaikat, micsodák ők azon földi angyalokhoz képest, kik e világi ékességgel ittasítják a halandó szíveket! Aztán Mahommed rossz próféta, nem értett ő a paradicsom elrendezéséhez; nézze meg azt, amit Muhtár bej rendezett, valóban tanulhat tőle.
Mahommed csak azt gondolta ki, hogy hetvenhét húri ölelése fogja örökké boldogítni az idvezült mozlemint, elfeledte a legjobbat: néha-néha, úgy ezer esztendőben egyszer, nem volna-e idvességes, ha a mozlemin szomszédok megcserélnék húrijaik gyülekezetét, s új zamatú csókok által, eddig nem ismert bájak élvezete között kezdődnék újra a megdicsőülés. Így már érne valamit Mahommed paradicsoma; az ember szinte alig várná, hogy lejárjon az a kis millennium, s ha azután ezer meg százezer meg milliószor ezer esztendő múlva - mert kitelik az mind az örökkévalóságból - ismét visszajutna az ember az eredeti hetvenhét lánykához, milyen kedves volna a viszontlátás!
Ezt feledte ki a próféta a maga paradicsomából, és Muhtár bej volt az a boldog, kinek ezt a gondolatot megsúgta a Malach Tavaif tündér a kis bejrám alatti böjtben, midőn aludt, s ki azt rögtön tervbe is vevé testvéreivel.
Mindhárman egy házban laktak, mindháromnak volt külön háreme, és az mind számra, mind szépségre bizonyára meghaladta azt, mellyel a túlvilágon kecsegteti őket Monker és Nakir angyal.
A bejrám ünnep után tehát jó bort adván testvéreinek Muhtár bej, azt mondá nekik:
- Cseréljük el háremeinket.
Szolimán bej rögtön kezet adott, Veli bej elébb nevetett rajta, azután azt mondta, hogy ő nem egyezik bele.
A másik két testvér erősen kikacagta ez együgyüsége miatt; nevetséget csináltak belőle, s azután átvették egymás hölgyeit, s másnap és a későbbi napokon azzal bosszanták Velit, hogy elkezdék magasztalni előtte az elcserélt odaliszkokat, mindenik elmondá, hogy mi új bájt fedezett fel ez és amaz bajadéren, mily szokatlan villogása a kék szemnek, aki Muhtár bej kegyence volt, s kiért cserébe epedő zsidó lányt adott Szolimán neki, ki ha egyszer átöleléd, hozzád tapad, átolvad, mintha két láng olvadna egymásba.
Veli mind mosolygott e dolgokra, de csak azért a fejét csóválta, végre kivallá, hogy háremét ő azért nem cserélheti el, mert van közte egy albán hölgy, akit ő nem vett, sem rabolt, hanem önkényt jött el vele, s annak ő megígérte régen, hogy soha el nem hagyja, és nem is adná az sem mindkettőjök háremeért, sem egy egész országért, tele asszonyokkal.
A két testvér megnyugtatá Velit, hogyha oly igen szereti azt az egyet, vegye ki a többi közül, és tartsa magának, és azután ne különcködjék.
Így aztán Veli bej is ráállt az atyafiságos osztályra, s kivevé Xelianthét, a többit átengedé.
A nagy bejrám utolsó éjszakáját tűzte ki Muhtár bej a nagy paradicsomi vigalomra, meghívá öccseit magához és magát Mahomedet, a prófétát, hogy tanuljon tőlük idvezülni, s rendezze aszerint a mennyországot. Evégett neki is dívánt tétetett hármójuk közé, poharat, tányért adatott elé, s meghagyá az odaliszkoknak, hogy poharába szorgalmasan töltögessenek, s mellé ülvén, iparkodjanak őt mulattatni.
A török főuraknál ily kigúnyolása a vallás eszméinek nem rendkívül dolog; azon időkben az istentagadás egész nyílt botrányokig ment; csupán a köznép fanatizmusa és hitbeli kegyessége teszi ezt még egyszer oly kirívóvá.
Ali bég fiai tehát meghívták a prófétát magukhoz vendégül, s rajt voltak, hogy ha megjelen, meg ne unja magát közöttük.
Az odaliszkok sorban énekeltek, táncoltak, s a testvérek ítélgették, hogy melyik a legszebb, melyik a legédesebb közülök?
Mind a táncban, mind az énekben legkitűnőbb volt Rebekka, Muhtár bej szép zsidó hölgye és Lizza a kékszemű bajadér, aki Szolimán kegyence volt. Nem lehete elhatározni, hogy melyiket illeti a diadal. Utoljára együtt táncoltak.
- Nézd - szólt Muhtár, gyönyörtől ragyogó szemekkel -, láttál-e ennél szebb termetet? Mint a bánfa virágos ága, úgy hajlik jobbra-balra, mily negédes, midőn fejét hátraveti, s szemével epedve rád tekint, nem vagy-e oda a gyönyör miatt? Föld szeretnék lenni, hogy lábai rajtam járjanak, vagy levegő, hogy körös-körül ölelhetném minden ízét.
- Valóban gyönyörű - helyeslé Szolimán -, ha e másik nem táncolna mellette, ő volna az első csillag az égen. Ah de egy mozdulata ennek több, mint amannak egész élete. Az csak egy nő, de ez tündér. Az megöl, de ez halottból elevenné tesz.
- Igazságtalan vagy Szolimán - monda Muhtár -, te csak szemed után ítélsz; ha ajkaidtól kérdenél tanácsot, igazabbat mondanának. Ízleld csókjaikat, s akkor mondd, hogy melyik édesebb?
Ezzel inte a két odaliszknak. Rebekka, a szép zsidó hölgy szerelmes bágyadással veté magát Szolimán keblére, míg Lizza tündér könnyűséggel ült térdére, s az ittas bej édes mámorral ízlelé majd az egyik, majd a másik csókját.
- Rebekka ajka forróbb, de édesebben csókol Lizza. Az kínoz, emez boldogít, Rebekka csókja mákony, mely édes kábulásba hoz, de Lizza csókja édes bor, mely felvidít.
- Legyen Lizza csókja édes bor - kiálta közbe Muhtár -, de Rebekka csókja mennyei muskavit, melyet csak az idvezültek ízlelnek, és aki ízleli, az idvezül!
S azzal Muhtár bej elragadá ölébe a két odaliszkot, hogy ítéletet hozzon ajkaik édessége felől. Irigylésre méltó perpatvar! A perlekedő felek egyike sem tudta, hogy melyiknek ítélje az elsőséget. Végre Veli bejt hívták fel bírónak, ki már akkor aludt, mellettök ülvén a dívánon s elnyomva a bor áldásaitól, Xelianthe ölébe hajtá fejét. A két testvér felkölté őt, hogy tegyen közöttük bíróságot a csókok édessége felől.
Sok bajba került megértetni az álom és mámor kábította bejjel a kérdést, melyet midőn megértett, az felelte rá:
- Legédesebbek Xelianthe csókjai.
S azzal ismét átölelte a kedvenc nőt, és fejét keblére nyugtatva aludt tovább.
- Eh! - kiálta fel ekkor Muhtár -, mit kérdünk tőle ítéletet, midőn itt ül közöttünk maga a próféta? Tegyen igazságot ő közöttünk!
És e szavakkal az üres helyre mutatott, mely negyediknek volt hagyva, mely helyen arany és ezüst tálakon halmozva volt az étel s átlátszó kristályserleg megtöltve borral.
- Jó Mahomed! - szólt Muhtár az üres helyhez beszélve -, te életedben sok szép asszonyt szerettél, a paradicsomban is elég módod van benne, ám jelentsd ki nekünk íme: kettőnk hölgye közül melyik a szebb, melyik az édesebb. Láttad őket táncolni, hallottad énekelni, most ítéld csókjaikat.
Azzal int a két hölgynek, s azok az üres dívánra ülve kétfelől, úgy tevének, mintha egy közben ülő alakot ölelnének át karjaikkal, s a legforróbb, a legzamatosabb csókokat szórták a levegőbe.
- Nos, hozz ítéletet Mahomed - szólt ittas merészséggel Muhtár, és felragadta a kristályserleget az üres hely elől, és feltartva azt a levegőbe, felhevült arccal kiálta:
- Íme, idd ki ezen serleg bort annak az egészségére, melyiknek a diadalt adod.
Ali basa borzadva, iszonyattal eltelve hallá e szentségtelen, vakmerő szavakat rejtekéből, s kivonva övéből pisztolyát, nagy csendesen felhúzá annak sárkányát.
- Igyál Mahomed! - kiálta Muhtár magasra tartva a serleget. - Igyál a diadalmas hölgy egészségére. Melyike legyen az: Rebekka-e vagy Lizza?
Azon pillanatban egy dördülés hangzott a teremben, s a feltartott kristálybillikom milliom darabra törve hullott szét Muhtár bej kezéből.
Ijedten ugrott fel mindenki helyéből; mire széttekintének, senki sem volt a teremben, csak a három testvér és a hölgyek. Csupán azon a helyen, honnan a lövés jött, látszott még a gomolygó kékes füst, mely nehézkesen kezdett omladozni. Körül senki, aki fegyvert viselne, és azon az oldalon sem ajtó, sem ablak, melyen valaki be- és kijárhasson.
Künn a minarékből hangzott a muezzinek hajnali imája:
"La illah, il Allah; Mohamed rászul Allah!" (Egy az isten, az Allah, Mohamed Allah küldöttje.)

***

Ali basa nem üldözé a szökevényeket. Aznap egész reggelig imádkozék. Be volt zárkózva legbelső szobájában, hogy ne lássa senki, mit cselekszik? Azt tevé, amit hetven év óta soha, - sírt. Egy óráig meg volt törve hajthatatlan lelke. Tehát azon nő, akit jobban szeretett, mint életét, az adja a legelső jelt a közelgő balsorsnak, hogy itt az idő a küzdelemre. Hadd menjen. Legyen az ő fátyola a legelső zászló, mely hadseregeket hoz Janina ellen. Tepelenti nem akadályozza meg őt futásában. Egy óráig gondolt reá, és ezen óra siralom órája volt, azután gondolt a vészre, mely jóslatok felhőjében közelgett reá, s szíve megkeményült bele. Ali basa nem azon férfi, aki lekönyörgi magáról a veszélyt, hanem az, aki szembe megy rá, s azt kérdi tőle: hol késel oly sokáig? Előhivatá a nimetullahita dervist, kit várában tartott rég idők óta, s jóslatokat szokott tőle kérdeni.
Tepelenti tanácsot nem fogadott el soha senkitől, de meghallgatá az őrültek, a jósok szavait, csillagokból, indu varázslatokból szeretett tanulni, s azoknak mondásai befolyással voltak tetteire.
A dervis roskatag vén ember volt, ki tudja hány éves lehetett, az életet régóta csak a bűvészet tartja benne. - Minden este rézlapokra fektetik száraz. elaszott tetemeit, s bedörzsölik érző inait balzsamokkal, így él meg egy napról a másikra.
Két néma eunuch vezeti Tepelenti elé, s lábait alája rakva, előtte leülteték.
- Szikhám - szólt Ali a dervishez. - Rossz napok közeledtét érzem. Kardom egy éjszaka megrozsdásodott hüvelyében, paizsom, mely vert aranyból van, végül végig repedt, egy levágott kő, mely elgurult előlem, úgy hogy nem találtam meg, elém jött az éjjel, s halálomról beszélt, s álmomban fiaimat láttam a prófétával vendégeskedni. Nem kérdem, mit jelentenek ezek. Mert tudom. Miként télen ellepi a varjúsereg az ó-mecsetek tetőit, úgy fognak reám szállani esküdt ellenségeim. Vén vagyok már nekik, s hallatlan dolog, hogy hetvennyolc évet érhessen egy ember az ozmanlik között, aki gazdag és hatalmas. Jöjjenek. De tudni akarom, hogy ki lesz az első, aki megtámadand. Ennek nevét mondd meg nekem.
A dervis erre egy fatábláz hozatott elé, amilyenen ételt szoktak felhordani, rá egy üres üvegpoharat helyezett, s azon egy vékony bambusznádat fektetett keresztül. Akkor felírta a fatáblára a török alfabet huszonkilenc betűjegyét, s azzal háromszor leborulva szétterjesztett karokkal a földre, ujjai hegyét az üveg körül a fatáblára tevé, s szemeit merően a pohár közepére szegzé.
Mintegy negyedóra múlva elkezdett a pohár zengeni, mint mikor valaki a megnedvesített ujját húzza végig a szélein, a zengés mind erősebb, hangosabb lett, utóbb a pohár megmozdult a fatáblán, s a keresztbe tett pálcikával együtt elkezdett forogni, végre oly sebesen forgott, hogy a pálcát nem lehetett megkülönböztetni rajta.
Ekkor egyszerre elvevé ujjait a tábláról a dervis, s a pohár rögtön megállt. A pálca hegye éppen a Ghain betűn állt meg.(3)
- Jegyezd meg magadnak e betűt - szólt a dervis. - Ghain, G betű.
S aztán újra kezdé e tüneményt, s a forgó pohár egyenként e nevet betűzé ki:
"Gaskho bej."
Az utolsó betűnél megállapodott, és többé nem fordult el.
- Nem ismerek ily nevű embert - szólt Ali elcsodálkozva azon, hogy ő, kinek annyi hírhedett nevű ellene van, éppen arról tanuljon rettegni, akinek nevét sem hallá.

- Hol lakik e férfi? - kérdé tovább a dervist.
Az újrakezdé a varázslat műtételét, s most a táncoló pohár e szót betűzé ki:
"Sztambul."
Elég volt.
Ali inte az eunuchoknak, hogy a dervist visszavezethetik.
Ekkor negyven albán katonát hívatott be a várőrségből, s fejenkint mindeniknek ajándékozott húsz aranyat.
- Ez előpénz. Nekem egy ember halála kell, akinek csak nevét és lakását tudom. Neve Gaskho bej, lakik Sztambulban. Ezen ember feje annyi aranyat ér előttem, amennyit nyom. Amelyitek elhozza, megmérheti azt. Ha csak halála hírét hozzátok, az első, ki azt tudtomra adja, kétszáz aranyat kap; ezeret, aki őt megölte.
Az albánok rövid ideig tanakodtak egymás között, azután megígérték, hogy ha csak valósággal élő ember az a névszerinti bej, halála bizonyos.
Dél tájon maga elé hívatá fiait Ali. Nem szólt nekik semmit aggodalmairól, a múlt éjszaka tüneményeiről és látásairól, hanem odaülteté őket maga körül, kezét egyenkint megcsókolván fiai; balról ülteté Muhtár bejt, jobbról Velit, szemközt Szolimánt.
Legelőször Szolimánhoz beszélt.
- Legifjabb vagy és legmerészebb, holnap a tengerre kell szállnod, hogy három hajóval Szicíliába indulj, ott megrakva hajóidat kénkővel, rögtön visszajössz, és egy napot sem mulasztasz.
Szolimán kedvetlenül viszonza:
- Óh atyám. A tengereken most a passzátszelek uralkodnak, ki merne most hajóval a hullámokra szállni. A tenger minden szörnyei a felszínen úsznak, várva, hogy kit nyeljenek el, s a hajósrém most jár keresztül-kasul a vizeken, ködhajójával, ködembereivel.
Ali basa nem szólt hozzá tovább, hanem fordult Muhtár bejhez.
- Te legravaszabb vagy, még ma elindulsz a szulióta kapitánikhoz, s felszólítod őket, hogy hadaikkal gyülekezzenek fel Janinára, mind sietve. Bíztatást, ígéretet, szép szót ne kímélj.
Muhtár bej bosszúsan fordítá el arcát, s a múlt éji mámortól nehéz fejét lógatva, durcásan felelt:
- A hegyek közt most olvad a hó. Minden patak folyóvá van dagadva, madárnál egyéb nem járja most a szárazföldet, nemhogy fegyveres hadak mozduljanak ide vagy amoda; várj egy hétig, míg az áradás elmúlik; hiszen nincs ellenség a hátadon, az egész birodalomban még csak egy patkány sincs, mely várad falait fúrja, minek neked most fegyveres nép és lőszerek?
Ali most a jobbról ülő Velinek szólt:
- Te átmégy Mizrimbe, és vásárolsz számomra kétezer lovat. Ezret olyat, mely harcosoknak való, ezeret pedig ágyúk elé.
- Óh atyám - szólt Veli, ki legvénebb és legokosabb volt fiai közt. - Nem akarom azt a kifogást tenni szavaid ellen, hogy Mizrimben most van a számum kezdete, melynek égető, fojtó lehelete elől futni kénytelen minden élő állat, énértem ugyan nem kár, de lovaid ott veszhetnek, drága lovaid. Ezt tehát nem mondhatom. Hanem azt kérdezem tőled, miért gyűjtesz te hadsereget, lovakat és lőszert minden ok és előre látott veszély nélkül. E hadikészület nem fogja-e a padisaht ellened haragra gerjeszteni, s majd éppen azáltal, hogy védelemre készülsz, hívod fel magad ellen a harcot?
Ali basa felkacagott, ami neki ritkán volt szokása.
- Valóban rajtam a sor, hogy előttetek bebizonyítsam, miszerint nincs igazatok. Ebédeljetek nálam, és legyetek vígan. Ebéd után még fogjátok látni, hogy a tenger nem viharos, a vizek nem áradnak ki, és a számum nem fojtó. Nekem van talizmánom, mely benneteket erről meggyőz.
Azzal ott vigadott együtt fiaival késő délutánig, ebéd után folyvást suttogott néma eunuchjaival; akkor elvezette fiait magával a vörös toronyba, melynek ajtaját akkorra kinyittatá.
Itt egy teremben állapodott meg velök, melynek egyetlen nagy félkerek ablakán át az acherúzi tóra lehete látni. Az ablak vasrostéllyal volt fedve. Itt leült velök a nargilát szívni és kávézni.
A fiak jobb szerettek volna felmenni a tetőre, s ott a szabad kilátáson végzeni e délutáni mulatságot, de Ali tréfásan jegyzé meg, hogy a szabadban most hideg és meleg szél fúj. Valaki megizzadhat a számumtól, s meghülhetne a passzátszéltől.
Amint ott szürcsölék csészéik nedvét, íme evezőlubickolás hangzik a torony alatt, s a fiak három nagy dereglyét látnak a tó felszínén evezni, melyen háremhölgyeik ültek, a dereglyéket az ismerős eunuchok hajták.
A három bej arca felderült, amint hölgyeiket látták ott a vízen evezni, s Muhtár bej pajkosan súgá Szolimán fülébe:
- Vajon az öreget nem kellene-e szinte a társaságba venni?
Ali meghallá a súgást, s elmosolyodott rajta.
- Valóban szép hölgyeitek vannak - monda fehér szakállát végigsimítva. - Nem csodálom, hogy úgy szerettek idehaza lenni, s hideget, meleget találtok a szélben, ami pedig nem egyéb, mint Allah lehelete, és ami istentől jő, az nem lehet rossz. Hanem hölgyeitek szépek. Én a múlt éjjel egy álmot láttam. Előttem a próféta jelent meg, és azt mondá, miszerint ti felszólítátok őt, hogy mondja meg, melyik hölgyeitek közül a legszebb, a legédesebb?
A fiak bámulva és rettegve néztek össze.
- A próféta azt válaszolta - folytatá Ali mosolyogva -, hogy hozzá nem illik, miszerint ő jöjjön a ti hölgyeitekhez, hanem menjenek azok őhozzá. Tehát én elküldöm őket a paradicsomba.
- Mit teszesz? - kiáltának mind a hárman megrémülve.
Ali egy ezüst síppal éles füttyentést tett, s e jelre mind a három dereglyéből kiránták az eunuchok a rejtett csapokat, mik azoknak fenekébe voltak fúrva, s magok kiugrálva a vízbe, ott hagyták a dereglyéket a tó közepén.
A hölgyek rémülten sikoltának fel, amint a víz minden oldalról a dereglyékbe kezde tódulni. Egy rémítő halálordítás tölté be a léget.
Muhtár dühösen rohant az ajtónak, s azt zárva találván, tehetlen erővel készült kifeszíteni; míg Szolimán az ablak vasrostélyzatát ragadá meg két kezével, s azt hivé, hogy az egész tömör épületet képes lesz megrázni karjaival. A kékszemű albán leány és az epedő zsidó hölgy, mindkettő halálfélelemmel nézett fel a zárt ablakra, szép tagjaikat már a hullám kezdte nyalni.
Csak Veli bej állt mozdulatlanul. Hisz ő semmit sem vétett, hisz az ő szép görög hölgye nem bosszantá a prófétát az orgiák szerelmi versenyében; egyedül őt szerette, egyedül ő általa volt szeretve, és az is ott vész el a többi között.
A dereglyék mindig jobban elmerülnek a kiáltás mindig kétségbeesettebben hangzik; a három fiú látja hölgyei halálát, s nem rohanhat őket megszabadítani, csak egyet sem menthetnek meg; most egy végső jajkiáltás! a dereglyék elmerültek, nehány percig tarka fátyolokkal, turbánokkal s fehér karokkal és omlatag fürtű fejekkel van ellepve a víz, azután csak a turbánok úszkálnak egyedül a vízen.
Szolimán kétségbeesetten zokogva rogyott le az ablaknál, míg Muhtár egyre dühödten rugdalta az ajtót, mintha saját lármájával akarná elnyomni a haldoklók segélykiáltását. Csak Veli bej nézett némán, keserűen az utálatos habokra, melyek egy perc alatt három mennyországot nyeltek el.
Távol, nagyon távol látszik az emelkedő hullámok tetején, mintha valami fekete úszék. Ki tudja mi az? Talán egy e hölgyek közül. Egy percben eltűnik a hullámvölgyeletben, másikban ismét felvetődik; vajon melyik lehet az? Mindig messzebb, messzebb távozik. Vajon megmenekülend-e? A görög hölgyek jól tudnak úszni.
Ekkor felkelt helyéből Ali basa, s mosolyogva monda fiainak:
- Bizonyára úgy hiszem, hogy többé nem lesz rátok nézve sem a tengervihar, sem az áradó víz, sem a számum szele oly ijesztő, mint volt órák előtt. Induljatok minél hamarább. Mire visszajöttök, új háremet fogtok itthon találni, mely elfeledteti a régit.
Azzal elhagyá őket.
Szolimán és Muhtár rögtön útnak indultak. Jaj annak, akin ők most a megbántó helyett bosszújokat fogják tölteni!
Csak Veli bej maradt még ott az ablaknál, és nézte a vizet, amíg elsötétült az est, és gondolkozott Ali basáról. Testvérei átkokat szórtak apjukra, ő egy szót sem mondott. Azok ki fognak békülni hamar; - ő soha.(4)


