Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Jósika Miklós
DIAMANTE
Történeti
vázlat a legújabb múltból
(Honderű,
1846, I.)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Szerkesztette: Steinert Ágota
A janinai pasa történetének egyéb feldolgozásai:
Fáy András: A szulióták (1864)
Jókai Mór: A janicsárok végnapjai
(1854)
I.
Nem régiben
még, aki Caligulát, Nerót, Don Miguelt és Gundebergát egy személyben akarta
látni, nem kelle agg krónikákat felforgatnia, nem kelle a földet megkerülnie,
mert Ali Telepéni a híres janinai pasa még élt. Itt csak egy rövid vázlatot
szakítunk ki ezen átoktelt életből, állításunk igazolására.
Egy szép tavaszi napon Ali pasa seregével Gardichi ellen indult. E város bájosan
és büszkén emelkedik magas helyen, melyről egyre a legszebb déli vidékek közől
nyílik dús, terjedt, virító kilátás. Tavak, mint odavetett tükör, melyből az
ég mosolyog fel, kékes párázatokban úszó falvak karcsú minaretekkel, távoli
hegyabroncs s alatta a tavasz ifjú színönteteiben égő róna váltakozva itt, s
fölöttük átlátszó égpajzs borul s fűszeresebb szellők lengedeznek.
Midőn szemed alátekint e pompás panorámára, ki nem fárad, mert annyi nyugpont
emelkedik ki, oly tündéries a tenyészet, miképp az vesztett paradicsom virányai
közé álmodod magadat.
De a nép, mely itt lakik, a város, mely ama hegyről tekint alá, keserű napokat
élt át. Albania satrapja, a dühös Ali pasa, kiolthatatlan bosszút forralt kaján
szívében, s minden út a kitűzött cél elérésére egyenlő volt előtte. Erőszak,
színlelés, hamis eskü - mindent megkísértett, s fájdalom, az évkönyvek tanúsítják,
hogy neki majd minden sikerült. A vér fellázad, ha meggondoljuk, hogy most a
XIX. században, Európában ennyi s ily iszonyúság történhetett, s vannak kormányok,
vannak fejedelmek, kik magánérdekből s a politika kölcsönös csalási rendszerében,
mindezt büntetlenül nézték el, sőt a vérengző tigrist pártolták.
Ama rónán, a város alatt, Ali seregei dühösen kétes csatában vívnak a gardichiakkal:
van pillanat, hol győzni, óra, hol veszteni gondol a pasa.
Ott jobbra gomolyba ömlöttek a csatázók: görbe kardjaik felvillognak, harckiáltásuk
átcseng a vidéken, míg a nehéz ágyúk koronkint tompa dörgésökkel adják a mély
hangot e nagyszerű zenéhez.
Egyszerre egy lovag száguld a várhegyen alá: Ali a csata hevében őrseregétől
körözve, rövidebbre vonta a habzó mén kantárát, s szemeivel, melyek a lelken
átreszkettek, leigézte a lovagot, ki szavakat keresett.
- Uram! - szólt a jött, Gardichi lakói, e földmívelő s nyájőrző nép, megsokallták
az örökös nyugtalanságot, melyet főnökeik ingerültsége okozott, s készek béke-alkudozásokra
lépni veled.
Mihelyt e szavak ki valának ejtve, a pasának mogorva vonásai megszelídültek;
tekintete lángja kiapadt; s egy hangon, melyet atyainak neveznénk, szólt: "Allah
nagy! szívem átmelegszik, mint a föld a tavasz lanyha leheletére, hogy hozzon
áldást és békét kedves gardichi gyermekeim életére."
- Amott - szólt a gyors küldött -, jőnek a város előkelői, hogy a föltéteket
hallják, melyeket Ali atyánk mondand vigaszunkra.
S valóban nemsokára díszes küldöttség közeledett. Leszálltak lovaikról, s alázattal
járultak a zsarnokhoz, ki mihelyt a követség érkezéséről tudósíttatott, azonnal
parancsot oszta segédeinek, s nemsokára a vívók szétváltak s az ágyúk mély zenéje
elhangzott.
- Selim aleicum! - mond Ali pasa, üdvözök legyetek, s miként ti bizodalommal
jöttetek jó atyátokhoz Telepéni Alihoz: úgy én is, mint megértő fiaimmal akarok
veletek bánni. Megelőzöm kívánataitokat, szívemből a harag kialudt, s kezeim
áldásra nyúlnak ki. Tudom, hogy e zavargásoknak nem az én jó gyermekeim oka;
tudom, kik ingerlik ellenem a népet; de mentsen Allah, hogy e napon, melyen
szívem engesztelésre hajlik, megbosszuljam a vért, mely kiontatott, s mindazt,
mit ama falak közt anyám s nővérem ellen vétettek a gardichiak egykor! - Mustafa
pasa, Salikoka bég, Demir Dosti s még azon 60 muzulmán bej, kik Gardichiban
laknak, elhagyandják ugyan e várost, hol jelenlétök örökös nyugtalanságot okoz,
de bántódásuk nem leend, sőt Janinában, hova menni fognak, magas helyzetükhöz
illő és szelíd bánásban részesülendnek. A város férfi-lakói pedig holnap hajnalban
Chendriában jelenjenek meg, hol a közbocsánat s a szabadság oklevele alá fog
iratni.
A követek földre borultak, a pasa ruhájának szegélyét érinték s köszönték kegyességét.
Elérzékenyülés mutatkozott a zsarnok komoly mogorva, most szelídült kifejezésében.
"Keljetek föl! - szólt, legyetek nyugodtak, s tegyetek úgy, miként én mondám."
Azután nyájasan kezdett velök beszélgetni: szüleikről, gyermekeikről tudakozódott,
míg tekintete egy sajátságos ifjú alakjába ütközött. "Ki vagy te, gyermekem?
- kérdé Ali szelíden, e szokatlan fekete öltönyben, a gyásznak e fekete színében,
melyet csak a Krisztus imádói viselnek, mely még görög alattvalóinknál sincsenek
szokásban?"
Kihez e szavak intézve valának, csak most kezde a követség csoportozata közül
kitűnni. Magas halvány ifjú volt; tekintete mély fájdalmat árult el, s eggyel
bírt azon arcok közől, melyek a figyelmet sohasem kerülik ki. A fez, mely fejét
borítá; az ujjas, mely derekára szorult; a törökös csálvár, mely szárain folyt
alá: minden fekete fustanella, mely derekán alul térdeig ért, volt fehér és
tiszta, mint a tavaszi hó.
- Nevem, - szólt az ifjú - Diamante Drako, atyám halálát siratom, kit orozva
öltek meg ellenségei; s íme itt látod uram az öltönyt, melyet viselendek mindaddig,
míg atyám gyilkosait föllelem!
- Üdvöz légy nekem, Diamante Drako! - mond a pasa, kinek pillanatra összevonult
homloka. Nemde Chitro Drakonak fia vagy, ki meghitt barátom volt? Engem illet
a bosszú, hős ifjú, s én kezet fogok veled. Nekem erre első jogom van, mert
a hála erősb minden vérköteléknél.
- A hála? uram! - kérdé meglepetve az ifjú, kinek, színlett alázat mellett,
vonásaiból fürkésző figyelem tűnt ki.
- Igen, fiam; de erről később - felelt Ali, azután a követséghez fordult és
folytatá:
- Most, gyermekeim, falaitok közé megyek kipihenni a harc fáradalmait, melyet
nem én idéztem elő. Eredjetek előre s vigyétek üdvözletemet Gardichiba.
Megnyugtató volt-e mindnyájuknak Ali pasa elhatározása? nem merjük állítani.
Sokkal inkább ismerték őt a gardichiak, mint hogy aggály nélkül látnák falaik
közé vonulni. De a szükség parancsolt, s pár óra múlva már Ali pasa Gradichiban
volt s mit a városon kívül a harc terén ígért, azt szigorúan megtartotta.
Még aznap az előkelő muzulman-családok, minden kincseiket magukkal vivén, s
Ali nyájas szavaitól megnyugtatva, Janina felé indultak.
Nem sokkal a
zsarnok megérkezése után, Mustafa pasa elhagyott palotájában látjuk őt, kelet
lanyhasággal tág kereveten elnyúlva s hosszú csibukjából bodor füstöket eregetve.
Számos tisztek és segédek mély alázattal körzék nyughelyét, s minden intésére
füleltek. A kaján férfinak szép s még mindig jelentő vonásaiban kifürkészhetlen
kifejezés volt. Olyanok voltak azok, mint a befeszített ív, a kézre váró, mely
azt meghúzza s villámot tűzzön eléje.
A tág szoba kárpitja egyszerre kétfelé vonult, s a szerecsen rabszolgák serege
közöl, mint fekete felhő mögül, magas, keletien fényes és festői hölgyalak lépett
ki. Látszott minden mozdulatából, hogy teljes öntudatával bír hatalmának, s
azt pillanatra sem szokja feledni.
- Béke veled, Sainica! - üdvözlé őt a pasa, szenvedélytelen arccal tekintve
a hölgyre, kinek vonásai a düh és gyűlölet lángjában égtek.
- Béke, béke! - kiáltott fel Sainica, a pasa nővére, kire most minden jelenlevők
szemei szegezve valának. - Béke?! s te hamuval hinted be szakálladat, e helyen,
hol egykor anyád s nővéred, mint foglyok, a gardichiak gúnyául szolgáltak, s
minden gyalázatán a megbecstelenítésnek s erőszaknak átmentek. Békéről szólasz!
Átok a gyávára, ki békét említ ott, hol bosszúnak van helye!
