Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A BOSSZÚÁLLÓ

Vajon mit mível a vén Tepelenti Ali körülvett fészkében, Janina várában? Megnyugodott-e már azon végzetben, hogy el kell vesznie, vagy küzdeni akar a megszámlált napokért, amik éltéből hátravannak? Tetszik-e neki ez a vérből csinált tenger, melyben a zivatar hányja, s melyből nem lát partot?
Még nem adta meg magát a sorsnak; hazája harcot izent ellene, a szultán aláírta halálítéletét, családja elhagyta és ellene fordult; de Ali nem engedé kettétörni kardját, hetvennyolc esztendeig volt ellenségeinek ostora, hazája védelmezője, a szultán jobb keze, rokonai patriarchája; a hetvenkilencedikben azt mondák neki a szultán és a rokonok: "halj meg, mert eleget éltél!" és ő felgyújtá hazáját, megingatá trónján a szultánt, és kiirtá rokonait.
A görögök, kiknek egykor zsarnoka volt, most az ő szövetségesei lettek. Tepelenti tartá őket fegyverrel, pénzzel, és ha kellett, jó tanáccsal, rossz tanáccsal.
Három hadsereget tett már semmivé, mik ellene kiküldve voltak.
Ellensége Gaskho bej eredménytelenül veszté el seregét a zendülők elleni csatákban, még csak a várakat tartá birtokában Janina körül, Artát, Prevesát, Lepantót, Tripolizzát és La Gulliát. A hellének mindennap ostromolták valamennyit. Egy napon elhíresztelé Ali, hogy Tripolizzában ötszáz előkelő görög van fogva, kiket a törökök kezesül vivének magukkal. E hírre kétszer nagyobb dühvel támadták meg az ostromlók a várat. Pedig azon ötszáz görögöt maga Ali gyűjté össze, mikor még Tripolizza birtokában volt, s jól el voltak azok téve már mind; mikor kénytelen volt a várat elhagyni, egy ó-kútba hányatta a görögöket, s kövekkel jól lenyomtatá, s pázsittal befedeté a helyet. Ő maga cselekedte azt.
A düh túlnyomó harca alatt kifáradva, harmadnapra megadták magukat a törökök Kleonnak, ki az ostromot vezette; csupán szabad elmenetelt kértek, az meg is lőn nekik ígérve.
Amint azonban a vár átadatott a görögöknek, első kérdésük az volt: hol vannak testvéreink, hol vannak a kezesek? A törökök bámultak, nem tudtak a kérdésre felelni, ők kezesül nem tartottak senkit.
Ekkor egy szulióta felfedezé az ó-kutat, melynek körzete be volt rakva pázsittal, s minő látvány tűnt szemökbe, midőn azt felbonták!
A bosszú vérszomjas dühével rohantak ekkor a lefegyverzett várőrségre, s felkoncolták azt az utolsó emberig, nem hagytak egy élő asszonyt, egy gyermeket abban a várban, mind a bástyákról hányták le őket fejetlenül.
Ali basa pedig nevetett Janina várában.
Ő maga több törököt elfogyasztott, mint az egész görög harc.
Midőn Lepantót elfoglalta Ypsilanti Demeter, a várőrség szabad elbocsátásra adta fel a fellegvárat; Demeter maga írta alá a szerződést.
S midőn kijöttek a várból a törökök, Ali basa szuliótái rájok rohantak, s levágták őket mind.
Ypsilanti haraggal veté magát közbe, mutatva a szerződést, melyben a törökök éltét biztosítá.
Kleon felnevetett rá. Alitól tanulta e rút, gúnyos nevetést.
- Hiszen te nem is bántod őket, mi öljük meg, kik nem írtuk alá a szerződést.
Ypsilanti undorral fordult el a mészárlástól, s rögtön hajóra ültetve seregeit, visszahajózott Khioszba.
Ah, a görögök már ekkor sokat tanultak Alitól.
Jaj volt azon müzülmánnak, ki élve kezökbe került, ki nem tudott vitézebb és ravaszabb lenni, mint ők. Az előrehaladó Omer Vrione az egész úton, amerre járt, az útfélen felállított karók között haladt el, miken borzasztóan kivégzett törökök csontjai fehérlettek, néhol változatosság kedvéért egy-egy keresztfával felváltva, melyen kínhalállal kimúlt zsidók tetemei rémlettek, kezeiknél fogva faékekkel felszegezve, s félig megnyúzva és félig megsütve.(7)
Ah valóban, a marathoni hősök utódai nagyon messze eltértek ősapáiktól, s igen jól mondá az ismeretes török hadvezér, hogy rossz katona az, ki ráér a csatában megölt ellenség fejét levágni.
Omer Vrione Pulónál találkozott Odysszeüsz hadaival. Egykor ő volt Ali basa legjobb hadvezéreinek egyike; Ali nevelte őt pásztorfiúból hadvezérre, Ali tanítá őt meg fegyvert viselni, s most ez is ellene fordult.
A szultán szép hadsereget bízott rá, mellyel Gaskho bejt segítve, Alit várába zárni segítsen: nyolcezer ázsiai gyalogvitézt, kétezer szipahi, nyolc ágyúval. A szipáhik vezére volt Zaid, Kasztoria bégje, Ali legkedvesebb unokája, kit húsz év előtt annyit ringatott térdein, s maga elé ültetve a nyeregbe kisgyermekkorában, úgy tanítá lovagolni.
Zaid maga kérte a kegyet, hogy nagyapja ellen vezethesse a lovashadat. Otthon megígérte anyjának, hogy szakállánál fogva hozandja el a a vén bűnös fejét.
Tulajdon unokája!
Pulóig jött Omer Vrione, ott a hegyekről aláereszkedve, megpillantá Odysszeüsz seregeit, amint a fehér zászlók sorba voltak tűzve a halmokon, s pihenni sem engedve hadait, rögtön megfúvatá a harci kürtöket, s teljes erejével megtámadá a görögöket.

Egy órai harc után, melyben férfi férfi ellen küzdött, ki voltak vetve a törökök sáncaikból, s elkezdtek lassan a völgybe aláhúzódni.
A timarióták hátramaradtak, s Zaid elkezdé a hátrálókat üldözni szipahijai élén. Odysszeüsz lépésenként vonult vissza mindaddig, míg Puló alá ért, s ott megállt utcai harcra. Már ekkor lobogója nem fehér volt, hanem veres; annyi jó vitéz vére fecskendezett föl rá, ki védelmében elesett.
Most egyszerre megzendült a Pindus felőli hegyek között a viharos marseillaise danája, melyre a görög harci dalok voltak alkalmazva, s sebesen, mint a záportól áradt hegyi folyam, rohantak alá a szulióták a törökökre, élükön Kleon és Artemisz.
Omer Vrione két tűz közé volt szorítva; késő volt visszavonulni, késő megváltoztatni a csatarendet, az ágyúk nem használtak semmit, a lovasság nem mozdulhatott, s a gyalog ezredek csapatonként vágattak el egymástól anélkül, hogy egyik a másiknak segítségére mehetne.
A vezér látta, hogy nem mentheti meg seregét, legalább nem akarta, hogy maga megmeneküljön; odaveté magát, hol legdühödtebben folyt a harc.
Vad, kérlelhetlen viadal folyt az összekeveredett ellenek közt, a porfellegben, a vérpatakban egyszerre egy magas, sötét arcú ifjúval találkozik össze Omer Vrione. Megismeré: Kleon volt az. Már egyszer álltak szemközt, ezelőtt három esztendővel, midőn Ali küldé Omer Vrionét a szuliótákat megfenyíteni, akkor Kleon futott ő előtte. Akkor ő kiáltá a futó után: "Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek."
S most Kleon eszébe jutott a szó, és most ő mondá a basának szemébe: " Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek!"
És Omer Vrione ott elesett a viadalban, s a szulióta vágta le az ő fejét. Milyen különös a sors.
Omer Vrione elestével el volt döntve a harc sorsa: a török hadból menekült, ki merre látott, cserbenhagyván minden ágyút, minden zászlót, minden vezért. A lovasságnak nem volt merre kivághatni magát, egy része elhullt, más megadta magát.
Zaid a végveszély percében letépte turbánjáról a kócsagot és elhajítá, kaftánját elcserélé hirtelen egy szolgájával, hogy rá ne ismerjenek, s odaállt a közvitézek sorába. Jobb lett volna otthon maradnod gyermek, mint a vén oroszlán, mint az öreg apa vadászatára jönnöd.
A szulióták körülfogták Zaid csapatját.
- Le a lovakról! - hangzott Kleon éles szava.
A szipahik csúfosan leszálltak lovaikról.
- Melyik a ti vezéretek, Zaid? - kérdé Kleon előlépve. Kardja hegyéről csepegett alá a vér.
- Én vagyok az - mondá a szolga, ki Zaiddal öltönyt cserélt, s odaállt Kleon elé.
- Hajolj meg előttem, rab! - kiálta Kleon lábával dobbantva.
A szolga meghajtá fejét a győztes előtt, s azután nem is emelte azt fel többé, mert Kleon leüté fejét véres kardjával, s azután felszúrva azt kardja hegyére, felemelé magasra, vérittas társainak kiáltva:
- Íme itt a másik vezér, Zaid, ki minket meghódítni jött. Halleluja!
A győztes sereg utána kiálta:
- Alleluja, alleluja!
És azután feltűzték a két vezér fejét a két kopja hegyére, s úgy vitték végig Puló utcáin, a háztetőkre csoportosult nők és gyermekek előtt kiáltozva:
- Győztünk! győztünk! Ezek az ellenség vezéreinek fejei, az egyik Omer Vrione, a másik Zaid bég. Kyrie eleison!
Kinek volt sápadtabb az arca, mint Zaidnak, midőn nevét hallá kiáltani, s látta, mint csúfolják meg azt a levágott fejet?
A szulióták visszatértek Janina alá foglyaikkal és győzelmi jeleikkel. Tepelenti meghallva, hogy Zaidot levágták, lemene hozzájok a táborba, és kérte, hogy adják ki neki a levágott főt.
Kleon sátora elé volt az leszúrva. Nem akarta e diadaljelt átengedni, még egy ideig ragyogni akart vele seregei előtt.
Ali készen volt a jó tanáccsal.
- Vágasd le egy másik fogoly fejét, s tűzesd azt helyébe, senki sem fogja azt észrevenni.
Kleon helyeslé a tanácsot, s tüstént kiküldé darabontjait, hogy hozzák be Alinak a kitűzött főt.
Ali megcsóválta fejét, amint meglátta azt, s ujját feddőleg emelve Kleonra, mondá:
- Fiatal vagy te még arra, hogy Tepelentit megcsald, fiam. Tanácsomat káromra akarod használni, s nekem adsz Zaidé helyett más fejet.
Kleon felpattant helyéről.
- E fő nem volna Zaidé?
- Bizonyára nem az övé. Elhiheted, hogy én jól ismerem az ifjút, én neveltem gyermekkorától, térdeimen tanítám lovagolni, s a kardot én adtam először kezébe.
- Hisz énnekem maga mondá az - szólt Kleon a főre mutatva -, hogy ő Zaid, s vezéri köntöse volt.
- Rabszolga ez - szólt Tepelenti közelebbről megtekintve a főt -, láthatod: fülei ki vannak hasítva hogy függőt ne viselhessen bennök, ami csak uraknak szabad.
- Úgy Zaid megszabadult.
- Úgy Zaid itt lesz a foglyok között - monda Tepelenti -, én meg fogom őt ismerni ezer közül. Legkedvesebb unokám volt. Képe most is szívembe van vésve.
Azzal kimentek a foglyok közé. Alig tekinte végig rajtok Tepelenti, odamutatott ujjával.
- Amott van ő. Nem látod mennyivel halványabb arca, mint a többié?
Kleon bőszülten rántá ki handzsárját, s a megmutatott alakra akart rohanni. Ali megragadá kezét.
- Mit akarsz? Csak nem akarod meggyilkolni unokámat saját szemeim előtt?
- Te csak fejét kérted. Az legyen tiéd.
- De most életét kérem, Kleon; legkedvesebb unokám Zaid, én neveltem, én szerettem, jobban, mint tulajdon édesanyja, jobban, mint valamennyi gyermekemet. Látod, én megosztom veled minden zsákmányomat, s tőled csak azt kérem, ami az enyim, ami az én testemből való test.
A szerencsétlen ifjú e szavakat hallva, odarohant Ali lábaihoz, s térdeit átölelte, és kezeit összecsókolá, sírva és könyörögve, hogy szabadítsa meg őt, jó, engedelmes fia lesz ezután.
- Látod, mennyire szeret engem ő is - szólt Ali könnybe lábadó szemekkel tekintve Zaidra, s hosszú ősz szakállával betakará a hozzá menekültet. - Ugy-e Zaid, jó most ez ősz szakáll árnyéka alatt rejtőznöd, melynél fogva Ali fejét anyádnak akartad megvinni?
Kleon megvető gúnnyal tekinte Ali basára. Ali tehát gyönge ember; Alinak szíve van, Alinak fáj a szíve, ha rokonait megölik. Ez kegyetlen elégtétel volt a görögnek. Kínozni akará a basát.
- Ha nem akarod Zaidot halva látni, eredj innen, élve nem kapod meg őt.
- Mit? - kiálta föl Tepelenti, s fölegyenesedve, kirántá kardját. - Azért, hogy szakállam hosszú, azt hiszed-e, hogy rágázolhatsz? Én véremmel fogom megvédeni véremet, s elveszek inkább magam, de őt megölni nem hagyom. Lássuk, őrült fiú, van-e kedved levágni saját jobb kezedet?
Kleon meg volt lepetve, nem tudta mit tegyen? Hatalmában állt volna Alit megöletni, de az nagyobb diadal lett volna Sztambulban minden eddigi harcnál.
E pillanatban hírnök érkezék Odysszeüsztől, ki azon parancsot hozta Kleon számára, miszerint a pulói csatában elfogott török tiszteket küldje el Prevesába, hogy azokkal a Moldvában elfogott szent sereg ifjait kiválthassák.
Kleont sértette az egyenes parancs. Ő éppen olyan jó vezérnek tartotta magát, mint Odysszeüsz vagy Ypsilanti, s nem tartozott tőlük rendeleteket elfogadni.
Szemeit a hírnökről Tepelentihez fordítva, válaszolt amannak:
- Mondd meg Odysszeüsznek, hogy én és katonáim az ellenség tisztjeit még a csatában le szoktuk ölni, csupán egy maradt meg közülök álruhába öltözve, az pedig Tepelenti unokája, ki őt megismerve, visszaköveteli tőlem, s egy órával ezelőtt meg is alkuvánk egymással százezer piaszterben. Nemde így van Tepelenti?
- Valóban úgy van - szólt Ali. - A százezer piaszter egy óra múlva kezedben van.
Zaid örömsikoltással csókolá össze nagyapja köntösének szegélyét, Kleon kezet adott az alkura; egy óra múlva megérkezett kis hordókba téve a pénz, fonttal kimérték a vezér előtt; Ali pedig balfelől karjára fűzve unokáját, saját kaftánját adá fel reá, úgy vezette fel Janina várába.
Kleon büszkén tekinte utána. A vén ember mégis gyönge ember; hogy könyörgött, hogy könnyezett, hogy fizetett azért a fiúért, ki legkedvesebb unokája volt.
Egy óra múlva dobpörgés hallatszott Janina bástyáin, s amint a görögök odanéztek, a vesztő karót látták felállítva. Négy fekete hóhér hozta Zaidot hátrakötött kezekkel, ugyanazon kaftán volt rajta, melyet Ali adott reá. Maga Ali pedig egy fekete lovon ült, úgy jött egész a vesztő karóig. Egyet intett, a hóhérok felkapták Zaidot a légbe, s egy perc múlva Tepelenti legkedvesebb unokája, kit annyiszor ringatott térdein, a legkínosabb halállal volt kivégezve.
Ali hidegvérrel nézte halálát; midőn megtörtént, erős, reszketéstelen hangon kiáltá alá a bástyáról:
- Így vesszenek el Tepelenti rokonai mint, kik ellene kardot vontak; nincsen számukra irgalom!
Kleon a vért fagyni érzé szívében. Ah, sokat kell még neki tanulni a haldoklók jajkiáltásaiból, amíg Alit utoléri, azt az embert, aki sír, könyörög és fizet, hogy legkedvesebb unokáját megmentse csupán azért, hogy ő ölethesse meg azt kínos mártírhalállal!(8)