GASKHO BEJ

A villám a futó embert sújtja.
A balsors egy mérges eb, mely az után szalad, aki előle fut.
Ali basa albán darabontjai Sztambulba érve, tudakozódni kezdének Gaskho bej felől.
Egy jámbor férfiú volt az, hivatalára nézve a szeráji izoglánok felügyelője, különben igen kegyes és békességes müzülmán; kedélyére nézve valami a flegmatikus és melankolikus között, úgy, hogy a tenyerére tett szimpatétikus lemez alig emelte fel a két végső részét, míg Tepelenti Ali tenyerén egyszerre összekunkorodott az, s előre hátra szaladgált. - Hasonló babonás tréfákban gyakran gyönyörködtek azon időkben a müzülmánok.
Alakjára nézve Gaskho bej tökéletes mintaképe lehetett a farnesi Herkulesnek, vállai csaknem aránytalanok voltak többi termetéhez; fél kezével a szélmalom vitorláját meg bírta állítani, a szultán trónörököse születésnapján egy hatfontos ágyút vállára vett, s ott sütteté el, és kemény piasztereket harapdált ketté, mikor jókedve volt.
Hogy e rettentő erejét valaha emberek vesztére használta volna, azt ez ideig nem állíthatjuk, sőt a legtürelmesebb embernek ismeré mindenki; az udvari izoglánok, kiket vívni tanított, viadal közben, csupa kötekedésből, mintha csak tévedésből történnék, olyanokat húztak rá a tompa kardokkal, hogy szintúgy zengett, és azért Gaskho bej mindig megdorgálta őket szépen, de nem a kapott ütlegért, hanem az ügyetlen vágásért. Soha ő háborúban sem járt, s nagy emberi dolgot véltek elkövetni, akik őt oda nem ereszték, miután előre nem látható veszedelem lehetett volna az, amit ő mívele, ha komoly harcra kerül a sor.
Odahaza a legjámborabb családapa volt. Gyakran találták őt négykézláb, amint kis négyéves fia, Szidali, a hátán lovagolt, s apjával mindenféle kegyetlenségeket elkövetett. Nem is csinált egész nap egyebet, mint a szerájban az izoglánokat tanítgatta dzsiridhajigálásra, s odahaza a fiának csinált papiros madarakat, sárkányt eregetett, és vak-varjút játszott vele. - Ami ideje e két foglalkozásból fennmaradt, azt pedig arra fordítá, hogy a Gökk-sü (édes vizek) melletti nyári palotája ablakán kikönyökölve nézegetett a világba, hosszú szárú pipáját a földig eresztve, s ha azután, végezve e foglalkozást, valaki azt kérdezte volna tőle, hogy mit látott? bizonyára azt felelte volna rá, hogy semmit sem.
Pedig estenden a Gökk-sü ligeteiben a legélénkebb zajgás van; a nyaraló basák, bégek háremei kijönnek a platánok alá, s hintáznak és táncolnak és énekelnek, a vándor perzsa karómászók ott mutogatják szemfényvesztéseiket, s a nagyságos janicsárok ide járnak ki egymással verekedni, minden pénteken délután egész rivális odák csoportoznak ide, mint kölcsönös egyezési csatatérre, s gyakran két három halottat hagynak a mulatási mezőn.
Gaskho bej mindezekről kevés tudomást látszik magának venni; csibukja lenn van a földön, minden szippantásnál nagy kékszürke füstgomoly tódul ki annak kráteréből, e füstgomoly annyiféle alakot vált míg az ablakig felér, s Gaskho bej oly elmélyedve tudja nézni ezeket a változó füstalakokat, mintha könyvet akarna írni a pipafüst filozófiájáról, s eközben arra sem ügyel, hogy háza előtt már harmadszor megy keresztül két albán fegyveres, magas, felül szélesedő süvegeikkel s fekete gyapjas gubákban, kik mindannyiszor nagyon látszanak ránézni, néha közel lépnek hozzá, s ha szemközt jövőt vesznek észre, mintha megijedtek volna, szedik magukat, és odább állnak.
Csak néha árul el ravasz figyelmet Gaskho bej arca, mintha valakire ügyelne, aki háta mögött van. A kis Szidali az, ki azzal mulatja magát, hogy amint Gaskho bej az ablakon kikönyökölve az ottománon térdel, apjának felé fordított meztelen talpaira tompa nyilakkal lövöldöz. Az eltévedt nyíl gyakran a bég fején koppanik meg, s Gaskho ilyenkor ravaszul mosolyog fiacskája bosszúságára.
Be is alkonyodott már, a népség tisztulni kezd a platánok alól. A két albán darabont ismét jön Gaskho bej felé, ki most éppen oly füstfelleget fújt ki csibukjából, hogy sem eget, sem földet nem lát tőle.
De a két albán bérenc jól látja őt, s kétfelől az ablakhoz állva, kihúzzák pisztolyaikat, s egyik jobbról, másik balról célba veszik mind a ketten három lépésnyi távolból Gaskho bej halántékát.
De a kis Szidali hamarább lőtt, s most az egyszer a nyíl úgy találta el apja talpát, hogy az ijedtében s a csiklandás miatt egyszerre hátrakapta fejét, s azon pillanatban két lövés dördült el, s egyik golyó jobbra, másik balra fúródott az ablak szemöldökfájába.
Gaskho mozdulata oly véletlenül történt, hogy a két albán bérgyilkos, kik azt hitték, hogy golyóik a bej agyában fognak egymással találkozni, midőn azt sértetlenül látták, az ijedségtől mereven álltak ott, mintha a földhöz volnának szegezve. Mire pedig eszökbe jutott volna a futás, már akkor Gaskho bej kívül volt az ablakon, egy szökéssel előttük termett, megragadá egyszerre mind a kettőt rettentő ökleivel, s mintha csak kitömött alakokkal játszanék, mind a kettőt térdei alá gyűrte, s anélkül, hogy egy szót vesztegetne rájuk, saját szíjaikkal összekötözé őket, úgy hogy mire Szidali sikoltozásaira cselédsége összefutott, mind a két bérgyilkos félholtan hevert a földön, mert ahol Gaskho bej megfogdosta őket, ott mindenféle csontnak kelle törni.
Innen egyenesen a kapu kiajához vitték őket. Maga Gaskho bej is elment. Sokáig nem bírt magához térni, csak azt kiáltozta az egész úton: "hallatlan, hallatlan!"
- Hallatlan eset ez uram - szólt a kapu kiajához érve. - Hogy egy békességes müzülmánt, midőn pipázik, és gyermekével mulatozik, orozva főbe akarjanak lőni. Hallatlan ez! Hiszen ha valaki meg akar ölni, hát legalább mondja meg elébb, hogy megmosdhassam, imádkozhassam, és gyermekemet eltávolíthassam. De éppen amidőn csibukomat szívám; ez hallatlan eset.
Úgy látszik, leginkább rosszul esett neki az, hogy csibukozás közben akarták megölni.
A kapu kiaja azonban még emellett azt a sérelmes pontot is találta ez esetben, hogy vajon mi joga van minden bolond embernek a másikat megölni akár imádkozás előtt, akár imádkozás után, s evégett kérdőre voná a bérenceket, hogy ki fogadta őket Gaskho bej meggyilkolására.
Azok az első bambuszütésekre rávallottak Tepelentire, elmondva tisztán annak megbízását.
A kapu kiaja előtt hihetlennek látszott e vallomás; miért haragudnék Tepelenti Gaskh bejre, ki saját maga kivallá, hogy Alit nem ismeri máskülönben, mint híréből, s őt mint vitéz embert mindig nagyra becsülte, és soha szóval sem sérté meg.
A két bérenc azonban vallomása hitelére még azt is kivallá, hogy kívülök még harmincnyolc fegyverese van itten Alinak, kik mind ugyanazon megbízással jöttek Sztambulba.
Rögtön csauszokat küldének ki az egész városba, elfogatni a leírt albánokat. Öt vagy hat elbújhatott vagy megszökött közülök, a többit összefogták.
Mindannyi vallomása teljesen összehangzó volt. Minden körülményt, az ígért összeget, a mondott szavakat oly egyformán adták elő, hogy semmi kétség sem maradhatott, miszerint Tepelenti volt az, aki őket kiküldte Gaskho bej meggyilkolására.
Az eset nagy zajt csinált minden körökben. Alit éppen oly jól ismerték, mint Gaskho bejt, a janinai hős hatalmáról és kincseiről, ez erejéről és szelídségéről volt hírhedett, amazt irigység, gyűlölet, ezt szánalom, részvét ismerteté.
A hodzsagiánok, a palotaurak, Ali nagyságának régóta irigyei, a dívántanács elé hozták az ügyet, s nagy viták folytak afelett, vajon minő lejárást kell a hatalmas gyilkosbérlő ellen követni? S a kupolyterem vezéreinek véleménye sokáig meg volt oszolva, ha vajon menten megragadják-e Alit szakállánál fogva, vagy pedig rávegyék Gaskho bejt, hogy elégelje meg, ha azoknak az arnót gyilkosoknak fejei az igazságtétel sátora elé fognak gördíttetni, Alinak pedig majd tudtára adják kéz alatt, hogy ha van még esze, ne vesztegesse sem az aranyat, sem a lőport ily csendes, ártatlan emberekre, mint Gaskho bej, aki neki sohasem vétett, és ezután sem fog véteni.
Ezt akarták az okosabbak és ez okosabbak közt volt maga a szultán is.
- Ali nékem éles kardom - mondta Mahmud -, ha kardom valakit véletlenül és akaratom ellen megsértett, kettétörjem-e azt azért?
Azonban a basa ellenei titokban felbőszíték Gaskho bejt, hogy egyenesen Alin követeljen elégtételt.
A jámbor óriás már hetek óta saját nevét hallva emlegetni, megvadult, mint az űzött bika, elhitte, hogy ő nevezetes ember, hogy ő van egyedül hivatva Epirusz zsarnokának szarvait letörni, s annyira el volt merülve híressége álmaiban, hogy midőn leckét kelle adni a szerájbeli ifjaknak a vívásból, szórakozottságból úgy elverte őket, mintha mind Ali basa katonái volnának.
A békeszerető vezérek ígértek neki házat, kertet, szép lovakat, rabnőket; mind nem kellett neki, ő Tepelenti fejét követelte, s égre kiáltozott, hogy oly soká húzzák-halasztják ezt a dolgot.
Mahmud szultán pedig bölcs férfi volt. Nem kellett neki a csillagjósokat, a máguszokat, a seleuciai üregeket megkérdeznie a jövendő felől, hogy lássa, ismerje azon zivatarokat, miknek előveressége izenetül állt az égen.
- Nem ismeritek Alit, és nem ismertek engem - monda azoknak, kik ítéletet sürgettek nála Ali ellen. - Ha én azt mondom: Alinak veszni kell, el fog veszni ő, és ha e paloták reám szakadnak is, és az ország fele meghal is miatta; ha pedig Ali azt mondja: "nem!" bizonyára nem fog ő meghajolni, és inkább felfordítja az egész országot, hogy nem marad egy kő másikon, mintsem megadja magát. Azért nem tudjátok, hogy mit kívántok, akik engemet és Alit harcban akartok látni egymással.
Az izgatók ezzel nem elégedtek be, hanem kiosztának nehány erszény pénzt a janicsárok közt, s ráuszítják őket a kapu kiaja palotájára, hogy követeljék Tepelenti fejét.
A kiaja jókor észrevevé a zajt, s ideje maradta a szerájba menekülhetni, melyet hirtelen eltorlaszoztak a jancsár urak elől, megmutogatván nekik az ágyúk torkait, melyek a kapuk fölé ki voltak szegezve.
Ilyenkor a jancsárok nem találván célszerűnek az ágyúk torkának menni, akként tölték bosszújokat, hogy felgyújták a várost, s leégettek egy egész városnegyedet, és kifosztogatván az égő házakat, ezt teljes elégtételnek találták.
Másnap azonban, midőn a szultán, elcsendesülvén a megszokott zendülés, kíséretével együtt kilovagolt a leégett városnegyedet megszemlélendő, a szeráj téren álló szökőkút előtt egy lefátyolozott női alak veté magát lova lábai elé, s a kalifák kalifája lovának zabláját megragadta merész kézzel.
A szultán visszarántá lovát, hogy rá ne gázoljon a nőre, s gondolván, hogy az tán egyike a tegnap leégetteknek, parancsolá a vele volt teszkeredzsinek, hogy adjon kezébe egy erszény pénzt, és bocsássa őt a próféta nevében.
- Nem pénzt, uram, hanem vért! vért! - kiálta a nő, s hangja csengéséről lehete gyanítani, hogy a nő még fiatal.
A szultán csodálkozva kérdezé az asszony nevét.
- Én Eminah vagyok, a delvinói basa leánya, Tepelenti Ali felesége.
- És ki az, akinek vérét kívánod? - kérdé a szultán, megütődve azon, hogy e hatalmas férfi kegyenc nejét lova lábai előtt a porban heverni látja.
- Az ő fejére kérek halált - szólt szilárd hangon a nő. - Ali Tepelenti fejére, kinek gyehennavárából föld alat folyó vizeken keresztül szöktem el, hogy őt előtted bevádoljam, és ha te nem ítélsz fölötte, megyek istenhez, és bevádolom őt ott.
A szultán elszörnyedt.
Rettentő eset az, hogy egy asszony elvádolja saját férjét, aki őt kedvezéseivel halmozta el, és nagy gonosztevőnek kell lenni annak, kit az isten legszelídebb madarai, a galambok megtámadnak.
Inte a vele volt kizlár agának, hogy vegye felügyelése alá a nőt, s vigye a szerájba a khadun-kiet-kudához. Maga pedig azonnal visszatért palotája kapujából, s a dívántanácsot egybehívatá.
A szultán elborzadt a nő vádjait hallva, ki miután a görög leánnyal szerencsésen kiszökött Ali basa várából, nehány nap alatt a szulióták által Ali minden kegyetlenségeit megtudá, s egyúttal azt is tudtul adá, miszerint Delvinóban most halt meg egy gazdag örmény asszony, kinek Gaskho bej ifjúkori ábrándja volt, s az minden vagyonát, mely Albániában van, a bejnek hagyományozta. Erről még maga sem tudott semmit.
Mi természetesebb, minthogy mindenki rögtön megtaláltnak hivé a kulcsot, mely felnyitja a gyilkolási merénylet rejtélyét. Ali meg akarta öletni Gaskho bejt, hogy albániai birtokát elfoglalhassa.


FÉRFI A VESZÉLYEK KÖZÖTT

Janina basája harminc napig egymás után nem hallott egyebet rossz híreknél, s mialatt kétszer megtelt a hold, kétszer fogyott el az ő hatalma.
Az első Hiób-hírnök volt a Sztambulból megmenekült arnót lovas, kit Edrenéig üldöztek a szultán tatárjai, s ki hírül hozá, hogy a Gaskho bej elleni merénylet nem sikerült, s az elfogott bérgyilkosok kivallák megbízójuk nevét.
- Íme saját kardommal vágtam meg magamat - kiálta fel Ali -, a seleuciai jóshang igazat mondott. Valóban igazat mondott.
És még több is beteljesült abból.
Nehány nap múlva hallá hírét, hogy Eminah a szultán elé veté magát, s ítéletet kért férje fejére.
- Valóban előre tudtam ezt - sóhajta Tepelenti -, a jós megmonda mindent. Hanem azért mégis a szeráj kapujában fogok állani ezüst állványon.
Másnap rá jött a hír, hogy Gaskho bej neveztetett ki janinai basává.
- Úgy cselekesznek, mintha meghaltam volna - susogá az ősz, oly keserű érzettel, mintha még egy ifjú élet küszöbén állana. - Eltemetnek, mielőtt meghaltam volna, megosztoznak örökségemen, mielőtt rájok hagytam volna. Pedig a szeráj kapujában fogok egykor állani ezüst állványon.
És azonnal kiküldé csauszait Tepelenti a tartományában levő városokra, az elöljárókhoz, felszólítva mindazokat, hogy akinek fia van, fiát, akinek testvére van, testvérét küldje fel haladéktalanul.
Azután parancsot adott ki, hogy minden nélkülözhető igás barmot hajtsanak fel a hegyek közé, a tengerekről minden bárkát gyűjtsenek a durazzói kikötőbe. A janinai várkonyt ágyúk és bombák rémletes soraival rakatta meg, s akkor megizené a hadkerületeknek, hogy seregeiket küldjék Janina alá.
Legalább nem jött neki váratlanul, ami reá következék.
Legalább ideje volt elébb kitűzni a veres zászlót, mint a rémizenetet vevé Sztambulból, hogy a nagyúr által kimondatot fejére a halál.
Ah, Tepelenti Ali nem olyan könnyen adja oda azt az ősz szakállát! A vadászok jól látszanak tudni, hogy minő oroszlánra indultak ki. Egy nagyúri fermán a száműzött Pehliván Baba basát nevezte ki Lepanto urának, Szolimán basa lett Trikala kormányzója, s a hozzá tartozó hét hegyszoros őre, Durazzo helytartójává Mohammed bej tűzetett ki, kinek atyját Tepelenti ölette meg. Tehát előkeresték legerősebb, legkeserűbb ellenségeit. Ah ez nagyszerű vadászat fog lenni.
Ali összehívatá fiait, kik közül Veli bej Lepanto ura, Szolimán Trikaláé és Muhtár Durazzo basája; megmutatá nekik a térképen, hol fekszenek tartományaik, s ha azokat elvesztették, mi marad számukra fenn. Azzal mindháromnak saját maga köté oldalára kardjaikat, s rájok bízta, hogy harcoljanak úgy, mint férfiak.
A két ifjabb tűzzel esküvék, hogy diadallal fogják viselni fegyvereiket; csak Veli bej hallgatott szomorúan.
- Te nem vagy-e az én fiam? - kérdé tőle a vén hadastyán.
- Allah akarta, hogy az legyek - felelt Veli -, harcolni fogok én is. Nem teérted, nem is magamért, nem is az életért, nem is azért, ami a halálon túl van, hanem azért, mert Lepantóban kisded gyermekem van, és a várat ellenség ostromolja. Ez a kis gyermek mindaz, ami engem még ezen a világon érdekel; harcolok úgy, mint ahogy egy apa harcol fiáért. Kimenetem őt, ha lehet. Dicsőséggel, romlásoddal nem törődöm. Ha azt a hírt találod hallani, hogy elleneid Lepantót bevették, és fiamat megölték, akkor azon kardodra, melyet reám bíztál, ne számíts többé.
E szókkal elfordult apjától Veli, s halk léptekkel eltávozott.
Amint ily csendesen látta őt maga előtt haladni Tepelenti, azon kezde gondolkozni, hogy ne vonja-e ki övében levő pisztolyát, s ne lőjje-e le, mielőtt elhagyná Janinát? Hiszen előre tudott már mindent. Saját neje, saját fiai, saját fegyvere! hanem azért mégis a szeráj előtt fog ő állni ezüst állványon.
Több mint húszezer főre menő hadserege állt fegyverben, albánok és szulióta görögök.
Vitéz hadsereg, midőn harcolni kell. De vajon kiért fog harcolni: őérte-e vagy a szultánért?
El fogják-e feledni neki azok a bajnokok, kik őt ostromolva látják, megölt testvéreiket, elrabolt aráikat, leégett falvaikat? Nem tudja-e minden ember, hogy Tepelenti Ali kincseket gyűjtött teljes életében, jó tetteket soha? És most ezen kincsek lesznek veszedelmére.
Az idők meghozták a választ. - Még messze voltak ellenségei, midőn Brakori hegyei közt, hol Alinak egy unokaöccse, Zaid fegyvereseket gyűjtött, egy leány vezetése alatt felkeltek a szulióták, s leölték Ali embereit az utolsóig. Az utolsót azért hagyták meg, hogy legyen aki elvigye Alinak Zaid levágott fejét, tudtul adva neki, hogy ezt azon leány küldi, akinek mátkáját szeme láttára levágatta, és küldeni fog még többet is.
Ez jeladás volt Ali görög hadainak. Ott Janina alatt, szemei láttára, hagyta el Zunga kapitány az albán tábort, s midőn Trikalában megjelent a nagyúr serege, s Gaskho bej hírnöke a két tábor közé lovagolt, nyakába akasztva viselvén a fermánt, s fegyverre szólítá a jobbágyokat a basa ellen, az egész tábor átment Gaskho bejhez. Egyedül, kíséret nélkül futott el Szolimán, Ali legkisebbik fia, anélkül, hogy apjától nyert kardját megpróbálhatta volna, s útjában elfogatott.
De még hátra volt a másik kettő. Muhtár bej hatalmas hajóhaddal állt a durazzói kikötőben, s Veli bej haragszik bár atyjára, de vitéz bajnok, s neki fia van Lepantóban, és azt meg kell szabadítnia.
Nemcsak fia, még más is van ott. Ama kegyetlen gyilkolás napján, melyen Ali basa fiai háremhölgyeit a tóba fojtatta, egy megmenekült a sok közül, és az Xelianthe volt. A hölgy is szerette Velit, s tudtára adá, hogy él. Veli bej elszállítá őt Lepantóba, s ott tartá kisfiával együtt, hogy apjától távol legyen.
Sietve közelgett a bej Lepantóhoz, éjszaka érkezett a város alá, s már messziről láthatá, hogy vára, melyben kedvesei vannak rejtve, lángok között áll.
Ha későn talált jönni!
A bőszült tigris vad dühével veté magát az ostromló Pehlivánra, s az éjféli harcban elverte őt Lepantó falai alól; az albánok dühödten küzdöttek vezérük mellett. Mit használt? Megmenték a várat, de lángok között álla az már; Veli bej fájdalmában ordítva rohant be a kapun, alig ismerve rá a helyre, amelyet nemrég hagyott el.
Kereste azt a pavilont, melybe gyermekét és nejét rejté. Az fából volt egészen, réz tetővel, valami olvadt sötétvörös érctömeg csillogott az üszöghalom közepett. Veli ordítva rohant oda, s katonáival félrevonatva az égett gerendákat és üszköket, egymás mellett két feketére égett csontvázat talált; a korallperecekből, miket a tűz nem birt megemészteni, megismeré, hogy azok neje és fia voltak.(5)