- Szólj, Sainica! - mond a pasa, folytonosan megtartván arcában a jegedt, szenvedélytelen
kifejezést. - Allah nagy s a szívnek béketűrést adott, hogy a harag szavait
hallja!
- Kincs és vagyon, oh Ali! a te istened; nem tiszteled te Allaht és jósát, ki
a bosszú fegyverét emelte szintúgy, mint hangoztatá az ihlet igéit. Feledted
azt, ami itt, itt! a kaján vérszomjas nép közt történt velem s anyáddal? az
esküt feledted-e, melyet anyánk halálos ágyánál mondtál ki: hogy kiirtod Gardichit
a föld színéről? Feledted, hogy én, hugod, ki egy szív alatt nyugodtam veled,
esküt tevék: vánkosaimat a gardichi hölgyek hajaival megtölteni s vérökben lefürdeni
a szennyet, mely e falak közt ért? Nem! Allah nagy s nem engedi, hogy feledve
legyen, mit a legigazságosabb bosszú esküdött e nyomorú ebek ellen, kik most
kincsekkel terhelve, Gardichit hagyják oda, vagy lakjaikban új árulást és ármányt
koholva vigadnak.
- Sainica! - szólt Ali, átadván pipáját egynek szolgái közöl s fölkelvén üléséből.
- Látja-e a szem, mely gyenge, a villámot, mikor az a föllegekben szunnyad?
látja-e a vihart, mely a hullámokon mint szellő fodrozik el, s szárnya haladtában
nő? láthatod-e a vért, mely kardomon pirosland, míg az hüvelyben pihen? Sainica
te beteg vagy! Egy szív alatt nyugodtál velem, de baloldalon, mert Allah nem
adott neked értelmet, mely a redőtlen homlok síkján a vészt megpillantsa. Eredj,
pihenj! még le nem járt az óra, melynek ütni kell.
Sainica vonásai még mindig égtek, feszült figyelemmel voltak a magas fönséges
nőnek sátánian csábító vonásai bátyja felé fordítva, azután szólt: "Legyen
úgy, miként te mondád; de íme itt ismétlem eskümet, hogy mielőtt sírba szállnék,
a gardichi hölgyek vérében akarok fürdeni, s vánkosaimat hajaikkal tömetem ki."
Ezzel Sainica nem oly heves fölindulással, de szintoly büszkén távozott, mint
jött, s Ali újra helyet vőn szőnyegén.
Minden körüle állók meghittjei valának; tudta, hogy a szó, mely e hézagon túlröppen,
az áruló fejére halált hoz; azért nem tarthatott attól, hogy szavait a gardichiak
megtudják, kik távol sem valának oly nyugodtak, mint azt Sainica hitte.
II.
Mielőtt tetté
érjen, mi Ali szavaiban mint szunnyadó villám rejlett, pár szót kell e szörnynek
jellemzésére mondanunk.
Mindazon történeti jellemek közt, melyek az emberiség utálatát s borzadását
valaha fölidézték, alig áll másiodik helyen Ali pasa. E kegyetlen, aljas, szószegő
zsarnok, kinek a természet átható észt és erélyt átkul adott, ármány s cselszövények
által lopta be magát Albánia kormányába, hol hideg kegyetlensége, szennyes fösvénysége
s haszonlesése őt szintoly utálttá, mint rettegetté tevék. A szulioták voltak
az egyedüliek, kik mindeddig harcoltak hatalmával. - Magas sziklahegyekkel kerített
tartományuk bástyákkal erősített hegyszorosait mindig éber figyelemmel tudták
védeni, s Ali incselkedéseinek s csábításainak hitelt nem adtak.
De e hegyei lakóknak, kik mind bátorságukkal, mind külső tekintetökkel a régi
görögökre emlékeztettek, számos rokonaik s ismerőseik valának a szomszéd tartományokban
és városokban, kikhez néha látogatóul elmentek: amint nem egy szuliota házasodott
más tartományokból, hölgyeik pedig, mint a legszebbek s legdolgosabbak, emellett
szigorúan erényesek, mindenkitől becsültettek s keresettek.
Charis Zavella, a történeti nevű híres Foto Zavellának nővére, a szuliota-amazon
Moskonak leánya s Diamante arája, éppen a leírt jelenetek alkalmával, Gardichiban
voltak látogatóul a Dráko családnál, hol a családatyát kihez vérség s barátság
csalták őket, a terítőn találták.
A pasa jötte váratlan volt, annál váratlanabb a nép fellázadása, melynek következtében
Gardichi meghódolt, s így Mosko leányával nem távozhatott előbb, mint miután
a béke megköttetett.
Ali a híres Mosko, e merész vállalkozó s nagy befolyású némbernek nevét igen
jól ismerte s mindent elkövetett, hogy őt és fiát Fótot részére szédítse, s
általuk Szulit meghódítsa; de sem ajándék, sem ígéretek nem használtak: mindez
megtört e nagyszerű jellem s a szulioták őserélyén.
Diamante anyja, Mosko s leánya szőnyeggel borított szobában ültek, déli gyümölcsökből
s fűszeres piláfból álló estebéd mellett, melyet már nagyobbrészt elköltöttek,
midőn a kíséretből egy fiatal görög ijedt arccal lépett a szobába, jelentvén,
hogy a ház fegyveresekkel körül van véve.
- Fegyveresekkel! - kiáltott fel Mosko, - úgy nincs veszteni idő. Mindnyájan
ide mellém! - szólt, két pisztolyát, mely nélkül sohasem utazott s melyek töltve
mellette feküdtek az asztalon, övébe szúrván. Ha Ali pasa tudja, hogy itt vagyok,
folytatá a görög amazon, úgy ezen ármány ellenem van intézve.
Nemsokára egy bimbasi lépett a szobába, a pasa látogatását jelentvén, s mielőtt
még a bennlévők felelhetnének, Ali átlépte a küszöböt.
- Ismersz-e? - kérdé most Ali pasa a lak asszonyához intézvén a legnyájasabb
hangon szavait. - Íme, itt vagyok, hogy barátomnak Chitro Drákónak végrendelete
szerint vagyonát átvegyem.
- Hogyan, uram pasa! - szólt a nő - neked hagyta volna azt? Hát én, hát fiam?
Ali most egy iratot vett át az őt követő bimbasi kezéből, s azt oda mutatván
a meghalt özvegyének, kaján alázattal szólt: "Te jámbor nő vagy s fiad
gyermek; ti nem fogjátok atyátokat, Alit arra kényszeríteni, hogy erőszakhoz
nyúljon."
Mosko arca felgyulladt nemes haragban, míg az özvegy halálsápadt lett.
A pasa szemeit Moskóra szegezte s kérdé: "Kik ezek itt?"
- Leányom! - felelt Mosko, Charisra mutatva.
- S ki vagy te? - kérdé tovább Ali, átható tekintetet vetvén Moskóra, ki nagy
szemeit rajta tartotta anélkül, hogy azok egy árnyalatát a rettegésnek árulnák
el. Ki vagy? - ismétlé a pasa - vagy hamut akartok hinteni szakállamra, s nem
feleltek, mikor uratok kérdez?
A lak asszony vontatva felelt: "Ezek vendégeim, látogatni jöttek hozzám,
s nem vagyok semmi más összeköttetésben velök!"
- E nő s e leány itt szulioták! - kiáltott fel Ali pasa. - Öltözetök árulja
el őket; te egyet értesz velök s ármányt koholsz. Tudom, hogy csak néhány nap
előtt Foto Zavella nálad mulatott. Utoljára kérdem, kik e némberek?
- Nem feleltek? - mond Ali, míg harag szállt fel homlokán. - Tehát Allah nektek
a nyelvet csak azért adta, hogy uratok ellen használjátok lázításra, nem arra,
hogy kérdés feleletet nyerjen? Bimbasi! vágd ki e pogány némber nyelvét!
- Megállj! - kiáltott fel Mosko, a lak asszonya s a feléje közeledő bimbasi
közé lépve. - Miért felelne ez helyettem, ha én itt vagyok? Nevem: Mosko, Zavellának
neje s Foto anyja vagyok.
- Itt vagy tehát, átkozott! Kezeim közt te s leányod! - szólt a pasa.
Most többen kezdének a szobába tódulni.
-Allah nagy, - szólt Ali - s keze lábaimhoz veti ellenségeimet. Fogjátok meg
e hölgyeket!
Ali intésére a kíséret előrohant; Mosko Ali pasához lépett.
- Igazad van, pasa! - szólt -, itt vagyunk mindnyájan hatalmadban; de egy okos
szót engedendsz nekem! Nem akarlak fenyegetni; fiam Foto, kit ismersz, él; mindnyájunknak
rokonaink, barátaink vannak, kik - ne kétkedj - véres bosszút állandnak rajtad
s gyermekeiden érettünk. De én neked egy más módot nyújtok kibékülésre. Bocsáss
szabadon minket, vedd el mindazt, ami itt van velünk s szabj annyi váltságdíjat,
amennyit gondolsz. Ne feledd, hogy szavunk a szulioták közt hatalmas; s ha feltételeid
a békére elfogadhatók, általunk többre mehetsz, mint bárki más közbenjárása
által.
- Foto? - mond Ali pasa, szokott ördögi mosolyával- , ki felel neked, ha nincsen-e
fiad e pillanatban börtöneim egyikében?
- Nem még! - szólt e pillanatban Diamante Dráko, ki mint fekete holló lépett
a szobába, Övébe négy pisztoly volt szúrva, s oldalán sugár görbe kardja lógott.
- Foto Zavella szabad!