Csak két fia élt még Alinak oly nagy családjából: Szolimán és Muhtár. Ők voltak a legelsők, kik apjukat elárulták, az ő árulásuk ejtett rajta legégetőbb sebet. Egy évig viselé e sebet szívében Ali. Ez idő alatt nem volt szabad előtte fiai nevét említeni senkinek; mindent, mindent mi rájuk emlékezteté, elpusztított a várból; ha valaki megunta életét, csak Muhtár nevét kellett Ali előtt kimondania, s megérte halálát.
A két elpártolt fiú pedig ezalatt nagy ínségben élt Drinápolyban, mert a szultán megfizeté ugyan az árulókat, de szövetkezni nem szokott velök. Az első összeg, mit apjuk vérdíjában kaptak, nagy hamar elkölt víg lakomákra, lovakra, szép rabnőkre, ékszerekre; mikor az elfogyott, nem következett utána másik. A szultán kincstára különb és fontosabb személyek által lőn igénybe véve. Tepelenti erős ellenállása, a számtalan veszteség, mit fegyverei a szultán seregén ejtettek, feledségbe temeték fiai jó szolgálatát, kik azáltal, hogy apjukat elárulák, éppen semmit sem használtak a szultánnak; meg is bánták elégszer ez elhamarkodott lépést, midőn a hír Ali győzelmeiről hozzájuk is eljutott, s midőn a szükség napjai elkezdtek rájuk nehezülni, midőn elfogyott a pénz és bor, midőn egyenkint eladogatták lovaikat, ékszereiket, utoljára a szép rabnőket is, nem várhatva másunnan segélyt, mint a csodatevő tündérektől, mint az ezeregyéjszakai hercegek.
És lám, a keleti vidám tájakon a tündérek és csodák még most is itthon vannak.
Mikor már éppen az utolsó szolgáló árát költötték a bégek, akkor jött rájuk a kincs, özönnel, halommal, ahogy csak a régi mesékben hallani, mikről tudja az ember, hogy sohasem történnek meg.
Egy napon tudniillik, midőn Ali basa Janina bástyáin sétálna alá és fel, az udvarban levő kert ágyai között egy kertészt pillantott meg, ki éppen tulipánokat ültetett.
Tepelenti az utolsó szolgát is jól ismeré várában, nemcsak név szerint, de még azt is tudta: kiben mi lakik?
Ezen kertészszolga neve volt Dirhám, mégpedig azért nevezték így el, mivel sok év előtt mint beteg gyermeket vásárolta őt meg Muhtár bég egy rabszolga-kereskedőtől egy dirhámon, s nem restellt vele vesződni, kigyógyíttatta, felnevelte, minden jóval ellátta; Dirhám eszerint valahányszor nevét hallá említtetni, mindig eszébe juthatott, hogy milyen keveset ért ő akkor, midőn Muhtár bég magához váltotta, s ahány dirhámmal többet ér most, azt mind őneki köszönheti.
Ali basa elnézte sokáig a bástyáról, hogy ülteti ez ember a tulipánokat; némelyiket gondosan benyomogatja, porhanyó földdel behinti, csíráiknak helyet csinál, s megöntözi permeteg vízzel, másokat pedig csak ledugdos a földbe, betakarja nagy könnyeden, s nem nézi, hogy sokat önt-e rá, vagy keveset?
Ali megjegyzé magának azon hagymákat, miket Dirhám nagyobb gonddal ültetett el, azután leszállt hozzá s beszédet kezdett vele.
- Mi neveik vannak e tulipánoknak?
Dirhám elszámlálta neki azokat: King Georges, Trafalgár, Gruithuysen admirál, Belle alliance stb. stb.
Azonközben egyet-kettőt mindig átugrott, miknek neveit nem mondá meg, és éppen azok voltak a legnagyobb gonddal takargatottak.
- Hát ezeknek neveit nem tudod? - kérdé Ali.
- Elvesztém jegyzékeiket, uram, s a sok név között elfeledtem.
- Látod, és én tudom e virágok neveit; ez itt Szolimán, amaz ott Muhtár bég.
Dirhám arcra veté magát a basa előtt. Ali jól sejtett; Dirhám most is emlékezett a két fiúra, mint ahogy emlékezik a jó eb gazdájára, s visszagondol reá.
A nyomorult ember nem várt egyebet, mint hogy Ali rögtön ki fogja tépni azon hagymákat a földből, s az ő fejét ülteti helyökbe.
Ehelyett Ali kegyesen felemelé őt a földről, s nyájas, érzékeny hangon szólt hozzá:
- Kelj fel Dirhám. Nem illik a szép érzéseket szégyenleni; ti fiaimra gondolsz, hát én hogy ne gondolnék rájok. Megtiltottam az egész várban, hogy senki róluk ne merjen beszélni; mit ér az, ha magamnak meg nem tilthattam, hogy róluk gondolkozzam; mit ér, ha nem hallom neveiket, de látom arcaikat maga előtt? Azt mondja a világ, hogy ők elárultak engem, de én nem hiszem azt, nem hihetem. Mit mondasz Dirhám: lehet-e az, hogy egy apát eláruljanak tulajdon gyermekei?
Dirhám bátorságot vett magának felelni:
- Üttesd le bár fejemet uram, de én azt mondom, hogy ők nem voltak árulók, hanem magok árultattak el; mert ha lehető volna is, hogy apát eladjanak saját fiai, Tepelenti gyermekei nem adhatták el Tepelentit.
Ali basa egy erszény aranyat adott Dirhámnak e szóért, meghagyá neki, hogy este jelenjen meg palotájában, és azon tulipánokat, mik Szolimán és Muhtár neveit viselik, cserepekbe téve vigye fel hozzá.
Dirhám alig várhatta az estét; Ali csarnokában megjelenve, rögtön eléje vezették; akkor a basa kiküldött mindenkit a szobájából, hogy csak ketten maradjanak, s elkezde vele bizalmasan beszélgetni.
- Hallom, hogy fiaim nagy szegénységben élnek Edrenében. A szegénység hagyján, de nagy gyalázatban. Senki sem törődik velök. A nyomorult szipahik, kik egykor fogvacogva ejtették ki neveiket, most nevetnek, ha velök szemközt találkoznak az utcán, s midőn gyalog mennek az élelmi piacra kenyeret vásárolni, az asszonyok fennhangon mondják: hát ezek azon hősök, kikről Sztambul remegett? Bizonyára ez szégyen, és Ali basa pirul miatta. Tudom, ha még egyszer azt a jó kardot kezükbe vehetnék, melyet én kötöttem oldalukra, nem adnák azt át olyan könnyen Ali basa elleneinek. Mit gondolsz Dirhám?
Dirhám csak egy igen hallható sóhajtással tudott felelni annak igazolásául, hogy Ali szavait helybenhagyja.
- Halld Dirhám, én ismerlek régen - egy titkom van, melyet rád merek bízni.
- Mintha a föld alá temetnéd, uram.
- A durazzói kikötőben áll horgonyon egy angol hajó, Murrisson kapitány alatt. Azon hajón van énnekem letéve ötmillió piaszterem aranyban; nem kevesebb, mint ötmillió piaszter. Nagy összeg. Akármely percben akarnám, kilopózhatnám Janina várából, felülhetnék e hajóra, elvitorlázhatnék Angliába vagy Spanyolországba, s élhetnék úri módon, bántatlanul, magam tetszésére. - De minek? Kevés nap van még számomra hátra, miért iparkodnám azokat megmenteni? Itt kell nekem elvesznem, itt meghalnom, ahol naggyá lettem, s nem szabad hátralépnem a közelgő pallos elől. E pénzzel más szándékom van nekem, mely régóta ki van főzve nálam, csak az embert kerestem, ki alkalmas legyen annak kivitelére.
- Ki legyen az, uram?
- Te magad fogsz az lenni. Ne tétovázz. A sors kicsinyekből csinál nagyokat. Te ki fogsz menni Janinából, s keresztülmégy Gaskho bej seregein; elérsz Durazzóba, ott megmutatod Murrissonnak e gyűrűt, melyet látva, azonnal tenni fog mindent, amit te mondasz neki, mert erről tudja meg, hogy az én parancsaim azok. A horgonyt felveszitek, s kedvező széllel elindultok Sztambulba. Nem vitorláztok be az Aranyszarvba, mert bajosabb lenne ismét visszajönni, hanem horgonyt vettek anatoli hisszár mellett; akkor te partra szállsz, s magadhoz véve százezer piasztert, azt polyvás zsákokba rakod, felül a polyvát, és öszvérekre rakva elviszed azt Edrenéig, ott fölkeresed fiaimat, és ruháik szegélyét alázatosan megcsókolod, tudtokra adván, hogy én küldtelek. Elmondod azután nekik a Janina alatt viselt harcokat, mindent, amit láttál és hallottál; ha látni fogod orcáikon, hogy beszédedet hidegen fogadják, s nem lelkesülnek föl reá, akkor kiméred nekik a százezer piasztert, megmondod, hogy vegyenek maguknak boltot, állítsanak rőfös kereskedést, vagy kinek mihez hajlandósága van, s iparkodjanak szépen gazdálkodni, és gyarapodjanak, mint illik tisztes férfiakhoz, élvén hosszú esztendőkig; - ha azonban lángra gyúlni látod arcaikat és szemeikben a hősi dicsvágy szikráit tündökölni, ha szavaidat nyitott ajakkal, fönndobogó szívvel hallgatandják, és kezeidet forrón szorongatják, és gyakran kapkodnak kardjaik markolatához, ha újra és újra elmondatják veled, amit már egyszer hallottak, akkor mondd meg nekik, hogy a dicsőség útja és Tepelenti karjai még mindig tárva vannak előttük, hogy azon százezer piaszter csak arra való, hogy lovakat és fegyvereket vásároljanak maguk számára, ötvenszer annyi vár reájuk még az angol hajón és ötszázszor annyi Janina vörös tornyában. Amaz ötmillió piaszteren vegyenek hajókat, és azokat fegyverezzék föl titokban. Ez nem lesz nehéz, miután a török flottáról minden görög legénység megszökött. Ingyen is ajánlkozni fognak; ha készen vannak hajóikkal, értesítsék általad Bubliniát, a görög hős amazont, ki harminc hajóval cirkál Candia körül, hogy vonja félre a török hajóhad figyelmét, s akkor evezzenek ki a Beikoszból. Kedvező idővel tíz nap alatt Durazzo alatt lehetnek. Ugyanakkor egyfelől én, másfelől Kleon, harmadikról Odysszeüsz megtámadjuk Gaskho bej seregeit, s ha fiaim a tenger felől segítenek, azon napnak alkonyatán egymás karjai között fogunk megpihenni…
Dirhám sírt, mint a gyermek.
A basa folytatá utasításait.
- Mindenek felett óvatos légy. Mindent a legnagyobb titokban végezzétek; fiaim a pénzt ne szórják jobbra-balra, hogy észre ne vegyék gazdagságukat, az gyanút és irigységet költene; legjobb lesz, ha az összeget a hajón hagyják, s csak annyit hoznak el rendesen, amennyi éppen szükséges. Midőn Bubliniának izenetet viszesz, irass pergamenre akármiféle közömbös dolgot: például, hogy gyapjút szállítasz Krétába, s címeztesd azt Argyrocantharydesnek, ki a szultánnak és valamennyi basának jó barátja, s amellett a görögöknek is szállítmányosa. Az üres sorok közé azonban írja fel Muhtár az izenetet Bublinia számára vak betűkkel, s midőn átadod azt, kettévágott citrommal nedvesíttesd meg a gálicolvadékkal írt sorokat. Azonban megállj, még jobbat mondok. Pokolkövet olvassz fel vízben, azzal írják fel az izenetet kemény tojások héjára, miket azután újra megfőzvén, az írott betűk mind a feltörött tojás belső fehér hártyáján lesznek olvashatók. A tojás leggyanútlanabb szállítmány. Így cselekedjél.
Dirhám mindent figyelmesen gondolataiba jegyzett, elámulva rajt, hogy Ali basa figyelme így kiterjed minden csekélységre.
- Még egyet - szólt Ali, és hangja megtompult az érzelemtől. - Én jól tudom, hogy veszélyes játék, melyre fiaimat felhívom, és nem látható annak vége. Evégett fogd e gyűrűt, ennek kövébe alulról talizmán van vésve. Add át ezt Muhtárnak; mindig ujján viselje, s ha valami nagy, igen nagy veszély találná környékezni - mitől Allah őrizze meg -, akkor nyissa fel e gyűrű kövét, s olvassa el, ami abba alulról van vésve; de csak akkor, ha nagy veszélyben forog, midőn életeért remeg, midőn már nem cserélne vele fejet a legutolsó rabszolga, mert egyszer elolvasva, elveszti a talizmán erejét. Most távozzál, és gondolj azokra, amiket mondtam.
Dirhám megcsókolá a basa köntösét, s fogadá, hogy híven teljesíteni fog mindent. Ali kikísérte őt maga a kertig. Visszajövet azon a helyen kellett keresztülmennie, hová a kivégzett Zaid volt eltemetve; midőn megdobbant az üres föld Ali lábai alatt, megállt egy percre, és magában mormogá:
- Hm. Csak magad vagy?
… Két hét múlva Adrinápolyban találkozott Dirhám Ali fiaival. Murrisson hajója elszállítá őt odáig, s Dirhámnak számtalanszor volt alkalma meggyőződni felőle, hogy az Ali által letett pénz híven meg van őrizve a hajófenékben.
Ott elmondott mindent, miket Tepelenti reá bízott, s úgy tetszék a szegény szolgának könnyező szemein keresztül, mintha a bégek fellelkesülnének azon harcok hallatára, miket ősz apjuk viselt, s e meggyőződésében elmondá nekik azt is, hogy Ali ötmillió piasztert küldött számukra, hogy azon hajókat vásároljanak, s fegyvereseket gyűjtve, hogyan és miképpen csatlakozzanak hozzá.
A bégek megörültek az ötmilliónak, mindketten összeölelték Dirhámot, ki váltig iparkodott minden érdemet Tepelentire hárítani, ki a pénzt nagylelkűleg küldé.
- Bíz az öreg küldhetett volna többet is - mondá Szolimán -, úgyis minek az neki Janinában? Elébb-utóbb ellenségei prédájára jut.
- Megbocsáss uram - szólt Dirhám -, de nem jut az prédára, ha ti is egyesültök vele.
- Úgy! - szólt Szolimán, és azon percben a két testvér egymás szemébe nézett, mintha egyszerre egy gondolatjok támadt volna.
Midőn a küldött gyűrűt átadá Dirhám Muhtárnak, gyanúsan kérdezé az:
- Nincsen e gyűrű megmérgezve?
- Hová gondolsz uram? Egész utamban ujjamon viseltem azt; sőt inkábba talizmán van benne.
Erre mind a két testvér felkacagott. Alit sokszor kinevették ők babonás hitéért. Azonban a gyűrűt megtartá Muhtár, mert pompás smaragd volt közepében.
Hanem a tojások titka teljesen megnyeré a testvérek tetszését. Ez valóban jeles ötlet volt Alitól, ilyenformán még a basák háremeibe is lehet küldeni titkos izeneteket - ki gyanakodnék egy tojásra? Ezt legközelebb megpróbáljuk. A szeraszkier odaliszkjainak fogunk beküldeni szerelmi nyilatkozatokat tojásba írva.
Dirhám fejet csóvált, s komolyan kérte a béget, hogy mindenekelőtt tegyék magukat összeköttetésbe Bubliniával, a khioszi amazonnal, ki olykor elég vakmerő a Dardanellákig nyomulni hajóival, mert ha ezzel nem sietnek, kincseiknek semmi hasznát nem veendik. Edrenében veszedelmes mutatniok, hogy pénzhez jutottak, az angol hajóskapitány pedig egyéb szívességet nem hajlandó tenni, mint hogy pénzöket őrzi, de ha valami bajuk lesz miatta, az meg nem fogja védni, sem őket a török vitézektől el nem szállítja.
E bölcs beszéd hatott a bégekre; mintha folyvást egy nyomon haladnának gondolataik, rögtön rábízák Dirhámra, hogy vegyen számukra tehát tojást, pokolkövet és írószereket, s más egyéb haszontalanságokat, ami kell. Pénzt is elfelejtettek neki adni, majd vásárol szegény a magáéból.
Alig húzta ki Dirhám a lábát, a két testvér egymásra tekinte és mosolygott.
- Nekem egy jó gondolatom van - kezdé Szolimán.
- Nekem is - mondá a másik.
- Eszemben sincs, hogy Alihoz visszatérjek.
- Nekem sincs. Nagyon jól emlékezem még Zaid történetére.
- Én azt gondoltam, hogy vásárolni fogunk egy hajót, melyre pénzünket átrakjuk.
- És azt ellátjuk görög legénységgel.
- Azután elküldjük Dirhámot a tojásokba írt izenetekkel Bubilinához, írjunk bele mentül nagyobb dolgokat; hogy mi itt kész hajóhaddal állunk, s ha ő támad elölről, mi hátul rohanunk a kapudán basára. Az a nő őrült, elő fog jönni az Archipelagusból, s belevesz a török hajóhadba. A kapudán basa majd ellene gyűjti hadait, s míg a figyelem feléje fordul, mi addig elvitorlázunk szépen, s meg sem állunk Cadixig.
- Helyesen, ott a jó bot és szép asszonyok hazája.
- Ali basa azután várhat bennünket, akár Izrafil angyal trombitaszaváig.
- És Bubilina szinte, - a szultán nem különben. - Hadd üssék egymást.
- Mashallah! Szép az élet!
Így történt tehát, hogy Ali basa fiai, mint a tündérmesék hercegei, egyszerre csodálatos módon gazdagsághoz jutottak, s elég bölcsességük volt e gazdagságot a legvidámabb módon fordítni haszonra. Vérre és fegyverre volt az nekik adva, ők borra és szerelemre fogják költeni; s nem legszebb-e így az élet?
Amint Dirhám visszatért, rögtön megfőzték a tojásokat keményre, s írtak rá mindenféle nagyszerű izeneteket, kinek mi eszébe jutott; ígérték, hogy szárazon, vízen fognak a görög segítségére sietni, hogy tűzhajóikkal a flották közepébe vágtatnak, s levegőbe röpítik az admirálhajót, hogy a jancsárokat fellázasztják a szultán ellen, a görögöket a jancsárok ellen, amikben egy betű sem volt igaz. Csak a jó Dirhám hitte azokat és remegett teste-lelke a félelemtől, ha elgondolta, mily nagy dolgokat szándékoznak az ő urai megindítani.
Maga azután kibérelt egy dereglyét, azt megrakta gyapjúval, s egy kosárba eltéve a titokteljes tojásokat, megindult az Archipelagus felé.
A jó fiúk kacagtak magukban, kacagtak a jámbor Dirhámon, a vitéz Bublinián, a bölcs kapudán basán és a mulatságos jó szerencsén, mely őket csoportosan éri; de senkin sem annyira, mint a vén Tepelentin, ki most azt hiszi, hogy fiai az ő számára hajóhadat gyűjtenek.
De vajon azt hiszi-e?
Amely napon Dirhám elindult Edrenéből, ugyanakkor egy nimetullahita szerzetes furakodott be a szerájba, követelve, hogy a szultán elé bocsássák.
Ugyanazon vén jós volt ez, ki Tepelentinél mutogatta varázslásait.
Mahmud elé érve, megállt előtte merészen, s még csak fejét sem hajtá meg előtte jobban, mint amennyire már azt az idők terhe meggörbeszté.
- Allah küld engem tehozzád - mondá a dervis nehéz, mély hangon, mely minden ércét elveszté már -, nagy veszély közelg ellened, a vihar, mely fejedre készül, még most egy tojás héjába van szorítva, s egy tenyereddel elnyomhatod azt, de ha megengeded tojásából kikelni, egész országod sem lesz elég azt befogadni; azért azt izeni tenéked Allah: e napon és ennek éjszakáján és holnap és a jövő éjjel állíttass meg minden hajót, mely az arany szoroson keresztül evez, és motoztasd meg azokat, és valahol egy tojásra akadnak őreid, azt foglalják el és hozzák eléd, mert köztük van azon sárkánynak tojása, mely ha kikel, téged és országodat le fog nyelni.
Ezt mondva, megfordult a dervis, s nem köszöntve a padisaht, sem papucsait le nem húzva előtte, eltávozott, nem is kért semmi jutalmat.
A szultánt meghatotta e merészség, s rögtön parancsot adott a két őrtoronynál, hogy a keresztülmenő hajókat megvizsgálva, minden tojást elfoglaljanak rajtok, és eléje vigyék, hajósaikat letartóztatva.
A sors úgy akarta, hogy Dirhám hajója legyen a legelső, mely a kutatók kezébe került.
Amint a szerencsétlen szolga meglátta, hogy az őrök a tojásokat elfoglalják, kiugrott a tengerbe, s bár jól tudott úszni, belefojtá magát a vízbe, nehogy urai ellen tanúskodni kényszerítsék.
A tojásokat a szultán elé víve, amint azokat feltörték, elszörnyedve olvasák a belső hártyára átírott sorokat. Árulás és lázadás! Az ország egyik határától a másikig elterjedt összeesküvés, cselszövény, melynek egyik fonala Janinába, másik a szigetekben, harmadik magában a birodalom fővárosában van. Ez rettentő megtorlást kíván.
A bégek még azon éjjel elfogattak, örömeik közepéből, reményeik paradicsomából hurcoltattak a börtönbe.
Ki árulhatta el a tojások titkát?
Ki más, mint maga Tepelenti?
Esztelenek! Azt hitték, hogy Tepelenti fölött kacagni lehet.
Szolimán elájult, amint tudtára adák, hogy a tojások titka fel van fedezve. Muhtár is érzé, hogy itt van azon perc, melyről Ali megmondta, hogy az utolsó rabszolga nem cserélné el fejét az övével, s most e veszedelmes percben eszébe jutott a talizmán-gyűrű, melyet külde neki. Hirtelen felnyitá annak smaragdját; azt hivé, legalább gyorsan ölő méreg lesz abban, mely által meg fog menekülni a gyalázatos haláltól. Nem volt abban méreg, hanem e szavak voltak belevésve:
"Ali kezei hosszúk!"
Muhtár megsemmisülve ejté el a gyűrűt; Ali kezét, ezt az engesztelhetlen kezet, mely a világ túlsó részén is rátalál, mely a sírból is kinyúl utána, érzé fejére nehezülni.
Meg kell halnia és testvérének is.
A reisz effendi elé vitték őket, ott mindketten merőben tagadtak mindent, ami a tojásokra volt írva; de nem tagadhattak egyet: az ötmillió piasztert az angol hajón, és az volt legnagyobb bűnök, és ez veszté el őket.
A szultán követelte Murrissontól a bégek pénzét. Murrisson maga jelent meg a reisz effendi előtt védni a letéteményt, melyet csak annak köteles kiadni, ki törvényes tulajdonosa.
- Az ozmán birodalomban csak egy törvényes birtokosa van minden vagyonnak - mondá a reisz effendi -, és az a szultán. Mindenkinek vagyona, aki meghal, a nagyúrra száll, és azzal senki nem rendelkezhetik.
Murrisson helyesnek találá azon ellenvetést tenni, hogy hiszen a bégek nem halottak, s élők után a szultán sem öröködik.
A reisz effendi felelet helyett kiküldé őreit egy aláírt pergamennel, s nehány pillanat múlva ott álltak a bégek levágott fejei Murrisson előtt ezüst tálakon.
- Ha csak az volt a hiba, hogy még nem haltak meg - mondá a belügyér -, íme, azon segítve van.
Murrisson kiadott aranyat, ezüstöt, ami nála volt, gyorsan, és elhagyta még azon órában Konstantinápolyt, hol minden szavára egy emberéletnek kelle kialudni.
A bégek fejei pedig három nap és három éjjel voltak a szeráj kapujában kitéve, közszemléletül a népnek; a lovas kikiáltók óranegyedenként hirdeték:
"Íme ezek a lázadó Ali Tepelenti fiainak fejeik, kik Sztambult el akarták pusztítani!"
A nép átokordítása szállt reájok mindannyiszor.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Napok múlva elérkezett a hír Janinába is, hogy Szolimán és Muhtár bégeket Sztambulban lefejezték.
Ali basa háromszor borult arccal a földre, hálákat adván Allahnak e kegyelemért. S körül a falakon trombitaszó mellett hirdetteté ki, hogy fiait, az áruló bégeket Sztambulban lefejezték, - ez a jutalma az árulóknak!
És azután három nap, három éjjel - amennyi ideig a bégek fejeik a szerájban ki voltak téve -, lakoma, zene és tánc folyott Janina várában, s minden reggel százegyet lőttek a bástyákról, ahogy szokták nagy diadalhírek után.
S midőn estendén Ali kiment kertjébe sétálni, s járt alá s fel a virágok között, megdobbant néha lába alatt a föld. Zaid sírja volt ottan, az döbörgött; ott megállt a vén dalia, ki egyedül maradt meg kiirtott családjából, s lábával a földdel egyenlővé tett sírra dobogtatva, suttogá magában:
- Nem vagy egyedül többé … nem vagy.