Egy szót sem szólt többet senkihez. Kardját hüvelyébe dugá, s még azon éjjel fegyvertelenül átlovagolt a megvert Pehliván Baba basa táborába, s átadá magát elleneinek.
Serege felbomolva futott vissza ezután Janinába, hírül vivén apjának, hogy Veli bej, győzelem után, önkényt adta meg magát a szultánnak.
Mindenki elpártolt tőle, városai megnyiták kapuikat az ellenség előtt, legjobb barátai elárulták, két fia lepártolt már, még hátra van a harmadik. Muhtár bej legderekabb közöttük, ő legmerészebb és legjobban szerette apját.
Két nap múlva jön a hír, hogy Muhtár bej az egész hajóhaddal megadta magát Durazzo előtt a kapudán basának.
- Megmondá a jós előre - felelt rá Tepelenti nyugodtan. - Így végeztetett az égben; de azért utoljára mégis ott fogok a szeráj kapujában állani ezüst állványon.


AZ OROSZLÁN A RÓKABŐRBEN

Csapás csapásra jő ellened, öreg hadvezér! Hadseregeid átpártolnak az ellenhez, barátaid elhagynak egyenkint, gyermekeid elárulnak, váraidat feladják kardcsapás nélkül, szövetségeseid ellened fordítják a fegyvert, s a jó vontcsövekből, miket magad hozattál francia gyárakból, Janina falairól lövöldözik le a szulióták albán őreidet.
Ah a szulióták! Mint tudnak ők harcolni. Ha most is melletted emelnék a kardot, hogy hullana soronkint az ellen! Éppen úgy hullanak most a te hadaid. Két testvér vezeti őket, egy leány és egy férfi, a férfi neve Kleon, a leány neve Artemisz. Valahányszor e nevet meghallod, mintha mindig kést ütnének szívedbe, mert a leány volt az, kit szerelmednek feláldozni vágytál, mert ez volt az, kivel nőd megszökött, és mert e nevet sohasem hallod anélkül, hogy legvitézebb hadaid vesztét nem hallanád.
Mint az öldöklő Azráel angyal jár ő hadriadal közepett, fehér zászlóját hordva a golyók záporában, s egy sem találja őt. Szemed láttára üti fel bástyáidon a győztes lobogót, s neked még csak arra sincs erőd, hogy óhajtani tudnád elestét, sőt ahol őt látod jönni elöl, megtiltod az ágyúzást, és nem engedsz feléje lőni.
Közelg a vész Janina ellen minden oldalról, ki kell ürítened a serleget, Tepelenti, egész a sepjeréig, egész az utolsó keserű cseppig, és végre?… Végre mégis a szeráj előtt fogsz állni ezüst állványon…
Egy éjszaka megütik a dobot Janina hét kapuja előtt, s a Lithanizza magasából kilőtt bomba éppen a város piacán pattanik széjjel.
Fel, fel albánok! akiben még harci vér van, a hét kapunak ágyúkat feszített az ellen. Ali tomboló paripáján ül, kezében jó csatakardja, mely sok vészbe beleszólt már. Akárhányszor állt már úgy Ali, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál, s azzal visszaszereze mindent.
Egy perc alatt rendben áll védő serege; megnézi az ellen csatarendjét, s mosolyra vonul el arca. Gaskho bej, a jámbor vezér, mészárszékre hozta seregeit, egy óra alatt semmivé teszi őt Ali, hogy hírmondó sem megy vissza belőle. Csataterve méltó az agg vezérhez. Akárki lássa, azt fogja mondani: nincs menekülése az ellenfélnek! Csak ti jertek. És mégis, mégis, el kell neki veszni. Az első lövésre, mielőtt kardját kihúzta volna, hadserege megadja magát az ellenfélnek, ha csak egyszer kilőtték volna fegyvereiket, övé a diadal; de nem, a sereg meghódolt, s a jól elrejtett tűztelepek ágyúit saját maga ellen fordítják vissza.
Mindennek vége! Csak hétszáz albán lovas maradt meg Alival, a többi áttért, vagy el hagyta fogni magát.
Az ősz oroszlán megcsóválja kardját feje fölött, s széttekintve maroknyi csoportján, ércszóval kiált hozzájuk:
- Lássátok meghalni Alit!
S azzal kinyargal Janina piacára, a hétszáz lovas kíséri híven.
Az ellen valamennyi kapun tódul a városba már, de a piac elzárja az egyik városrészt a másiktól, s a diadalittas csapatok ott gonosz aratókra találnak, kik körülrakták magukat spanyol sorompókkal, s végigkartácsolnak a hosszú szűk utcákon az utolsó tizenkét ágyúval, melyet Ali basa némái kezelnek; hű jelképei a halálnak.
Ali basa megveté lábát Janina közepén. Csak hétszáz embere van és tizenkét kerekes lövege; ellenfelének húszezer embere és kétszáz ágyúja, és Gaskho bej mégis minden tudományával sem képes Alit elhajtani Janina piacáról, s midőn a város egyik felét már bírja, a másik felét nem tudja elfoglalni. Ha ökölre kerülnének, egy kezével lesújtaná a vén hadastyánt, de nem tud hozzáférni: ahhoz ész kell, nem erő.
Ekkor az ostromló meggyújtá körüle a várost, de Ali nem mozdult meg helyéből, s a szél Gaskho bej ellen vitte a lángot, ki már saját magát kezdé kiszorítva látni, midőn a két szulióta testvér, Kleon és Artemisz, csapatjaik élére álltak, s nekiindulnak vakmerőn a vérpiacnak.
Tepelenti megismeré a leányt a fehér zászlójáról, amint a széles középutcán tömött csapatjával, ő maga legelöl, közeledett felé. Négy álgyú volt nekik szegezve, töltve láncos golyókkal és tört üveggel.
Ali elborult arccal néze eléjök, azzal hüvelyébe taszítá kardját, s inte a tüzéreknek, hogy csatolják fel ágyúikat, fogják a lovakat elé, s meneküljenek a várba. Egyet sem lövetett rájok.
Amint Ali hátat fordított, vérszemet kapott egyszerre az ostromló had; minden utcán rohantak futó csapatja után, s midőn Ali a hídra ért, a szipáhik és timarióták mint két raj egymással összekeveredve éppen a hídfőhöz jutottak, s diadalordítással tolultak utána. A hídon elkezdődött a harc; ember ember ellen küzdött, csak a rövidebb fegyverek, buzogány, handzsár dolgozhattak a tömegben, mely kétfelől forgott alá a túltömött hídról, mint a hangyák egy vékony nádszálról. Hatszáznak az albánok közül sikerült a várba menekülhetni; akkor Ali parancsára lecsapódtak az érckapuk, száz kívül maradt a hídon, ezeknek el kelle veszni, a túlnyomó tömeg elborítá őket. Tíz-húsz timarióta között harcolt egy-egy albán. A híd rengett a harc alatt, s hajladozott a sűrű tömegek súlyától. Ekkor a sáncok két oldalán egyszerre megdördültek az ágyúk, mik a hídnak voltak szegezve. A harcolóktól ellepett híd cölöpei keresztül-kasul törve dűltek ki, s a híd albán s török harcosokkal együtt leszakadt a mély árokba.
Alant hegyes karók voltak a mély víz alá rejtve, s a parton maradt ostromlók elborzadva vevék észre, hogy a vízbe omlott tömeg közül senki sem jön fel a víz színére, hanem a víz kezd lassankint veresebb, veresebb lenni, végre egészen vérpiros, amint a holtak vére megfesté.
S átellenben a bezárt kapu állt előttök.
Ah, Tepelentit nem oly könnyű megfogni, mint ti gondoljátok.
Mindenütt győztetek, egész az utolsó pontig. Ez már az utolsó, és mégsem győztetek semmit, mert az utolsót nem bírjátok.
A vár megközelíthetlen; sáncai a tó közepébe vannak építve, s azokból a sötét négyszegletű lyukakból hatvanfontos ágyúk seprik végig a víz színét, hajóval meg nem közelítitek azt. A száraz felől száz ágyú védi a bástyákat; ki bírna áthatolni a hármas árkon.
Alit meg nem fogjátok ott. Hadkészlete, elesége végtelen időkre elég, s hogy megmutassa, mennyire el van szánva, az ostrom első hetében kőműveseket állított a vár egyetlen kapujához, s befalaztatá azt magára. Már most nincs többé a váron ajtó. Még csak megszökni sem lehet belőle.
Tehát ott fog ő maradni, befalazva, mint egy sírboltban, elevenen eltemetve. Onnan csak az égbe vagy a pokolba van még útja: a száraz felőli kijárást a szulióták őrzik, még ha röpülni tudna is, nem menekülhetne tőlük.
A hadjárat be van fejezve, a győztes Gaskho bej beiktatja magát, mint Janina basája. Egész Epirus meghódol, és megtagadja a bukott vezért, Sztambulban hálakönyörgéseket tartanak az Ejub-mecsetben és a Szófia-templomban a kivívott győzelemért, melyet ágyúk dörgése közt hirdetnek ki a csauszok a köztéreken, s Európa minden hírlapjai bámulva hirdetik, hogy a hatalmas, rettegett kalandor, a hetvenkilenc évig mindig győztes hadvezér, a magasra nőtt pártfőnök, ki már kétségbe kezdé hozni, hogy ki az úr Törökországban: a szultán-e, vagy ő, ki Napóleonnak szövetségese volt, kinek nehány hó előtt még Anglia harmincezer tallér értékű arany étasztalt küldött ajándékba, kinek kincshalmaza több, mint valamennyi kelet podestáé, egyszerre semmivé lett, letöretett, várába bezáratott. Most már csak az van hátra, hogy meghaljon.
Ez is bekövetkezik nemsokára. Egy éjszaka két merész albán lovag hosszú köteleken alábocsátkozik a sáncokról, s egy fenyődarabon kiúsznak az acherúzi tó felől, s még azon éjjel felkeresik Gaskho bejt.
Tepelenti Ali meghalt. Ezt az örömhírt mondják legelőször a bejnek. Meghalt bánatában, meghalt szégyenében. Talán mérget is vett. Holnap a három órai ramazán után fogják a várban eltemetni. Halála előtt összehívatá alvezéreit, s megesküdteté őket, hogy a várat az utolsó leheletig, az utolsó emberig védeni fogják. Kincsei a vörös toronyban vannak lerakva; több mint hamincmillió piaszter. Azokat rájuk hagyta mind. De mit ér azoknak e tömérdek kincs, ha nem mehetnek ki vele abból a fészekből? Meg nem adhatják magukat, mert Ali minden török szentekre megesküdtette őket, hogy védeni fogják halála után is a várat, de a legénység más értelemben van; az örömest menekülne a várból, ha bűnbocsánatról biztosítanák.
Gaskho bejnek csak ki kellett nyújtania kezét, hogy Janina várát, a bevehetetlent, kétszáz ágyúval s roppant kincseivel martalékul vegye.
Korán reggel ott lebegett a szürke, holdatlan zászló Janina veres tornyán, a halál jele, s a víz felőli lövegek harminchármat lőttek, a visszhangzó hegyeknek hirdetve, hogy Tepelenti Ali meghalt. A váron belül hallatszott a posztóval bevont dobok tompa robogása, s ki lehete venni az imámok halotti énekét.
Gaskho bej és táborkara a Lithanizza tetejéről nézte a basa temetését. Egy figyelőtorony (obszervatórium) állt a tetőn, melynek erkélyéről az udvarra lehete látni, s a pompás teleszkópiumok, miket a szultán Bécsből kapott, hatalmas szolgálatokat tettek a nézőknek, azokon keresztül mindent a legjobban ki lehete venni, ami a várudvaron történik, kivált egy távcső oly közel hozta a tárgyakat, hogy az imámok kezében kitárva állott alkoránból a kezdő versek talik betűit el lehete olvasni.
Közepett egyszerű ravatalon ott feküdt Ali basa. Valóban ő maga volt az. Akárki nézze bár, ő maga fekszik ott, meghalva, hidegen, mozdulatlanul; vezérei könnyezve állnak körüle, s szolgái, akik elmennek mellette, lehajolnak kezeit megcsókolni.
Künn a városban megtudták a szulióták Ali halálát, s üdvözletül egy bombát lőttek be a várba. Azonban a bomba kanóca rövid volt, s az még a levegőben szétpattant.
Az obszervatóriumból jól láthaták, mint rebbent meg az udvaron álló tömeg a fejeik felett szétpattanó bomba dörgésétől, s mint pillantának fel valamennyien azon kis gömbölyű fehér felhőre, csak a középen fekvő halott maradt hidegen, nyugodtan. Őt nem rendíté meg többé a szétszakadó bomba dördülete.
Az imámok felveszik őt vállaikra, s a gyászének zengése mellett, a dobok halk rongása közt leviszik őt nyitott sírjáig. Bizonyára a sír meg van ásva.
A mozlem halottat nem teszik koporsóba, hanem sírját deszkázzák ki félig, hogy a halál angyalainak helyök legyen őt fölültetni, midőn lejönnek tetteiről számot kérni.
Bizonyára Ali Tepelentit letevék a sírba.
A várőrség hármat lőtt fegyvereiből, az imámok énekeltek három verset, azután előjöttek a kapások, s ráhányták a földet a halottra, egy nagy márványkő lap állt ott, azzal lenyomtatták a sírt, két turbános sírkövet állítva fejétől, lábától.
Bizonyára eltemették Alit.
Midőn az imámok, a vezérek eltávoztak a befedett sírtól, Gaskho bej a Lithanizza tetején magához hívatá az obszervatórium őreit, és ezt parancsolá nekik:
- Ahova most e látcső szegezve van, reggeltől estig ott álljon egy ember, kit negyedóránkint felváltson más, és soha ama sírkövet szeme elől el ne bocsássa. Éjszaka, midőn lemegy a hold, minden öt percben egy világító röppentyűt kell kilőni, hogy a vigyázók láthassák a sírkövet, és soha szem elől nem bocsássák azt, és őt minden órában tudósítsák.
Hogyan? Gaskho bej attól fél, hogy az öreg hetvenkilenc éves Ali még föltámadhat sírjából, s leemeli halott kezével magáról azt a nehéz márványlapot? Vannak emberek, akikről nem lehet elhinni, hogy meghaltak, és ha el vannak temetve, még akkor is félnek tőlük.
Késő estig minden órában jött a tudósítás Gaskho bejhez, hogy a sír változatlanul maradt, és egész éjjel nem nyúlt ahhoz senki.
Bizonyára meghalt Tepelenti; tökéletesen meghalt.
Másnap korán reggel különös dolgot meséltek Gaskho bejnek.
A topidzsik kaszárnyájában, hol a kerekes ágyúk állottak, egy dobos legény, amint maga mellé letette a dobot, s két verőjét a szélére helyezé, egyszerre azt kezdi észrevenni, hogy a két dobütő-pálca magától elkezd mozogni a kifeszített bőrön, mintha valami láthatlan kéz riadót akarna verni; a legénység csodát kiabál, s azt hiszi, hogy dzsin van a dobban.
Gaskho bej nem hitte a dolgot, míg maga oda nem ment a kaszárnyába, s íme, saját szemeivel láthatá, hogy a két dobverő eléggé kivehető mozgással vibrálva ütögeti a dobot, előre hátra rezegve rajta, s aprózott pörgés hangját hallatva.
- Csodálatos dolog ez - monda a bej, s rögtön hívatá az imámokat, hogy űzzék ki a dzsint azon dobból.
Azok rögtön munkához fogtak; hoztak füstölőt és szent könyveket, befüstölék a dobot orrtekerő illatokkal, s olvastak rá ördögűző szavakat rikácsoló hangon. Bizonyára ha ördög van abban a dobban, és annak orra és füle van, meg kell neki szökni ez illattól és lármától. Amíg kézben volt a dob, addig nem mozdult a verő, de amint letették a földre, újra kezdte ama rejtelmes robogást.
Az imámok ordítottak rettenetesen.
Az obszervatórium főnöke szinte jelen volt e tüneményen. Ő mint renegát francia, tudományos képzettséggel bírt, s ahelyett a dzsinnekről nem volt fogalma.
Midőn látá, hogy az imámok éppen nem boldogulnak szellemeikkel, félreszólítá Gaskho bejt, s fülébe súgá:
- Én nem tudom, mik azok a ti dzsineitek, és hogy mire való az a nagy lárma és fertelmes bűzölés, hanem azt tudom, hogy ez a dobverés mit jelent ama láthatlan kezektől.
- Nos?
- Ez azt jelenti, hogy menjünk innen, mert alattunk tűzaknát ásnak, amiatt reszket a föld, s azért vibrálnak a dobverők.
Gaskho bej elmosolyodott. Neki éppen olyan kevés fogalma volt a tűzaknákról, mint a renegátnak a török boszorkányokról.
- Milyen babonás vagy te, derék musir! - monda, vállára veregetve a lenézett franciának.
Ez nem is sokáig időzött ott, hanem iparkodott mentül hamarább visszajutni a Lithanizza tetejére.
Mintegy másfél órai lárma után végre sikerült az imámoknak elkergetni a dzsint, a dob elcsendesült, a kedélyek megnyugodtak, a katonáknak utasításul adatott, hogy egy kardot tegyenek keresztbe az ajtó elé, akkor a szellem nem mer többet visszajönni, s azzal megnyugodott mindenki a végzetekben.