Pillanatra, e magában természetes megjelenésére Diamanténak, ki Mosko elutazására
tette a készületeket eddig, a pasa elhalványodott, de hirtelen magához tért.
- Anyám! - szólt most Diamante, - s mindnyájan, kik itt vagytok, távozzatok,
a kapu előtt lovakat találtok, menjetek Szuliba, hol Foto vár reátok.
- És te? - mond Mosko.
- Én - felelt az ifjú - maradok!
- Nem úgy, - mond Ali - fogjátok meg őket!
E szörnyű pillanatban Diamante pisztolyai egyikét kiragadta övéből, s Ali pasára
szegezvén felkiáltott: "Egy moccanásod, vagy embereidé, Ali pasa! s halva
heversz lábaimnál! Nézz szemeimbe, ha szavaimnak nem hiszesz! Ha te halva vagy,
mindnyájunkat megölhetnek poroszlóid; ám legyen! de honomat egy vérengző tigristől
mentettem meg!"
Ali pasában, mint minden kegyetlen s szívtelen emberben, csak akkor volt bátorság,
midőn teljes biztosságban hitte magát. Diamante vakmerősége által a dolog más
fordulatot vett. Az ifjú szemei dühben szikráztak, arca kifejezése mutatá, hogy
a legszentebbért, mit érez, gyermeki kegyeltében honáért, anyjáért s szerelmében
arájáért kész mindent feláldozni; a kifejezés e jelentésteljes vonásokban legkisebb
kétkedést sem engedett. Most a szobába tódult őrök egyike megmozdult, s azon
pillanatban Diamante a halálsápadttá vált zsarnokhoz lépett s pisztolyát felhúzta.
- Megálljatok! - mond Ali pasa - egy se moccanjon!
- Minden készület meg van téve eltávozástokra - szólt most Diamante - , ne késsetek.
Te anyám, kövesd arámat.
- Fiam! - kiáltott fel Diamante anyja.
- Diamante! - rebegte a hölgy az ifjú keblén, ki őt egyik karjával szívéhez
szorítá, míg másik keze a pisztolyt tartá.
- Ne féljetek! - mond az ifjú. - Életem szorosan e zsarnokéhoz van kötve; emlékezzetek
azon többszöri jóslatokra, melyek mondák, hogy halálom három nappal előzendi
meg Ali pasának halálát, hacsak én nem ölöm meg, s akkor én fogom őt három nap
után követni.
Aminő hihetetlen, oly erélyes emberben, mint Ali pasa, a félelem: oly történetileg
igaz mégis. Mindazok, kik őt közelebbről ismerték, állítják, miképp e babonás
félelem oly nagy volt benne, hogy jóslatoknak s jeleknek a legelhatározóbb befolyásuk
volt tetteire. Így, például, egy Janinában lakó dervis, ki gyakorta jelent meg
Ali pasa udvarában, olykor számosak jelenlétében büntetlenül a legkeserűbb igazságokat
mondhatá neki. Ali a rongyokkal födött dervis szavaira, való vagy tettetett,
de mindig meghunyászkodó alázattal felelt. Diamante szavai tehát nem hibázták
hatásukat. Ali pasa hallott már egykor valamit e jóslatról, de Diamante Dráko
azon ifjú, kinek életéhez oly szorosan van az övé csatolva, nem tudta.
Mosko figyelmét ki nem kerülte azon hatás, melyet az ifjú nyilatkozata Alira
gyakorla; intett a többieknek, s nemsokára mindnyájan eltávoztak.
Diamante pisztolyával még mindig szemközt állt Ali pasával, ki most, szokása
szerint, szerlíd, hízelgő szavakkal igyekezett őt megnyerni.
- Fiatal tüzedet - szólt a pasa - becsülöm, csak azt sajnálom, hogy te s a szulioták,
kiknek barátjok vagy, félreismertétek jó szándékomat.
- Mielőtt felelnék - mond Diamante - , kinyilatkoztatom újra, hogy életed kezeim
közt van. Parancsold embereid el. Én itt leszek, míg gondolom, hogy anyám kíséretével
messze haladott: akkor szabadon bocsátlak; addig, ha legkisebb mozdulatot észreveszek,
mely előttem gyanúsnak látszik, isten nevére mondom, élve nem hagyod el e szobát.
Négy lövésem van, handzsárom is még két élettel legalább parancsol: hat hal
meg, mielőtt én veszhetnék, s ezek közt első te vagy! Három nap múlva követlek,
hogy ott Allah színe előtt vádoljalak.
Ali pasa, éppen mivel igen álnok, cselszövényes s leselkedő természetű volt,
nem könnyen hitt minden szónak; de most Diamante lélekteljes, dacos s elhatározó
vonásaiból világosan látta, miképp oly emberrel van ügye, ki ura kimondott szavának.
Az ifjú vakmerő bátorsága, kinek tekintete mint két égő sugár nyugodott a pasa
emberein, ezekben is lassan kint jéggé fagylalta a vért, úgy hogy a pasa intésének
mindnyájan engedte, s néhány perc múlva a szobát elhagyva, Ali pasát egyedül
látjuk Diamante Drákóval.
Aki meggondolja e helyzetet, temészetesnek találandja ezen ismeretes, rettenhetlen
s vakmerő polikár elszántságát, ki tudta, hogy anyja s arája élete, talán becsülete
forog kérdésben; ki Charist szerette, s látta, hogy mindent mernie kell, ha
nem akar mindent veszteni. De szintoly természetes volt Ali pasának magának
és kíséretének azon meggyőződése, miképp ember, ki ennyire ment már, mindent
kockára teend, s ha megfogják, életének úgyis veszni kelletvén, inkább bosszúlva
hal meg, mint bosszútlan. Az ifjú pisztolya alig volt két arasznyira Ali pasa
keblétől, engednie kellett.
Mihelyt Diamante egyedül látta magát vele, rárohant, szakállát ragadta meg,
s földre tiporta őt, lábát tette nyakára, a dühös, de vele nem bíró szörnynek
fejéről a fezt letépte s szakállát a porba keverte.
- Életednek kedvezek, szörny! - mond - ki itt hatalmamban vagy s a porban előttem.
De tekints reám, nézd e fekete színt, mely tagjaimat födi: óvakodj! mert harmadik
találkozásunk halálod napján történik!
Ezzel az ifjú esküre emelte ujjait és kiáltott:
Esküszöm az élő istenre s minden szenteire, hogy szavamat teljesítem! A megvetés
lesújtó tekintete égett még pillanatig a görnyedő hiénán, azután az ifjú felrúgta
őt, az ajtót rázárta, s hirtelen, előretartott pisztollyal, Ali poroszlói közepett,
kik az udvaron vártak a pasa parancsára, távozott.
III.
Ali fölemelkedett a porból: szemei szikráztak, s mihelyt az ajtót fölfeszíthették, gyors parancsot adott Diamante s az eltávozott némberek üldözésére, szigorúan meghagyván embereinek, hogy a vakmerő polikárt élve hozzák kezei közé.
Ali, anyjának
halálos ágyánál tett esküjét szigorúan megtartotta. A Chendriába idézett gardichiak
több ezren tágas falak közé szorított térbe csalatván, a pasa poroszlói által
fölmészároltattak, a Janinába költözöttek mindenükből kifosztatva, börtönökbe
zárattak, s Sainisa irtózatos esküjét beváltá: a gardichi hölgyek hajzatával
tömette ki vánkosait s vérökben fürdött.
Hat hold telt el; sötét őszi éj volt, a fellegek ezer torzalakokban, mint kísérteti
sereg, feküdték az eget körül. Láttad szárnyaikat messze elterülni, s olykor
úgy tetszett, mintha óriásfőkben vérvörös szemek gyúlnának s merednének alá;
azután a terhes fellegtábor szétszakadt, mint roppant függöny gördült fel, s
redői alól csillámló gyöngyzápor-csillagok ezrei ömlöttek ki. De csak egy tekintetet
ejtettek Janina erős falaira, újra összevonult fényes arcaik fölött a barna
kárpit, s minden sötét lőn s világtalan; csak távolról lehete olykor, mint kanyargó
ostort, a nyájőrök tüzeit felgomolyogni látni, vagy futócsillag húzódott az
ég keskeny nyílásán át.
Ali pasa palotája mint fekete váz emelkedett a magasba; nem törhete egyetlen
sugára a világnak ezen izmos falakon keresztül, hol e zsarnok Sztambullal s
az egész világgal dacolt.
Egy keskeny
utcába, majdnem szemközt a palota egyik főkapujával, két férfit látunk behaladni,
a néha kibukkanó hold pillanatokra világítja termetöket, s csak mint álomkép
marad a képzelet tükrében alakjok. Mindkettő magas, karcsú ifjú; a gazdagon
hímzett ujjatlan mellény, a fez, mely lenge bojtjával födi barna hullámzó fürteiket,
a hófehér fustanella, könnyű redőkben kerítközve derekaik körül, mutatták, hogy
görögök; s öveikbe szúrt pisztolyuk, tőr és handzsár gyaníttatták, miképp védelemre
vagy támadásra vannak fölkészülve.
- Fóto - szólt az egyik -, közel vagyunk; adj még egyszer kezet; barátok életben,
halálban el nem hagyják egymást!
- Diamante! - felelt a másik, kinek arcában a hold kék világa pillanatra a fájdalom
s elszántság kifejezését tünteté elő - föltétlen ígértem, hogy mindenben akaratodat
teljesítem. Igen, együtt mentjük meg őt, vagy együtt halunk meg.
- Együtt! - mond Diamante, kinek fekete öltönye az éj sötétében alig különbözött
Fóto szokott vérvörös öltönyétől.