"BEGTAS KERTJÉNEK VIRÁGAI"

A tizenötödik század vége felé, hogy az ozmán félhold állandó helyet vert magának Európa csillagzatai közt, élt a török birodalomban egy jámbor dervis, akit neveztek hadzsi Begtasnak.
Ahogy a megalapult birodalom túlömlő hadseregei eláraszták a körülfekvő keresztyén tartományokat, hadzsi Begtas mindenütt járt, a diadalmas hadseregekkel, időközben pedig koldulgatott az országban, és alkalmas összeg pénzt kiharácsolt a török nagyoktól vagy a zsákmányosztályt pazarló katonáktól.
Mire való volt a jámbor dervisnek e sok pénzt összegyűjteni s fárasztani magát a Fekete-tengertől az Adriai-tengerig, holott elülhetne naphosszant a kába ajtajában, mely a próféta sírjára nyomatott kőnek neve, s ott hosszú olvasójáról számlálhatná Allah kilenc tulajdonságait, ami nem igen fáradságos munka, s kapna érte a zarándokoktól ételt, italt és gazdag alamizsnát?
Hadzsi Begtas nagy munkát vállat magára. A török hadseregekkel együtt járva, midőn azok valamely keresztyén helységet megleptek, midőn a lakosságot levágták, s a foglyokat szőrkötelekre fűzték, a dervis odavegyült a vérengző hadak közé, s ha meglátta, hogy valamely vad baskir vagy kurd csatár az elhajtott anyja után síró gyermeket a falhoz vágni készül, megfogá kezét, elvevé tőle a gyermeket, palástjával batakarta, megcsókolgatá, és elvivé magával; és így ment elébb-tovább, úgy hogy néha egész csoport gyermeket vitt el magával, kik mind hosszú palástja alá voltak bújtatva, ahol nem bánthatta őket senki, sőt gyakran még pólyázott csecsemőt is hozott ölében. Azzal ugyan szerették volna tudni, hogy mire megy?
Később kihirdette, hogy valaki egy fogoly gyermeket visz neki, fejenkint mindenikért egy ezüst dinárt ád; az ugyan kevés pénz, de mikor a gyermekfélének éppen nincsen ára; a vásáron az embernek is csak a nagyja kelendő. Számtalan gyermeket hordtak össze a jámbor dervisnek.
Ő azokat mind elhordta magával Drinápoly mellett fekvő mecsetjébe; a népek nevették, és azzal gúnyolták, hogy tán kertet csinál belőlük.
Hadzsi Begtas elfogadá a gúnyt, és nevezé a gyermekeket Begtas kertje virágainak, és ez a nevet a késő századok is fenntarták.
A fiatal csemetéket, kik közül a legidősebbek hat-hét évesek lehettek, hadzsi éveken át nevelte fáradatlanul, megtanítá őket az alkoránra, megismerteté velök ama mennyei gyönyöröket, miket a próféta az igaz hitben elhunytaknak ígér, s amellett hozzászoktatta őket a földi sanyarúságokhoz.
Legtöbben e gyermekek közül nem ismertek sem apát, sem anyát, aki ismerte is, elfeledte mire felnőtt; semmi családi szeretet nem köté őket a világhoz, de annál több egymáshoz, ők csak társaikat tanulták szeretni, s valamennyi egy apát ismert, az öreg Begtast; az ő szava szent volt előttük.
Amellett erős munka, folytonos fegyvergyakorlat, úszás, birkózás között teltek le napjaik, a tizenkét éves ifjú már képes volt közülök megküzdeni más felnőtt férfiakkal, s serdült korában egy-egy Sámson volt mindenik.
Ez időben sok veszteséget szenvedtek az ozmanlik a keresztyének fegyverei által. Főerejük jobbára lovasságból állott, mert a töméntelen gyalog gyülevészből tíz sem tett egyet az európai rendes, páncélos, tömegbe zárt gyalog hadsorok előtt, s várak ostromainál csak arra volt jó, hogy a sáncárkokat hulláival betemesse az utána jövő vitézek előtt.
Ekkor, mintegy varázsszóra, egy kisded gyalogcsapat jelent meg a harcmezőn, öltözetük egészen különböző a többiekétől; fejükön magas, előregörbülő kuka, lengő fekete kakastollakkal, dolmánjuk hímzéstelen kék szövet; salavárjaik csak térdig értek, azon alul az egész lábszár fedetlen; minden fegyverzetük egyedül egy széles görbe kard, ellentétben a többi török hadakkal, kik annyiféle fegyvert hordtak magukon, mintha tíz kézzel kellene hadakozniok.
Senki sem ismerte a fiúkat, mind ifjak voltak még; nem keveredtek a többi csapatok közé, nem veték magukat alá a főhadvezérnek, s nem kértek zsoldot senkitől.
Hanem a legelső ütközetben megmutatták, hogy kicsodák. Egy várat kelle megostromolni, melyet széles folyam vize védett elöl. Az idegen ifjúk fogaik közé szorítva széles kardjaikat, átúsztak a vízen, tűzben lángban felhatoltak a bástyákra, s a legelső lófarkas félholdat ők tűzték ki a toronyba.
Ezek voltak Begtas kertjének virágai.
Az első csatában meg volt alapítva a vén dervis által nevelt ifjú csapat híre, s míg a második hadjárat elé került, akkorra már hadzsi Begtas számtalan kolostor főnöke volt, melyeknek alárendelt papjait Begtas-szerzeteseknek nevezték, s ezek alakítottak, egyenesen a szultán parancsára, elfogott keresztyén gyermekekből egy új gyalog hadsereget, mely vitézsége hírével majdan a fél világot betölté.
Ezek voltak a jeni cserik (új katonák), mely név később "janicsárokká" alakult. De még századok múlva is, ha büszkeséggel akart szólani a jancsár bajnok, magát "Begtas kertje virágának" nevezte.
Sok dicső név virágzott fel századok lefolyta alatt e kertben, a szultánok hatalma az ő vállaikon nyugodott, s ha ők lerázták a szultánt vállaikról, le kellett annak esni onnan; amilyen erős szolgái, olyan erős zsarnokai voltak az uralkodónak; vitézségük gyakran aratott győzelmet, de nyakasságuk számtalanszor eltépte a már kész diadalt; hatalmuk nőttével elbízottságuk is nőtt, nem a szultánok, nem a vezérek parancsolta többé nekik, hanem ők a szultánoknak és a vezéreknek, s ha a fellázadt odzsák kitűzték az Atmeidánon az üstöket, zendülésük jeleit, remegve kérdezék a szerájban, mivel kívánják azokat megtölteni, s könnyebben lélegzett az egész díván, ha az volt a felelet, hogy arannyal, és nem az volt, hogy vérrel; a vezérek vérével. S midőn a nagy bejrám után kioszták a piláfot, megrakva a veszélyes üstöket a végzetviselő rizskásás juhhússal, remegve nézett szét a szultán, mint fogják azt elkölteni a méltóságos jancsárok? Ha mohón elkapkodták, az örömjel volt, de ha csak finnyásan nyúltak hozzá, ekkor futott a szultán szerájába, és bezárkózott háremhölgyei közé, mert bizonyos volt, hogy a jancsár urak neheztelnek, s jó volt, ha e neheztelésüket csak azáltal érezteték, hogy aznap egy-egy városnegyedet hamuvá égettek.
Két szultán akará e veszélyes kétélű fegyvert kettétörni, mely ahány sebet ütött kívül, annyit vágott az ország belsején; de a janicsárok bűvszerű hatalma annyira bele volt már a nép lelkébe szőve, oltva, hogy mindkét uralkodó elveszett a merész kísérletben. Ozmán szultánt a szerájból hurcolták elő, s hátrafelé fordított arccal sánta szamárra ülteték, úgy hordozák végig a városon, s végre bezárták a fatális héttoronyba, melyben a török uralkodók és rokonaik szoktak elfeledve, elevenen eltemetve meghalni. Második Mahmud atyja, Szelim pedig a lázadók kardcsapásai alatt hunyt el, és a kard még éles volt és azok a kezek még erősek, melyek őt megölték, amidőn fia a trónon ült, mely egy szultán alatt sem ingadozott annyira, mint őalatta.
A hatalmas jancsárhadtest csak bűneiben, csak nagyszerű hibáiban élt még ekkor, a régi dicsőség nem lett többé új; egy század óta folyvást csorbát szenvedtek fegyvereik az európai rendszeres hadtudomány túlnyomó összecsapásai alatt.
Begtas kertjének virágait nagyon megviselték az idők; a dicsőség hímes szirmai lehullottak már róluk, csak a tövisek maradtak még meg, ezek sem voltak pedig többé a vitéz csipkebokor tövisei, melyek a kert határait ellenség betörésétől védik, hanem a csalán tüskéi, melyek a gyomláló kertész kezeit összecsipkedik.
Semmi vagyon, semmi élet nem volt tőlük többé biztos; a szultán maga legveszélyesebb helyen volt, midőn trónján ült, s a vezérek, az ország legfőbb hivatalnokai mindennap remeghettek életükért, a jancsárok zajgása egy örökké visszatérő betegség volt az ország minden ereiben, mely mérges kelevényekkel tetézte az egykor hatalmas birodalmat.
A díván tanácskozásai az ő ordításaik alatt történtek, s a félelem más tanácsot adott a kupolyteremben ülő palotauraknak, mint a meggyőződés.
A jancsárok fenyegetései kényszeríték Mahmudot Ali basát fegyverrel támadni meg, s íme midőn Ali lángba borítá az országot, akkor felszólítá a szultán a jancsárokat, hogy siessenek az ellenséget leküzdeni, és ők azt felelték, hogy nem tartoznak másként harcolni, mint ha a szultán maga vezeti őket.
Ehelyett Szambul falai közt kezdtek háborút; valahányszor egy vesztett csata híre érkezett a fővárosba, a jancsárok mindannyiszor a védtelen görögöket rohanták meg, s ezerenként gyilkolák le.
Távol Ázsiától, az ország legvadabb vidékeiről előjöttek a Begtas-papok, s halált, pusztulás hirdettek a mecsetekben a görögök fejére, s maguk ragadták kezükbe a fáklyát, úgy rohantak az őrjöngő janicsárok élén Bujukdere és Péra és Galata ellen, mely városnegyedeket a görögök lakták, s mindennap döngeték buzogányaikkal a szeráj kapuit, új meg új halálítéleteket követelve a héttoronyba zárt fogoly görögök ellen. A szultán hivatalnokai remegve írték alá a követelt ítéleteket, s százankint hullott az áldozat, s midőn az orosz követ, Sztroganov, tiltakozott a mészárlások ellen, az ő palotájára rohantak a jancsárok, s ajtaján, ablakain belövöldöztek; - ez lett később csírája azon hosszú háborúnak, mely megrendíté a birodalmat, de melynek a janicsárok kezdetét sem érheték meg…
…Mahmud a császári palota tetejéről nézte a pusztulást, Sztambulnak és birodalmának pusztulását, és nem látott segélyt sehonnan, nem látott semmit, mint őseinek szomorú példáját s birodalma elenyésztét, s midőn elsőszülötte, a nyolcéves Abdul Medzsid fejét simogatá, elgondolá magában: ez már nem fog trónon ülni, ez már nem lesz uralkodó, amiként ősei voltak; nem fog parancsolni a fél világnak, mint Omár minden utódai, hanem bujdosni fog a világban, idegen népek szolgája, miként bujdosott a világban Dzsem, akit századok előtt elűztek!
Milyen szomorú a szultán élete!
Mit ér, ha a föld paradicsomai nyitva vannak előtte, ha maga az élet be van zárva? Mit ér neki istennek lenni, ha nem lehet ember? A szultán sohasem ismeri testvéreit; korán, még gyermekéveikben elzárják az utóbbi szülötteket a héttoronyba, az elsőszülött velök nem találkozhatik, hanemha a trón lépcsőjén, midőn a lázadó janicsárok kihoznak egyet a börtönből, hogy őt zárják be helyette, s amazt emeljék a trónra. A szultánnak nem lehet neje, csak kedvencnői vannak, százan, ezeren, amennyit akar, s köztük csak az a különbség, amit némely nő szépsége vagy a vakeset, mely gyermekkel áldja meg, hoz számukra, és egyik sem tartatik jobbnak, mint a másik, s egynek sem hivatása, hogy férjét szeresse, elég ha gyönyörrel szolgál neki. Ha aggodalma, ha bánata van a padisahnak, senki sincs körüle, akivel azt közölje, úgy járhat végig háremében, mintha egy üvegkertben járna, melynek virágai mind oly szépek, mind oly mosolygók, de miknek hiába mondja el bánatát, aggodalmait, mert nem értik, mert nem törődnek vele; s tán ha azt mondaná nekik, hogy a világ négy részéből hatalmas ellenségek jönnek Sztambul ellen, még itt-ott egy-egy vágyó sóhajt is hallana; ki feledni nem tudott, egy-egy rablott szűz lehet ott, titkos örömmel gondol arra a boldog órára, midőn megzördül a kéz a háremajtón, mely annak zárjait feltöri, s visszaadja a szép napvilágos szabadságot.
Szolgaalázat, nem egyéb, mely a nagy úr előtt térdel; félelem, nem szeretet, mely őt fogadja. Kihez forduljon hát, midőn az ő szívét is körülfogja azon szorongó indulat, mely a hatalmasokkal tudatja, hogy ők is csak emberek: a félelem?
Egyetlen öröme volt Mahmudnak nyolcéves fia; ezt a nagyanyja nevelte, a még akkor alig negyvenéves szultána valideh, egy Franciaországban nevelt európai míveltségű hölgy, kihez az ijfú herceg nagyon ragaszkodék, s tőle nyeré mindazon vágyakat és nemes ösztönöket, miknek befolyása alatt harminc évvel később új élet támadt Törökországban.
A szultána valideh úgy akarta unokáját nevelni, hogy az egykor méltán foglalhasson helyet Európa többi uralkodói közt, korszerű ismeretek, nemesebb elvek magvait ülteté szívébe, s gyakran elhallgatá a szultán kisfia bölcs beszédeit, amint őt térdein ringatá, s míg arca mosolygott reá, szíve aggódva dobogott, nehogy valaki odakünn megtudja azt!
Az ó-török párt minden szavára figyelt a szultánnak, s jobban kellett félnie egy Begtas-szerzetes mutatóujjától, mint a legjobb görög hős fegyveres kezétől; ha valaki meg találta volna tudni az ulemák közül, hogy az ifjú trónörökös más könyvek tudományaira hallgat, mint az alkoránéra, melyben minden világi bölcsesség bennfoglaltatik, képesek lettek volna a jancsárokat a szeráj ellen lázítani, s megölni az uralkodót és gyermekét.
Még nagyon friss emlékezetben volt Szidi Ahmet emléke, ki a főulemák egyike, a Szófia-mecset imámja volt, s midőn a közelebbi években Katalin cárné seregei és diplomatái csatát csatára nyertek az ozmánoktól mind a harcmezőn, mind a szerződések terén, e szerencsétlen imám azt tanácsolá a dívánban, hogy a keresztyének fortélyainak kiismerése végett tanulmányozni kellene a török diplomatáknak a - bibliát; akként okoskodván, hogy valamint a mozlemin bölcsek mind a hadviselésre, mind a státusbölcsészetre az alkoránból szedik tudományaikat, hasonlóul a keresztyének a bibliából tanulják azt, s ennek ismeretével a keresztyének minden tudománya elsajátítható;(9) de e tanácsért keserűen meglakolt a jóakaratú ulema, mert száműzetett Khioszba, s ott csekély vétség miatt rangjából letétetve, minthogy ulemát fegyverrel kivégezni nem szabad, az ottani basa által nagy kőmozsárba tétetett, s úgy zúzatott össze, félelmes intésül mindenkinek, akinek eszébe jutna bár csak egy követ is megmozdítani a régi ozmán alkotmányból