***

Átellenben Janina várkapujával, az összedőlt híd fejénél állt egy erős kőépület, sáncokkal és karózattal körülvéve, mely most a szulióták kezébe jutott. Ez épületet választá a két görög testvér lakhelyéül. Ők kívánták, hogy legközelebb legyenek Alihoz, ők nem engedik őt sem lélek, sem madár képében megmenekülni, nagy ostromágyúik a befalazott kapunak vannak szegezve; vagy megadja magát, vagy temetőjét leli a várban.
És íme, temetőjét lelte az náluk nélkül is. Hiába köszörülték ellene fegyvereiket, a halál kardja gyorsabb volt, hamarább levágta. Nem ejthették el a csatában, nem verhették szívébe a bosszúállás késeit, nem vihették ősz fejét a vérpadra; csendesen kellett neki kimúlni, ágyában fekve, háborítatlanul, mint ahogy az igaz emberek szoktak meghalni.
Kleon és Artemisz kedvetlenül ülnek a váracs teremében egy pisla mécs lobogásánál. A leány elfeledé pikkelypáncélát leölteni, s összefont karokkal jár a teremben fel s alá. Semmi női vonás nincsen arcán, oly hideg az, mint egy szobor képe.
- Tehát meghalt, tehát meghalt.
E mondatot ismétli, ismétli, ismétli egyre magában, s elmerengeni látszik fölötte.
- Meghalt Ali és nem az én kezem által.
Kleon feltűnőleg hasonlít testvéréhez, s ifjú arca még alig különbözik a leányétól, de szemeiben egészen másnemű láng lobog. Sokkal félelmesebb amannak arca, sötét gondolatokkal teljes, az övé nyílt és szabad, tele rajongó reménnyel.
- Győzelmem díját veszítém el, hogy Ali meghalt - szólt az ifjú felsóhajtva. - A vén róka megszökött vasam elől a pokolba. Óh, oda is utána mennék, ha lehetne, hogy megragadja ősz szakállát, melyet testvéreim vérében fürösztött.
- Íme itt van ősz szakállam! - szólt e pillanatban egy hang a terem mélyéből, s a két testvér előtt ott állt Tepelenti Ali.
Elborzadva vetének magukra keresztet az ifjú testvérek, s a borzalom a földhöz szegzé lábaikat és tagjaik megmerevedtek, amint a felhítt kísértet ugyanazon szürke ruhában, melyben két nappal elébb eltemették, ott állt meg szemeik előtt.
- Íme, itt van Tepelenti Ali.
Azzal tenyerébe csattantott a rém, s a terem minden szögleteiből rejtekajtók pattantak fel, s állig fegyverzett albánok ugráltak be a terembe, s mielőtt a két testvér fegyvereihez nyúlhatott volna, megragadták őket, s egymáshoz kötözték.
Az pedig valóban Tepelenti Ali volt, aki előttük állt.
Eltevék őt a föld alá, bizonyára őt tevék el, de a föld alatt ismerős utai voltak Alinak; az egész temetési látványt ő maga rendezé el, s sírja fenekéről a föld alatti utakon át kijött s midőn legnagyobb volt az öröm és megnyugvás a megszálló seregben, akkor ütött rajta.
Egy szilárdul épült alagút vezetett ki a sáncárkok vize alatt a várból, s annak kijárásai a hídfő vasrácsába nyíltak. A bennelevőket úgy lepte ott Ali, hogy egy lövést nem tehettek ellene: álmaikban, lefegyverezve nyomattak el a szulióták.
Fel, fel Gaskho bej, fel Mohamed aga; lóra kapitányok! fogd kardodat Pehliván basa! Itt a veszedelem. Rossz éjszaka ez az alvásra.
Ki akar aludni?
Egyszerre rettentő csattanás rázza meg a földet, mintha sarkaiból fordult volna ki a világ, s a napvilágnál fényesebb láng között, mely a csillagokig látszik felcsapni, egész kerekes álgyúk látszanak repülni. A topidzsik kaszárnyája légbe vettetett. A minarék lehullanak a rémítő rázkódástól; körös-körül halomba omlott minden ház; egy perc alatt a fél város rommá van döntve, s a másik percben égő gerendák s szétszaggatott véres tetemek zápora hull vissza a romokra a vérrel és üszökkel fertőzött égből.
Ali basa így adja tudtokra elleneinek, hogy feltámadott! Föld alá ment, s most a föld alól kezdi a harcot.
Kinek van kedve őt meglátni?
Gaskho bej, az óriás tetem félig öltözetlenül, ahogy ágyából kiugrott, rohan végig az utcán, s annyira megzavarodott, hogy saját maga után kérdezősködik. A felriadt katonák rémülettől megőrülve futkosnak összevissza, zavargó kiáltozással, ki fegyverét, ki lovát nem találja. És hangzik fejeik fölött a rémkiáltás: Ali! Ali! rettentőbb a mennydörgésnél, mely tüzet szór rájuk az égből. Ott jön az eltemetett basa fejér lovon, fehér szakállal, ki akar szemébe nézni? A bomlott tömeg százával hull az albánok kardcsapásai alatt, a vér patakban foly Janina utcáin, s Ali basa, a holt, az eltemetett vezér, halálfélelmet önt a küzdők szívébe. Nincs, aki ellene tudjon állni.
Csak Pehliván, az erős küzdő, képes még meggátolni, hogy a roppant ostromló had a maroknyi arnót néptől szét ne veressék. Kívül a városon összegyűjti a futókat, s míg Ali fegyveresei benn a városban mészárolnak, ő hirtelen minden kapun pihent, rendezett csapatokkal nyomul elő, s megállítja a vén vezér győzelmét.
Hiszen elég is volt.
Háromezeren feküsznek halva az ostromlók közül, s az ágyúk elrontva, légbe vetve mind, a szulióta csapat vezéreivel együtt elfogva; ilyen munkát végzett Ali feltámadása éjszakáján. Ideje, hogy visszavonuljon.
Pehliván elfoglalta újra a várost, s hadait felállítá a piacon, és nem üldözé tovább Alit.
Gaskho bej haraggal támadt reá:
- Miért nem üldözöd őt váráig?
- Alit üldözni nem jó - felelt a tapasztalt vezér. - Hagyd őt futni, ha futni akar.
Gaskho bej erre nagy haraggal ragadá ki a kardot Pehliván kezéből, mert saját kardját elhagyta valahol, s maga mellé vevén a szipáhik dandárját, űzni kezdé a távozó ellenfelet.
Ali egész nyugalommal halad vára felé, mintha nem is törődnék az utána rohanókkal, pedig azok számra hatannyian vannak, mint az övéi.
Midőn oly közel ér hozzá Gaskho bej, hogy szavát meghallhatja, visszakiált rá Tepelenti:
- Rossz helyen jársz, derék bej. Ez a föld az enyim, és ami alatta van, az is az enyim, és te azt nem tudod.
E szóból természetesen, hogy semmit sem értett Gaskho bej mindaddig, míg Ali intésére egy röppentyűt lövének fel a magasba, mely jeladásra a várbeliek egyszerre meggyújtják mindazon tűzaknákat, melyek a város utcai hosszában voltak ásva. Még a boldog időkben készítteté azokat Tepelenti, vízvezetőket fúratván, s egyúttal oly magasra építtetve azoknak boltozatait, hogy lőporral is meglehessen tölteni.
Saját csapatait mind a hídfőhöz vonta össze, s midőn egyszerre, amilyen hosszú volt az utca, végigrepedt, s a kárhozatos lobbanás égbe hajigálta az üldöző csoportokat, ő gyönyörködve nézte a váracs magasából a romlást, s utolsó volt, ki az alagút rejtajtaján eltávozott. A jajkiáltás még sokáig áthallatszott a várba. Az ostromló seregnek egyharmada elveszett ez éjszakán. A többi elhagyta a pokolra épített várost, s kívül a mezőkön s a magas Lithanizzán foglalt helyet.
A feljövő nap iszonyú látványt mutatott. Janina városa nem volt többé; a szép magas házak, a kúpos mecsetek, a karcsú fehér minarék, a roppant kaszárnyák!… mindezek helyett csak egy halomra dűlt alaktalan tömeg látszott, itt-ott feketén a lobbanás lángjától, összetört gerendák, széttépett tetemek, miket feketére perzselten elhajigált az iszonyú pukkanás, hevertek a romok között, s a bástya oldalából egy csatorna nyílásán szomorúan csorgott alá a tóba valami sötétvörös patak, amint az a romok közül innen-onnan kiszivárgott.

***

- Szegény gyermekek, milyen csendesen alszanak.
Így szólt Ali.
A vörös torony rejtekében feküdt egymás mellett a két szulióta testvér, Artemisz és Kleon. Aludtak egymást átölelve, és nem ébredtek fel Ali tekintetétől.
- Ne költsétek fel őket - szólt Ali a némákhoz fordulva -, hadd aludjanak még.
S azzal nézte őket tovább mosolyogva - mint alusznak oly csendesen.
Pedig azt sem tudják: lesz-e még ez álomból fölébredés?
Ali nem költé fel a szendergőket. Háromszor küldött megnézetni, ha nem ébredtek-e még fel, egyszer sem engedte őket háborítni. Végre az ifjú kezén megcsördült a lánc, s felébredtek rá mind a ketten.
- Acrocorynth utcáin jártam - szólt az ifjú, nagy ábrándos szemein végighúzva kezeit -, s láttam a Parthenont újra felépülve.
- Thermophylaeknél álltam én - szólt a leány -, s ezerenkint hullott előttem az ellen.
- És most a vérpadra fogunk lépni - sóhajta Kleon, hallva, mint nyitják börtönük vasajtaját.
- Légy erős - szólt a leány, megszorítva testvére kezét, mely az övéhez volt láncolva.
Az eunuch-némák körülfogták őket, s odavezeték Ali basa elé.
Még mindig halotti köntösében ült a dívánon a basa; minden bútora hamuszínű lepellel volt behúzva, és semmi arany, semmi csillogó fény nem volt a teremben.
A két testvér odaállt elé, egymás kezét szorítva.
- Kedves gyermekeim - szólt a basa érzékeny reszkető hangon -, ne nézzetek egymás szemébe, nézzetek énreám.
Azok a szokatlan hangú és értelmű szavakra mindketten reá tekintének, s csak most vevék észre, hogy az agg vezér búsan, csüggedten néz reájok, s szemei telve vannak könnyel.
Ali inte a némáknak, s azok levevék a testvérek kezeiről a láncokat.
- Íme szabadok vagytok és mehettek hazátokba vissza - monda Ali.
Az ifjú mintegy villanyos ütésre rezzent fel e szavakra, s arcát az öröm melege futotta át.
- Miért örülsz? - szólt szigorú tekintete vetve reá Artemisz - nem látod, hogy e szörnyeteg gúnyolódik? Csak örömét akarja azáltal növelni, hogy bennünk reményt gerjesszen, s kínosabbá tegye a halált. Mit alakoskodol vén ördög? Öless meg bennünket gyorsan vagy kínosan, az mindegy, de ne gúnyolj.
Tepelenti áhítattal emelé szemeit az égre.
- Lelkem nyitott könyv legyen. Ti szabadok vagytok. Szabad szulióták: mi ismerjük egymást. Sokat vétettem ellenetek, de ti bosszút álltatok rajtam. Én elégettem falvaitokat, ti váraimat pusztítottátok el érte. Én sarcot vetettem földeitekre, s ti tartományaimat vettétek el tőlem. Neked vőlegényedet ölettem meg, téged elraboltalak szülőid házától: te legkedvesebb unokám fejét vágattad le, s legkedvesebb nőmet raboltad el. Most egyenlők vagyunk, és egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel. Menjetek békességgel innen.
Annyi őszinteség, annyi töredelmes, bűnbánó fájdalom volt e szavaiban Alinak, hogy a haragvó szűz csodálkozó részvéttel kezde rátekinteni.
- Te bámulsz arcom változásán - szólt Ali, észrevéve szavai hatását Artemisz vonásain. - Te nem ilyennek láttál engem egykor. Azon Ali nincs többé, meghalt, eltemették, egy bűnbánó térdepel előtted, ki múltjának bűneitől borzad, s köntösöd szegélyét csókolva kéri bocsánatodat.
És valóban Ali térdre roskadt Artemisz előtt, hogy ruhája szélét megcsókolhassa, s zokogva hullatá könnyeit a leány lábaira, hogy az önfeledten hajolt le hozzá, és fölemelé.
Mégiscsak nő volt, és megszánta azt, aki sír előtte.
- Halljátok, amit mondok - szólt a basa -, nehogy azt higgyétek, hogy Ali megtébolyodott. Én az éjjel egy tüneményt láttam; egy szép, magasztos ragyogó hölgy szállott le hozzám a fényes ég megnyílt közepéből, körülrepkedve szárnyas gyermekarcok sokaságaitól; a hölgy oly nyájas, oly szelíd tekintettel nézett le reám, arcáról isteni világ sugárzott, s a föld minden virágai őfelé fodíták kelyheiket, mintha ő volna a nap. És a mennyei hölgy karján egy gyermek ült, de olyan gyermek, kinek tekintetétől az ősz férfi is összeroskad; a gyermek fej körül csillagokból fűzött koszorú, s arcának mosolygása maga volt az idvesség. És amidőn reszkető kezeimet fölemelém hozzájok, a mennyei nő és gyermek kinyújták kezeiket felém, és hangzott a hölgy ajkáról édes, kimondhatlan édes hangon e szózat: " Tepelenti Ali, én hívlak tégedet!" és én reszketve omoltam előtte térdeimre.
A két testvér önkénytelenül roskadt Ali mellé térdeire, áhítattal rebegve:
- Üdvöz légy boldogságos szűz!
Ali basa folytatá a látmányt.
- Arcra borulva fogadám a fényes tünemény szavait, midőn ismét szólalt hozzám, oly fájdalmas hangon, mely a szívet járta bennem keresztül: " Ali Tepelenti, tekints fel reám". S midőn felemelém arcomat, íme, hét éles kardot láték a mennyei hölgy szíve felé fordulva, s a rémülettől zsibbadni érzém karomat. " Ali Tepelenti! - szólt harmadszor is a hölgy - e kardokat te ütéd az én sebeimbe, és az én vérem a te fejedre hull alá". - Én nyögve válaszolék: "Hogy-hogy cselekedtem én azt, midőn nem ismerlek téged?" És ő felelt: "Aki üldözi az enyimeket, engemet üldöz, és aki megrabolja az én templomomat, engemet rabol meg; nem te rontád-e le a Tepeleni, durazzói és tripolizzai egyházakat?" - "Esküszöm, hogy újra fölépítendem azokat", felelék én, kezemet szent fogadásra emelve. S íme, e szóra egy kard kihullott a hölgy szívéből. - "Nem raboltad-e el a szulióták gyemekeit - kérdé újra a mennyei jelenés -, hogy belőlük mozlimeket nevelj?" - "Esküszöm, hogy keresztényekké teszem őket újra." - E szóra kiesett szívéből a második kard. - "Nem te ragadozod-e el a hajadonokat, hogy őket háremedbe vidd?" - "Esküszöm, hogy szülőiknek átadom őket." - És lehullt a harmadik kard. - "Nem te gyűjtél-e roppant kincseket az árvák és özvegyek örökségeiből?" - Én mindinkább földre sújtva felelék: - "Legyenek e kincsek a te szolgálatodra." És így számlálta el fő bűneimet egyenkint, s így esküvém én azoknak helyrehozását kemény, törhetlen esküvéssel, s mindannyiszor lábaimhoz hullott egy kard. Végre csak az utolsó volt még vérző szívében, midőn azt kérdezé tőlem: "Nem halálra kerested-e ama két szulióta testvért, kik oltárom leghívebb védelmezői, nem fogva tartod-e őket börtönödben, s nincs-e szívedben haláluk elhatározva?" Én ijedten tevém kezemet szívemre, mert valóban e gondolat benne volt, s tusakodva rebegém: "Óh, mennyei tünemény, legerősebb ellenségem e két ifjú testvér, esküdt elleneim, kik halálomra törnek; ha te parancsolod, kezeikbe teszem ősz fejemet, s legyek én az ő hatalmukban, ne ők az enyimben." - És e szóra kihullott szívéből az utolsó kard is, és ő felelt: "Tepelenti Ali, vedd e kardokat kezedbe, és cselekedjél úgy, amint mondád." - Ezzel felszálla ismét az égbe, a felhők bezáródtak utána, és én egyedül maradtam a hét karddal kezemben, melyekre hét fogadás volt írva. - Ezen tüneményt láttam én a múlt éjszakán, és most gondolkozzatok szavaimról.
A testvérek lelkük mélyéig meg voltak rendülve a mondottaktól. A mozlem férfi oly áhítattal, oly rajongó lelkesüléssel beszélt e tüneményről, hogy annak valóságáról kétkedni nem lehete; arcának megilletődése, szemeinek könnyei, reszkető hangja bizonyíták, hogy érezi, amit beszél.
A testvérek meg voltak hatva az ősz férfi vízióitól, ki kézen fogva őket, elvezeté magával kincstárába, megmutogatá nekik a felhalmozott aranyat, ezüstöt, a vert pénzt, mely kádakra volt rakva és a rudakban álló öntött ércet.
- Parancsoljatok kincseimmel, s azok szolgálataitokra álljanak.
s azzal kiválogatott gyémántjai közül több százezret érő daraboka, s azokat Kleon és Artemisz kezébe adta e szavakkal:
- Ezeket a hetaeria hadi pénztárának küldöm.
Hogyan? Mit akart Ali, hogy e titkos szövetséget említé, melynek tűzaknái éppen úgy el voltak ásva egész Törökország alatt, mint az övéi Janina alatt? Tán e tűzaknákat is fel akarta vettetni?
Bizonyára Ali kezei Sztambulig és Bukarestig érnek!
Majd elvezeté a testvéreket fegyvertárába; ezrével voltak a legjobb angol és francia fegyvergyárművek hosszú ládákba lerakva ott.
- Lássátok, egy egész országot fel lehet fegyverezni Janinából.
A két testvér felsóhajtott, mindenkinek egy gondolatja támadt.
- Tepelenti - szólt a leány.
- Parancsolj vélem.
- Te minekünk sokat ártottál, mi is ártottunk neked sokat; tegyünk úgy, mintha most látnók először egymást.
- Én rég megbocsátottam tinéktek.
- Én elfeledem, hogy e helyen vőlegényemet megöletted, s te felejtsd el, hogy megöltük fiadat. Jusson eszedbe pedig az, hogy nemcsak mi vagyunk foglyok e várban, hanem te magad is az vagy, körülzárva ellenségeid hadseregei által.
- Egyedül én vagyok itt fogoly - szólt Ali lemondással. Allahra esküvém, s a szent hölgynek fogadtam, hogy szabadon bocsátlak benneteket és társaitokat mind. Mi történik azután velem tovább, azzal nem törődöm. Ali megért a halálra. De tirátok küzdelmes napok várnak még, s ha egyszer jövend idő, midőn feleiteknek kincsre és fegyverre lesz szüksége, jusson eszetekbe, hogy az Janinában mindkettő van elég.
Artemisz kénytelen volt Ali szavainak valóságáról meggyőződni. - A basa saját kezeivel választott ki két szép damaszk kardot fegyverei közül, s azokat a testvérek oldalaira köté. Mint tért azoknak lelkébe a meleg önbizalom, fegyvert érezve oldalaikon!
Azután levezeté őket fogoly társaikhoz, kiket a várudvarra kibocsáttatott; tudtokra adá, hogy szabadon fognak bocsáttatni, s akkor hozatott bort és piláfot az ujjongató fogolytömegeknek, s együtt hagyá őket saját arnautáival enni és inni, kik a bor kibékítő hatalmánál fogva nemsokára összeölelkeztek, s örök barátságot esküdtek egymásnak.
Ekkor előhozá Ali a legválogatottabb célbalövő szuronyos fegyvereket, s kiosztá a fogoly szulióták között; nem félt tőle, hogy egy pillanatban ellene fogják azokat fordítani. Azután megcsókolá a két testvér homlokát, s megáldva őket elbocsátá békével ama titkos alagúton, mely a városba vezet…
Künn ezalatt Gaskho bej táborában különös hírek kezdtek szárnyalni. Egypár elfogott albán harcos, kit a házak kutatása közben leptek meg, midőn Ali visszavonult, megdöbbentő felfedezéseket kezde hallatni vallatói előtt.
Hogy a bej táborában levő szulióták mind egyetértenek a janinai basával, egykori urokkal.
Valóban azt mindenki tapasztalá, hogy Ali basa soha nem lövetett a szuliótákra, hanem inkább elhagyta a csatatért.
Hogy Kleon és Artemisz titkos összeköttetést tartottak Alival az alagúton keresztül, s önkényt fogatták el magukat.
Úgy kell lenni. Bizonyíták azok, akik a legelső rohamot túlélték. Ali a hídfő tornyából támadt elő, anélkül, hogy az ott levő szulióták egy lövéssel is jelt adtak volna.
Azt is állíták az elfogottak, hogy a következő éjszakán egy újabb támadást fog intézni Ali az ostromló sereg ellen, s akkor a bej táborában levő keresztények mind mellé fognak állani.
E mondák mind ijesztőbb változásokkal kezdtek elterjedni az egész hadseregben, itt-ott kisebb verekedések történtek keresztyének és mozlimek között; az ozmanlik fenyegetni kezdék a rajah harcosokat, s azok féltükben mindenütt összetartó csoportokba vonultak.
Gaskho bej és Pehliván basa hirtelen haditanácsot hívattak össze e nyugtalanító jelenségre, és ott elhatározák, hogy a görögöket le fogják fegyverezni.
Evégett egy tömegbe állították őket a tábor közepén, körülfogva ozman hadsoroktól, s akkor nekik szegezve az álgyúkat kihirdeték előttük, hogy le fognak fegyvereztetni, s ha ellenállanak, összelövetnek.
A szulióták és albánok rémülten hallák e hirdetményt. Látták a vérszomjú tömeget magok körül, és arra gondoltak, hogy mennyiszer megtörtént már, miszerint a fegyvert valaki letette a kezéből, hogy életét megmentse, holott éppen e fegyverrel menthette volna azt meg, s tétovázásukban kiválasztának maguk közül tizenkét ifjat, kik menjenek el a vezérhez, és kérjék tőle számon e félemlítő eljárás okát.
Gaskho bej különben is dühös volt már. Az ifjak merész beszéde még jobban felbőszítette; mind a tizenkettőt kivitette a tábor közepére, oda a felállított hadsorok elé, s megparancsolá, hogy fejezzék le őket, kihirdetvén, hogy mindenki így jár, aki egy szóval mer ellenkezni a kimondott paranccsal.
A tizenkét ifjút ott levezették társaik szemeláttára, s a szokott fejlevágó óriást odaállíták hátuk mögé, hogy térdre buktatván őket, egyenkint üsse le fejeiket.
De még egyét sem ütötte le, midőn Janina felől nagy lárma támad. A szabadon bocsátott Kleon és Artemisz csapatja jött onnan, kik még a janinai toronyból látták a veszélyt, mely hitfeleiket fenyegeti, s éppen akkor értek oda, midőn Gaskho bej parancsának kiviteléhez készültek a csauszok.
A szulióták itt és amott megpillanták egymást. Egy óriási ordítás tölté be a léget. Fájdalom volt az és düh s a kétségbeesésben kitörő ijedtség. Azok előlről, ezek hátulról rárohantak a mozlim csapatokra. Egy pillanat alatt egy zűrzavaros tömeggé volt bomolva Gaskho bej egész tábora, hol albánok és szipáhik, szulióták sáimsok és timarióták verekedtek minden terv, minden harci cél nélkül, ellenséget és jó barátot nem ismerve. Hasztalan tűzék ki a zászlókat az alemdárok, hasztalan ordították magukat rekedtre a szpahilár agák és a csorbadzsik, és maga az óriás Gaskho bej is. A hadsereg oly tökéletesen fel volt bomolva, ahogy semmi ellenség nem lett volna azt képes semmivé tenni. Dél felé a szulióták Kleon és Artemisz alatt elfoglalták a Lithanizzát, Gaskho bej pedig kétségbeesetten futott el egész Durazzóig. Mikor odaért, nem volt vele az egész hadseregéből több tizenkét csausznál. Az egész ostromló had elszéledt amerre utat látott, kereketlen álgyúkat, s feldűlt szekereket hagyva mindenütt maga után.
Ali basa pedig szép csendesen mosolyogva nézte a janinai vörös toronyból, hogy veri az ellenség magamagát, hogy bomlanak szét az ostromló hadak ezernyi és ezernyi tömegei, anélkül, hogy ő egy álgyúlövést vesztegetne rájok.
Mondám, hogy sokszor volt Ali már úgy, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál, és azzal az egy karddal visszaszereze mindent.