A két ifjú csendesen
haladott, mindenütt szorosan a keskeny, görbe utca oldalfalához simulva. A szögletnél
hallották az utcaebek morgását, s a sötétség dacára látták vicsorítani fehér
fogaikat.
- Mindjárt kiérünk a vár előtti térre - mond Diamante - maradj kissé hátrább;
nagy és veszélyes merénykor tartaléksereg üdvös mindenha. Újra kérlek: ne engedd
magadat semmiképp hevedtől elragadtatni, s pisztolyaidhoz ne nyúlj; itt inkább,
mint valaha, ármányra s cselre van szükségünk ezen utálatos szószegő zsarnok
ellen.
- Légy nyugodt. Megálljunk itt; nekem úgy tetszik, mintha a pasa lakának komor
falait látnám - mond Fóto Zavella.
- Igazad van - suttogta Diamante. - Hagyj engemet előre menni; ha szükségem
leend rád, sípomba fúvok egy rövid másodpercig, ez figyelmet nem gerjeszt…
- Ne késsél - szólt Fóto - , s ha veszélyt sejtesz - a legcsekélyebbet is -
adj jelt.
- Osztozunk mindenben - mond Diamante, barátja kezét megszorítva; azután handzsárját
vonta ki övéből, pisztolyait megvizsgálta, s lassan, mint a boa, simult el hallhatlanul
a fal mellett; minden legkisebb neszre megállt; tovább-tovább suhant el, míg
a keskeny utcából kiért, s a kétes sötétben Ali pasa lakának körvonalait látta
maga előtt.
Mindenek fölött arra kelle ügyelnie, hogy észre ne vegyék az őrök. Mikor az
utca szögletéhez ért, leguggolt, füleit a földre illesztette s fülelni látszatott.
Úgy tetszék neki, mintha igen közel kimért lassú lépteket hallana, milyenek
az őröké. Pillanatig fontolgatott magában, azután a handzsárt övébe szúrta újra
s rövid tőrt vont ki abból. "Ezzel könnyebben bánok - mormogott magában.
- Csak pillanatnyi világ derűlne, hogy tudjam, merre menjek. Várok! minden sötét
újra!"
Diamante fölegyenesedett, egy kissé kiebb álló épület által képezett szögletbe
vonult. "Itt - szólt magában - el vagyok födve; egy óra éjfél után, csend
van, nem látok semmit!"
Mintha minden a merész ifjú ellen esküdnék, a föllegek annyira elborították
az eget, miképp már Ali pasa lakának falait is alig lehete megkülönböztetni.
Most egyszerre e nyitott tér jobb oldalán világ látszott. "Hah! - suttogta
Diamante, - ha amaz éji vándor erre jőne! Mindegy, mit árthat, eléggé el vagyok
födve."
Míg Fóto Zavella folytonos ingerültséggel és nyugtalansággal várta a jelt, hogy
barátja segítségére rohanhasson, addig ama világ mindig közeledett. Diamante
látta, miképp két egészen beburkolt alak egyenesen azon utcácskának tart, hol
most ő sóvárogva kereste az Ali laka előtti őröket. Miként a világ közelebb
jött, egyet az őrök közől észre lehetett venni. Ez a főkapu előtt állt, míg
társa alkalmasint kissé tovább haladott s a sötétben csak árnyként tünedezett
néha elő.
Fóto e közben handzsárját vonta ki, s mindenképp ügyekezett kitalálni, honnan
jöhet ama világosság; de nem mert rejtekéből kijebb jőni, nehogy Diamante reményét
bármi kis részben is akadályozza.
Mindeddig az ifjút kecsegtette a remény, hogy a két vándor egyenesen lehalad
az épületsoron; de nem legkellemesb meglepetésére látta, hogy azok a kis utcába
betérnek. Ily szorosan álló épületek közt lehetetlen volt, hogy a lámpa őt el
ne árulja. Tőrét szorította jobban kezébe s várt.
Néhány pillanat múlva a két éji vándor egy lépésnyire állott Diamantetól. Most
már jól ki lehete venni, hogy egyike dervis, s mellette kétszeres fátyolba födött
némber halad.
Diamante szíve hangosan vert, s valóban legkevésbé sem félelem volt az, mi őt
elfogulttá tette. Azt hitte, miképp lehetetlen, hogy figyelmöket kikerülje,
de ez mégis megtörtént. Alig távoztak el, midőn az ifjú kilépett rejtekéből,
egyenesen Ali pasa várának szemközti kapuja felé tartott; oly vigyázva s zaj
nélkül haladott miképp az őrök őt észre nem vették.
Midőn már jó közel volt, az őrerkély oldalához lopódzott, s ott mindig kezében
tartván tőrét, a leheletet fojtotta magában. Hallotta az őrnek közeledő lépteit,
mindig hangosabbak lőnek azok, most már alakjának körvonalait kezdé a sötétben
maga felé közelítni látni. Nem volt veszteni idő; nesz nélkül, de biztos szemmértékkel
lépett egyszerre az őr mellé, ki a jövő pillanatban a tőr hideg vasát érzé szívén
keresztül, s ugyanazon pillanatban egy kezet, mely oroszlán-erővel szorította
torkát össze. Fojtott szisszenés volt mindaz, mit hallani lehetett. Diamante
a hanyatló őrt felfogta karjai közé s csendesen letette a fal mellé. Mindez
zaj nélkül menende véghez, ha az őr ki nem ejti fegyverét kezéből, melynek elesése
nagy csörömpölést okozott.
Erre Diamante közeledő gyors lépteket hallott, a második őrét, ki alkalmasint
meg nem foghatta a csörömpölés okát, melyet semmi kiáltás sem követett. Az ifjú
inkább félte, mint óhajtotta Fóto megjelenését, nagyon tartván attól, hogy a
második őr, ha közeledő lépteket hall, zajt üt s az egész őrosztály összeszalad.
Némi könnyebbülést érzett, midőn azon oldalról, hol Fóto állt, minden csöndesnek
tetszett.
Mindez igen kevés időbe telt, mit könnyű megfogni, mert a két őr nem volt távol
egymástól. Diamante tőrét készen tartotta, s midőn az őr alig három lépésnyire
tőle elhaladott, kilépett az őrerkély mögől, hová hirtelen vonult volt, torkon
ragadta őt s egyetlen döféssel keresztül szúrta. De most már több vigyázattal,
mert szúrás közben oly közel ölelte az őrt magához, hogy annak fegyvere le nem
eshetett.
Amint láttuk, a két őr életét veszté, s mindez ama fegyvercsörömpölést kivéve,
nesz nélkül történt.
Diamante a második halottat az első mellé fektette a földre, azután sietve haladott
azon keskeny utca felé, hol Fóto reá, vagy adandó jelére várakozott.
Midőn oda ért, Fótot a dervissel s a beleplezett hölgyalakkal találta. Pillanatra
megállt, de Fóto suttogó hangon szólítá: "Jer! nem födöztek-e fel? Valamit
elejtettél, s éppen segítségedre készültem, midőn látván, hogy újra minden csöndes,
jeladásodat akartam bevárni."
- Kik ezek itt? - kérdé Diamante gyanús tekintetet vetvén a két alakra.
- Nem ismered-e az öreg Negratit, a patriarchát, kit bátorsága s elszántsága
Janinába hozott, hogy a zsarnok közelében lehessen?
- Ah! - mond Diamante, tehát barátok közt vagyunk. - S a hölgy?
- Egy, ki bosszú után vágyik! - szólt egy Diamante előtt igen ismeretes hang.
- Bosszú! igen, ismerem hangodat, Mosko - mond Diamante. - S most siessünk,
Fóto, mert két őr megszűnt lehelni, s az idő becses!
- Mit akarsz? - kérdé a hölgy, Fótohoz intézvén szavait - amaz oroszlánbarlangba
hatni, bizonyos halálra?
- A bátor nem rettegi a halált anyám! - mond Fóto Zavella - s nem azért növekedtem
Mosko emlőin, hogy kérdezzen, van-e veszély, mikor kötelesség parancsol. Feledted-e,
hogy leányod ama véres szégyenfalak közt van?
- Nem, nem feledtem, - mond a híres amazon Mosko, ki most leplét hátra vetette,
s gyönyörű aggszerű vonásait, melyekből lélek és erély sugárzottak, láttatá
Diamantéval. - Menjetek! Isten veletek!
A két ifjú búcsút vőn a hős némbertől s az elszánt szuliota patriarchától, ki
egy dervis öltözetébe rejtőzve, hogy a hona elleni ármányok fölött őrködhessék,
bejáratos lőn Alinál, s miképp fönnebb érintve volt, keserő igazságokat hallatott
olykor vele.
Sietve mentek most azon helyre, hol Diamante a két őrt megfosztotta életétől.
- Mi fog most történni? - kérdé Fóto, ki égett valamit tenni, miután Diamante
már annyit tett.
- A kapu zárva van - felelte az utóbbi - , vegyük fel ama két őrnek öltözetét;
várjunk, míg a felváltás ideje eljő, akkor beférhetünk a várba, ha legkisebb
gyanúst veszünk észre, ketten vagyunk! s itt már kettő hever.
- Jó - mond Fóto - siessünk, nehogy elkéssünk, mert meglehet, hogy a felváltás
ideje közelebb van, mint hisszük.
A két ifjú a lehető legnagyobb csenddel, de sietve vette magára a két őr felső
ruháját s fegyverzetét. Fehér fustanelláikat levetették s hajaikat lehetőségig
a nehéz vastag fez alá rejtették; s miután a két halotta fölvevén vállaikra,
messzebb egy mélyedésbe helyzették, visszatértek az őrhelyre, hol nemsokára
fel s alá látjuk őket járni, mintha a legszorgosabban védenék Ali pasa palotáját.