A MEGÁLDOTT LEÁNY

Midőn Szmirnából elindult a derék Argyrocantharides Leonidász, egyikén a legszebb hajóinak, valami kis baj érte az úton.
Hajóját, mely festett bőröket szállított volna Sztambulba, feleúton zivatar fogta elő, mely elverte a seleuciai partokig, ott sötét éjszaka közepén rávetette egy zátonyra, melyről reggelig nem bírtak megszabadulni, s amint szürkületkor világosulni kezde a táj, akkor tűnt fel a kereskedő előtt a kellemetlen állapot, melybe hajója jönni talált, dacára Szent Procopiusnak és Szent Demeternek, akik igen szépen voltak kétfelől a hajó mellényére festve. Az egész jármű féloldalra volt már dűlve, s azt az oldalt, mely a hullám felé volt fordulva, minden percben összetöréssel fenyegette a tajtékzó vízroham, olykor-olykor keresztülcsapva a födélzeten, melyről minden árboc és vitorla szépen le volt már tördelve; a hajó deszkái kezdtek szétmenni eresztékeikből, recsegve ropogva minden újabb hullámtaszításnál; s ha szomorú volt a hajó sorsa a zátonyon, még szomorúbbá kellett lennie, ha onnan leszabadul, mert előtte a seleuciai partok szirtjei állanak, miknek meredek falát oly dühvel korbácsolja a fellázadt tenger, hogy a megtörő hullám néha száz öl magasra felcsap oldalukon. Ide szép volna valami hajóval jutni.
A jámbor kereskedő nagyon sajnálta sorsát, sajnálta azt a szép hajót, mely a világ minden színeivel szép tarkára ki volt festve, sajnálta azt a sok szép kecskebőrt, melyből egyetlen köteget sem engedett volna kivetni a tengerbe könnyebbülés végett; inkább süllyedjen el valamennyi; sajnálta magát is, ilyen szépen kezdődő év elején a tengerbe levén kénytelen fulladni; de amit hajójánál, bőreinél és saját életénél jobban sajnált, az a két cserkesz gyermek volt, a drága szép fiú és leány, Thomár és Milieva, akik megértek ez idő szerint ki-ki tízezer aranyat, azért pedig Leonidász saját bőrét is odaadná.
A két gyermeket éppen nagy reményekkel szállítá Sztambulba; festett bőr csak mellékes dolog volt, s íme célja végénél érte utol Kasi mollah átka.
Két dereglyét legénységgel megrakva elindíta a part felé, hogy kötelet vontassanak odáig; mindkét dereglyét szeme láttára zúzta össze a habtorlat a meredek sziklafalon, s a kalmárnak nem maradt hátra egyéb, mint elveszni ott a zátonyon.
Egyik hullám a másik után süllyeszté mélyebbre a roncsot; akik még rajta voltak, kezeiket tördelve imádkoztak vagy káromkodtak, kinek mint véralkata hozta magával.
Cselekedte mind a kettőt Leonidász: imádkozott és káromkodott éspedig vegyesen, s úgy látszott, hogy egyik sem válik hasznára.
A két gyermek pedig egymást átölelve ült az árboc tört oszlopa mellett, s gyönyörködni látszék a felséges zivatarban.
Semmi félelem nem látszott arcaikon; ez a bömbölő szél, ezek a tajtékot túró hullámok nekik kedves mulatságot látszottak nyújtani, a fehér és fekete vészmadarak, ráülve a tornyosuló habra, ott úszkáltak a veszendő hajó körül, vígan csapkodva szárnyaikkal a vizet. Ejh, be jó dolguk van a sirályoknak!
A két gyermek régóta összebeszélt már, hogy amint a hajó elmerül, ők a vízbe fogják magukat vetni, és kiúsznak a partra. Hisz az nekik gyönyörűség lesz.
A kalmár kétségbeesve rohant oda hozzájuk, és átölelve őket két karjával, felkiálta keservvel az égre:
- Tízezer arany! Irgalmas mennyország!
A gyermekek azt hivék, hogy a kalmár félelmében megtébolyodott, s vigasztalták őt jó szavakkal:
- Ne búsulj, jó nevelő apánk, nem veszünk mi itten, s téged sem hagyunk el! Mihelyt a hajó elmerül, kiúszunk innen a partig; tudunk mindketten jól hullámokat hasítani erős karral, te pedig fogózzál öveinkbe, s velünk együtt megmenekülsz.
A kalmár összecsókolá a két kedves gyermeket, megölelgetve őket gyöngéden; egy óra múlva a szép hajó utolsó deszkája is elvált a többitől, a szétbomlott gerendákon erre-arra kapaszkodva hányódott-vetődött a hajótörést szenvedett nép, nagyobb részét eltemette a hab, vagy odaverte a kemény sziklákhoz, vagy behajtotta a sík tengerbe; csak hárman menekültek meg élve: a két gyermek és a kalmár.
Leonidász öveikbe kapaszkodva engedé magát vontatni a vizek között; legelső volt Thomár, ki a tajtékzó hab által magasra kiemelve, megpillantá azt a sziklát, melyen egy utána jövő habtorlat össze fogta volna zúzni, s azzal ellesve a helyes pillanatot, hirtelen megragadá a szikla tövében hosszan lelógó fagyökereket, s mindhármukat erőszakosan felhúzta oda. A hab keresztülhömpölygött rajtuk, egy percig mély víz alá temetve őket, a következő pillanatban visszaomlott a hullám, s ők a sziklaparton voltak.
A kalmár nem volt sem élő, sem halott, úgy kellett őt a gyermekeknek a földön tovahurcolni, nehogy az újra visszatérő hab ismét a tengerbe sodorja őket; csak akkor pihentek meg, midőn egy sziklahasadékhoz érve, ott végre biztosítva látták életüket; itt is minden percben elborítá ugyan őket a víz, mely toronymagasságban fecskendezett fel az ellenálló sziklaparton, de súlyával mégsem érte őket.
Késő estig ott kellett összeszorulva maradniok, sem előre, sem hátra nem volt menekvés, s csak úgy irigykedve nézkedtek fel a hojszákra, melyek estefelé hosszú sorban ültek el a sziklák párkányain, hová nekik nem lehetett menni.
Alkonyatra azonban elcsöndesült a vész, a tenger lelohadt, elsimult, s az a hely, hová a hajótöröttek menekülének, három ölnyire emelkedék ki a tenger színe felett.
Ekkor tekinthetének csak széjjel; a part tört gerendákkal és elzúzott hullákkal volt fedve, a szép hajóból és gazdag terhéből csak a halottakat és a romokat okádta ki a tenger.
De a kalmár nem volt kétségbeesve. Letérdelteté mag mellé a két gyermeket, maga kettőjük között térdepelt, és imádkoztatá őket háládatosan az éghez a csodás megszabadulásért, s aztán kebléhez ölelve, könnyekkel szemeiben rebegé:
- Mit bánom én, hogy hajóm elveszett és kelméim elmerültek, csakhogy ti megmaradtatok nekem, én drága szülötteim, ez nekem elég vigasztalás.
Igazat is mondott a derék kalmár, mert csak eljuthasson Sztambulba, azért a két gyermekért kap annyit, amennyin hajót és árukat vásárolhat, kétszer többet, mint amennyit a tengerben hagyott.
De az volt most a nehezebb kérdés: hogyan elmenni innen e hegyről valamerre, ahol emberek laknak? E vészes partokat messze elkerüli minden hajós, nincs is mit keresnie e helyen, még csak halászok sem hajtják ennyire bárkáikat, s a menekvőkre vízbefúlás helyett közeleg az éhhalál.
E szomorú helyzetben úgy tetszett a menekülteknek, mintha nem messze emberhangokat hallanának, mégpedig élénk szóváltást, férfias mély beszédet.
A két gyermek megörült, gondolván: jó emberek vannak itt közel, de a kalmár megrettent, azt gondolva: hátha rablók.
Thomár azt mondá testvérének, hogy csak maradjon ott Leonidásszal, majd ő azalatt utánamegy a beszélő hangnak, és megtudja, kik laknak ott.
A bátor fiú egyik szikláról a másikra kapaszkodva, megkerülé a kőszálat, mely mögé el voltak rejtve, s amint annak túlsó oldalára jutott, egy tág barlang ürege sötétlett előtte, áfonyabokrokkal félig eltakarva. Hihetőleg onnan jött a beszéd, de sem közelebb, sem távolabb nem látott emberi lényt, sem emberek nyomait a földön; a barlang elejét buja zöld moha lepte, melyben a lépés sem hagy nyomot.
Thomár bekiáltott a barlangba, s hogy onnan szó nem jött vissza, bátran bement, lassan előbbre haladt; bement egész annyira, mennyire a külvilágosság behatolt, s miután ott sem felelt hangos kiáltozásaira senki, ismét visszatért, s ugyanazon úton, melyen jött, megkerülte a sziklát, elmondva a kalmárnak, hogy embereket ugyan nem talált, hanem egy barlangra akadt, mely legalább éji szállásnak elég jó lesz.
A hallott beszédet csalódásnak tartották.
Azzal egyenkint átsegíték egymást a sziklán, s a barlangba jutottak.
Milieva alig tekinte szét abban, midőn örvendve kiálta fel:
- Nézzed, Thomár, itt két láda van a bokrok között.
Valóban két deszkamálha volt ott, és Thomár csodálkozott, hogy azokat ő meg nem látta.
Bizonyosan a tenger veté azokat oda, valami korábbi összetört hajóból.
Az egyik láda nagyon hasonlított azokhoz, minőkben a hajósok a kétszersültet tartják, a másiknak pedig külső alakja elárulá a pecsétes borokat tartó edényt.
Ha még használhatók volnának!
Egyszerre hozzáfogtak fölnyitásukhoz, s mily nagy volt bámulatuk, midőn a fölnyitott ládában nemcsak hogy penészes nem volt a kétszersült, hanem egészen száraz és ép, mintha csak most hozták volna azt oda; a másik ládában szinte egy üveg sem volt összetörve vagy kipattanva, mind szépen polyva közé takarva álltak ott.
A menekülteknek nem volt sok okuk azon töprenkedni, hogy ki és miért hagyta ott ezen dolgokat? Nehéz volna valakiről föltenni, ki három napig hányatott a tengeren, s azalatt nem evett és nem ivott, miszerint az egy véletlenül megtalált kenyeresláda és borosüvegek előtt elébb megolvassa az alkoránt, hogy mit parancsol az hasonló esetekről, s vajon nem tiltja-e tisztességes müzülmánnak, hogy azokból egyék és igyék?
A gyermekek elfeledék nyomban a kiállott veszélyt, s az első pohár bor után fáradságtól elnyomva eldűltek a puha ágyon, amit a természet mohából vetett számukra; Leonidász még fennmaradt, célszerűnek találván sorra kóstolni az ingyen borokat, minek következtében vége felé olyan jól kiválasztotta, hogy hová feküdjék, miszerint a feje volt lefelé, a lábai pedig magasan. Így aludtak szépen mind a hárman.
Ekkor újra hallatszottak az emberhangok a barlang távolában, s nemsokára előtűnt a sötét űrből hat ősz, halvány arcú férfi. Amelyik legelöl jött, volt a legvénebb, fehér szakálla övén alul ért, s szája nem látszott bajuszától és szemei a fehér szemöldöktől.
Azon omarita szerzetesek voltak ezek, kiket fogadásuk a legirtózatosb nélkülözésre kötelezett, a napvilág megtagadására. Örök sötétségbe vonulva egy hosszú éjszakává tevék az életet, Allah dicsőségére és soha a nappal nem látta őket a föld felett.
Már jól elhaladt az éj, midőn a hat omarita kijött az alvókhoz, s míg öten hallgatva álltak körül, a hatodik azzal a hosszú rezgő ősz szakállal, lehajolt a gyermekekhez, és megnézve arcaikat figyelmesen az éjjeli sötétnél, melyet csak alig enyhített néhány fellegbujkáló csillag világa, halkan suttogá társainak:
- Ők azok.
Azzal hüvelykujját hegyével lefelé fordítva, Thomár fejelágyára tartá; mind a hatan hallgatóztak figyelmesen. Az alvó fiú keble nyugtalanul kezde lihegni, kezeit ökölre szorítá, arca hevült, ajkai dagadtak; az ősz férfi ekkor homlokára látszott lehelni, mintha valamit sugdosna, s erre megszólalt álmában a fiú, érthető erős hangon mondva:
- Karddal! Ágyúval! Fegyverrel!
A férfiak fejeiket csóválták, mutatva, hogy helybenhagyják a mondást.
Erre a másik gyermekhez hajlott a vén, s öt ujját nehányszor végighúzá annak arcán; a lányka keble szemlátomást emelkedék, amint az ősz arcára hajolt és rálehelt, felkiálta hevesen, parancsolóan:
- Térdre előttem!
Az omariták ezzel összesúgtak, s ketten vállaikra emelve egyet-egyet az alvók közől, bevitték őket a barlang mélyébe.
E barlang torkolata volt amaz emlékezetes alagút, melynek túlsó kijárása a seleuciai völgyben végződik, fél mérföldnyire a tengertől, egy terméketlen, kietlen puszta völgyben.
Az omariták szövétnek nélkül jártak-keltek a sötét üregben, mint a vak, ki nem téved el az utcák tekervényein, bár azokat nem látja. A három alvó bűvös italt ivott, mely nem engedé, hogy felébredjenek; a férfiak egész a túlsó nyílásig vivék őket vállaikon, s ott letevék ismét a mohára, azon helyen, ahová a napvilág be szokott járni.
Késő reggel volt már, midőn legelébb a két gyermek felébredt. Egyszerre nyiták fel szemeiket, s első dolguk volt egymást megölelni, megcsókolni.
Felráncigálták azután a kalmárt is, s kitörülve szemeikből az álmot, elkezdék neki gyermekszokás szerint elmondani, mit álmodtak.
- Ah, mi szépet álmodtam - szólt Thomár, s még most is szikráztak bele szemei. - A szultán mellett állottam, ki vállaimra támaszkodék. Előttünk és körülöttünk lázongó sokaság ordított, a szultán halvány volt és bús. Odafordult hozzám, felsóhajtva: mivel engeszteljük meg e felháborodott tengert? Én sokáig nem bírtam szólani, mintha valami nyomta volna mellemet, nehéz, mint a hegy; míg egyszerre kiszabadult ajkaimon a szó, és kiálték: "karddal, ágyúval, fegyverrel!" És azután a padisah saját kardját köté oldalamra, s én berohantam az ordító tömegek közé, és vágtam, vágtam őket, mígnem elfogytak, és utoljára egy learatott mező volt előttem, melyen nem volt egyéb, mint holttestek.
- Bolond álom biz az, minek ettél az este olyan sokat? - szólt reá Leonidász. Erre Milieva mondá el álmát.
- A bor zavart meg engem is. Előttem is lázadó tömegek jelentek meg, és nekem úgy tetszett, mintha akkor nem leány lettem volna, hanem fiú. Minden oldalról ellenem rohantak dühöngve, és én nem féltem tőlük! midőn közel értek hozzám, büszkén kiálték reájok: "Térdre előttem! Én vagyok a szultán fia!" És elcsendesedtek mind.
A kalmár kacagott a megfulladásig ez álom felett. Ki álmodhatna ily bohóságokat más, mint gyermek?
- Pedig az állítják hazámban - szólt Thomár komoly arccal -, hogy ahol valaki először hál, azon a helyen látott álmai beteljesülnek.
- No azt szépen megköszönném - monda a kalmár -, engemet álmomban Szalonikiben felakasztottak, mégpedig lábamnál fogva, a fejemmel lefelé.
Ezzel kiküldé a kalmár a fiút a barlangból:
- Nézd meg gyermekem: elcsendesült-e már a tenger, s nem közelít-e valahonnan hajó?
Thomár szót fogadott, kiment a barlangból, s bámulva kiáltá el magát:
- Nézd, nevelő apám, nemhogy hajó volna itten, de még a tenger is eltűnt, csak a feneke maradt itt.
Valóban, az előtte terülő vidék elég kopár volt arra, hogy tengerfenéknek nézhesse.
Leonidász tréfának vette a fiú szavait, és nem mulatott rajtuk.
- Máskorra tartsd elmésségedet, fiam, és törüld ki szemeidet, s nézz szét jobban.
Erre Milieva is kiszaladt Thomár után, s odaérve összecsapta kezeit, gyermeteg csodálkozással kiáltva:
- A tenger elfutott előlünk!
Már ekkor a kalmár is felkelt helyéből, kilépett a barlangból, s alig akart hinni szemeinek, midőn a sivatag kősziklás vidékét látta maga előtt, melyet még csak a harmatcsepp sem látott, nemhogy a tenger!
- Csodák számára tartott meg bennünket az isten! - sóhajta fel a kereskedő. Látni való volt, hogy egészen más helyen vannak, mint ahol lefeküdtek.
- Bizonyosan a Kaf hegyi tündérek hoztak ide bennünket - monda Milieva.
- Úgy van, tündérek voltak - állítá Leonidász, körültapogatva tüszőjét és érezve, hogy gyémántjai benne vannak. Ha nem tündérek lettek volna, a gyémántokat bizonyosan megkeresték volna ottan.
Most csak az volt még a megtudandó: van-e és merre van kijárás a sivatagból? A legnagyobb aggodalom elenyészett, a tengerparton veszhetés félelme, a szárazföldön könnyebben találni menekülést.
Rövid keresés után egyszerre lábnyomokat találtak a homokban, e nyomok egész a völgytorkolatig elvezeték őket. Ott már zöldebb kezdett lenni a vidék. A nagy cochenilla kaktuszok erdőként lepték el a sziklákat, s az aszú gyöpön egy-egy szelíd kecske látszott legelészni.
Nemsokára a pásztorra is ráakadtak.
Leonidász inkább megijedt, mint megörült az izmos, marcona alak láttára, ki amint észrevevé őket, szemközt jött reájok, s durva hangon megszólítá őket.
- Ti vagytok azon hajótörésből menekvők, akik az éjjel itt a dzsin barlangjában aludtatok?
- Dzsin? - mondá magában Leonidász. - Gonosz lélek lehetett az.
A gyermekek bátran merték a kérdést igenleni, s kérték a pásztort, hogy igazítsa őket útba, valami lakott táj felé.
- Csak menjetek itt a völgyszorosban egyenesen. Nem tévedhettek el. Jobb kézről fogtok találni egy kunyhót, abban lakik egy erdbuhár szerzetes, aki tovább fog vezetni. Szálem alek.
S azzal a kalmár nagy bámulatára otthagyá őket a pásztor. Leonidász nem várt tőle egyebet, mint hogy ki fogja őket rabolni.
Dél felé eljutottak az erdbuhár szerzeteshez.
- Vártalak benneteket - szólt a dervis, amint megérkeztek hozzá. - Nemde hajótörést szenvedtetek, s az éjjel a dzsinnél háltatok?
Egyik csoda a másikat érte velük.
A dervis ételt és italt hozott számukra, és megmosta lábaikat, s midőn mindazt elfogadták, felajánlá magát, hogy elvezeti őket egész Seleucia kapujáig.
A kalmár sokat szeretett volna megtudni csodás megmenekülésük felől, de a szerzetes minden kérdésére az alkoránból felelt, s abból nem értett meg semmit.
Amint Seleuciát megpillanták, a kalmár megköszöné a dervis szolgálatát.
- Nem fárasztlak tovább, derék müzülmán, nem tudom megjutalmazni fáradságodat, jutalmazza meg Allah; én koldus vagyok. Látod, így maradtam, mint az egy ujjam. A tengerbe veszett mindenem.
Tele volt ugyan tüszője drágakövekkel, de nagy bolondságnak tartotta volna szerencsétlenségéből valami hasznot nem húzni, s szép mondásokkal nem fizetni meg a dervist.
Az még a köszönetet sem fogadta el.
- Tartoztam vele. Nem neked, hanem másoknak.
Azzal otthagyta őket, egy-egy olvasót ajándékozva mindenik gyermeknek.
Míg a város kapujához értek, a két gyermek elöl ment, s egymással halkan suttogott, mikor aztán a népes utcákra jutottak, megfogták Leonidász kezeit, s Thomár mondá:
- Mindened odaveszett a tengerben, ki segít meg e nagy idegen városban, hol bennünket senki sem ismer? Engedd meg, hogy mi majd a piacon és a nagy urak házai előtt énekeljünk, azok majd adnak számodra pénzt, amennyivel odább mehetünk ismét.
A kalmár mélyen elérzékenyült e gyermeteg ajánlatra, s engedé a gyermekeket énekelni a piacon s a basa pitvarában, ekként gyűjtve annyi pénzt, mennyivel egy várossal odább juthattak. A gyémántokat nem kellett elővennie, a jó gyermekek táplálták nevelő apjokat.
Így jutottak vissza Szmirnába ismét. Ha saját gyermekei lettek volna, sem várhatott volna Argyrocantharides nagyobb szívbéli jóságot tőlük. Maguk koplaltak, csak hogy őt jól tarthassák, fáztak, csak hogy őt betakargathassák, és nem aludtak, hogy ő háborítlanul aludjék, és megalázták magukat, hogy énekeljenek a piacokon, nehogy ő legyen kénytelen koldulni az utcaszegleteken.
Jó gyermekek, kedves gyermekek!
Mihelyt új hajója érkezett a kalmárnak, rögtön elvivé őket Sztambulba; ezúttal nem érte semmi baj az úton.
Ott elvivé őket a kizlár agához, ki megvizsgálva termeteiket, s meggyőződve ügyességük felől, megvevé őket a kalmár által szabott áron, a fiút a szultán mulattató apródjának, a leányt a szeráji hárem számára.
Hanem annyit meg kell mondanunk a derék kalmár becsületére, hogy mikor eladta őket, zokogott keservesen. A derék becsületes ember!…

TÁNCVIGALOM A SZERÁJBAN

A valideh szultána születésnapja volt.
Mahmud anyja, a szultána francia nő volt, kinek szülői Martinique szigetén éltek, ifjú korában felküldék őt Párizsba, ott a kegyes nénék zárdájában nevelteték tizenhat éves koráig, akkor visszahívta őt a család a szép déli szigetre Afrika túlsó oldalán. Útközben a hajót zivatar roncsolta össze, s egy más gálya szabadítá meg az utasokat, azt pedig a sík tengeren berber kalóz fogta el, s a szép francia leánykát eldták a szultánnak.
A többit aztán tudjátok.