AZ ALBÁN CSALÁD

Most hagyjuk egy kissé pihenni a hírt, hunyjuk be szemeinket azon harcok elől, mik itt következnek; hagyjuk elhangzani füleink mellett egy Ulysses, egy Ypsilanti, egy Kolokotroni neveit, kik mind a szultán trónját ingatták meg, s kiket a janinai basa mind édes testvérének nevezett.
Vonuljunk mi e véres harcok alatt Dodona ligeteibe, hogy egykori szent jóslatok téveteg hangjai még mindig megzendülnek a csendes ábrándozó előtt. Keressük fel ott ama csöndes kis völgyszakadékok, hová sem a jó, sem a rossz hír el nem szárnyal soha, melynek lakosai nem tudnak egyébről, mint ami fenyőfáikon innen történik; hozzájok még az adószedő szpáhi is csak egy században egyszer vetődik a kivetett harácsért.
Halil Patrona feleségének háza nem áll már többé a csergő patak mellett, még a sírt sem tudja senki, melyben a szép, a tündéri Gül-Bejáze lakott: Gül-Bejáze - fehér rózsa, nem nyílik az egész völgyben; ezt a nevet nem is ismeri ott senki, csak a legvénebb anyóka, mikor a fonóban körülülik a leányok, tud mesélni regéket, miket anyjától vagy nagyanyjától hallott ő is, egy tébolyodott asszonyról, aki itt e völgyben lakott, s minden este asztalt terített, minden éjjel ágyat vetett egy láthatatlan szellemnek, kit rajta kívül senki sem látott, s kit ő férjének nevezett.
Ez őrült nőnek volt egy fia, akit Behramnak neveztek, derék, vitéz, bátor ifjú; sokszor megkergette társaival az epirusi rablókat, akik a völgybe lecsaptak, s teheneiket elhajtották.
Mellette lakott akkor az özvegy Khamkó asszony, kinek férjét agyonverték Tepelenben, és ki fiával, a kis Alival ölében, menekült a hegyek közé.
Azelőtt jó, szelíd asszony volt Khamkó, de amint az őrült nővel kezde társalogni, ő is oly háborodott lett, mint az, gyűlölni kezdé az egész világot, s számtalanszor monda olyan őrült dolgokat, hogy szeretné meggyújtani négy részein az országot, hogy a lángok négyfelől csapnának össze rajta, s benne égne minden ember, a jók a gonoszokkal együtt. - Allah ne hallgasson meg ily szavakat.
Behram igen szelíd férfi vala, már akkor több, mint huszonhat éves, a kis Ali még alig több tizenhatnál; de már ekkor is vad, szilaj fiú volt, s napokig elcsavargott hegyeken, völgyeken át, s midőn hazajött, rendesen hozott anyjának valami pénzt vagy drágaságot haza. És senki sem tudta, honnan veszi azt, csak Behram, kinek a fiú mindent megvallott, mert nagyon szerette.
Ali az epiróta kalandorok társaságába kerevedett, s velök együtt eljárt a falukat sarcoltatni, gazdag kalmárokat meglesni az úton, s osztozott a könnyen szerzett ragadmányban azokkal.
Valahányszor pedig pénz nélkül jött haza Ali, Khamkó anya mindig pörpatvarral támadt reá, s nem hagyta nyugodni míg új, szerencsésebb rablókalandba nem kezdett.
Behram szomorúan látta ifjú barátját e veszélyes úton, s valahányszor egyedül maradtak, mindig telebeszélte lelkét igaz, józan gondolatokkal, miknek hatása meg is látszott Alin, mert apródonkint el kezde maradozni a rabló járatokból, s hogy anyjának mégis pénzt mutathasson, juhait, kecskéit adogatta el, később eladta hosszú, ezüstveretes puskáját. Utoljára nem maradt egyebe a kardjánál. Khamkó asszony szidta Alit kegyetlenül, s ha enni kért, elkergette; a fiú eltébolyodott az erdőkben, a cserjéken, ott élt sokáig erdei gyümölccsel; végre nagyon megéhezett, s elbúsultan egy örmény csapláros magányosan álló háza elé vetődék, ki éppen kinn állt az ajtójában. Ali úgy lépett eleibe, mint egy éhségtől veszendő szilaj farkas, s kardját kezében tartá. Az örmény ősz, tisztes férfiú volt, s amint meglátta Alit, azt kérdé tőle: "Mit akarsz fiam?" Ali elszégyenlé magát az ősz tisztes tekintete előtt, s lesüté szemeit s azt mondá: "El akarom neked adni ezt a kardot". Pedig azon szándékkal volt egy perc előtt, hogy megölje őt vele. Az örmény elvevé tőle a kardot, s adott neki érte tíz zecchinót, azonfelül meg is vendégelé. Ali kard nélkül tért haza anyjához.
Khamkó asszony fegyvertelenül látva fiát, elszörnyedve kiálta fel:
- Hova tetted kardodat?
- Eladtam azt - felelt Ali elszántan.
Az anya felsikoltott e szóra dühében, s vevén egy botot elveré azzal Alit úgy, amíg csak bele nem fáradt. A nagy, izmos fiú engedte magát ütni, és nem sírt, s nem szólt, és nem védte magát.
- És most láss guzsalyhoz! - kiálta rá Khamkó asszony; fonj szöszt, és tanuld az orsót pörgetni, ne edd itthon a kenyeret hiába. Az olyan férfi, aki kardját el tudja adni, nem való egyébre, mint hogy rokka mellett üljön.
És Ali leült fonni.
Két napig állotta ki a gyalázatot, mit anyja elkövetett rajta, harmadnap visszament az örményhez, akinek eladta kardját, azt orozva saját kardjával meggyilkolta, házát kirablá, s felgyújtotta, s azontúl lett belőle olyan híres rabló, hogy rettegte az egész környék.
Khamkó asszony még azután sokáig élt, s mindaddig rontotta Ali lelkét, s addig tanítá őt gyilkolni megilletődés nélkül, amíg a fiú egyszer őt magát is meggyilkolta, s éppen annyit törődött anyja vérével, mint a többiekével, kiknek vérébe anyja parancsára mártogatta kezeit.
Ezen fiúból lett Janina basája, Tepelenti Ali.
Mennyi árulás, esküszegés, rablás, orgyilkolás után jutott ő e polcra! Hányszor nem volt már egyebe annál az egy kardnál és ravasz eszénél. De mégis sokszor eszébe jutott hatalma legfényesebb korszakában ama két csendes gunyhó, hol ő és Behram laktak, kinek hírét sem hallá azóta, s elgondolkozék rajta, mi lett volna őbelőle, ha Behram szavaira hallgat, ha csendes, nyugodt életet fog élni? Bizonyosan nem ily hatalmas ember, mint most; de nem-e boldogabb?
Egyszer, midőn már igen nagy úr volt, fel is keresé a kis völgyi falut, melyben együtt rejtőztek. Híre sem volt már akkor Behramnak; elbujdosott, ki tudja hová, talán meg is halt azóta.


MAHMUD TOLLA

Midőn II. Mahmud alatt a mekkai zarándokkaravánt a lesben álló vehabiták kirabolták, a szultán megrendelé a mekkai és medinai bíráknak, hogy küldjenek rögtön a vehabiták tanyáira, s készpénzen váltsák ki az elfogott derviseket tőlük.
A vehabiták kiadák a foglyokat a küldött váltságdíjért, de annyira ragaszkodtak az alku értelméhez, miszerint csak a foglyokat kelle kiadniok, hogy még a rajtok levő ruházatot is megtarták maguknak, s nem hagytak elvinni egyebet a csupasz testnél.
Így kelle őket Mahmudnak még ruhával is ellátni.
Volt a megszabadítottak közt egy dervis a nimetullahita szerzetből, ki e történet után felmene a szultánhoz, s monda neki:
- Szegény uram, te. Legszomorúbb úr mindenik kalifák között; legnagyobb szenvedések fia minden szultánok között, akik előtted uralkodtak és utánad uralkodni fognak; köszönöm tenéked, hogy engemet megszabadítottál az eretnek kezei közül,(6) azért íme ajándékba hozom neked azt, amit midőn ruhátlanul hagytak, mégis el tudtam hozni közülök.