Vagy hosszabb időre voltak az őrök kiállítva, vagy kevéssel azelőtt, hogy Diamante
őket megölte, váltattak fel; de már vagy egy végtelen félóra haladott el s még
minden csöndes volt. Úgy tetszett ugyan a két tüzes ifjúnak, kik semmit sem
ismertek kevésbé, mint béketűrést, mintha kevéssel azután, hogy őrhelyöket álöltözetökben
elfoglalták, közel hozzájok a mindig sötét utcában valami neszt hallanának;
de ez alig rémlett néhány másodpercig így, azonnal minden néma lőn, s csak az
ebek ordítása s a távolabb felállított őrök léptei hallatszának néha.
Egyszerre Ali pasának falakkal kerített laka udvarában léptek kongottak, s nemsokára
a kulcsok csikorgása hangzott. Diamante és Fóto meglehetős távolságra egymástól
megállottak, mindkettőnek szíve dobogott. Érezték, hogy a kitűzött célhoz közelednek,
de maga e bőszült, majdnem csodás merény természetéből világos, miképp itt minden
csak véletlenre volt számítva, s csak a körülmények határozhaták el, mi az,
mi a jövő percben előttük áll.
Eközben a lak, vagy inkább az ezt kerítő vastag falnak kapuja megnyílt, s abból
többen léptek ki. Az első, kit a két ifjú megpillantott, szerecsen rabszolga
volt, lámpával kezében.
Ezen alacsony, zömök alak minden látható aggály nélkül jött ki a kapuból, őt
nyomban több fegyveres követte, alkalmasint a különböző őrök felváltására.
Minden különös szertartás nélkül, s nem úgy, miképp a jól rendezett őrség által
történni szokott, ketten a Fóto s Diamante helyére állottak, míg ezek a többiek
mögött foglaltak helyet.
Alig haladtak kissé tovább, Fóto maradozni kezdett s intett Diamanténak.
- Anyám - szólt halkkal -, néhányad magával nincs távol, azon pillanatban, melyben
a lámpa fénye a falak mögött mutatkozott, közelemben láttam őt. "Az újon
kiállított őröket bízd reám s embereimre", szólt anyám.
- Annál jobb - suttogta Diamante -, haladjunk kissé tovább a közelebbi őrökig;
meglátjuk, mit hoz a sors.
- De aztán? - kérdé Fóto.
- Aztán isten segít, s mi kihozzuk őt vagy ott veszünk!
Mindezt a két ifjú suttogva, de néha érthetőbb, a dologhoz nem tartozó, török
szavakat vegyítvén beszédökbe, mondották egymásnak, nehogy az előttük menő hat
egyén figyelmét fölgerjesszék.
Valóban ezen kis őrcsapat a két görög ifjúval együtt nyolc személyből állt;
ezek közől egyik a szerecsen lámpahordó, egyik pedig a csapat vezére volt.
Fóto s Diamante mindig hátul mentek, a felváltás szó nélkül történt, s így nem
csoda, hogy róluk a többiek, úgy szólván, semmi tudomást sem vettek.
Néhány perc múlva más két őrhöz érkezte, kiket ketten az újon jöttek közől váltottak
fel, ezek most Fóto és Diamante mögött foglaltak helyet, úgy, hogy a két ifjú
előtt a vezető bimbasi, a szerecsen szolga s két őr haladtak s mögöttük a két
újon felváltott.
Ha Ali pasa lakának egész körzetét vesszük, a csapat most annak éppen fele útját
érte el. Mivel három kapu volt, csak egy őrhely mellett kelle még elhaladniok.
E pillanatban mintegy száz lépésnyire lehettek azon helytől, hol Diamante a
két őrt megölte.
- Várjunk-e még? - suttogta Fóto.
- Nincs miért! - felelt Diamante -, mikor kezem oldaladat éri, az előtted s
mögötted állót rád bízom, a más kettővel végzek én!
A vér az ifjú arcán elgyulladt; azután érzé Fóto, hogy Diamante könyökével érinti
őt; néhány másodperc múlt el, s négyen az őrök közől a földön hevertek. Ugyanezen
percben hátok mögött zaj hallatszott s fojtott sikoltás.
Csak azon megfoghatatlan gyorsaságból, mellyel a két ifjú tőrével bánni tudott,
s azon vakmerőségből, mely a hajdani Bukániakra emlékeztetett, megfogható, miképp
szúrta a két ifjú, egy pillanat alatt megfordulván, a két mögöttük haladó törököt
le, s midőn az ordításra s zuhanásra a közvetlen előttük menő visszafordult,
azokat is. Hogy mögöttük Mosko nem hevert, ama zaj és sikoltás bizonyítják.
Most Diamante az őrcsapat vezérét ragadta torkon. - Egy hangot - szólt - s halva
vagy! itt nézd a véres tőrt! haladj előre, mintha semmi sem történt volna; s
te is az első hangra, melyet kiejtesz, megszűntél lenni. - folytatá a szerecsenhez
szólva, ki reszketve állt előtte.
A csapat vezére haladott; de alig mentek kissé tovább, midőn a közelebbi őrhely
felől siető lépteket hallának.
Diamante, bár azonnal gyanította, kik jöhetnek, mégis meg volt lepetve, midőn
a lámpa fényénél Moskót, Zavella anyját ismerte meg négy szuliota kíséretében,
mert e gyorsaság minden képzeletet fölülmúlt.
Mosko, midőn két lépésnyire jött a csapathoz kísérőivel, emelt tőrrel vetette
magát a csapat vezérére. Diamante előre ugrott s feltartóztatta őt.
- Elég az öldöklés! - mond az ifjú - gyanítom, hogy mind halva hevernek az őrök,
e kettő itt mit sem árthat.
- De elárulhat! - mond a nő.
- Gondolod - felelt Diamante -, hogy titokban akarom nevemet tartani? Éppen
az leend bosszúm, hogy ama zsarnok nevemet tudja meg!
- De mit teszünk tehát e két emberrel? - kérdé a némber kedvetlenül.
- Vezetendnek - felelt Diamante - elegen vagyunk, hogy legkisebb gyanús moccanásukra
kebleikbe mártsuk tőreinket.
- Mennyi idő múlva változnak az őrök? - kérdé Diamante, az őrök vezéréhez intézvén
szavait, törökül.
- Két óra múlva - felelt ez reszketve.
- Két óra? - mond Diamante. - Halljátok, amit mondok: minden kapu hatalmunkban
van; de azokat el kell őrökkel látnunk. Az éj sötét. Embereink a halottak ruháit
magukra vehetik, miképp azt mi tevők.
Diamante parancsára a Moskóval jött emberek közől egyik ahhoz a kapuhoz ment,
hol Diamante az első két őrt ölte meg, s hol Mosko már az újon állítottakat
is leszúratta; a másik az ehhez legközelebb esőhöz, hol a szulioták hasonlóul
leszúrták az új őröket.
Aminő lehetetlennek látszik, hogy Ali pasának laka előtt néhány merész szuliotának
sikerült 12 őrt megölni, anélkül, hogy ezt a pasa lakában tanyázó cselédsereg,
szolga és őrcsapat észrevenné, oly bető szerint megtörtént mindez.
- Az első, mit tennünk kell, - szólt Diamante - az, hogy a gyilkos tanyába belépjünk.
Ezen ember itt az őrcsapat vezére, a pasa háremébe fog vezetni; ha egyszer ott
vagyunk, akkor az ügy nyerve van.
- Igaz - mond Mosko Zavella -, de ha az őrök valamit sejtenek? Alszanak-e ilyenkor?
- kérdé most a bimbasihoz fordulva.
- Néhány belső őrt kivéve, mindenki alszik - felelt az alig hallhatólag.
Diamante tanácsát elfogadták, s míg az őrcsapat vezére reszketve ugyan, de belső
dühhel volt kénytelen a történtek tanúja lenni. addig az egész lakot megkerülték
s a főkapuhoz értek, hol Mosko s kísérői a lehető sietséggel jól-rosszul a megölt
őrök ruháiba öltöztek.
- Mindenek előtt, a halottakat takarítsuk el - mond Diamante -, nehogy valamiképp
igen jókor felfödözzék őket. Mutass egy jó helyet, pogány! - folytatá, tőrét
az őrvezető bimbasi mellére szegezve.
- Nem tudok jobban - mond ez, míg ajkai tajtékoztak -, mint ha a közelebbi kútba
vetjük őket.
- Helyes - felelt az ijfú -, s ne késsünk. Ezzel a bimbasi és szerecsen segítségökkel
a halottakat egytől egyig egy közeli kútba vetették. Mit öltözetükből kicseréltek,
azt egyik őrerkélybe rejtették, azután mégy egyszer rövid tanácskozást tartottak,
melyből sem a bimbasi, sem a szerecsen legkisebbet sem értettek, mivel az a
szulioták sajátságos tájnyelvén történt.
Mosko kikapta a szerecsen kezéből a lámpát s hirtelen fölemelvén azt, mintegy
felvilágította a szulioták arcát, kik egészen úgy néztek ki, mintha Ali pasa
őrseregéhez tartoznának. Pillanatra a kevély némbernek jellemteljes vonásait
öröm sugározta át, azután arca visszanyerte keményhideg kifejezését. - Mehetünk-e?
- kérdé, a lámpát visszaadván a szerecsenfiúnak.
- Előre - súgta Diamante - menjünk! s isten velünk!
A bimbasi csöndesen nyitotta fel a főkaput, s néhány perc múlva embereink a
véres tanyában voltak.