Elle eut beau dira: Je me meurs!
De donne elle devient sultane…
Hugo Victor

Mondhatta ő: Meghalok!
Apácából lett szultána…

Azok a szegény virágok, kiket a világ minden részeiből vásárra hordtak össze a nagyúri hárem számára, s akik nem tudnak egyebet mint szeretni, elhalványultak az európai míveltségű hölgy ragyogó szépsége és szelleme előtt, ő lett Szelim kedvenc neje, ő szülte neki Mahmudot, és fia jobban szerette anyját, mint valamennyi hölgyeit.
A valideh születésnapjára nagy meglepetés várta őt. A szultán titokban intézett el mindent.
Európai táncvigalmat rendezett a szerájban.(10)

Bécsből szabókat hozatott, azokkal legújabb divatú köntösöket varratott odaliszkjainak, eunuchjaival betaníttatá a legújabb farsangról ismeretes keringők zenéit, egy menüettet és két francia négyest; ugyanazon táncokat a hölgyek is elsajátíták; a hárembe jártas férfiak, a kizlár aga, az anaktár bej, az ifjú trónörökös Abdul Medzsid, és maga a szultán is barna színű európai öltönyöket kaptak, úgyhogy midőn a szultána belépett az ünnepélyesen világított porcelánterembe, a bámulattól leigézve állt meg. Egy párizsi udvari ünnepélyen képzelé magát, minőket még mint gyermek a Louvre-ban látott; a száz meg száz fiatal odaliszk hullámzó tömegben járt alá s fel, büszkélkedve a legutóbbi évek tarka divatjában, hosszú kesztyűiben s selyem harisnyáiban; a turbánok helyett tollas kalapok s bokréták díszíték a felbodorított pompás hajfürtöket; fedetlen vállal és kebellel, lengeteg habkönnyű öltözetben, pillangós festett legyezőkkel, szabadon kacagva, fecsegve mulatott ez új világban a háremek népe, s az egészet csak az tevé különbözővé a mi táncvigalmainktól, hogy a mulatság sötétebb része, a férfialakok hiányzottak belőle.
Ez árnyéklatot csak négyen képviselték: a szultán, a trónörökös, a kizlár aga és a bej. Ezek közül kettő még nem férfi, a másik kettő pedig már nem az. Mind a négyen magyaros feszes dolmányokba vannak öltözve, hosszú fekete pantallókkal, fejeiken vörös fez; a szultán vaskos termetével olyan jó magyar alispáni alakot mutat, senki sem nézné őket egyébnek állig begombolt dolmányával; az ifjú herceg deli termetét különösen emeli a feszes öltözet, haja kétfelé van bodorítva divatosan, szétnyílt dolmánya alatt látszik a gavalléros fehér mellény; a kizlár aga ellenben igen mulatságosan viseli magát a szokatlan öltözetben: mindig az övébe akarja dugni kezeit, s akkor veszi észre, hogy nincs az oldalán; kabátja szárnyait pedig egyre húzogatja lefelé, mintha restellné, hogy nem érnek a földig.
A valideh szultána kellemesen van meglepetve. Gyermekéveit képzeli vissza e látványra, s háládatosan öleli keblére fiát e gyöngéd figyelemért, s az hódolattal csókolja meg az anyai kezet.
Szerelmét sok nőnek osztá a szultán, de tisztelete egyedül anyjáé maradt.
Az odaliszkok örvendve, hízelgve fogják körül a jó szultánát. Sohasem volt ő egyikhez is szigorú, sőt védője, pártfogója volt mindegyiknek, s akiket ő szeretett, azok biztosak lehettek Mahmud kegyének tartósságáról.
Mindenik iparkodik a validehnak megtetszeni új öltözetében. De egy sem tudja azt annyi kellemmel viselni, mint ez az új virágszál, kit csak nemrég hoztak a szerájba, s máris első lett az elsők között: a szép cserkesz leány. Ez a lengő lépés, ez a galambszerű hajlítása a nyaknak, ez a csáb a vállak, a kebel ingerlő lejtésével, alig engedik elhinni, hogy ez alak nem Párizs szalonjaiból raboltatott, ahol jól tudják, mint kell a divat előnyeit felhasználni. Hajfürtjei a la Valiere vannak bodorítva, féloldalt eső választékkal, mi egy kissé férfias kinézést ad neki, ami műértők tudtával még annyival ingerlőbb.
Mégis igaza volt a görög kalmárnak, a föld semmi foltja sem méltó e hegyen kívül arra, hogy Milieva rajta járjon.
A valideh megcsókolja az odaliszk homlokát, s maga vezeti őt a szultán elé, ki most nem engedi neki, hogy kezét megcsókolja. - Micsoda gondolat? Európai ruhában kezet csókolni urának?
Ehelyett az ifjú koronaörökösnek engedtetik meg, hogy Milievát karjára öltve körülvezesse a teremben. Milyen szép két gyermek együtt. Abdul Medzsid még alig tizenkét éves, a leány talán tizennégy; ha öltönyeik meg nem különböztetnék, senki sem tudná megmondani, melyik a fiú, melyik a leány?
Majd a rejtett zenekar megpendíti hangszereit; a validehre új meglepetés vár. A régen hallott zeneműveket hallja ismét eljátszani, s bámulata tetőpontját éri, midőn a szultán felhívja, hogy táncoljon vele egy - menüettet.
Minő bohó gondolat. Táncoljon az anyaszultána, fiával a szultánnal? valamennyi nevető odaliszk előtt, aki még sohasem látott ilyet. Hol van még egy pár? Igen. A herceg és Milieva lesz az. Átellenben a felséges párral foglalnak ők helyet, s a lassú andalgó zenénél nagy méltósággal lejtik együtt a courtoisie melankolikus táncát; akként hajlongva és bókolva egymás előtt, mint a legjobb hajporos lovagok és szépség-flastromos istennők az oeil-de-boeuf korából.
Sohasem láttak még ily jelenetet a szerájban.
A szultána maga is elbámult azon hódító ügyességen, melyet Milieva e táncban kifejtett, tökéletes udvarhölgy volt ő, azon fejedelmi mosolygással, melyről Estrelles Gabriele oly hírhedett volt. A jó Mahmud annyira is Milieván felejté szemeit, hogy a tánc vége felé egészen elfeledkezék a maga lépéseiről, s minden szabályon kívül magához ölelé Milievát, s kétszer, háromszor is megcsókolá orcáját, pedig csak meg kellett volna hajtania magát és kezet csókolni, - nem is neki, hanem a validehnek, aki táncpárja volt.
A menüett végeztével keringőt játszottak az eunuch zenészek, ebbe azután valamennyi odaliszk belevegyült, párosával egymásba kapaszkodva, s úgy lejtve a szép háromlépéses táncot, mert a kétlépéses fordulót csak a később haladó kor találta fel. A zenénél hangosabb a vidám zaj, mely a táncolók közt támadt; itt-ott egy pár elbotlott a hosszú tapadó ruhákban, mikhez szokva nem volt, s az után jövő nimfák halomra hullottak körülők, másik megunt már a táncot, vagy belefáradt, de erősebb s tüzesebb társnéja által hurcoltatott tovább; a vén kizlár aga és a bej középen álltak, ügyelve, hogy valami botrány ne történjék. A dévaj odaliszksereg egyszerre őket is körülfogta, belekapaszkodtak ketten-hárman, s vitték őket magukkal táncolni, keringeni; belesodorták a vágtató rohamba, hogy a két jó úr lélegzetét veszté bele.
A szultán és a valideh, a herceggel és Milievával a terem emeltebb részén ülve nézték és kacagtak e vidám jelenetet, mentül jobban szóltak a sípok, mentül jobban ütötték a dobot, annál sebesebben ragadták az odaliszkok a két prédára esett urat, - a réztányérok csengtek!
Hah! Hallga! Mit hallasz, jó szultán? Mi zaj vegyül onnan kívülről e vidám zivatarba?
Mintha ott is dobolnának, s szólnának a trombiták, s vigadnának az emberek.
Ejh semmi az, csak képzelődés. Hozzátok a poharakat! ne azokat a szörbetes csészéket, ma a valideh születésnapja van; ma európai emberek leszünk, hozzatok bort és poharakat.
A szultán különösen kedvelte a tokajit és a champagne-i pezsgőt, e két hatalmasság követei voltak rá legnagyobb hatással.(11)