S azzal egy fekete írónádat adott át a szultánnak, s midőn Mahmud kérdé, mi módon tudta azt elrejteni a rablók szemei elől, elmésen megmagyarázá, miszerint sűrű fekete szakálla közé dugta azt, és ott senki sem vette észre.
Mahmud elfogadá a dervis ajándékát, s odaveté azt, hol többi ereklyéi állottak, és azután sokáig nem gondolt reá, és egészen el is felejtkezett róla.
Egyszer azonban, midőn egyik kedvenc hölgye kíváncsiságból rávevé, hogy mutogassa meg neki a palotában levő ereklyéket, amint a dervis által ajándékozott tollhoz értek, hirtelen felsikolta a hölgy, s azt mondá, hogy azt a tollat mozogni látta.
A szultán erre odatekinte, s minthogy ő nem látott semmit, tréfás szavakkal illeté kedvenc hölgyét, s tovább mutogatá neki sorra a századok óta lerakott ereklyéket, miket tizenhárom szultán gyűjtött a khaznéba, s azután megengedé hölgyének, hogy válasszon azon ereklyék közül egyet magának, amelyik legjobban tetszik neki.
Voltak ottan becses darabok, mik egy-egy ország jövedelmével felértek, drágakövekkel kirakott, ritkaságuk által becses emlékűek, de azok közül a kegyencnő egyet sem választa magának, hanem a szultán nagy bámulatára azt az egyszerű fekete írónádat kérte magának.
Mahmud csodálkozva engedett odaliszkja kívánatának, s minthogy az ettől el nem állt, odaadá neki az írónádat, mely egyszerű bambuszkóróból készült, s nem volt rajta éppen semmi nevezetes.
Az odaliszk elvivé magával szobájába a tollat, és azután reggeltől estig várta, hogy fog-e mozdulni újra?
De a toll egész nap, egész éjjel nyugodtan feküdt ahová letették, s az odaliszk már bánni kezdé, hogy kíváncsisága tárgya helyett nem inkább valamely becsesebb ajándékot kért magának, amidőn egy estve meglátogatá őt a szultán virágos kamrájában, s amíg egymással édesdeden beszélgetének, egyszer a szobában, hol rajtuk kívül senki sem volt jelen, neszt hallanak, mintha valaki nagy sietve írna, s a toll percegése hallatszanék a kiterített pergamenen.
Odatekintének mind a ketten, s íme, a bámulattól elállott szavuk: az írónád félegyenesre volt fölemelkedve, ahogy szokás azt a kézben tartani, s írni látszott magában az alatta levő pergamenen.
A hölgy reszketett a borzalomtól, míg a szultán, ki nem volt félelmek és babonák embere, azt hivé, hogy tán egy pók költé fonalát a toll túlsó szárához, s annálfogva emelkedik és mozog az a légben, s hogy erről meggyőzze kegyencnőjét, ő maga odament, és a toll fölé nyúlt, hogy a képzelt pókhálót elszakítsa. De nem volt ez sehol, s a toll csak írt magában egyre.
A szultán maga is csodálkozni kezdett e tüneményen. Amit a toll oly szorgalmasan látszott írni, az rejtett írás maradt, mert hegye nem volt tintába mártva. A szultán ekkor próbát akart tenni vele, s az ott levő alkörmösbe, mellyel török hölgyek ajkaikat szokták festeni, belemártá a toll hegyét, s azután letevé azt a sima tiszta lapra, mire az ismét fölemelkedék, s világosan, tisztán érthető betűkben leírá e szókat:
- "Mahmud! Mahmud!"
A szultán reszketni érzé szívét, midőn nevét olvasá maga előtt, s borzalommal kérdezé: - Mit kívánsz tőlem?
Az újra e két szót írta le: " Mahmud, Mahmud!", és azzal lefeküdt.
- Az én nevem az - monda a szultán -, hát te láthatlan szellem, ki vagy?
A toll újra felegyenesedék, és e nevet írta Mahmud alá:
"Halil Patrona".
Mahmud megrettent e névtől: egy ősei által megöletettnek neve volt az, s ha egy szellemnek jelenléte már magában is irtóztató, mennyivel inkább egy meggyilkolt szellemeé.
- Mit akarsz e helyen? - kérdé a szultán elborzadva.
A toll felelt:
- Inteni téged.
- Veszély fenyeget talán engem? - kérdé a szultán.
A toll ezt írta rá:
- Közel van.
- Honnan jön e veszély?
Most hosszú sort írt a toll, és e sorban ez volt írva:
- Keletről nagy, nyugotról nagyobb, délről még nagyobb, északról legnagyobb és itthon mindenkinél nagyobb.
- Hol lesznek harcai az igazhívőknek? - kérdezé a szultán.
- Az egész országban! - volt a válasz.
- Minő városok mellett?
- Minden város mellett és minden városban.
- Meddig tart e harc?
- Kilenc esztendeig.
Akkor számláltak ezernyolcszázhúszat, és körül Törökország minden határán még semmi veszély sem volt.
Még egyet kérde a szultán.
- Mondd meg énnekem, győzni fogok-e én e harcokban?
A toll írá:
- Te nem.
- Kik lesznek elleneim?
Itt a toll megállt, mintha valamin gondolkoznék, azután e szót írá le:
- Máskor.
A szultán nem érté a választ, s újra feltevé a kérdést, most ezt írá a toll:
- Másutt kérdezz.
- Hol?
- Egyedül.
Tehát nem akart e kérdésre a szultán kegyencnője jelenlétében válaszolni. Nem bízott benne.
A szultán alig hiheté, hogy nem álmodik, még kedvenc nője is odalépett, s Mahmud vállára hajolva rebegé:
- Kérlek téged, erős szellem, fogsz-e nekem is felelni?
A toll válaszolá: "Fogok."
A nő kérdezé:
- Mondd meg énnekem: fog-e engemet Mahmud halálomig szeretni?
A szultán megütődve monda:
- A prófétára! hogy tudsz ily kérdést intézni hozzá?
Pedig mit kérdezhetne egy szerető asszony sürgetőbbet?
A toll csendesen remegve írt:
- Fog szeretni halálodig.
- S mikor halok meg?
Erre a toll nem felelt semmit.
Hiába kérdezé a kegyencnő: hány év, hány hó, hány nap múlva? A szellem nem mondott rá semmit.
- S mi által halok meg? - kérdé a nő.
A szultán megrémült ez esztelen kérdésen, s el akará onnan távolítani a nőt, de egy perc alatt kiírta a toll a választ.
- Meggyilkoltatol.
A nő sápadt lett, mint a viaszkép, s rebegve kérdezé:
- Ki gyilkol meg?
Mindketten félelmesen, visszafogott lélegzettel várták, mit felelend a toll, és az jól figyelmezve, nehogy hiányos betűt fessen, írá a pergamenre:
- Mahmud.
A kegyencnő ájultan rogyott a szultán karjaiba, ki őt ölébe véve, a kerevetre tevé, s sokáig tartott, míg magához bírta téríteni, vigasztalva őt bölcs beszédekkel.
- Gonosz, ingerkedő szellem lakik e nádban; ki csak azért űzi előttünk varázslatait, hogy szíveinket rettegésbe hozza. Hiszen azt mondá, hogy holtig szeretni foglak, hogy ölnélek tehát meg én? Hazug szellem lakik e tollban.
Pedig maga is reszketett a szultán.
Azon éjjel nem jött álom az ő szemeikre, s reggel erővel elvevé kegyencétől az írónádat Mahmud, s azt mondá neki, hogy a tűzbe fogja azt vettetni.
De nem vetteté a tűzbe.
Sőt gyakran elővevé azt a szultán, s miután nehányszor hamis jóslatokon kapta a szellemet, kezdé az egészet egy mágikus bohóságnak tekinteni, mely avégre rendeltetett a jó sorstól, hogy az embereket különössége által mulattassa, és gyakran szerze általa mulatságot egész háremének, összegyűjtvén az odaliszkokat, s kényszerítvén a bűvös tollat írni feleleteket mindenféle apró kérdésekre: "Hány éves a vén khadun-kiet-kuda? - Hány zecchinó van a kizlár aga erszényében? - Hány órakor ébredt fel a szultán? - Mikor érkeznek meg a szultána tulipánjai? - Hány fejet löktek ma a tengerbe? - Él-e még Szádi, a költő? - stb. stb., vagy kényszeríték Hugo Victor keleti verseit nekik lefordítani törökre, arabra, perzsára. - A toll mindent végzett türelmesen. Az odaliszkok igen kedves játékszernek tarták, s a kedvenc szultána el is felejté már a gonosz jóslatot, mit számára leírt.
Egyszer történt, hogy a nagyhírű kalózvezér, Microconchalys, ki az Archipelagust rablóhajóival régóta nyugtalanítá, s a szultán valamennyi flottáival tudott dacolni, Candia előtt a sík tengeren egy brit hadihajóval találkozott, s azt elég esztelenül három gályával megtámadta, s egy óra alatt mind a három hajója fenékbe lövetett, s ismeretes zászlóin kívül semmi sem maradt a víz színén, melyeket is a győztes angol kapitány, Murisson magával diadaljelül elvive Sztambulba, s ott azokat felküldé a dívánba.
A szultán öröme határtalan volt a bosszantó kalózvezér halála felett, öröme megtetszék a háremben is, mert éjszakára fényes lámpaünnepélyt rendezett, s másnapra a díván elé hívatá Murisson kapitányt, hogy őt kegyeivel és ajándékaival elhalmozza.
Éjszaka tehát nagy vigasság volt az odaliszkok közt. A szultán maga is ittas volt az örömtől, a bortól és a szerelemtől, s a szultána öröme elbízottságában mulatságul vevé a bűbájos írónádat, s kényszeríté azt bohó feleletekre: hogy számlálja meg, hány szála van Mahmud szakállának? hány lova van az istállókban, hány katonája a tengeren? s végre kacagva kérdezé tőle, mondja meg neki: hány óráig fog ő még élni?
Ah, hiszen egy egész örömteljes élet áll még előtte. A szultán mégis fejét csóválta: ilyen kérdésekkel nem kellene istent kísérteni soha.
A toll nem akart írni.
Ekkor bosszúsan kiálta rá a kegyencnő: Felelj! vagy kényszerítelek megszámlálni a Fekete-tenger cseppjeit, ami innen Szukumukaléig van. Felelj, hány óráig élek én?
A toll erre ingadozva felemelkedék, és a papíron jártában olyan hangot adva, mintha sírna, nyögne, félreismerhetlen jeggyel írá le ezen számot "8". És körülkeríté azt, hogy tudtul adja, miszerint nem következik több.
Kacagtak mindnyájan; ez a szellem szereti a tréfát, s most bosszút akar állani a szultánán a kínzó kérdésekért.
Ekkor volt éjfél után három óra. Annyit ütöttek az órák minden teremben. Azután ismét táncolni, énekelni kezdtek az odaliszkok, s eunuch-bohócok fabábokat játszódtattak egy függönyös játékszínen, mely a háremlakókat nagyon mulattatá. De a kegyencnő fejéből nem ment ki a nyolcas szám, s amint a szobában levő órák ismét sorban négyet ütöttek, előveteté a tollat, s arcán hideg gúnyt tettetve, de szívében borzalommal kérdezé tőle: - No most, mondd meg újra, ha még el nem feledted, hány óráig élek én meg!
A toll leírta a számot: "7".
Itt már borzongani kezdének a körülállók. Mahmud szellemtréfának tartá az egészet, s bíztatá őket, hogy nevessenek rajta. S ismét mulattak tovább.
Egy óra múlva sorba ütötték az órák az ötöt. Most egyedül lopta félre magát a kegyencnő, s asztalára helyezve az írónádat, az előbbi kérdést ismétlé előtte:
A toll e számot írta: "6".
Tehát minden órában eggyel kevesebbet. A szultán észrevette kegyencnője szomorúságát, s hogy elverje gondolatait, kényszeríté őt alvószobájába menni, ott a szultána két órai édes álmot aludt a szultán keblén, akkor a szultán felkelt, átment öltöző szobáiba, mert ma dívántanácsot kelle tartani.
A kegyencnő felébredvén, legelőször is az órákra nézett, s látta, hogy már hét óra. Sietett rögtön felkeresni a tollat; s remegve kért tőle választ.
Most a toll már csak "4"-et írt.
A szultán maga elé hívatta Murrissont.
Az angol tengerész már akkor is tudta, hogy a vizek kívüle urat nem ismernek, s hosszú kalandozásai kelet és dél országaiban annyira hozzászoktatták őt a barbár tartományok fejedelmeihez, hogy őket voltaképpen kíváncsisága tárgyinként tekinti, kiknek balga szertartásait végignézte, ahol hozzáférhetett, s ha másképp nem lehete, együtt csinálta azokat velük, csakhogy naplójába írhasson rólok.
A dívánba hívatás semmivel sem volt Murrissonra nézve érdektelenebb, mintha elefántvadászatra hívták volna, vagy a sakker-kvakker titkos gyülekezetébe, vagy Mongolfier úr veszedelmes léghajójába. Fölvéve karmazsinpiros öltönyét, tollas háromszegletű kalapját, s lekísértetve magát a tiszteletére küldött izoglánok által, a pompás mennyezetes hatevezős kájikig hagyá magát vitetni.
A szökőkutak kapuján bevezeték, s néhány percig várni engedve az oroszlánok teremébe, megengedék neki, hogy kebléből elővont tárcájába futólagosan lerajzolja a körüle fekvő tárgyakat.
Ezalatt elvették kis rövid kardját, minthogy a szultán elé fegyverrel menni nem szabad, s adtak rá egy bő, nyusztprémes kaftánt. Észre se vette a jegyezgetés közben, csak azután csodálkozott el magán, hogy talpig zöldbe van öltözve, s a tolmács baljára állva bevezeté a hét vezérek termébe, hol a szultán vezéreivel félkörben ült.
Murrisson szép illedelmesen üdvözlé a padisaht, ahogy tán György királyt üdvözölte volna, avagy X. Károlyt.
- Hajolj le egész a földig - egész a földig uram, - suttogá fülébe a tolmács.
- Goddam. Azt nem teszem. Ez egyenruhában nem szokás a földre feküdni.
- Azért adtuk föléje a kaftánt - súgá féltréfásan a tolmács. - Ez itt szokás.
- Rossz szokás - mormolá Murrisson, s nehány percig gondolkozva azon ötletre jött, hogy kalapját elejté, s mintha az után nyúlna, hajolt meg a földig, de kárpótlásul azután úgy kiegyenesedék, hogy ha a palota rászakadt volna sem hajtotta volna meg a fejét.
A szultán pár rövid szót monda a tengerésznek, melyből a tolmács egy cifra üdvmondatot tudott lefordítani, bebizonyítandó, hogy ő a szultán kimondhatatlan érzelmeinek is magyarázója. - Elmondá a tengerésznek, hogy ő egy rettenetes víziló, tengeri elefánt, ki dicső agyaraival ama szemtelen krokodilusokat agyondöfte, hatalmas patáival elgázolta, és ormányával agyonpaskolta; ezért megérdemli, hogy a felséges úr köntösének szárnyai befedjék. Azért kérjen jutalmul amit kíván, legyen bár az országának fele stb.
Ha valaki ilyenkor csakugyan az ország felét kérné, bizonyosan azt a felét kapná, mely a föld alatt van. Murrisson megköszönte az ajánlatot, s azt kérte, hogy mutassa meg neki a szultán kedvenc hölgyét.
A tolmács ezt hallván, elsápadt - még sápadtabb lőn a szultán, arcának izmain meglátszottak a rángások, melyek a rögtöni visszás érzelmekre támadnak, azután sűrű nagy szemöldeit mélyen lehúzva, halálos sérelemmel tekinte a tengerészre, széles melle hörgött nehéz sóhajától.
Az angol csak azt restellte, hogy nem viszonozhatja a szemöldökjátékot, az övé világosszőkék, s kissé nagyon magasra voltak rakva.
A tolmács azonban nagyon sokat tudott beszélni e hallgatásból.
- Óh, dicső gyaur, nemzeted rózsafája, a tengereken futó vízi pók, ne kérj ily esztelenséget a nagyúrtól - nézzed haragos szemeit, s kérj más akármit, kérd legritkább kincsét, rabnőit mind - csak kegyencnője arcát ne kívánd látni. Te nem tudod mi az.
Murrisson vállat vonítva monda: Nekem nem kell kincs, sem rabnő, csak a kegyencnőt kívánom látni.
Mahmud reszketett, de nem szólt. Nagy sötét szemeibe két könnycsepp tódult, s azután csendesen gördült végig szép férfias arcán.
A vezérek erre felugráltak, s zavart kiáltásaikból kivehető volt, miszerint nem mást kívánnak a szultántól, minthogy legott fojtassa meg a vakmerő hitetlent.
A tolmács kétségbeesve veté magát a tengerész lábaihoz.
- Óh minden cethalak fejedelme te! Hitetlen eb! Látod mint fekszem lábaidnál én, igazhívő, a te lábaidnál, borivó gyaur, mért fogsz engemet szavamnál, melyet a szultán adott általam neked? Nem szégyenled magad, lábadat a fejedelmek urának nyakára tenni? Kívánj mást akármit!
Hasztalan. A tengerész arcán egy szöglet sem változott. Újra hidegvérrel ismétlé: "A kegyencnőt kívánom látni."
A vezérek dühödt ordítással rohantak reá, s Murrisson elégnek tartá a fenyegető roham előtt szétvetni mellén a ráadott kaftánt, s előtüntetni fél világtól rettegett egyenruháját, s a reá aggatott érdemjeleket, alexandriai és trafalgári diadalok dicső emlékeit.
A szultán lelépett trónjáról, kezével inte a vezéreknek, néhány szót súgott a kizlár aga fülébe, mire az eltávozott.
E súgott szó végigment a vezérek sorain, mire valamennyien meghajták magukat, s a terem három ajtaján háromfelé távoztak, helyettök két fekete lépett be vörös fezzel, fehér ruhában, kezeikben széles görbe pallos.
Csak a szultán maradt ott és a tengerész.
Az órák a szeráj termeiben három negyedet tizenegyre ütöttek. A kegyencnőnek a dervis tolla azon kérdésre, hány óráig él még? ezt írta: "1/4".
Azon percben lépett be a kizlár aga. A kegyencnő reszketve ment eléje, mint az eltévedt bárányka a szemközt jövő farkas elé.
A kizlár aga mélyen meghajtá magát, s a háta mögött álló szerájfelügyelőnőt előre inté.
- Végezte-e a namazát előtti mosódást a szultána?
- Igen, uram.
- Övezz dereka körül három sor gyöngyöt, s turbánjába tűzz paradicsommadarat gyémántos forgóval. Add reá aranyszövetű kaftánját!
A kegyencnő némán engedett magával mindent történni.
A kegyencnő arcára vonván a lengeteg apró arany csillagokkal hintett fátyolt, elvezeté őt azon ajtóig, mely a porcelán-terembe nyílt. Ott elbocsátá őt a kizlár aga, mutatva, hogy merre menjen.
Mindenütt kettős őrszemek álltak az ajtóknál, a legutolsó, melyen beléptek, csak szőnyeggel volt fedve. Ez volt a kupolyterem ajtaja, hol a szultán a tengerészt elfogadta.
A kegyencnő nem láthatta a tengerészt a trón magas emelvényes szárnyai miatt, csak a szultánt látta ott ülni a dívánon. Odasietett hozzá, s amint eléje lépett, egyszerre megpillantá az idegent, ki hideg, kíváncsi szemeit ráfüggeszté. Összeborzadt, s félsikollyal ejté ki e szót: - Gyaur! és fátyolát sűrűbbre vonva, a szultánhoz akart menekülni.
Mahmud ekkor megfogá egy kezével a hölgy remegő kezét, s a másikkal levevé az idegen előtt legkedvesebb hölgye arcáról a fátyolt.
A hölgy felsikoltott, mintha kígyócsípés érte volna arcát. Majd a szultán térdeihez omlott, s irgalomért esdekelve tekinte a nagyúr arcára. A minden kalifák kalifájának szemében emberi fájdalom nedve ragyogott. Szegény szultána! Ki ne szánta volna őt?
Murrisson udvarias bókkal hajtá meg magát, s tolmács nem létében a jól ismert török üdvözlettel köszönté őt: "Szalám aláküm." A hölgy szokatlan bájai csak annyi hatást gyakoroltak a tengerészre, mint honának bármely szép delnője, valamely udvari bemutatáskor.
A hölgy kínosan vonaglott a szultán lábainál, ki megelégelvén kínlódását, betakarta őt fátyolával, s inte a kizlár agának. Az felemelé a hölgyet, s elvezeté a trón függönyei mögé. Ugyanekkor a két eunuch őr is eltűnt a trón mellől.
A szultán hallgatott és eltakarta szemeit.
Néhány percnyi mély csend után a tengerésznek úgy tetszék, mintha hosszú-hosszú sóhajt hallana a függönyök mögül. A szultán minden tagja összerándult. És azután elkezdtek a szeráj órái ütni, és ütötték a tizenegy órát.
Ekkor felállt a szultán helyéből, s felsóhajtva mondá: - Allah határozta így - azzal leszállt a dívánról, s tiszta olasz nyelven kérdé Murrissontól: - Láttad őt? Szép volt?
Murrisson meglepete azáltal, hogy a szultán, ki különben csak tolmács által szokott szót váltani, olaszul hallja beszélni, bámultában nem talált egyhirtelen szavakat a kérdésre.
- Most jer, lásd őt még egyszer - szólt a nagyúr, s azzal odainté a függönyökhöz.
Murrisson visszadöbbent. Az egy perc előtt rózsapiros hölgy ott feküdt halványan, élettelen elterülve, ajkai szemei bezárva, keble mozdulatlan. Szép gömbölyű fehér nyakán körös-körül vékony veres vonal látszott. A selyemzsinór helye!
- Ah ez kegyetlenség - kiálta fel, magáról megfeledkezve a tengerész.
A szultán hidegen viszonza:
- Amely nő arcát keresztyén férfi tekintete éri, annak meg kell halnia. - Azzal inte a tengerésznek, hogy el van bocsátva.
Murrisson sietett ki a teremből, rögtön felszedeté horgonyait, s éjjel kivitorlázott az Aranyszarvból, mindenütt üldöztetve a szép szultána emlékétől, kit szemeinek egy tekintetével megölt.

***

- Lásd, lásd - mondá a szultán ölébe véve a meggyilkolt hideg tetemét, valót mondott a dzsin: Mahmud szeretett halálodig és Mahmud ölt meg.
E szavakat elmondá kétszer-háromszor is a halottnak, azzal letevé a trón lépcsőjére, megszaggatá öltönyeit keblén, s könnyes szemekkel tekintve föl az égre, sóhajtja: Mármost következzék a többi!
És azután elkövetkezék a többi. - Jött keletről, jött nyugotról, északról és délről a veszély; nagy, országforgató vihar, mely az erős ozmán tölgyet gyökerében megfacsarta, lombjait letördelte.
Janinai Ali basa volt az első, ki meggyújtá az országot nyugotról, s vérbe, lángba borítá Moreától Szmirnáig. - Északról Ypsilanti keresztes lobogói hoztak új ellenséget Mahmudra, s a "szent sereg" kiáltása a Duna partjairól Athene falain és Olymp szikláin visszhangzott. Sztambulban a féktelen janicsárhad készíte minden vereség hírére vérfördőket a sztambuli görögök közt. És midőn tetőpontját érte minden veszély, keletről a perzsa sah ütött be az omladozó birodalomba, s elfoglalta a kincses Bagdadot.
És Mahmudnak még volt kedve élni. Élni és uralkodni. Kisebb lélek elvetette volna királyi pálcáját, s elvonult volna a csendes Arábia boldog pálmafái közé, tudva, hogy végtelen harc vár mindenünnen reá, tudva, hogy győzni nem fog, tudva, hogy ami legközelebb áll hozzá, legfélelmesebb ellensége. Egy aláásott lőporos verem volt a trón, mely körül őrült emberek szaladgáltak égő csóvákkal.
És Mahmudnak volt még kedve rajta ülni.
Gyakran kilopózott éjszakánként háreméből. Egyedül, senkitől sem kísérve, az ó-szeráj tetejéről órákig elnézte a csillagok futását, elhallgatta az éjszakai verekedést, halálsikoltásokat Sztambul utcáin, látta, mint támad egyszerre két-három helyen tűz, Perában és Galatában - a janicsár urak töltik ott kedvöket. És érezte azt a kegyetlen, hideg metsző szelet, mely elkezde északról fújni, hogy a szeráj termeiben fázódva ölték magokra takaróikat a gyönge keblű odaliszkok. Sohasem érezte még ember Sztambulban e hideg szelet. Honnan jön ez, és mit jelent?
Mahmud tudta, honnan jön az, és mit jelent, s volt kedve szemébe nézni a jövőnek, melyből egyetlen sugár sem hozott számára reményt.