IV.
Tudva van Ali
pasa életleírásából, hogy ő mintegy 8 óra alatt minden országlási dolgait elvégezte,
azután háremébe vonult vissza, hol a kevés álmú öreg néha az éj nagyobb részét
ébren töltötte.
Itt látjuk őt fény és elpuhultság közepett, miket a szórakozottság és pihenésnek
fenntartott óráira árasztott, mondanók, pazarolt.
Ha higgadt ízlés, nemes követelések sok kifogásra találnak is okot, mégis mindaz,
mi itt egyszerre mint varázskép tűnik a szem elé, elég érdekkel bír arra, hogy
kinek az előny vagy szerencse jutott, a keletien felcsigázott élvek s az érzékiség
e bűvhelyére férhetni, meglepetve tekintsen maga körül.
A hosszú, százaival a lámpáknak világított teremvonal minden falai selyemmel
s bársonnyal, a padolatok a legfinomabb perzsiai szőnyegekkel vannak borítva.
Tágas, dagadó kerevetek, széles vánkosülések, puha fekhelyek, részint fátyolsátraktól
s arannyal csipkézett kárpitoktól fellegezve, kínálkoznak üléssel s fekvéssel.
A távolabb termekből hárfa- s mandolinhangok szűrődnek át, mintegy dallal s
fűszerrel hatván meg e titkos hézagokat.
A kelet s dél minden csemegéivel megrakott asztalok s állványok csábítgatják
az élvtől elkényeztetett ínyeket s minden termen át ámbraillat leng, átlátszó
párázatokban úszva, melyek a bennlevők tündéries csoportozatit bűnös légkörben
tüntetik fel.
E tágas termek egyikében hever Ali pasa. A bársonykerevet, melynek oldalvánkosán
nehézkedik könyöke s nyúlnak el tagjai, alacsony és széles. Mint olympi kép
az aggkor álmaiból, körzi ezt egy serege a legbájosabb alakoknak, lenge átlátszó
öltönyökben, dal- és fűszertől ittas, ábrándos vonásokkal, figyelve az úr vonásaira,
ki itt levetkőzve tigristermészetét, keletien elpuhult s odaengedő kifejezést
ada vonásainak.
A bájtelt hölgycsoportozatok mögött fekete rabszolgálók álltak, mintegy kiemelve
arcuk sötét színével amazok hófehérségét.
Ali hosszú meggyszárból dohányzott, drága csibukjából eregetve néha a kék füstöt,
míg szemei sajátságos alakra voltak függesztve. Ez közel hozzá, bársonyvánkoson
foglalt helyet. Sötét, majdnem kékes fekete hajzata, nehéz fodrokban függött
le vállairól s könnyű, ízletes öltözete, széles patyolatredőivel sokban különbözött
a többi hölgyekéitől.
Már azon figyelem, mellyel a zsarnok hallgatta, mutatá, hogy valamit beszél,
mégpedig alkalmasint oly érdekest, mit e buta s többnyire kevés nevelésű háremi
hölgyek figyelmét is fölgerjesztette. Ali jelentő arcának - e fönséges hölggyel
szemközt - kifejezése nyájas volt.
- Charis! - szólt a pasa, miután a hölgy elhallgatott - elbeszélésed igen jó
volt s örömest megjutalmaználak valamivel, ha volna, mi vágyadat fölingerli;
de te csak egyet óhajtasz mindig: szabadságot, ezt pedig nem adhatom meg neked.
A szulioták, jól tudod, miképp évek óta mindent elkövettek, bosszantásomra.
Alig mozdulok el valamerre, azonnal beütnek tartományaimba, falukat égetnek,
marhákat hajtanak el, s őket féken csak anyád tarthatja, kinek most, mióta szép
leánya nálam van, én parancsolok.
- Ne számíts igen vakmerően anyám szeretetére - szólt Charis -, ő honát inkább
szereti, mint engemet, s ha annak becsülete s boldogsága kívánja, feláldozand
érette.
- Szólj - mond Ali -, tett-e anyád eddig valamit? éppen mivel sem ő, sem bátyád
nem tettek semmit, kell itt maradnod. Csak mióta embereimnek sikerült téged
kézhez keríteni, azóta van nyugalom. Anyád megszabadult ugyan, de benned őt
is bírom.
- Annira hiszesz-e e nyugodalomban? - mond Charis.
- Ha titkon ármányt főznek - felelt a pasa - szálljon fejemre! Magukat hintik
be hamuval; sárt fogok velök étetni.
A hölgy elhallgatott. Gyönyörű vonásai visszatükrözték belső szenvedését; s
ezen életteljes vonások, e ruganyos termet, elvesztették elevenségüket. Charis
halvány volt, mint a liliom, csak szermeiben világolt azon erély, melyet anyjától
öröklött.
- Nekem egy szép ifjú fiam van - folytatá Ali - , szemem fénye, kinek árnyát
őrzöm, hogy rövidebbé ne váljon, tégedet szántalak nejévé, de előbb a koránra
kell áttérned, s oly gazdaggá leend, hogy egyik kezedben Szulit tartsd, a másikban
minden napra egy teljesülendő óhajtást. Mit adhat neked honod, s ama durva nép,
ezen örökös védelmi rendszerben, mely nem enged pillanatnyi nyugodt órát? Nézd,
ily fényes háremben fogsz lakni. Fiam az újabb kor embere: több szabadsággal
bírandasz, mint többi nejei, kiknek sorát te kezded meg s kiken te uralkodandsz.
Charis márvány homlokán komoly bánat ült; nemes nyugalommal felelt ő, mely minden
hetykélkedéstől távol, a valódi erő homlokigéjét hordá szavaiban. - Mondottam,
hogy én csak két ajándékot fogadhatok el nemzetem s anyám legelszántabb ellenségeitől:
szabadságot vagy halált; s ne hidd, Ali pasa, hogy ezen utóbbi elijesztene.
Inkább a halál, mint gyalázat.
Ali pasa egy - mondanók - szemtelen tekintetet vetett Charisra, kinek ifjú mennyei
vonásai nagyszerű ellentétet képeztek az aggnak redőtelt s elévült arcával.
- Nem mondottam-e - szólt Ali - , hogy fiamnak szántalak s nem maradtál-e érintetlen,
mint harmatcsepp?
E pillanatban szokatlan nesz hangzott a hárem lépcsőzetén. Igen természetes,
miképp azon pillanat óta, hogy a rettegett zsarnok magát háremébe visszahúzta,
a fekete háremőrökön kívül senki e törökösen őrzött titkos szentély felé nem
közeledhetett. De Ali annyira el volt Charissal foglalva, miképp alig lőn e
neszre figyelmes; kezét tette most a kedves hölgy vállára, ki csak mély undorral
fogadá az aggnak növekvő nyájasságát, midőn az ajtó felnyílt s az őrök egyike
félénken dugta be fejét.
Ali feléje tekintett, égő pipáját kivette szájából, nem kevéssé meglepetve az
őr szokatlan megjelenésétől, ki a maga részéről nem igen látszott tudni, mit
mondjon, annyira szokatlannak látszott előtte az, amit jelenteni akart.
- Csodálatos! - mond Ali végre - mit akarsz e szokatlan órában?
- Uram! - hebegte inkább, mint mondotta a majomképű szerecsen - , idegen hangokat
hallottam a folyosón s egy sikoltást.
- Sikoltást? idegen hangokat? - kérdé a zsarnok.
- Úgy van, uram. - felelt a szerecsen.
- Híjjátok a bimbasit elő! - parancsolá a vén oroszlán. Ezzel nejeinek intett,
kik a mellékosztályokba vonultak, melyeknek selyemleplei közel a pasa kerevetéhez
függöttek a magasból alá.
Ali legkevésbé sem rettent meg; nem is volt, legalább meggyőződése szerint,
legkisebb ok ijedelemre. Tudta, hogy mind a palotaőrök, mind azok, kik a külső
kapuk előtt vannak felállítva, minden két órában változnak s a kapuk mindig
zárva tartatnak.
Míg háremhölgyei a mellékszobába siettek, Charis egy vastag patyolattal bevont
oszlop mögé vonult, melyről e tágas szobakárpitok egyike folyt le, s hol tökéletesen
el volt födve.
A hölgynek legkisebb sejtelme sem lehetett Diamante vakmerő, mondhatni eszeveszett
merényéről. Akkor, mikor őt s Moskót Ali emberei jó távol Gardichitól, honnan
Szuli felé siettek, megtámadták, s Mosko látta, hogy leánya már a zsarnok embereinek
kezei közt van, felkiáltott: - Bízzál istenben s légy erős, mert meg foglak
szabadítani! Charis, télájulása dacára, hallotta anyja biztató szavait, de kevés
reménye volt, hogy az más, mint roppant váltság s hosszas alkudozások s ígéretek
útján teljesülhessen.
E lanyha korban, hol polgáriasodott hölgyeink nagy részének legtávolabb eszméje
sincs azon hősiességről, melyre hölgyek képesek, nem csoda, ha lesznek, kik
meg nem foghatják Charis elszántságát, ki Szuli megaláztatása árán nem akarta
szabadságát megvásárolni. S valóban sajnálnók a fáradságot, az ily kétkedőket
a nem oly igen régi prágai hölgyekre, Saragossa ostromára s jelenben a beduinok
s cserkeszek tetteire emlékeztetni; s csak azoknak, kik még magas erényben s
hölgyerélyben hinni tudnak, erősítjük, miképp igen, a nemes görög hölgy, mint
második Judith, csak kedvező alkalomra várt, saját erejével segítni sorsán.