Meg kellett ízlelniök a bort az odaliszkoknak is, s azután még vígabban ment a tánc, eszeveszettebb lett a víg dal és zene.
Mi ez ismét?
A szultán figyelmez. Mi zaj van a szerájon kívül? Mi világít be a tetőről a gömbölyű ablakokon?
E dobbanások nem a kettős dob döngései, e kiáltás nem a vigadók lármája, e csöngés nem a réztányérok verése, hanem kardcsattogás és ágyúmoraj és ostromi zaj, s ama világ nem a tűzijáték fénye, hanem az égő üszköké.
Fel Mahmud az ottománról, el azzal a pohárral, ki azzal a karddal, nem vigalom éjszakája ez, hanem a halálé! Kapuid előtt a lázadás!
A szerájt ostromolják!
Tizenkétezer jancsár a sztambuli csőcselékkel egyesülve rohanta meg a kapukat, éppen midőn a zene legvígabban hangzott a kivilágított termekben.
- Halljátok ezt? - kiálta Kara Makán, a janicsárok leghírhedtebb szónoka, ki saját kezével akasztá fel a sztambuli metropolitát palotája küszöbére. - Halljátok e zenét? Itt vigadnak, midőn körös-körül sír az ország. Tudjátok-e, mi a legújabb hír ez éjjel? Gaskho bejt elfogták a szultán, és semmivé tették janinai seregünket; a kapudán hajóhadát egy asszony gyújtotta fel, s Kermandzsahánt haddal lepte meg a sah. Végenyészet közelg reánk, és az árulás a szerájban lakik. Íme halljátok! Ők táncolnak, énekelnek s borban fürösztik nyelveiket, az ő káromlásuk hozza reánk Allah csapásait; mi jajgatunk, mi vérezünk, és ők vigadnak s kacagnak rajtunk. Ne sírjanak-e ők is, ne vérezzenek-e úgy el, minként testvéreink, kiket mészárszékre küldtek?
A bőszült tömeg névtelen ordítása felelt a lázító kérdésére.
- Ha az egész országot bejárjátok, nem találtok gonoszabb foltot e helynél.
- Tüzet a szerájra? - ordítá erre egy, utána a többi.
- És ha valamennyi ellenségtől megmenekültetek, akkor vagytok a leggonoszabb ellenség körmei között.
- Halál a vezérekre! Halál a palotaurakra! - dörgé a nép, s egy hang felkiálta Kara Makán mellett:
- Halál a szultánra!
Kara Makán odafordult hozzá, és megfeddé.
- A szultánt ne bántsd. A szultán élete szent. Ő és gyermeke az utolsók, kik Omár fejedelmi véréből életben vannak, s bár nem méltó ő, hogy azon trónon üljön, melyet a hős Mahomed utódai számára emelt, de ő az utolsó, azért a szultán feje szent. De halál a reisz effendi fejére, halál a kizlár agára és a kapudánra. Ők okai pusztulásunknak. A gyaurok fejedelmi fizetik őket, hogy hazájokat elpusztítsák. Ezeket tőből kitépd, és ha találsz gyermeket családjából, megöld azt is, még a csecsszopót is, hogy az se maradjon, ki megemlegesse!
A nép bőszülten ordíta a szeráj kapui előtt, melyek be voltak zárva és láncokkal elkötve; a jancsárok megfútták a lázadási tülköt, a dobok recsegtek, és a szultán odabenn szép lányka ölében nyugtatá fejét.
Hogy elhallgatott a zene, hogy elhalt a csók, a nevetés az ajkakon, midőn egyszerre egy ágyúlövés rázta meg a szerájt.
Egy vakmerő izoglán a vízikaput megrohanó népre lőtt a kiszegezett ágyúval.
A szultán megrettenve hagyta el háremét, s sietett a középkapu felé, hogy a néphez beszéljen.
Míg a folyosókon végighaladt, szolgái, hivatalnokai lábaihoz borultak, és térdeit átfogva könyörögtek, hogy ne mutassa most magát a népnek.
Mahmud nem értette őket. A pillanat zavarában nem jutott eszébe, hogy frank öltözet van rajta, melyet a nép most átkoz és gyűlöl.
Midőn kilépett az erkélyre, a fáklyák és üszkök világánál megpillanták őt a jancsárok.
Egyszerre ujjal mutatott rá minden ember. Egyszerre támadt a gúnyos, a dühös ordítás:
- Nézzétek, ez itt a szultán! Látjátok a kalifák kalifáját! A mozleminek padisahja a gyaurok öltözetében! Ez itt Mahmud, ellenségeink szövetségese!
A szultán visszadöbbent a viharzó népdüh elől, s mintegy önkénytelen fordult hátra, sápadtan rebegve:
- Mivel csillapítjuk le e zivatart?
Szolgái remegő ajkakkal álltak körüle, félrehúzódva mellőle, nemcsak tiszteletből, de félelemből is.
E pillanatban egy merész fiatal izoglán lépett a szultán elé, s bátor, remegéstelen hangon válaszolt kérdésére:
- Karddal, ágyúval, fegyverrel!
Ez Thomár.
A szultán végignézte a fiút, meglepetve annak merészsége által, s azzal sietve ment öltözőszobájába, báli öltönyét fölcserélve uralkodói öltözetével, s úgy jött vissza belső termeiből, és leszállt az udvarra.
Az ágyúk a kapuknak voltak szegezve, a topidzsik nyugtalanul álltak mellettök égő kanócokkal, parancsszóra várva.
Amint a szultán az udvarra lépett, egyszerre nehány száz izoglán fogta körül, elszántan őt az utolsó csepp vérig védeni, Mahmud újra megismeré közöttük Thomárt. Úgy látszott, hogy ő a többiek lelkesítője.
A szultán inte nekik, hogy tegyék hüvelybe kardjaikat. A topidzsiknak megparancsolá, hogy oltsák ki a kanócokat.
Azután meghagyá, hogy nyissák meg a nép előtt a szeráj ajtaját.
Mindenkit eltávolíta magától. Egyedül állt ott a kapu alatt, szultáni öltözetében, méltóságos tekintettel.
Amint a kapu kétfelé nyílt, s a néptömeg fáklyákkal és villogó fegyverekkel állt meg a szultán alakja előtt. Nem úgy, mint az idegen öltözetben kigúnyolá. A fejedelmi fenség megbénítá a dühöt, de csak egy percig tartott az. A következő pillanatban már kinyúlt egy kéz a lázadók tömegéből, mely a szultán vállán megragadá a kaftánt.
Mahmud elsápadt e vakmerőségre, és elsápadása veszélyt hozott reá: egyszerre minden oldalról megragadták.
A szultán e pillanatban visszafordult, s megpillantva Thomárt, hátra kiálta:
- Védd a háremet! - s azzal jobb kezét kiszabadítva, kirántotta kardját, megcsóválta feje fölött, s míg ellenei azt várták, hova fog lecsapni, ő Thomárnak hajítá a kardot, s még egyszer kiáltá: "Védd fiamat!"
A fiatal izoglán felkapta a szultán kardját, s míg a janicsárok tömkelegében az elragadott szultán eltűnt, ő társaival a második udvarba vonult vissza, s annak kapuit eltorlaszolva, dühös védelemmel fogadta a zendülőket. Azt a kardot, a szultán kardját meg kellet ma érdemelni.
Lassankint kétezer izoglán és háromezer bosztandzsi gyülekezett a hős ifjú mellé. A jancsárok halommal feküdtek már a kapuk előtt, miket úgy keresztül-kasul lövöldöztek, mint rostákat. Minden rohamot visszavertek a szeráji ifjak.
Miért nem maradt közöttük a szultán? Megvédték volna az egész világ ellen. Most ki tudja hová lett? Talán meg is ölték azóta.
A jancsárok csakhamar rájöttek, hogy rájuk nézve semmi sem volt célszerűtlenebb, mint fáklyákat hozni az ostromhoz, így őket jól láthatták a belső szerájból, s minden lövés célba talált.
- Oltsátok ki a fáklyákat - hangzék Kara Makán szava, ki roppant öblös pajzst tartva maga előtt, már a harmadik golyót érzé a tizenkét bivalybőrön keresztül testéhez ütődni.
A fáklyák egymás után kioltattak, s azzal elsötétült a tágas udvar, csak a fegyverek villámlása vetett olykor fényt a küzdő tömegekre.
Éjfél után két óra lehetett, midőn egyszerre szünet állt be, mindkét fél elfáradt, elcsendesült; a janicsárok összesúgtak, végre amely csendességből Kara Makán dörgő hangja szólalt fel:
- Halljátok ti mindnyájan, kik a szerájon belül vagytok; ti itt jó harcosok vagytok, mi is azok vagyunk, s bolondság az igazhívőknek egymást kölcsönösen fogyasztani. Mi nem azért fogtunk fegyvert, hogy benneteket megöljünk, sem hogy a szerájt kiraboljuk, a padisaht sem akarjuk megölni, sem a trónörököst; de ki akarjuk őket ragadni az árulók kezéből, kik őket körülvették, s meg akarjuk szabadítani az országot a hűtlen vezérektől és tanácsadóktól. Azért adjátok ki nekünk a herceget, a szultán fiát; bizonyára semmi bántása nem lesz - és mi azonnal elhagyjuk a szeráj udvarát, és nem bántunk senkit annak kapuin belől; ha pedig kérésünket nem teljesítitek, akkor Allah legyen irgalmas mindazoknak, akik az ostromlott falakon belől vannak!
Kizlár aga megvivé a hárembe a hírt, s feszült hallgatással várták ostromlók és ostromlottak a valideh izenetét, mert az övé volt a határozás, mind a négy asszeki szultána fölött.
Egy óranegyed múlva visszatért a kizlár aga, s jelenté az ostromlóknak, miszerint - a herceget ki fogják nekik adni.
A janicsárok diadalordítással fogadták ez izenetet, míg az izoglánok felzúgtak e szóra. A kizlár aga vállat vonított. Így határoztak a háremben.
- Nem hiába asszonyok voltatok mind - monda bosszúsan Thomár a kizlár agának, s maga a kapuhoz állt, hogy legalább még egyszer megcsókolhassa a herceg kezét, s tán megsúgja neki, hogy ne menjen.
A jancsárok újra meggyújtották a fáklyákat, s a kapuhoz tolongtak, benn sötétség uralkodott.
Nemsokára léptek hallatszottak a sötét folyosón, s két fáklyavivő kíséretében a lépcsőkön alászállt a herceg. Ugyanazon öltöny volt rajta, melyben a behrám ünnepe alatt a Szófia-mecsetig végiglovagolt. Hogy ujjongott akkor a nép előtte. Rózsaszínű selyem bugyogó volt rajta, karcsú bokáin sárga topánkákkal, deli termetére zöld kaftán simult nagy arany virágokkal, a sárga selyem mellény szép gömbölyű nyakáig ért, és a zsinórok és gombok tarka pillangókat ábrázoltak, színes drágakövekből kirakva.
Amint a kapu alá ért, inte a fáklyavivőknek, hogy álljanak meg, a kizlár agát visszaküldé, s maga egyedül járulva a kapu elé, parancsolá, hogy nyissák fel a szárnyakat.
Míg ez megtörtént, Thomár odasimult hozzá, s megragadva a herceg kezét, megcsókolá azt, fülébe súgva halkan:
- Ne menj ki. Mi megvédünk, ha itt maradsz.
A herceg megszorítá Thomár kezét, s azt súgá vissza:
- Kell, hogy menjek. Te védd a szerájt tovább is.
Azzal magához ölelé az ifjút, s megcsókolá őt hevesen kétszer.
Thomár megdöbbent, mit jelentettek e forró, érzékeny csókok? A sötétség nem engedé neki, hogy a herceg arcvonalmait kivehesse, s midőn még egyszer vissza akará őt tartóztatni, az hirtelen kiragadta magát kezeiből, s kilépett a sötét bolthajtás alól a jancsárok közé.
Thomár eltakarta szemeit kezeivel, mert nem akarta e pillanatban a herceg sorsát látni. Lehet, hogy a vérszomjú janicsárok az első düh pillanatában rögtön le is gyilkolják őt.
A herceg kilépett a zendülők közé.
A féktelen öröm vér- és diadalittas kiáltásával rohantak azon percben feléje a janicsárok; csak egy kéznek kell megkezdeni, és a többi elvégzi a legvéresebb munkát.
De a herceg bátran, büszkén állt meg előttük, s meglepő vakmerőséggel kiálta rájuk:
- Térdre előttem, lázadók!
Thomár ijedten pillanta e szóra a hercegre. A fáklyák teljes fényt vetének annak gyönyörű arcára. Nem Abdul Medzsid volt az, hanem - Milieva.
A háremben őt öltöztették fel a bejrám ünnepi köntösbe; ő lépett ki a herceg helyett, bátrabban, mintha annak született volna. Ki vehetné észre a cserét? Az odaliszknak szíve is van eljátszani a férfiszerepet, s nemcsak férfiöltöny az, mely őt átalakította, hanem férfilélek is!
A jancsárok meg voltak lepetve e merész föllépés által. A gyönyörű fönséges alak ellenállhatlan hódító tekintetével nézett végig a tömegen, büszkén, méltóságosan, mint egy valódi fejedelem.
És akkor halál lebegett annak feje fölött, aki azt merte mondani: én vagyok a fejedelem!
Thomár önfeledve ragadta kardját, és ki akart rohanni testvére védelmére. Társai visszaránták. Mit akarsz? Boldogtalan. Bízd őt sorsára.
Kara Makán vad daccal lépett az álherceg elé, kezében kivont kardja.
- Térdre előttem! - kiálta rá az odaliszk, s kezével parancsolóan mutatva rá, merészen szemébe nézett a vad harcosnak.
A marcona alak megrendülve állt meg előtte. Szilaj vadállatként állta egy ideig bűvös tekintetét. Vérben forgó szemei lassankint elborultak, keze aláhanyatlott villogó fegyverével, térde megtörött alatta, s az ifjú gyermek lábaihoz hajolva, engedelmesen mondá el előtte a "szalámot", megcsókolva annak kezét, s letéve lábai elé véres kardját.
Milieva a meghajolt zendülő fejére nyugtatva jobbját, büszkén, felségesen tekinte szét az elnémult lázadókon, s azután felvevé a kardot, s visszaadá azt Kara Makánnak.
- Járulj előttem, és nyiss utat!
Mint varázsszóra nyílt meg előtte a tömeg kétfelé, Kara Makán vállár vetette kardját, s úgy ment az ifjú alak előtt; a népsereg önkénytelen hódolattal nyitott előtte mindenütt utat a szerájtól egész a héttoronyig, kétfelől mentek mellette a fáklyavivők, közöttük büszkén lépdelt ő, mintha diadalútra menne. Senki sem vette észre a cserét. A fiatal arc hasonlatossága, a bejrám ünnepi ismeretes öltöny, a férfias magaviselet nevelék a csalódást, s azon gyülevész között, mely őt hatalmába keríté, senki sem volt azon tekintélyesebb férfiak közül, kik a herceget közelebbről látták, s a csalást felfedezhették volna.
Ugyanazon héttornyú börtönbe, a szultánok és családjaik emlékezetes helyére hurcolták a szultán is. Azon nyolcszögű teremben, melynek gömbölyű ablakai a tenger felé néznek, nem egy halálsóhaj hangzott el már Omár utódainak ajkáról, kiket egy hatalmasabb párt vagy egy diadalmas testvér rövidebb vagy hosszabb halálra ítélt.
Reggel volt már, a lázadás moraja ott künn elcsendesült, a szerájt nem ostromolták többé.
Reggel belépett Kara Makán a szultánhoz.
A földön ült a padisah, a meztelen földön. A fejedelmi öltözet volt rajta, turbánjában a kalifák gyémánt fogója, és ő a földön ült, s nem nézett fel a földről.
- Felséges úr! - szólítá őt meg Kara Makán.
A padisah, mintha nem hallotta volna a szót, egykedvűen nézett maga elé, s arcán semmi vonás meg nem mozdult. - Uram, megjelentem előtted, hogy szóljak veled a mozlem nép nevében.
Beszélhetett, mintha egy márványszobornak beszélt volna.
- Minden zivatar Allahtól jő, uram, és ok nélkül nem történik semmi, amit Allah cselekszik; mikor a villámok széthullanak Adramelek angyal kezéből, nem a légben megsűrűdött átok hítta-e azokat alá? És midőn az élő föld megindul a rajta levő városok alatt, nem az igaztalanul kiontott vér rendítette-e azt meg? Azért a mozlem nép támadását is Allah szerzé, és Allah tudja annak okait. Megőrzöm nyelvemet attól, hogy ez okokat előtted elmondjam. Ismered te azokat úgyis; én nem gyalázom meg a próféta felkentjét szavaimmal. De kérlek tégedet én uram, ígérd meg Allahra nekem és a népnek, hogy cselekedni fogod azt, ami az ozman nemzet uralkodójához illő; ígérd meg nekünk panaszaink orvoslását, és mi visszaültetünk trónodba.
Mahmud fölvevé e szóra szemeit a beszélőre, sokáig nézett arcára sötéten, balul, mint a napsötétség. Azután felállt helyéből, elfordult tőle, s tompa, megvetéssel terhes hangon felelt neki:
- A szultán nem felesel szolgáival.
Kara Makán arca vonaglott e szóra. Alig bírta visszafojtani dühét, s tört mondatokban szóla:
- Uram! Az oroszlán is királya a pusztáknak; - de ha kalitkában van, - hallgat őrzőjére. - Ismerheted e kezet, mert eleget harcolt éretted, s szaporítá győzelmeid, - és tudhatod, hogy amit e kéz megfog, az vassal van megfogva.
A szultán sokáig gondolkozott. Azután egyszerre valamire látszott eszmélni, mert arca elveszté szigorát, s csendes, engedékeny tekintettel fordult a janicsár vezérhez.
- Tehát mit kívánsz?
Ama megszelídült tekintetben volt a gondolat szülemlése, hogy a janicsárhadnak el kell törültetni a föld színéről.
"Mit kívánsz?" kérdé szelíden a padisah.
Kara Makán tekintélyes arcot öltött, mint aki át van hatva azon tudattól, hogy ő most országos sorsát intézi el.
- Halljad kívánatainkat. Mi józan müzülmánok vagyunk. Nem kérünk lehetetlen. Ha meggyőzhetsz afelől, hogy kérésünk helytelen, elállunk tőle; ha meg nem győzhetsz, teljesítsd azt.
Mahmud ajkai keserű gúnyra vonultak el e bölcs beszéd felett.
- Nem vitázok veletek. Ti parancsoljatok velem. A kalifák kalifája engedelmeskedik szolgáinak. Hozass pergament és írónádat, és mondd tollam alá, amit kívánsz! A szultán lesz a te íródeákod, nagyságos zendülő.
Kara Makánnak nem volt elég esze e szavak iróniáját elérteni, sőt hízelegve érzé magát ez alázatos szavak által.
Büszke biztonsággal nyúlt keblébe, s onnan egy nagy csomó kész, megírott levelet vont elő.
- Felszabadítalak e munka alól, felséges úr - monda Mahmudnak, eléje téve az iratokat . - Íme, már készen vannak. Csak alá kel írnod.
- Megengeded, hogy elolvassam? - kérdé keserű mosollyal Mahmud - vagy kívánod a nép nevében, hogy olvasatlanul írjam alá?
- Ahogy tenéked tetszik.
Mahmud feltárta az iratokat egymás után, s az elolvasottakat maga mellé rakta.
- Ah. Ez új szeraszkier kineveztetése. Nem is olvasom tovább. Helybenhagyatik. A nevét sem kívánom tudni. Helyes az, mihelyt ti kívánjátok.
- Kursidot kívánjuk - magyarázá Kara Makán, látva, hogy a szultán el sem olvassa az iratot.
- Ez a másik jutalmat kér a jancsárok számára. Igen természetes: megadatik. Ingyen csak nem ostromolták a szerájt.
Amennyit kívántok, fizesse a főkhaznadár. E harmadik Janina elfoglalását követeli. Megengedem, Hihetőleg az egész jancsár sereg megindul Ali basa ellen.
- Mihelyt te élére állsz - szólt Kara Makán megzavaratlanul -, a jancsárok csak a szultán vezérlete alatt tartoznak harcolni.
- És e többi mind hasonló bölcs kívánat - szólt a szultán, alig tekintve egybe-egybe.
Végre az utolsót vevé kezébe, de amint azt felnyitotta, arca elsötétült, s egyszerre talpra ugrott; szemeinek egykedvű apátiája düh- és haragra vált, öklével a kinyitott írásba ütve, kitörő indulattal kiálta:
- Mi ez? Ti elég merészek vagytok ez iratot elém nyújtani, hogy azt aláírjam?
Kara Makán sokkal inkább készen volt a szultán haragjára, semhogy meg lett volna lepetve általa. Pórgőggel viszonzá:
- Akarjuk azt, és követeljük.
- Tudod-e mi van ez iratban kérve?
- Az, hogy szabadítsd meg országodat az árulóktól, az idegenektől. Az, hogy az orosz követet Sztroganovot ültesd hajóra, és küldd haza; az angol és frank hajóknak tiltsd meg a Bejkószba jövetelt, a valideh szultánát küldd messze Damaszkuszba, a nagyvezért, a kizlár agát, a berber basit és a kapudánt pedig ölesd meg, és holttesteiket add a népnek.
A nagyúr megvetéssel hajítá a földre az iratot, s lábával rátapodott.
- Gyalázatos martalócok. Nem vér, hanem pénz kell tinektek, ugyebár? Nem az országot megmenteni, hanem az országot kirabolni kértek ti engedelmet. S azt várjátok, hogy a padisah szentesítse azt! Nem ti emeltétek-e magatok hatalomra a vezéreket? Nem ti vagytok-e okai, hogy ők e hatalmat nem gyakorolhatják? Ha győznek rajtunk a gyaurok fegyverei, nem ti voltatok-e az elsők, kik mindig megfutottatok a csatából, s ha elsüllyed az ország, nem ti vagytok-e az utolsók, akik segélyére jöttök? Nem utódai, árnyékai vagytok a dicső jancsár seregnek, mely nevét véres betűkkel írta fel az idegen népek emlékébe, ti pedig szégyent, gyalázatot írtatok oda. Öljetek meg. Nem első szultán leszek, kit a jancsárok meggyilkoltak, de Allahra mondom, utolsó; mert utánam vagy nem ül senki Omár trónján, vagy ha ül valaki, az titeket kiirt!
A jancsár főnököt csak elemébe hozta magas foglyának ez ellenállása. E dühvel szemben sokkal otthonabb érezte magát, mint az előbbi nyomasztó gúny nyugalmával. Ezt tudta viszonozni.
Felemelé az összegázolt levelet, melyre a vezérek halálítélete volt írva, s letörölve a port, ismét odatartá a szultán elé.
- Vagy aláírod a levelet, vagy leszállsz az Omár családja ősei trónjáról, s keresünk a próféta utódai közől mást, aki helyöket elfoglalja.
- Alacsony rabszolga! Felfuvalkodottságodban nem tudod mit beszélsz. A halál Allahtól jő, és azt senki ki nem kerülheti; de ki volna hatalmas elvenni a királyi pálcát Omár utódaitól, s ki volna elég esztelen azt akarni?
- Láss engemet.
- Látlak. A nap nem lesz mocskos azáltal, hogy a fertőbe süt, tehát nézlek; de azt nem nézem ki belőled, hogy amíg "hatalmas" Szolimán unokái élnek, a surgodzsál a te fejedet ékesítse.
- Egy intésem csak - és ők nem fognak élni! - kiálta a vakmerő zendülő, gőgösen emelve fel a szultán előtt fejét. - Tudd meg, hogy fiad, Abdul Medzsid, kezeink között van.
A szultán összerezzent; egész arcán látható volt a megdöbbenés, mely e szavakra felriasztá.
- Fiam? Abdul Medzsid? Az nem lehet.
- Úgy van az. A szultána valideh adta őt ki kértünkre.
- Óh ez őrült gondolat! - kiáltott fel a szultán, s hevesen kezdett járni alá s fel a teremben. Abdul Medzsid még igen gyönge gyermek korában hasonló lázadás alkalmával nyavalyatörőssé lett; ha most kiadták őt a lázadóknak, az annyit tesz, mint őt menthetetlenül megölni; ha meg nem gyilkolják is, a rettentő idegkór megöli, elveszti, mint elveszté Mahmud szultánnak már huszonkét gyermekét, kik mindnyájan nyavalyatörésben haltak el. Gyönge, idegzetes alkotásuk ifjúkorában összeroskadt a folytonos rémület befolyása alatt, melynek a minden kalifák kalifájának gyermekei örökké ki voltak téve; mi fog történni Abdul Medzsiddel, ha a marcona nép kezei közé került?
- Óh, ti pokolbeli emberek vagytok. Gonoszabbak, mint a gyaurok, mint a görögök, mint a moszkók; ti lábaitokat teszitek uralkodótok fejére.
A szultán kétségbeesése elbízottá tevé a janicsárt.
- Vagy aláírod ez ítéletet, vagy fiad fog meghalni kezeinkben!
- Gyávák, nyomorultak - hörgé a szultán. - Akik védték is gyávák voltak. Hát nem volt anyja, aki megvédte volna? Ki kelle őt adni!
- Nem történt semmi veszedelme - szólt Kara Makán -, és jó helyen van; rajtad áll, hogy karjaid között legyen.
Azzal odanyújtá neki a meggázolt iratot.
A padisah lesújtva a visszás érzelmek rohamától, megalázva saját szívének érzései által, ingadozó léptekkel a falhoz tántorodott, s amint kezével megtámaszkodott a sima márványhoz, egyszerre végigcsúszott azon, és összeroskadt, égő homlokát a hideg kőre nyugtatva.
Beszélhetett tőle azután a janicsár akármit. A szultán nem hallgatott rá, nem felelt rá.
A hatalomra jutott durva harcos végre bőszült haraggal kiálta kívülről leskelődő társainak:
- Hozzátok elő a herceget!
A szultán hallá, mint szaporodnak a léptek termében, kardok csörömpölése vegyült a zúgó hangok közé. Ő nem nézett oda.
- Íme - szólt Kara Makán, odalépve hozzá. - Itt áll fiad, a kivont kard fel van emelve feje fölött. Vagy nevedet látod ez írás alatt, vagy az ő fejét látod lábad előtt.
Mahmud reszketett, de nem felelt, sem arcát oda nem fordítá.
- Írj, vagy meghal fiad! - kiálták egyszerre többen a jancsárok közül.
Ekkor egy csengő, ismerős hang szólalt meg a vad ordítók közepett:
- Atyám! Ne hallgass reájok. Hadd öljenek meg engem, ha van bátorságuk, de te nem alkudjál szolgáiddal!
Mahmud meglepetve pillanta fel ez ismerős hangra, s egy deli alakot látott maga előtt a herceg öltözetében és büszke fejedelmi arccal; de ez nem fiának arca, és mégis ismerős, mégis kedves. Ah, ez Milieva!
Az odaliszk észrevette, hogy Mahmud vonásai ellágyulnak, hogy szelíden tekint reá, s mintha félne, hogy a szultán gyönge talál lenni miatta, kigyulladt arccal fordult hirtelen a jancsárok felé.
- Ti vérengző samsund-kutyák! kik leugatjátok a napot az égről, végezzétek véres munkátokat. Eső ti bátor vitézek, kiknek csak hátaikkal ismerős az ellenség, ketten-hárman rohanjatok reám, ha egynek nincs elég bátorsága hozzá, hogy szívébe verje vasát Omár utolsó ivadékának. Az én halálom nem fogja kényszeríteni a szultánt, hogy veletek alkudjék; öljetek meg, míg hatalmatok van fölöttem, mert ha énnekem lesz rajtatok hatalmam, én nem fogok előttetek sírni, miként láttátok sírni Mahmudot és Szelimet, hanem én elpusztítlak benneteket, hogy még az is átkozott lesz, aki hasonló öltözetet visel, minőt ti viseltetek, és aki neveiteket kimondja, halálát hívja az!
Az ingerelt zendülők villogó kardjai emelkedtek a merész gyermek feje körül e fenyegető szókra; egy pillanat, és ő halva fekszik.
De Mahmud felállt, félrehárítá őket a vélt herceg mellől, s elvéve Kara Makán kezéből az iratot és írónádat, nevét aláírta annak.
Milieva megragadá a szultán kezét, hogy meggátolja őt az írásban; de Mahmud szelíden megcsókolá homlokát, s gyöngéd szóval suttogá:
- Inkább az egész világ vesszen el, hogysem te …
Azzal odaveté a jancsárok közé az aláírt halálítéletet.
Az engedmények kivívása után lecsillapultak a zendülők, a szultán közbocsánatot hirdetett ki a vétkesek számára, elő csahosaikat hivatalra emelte, s a khaznéból pénzt szóratott közéjük.
Ezzel ki voltak békülve; a szultánt és a vélt herceget visszavitték a szerájba. Roppant néptömeg kísérte őket odáig, az egész tért az Ibrahim szökőkút mellett ellepték a jancsárok jelvényes turbánjai, kik a megnyert diadal után most "sokáig éljen"-t kiáltának a megalázott padisahnak.
Mahmud végignézett az ujjongó tömegen, egyik embert a másik mellett, oly szorosan, hogy nem lehetett látni egyebet fejeknél.
És a szultán arra gondolt, hogy milyen szép lesz, ha majd az a sok ezernyi fő mind legördül onnan helyéről!…