A CSERKESZ ÉS CSALÁDJA

Kasi mollaht még az időben nem nevezték mursidnak (vallásfőnök). Egyszerű sejk volt ő Himirben, déli Cserkeszföld egy kis helyiségében, hol még ekkor a moszkónak csak távolról hallák hírét.
Az egész természet egy megerősített várat képez Himri körül. Rengeteg bércek kettős tömör fala húzódik el mellette kétfelől kopáran, végtelenül emelkedve, mentül távolabb, annál magasabbra.
Ez örök árnyékos völgykebelből emelkedik ki egy harmadik sziklatömeg, mely kétfelől meredek, lépcsőzetes falat képez, s azután hosszan kinyúlva a többi bércek közül, végre egy szakadékos ponk homorultán végződik, melyet két rohanó hegyi folyam összetalálkozása védelmez, mély örvényt ásva alatta a kivájt sziklák között. E bércvonal gerincén több ezer hold buja mező vonul végig, hosszan, keskenyen.
A kinyúló sorok tetején egy több száz lábnyi magas sziklatalajzat látszik, oly szabályos, mintha óriási kockákat raktak volna egymás tetejébe, s e sziklatalajzatra a legcsodálatosabb természetjátékkal látszanak bástyák, tornyok, végfalak építve, úgyhogy messziről úgy tűnik fel, mint egy erős vár, s valóban önkénytelen támad első tekintetre azon gondolat, hogyha e tetőkre négy ágyút felállítanának, néhány száz ember hadseregek ellen megvédhetné magát; a ponk hátulján pedig, hova a vízeséstől közelíteni nem lehet, nyugodtan ellegelészhetne évekig a védsereget tápláló juh- és tehéncsorda.
Bohó gondolatok! Kinek jutna eszébe Himrit megtámadni, ezt a kis cserkesz falut, alig ötszáz lakosával, kiknek nincs egyebök, mint teheneik, kecskéik és szép leányaik. Ki jönne Himri alá ágyúkkal és hadsereggel a legjámborabb emberek ellen, kik életökben egyebet sem tesznek, mint sajtot és szironyos kecskebőrt készítenek, s vitézségüket csupán a nyájaikat pusztító medvék ellenében gyakorolják, s hosszú, messzelövő puskáikkal csak a kőszáli kecskét irtják.
Nem is építették ők házaikat a természet csodája vár tetejébe, hanem szépen a sziklák alá, rendesen összerótt faderekakból, gömbölyű hársfáktól körülvéve, galambdúcos tetőkkel, virágos kertekkel körös-körül, s nemhogy ágyúkkal kergetnék a jövevényt, sőt elfogadják őt az úton, falujokba vezetik, megvendégelik, marasztalják, s ha a jövevény szép fiatal férfi, titokban meg is könnyezik a távozását a legszebb szemek, mik valaha mosolyogtak és könnyeztek.
Ki álmodta volna azok közől, kiket Himriben a bűbájos szép cserkesz leánykák dalolása ringatott édes álomba, hogy lesz idő, midőn e bércfalak itt körös-körül ezer és ezer idegen vérétől fognak végigpiroslani, kik ide jövének meghalni, és megtalálták, amit kerestek?
Az érdemes sejk háza semmiben sem különbözik a többi lakosokétól. Egészen fából van összeróva az is, három szoba egymás hosszában, elöl két öreg diófa.
Kasi mollah kinn ül a szobrokon nyugvó eresz alatt, melyet két oldalról befutottak a nagy kardos bab indái, s tizenkét vékony kecskeszíjat felakasztván egy horgas szegre, nagy szorgalommal és komolysággal fon azokból korbácsot.
Mellette a földre terítve van egy medvebőr. Azon ül maga alá szedett lábakkal egy sajátságos külsejű idegen, kinek ha arcán s viseletén meg nem látszanék is, az ajtó előtt összekötött öszvérekről megtudhatnók, hogy nem e helységhez tartozik.
Ez egy görög kereskedő Szmirnából, minden évben meglátogatja Circassiát, kecskebőrt vásárolva, mint ő mondja. Szmirnában három palotája van; alig hihető, hogy ezeket kecskebőrökön szerezte volna. Elég az hozzá, az öszvérek most is meg vannak rakva egész köteg szironyos és prémes bőrökkel, s a kalmár áldomást iszik a cserkesz által lótejből készített keserves italból, mely áll előtte, s melynek kellemetlen szagát jó latakia dohánya füstjével iparkodik elverni.
A cserkesz ráadásul készíti számára azt a hosszú öszvérhajtó ostort, tizenkétféle színű bőrből, szép körmönfont kígyóbőr formára, s végébe pedig szép fehér lószőrt fon, s midőn készen van, mutatványul nagyokat pattant vele, hogy a kalmár alig győzi a szemeit őrizni előle.
- Szép ostor, jó ostor - mond végre, csakhogy hagyja már abba gazdája a pattogtatást.
- Hogy jó ostor-e, azt még majd ezután fogom megpróbálni - szól a cserkesz, anélkül, hogy tojásdad barna arcán az egykedvűség valami vonást változtatna. S azzal nyelet kezd készíteni az ostornak, kivervén azt kacskalingos vékony rézsodronyokkal s ólomcsillagokkal szépen.
- Hogyan próbálod meg, hogy jó-e az ostor? - kérdi tőle a kalmár.
- Majd ha a gyermekek hazajönnek.
- A te gyermekeid?
- Igen, azok. A más gyermekeire mi gondom?
- Tán csak nem akarod rajtok megpróbálni az ostort?
- Hát kin máson? A gyermeket ostorozni kell, hogy jó legyen, hogy rendhez szokjék, hogy hiábavalóságokon ne járjon az esze; azért is jó az, hogy hozzászokik a kisebb fájdalom által a nagyobbhoz, s mikor aztán felnőtt ember korában csapás éri, el tudja azt viselni. Engemet is mindig vert az apám, maig is áldom érte, hogy vert, mert jó ember lett belőlem; a gyermek mind tele van rossz indulattal, s jót tesz vele, aki azt korbáccsal kihajtja belőle.
A görög hosszú olajszínű arcán valami különös mosolygás vonult e szavakra végig; látszott, hogy csak magának mosolyog, azután fölveté csalfa szénfekete szemeit a sejkre, s kétkedőleg kérdezé tőle:
- De ok nélkül csak nem vered meg gyermekeidet?
- Óh, van arra ok mindig. A gyermek mindig tesz valami hibát, csak utána kell járni, s aki ezt elmulasztja, úgy cselekszik, mint aki sajnálja a gyomot kitépni kertjéből.
- Kasi mollah - szólt a görög, orrlyukain hosszú két füstfelleget fúva elő. - Én azt mondom neked, hogy teneked nem valók gyermekek, mert nem értesz a nevelésükhöz, és az egész cserkeszföldön senki sem ért a gyermekneveléshez.
- Mért vannak legszebb leányaink s legvitézebb fiaink a földön?
- De mennyivel szebbek volnának e leányok s vitézebbek e fiak, ha ott neveltetnének, hol a fehérkeblű Briseis és Achilles podasz-óküsz (gyorslábú) hős utódai élnek. Óh Hellász!…
A görög egzaltációba kezdett jönni e klasszikus neveket kiejtvén, s bújában olyan füstöt fújt csibukjából, hogy elég lett volna betakarni az egész Olympot.
- Azt mondom én neked Kasi mollah - folytatá azután -, hogy a gyermekek isten ajándékai, s aki a gyermeket veri, mintha az isten ellen emelné ostorát, mert az ő kezei fedezik a kisdedek testét. Te csak bűnt követsz el e gyermekekkel. Add őket énnekem.
- Te keresztyén vagy, én pedig muzulmán, hogy nevelnéd te az én gyermekeimet?
- Ne érts félre, kérlek. Én nem tartanám őket magamnál, sőt gondom lenne számukra oly helyeket találni, hol őket magas kitüntetésben részesítenék, előkelő basáknál, sőt lehet, hogy magánál a padisahnál is, vagy legalább az ő vezéreinél, kik a cserkeszeknek mindnyájan nagy tisztelői.
- Köszönöm, Midas, köszönöm; nem adom őket senkinek.
- Kérlek, kérlek, ne nevezz engem Midasnak, ez fatális név, ami nekem nem kell. Megtanulhattad volna már tíz esztendő óta, amióta bőrödet vásárlom, hogy az én nevem; Leonidász Argyrocantharides, én közvetlen utódja vagyok azon hős Leonidasnak, ki a Thermopylaeknél elesett háromszáz spártai vitézzel, s egyik nagyapám Issusnál esett el Nagy Sándor oldala mellett, kiről egy perzsa satrapa halálos csapását fogta fel; ha nem hiszed, nézd meg ezt a régi pénzt, meg ezt a másikat, meg az egész marékkal, meg ami ez erszényen van, melyek mind Macedó Fülöp alatt verettek, részint pedig Kantakuzenus Mihály és Constantinus Porphyrogennta alatt, akik mind hatalmas görög császárok voltak Konstantinápolyban, melyet most Sztambulnak neveznek, és építették a szent Zsófia-templomot, ahol most a dervisek imádkoznak, s aztán nézd meg azokat a képeket, amik azon pénzekre vannak verve, ha nem hasonlítanak-e hozzám egy hajszálig? - Így van. - Mármost csak ne is add vissza e pénzeket, hanem add ide inkább azt a két gyermeket nekem.
A cserkesz, ki azon szín alatt vette át az erszényt, hogy a pénzen levő képeket hasonlítgassa a kalmár arcához, ez ajánlatra újra torkonköté a zacskót, s visszatette azt a kalmár ölébe.
- Köszönöm, - szólt szárazon -, én kecskebőrt árulok, de nem emberbőrt.
A kalmár arcán a meglepetés vonaglásai látszottak e pillanatban. Valódi mesterségét nem minden ember találta ki ilyen hamar, vagy aki kitalálta, nem szokott ilyen kíméletlen lenni érte. Alább, délszakon a georgiaiak sokkal szelídebb emberek, azokkal még alkudni is lehet leányaikra, sőt foglalós is vesznek fel nagyon kicsiny gyermekeikre. Tíz-húsz arany dénárért meg lehet tőlük kapni két-három éves korában a gyermeket, akiért azután tíz év múlva ugyanannyi ezer piasztert adnak a méltóságos basák. Innen építi Leonidász azokat a palotákat Szmirnában.
- Oktalan beszédeket mondasz, érdemes csorbadzsim - szól kissé magához térve a kalmár. - Bebizonyítom, miért? Először: mert hiszen nem adod el a gyermekeket; másodszor: mert miért ne adnád el? Hátha egy medvebőrt viselő cserkesz eljön leányodért, s kéri, hogy add neki, nem eladod-e annak? Csakhogy az legfeljebb tizenkét tehenet meg annyi szamarat ad érte. Én pedig ezer piaszterért kérem derék hatalmas bégek, vagy talán maga a szultán számára, s te ezeket mind kicsinyled?
A sejk arcán bosszús ingerültség kezde mutatkozni. Azt jól tudá, hogy a kalmár most neki szofizmát mondott, de egyszerű eszével nem bírta felfogni az álokoskodást. Pedig világos, hogy abban nagy különbség van, ha medvebőrös cserkesz veszi-e meg az eladó leányt tizenkét tehénen, vagy a ruméliai helytartó bég ezer aranyon? De mégis a medvebőrös részére van az előny.
A görög azonnal figyelmes szemmel látszott tanulmányozni a cserkesz arcvonalait, s szavainak hatását leste azokon, mint a kísérlettevő orvos, ki gyógyszereit próbálgatja in anima vili.
- Pedig tudom, hogy el fogod őket adni, Kasi mollah - folytatá újra megtöltve csibukját -, bizonyosan más kalmárnak ígérte már. Nono, te hamis ember. Derbendi meg bagdadi kalmárok bizonyosan többet ígértek értök; azok tehetik, mert ők kereskedést űznek vele. A csalárd örmények! Megveszik a gyermekeket potom árért, s eladják már nyolc-kilenc éves korukban a basáknak, hogy húsz évnél többet egy sem ér meg, addig ki mellkórban, ki ideglázban elvész. Ezt én nem cselekszem. Én becsületes ember vagyok, ki csak a szeretet munkáit végzi, és mindenekfölött igazságos. Elég legyen azt mondanom, hogy ott születem, a hol Aristides lakott. Számtalan ősöm volt az areopagusban, és egy anyai nagybátyám archon volt. Azért nem képzeld, hogy én minden bolond ember kedveért megteszem azt, amit teérted. Én csak választott jó barátaimmal teszek szívességet, előttem szentek a barátság kötelékei. Castor és Pollux, Theseus és Pyrithous elég magasztos példákat szolgáltatnak elém a barátság hatalmas ereje felől. Ahol csak én megfordultam, engemet mindenütt áldottak, csakhogy a lábaimat nem csókolták. Egy georgiai földmíves leánya, kit apja rám bízott, most az egyiptomi helytartó feleségének első szolgálója. Nagy dicsőség az, hallod! Egy szegény kecskepásztor fia, kit a piszokból vettem ki, most a szaloniki basa első pipatöltője. Magas hivatal az, hallod. Ami volt Jupiternek Ganymedes ama klasszikus időszakban … hajh! A könny kiesil szememből e szóra. Óh, Hellász!
A cserkesz engedte jó barátját sírni, s elégnek találta annyit felelni rá, hogy sötét lombos szemöldeit a lehető legmélyebben lehúzta szemeire, azután vett egy kalapácsot, s a készített ostor nyelét körül kopogtatta nagy haraggal, beleverve sodronyt és rézpitykéket.
- Kasi mollah, eddig csak tréfáltam, de már most komolyan beszélek - kezdé Leonidász Argyrocantharides egy hanggal magasabban a szót, hogy a kalapácsolástól is lehessen hallani. - Gyermekeid sorsáról komolyan kellene gondolkoznod. Én jó barátod vagyok, régi ismerősöd, én javadat akarom. Úgy szeretem gyermekeidet, mintha tulajdon gyermekeim volnának, a könny kiesik szememből, mikor elválok tőlök. Mi lesz belőlök, ha felnőnek? Jól van, no. Tudom, hogy amíg te élsz, jó dolguk van, de hát azután? Te meghalhatsz ma vagy holnap, ki tudja? Az isten keze mindnyájunkkal szabad. Mondok egyet, nem tréfa, nem az ujjamból szoptam. Én bizonyosan tudom, hogy Topál basának tudtára esett már, miszerint teneked két szép gyermeked van, valami gaz erzerumi kalmárok árulták el előtte, kik itt valamit vásároltak nálad, s ő már felpénzt is adott rá nekik, hogy gyermekeidet számára elhozzák. Pedig az egy piszkos, durva, bélpoklos ember, akinek félelmes dolog még a lába nyomába is lépni; fertelmes, rút ember és kegyetlen. Ezt én bizonyosan tudom. És ama kalmárok elfogadták az alkut, és nyakukra fogadták, hogy esztendő alatt elviszik neki gyermekeidet. Mit mondasz? Azt mondod, hogy le fogod őket hajigálni innen a mélységbe? Nem olyan bolondok ám azok, mint én vagyok. Nem úgy tesznek azok, hogy idejönnek hozzád barátságos ajánlattal, mint én, hanem rálesnek gyermekeidre, mikor azok az erdőre járnak, s mikor senki észre sem veszi, felkapják a ló hátára, s elvágtatnak velök; azt sem tudod meg, melyik ég sarka alatt keresd. Vagy pedig mikor az úton mégysz velök magad, cselt vetnek, magadat főbe lőnek szépen, s gyermekeidet elhurcolják. No hát. Jó mulatság lesz-e az? Csak ne fordulj el tőlem.
A cserkesz nem tudott felelni, nála a szó drága dolog volt, hanem magában gondolt sokat. Amíg a kalmár beszélt előtte, ő gondolataival tovább ment. Ő már látta gyermekeit az utált márványcsarnokokban, ott látta őket állani szégyenletes cifra öltözetekben szolgálva a mosolygó kényurat, ki gyenge arcaikat kezeivel érinti, s a vér arcába tódult, mintha látná gyermekeit e mosoly előtt pirulva remegni. - Ah, e gondolatnál elkezde a kezében levő ostorral oly hangosan pattogni, hogy a görög felfordult ijedtében a medvebőrön, s füleit markába takarta.
- Ne harangozz azzal az ostorral, édes fiam, mind szétkergeted az öszvéreimet! Hiszen jó már az ostorod, elhiszem, csak ne próbáld meg többet. Köszönöm, csavard össze, majd elteszem. Ejh! Jó, hogy ki nem ütötted vagy egyik szememet. Ennek ugyan erősen örülök. De szóljunk hát okosan. Hiszed-e, hogy én becsületes ember vagyok, vagy sem?
A cserkesz a fejét sem biccentette rá.
- Jól van; természetesen hiszed, ezt hinned kell. Pausanias óta nem volt áruló nemzetem közt; az volt az utolsó igaztalan görög, és azt is befalazták a templomba. Én tiszta lelkű ember vagyok, azt te jól tudhatod. De mégis más is vagyok, amit te nem is gyanítasz. Ohó! e kopott, prémehagyott kaftánban lakik valaki, akit te nem is sejtesz. Ohó, én tudom csak, hogy mi vagyok én? Urakkal, sok országok uraival vagyok én ismeretségben, akiknek hírét sem hallottad. Ebben a tenyeremben tartom Hellászt, ebben a másikban Ozmaniát, az egész világot megrendítem, ha megmozdulok. Miért cselekszem én mindezt? Óh, a ti szent árnyaitokért Miltiades, Themistocles, Lyssipus és Demosthenes! A ti árnyaitokért óh Solon, óh Lykurg, ój Pythagoras! És jövend idő, melyben én azt be fogom bizonyítani mind. A te emléked, Athéne lelkesít engemet, hogy kincseket halmozzak jövendő idők számára; te szent szabadság istennője suttogod fülembe, hogy befolyást szerezzek ügyednek a magasok, úgy mint az alacsonyak között! - Itt lelkesülten ugrott fel a kalmár, s tenyerét a cserkesz felé nyújtá: Kasi mollah! Ti ugyanazon járom alatt nyögtök, mely alatt mi; fogjunk kezet hódítóink ellen, olvasszuk meg lassankint vezéreik szívét a legerősebb tűz, a cserkesz és hellén hajadonok szemeinek tüze által, és fogjuk meg őket a virágos hálóban.
Kasi mollah nem csapott a lelkesült kalmár tenyerébe, hanem oda sem fordulva hozzá, hidegen viszonza:
- Nem sajnálom tőled azt az italt, melyet eléd tettem, jó kalmár, de úgy látom, hogy kezd a fejedbe menni, különben nem beszélnél oly badar dolgokat, hogy te a szabadság ösztönéből akarsz eladni szabad embereket ellenségeidnek. Nem is jól mondtad, hogy mi járom alatt nyögünk, mert az nem igaz; a cserkeszt nem hódította meg senki, de ha úgy volna is, nem szorulnánk leányaink szemeire, hogy azok harcoljanak helyettünk. A gyermekekről pedig többet ne beszélj, mert azokat nem adom. Aki meg akarja venni, elutasítom, aki el akarja csábítani, elverem, s aki el akarja rabolni, azt megölöm. Ezt mondd meg azoknak az erzerumi kalmároknak is. És többet nekem ilyet elő ne hozz!
E szókra nagyon meghosszabbodott a kalmár arca. Bújában oly erővel kezdte színi a csibukot, hogy a képe kétfelől behorpadt, s a szemöldökei felmentek a homlok közepére. A fejét rázogatta néha mozsárnagyságú piros fezével, s mind összeégette a körmeit pipája tüzét nyomogatván, s csak olykor-olykor biccentett egyet fejével, ráhagyva bölcsen.
- Jól van, Kasi mollah. - Derék ember vagy. - Majd meglátjuk.
A nap hanyatlóba jött már, s a hegyek közől hazatérő juhnyájak kolomphangja kezdett a sík mezőn hangzani, mely Himri előtt a sziklatetőn terült.
Ötven darab hófehér fejőstehén ballagott csendesen Kasi mollah háza felé, egyenkint lépve be a sövénykapun; az utolsó nyomában jöttek a sejk gyermekei, kik a nyájat őrzeni voltak az erdőn.
Mintegy tizenkét éves lehetett a fiú, egy évvel fiatalabbnak látszott a leány, annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy arcaikat élben meg nem lehetett volna különböztetni. Hasonló hosszú fekete haj mind a kettőnél, mely csodálatos karikákban gördült le vállaikra, gyöngéd arcszínezet, gyermeteg hamvassággal, oly bársonyszerű finom, mintha soha napon nem járnának, pedig még csak föveget sem viselnek, A fiú arcán annyi leányi gyöngédség s a leányén annyi erő és kifejezés látszik, hogy öltözeteiket elcserélve, el lehetnek őket téveszteni, s ha a leányt a cserkesz szűzek annyira ismeretes vállfűzője nem szorítaná, mely virágkarcsúságú derekát hajladozni engedi, s gyermeteg keblének minden hajlásait kitünteti, bátyjától egyébben alig lenne különböző. Kivált, midőn így összeölelkezve jönnek. A lyánka hófehér karját bátyja nyaka körül fűzve s nedvesen ragyogó ércfekete szemeivel mintegy bátorságot szíva annak arcáról, a fiú átölelve húga nyúlánk termetét s gyöngéd hízelgéssel veregetve annak vállait, míg szemei szelíden nyugosznak meg annak kedves arcán.
- Fölséges két gyermek! - kiálta föl elragadtatva Leonidász Argyrocantharides. Milyen kár volna nekik itt elveszni e világ zugában!
De mi a patvar az, amit a fiú bal kezével hurcol, míg jobbjával testvérét öleli? Mi ez, szép gyermekek? Ne hozzátok ide. Miféle ocsmány állat ez?
A fiú diadalmas mosollyal áll meg a kalmár előtt, míg testvére apjához fut, s annak térdeire kapaszkodik, és nyakát szemérmesen öleli át, félénken bújva el az idegen elől.
- Nem ismered a medvebocsot - szól a fiú erős, tiszta hangon, s megszólalva, észrevehető kezd lenni ajkai fölött a könnyű sötét pelyhezet árnyéka, mely a férfit mutatja, s fölemeli félkézzel a maga után hurcolt vadat két hátulsó lábánál fogva. Másféléves medvekölyök az, melynek feje számtalan helyen van bezúzva, mi arra mutat, hogy erős tusakodásba került leverése.
- Hol vetted e rút állatot? Ki adta azt neked? - kiált Leonidász, eléje tartva kezét, mintha attól tartana, hogy e csúnya állat még holtan is megkaphatja sovány lábszárait.
- Hol vettem? ki adta? - szól büszkén a fiú, s azzal int testvérének, mintha maga szégyenlene hőstettével dicsekedni. - Mondd el Milieva.
Az öreg cserkesz mogorván tekinte mind a két gyermekre.
Egyik sem vette észre, hogy apja haragszik.
- Az erdőben voltunk - kezdé a lányka csengő ezüst hangon -, Thomár sípot faragott, és én koszorút fontam fejére, amiért olyan szépen sípolt, midőn egyszerre egy kecskegödölye futott anyjával együtt hozzánk, s a kis gödölye odabújt hozzánk, s a kis gödölye odabújt hozzám, úgy reszketett szegény, az anyja pedig csak bégetett s körülfutkosott, csakhogy meg nem szólalt. Thomár erre széttekinte, s nem messze tőlünk két medvekölyköt látott futni, amint az egyik egy szép kis fehér gidát hátára vetve iramlott tova; ez bizonyosan annak a kecskének a fia volt, mely csakhogy meg nem szólított bennünket. "Thomár", szóltam én, "ha én férfigyermek volnék, utána mennék azon medvebocsnak, s elvenném tőle a szegény kis gidát." "S azt gondolod, nem teszem meg?" mondá Thomár, s azzal felragadta botját, s után a két medvebocsnak. Az egyik észrevette őt, s hirtelen felfutott egy fára, de a másik nem akarta engedni a prédát, hanem szembefordult Thomárral. Hah, láttátok volna azt, hogy csattogott a vad fején Thomár botja, a vér ellepte annak homlokét, s egyszerre elereszté a fejér gödölyét, s az sírva, mekegve futott el anyja után.