Hogy Ali őt valóban fiának szánta, sőt még azon is túlteendé magát, ha Charis
vallását megtartja: az mindenki előtt hihető leend, ki e könnyű módot - a szuliotákat
megnyerni - összehasonlítja azon történetileg tudott veszélyekkel s áldozatokkal,
melyektől Ali előbb s utóbb nem vonakodott.
De térjünk, e szükséges felvilágosítás után, történetünkhöz vissza. Alig tűntek
el a hárem hölgyei, midőn egyszerre, mielőtt még Ali tudná, mi vár reá, az ajtó
s azután az előtte függő kárpit felnyílt, s a most valóban megrettent zsarnok
előtt Diamante Dráko állt. Mosko, Fóto s még négyen léptek a hárem titkos termeibe,
kiket a pasa egyelőre őreinek gondolt, mivel azoknak öltözetét viselték.
- Ali Telepéni! - szólt most Diamante, ki levetve kaftánját, baljóslatú fekete
öltönyében állt a pasa előtt. - Őreid osztályát bezártam; négy közől, kik még
volta, egy életével áldozott, a másik sebesülve hever a folyosón, kettő élve
be van zárva. Tökéletesen hatalmamban vagy. Hol van Charis Zavella?
- Itt vagyok! - szólt most a hölgy, anyja karjai közé rohanva, kit álruhája
ellenére azonnal megismert.
Mosko hideg, szigorú tekintetet vetett leányára, azután szólt: - Lelkedet is
visszanyertem-e, Charis, vagy csak annak hüvelyét s jobbmagad romjait, mint
erkölcsi halottat, ki atyáid sírjai mellé akarsz temetkezni?
Charis büszkén, feddőn emelte szemeit anyjára; arcában a láng szállt fel; indulatos
szavak küzdöttek fel ajkain, de a sértő vádat felelet nélkül hagyván, Diamantéhez
lépett, ki mellett Mosko Zavella magas alakja állt, a jól ismert félelmetes
vonásokat láttatván a dühös pasával.
- Diamante szelíd, szerelem- s bizodalomteljes tekintetet vetett arájára; azután
szólt: - Ali pasa! undok szörny! kit a pokol vetett ki, sokkal nagyobb számadása
van az emberiségnek veled, mint hogy én feljogosítva érezném magamat, téged,
mint köznapi gonosztevőt, rövid halállal jutalmazni! Isten igazságosabb: neked
borzasztót kell átszenvednek, mert hallatlan, mit te tevél másokkal! de e kar
nemesebb is, mint hogy véreddel fertőztesse magáz. Életeddel megajándékozlak,
de egy föltét alatt: ne bántsd Szulit többé! A szulioták nem sóvárognak kincsekre,
nem terjedelemre. Hegyeik közt születtek, s mint a csiga, nem vágynak más tájra,
mint arra, mely saját erejökből vonta kérgét körülök. Szabadok akarnak leni
s nem bántanak tégedet: de te se bántsd őket! Az élő istenre: Ali! ha egy lépést
teendsz, az erő vagy ármány lépését Szuli nyugalmát háborítani: - e tőr - ekkor
Diamante magasra emelte fel tőrét, megtalálja szívedet!
Mosko, Fóto s Charis, s a szuliota, ki Mosko kíséretében jött, hallgattak.
Ali, miképp láttuk, másodszor került kelepcébe. A harag s düh voltak vonásaiban
kifejezve. De éppen azért, mivel harag volt, mi őt elnémította, állt még mindig
szótlanul szemközt ezen emberekkel, kiknek mindegyike keveset gondolt életével,
midőn magas érdekek forogtak kérdésben.
- Kétszer találkoztunk - mond Diamante Dráko, tőrét villogtatva a pasa szemei
előtt - jaj neked, ha harmadszor találkozunk!
- Jaj neked is - mond Ali pasa, ki félelmét végre legyőzte -, ha még egyszer
találkozunk! Azután segítségért kiáltott, de alig ejtett egy hangot s Diamante
tőre keblére volt szegezve.
Ali szemei kikeltek képéből, azután mondta: - Mit akarsz? szólj!
- Semmit - felelt Diamante. - Mi könnyen tehetném, hogy életedet oltsam ki s
a földet ily szörnytől megmentsem; egész Albánia örömtüzeket gyújtana; saját
fiad s leányaid örülnének, mert halálod ünnepély lenne! de nem akarok isten
tisztébe vágni. Jegyezd fel e napot magadnak, alávaló féreg, kit megvetek, kit
lábaimmal tapostam, s kit úgy sem tartok érdemesnek szabad szuliota tőrére.
Ezzel Diamante torkon ragadta őt s a földre vetette, lábával érintette szakállát,
s kimondhatlan megvetéssel szólt: - Kelj fel s imádkozz bűneidért!
Azután a terem előtti kárpitos előszobába lépett s onnan a lámpát fölvette,
melyet a borzasztó éji jelenetek alatt a szerecsen-rabszolga kezében láttunk.
- Itt a lámpa! - folytatá, pisztolyát másik kezével Ali pasa mellére szegezvén
- hitetlen eb! előre! világíts vendégeidnek, s ne feledd, hogy itt öten vagyunk,
kik az életet egy parára tesszük, ha becsület s bosszú parancsolják. Első kiáltásodra
orrodat, füledet levágom, a másodikra halál fia vagy! Előre, nyomorú, világíts!
Vannak helyzete,
melyek annyira hihetetleneknek látszanak, miképp egyedül a költő hevült szeszélye
eredményeinek vehetők s melyek mégis megvannak az életben. Olykor néhány vakmerő
ember elszántsága minden számításon túlesik, s csak midőn a rögtönzött varázs
megszűnik, jut eszünkbe, mit kellett volna tennünk, mit tehetendénk.
Se aki e rövid történeti vázlat részleteit némi figyelemmel kísérte, nem tagadhatandja,
miképp Ali pasa csak két dolgot tehetett: vagy ellenszegülni, s akkor még nagyobb
meggyaláztatásnak teendé ki magát, s talán életével is adózanda vagy pedig engedni
a pillanat hatalmának, mi a véres bosszú utógondolatát s erős szándékát ki nem
rekesztette.
Ali Telepéni, a híres rettegett janinai pasa, kinek barátságát koronás fők keresték,
kitől Albánia s a szomszéd tartományok reszkettek: most lámpával világított
a fiatal Diamante s kísérői előtt. Mikor a kapuhoz értek, az ifjú kiverte a
lámpát a dühös pasa kezéből.
- Most nincs veszteni idő - mond Mosko - siessünk pár óra múlva hajnalodik.
- Palotája minden kapujának kulcsait hozom - mond Diamante -, míg ezek kinyílnak,
messze lehetünk s egy órányira ide hű csapat vár reánk. Siessünk!
Nem szükséges mondanunk, miképp azon elővigyázat, a palota kapuit külről bezárni,
nem lőn feledve, sőt a minden történhetőt kiszámító Diamante óromrudacskákkal,
kalapács segedelmével, a kulcslyukat annyira betömte, miképp a kinyitás a lehetőségig
meg volt nehezítve.
V.
Diamante merényét ezúttal oly elővigyázattal s előkészültséggel hajtotta végre, miképp a pasának gyors felüdülése s még gyorsabb intézkedései dacára sem sikerült a menekvőket kézhez keríteni. Bántatlan érkeztek Szuliba, hol aggódva várt rájok a nép s örömittasan fogadá őket.
Szuli magas
hegyek és sziklák közé szorított felséges hegyi róna, tágas völgy, elhintve
falvakkal, melyek a tenyészet dús bársonyán hevernek, mint a rejtező szárnyas
fészke a zöld lombozat közt. Magas, izmos bástyák védik szorosait s hegyhasadékait;
csak öszvérekkel, vagy gyalog, de mindig nyakkockáztatva lehet e rejtekbe férni.
Valaha régibb időkben vándor nyájőrök födözték fel, maradékaik népesítették,
s a védelem, melyet itt a természet önkényt nyújt, bélyegzé s emelé Szulit a
legszabadabb s legelszántabb görög faj tanyájává.
Nem sokkal azon nap után, melyen Diamante aráját kiszabadította, az ifjú eltűnt
a vidékből. Voltak, kik állíták, hogy hosszú időhézagokban látták magas termetét
Fóto házánál, de mindig rövid időre. Nejének arca nyugodt volt, de nem vidám;
soha őt mosolyogni nem látta senki, s midőn magányos óráiban gyermekét forrón
szorította kebléhez, a gyönyörű szemekbe egyes könnyek gyöngyei szivárogtak;
látszott, hogy szívén a jóslat igéi, rejtett aggály s bánat nyomnak. De néha
fönnkelt nemes bátorság sugára lövellt át tekintetén s ilyenkor Szuli legszebb
nőjének arca majdnem isteni szépségben dicsőült.
E közben a Teodor s később az Ypsilanti név merült föl. Az egykor Hellasz s
hős ivadéka a jármot kezdé lerázni nyakáról. Itt-ott, távol Szulitól, egy fekete
alak jelent meg néha, mindenhol buzdítva s bátorítva a szabadság embereit, kiknek
ingatag első föllépése halkkal, a jó ügy s az isten segítette harc előnyeiben
kezdé szárnyait terjeszteni.
Ali pasa, kinek fondorkodásai végre - pazar ajándokai s titkos ügyvivői dacára
- a padisah figyelmét fölgerjesztették, azt hitte, hogy most, a fölzendült szabadsági
háború alkalmával, őt kimélendik; csatlakozott. Ki lőn Sztambulban az anathema
ellene mondva.