KURSID BASA

Gaskho bej, a tehetetlen óriás, egy éjszakai rohamban a szulióták foglya lett, seregeit széthajtották Janina alól, s Ali basa korlátlan úr lett Epirusban ismét.
Ekkor, mint az égből esett villám, váratlanul, véletlenül jött egy férfi Thessaloniából, kinek nevét nemsokára a fél világ visszhangoztatá, és e név volt "Kursid basa".
Szikár, alacsony termetű férfi, arcvonásai nagyon elütnek az ozman faj közönséges jellegétől, vékony arcél, világos szőke szakáll és bajusz, kék szemek hajlékony szemöldökkel egészen idegennemű jellemet kölcsönöznek arcának, mely félreismerhetlen nyomait viseli magán az átható észnek s hideg bátorságnak.
Tízezer harcos követte az új vezért Janina alá, s az első csatában harmincezerre növekedett az. Kleon és Ypsilanti seregei megverettek, s Gaskho bej szétszórt csapatai összegyűltek a győzelmes vezér körül.
Ez időkben, míg Ali basa Janinát védte, azalatt a görög felkelők Arta várát ostromolták, melyet Szalikh basa védett kisded csapatával.
Kursid előde, Gaskho bej, azt a hibát követte el, hogy egyszerre Janinát is ostromlá, s Artát is fel akarta szabadítni;
így mind a két helyen megverték. Az új vezér más tervvel jött elő. Tudta ő jól, hogy egy fej sem olyan magas az egész görög lázadásban, mint Ali Tepelentié, s otthagyva Szalikh basát, minden erejével Janina felé fordult.
Férfi támadt ellened, Ali basa! Olyan vitéz, mint te, olyan ravasz, mint te; ha róka vagy, ő meg kőszáli sas, mely a rókára lecsap, s ha te tigris vagy, ő meg az óriáskígyó, mely körülölel és agyonszorít.
Ali sürgeté Kleont és Artemiszt, hogy siessenek segélyére. Küldöttei nem jöttek vissza a várba. A görög vezérek nem feleltek izenetére. Más talált volna vigasztaló magyarázatot kimaradásuk felől, de Ali jól tudott sejteni. A görögök azt mondák maguk közt: "hagyjuk az öreg fenevadat vermében reszketni, hadd zárják körül, hadd szorítsák meg. Ő kénytelen életre-halálra védeni azt az ősz fehér szakállát. Majd ha Arta vára el lesz foglalva, majd ha már a végső leheletet nyögi a gyűlölt szövetséges - mert gyűlölték őt, mint jó barátjukat is -, akkor érte megyünk; kiszabadítjuk, és engedjük tovább élni."
Tepelenti jól tudta, hogy ekként beszéltek felőle. Jól tudta, hogy gyűlölik, és hogy örömest el hagyják veszni; eddig sem volt a görögöknek egyéb okuk Alival szövetkezni, mint hogy várában roppant kincs, fegyver és hadkészlet volt lerakva, s az ő ősz feje volt az egész lázadás forduló pontja.
Tehát e kincsektől, az erős vártól és az ősz fejtől legyenek megfosztva!
Egy napon az Arta előtt táborozó szulióták azon rémhírt vevék, hogy Kursid basa elfoglalta Lithanizzát és La Guliát, a janinai vár két mellékőrségét, s Ali most várába van visszavetve.
Ez megdöbbenté őket; ha Janina elvesz, az egész görög felkelés elveszti költségeinek kútforrását. A kincsek, miket Ali pazar kézzel szórt a görögök közé, egyszerre a szultán kezébe jutnak, s akkor annak egy csapással sikerül Epirust letörni.
Hirtelen Bozzari Márk vezérlete alatt megindult egy görög sereg Arta alól, Janinát felszabadítani. Ali megtudta azt előre. Bozzari kémei keresztülszöktek Kursid táborán Janinába, jelentve Alinak, hogy vezérök rögtön jő az "Öt kút" felé, s Ali számára sereget hoz.
- Nincs arra szükségem - felelt a basa hideg mosolygással. - Én három hónapig képes vagyok magamat Janinában bármilyen erő ellen megvédeni. Nagyobb szükség van arra, hogy Artát elfoglaljátok. Azért menjetek vissza, és köszöntsétek Bozzari Márkot; ne jöjjön Janina alá, menjen Szalikh basa ellen. Janinában elég Tepelenti maga.
Bozzari megérté a vén oroszlán izenetét: nem akarta ez, hogy Janinába görög sereg vonuljon, inkább maga kívánta védni az utolsó bástyákat. Pedig már nem volt több embere négyszázharminc albán vitéznél. Az ágyúkhoz ennyi is elég. És ha azoknak egy tizede marad csak, a vörös torony védelmére az is elég; s ha a végső rettentő munkára kerül a sor, oda elég lesz Ali egyedül is.
Ide hordatta Ali minden kincseit, minden fegyvereit, ruháit, a fél világ fejedelmeivel folytatott levelezéseit és ifjú hölgyeit. Alant a torony pincéjében ezer hordó lőpor volt felhalmozva; a hordók egyikéből hosszú kanóc nyúlt fel Tepelenti szobájáig, s két fáklya ott égett mindig mellette.
Akinek Ali feje kell, tessék érte jönni.
Bozzari visszatért Arta alá, s nemsokára bevette azt rohammal a görög sereg; az egész várban egy töltésre való lőport nem találtak, a török had csak akkor győzetett le, midőn már utolsó töltényét is kilőtte.
Ali megérte, hogy ismét egy ellenségét látta elhanyatlani: Szalikh basát; még eddig mindazok, kik ellene harcoltak, dühödt gyűlölői valának, személyes ellenségei, irigyei, s keserű gyűlöleténél fogva erős sejtelme volt Tepelentinek, hogy azokat mind maga alá kell gázolnia; de ez a Kursid oly közönyös ember, sem haragjáról, sem ármányairól nem tudni semmit. Ez nem volt soha Ali ellensége, ezt nem volt semmi oka gyűlölni. Mint nyugtalanította e gondolat!
Ali sokszor próbálta azt, hogy midőn valamely ellenségét igen nagyon gyűlölte, s ostrom vagy csata alatt megpillantá őt ágyúlövésnyi távolban, ha akkor ő irányozta neki az ágyút, a kilőtt golyót gyűlölete bűbájos hatalma látszott vezérleni, és megtalálta az célzott emberét ezer lépésnyi távolból is; de Kursid sokszor sétált ott a várfalakhoz közel, az őrök egyik ágyút a másik után sütögették ki rá; még csak közel sem jártak hozzá a golyók.
- Hagyjátok el - monda Ali -, ezt az embert mi nem fogjuk megölhetni.
Mintha egyszerre megbénult volna, elhagyta régi tettereje.
Felszólítá Kursid basát, hogy eszközöljön számára kegyelmet a szultánnál, és ő kincseivel s hadaival újra a nagyúr pártjához fog állani, és a görögök ellen fordul.
Kursid azt kívánta, hogy adja neki föltételeit írásban, s midőn Tepelenti megtevé ezt, akkor Kursid elküldé ez iratot - nem Sztambulba a szultánhoz, hanem Artába a szuliótákhoz, hogy lássák, milyen könnyen elárulná őket Ali.
A görögök utálattal fordultak el Alitól. Ez újabb árulás elcsüggeszté őket diadalaik tetőpontján; látták, hogy Kursid basában hatalmas ellenfelük támadt, ki elég nagylelkű az árulókat nem használni, hanem megvetéssel kiszolgáltatni.
E szellemi fennsőbbség biztosítá Kursid harcait. A török vezér elég éles eszű volt nem Alinak, hanem a szuliótáknak nyújtani békülő kezet.
Tepelenti hiába várt Janina tornyából a felszabadításra siető segédseregeket; a szulióták megtértek falvaikba, s Artemisz titkos örömmel gondolt arra, hogy ugyanazon veres toronyban, melyben Ali az ő vőlegényét lefejezteté, most maga ül kétségbeeséstől környezve, s botor reménnyel várja, hogy a vérig keserített némber segítse őt ki onnan.
Az epirusi lázadás le volt csillapítva Kursid által, s csak egy pont égett még veszedelmes tűzzel az egész tartományban: a büszke Janina.

CARETTO

Csak annyi helye volt már Alinak, amennyin fejét lehajthatá, hatszor annyi volt az ellen, ki őt éjjel-nappal ostromolta, s a vármű a Lithanizza hegyén és a Gulia szigetén Kursid hatalmában volt már. A vén vezér mégsem adta meg magát.
A várába hányt bombák összeronták palotáit, a pompás márványtermek mind halomba voltak már döntve, szétszaggatva hevertek a kioszkok, s eltemetve, feldúlva a pompás kertek.
De Ali basa nyolcvan ágyúból okádta vissza az ostromlókra bosszúját, s nemegyszer megtörtént, hogy a közelebb hozott ágyútelepek alatt rejtett tűzaknákat robbanta fel, röpítve ágyúkat és ágyúzókat.
Egy olasz hadi mérnök vezette a vár védelmét, kit legboldogabb napjaiban roppant kincsek ígéretével csalogatott magához Ali, s azután sohasem bocsátá el többé.
Carettónak hítták az olaszt. Az ő tudománya tevé oly erőssé Janinát; a török vezérek ügyetlen lövészeinek vitézsége porba hullott az olasz stratéga ereje előtt. A legutóbbi napokban sokat kérezkedett Caretto, hogy bocsássa őt Ali Janinából el egy fillér nélkül; de az lehetetlen volt többé. Ha Caretto Janina kapuján kívül van, akkor Janinának sorsa az ő kezében van, mert ő ismer minden bástyát, minden tűzaknát, minden rejtekutat a vár alatt.
Carettónak menyasszonya is volt otthon Palermóban, kit mint gazdag család leányát csak úgy akartak hozzá nőül adni, ha ő is gazdagságot szerez; azért fogadta el az ifjú az epirusi zsarnok ajánlatát. Most hírt kapott Szicíliából, hogy kedvesének szülői meghalta, s az tárt karokkal vár reá, jöjjön szegényen, jöjjön koldusmódra bár, övé leend. És ő nem mehet, mert Ali basa fogva tartja; neki kell rendezni az ágyúkat, neki ott járni az ellenség süvöltő golyói közt, s várni a végenyészetet, míg otthon ő reá vár a szerelmes menyasszony.
Egy napon, amint Caretto az ágyúkat irányozá, egy a Lithanizzából belőtt gránát feje fölött pattanva szét, bal szemét kiütötte. Caretto szomorúan gondolt reá, hogy fogja-e őt kedvese szerethetni ily elcsúfított arccal? Azontúl mindig fekete kötelékkel, sebhelyes arcán lehet őt látni, s az ostromlók úgy nevezték őt, hogy a "félszemű gyaur".
Február egyik derült reggelén ismét dühös ágyúzást intézett Kursid basa a vár ellen. Ekkor érkeztek meg a Cassandra ellen használt ostromlövegek, s háromórai ágyúzás után meglátszott az úr tűztelep romboló hatása, az éjszaki bástyatorony halomba volt lőve. Ali basa dühödten nyargalt föl s alá a bástyákon, buzdítva, fenyítve a pattantyúsokat, kezében kivont kardja, aki elhagyja helyét, az ő kezétől esik el. Caretto hidegvérrel állt egy sánckosár mellett, onnan intézve a leghatályosabb tűztelep, a harminchat fontos sugárágyúk lövéseit. Minden órában harmincat lőtt minden ágyúja e lövegnek.
Egyszerre elhallgatott az ágyútelep.
Ali basa felindulva rohant oda, rákiáltva Carettóra:
- Miért nem folytatjátok a tüzelést?
- Mert nem lehet - felelt az olasz hidegen, összefonva karjait.
- Miért nem lehet? - odríta a basa, egész testében reszketve a dühtől, melyet az olasz hidegvérűsége még magasabbra fokozott.
- Mivel az ágyúk a gyors tüzelés által keresztül vannak tüzesedve.
- Tehát öntsétek le vízzel - kiálta Ali, s már ekkor leugrott lováról.
Caretto meg nem állhatá, hogy ez esztelen parancsra fel ne kacagjon, mire Tepelenti egyszerre odaugrott hozzá, s úgy üté arcul, hogy kalapja messze kirepült a bástyáról.
Ott üté meg Carettót, ahol nehány hét előtt Kursid gránátja megtépte arcát.
Az olasz helyreigazítá a szeméről félrecsúszott köteléket, s hideg tréfával mondá:
- Ugyan jól tevéd, uram, hogy azon oldalon ütél arcul, ahol már kilőtték a szememet, mert meglehet, hogy ha túlfelől ütsz meg, a másikat is kiütöd, s akkor mivel irányoznám az ágyúkat?
Ali azonban úgy tett, mintha nem figyelne rá többet, parancsot adott, hogy öntsék le az ágyúkat hideg vízzel, s aztán újra töltötte, ő maga sütötte el az elsőt.
Az ágyú azon percben kettérepedt, s az egyik mellette álló tüzérnek elszakítá a lábát.
- Mit sem tesz - kiálta Ali -, töltsétek meg a másikat.
Midőn a másik is szertepattant, akkor földhöz csapá a kanócot, s lovára vetve magát, elnyargalt onnan; úgy reszketett minden íze, mintha a hideg láz törné.
Az olasz pedig hidegvérrel parancsot adott, hogy hozzanak mind a négy elrontott ágyú helyett újakat a fegyvertárból, s azokat az ostromlók golyózápora közepett felállíttatá.
Midőn készen állt a löveg, akkor az ellenség behúzta ostromágyúit, s másnapig egy lövés sem történt Janina ellen.
Tepelenti jól érzé, hogy Carettót halálosan megsértette, s jobban megtanulta ismerni az embereket s az emberek közt az olaszt, mintsem elhihesse, hogy Caretto azon tréfás mondatnál nem gondolt egyebet ama meggyalázó és hálátlan ütés után.
Valóban hálátlan tett volt az. Azt a sebhelyet, melyet őérte kapott, megütni! Megütni egy európai katonatiszt arcát! Ali jól tudá, hogy ez soha meg nem fog engesztelődni.
Még azon éjjel magához hívatott két tüzért, s megparancsolá nekik, hogy szüntelen Caretto nyomában legyenek, őt soha szem elől ne bocsássák, s ha szökni akarna, lőjék azonnal keresztül.
Caretto másnap szokatlanul jókedvű volt. Korán reggel felment a bástyákra, melyeket akkor friss hó lepett el. A tél utolsó mérgét látszott kiadni, a hó nagy pelyhekben ömlött alá oly sűrűen, hogy húsz lépésnyire nem lehetett látni.
- Ez igazán ostromnak való idő - mondá fennhangon Caretto, a körüle álló törökökhez fordulva -, ilyen vad időben meg nem látjuk az ellenséget, míg bástyáink előtt nem áll. Mernék fogadni, hogy lappangva közelítnek Kursid csapatai e sűrű hóesésben; kedvem volna egy lövést intézni vaktában a bástyákról, hogy felriadjanak.
Többen helyesnek találák aggodalmait. Ott volt maga Ali basa is; nem szólt, de ellent sem mondott.
Caretto felhúzatott egy ágyút a Lithanizza felőli bástyafokra, hosszú köteleket kötöttek az ágyú elé, azoknál fogva vontatta azt fel egy csapat albáni.
- Csak hadd maradjanak a kötelek rajta - szólt Caretto -, mert meglehet, hogy ismét másfelé kell vontatni.
Azonban jó helyen volt ott. Caretto kiszámítá térképéről asztrolabiumával a lövést, utána irányzá az ágyút, s parancsot adott, hogy töltsék meg.
A két tüzér, kiket Ali basa őrizetére rendelt, szemeit le nem véve az olaszról, állt háta mögött, kezeik pisztolyaik agyán. Caretto nem tartozott azt észrevenni, hogy ezek őrá vigyáznak, gondolhatta azt is, hogy az ő szolgálatára rendeltettek.
Az ágyút jobbra-balra kellett irányozni, Caretto maga célozott, de az ügyetlen albánok vagy innen, vagy túlnan taszíták a nehéz lafetát; végre a mögötte álló két őrnek kiálta:
- Ugyan segítsetek az ostobáknak!
Azok gépileg lehajoltak a lafetát emelni; "elég!" kiálta az olasz, s azzal tenyerét a gyújtólyukra tette.
- Most lőj! - kiálta a tűzmesternek, elkapva onnan kezét. A kanóc lecsapott, a lövés eldördült, s azon pillanatban megkapta Caretto az ágyú karikáiba hurkolt kötelet, s alávetette magát a bástyáról, végigcsúszva a kötelen.
Az őrök a rettenet és düh gyorsaságával rohantak a mellvéd szélére: Caretto a kötél végére jutott már, s két kézzel fogódzott rajta. Alatta még harminc lábnyi mélység tátongott, a kötél nem volt elég hosszú, s ő ott csüngött két halál között.
- Jöjj vissza! - kiáltának utána az őrök, pisztolyaikat fejének szegezve - vagy keresztüllövünk.
Caretto vadul tekinte fel, a kötelék leesett véres szeméről, s oly halálos dühvel nézett reájok, mint a megsebzett fenevad.
Azzal hirtelen egyet taszított lábával a falon, s mint a visszapattanó golyó, ívet képezve leugrott a mélységbe. Az albánok utánalőttek; egy találta. Alant a bástya fenekén nehány percig mozdulatlanul feküdt a vakmerő olasz, majd hirtelen felszökött, s elkezde az árok túlsó oldalán kimászni. Csak fél kezét használhatá, mert egyik karja az ugrásban kimarjult. Feszített erővel küzdé fel magát; üldözői lövést intéztek feléje, egy sem ártott neki, a sűrű hóeséstől nem lehetett jól célozni. Végre fenn volt már a parton, még egyszer visszafordult, öklével megfenyegetve a pusztuló várat, s azután eltűnt a sűrű hófuvatban: vaktában lövöldöztek még utána sokáig.
Ali basa szinte lerogyott lováról, midőn hírül hozák neki, hogy Caretto megszökött.
- Most már vége mindennek! - kiálta fel, s kétségbeestében kivont kardját két darabra törte, s elzárkózott a vörös toronyba. A várudvaron sohasem látták őt többet.
Ali jól sejté, bizton tudá, hogy Caretto megmenekülésével hatalmának utolsó maradványa is elveszett; erősítvényei megszűntek bevehetlennek lenni, mihelyt azoknak titkait valaki felfedezé.
Caretto mindazt ismeré, s a "félszemű gyaurt" nagy diadallal fogadták Kursid táborában. Ali basa másnap rögtön tapasztalá, hogy azon kéz, mely őt addig védte, most ellene fordult; egy Caretto által felállított üteg nyolc óra alatt harminc öles rést rombol Janina előművein; a többi ostromágyúkat mind oly helyekre állították, hová Tepelenti tűzaknái nem nyúltak, s ha újakat ásatott, azokat ellenaknákkal vetették föl, és végre meglelék a hídfőket összekötő rejtekutait, bár azokat hirtelen betemetteté, s egy dühödt viadalban berohantak azon a várba. Az albánok kétségbeesetten harcoltak, de az ellenség tovább győzte a vérpazarlást, keresztültört e rejtekúton, ugyanakkor hágcsókkal támadták meg a sziget felőli oldalt, s ahol a ledűlt sánc betemette az árkot, elfoglalták a lövött rést, s a vár udvarán folytatott harcban elhullottak egyenként Tepelenti bajnokai; ő maga hetvenedmagával menekült a vörös toronyba.
Tehát már csak a vörös torony volt számára hátra.