A gyermek kis kezeibe tapsolt örömmel, az apa gyöngéden simogatá fejét.
- De ám ekkor a medvebocs fogvicsorítva rohant Thomárnak, s fogaival és körmeivel megkapta Thomár kezében a botot. "Thomár! ne hagyd magad!" kiálték én neki. De iszen nem is fél ő a fenevadtól, kirántá kését öve mellől, s a nekirohanó vad fejébe vágta nagy erővel.
- Ohó - kiálta közbe Thomár -, ne feledd ki, hogy magad is odarohantál, s míg én késemet elővehettem, megragadtad két kézzel a medvebocs füleit, s elrántottad azt rólam.
Az apa mindinkább elsötétülő arccal tekinte gyermekére, a kalmár padig egyre csóválta fejét, s kezével szörnyülködve kapkodott a légbe.
- Óh botor … óh vakmerő gyermekek!
- Ez nem volt ám még elég a medvének - folytatá Milieva, beszédes szájacskáját komoly hangokhoz illesztve. - Akkor kiragadá magát mindkettőnk kezéből, s nagy ordítással egy földalatti odúba bújt előlünk. Thomár kését is elvitte magával a fejébe szúrva. Pedig azt a kést Hasszán bégtől kapta, és azt nem volt szabad elveszteni. Mit tett hát Thomár? Utána bújt a medvének, be a szűk odúba, s odabenn torkonragadva, megfojtá és kihurcolta.
A két férfinak a hideg izzadság csorgott végig homlokaikon.
- Akkor aztán megfogta a medvebocs lábát, s minthogy nehéz volt, úgy hurcoltuk el azt ketten; ugyan kellett is sietnünk, mert a vén medve utánunk jött a vérnyomon, s egész a csordáig kergetett, ott lövöldözték le a pásztorok, de a fiát mi hoztuk el.
A kalmár elszörnyedve kiálta fel:
- Óh, gondatlan gyermekek ti, ti ostobák, hátha összekarmolta volna arcaitokat a fenevad, örökre elcsúfultatok volna… Megérdemelnétek valóban, hogy apátok azzal az új korbáccsal jól elverjen benneteket.
Ami meg is történt.
Kasi mollah elszörnyedve kapá kezébe az újdonat öszvérhajtó korbácsot; képzelhetni az ijedségszülte dühöt, mely az apa szívébe e hajborzasztó elbeszélésre elállta. Bebújni a medve barlangjába! Mind a kettőt széttéphette volna a vén fenevad, ha ott kapja. Az ütlegek ezúttal méltán kiérdemlettek voltak. Thomár nem is sírt, nem könyörgött, bármennyire meg volt is lepetve általuk, csak összeszorítá ajkait, s egyenesen állva, könnytelen szemekkel tűrte a kemény szíjkorbács csapásait hátán és vállain, egy szisszenés, egy feljajdulás nélkül.
De Milieva sikoltva veté magát atyja keblére, s könnyei megeredtek bőségesen szép, ragyogó két szeméből, kezeivel átölelte a cserkesz fenyítő jobbját, és oly édesen könyörgött.
- Ne bántsd Thomárt, ne bántsd atyám. Hiszen nem ő az oka annak. Én bíztattam, én vettem rá, én mondtam neki, hogy menjen utánuk, Thomár csak azért ment, mert én kértem.
Kasi mollah eltaszítá a gyermeket magától, mire az Thomár nyakába borult, s testével befedve testvérét, lángoló arccal kiálta:
- Én vétettem, engem verj meg, de Thomárt ne bántsd.
A fiú le akarta őt feszíteni kebléről, s fogait összeszorítva a fájdalom miatt, mondá:
- Nem igaz, engem nem bíztatott Milieva. Milieva messziről nézte, Milieva ott sem volt. Meg ne üsd Milievát.
A leány pedig erőszakosan átölelte karjaival bátyja nyakát, s nem lehetett őt onnan elválasztani.
Kasi mollah tehát kénytelen volt a leány ellen is felemelni az atyai intő eszközt. De a fiú most megragadta a korbácsot, s szikrázó szemekkel mondá:
- Meg ne üsd őt, mert nem vétett. Engem verj ameddig tudsz, de Milievát meg ne üsd, mert úgy elmegyek a házadtól, hogy sohasem látsz többet.
- Eh, rongy kölyök! - kiálta a cserkesz, felbőszítve fia ellenállásától, s kirántva erővel kezéből a visszatartóztatott korbácsot, rávágott azzal a leány vállára.
Milieva megszűnt sírni, csak ajkait szorítá össze, mint azt bátyjától tanulta, s szemeit lehunyá, de Thomár érezé, mint vonaglik a kíntól a leány gyönge teste keblén.
A cserkesz maga is megsajnálta szegényt, de nem akarta azt mutatni, hanem meglátszott, hogy haragja határán túlhajtott, abból, miszerint a korbácsot összehajtogatá nyele körül.
Thomár odahajolt a leányka vállára, s ahol a fájdalmas ütést kapta őmiatta, megcsókolá gyöngéden, és azután megcsókolá a leányka arcát, és az a csók búcsúcsók volt.
Nem szólt senkihez a háznál, csak vevé pásztorbotját és furulyáját, és el-kiment az apai lakból, még csak vissza sem tekintett.
- Atyám - szólt zokogva a leány -, Thomár elmegy örökre innen.
A vén cserkesz nem felelt semmit. A fiú nem nézett őreá vissza, és ő nem a fiú után, pedig mind a kettőnek majd megszakadt a szíve egymásért.
Majd visszajön, gondolá magában. Visszahozza az éhség, meg a bánat.
De a fiú nem jött késő éjszakáig sem. A nap régen lenyugodott már, zivataros, villámhulló fergeteg támadt, a szél zúgott a távol erdők fái között, s farkasok ordítottak a bérc alatt.
- Atyám, hadd híjam vissza én Thomárt - esdett a leányka, szomorúan nézve ki az ablakon a fekete éjszakába.
- Jöjjön vissza ő maga - szólt a cserkesz, s nem bocsátá ki leányát.
- Hallod, hogy szakad a zápor, a vadak hogy üvöltenek? Thomár egyedül van odakinn a fergetegben: oly sötét van.
- Jó éjszaka ez olyan fiúnak, aki elhagyja atyját - felelt a sejk, gondolva magában, hogy valamely szomszéd bizonyosan felfogta a fiút, s menhelyet adott neki.
Éjfél tájra lecsillapult a zivatar, csendes holdvilágos idő lett; a távol ligetek közül halk furulyaszó hangjai tévedeztek a faluig. Nem aludt sem az apa, sem a leány.
- Hallod apám - szólt Milieva -, Thomár furulyál az erdőn, hadd híjam be.
- Nem furulyaszó az, hanem csalogány - felelt a cserkesz kemény szívvel. - Aludjál.
Pedig ő sem bírt aludni.
Reggel felé elhallgatott mind a vihar, mind a dal; a vén cserkesz úgy tett, mintha aludnék; Milieva fel-felemelé fejét ágyából, apját nézve, ha alszik-e, s midőn látta, hogy az behunyta szemeit, lopva magára szedé ruháit, s lábujjhegyen kiment a házból. Az apa nem mondá neki, hogy ne menjen. Már akkor megbocsátott a fiúnak, hiszen nem is haragudott rá soha. Csak az apai érzelem felgerjedése készteté őt megfenyíteni oly vakmerőségért, mellyel életét kockáztatá.
Rövid idő múlva hallá az öszvérek csengettyűiről hogy a görög, ki a padláson hált, készülni kezd az útra, s maga is felkelt, és kimene hozzá.
A kalmár nagyon sietni látszott, tiltúl felhányta málháit az öszvérekre, egy-egy darabot ott is felejtett, s egymagában hosszú beszédet folytatott, melyet hirtelen félbeszakíta, amint a cserkeszt meglátta.
- éppen búcsúzni akartam tőled, csorbadzsim, minek keltél fel olyan korán? aludjál még; ugyan szép nap lett a nagy zivatar után. Szálem alek. Béke veled. Köszöntöm rokonaidat, kedves gyermekeidet. Nem, többet nem fogok gyermekeidről beszélni, amint te kívánod, megígértem, hogy nem szólok, s amit én megígérek … Tehát alkunkból nem lett semmi; derék ember vagy, Kasi mollah … Jó apa vagy, ritka jó apa, bár minden ember ilyen volna, mint te. Hanem azt jobban sajnálom, hogy szent szövetségünk létre nem jöhetett. A hellén és cserkesz, mindkettő egy közös zsarnok alatt nyög. És aztán ne gondold, hogy magunk vagyunk. Itt az észak felőli szomszéd mindenkor kész bennünket megszabadítani. Többet nem mondok. Okos ember ennyiből is eleget ért. No de ti nem vágyódtok a dicsőség után; tinektek nem voltak dicső őseitek, nálatok nincs egy Marathon, egy Plataea emléke … Isten áldjon meg Kasi mollah, sok zergét lőj, mire visszajövök, s olcsóbban add a bőrét. Fogadd e csókot magad számára, ezt a másikat fiadnak, emezt pedig leányodnak. Tehát nem adod el őket. No az isten áldjon meg, Kasi mollah.
A sejk úgy érezte keblét, mintha egy nagy kő szakadt volna le róla, mikor végre eltávozott a vendég, ki azután még a távolból is kiáltozott rá vissza mindenfélét Leonidászról és a többiekről, de azt már a cserkesz nem hallotta. Bement a házába vissza, nehogy úgy lássék, mintha várná gyermekeit.
Leonidász Argyrocantharides pedig nagy vígan fütyörészve haladt öszvéreivel az erdőben, s ott azután, mikor már egyedül volt, elkezdé fennhangon dalolni a hetaeira szabadságdalát, s ezáltal oly lelkesedésbe jött, hogy még a botjával is hadonászott, csak az volt a szerencsétlensége, hogy senki sem állt előtte, akit megüthessen.
Nagy igazságtalanság volna azonban a derék kalmárról olyasmit feltenni, hogy ő becses tüdőjét ok nélkül fárassza; e hangos dalolás közben szüntelen jobbra-balra tekingetett. Tudta ő, hogy mit cselekszik.
Ah, valóban jól számított. A nagy egetverő dalt meg kellene hallani mindenkinek, aki valahol az erdőn rejtőzzék. Alig halada nehány száz lépésnyire, midőn valami ismerős, könyörgő hang üté meg a füleit a sűrű szálfák közül.
- Kérem, igen kérem …
Először úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az, s tenyerét arca elé tartva, megerőltette szemeit.
- Ninini, te vagy az, kis leányka; te kis Milieva te, ejnye de jó, hogy talállak, gyere csak ide közelebb.
A leány nem volt egyedül, megtalálta már testvérét, s előreráncigálta, tuszkolta a fiút, ki duzzogva, lesütött szemekkel jött a fák közől elé, mintha szégyenlené magát a görög előtt, ki tanúja volt megveretésének.
Már ekkor Milieva rávette, hogy térjen haza, és kérjen apjától bocsánatot. A fiú beleegyezett. Nem magáért, testvére kedveért.
- Ejnye bizony jó, hogy talállak benneteket, gyere ide csak kis leány, no ne félj tőlem semmit, valamit súgok a füledbe, hogy bátyád meg ne hallja.
Azzal odahajolt a leánykához az öszvér hátáról, s fülébe súgott, de olyan hangosan, hogy azt a fiú is meghallhassa:
- Édes gyermekem, most haza ne vidd a bátyádat, apád dühös reátok, amiért mindketten elszöktetek, azért jöttem el hamarább, s azért danoltam oly fennhangon, mert gondoltam, hogy meghalljátok s idejöttök, amikor aztán megmondhatom, hogy jó lesz Thomárnak elrejtenie magát, mert apád éppen akkor vette vállára puskáját, s szörnyen esküdött, hogy kutyákkal hajtatja fel a szökevény fiút, s ahol megkapja, ott lövi le.
- No hát lőjön le - szólt a fiú dacosan, ki hallá az egész suttogást.
A jószívű kalmár dorgálva csóválgatá fejét.
- Ne heveskedjél, édes fiam, mert az ártalmas. Sokkal jobb lesz egy kissé elbujdosnod innen erről a vidékről; Milieva pedig menjen vissza, s engesztelje ki azalatt apját. Igaz ugyan, hogy az ő számára is sósvízben áztat Kasi mollah kötélvéget, mellyel meg akarja verni.
- Mit? - kiálta fel Thomár és szemei szikráztak. - Őt ismét megverni, kötéllel!
Többet nem tudott mondani, a két gyermek egymás keblére borult, és sírt keservesen.
- Szegény gyermekek, óh szánalomra méltó árvák! - szólt részvétteljesen Leonidász, megsimogatva szép fejeiket. - Látszik, hogy nincs nekik anyjok. Biz a véremmel váltanálak meg benneteket, de hiába beszéltem annak a vad dühös embernek; utoljára még azt is mondá, hogy anyátok hűtlen volt, azért dühösködik ellenetek.
- Jó, tehát nem fog bennünket többet látni - szólt a fiú, átölelve testvérét. - Én elmegyek, de úgy, hogy téged is magammal viszlek.
- Hová? - kérdé megrettenve a testvér.
- Nagy a világ - szólt a fiú. - A hegytetőkről sokszor láttam, hogy még messze lehet innen menni. Megyek olyan messze, amennyire menni lehet.
- De mit fogtok enni, fiam? - kérdé a jámbor kereskedő.
A fiú megakadni látszott e gondolaton, egy percig elpirult arca, de azután ismét visszanyeré bátorságát.
- Te a minap panaszkodál, hogy öszvérhajcsárod megszökött, s most magadnak kell minden munkádat végezned; fogadj fel engem hajcsárnak, én végzem minden munkádat, s nem kívánok egyebet, mint hogy Milievát is engedd velem jönni, s ne bízz nehéz munkát; én dolgozom őhelyette is.
A kalmár egészen elérzékenyült e szókra.
- Óh gyermekek. Minő szavakat kell hallanom? Te gyönge vagy minden fiúknak, kár, hogy nem Számószban születtél, a hősök szigetén. Ne öszvérhajcsár légy nálam, hanem tulajdon fiam és testvéred tulajdon leányom, és ti üljetek az öszvéreken, a szomszéd faluban majd fogadok én hajcsárt eleget; megosztom veletek falatomat, és otthon palotám belsejében lakjatok, mintha tulajdon gyermekeim lennétek.
És azzal összeölelgeté őket. A gyermekek meg voltak lepetve ennyi nem várt jóság által, s nem kétkedtek azt elfogadni, csupán Milieva szólt később remegve:
- De aztán vissza fogsz bennünket hozni atyánkhoz?
- Minden bizonnyal. Ő nekem igen jó barátom. Majd hazulról megírom neki, hogy nálam vagytok, és annak ő igen fog örülni. Pompás városokba fogunk innen menni, tengerek mellé, hol egész háromemeletes épületek úsznak a víz színén; ott nekem nagy palotáim vannak, egynek-egynek a pitvarában elférne apátok háza mindenestül, és gazdag kertjeim tele azon édes gyümölcsökkel, miket olykor számotokra hoztam iszákomban; Thomár kap délceg paripát; szeretsz-e lovagolni, fiú? no ne félj; repül az veled, mint a szél, szőre fehér, mint a hattyú, vagy jobb szereted a feketét? olyan is van nekem; hogy fogsz rajta ülni! a kard csak úgy csattog oldaladon; hátha még kihúzod azt a kardot? fényes damaszkuszi acél, amit derekad körül fonhatsz, úgy hajlik. Mernék fogadni, hogy ötszáz török ifjú közül te hozod el a gyöngykoszorút a dzsiridhajításban. Mint fog illeni e gyöngy majd Milieva fejére, milyen szépen fog lebegni termetén a selyem köntös, arany virággal áttörve, oldalán a pálmaleveles sál, mikor táncol! Hajh, gyermekek!…
- Mikor fogsz bennünket atyánkhoz visszahozni? - kérdezé a leány szomorúan.
- Majd egyszer. Majd ha Thomár híres, hírneves férfi lesz; majd ha a fél világ fogja őt emlegetni, mint vitéz béget, s híre elhatol Himri gunyhóihoz is, akkor fog veled Thomár jönni az apához. Délceg paripán fog ő ülni, mely aranyos csojtárt hány-vet homlokán, vagy kíséret jő háta mögött, erős vitézek dárdával, pajzzsal, azok fognak kísérni egy aranyos függő hintót, melyet két öszvér visz hátán, és a hintóban fényes, deli hölgyalak ül; az emberek kiállnak mind a kapukba, és kérdeni fogják: vajon ki lehet e vitéz úr és ez úri asszonyság? A vén Kasi mollah pedig ott fog ülni az ajtóban, s meglátva e fényes urakat, meghajtja előttük magát, és elmondja a szálemet; te akkor leugrol lovadról, Milievát kiemeled a hintóból, s odajárultok eléje. Ő nem fog rátok ismerni; Milieva sokkal pirosabb, termete delibb, neked pedig bizonyosan lesz már szakáll és bajusz arcodon, s kétségtelenül egy vágás helye valami diadalmas csatából. Kasi mollah be fog benneteket vezetni házába nagy tisztelettel, leültet, ti pedig hozattok ételt és italt szekereitekről, s kényszerítitek, hogy veletek egyék és igyék, akkor azután szóba hozzátok, hogy nincsenek-e gyermekei? mire a könny ki fog esni szemeiből…
- Óh! - sóhajta a leány, elérzékenyülve.
- Nem, nem! még nem szabad magatokat megismertetni vele; a nagy öröm egyszerre megártana neki, megüthetné a guta. Te Milievácska csak hallgass, Thomár hadd beszéljen. Thomár el fogja mondani, hogy ő tud hírt Kasi mollah elveszett gyermekeiről; lassankint beléhozza az öreget, végre aztán nyakába borultok, s elmondjátok neki: én vagyok a te fiad Thomár, a te lányod Milieva! Úgy-e milyen szép lesz az?
A két gyermek feje egészen elbódult e beszédektől. Egész a szomszéd faluig vígan követték a kalmárt. Ott kissé megállapodott Leonidász Argyrocantharides, egy kunyhóban letelepedtek falatozni; a kalmár egy kobakot vett elő, melyben édes erős bor volt, a két gyermek ivott belőle. A bor elvette, ami szomorúság volt is még szívökben, azután ismét útra keltek, az öszvéreket hátrahagyták, kész felnyergelt paripák vártak reájok a kunyhó előtt, azokra felültek, és amíg az öszvéreket egyik úton hagyták tovaügetni, fogadott hajcsárok által terelve, maguk addig más útra tértek. Hogy örült a két gyermek a paripáknak!
A bej ezalatt csak várta gyermekeit vissza, s hogy délig meg nem jöttek, tudakozódni kezde utánuk. Szomszédjai, kik az erdőn jártak, tudaták, hogy látták őket vele, a görög kalmárral menni, annak öszvérein ülve.
Kasi mollah ordítani kezde e szóra, mint a vadállat.
- Ellopta gyermekeimet! - hörgé kétségbeesve, és azzal futott lováért, fegyvereiért, azt sem várta, míg társai lóra kaphatnak, csak úgy egyenkint száguldtak nyomába, s egy sem bírta utolérni.
Hanyatt-homlok vágtatva elért a szomszéd faluig, de ott az öszvérek nyomán hamis útra tévedt, s midőn azokat utolérte, akkor látta, hogy a kalmár gyermekeivel másfelé távozott.
Ismét a kétségbeesés dühével visszanyargalt. Estig le sem szállt társaival a lóról, este megitatták egy patakban lovaikat, azzal ismét továbbrohantak, az egész holdvilágos éjszakán át üldözék a görögöt, s amint hajnal tájon háta mögé tekinte Argyrocantharides, nagy porfelleget láta az úton, mely sebesen közeledett feléje: fénylő dárdák hegyei villogtak ki belőle.
- No gyermekek, most itt halunk meg mindnyájan, mert itt jön apátok, s megöl mind a hármunkat. Hanem üssétek a lovat.
Azok rémülten veték magukat lovaik nyakára, s azzal elkezdődött a kétségbeesett hajha.
A cserkeszek megpillantva a kalmárt, vad ordítással veték magukat utána. Ennek jobb lovai voltak, de amazokéi jobban megszokták a hegyi utakat, s gazdáik jobb lovasok.
A köztük lévő távolság szemlátomást fogyni kezdett; a kalmár korbáccsal üté a lovakat, miken a gyermekek ültek. Azok hátra sem mertek tekinteni.
Atyjok kiáltozott rájok, hogy fordítsák el a ló zabláját, Thomár nevét kiáltá, mondva neki, hogy a kalmárt taszítsa le a nyergéből. A fiú hallá apja szavát, saját nevét, de azt hivé, hogy atyja őt fenyegeti, s annál kétségbeesettebben szorítá a ló oldalát.
Egy meredek hegyi folyam vágta keresztül az utat előttük; ha a görögnek sikerül azon jókor átmehetni, hogy még csak két percnyi ideje maradjon a keskeny híd gerendáit az árokba aláforgatni, akkor mentve van, mert a két meredek part közti tér sokkal szélesebb, semhogy lóval át lehessen ugratni, sekélyesebb helyet pedig egy óra járásnyira nem találni.
Már szint elérték a hidat, az üldöző cserkeszek alig voltak tőlük három puskalövésnyire, legelől valamennyi közt Kasi mollah. Neki utol kell őket érni, mielőtt a görög a hidat letaszíthatná.
E pillanatban egyet botlott a paripa, melyen Milieva ült, s az egyszerre elbukott és térdben kettétörte a lábát.
- Hah! - kiálta föl szilaj örömmel a bej. - Egyik gyermekemet már visszanyertem!
De mint döbbent meg, midőn azt látta, miként Milieva, ahelyett, hogy ő eléje futna, vagy elmaradna az útfélen, ijedten kiált testvéréhez, kezeit felé emelve, s Thomár nemhogy menekülni kívánna, hanem aláhajol a lóról, s testvérét derékon ölelve, gyors karral maga elé emeli a nyeregbe, azzal egy vad tekintetet vet hátrafelé, s nyargal tovább.
Kasi mollah egyszerre visszarántotta futó lovát, s megállt az úton, hagyta őket futni. Egy lépést sem üldözte tovább. Mire társai odaértek, a görög már túl volt a hídon, s azt is láthaták, mint száll le Thomár segíteni a kalmárnak a híd letaszításában.
Kasi mollah szemeiben két könnycsepp égett. Valóban égtek a fájdalomtól.
És mégis, mégis; midőn ismét nyeregben ült a két gyermek, Milieva összetett kezeit nyújtá atyja felé, mintha igen-igen forrón könyörögne.
Ki érti ezt?
A jámbor görög nemsokára szerencsésen eljutott Szmirnába, a gyermekekkel, s megtaníttatván őket énekelni, lovagolni és szép ruhákban járni, nehány év múlva eladá őket a nagyúri szeráj számára tízezer aranyon.
Amit ő csak amúgy vaktában a gyermekek hitegetésére beszélt nekik az úton, az később mind valóban beteljesült.
Amidőn Mahmud oly csodálatos módon elveszté legkedvesebb háremhölgyét, akkor hozták a szerájba Milievát. A leány volt ekkor mintegy tizennégy esztendős. A cserkesz leányok ilyenkor egészen ki vannak fejlődve, s szépségük virágában állnak. Milieva a hárembe lépése napjától kezdve Mahmud kegyenchölgye lőn.
Thomár az izoglánok közé soroztatott. Ezek a szeráj külső udvarában nevelt ifjak, kikből a szultán testőrsége alakul.
Ez évben állítá fel Mahmud az eskendzsik hadosztályát, a legifjabbakat kiválogatva a jancsárok közől, s rendes hadsereget idomítva belőlök. Thomár nemsokára egy szakasz vezényletét érdemelte ki magának, és azután ment feljebb, mindig feljebb, míg oly magasra jutott, mint azt a kalmár hitegetve jósolá, s midőn elhozták az idők a napot, melyen Kasi mollahnak újra meg kelle őt látni, már akkor ő Dervent aga volt, a szultán főfőhivatalnokainak egyike, s az igazhívők tisztelettel említék az ő nevét. És Himri faluban is sokszor hangzott már e név, eleget hallá azt Kasi mollah a "bég" mellékcímzettel, s Thomár is hallott eleget Himri faluról és Kasi mollah nevéről, mert apját már akkor nevezték "mursid"-nak, és a mursid nevezet siralmas emlékekkel bírt Moszkau és Pétervárban.

folytatás