Fóto Zavella s anyja a fölkelt görögök zászlói alatt víttak, míg Diamante mint
fényes meteor tűnt elő néha, s öltönye fekete színétől a Kara nevet nyerte;
lépteit győzelem követte, s neve nem egyszer hangzott Ali pasa fülébe.
Pachi bej, Ali esküdt ellenségének végre sikerült a vérengző zsarnok tetteiről
a színlés álarcát lerántani. A török szultán őt főparancsnoknak nevezte ki a
janinai kényúr ellen.
A halálos ellenség bosszúhevével lépett Pacho bej föl; de nem tanúsítván annyi
képességet, mennyi tőle a dühösségig fölingerelt szultán s a Diván vártak, helyéből
elmozdíttatott, s azt a sokkal gyakorlottabb Kursid pasa pótolta ki. Ennek sikerült
Ali pasát minden birtokaiból kiverni s janinai erősségébe szorítani.
Egy napon Ali
pasa egész őrseregét összegyűjtötte s kirohanást parancsolt az őt ostromlók
ellen; de a nagyszámú ellenségtől minden oldalról körülfogva, kétharmadát embereinek
elveszté. Azokat, kik megmaradtak, Ali, ki már senkiben sem bízott, nem merte
a várba beereszteni, s így végre csekély számú őrserege is eloszlott.
Hat hű embere maradott csak, s ezek közt három görög volt. Ali pasa kincseit
épületének első emeletébe hordatá; a másodikban ő maga lakott; a földszinti
osztályba pedig annyi lőpor volt halmozva, miképp az egy szikra segélyével képes
volt az egész lakot mindenestül a légbe vetni.
Kursid pasa, ki az ostromot vezérlette; többször felszólította őt, hogy adja
meg magát; Ali csak egyes lövésekkel felelt, de amelyek mindig úgy voltak irányozva,
hogy nagy rombolást okoztak.
Ali pasa kinyilatkoztatá, miképp épülete alatt több mázsa lőpor van, s ha látja,
hogy vesznie kell, a légbe hányatja magát minden kincseivel.
Kursid fel volt ingerelve, s még egyszer felszólította őt, hogy magát adja meg,
vagy maga fog tüzet vettetni a felhalmozott lőporba. Ez használt végre s Ali
kénytelen vala várát feladni. Talán ha nyolcvan év helyett csak tízzel leende
ifjabb, még hetekig, holdakig védendé magát.
A törökök vele szelíden bántak. Közel Janinához egy szigetbe lőn szállítva,
hol végre kedélye meg látszott nyugodni. Mindig remélte, hogy a török szultán
most, midőn birodalma oly fenyegető állapotban van, nem fogja meggyilkoltatásával
bosszúját hűteni, s hogy azon roppant kincs, mely több millióra ment s Janinában
találtatott, a legjobb engesztelő áldozat leend.
Egy estve új lakásának - mely csak annyiban volt börtön, hogy abból kimennie
nem engedtetett - egyik tágas szobájában ült. Vonásaiban nem volt többé azon
erély kifejezve, mely annyi hatással bírt egykor mindazokra, kik vele szemközt
valának. Az agg redőtelt arc beteges, ingerlett kifejezést nyert, hófehér szakálla
övig ért, csak szemei, mikor néha kiemelkedve ezüst ernyőik alól felgyulladtak,
gyaníttaták a vészt, mely e dúlt kebelben viharzott. Most nem csodálkozunk,
ha merjük állítani, miképp valami gyáva ragaszkodás ily aggott, meggyalázott,
s minden aljas és szebb örömétől megfosztott élethez, vonásainak majdnem undort
ébresztő kifejezést adott.
A hatalmas elvesztette hatalmát, az ármánykodó szavai siket hangokká váltak;
a fukar kincsei más kezekre jutottak; a kényúr börtönben ült s az atya saját
gyermekei sírján esengett a napfillérek után, melyek élte tökéjéből megmaradtak.
Mert saját fiai elhagyták őt, de árulásuk érdemlett bérét nyerték, gazdagság
s fényes hivatalok helyett - a vörös zsinórt. Nem volt semmije s nem volt senkije.
Igen, hogy keletiesen szóljunk, saját szakállát hintette be hamuval, s mégis
rettegett azon egyetlen baráttól, ki minden szégyentől, kíntól s gyötrelemtől
megmenthetné: a haláltól.
Mint az ördögnek is vannak imádói: úgy - s ez legyen nemünk gyalázatára megvallva
- nincs oly nyomorú zsarnok, oly gyáva semmije a természetnek, kinek élete a
rokonszenv létének szellőérintését ne érezte volna. A vén, vértől füstölgő tigrisnek,
ezen undok szörnynek is voltak barátai, magasztalói, védői. Mert hiszen mit
ne tudna az emberi nyelv védeni szavai gépezetével, mely a feketéből fehért
tud csinálni, s pár ál-okkal, pár magasan hangzó szóval az ürgehalomból hegyet
emelni! Voltak s ezek szándékosan játszottak fegyvert kezei közé, hogy életének
véget vessen; de csodálatosan e fegyverek mindig eltűntek, mintha valami gonosz
szellem egy férfias önerejű kilépést az életből igen tiszteletesnek tartanda
ily hiéna számára. Alinak alig maradt pár percnyi ideje e fegyverek kínálkozó
élét s öblét tekinteni. Eltűntek nyom nélkül. Ali búsan eresztette fejét keblére,
csak egy rabszolgáló, háremének utolsó cselédje, maradott nála; ez ült most
párnakerevetének szőnyegén s részvét- s szánakodásteljes tekintetet vetett az
öregre, kinek ajkai rebegtek, mintha magával beszélne, s pipája harmadszor aludt
ki.
- Allah nagy! - szólt a szolgáló - légy vidámabb, pasa; nézd, a nap esti sugára
minő szépen ragyog be ablakaidon! Nemsokára a padisah parancsa itt lesz, s aztán
szabadok leendünk. Ő volt-e, ki a fegyvereket elsikkasztotta, vagy más valaki
ellenséges indulattal cselekedte-e ezt? csak gyanítnunk lehet.
Ali azon különös tekintetek egyikét veté most az alig tizenhat éves leányra,
melyek szívtelen embereknél, mintegy átküzdvén kedélyök lemezén, inkább valami
eszményi igazság érzetét a természetnek látszanak bebizonyítani, mint érzést,
mely a szívből kelne - azon igazság érzetét, mely oly harsányul hangzik, a legelfásultabb
kedélyek dacára, s akaratlanul kivíjja a méltánylást önkénytelen kifejezésében
a vonásoknak, melyek néha többet tolmácsolnak, mint lelkünk érez vagy akar érezni.
- Te szabad vagy - mond Ali -, nem vagy mint a kő, mely útszélén hever, s ahányat
fölveszesz, egyik annyit ér, mint a másik, hanem olyan vagy, mint a kő, mely
a hegyek keblében szunnyad, s mikor tűzön viszik át, könnyei aranycsöppekké
válnak. Az Zaide, Zaide! még szabad akarnék lenni, hogy lehessek atyád, neked,
ki miután mindenki elhagyott - - -
E pillanatba Zaide elsikoltotta magát, vonásai elmerevültek, nyitott ajkakkal,
melyek hófehér fogait láttatták, de a felküzdő szavakat kiejteni nem tudták,
fordította a bájos szép gyermeki főt az ablak felé, karját emelte föl s oda
mutatott; míg Ali, a gyermek sikoltásától figyelmeztetve, bágyadtan fordította
nehezült fejét arra, merre a mutató kéz vala nyújtva.
A magas ablak fényes üvegzetét egész árja a búcsúzó vérsugaraknak öntötte el;
s miképp nyílt tekintetet engedett az egy dombra, mely alig néhány lépésnyire
emelkedett az ablaktól, Ali pasának vére jéggé kezdett válni.
A sima, puszta dombnak bársonygyepén egy fekete alak állt. A fez, mely fejét
borította, a rövid öltöny s annak öve s az egész fegyverzet hollófekete volt.
Csak az arc, mint a szelíd hold, majdnem fénylőfehéren világolt. Ali pasa kábultan,
álomszerűen egyenesedett föl üléséből. Most ama fekete jelenet karját emelte,
s Ali holtig éles látása kezében vörös zsinórt pillantott meg.
- Ő az! - kiáltott fel - nézd, gyermekem Zaide! ama fekete kísértet, harmadszor
látom őt - vége mindennek.
Egy pillanattal azután a második szeraszkir s moreai kormányzó Mehmed pasa lépett
be a fetvával kezében. S miután az ítéletet felolvasta, a remélt bocsánat helyett
a vörös zsinórt adta a pasa kezébe. Ali, mint hideg kígyót, kiejtette kezéből;
s Mehmed tőrét a zsarnok szívébe döfte. Zaide egy sikoltással rogyott össze:
szíve meghasadt!
Egyszerre minden oldalról Ali pasának még Janinában rejtező emberei berohantak;
dühös harc kezdetett, de csak rövid ideig tartott. Miután az első meglepetés
s ijedelem varázsa megszűnt, egy összes kiáltás hangzott: "Éljen Mahmud
szultán s vezére Kursid pasa!"
A zavarban ama fekete alakot lehete pillanatra a szobában látni, hol Ali holtteste feküdt: Diamante volt! A földön heverő fetvát s a vörös zsinórt ragadta föl: mint diadali jelt tartotta magasra pillanatig, azután nyom nélkül eltűnt a csatázók közt.
A jóslat nem teljesült, mert Diamante még él nejével, kinek nyugalom s rózsás öröm leheltek újra vonásain, s mindketten megérték honuk szabadságát.
---