EMINAH

Hat lépésnyi térbe volt bezárva a legyőzött oroszlán! Egy szűk torony volt minden birtoka, melynek mind a négy ablakán ellenség nézett be hozzá.
Ott ül ama nyolcszegletű szobában, melyben annyi emlékezetes órája folyt le. Tán midőn tenyerébe hajtja nehéz fejét, azon órák emléke mind végigfut lelke előtt, mint búskomor árnyék.
körüle kincsei halmaza fénylik. A garmadába töltött arany és ezüst, a nehéz arany bútorok, a templomok ékszerei, csillogó drágakövek, szanaszét a padlón, elszórva hevernek. Mintha kavics és homok volna mindaz.
Annyi rokon, annyi harcos közől senki, senki sincs jelen, elhullottak azok ellene vagy mellette viselt csatákban. A hetven harcos közül, kik vele a toronyba menekültek, hatvannégyen kiszöktek ismét. Kursid bocsánatot ígért a megtérőknek, csak hatan maradtak Ali mellett.
Minek maradt ez a hat is? Ali nem mondta nekik, hogy ne hagyják el.
Az előszobában állnak őrt e hívei, s már régóta suttognak egymás közt valamit.
Végre belépnek Alihoz.
Tepelenti végignéz arcaikon. Zavart tekintetükből, tétova szemeikből ki tudja olvasni, mit akarnak. Nem várja, hogy beszéljenek. Int nekik.
- Menjetek. Hagyjatok el. Utolsók vagytok. Menjetek merre a többi ment. Meneküljetek. Az élet szép. Éljetek sokáig és boldogul. Egy se maradjon itt. Tepelenti meg tud halni egyedül.
A harcosok sóhajtva fordultak vissza, nem merték szemeiket ősz vezérük arcához felemelni, nesztelen, szótlanul, lábujjhegyen eltávozott közülök öt. A hatodik meg ott maradt, s sokáig keresve a szót, megszólítá Alit.
- Óh uram, végy erőt büszke szíveden! ne engedd nagy nevedet elveszni. A szultán kegyelmes, hajtsd meg előtte fejedet, és ő kegyelmet ád neked.
A csatár elmondá ajánlatát; Ali csendesen kihúzott egy pisztoly övéből, s amint utolsó szavát elmondta, úgy lőtte főbe a harcost, hogy az egyet fordult álló helyében , s hanyatt vágva magát, keresztülesett a küszöbön.
Ez volt jutalma, amiért Alinak azt ajánlotta, hogy kegyelmet kérjen.
Már most egyedül volt Ali; ajtók, kapuk nyitva-tárva, ki- s bejárhat rajtok, akinek tetszik. Miért nem jön tehát mégis senki, aki az egyedül maradt vezért elfogja? miért félnek úgy a legyőzött ellenség küszöbétől?
De íme újra lépések hangja döng a lépcsőkön; a tárt ajtón, mit az utolsó csatár holtteste őriz, kit Ali maga ölt meg, egy idegen férfi lép be, az ekskendzsik szokatlan újszerű öltözetében; ez Kursid basa szilihdárja.
Tepelenti engedi őt maga elé jönni öt lépésnyire, akkor int neki, hogy ott álljon meg.
- Szólj, mit akarsz?
- Tepelenti Ali - mond a szilihdár -, add meg magadat. Senki sincsen többé és semmid e földön. Az én uram, a szeraszkier Kursid basa, azért küldött engemet tehozzád, hogy vegyem át kardodat, s vezesselek táborába.
Tepelenti hidegvérrel húzott elő kaftánja belsejéből egy pompás arany órát, gyémántokkal kirakott zománcos tokkal.
- Íme - szólt csendesen, halkan -, most húsz perc van tíz óra után, fogjad ez órát, s tartsd meg azt emlékül tőlem. Kursid basát köszöntöm, mutasd meg neki, hogy húsz perc volt tíz óra után, amidőn velem beszéltél, és add tudtára, hogy ha húsz perc lesz tizenegy óra után, és én a torony ablakán kitekintve csak egyetlenegy ellenséges harcost is megpillantok a vár udvarán belől, úgy legyen nekem Allah irgalmas, hogy ezt az egész várat, minden benne levőkkel együtt a levegőbe vettetem. Ezt izenem Kursid basának, akit üdvözlök általad.
A szilihdár eltávozott, s egynegyed tizenkettőre egy lélek sem volt többé a janinai vár udvarán. Egyedül, magában ült a várban Tepelenti Ali, Epirus zsarnoka, még bukásában is hatalmas, kinek senkije sincs többé, csupán saját törhetetlen szíve.
Az éj leszállt Janina várába, de nem az álom Ali szemeire.
Ezen vörös torony volt az, melyben bűneinek óráit eltölté, ezen teremben sóhatják el áldozatai a kínzott élet végső leheletét; és körös-körül a ragyogó kincsek mintha tűzszemekkel néznének Alira, rablás, árulás, hitszegés bűndíja az mind; ha szólni tudnának!
Elcsöndesült minden, sötét az éj ember szeme előtt, csak Ali lát benne árnyakat mozogni, véres arcú, halvány arcú rémképeket, kik a sírból föltámadnak, hogy üldözőjüket meglátogassák, és tudtára adják halála óráját.
Ali nem borzad tőlök. Látta őket már máskor is. Aludt szemközt ezzel a levágott fővel, amely hozzá beszélt; hallotta a seleuciai dzsin alaktalan szavát, még most is emlékezett azokra. Nyugodtan nézett végig élte folyamán, miből annyi borzalmas emlék mereszté rá hideg kőszemeit. Nem bánt meg semmit, Allah rendelte így. A nyúl megrágja a fát, a keselyű elragadja a nyulat, a vadász lelövi a keselyűt, a vadászt levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Micsoda Ali? Nagyobb féreg, mint a többi. Ő megemészte sokat, most őt emészti meg a hatalmasb ellen, majd annak is megjön a maga férge.
Minden beteljesült, amit fejére jósoltak: tulajdon fiai, tulajdon neje, tulajdon fegyvere harcolt ellene. Csak a nő ne tette volna, a többit elviselné.
"Egy, kettő!" monda a levágott fő, és a két esztendő végperceit járja immár; "a kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végigvonaglik tetteiden és lész: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem rabló, akit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, akiket szerettél, és ellenségeid fognak megsiratni, és isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnen nemzetednek."
Úgy van, úgy lett; a kocka balra fordult, és többé semmi sincs hátra.
Csak a nő ne árulta volna el.
Máskor is látta már Ali az éjfél rémeit, látta őket felkelni a sírból véresen, halványan, de volt szívének egy édes menedéke, a bájos ifjú hölgy, kinek gyermekarcán, angyalszemein elveszteé erejét a gonosz igézet; mikor az ő hosszú sűrű hajfürtjeit ősz fejére takarta Tepelenti, mintha a paradicsom árnyéka alatt pihenne, ott nem üldözheték őt a szívszorongató emlékek. Miért kellett őt elveszítnie?
Legelőször a legkedvesebbet; nemhogy azt hagyta volna meg neki legutoljára a sors.
Még most is jó reá gondolnia. Ez arc, ez emlék halvány világa deríté fel még egyedül elsötétült lelkét, mely oly kietlen, mint kívül az éjszaka.
De ím, mintha világosulna az éj; valami téveteg fény vetődik a falakra, s a tárt termek ajtóján át váratlan derű tör keresztül.
A basa melepetve tekint oda; ki látogatja őt ez utolsó órákban? Ki jön elűzni a sötétség rémeit szobájából, szívéből?
Egy halvány nőalak az, arcán mosolygással, szemében könnyekkel.
Odáig jön egészen, ahol Tepelenti ül a földön; fáklyáját letűzi egy vaskarikába a fal mellett, s odalép a basa elé.
Ali mélán tekint reá; azt hiszi, hogy ez is csak álomkép, csak egyike azon tüneményeknek, miket lázas lelke teremt, hasonló azokhoz, kik mellette járnak fej nélkül, véresen.
Eminah az, legkedvesebb hölgye, kinek szavára indult meg a hatalmas kényurat ledöntő zivatar.
Tepelenti nem hisz szemének, nem hisz szívének, midőn őt maga előtt látja; a hölgy megfogja az ősz férfi kezét, s nevén szólítja őt; a basa még most is azt hiszi, hogy e kéz melege, e hang édessége mind csupa álom.
- Miért jöttél hozzám? - kérdi tőle susogva, vagy tán nem is kérdi, hanem csak úgy álmodja, hogy kérdezé.
A kedves, gyermeteg hölgy pedig odaül le mellé a földre, mint máskor, ősz fejét ölébe vonja, hosszú szőke haja sátorával betakarja arcát, mint régen, régen, a boldog múlt időkben.
Milyen szép volna még élni.
- Óh Tepelenti Ali, bocsásd el a halál kezét kezeidből, s szorítsd az enyimet, lásd mily meleg. Óh Tepelenti Ali, kelj e lőporos hordók halmazáról, hajtsd inkább fejedet az én keblemre, halld mint dobog. Óh Tepelenti Ali, kérj kegyelmet a szultántól, lásd milyen szép az élet.
Ali csak e szóra kezd magához térni; ellenségei fölkeresték azt az egyetlen nőt, akit még szeretett, s azt küldték be hozzá, hogy hízelegje le lelkének haragját, hogy szerelmével lágyítsa meg szívét. Óh milyen jól láttak szívébe.
- Kursid basa megesküdött előttem, hogy számodra megszerzi a szultán kegyelmét - bíztatá Eminah -, pecsétes levélbe írta, hogy soha bakó keze által meg nem fogsz halni, hogy erőszakos halálod nem leend, hacsak vitézi párbajban vagy harcban nem. Íme, nézd ez írást.
Ha e percben Ali szívére hallgatott volna, kezét nyújtandotta a kegyelemlevél után, de mind címer felett a korona, állt szíve felett a büszkeség, s hidegen elutasította azt.
- Alit megalázhatta Allah, de magát nem alázza meg Ali.
- Tehát nem akarsz velem élni együtt? - kérdé Eminah, könyörgő szép szemeit férjére emelve.
Ali némán inte fejével tagadást.
- Úgy együtt fogok én meghalni veled - monda a hölgy elhatározott hangon.
A basa bámulva tekinte rá.
- Megesküvém - szólt Eminah -, hogy vagy veled térek vissza, vagy veled halok meg itt. Hallod a csattanásokat? a torony vaskapuit csapták be kívülről, minden kijárás ránk van zárva e percben, s többé, ha akarnék sem mehetnék el innen. Ez ajtók csak Tepelenti szavára nyílnak meg még egyszer. Vagy együtt jössz velem innen, vagy együtt maradsz itt velem; válassz, nekem mindegy.
Ali keblére ölelé a hölgyet, mint gyönge virágszál tapadt az keblére, ajkát annak halvány homlokára nyomta, s selyem kaftánjával betakargatá gyöngéden, alig hallhatóan susogva:
- Úgy van, úgy van. Együtt fogunk itt meghalni.
Másnap korán reggel trombitahant riasztá fel Janina urát, az utolsó torony urát Janinában, és Kursid basa hírnöke megállt a gömbölyű ablak alatt, és fennhangon elkiáltá a vezér izenetét Ali basához, melyben az felszólítja Tepelentit, hogy adja fel magát önkényt a neje által megküldött biztosításra.
Tepelenti megjelent az ablaknál, Eminah ott csüggött keblén.
- Menj vissza uradhoz - monda a követnek -, és tudósítsd róla, hogy Ali és neje együtt akarnak meghalni; amint fegyveres had lép e vár udvarára, rögtön üszköt vetek a toronyba.
A hírnök félóra múlva ismét visszatért, s odahívá Alit az ablakhoz.
- Ezt izeni neked Kursid basa: ha megadod magadat, jó, ha meg nem adod, az is jó; félóráig még gondolkozhatol életed és halálod felől. Akkor azután ám vess üszköt magad alá, és vettesd fel tornyodat a levegőbe. Teveled Kursid basa nem sokat törődik; kincseid pedig nem fognak a levegőben maradni, s ha visszahullanak a földre, könnyű lesz azokat összeszedni. Ha azonban félórán túl késedelmeskedel határozatoddal, akkor majd Kursid basa segíteni fog rajtad, s ha te magad nem gyújtod fel tornyodat, majd felgyújtja ő. Azért, amint neked tetszik, tűzz ki fehér zászlót vagy vereset, a te dolgod. Félóra múlva Janina vára nem lát téged.
Ali komoran hallgatá a végizenetet, s válasz nélkül engedé eltávozni a hírnököt.
Eminah reszketve feküdt le egy kerevetre a szögletben. Ali nagy léptekkel járt alá s fel széles termében. De léptei mind jobban ingadoztak. Csak ez asszony ne volna itt. Csak őt ne látná maga előtt, nem kellene neki félóráig gondolkozni azon, hogy mit cselekedjék? Így azonban perc perc után múlik, s Tepelenti mégsem bírja elhatározni magát. Kétszer kezébe vette már az égő fáklyát, csak egy hajlítás a lőporos hordó felé, és minden megtörtént, de mindkétszer meglátta a reszkető nőt maga előtt, ki oly félve és mégis oly szótlanul nézett reá, s kiesett kezéből a haláladó kanóc; nem, nem képes bevégezni irtóztató munkáját. Már az óra üt, már elmúlt az idő, Ali elszorulni érzi szívét. Vajon teljesíti-e Kursid rettentő fenyegetését?
E pillanatban egy dördülés hangzott a vár előtt, s fél másodperc múlva heves csattanással tört keresztül a torony érctetején, s tömör boltozatán a kilőtt izzó ércgolyó.
A márványpadlatra zuhanva, ott megugrott, s keresztülszökve a lőporos hordókon, magas félkörben vágott le még egyszer a márványra, s ismét felpattanva második szökéssel az átelleni falba csapta magát, mély lyukat fúrva rajta, melyből izzó fényével világított elő, sziporkázva a falban kapott salétromos nedvtől.
Ali meggyőződött, hogy ellensége végrehajtani képes ígéretét.
A megrémült asszony a félelemtől őrülten rohant lábaihoz, s fehér fátyolát letépve fejéről, nyújtá a basa kezébe.
Tepelenti elragadá tőle a fátyolt hirtelen, s feltűzve azt egy kopja hegyére, kidugta a kerek ablakon.
Künn az ostromlók diadalkiáltása hangzott egyszerre. Eminah Ali kezeit csókolva borult lábaihoz. Tepelenti többet ajándékozott neki, mint mennyit ember ajándékozhat. Feláldozta érte büszkeségét, hogy ne úgy végezze be életét, mint ahogy idáig folytatá.
- Most menj - szólt felsóhajtva a nőhez -, és mondd meg ellenségimnek, hogy jöhetnek értem, övék vagyok.(12)

AZ EZÜST ÁLLVÁNY A SZERÁJ ELŐTT

Kursid basa követei nagy tisztelettel fogadák az ősz bajnokot vára kapujában, hova eléjük leszállt, minden tisztelgést megadának neki, ami rangját illeté. Kardját meghagyták nála és többi fegyvereit mind; egyszersmind újra megerősíték szóval, amit írásban adott Kursid Eminahnak, hogy Ali fejére soha bakó nem teendi kezét, és erőszakos halállal nem fog meghalni, hacsak párbajban vagy vitézi harcban nem, ami igaz müzülmánra nézve gyönyör.
Jövendő lakhelyéül egykori kedvelt kioszkja La Gulia szigetén lőn kijelölve. Odavitték kedvenc paripáit, szolgáit, madarait, s minden kényelméről gondoskodtak bőven.
Ali engedett magával történni mindent. Sem a hízelgő, sem a fenyegető arcok nem tettek rá hatást; csak nejére tekintett le néha, ki kezére kapaszkodva, nem maradt el tőle soha. Ilyenkor ellágyulás, szelídebb érzelmek látszottak meg arcán. Azután ismét elnézett maga elé, el a távolba, a végtelenbe, talán még most is arra gondolt:
"Mikor fogok állani a szeráj előtt ezüst állványon?"
- - Ezt a végzetet jóslá neki a seleuciai dzsin, és a többi jóslat már mind beteljesült, csak ez az egy volt még hátra.
Amit a muzulmán megígér, az erősebb az esküvésnél. Ki ne emlékeznék a mór főnök történetére, kinek házába az üldözött keresztyén lovag menekült, s tőle oltalmat esdett, a mór megígérte azt; később az üldözők tudósíták, hogy a keresztyén lovag saját fiát ölte meg, és a mór mégsem adta ki a menekültet, hanem megszökteté őt üldözői elől, mert megfogadta azt.
"Nagy úr a tenger - mond az alkorán -, nagy úr a vihar és a döghalál, de legnagyobb úr az adott szó, mely ellen nem találsz védelmet."
A muzulmán szava megtart, ámde jól vigyáz rá, mert szójátéka megöl; ha esküdött a napra, kerüld a holdat, s ha azt ígérte, hogy szeretni fog mint testvérét, tudd meg elébb, nem ölte-e azt meg?
Midőn Szolimán fiává fogadta Ibrahimot, megesküdött előtte, hogy amíg ő él, Ibrahimnak bánsága nem leend. Később, hogy Ibrahim kiesett a kegyből, a bölcs ulemák találtak egy mondást az alkoránban, mely szerint "aki aluszik, nem él", és megölették Ibrahimot, midőn Szolimán aludt.
Kursid basa szavát és írását adta, hogy Tepelenti nem fog bakó által elesni, írását a nőnek, szavát az egész sereg előtt, és Ali basa egész tisztelettel szállíttatott a szigeti kioszkjába, meghagyattak fegyverei, az a drágaköves kard, mellyel annyi csatát vívott, mellyel annyiszor újra kezdte harcát, sőt bajnokai közül ötvenet kiválasztottak, a leghívebbeket, a legvitézebbeket, hogy tiszteletőrségül szolgáljanak mellette.
Sztambulba pedig egy futár érkezett nagy sietve Janinából, ki tudósítást hozott Kursid basától a szultánnak, hogy Janina Tepelenti kincseivel kézre került, és a vén basa fejét egy utána jövő tatár fogja elhozni három nap múlva.
Pedig azon percben még Tepelenti feje jól állt a maga helyén, ki merte volna azt mondani, hogy az a fej már el van ígérve, oldalán jó kardja, körüle jó fegyveresei, fején a szeraszkier biztosító esküvése.
Eminah egy percig sem hagyja el őt soha; mindig vele van, mellette ül, ölében vagy lábainál, s keblében hordja a szeraszkier védlevelét, hogy bárki jöjjön Ali ellen ártalmas szándékkal, szeme elé tarthassa azt, mint egy bűvös pajzst, s feltartsa fejéről a hóhér bárdját.
Nincs mit óvakodnia. Hóhér nem közelít Tepelenti felé. Sokan látogatják, de azok mind tisztes vitéz urak, musirok, effendik, a sereg előkelői, kik tisztelettel jőnek hozzá, s szép illedelmesen szürcsölik ki szörbetjöket, és szíják illatos csibukjaikat, csak néha szólnak egy-két szót, s mikor jönnek, és mikor elválnak, köszönnek neki muzulmánhoz illő módon.
Mindenfelé szabadon járhat-kelhet az egész sziget körületén, s nem találkozik sehol mással, mint saját bajnokaival.
Olykor nagy gondolatjai jönnek: tán az ötven emberrel még újra lehetne kezdeni? S azután eszméje a szeráj előtti ezüst állványon nyugszik meg, hol a nép örömriadása között kell egykor állnia, s még nem setét előtte egészen az éjszaka, még lát reménysugárt is és amott.
Csak Eminah tud remegni. Isten azért teremté az asszonyt, hogy a férfi helyett is tudjon félni, s megengedé neki, hogy sejthesse előre a veszélyt.
Honnan jöhet az? Minő alakban? Az orgyilkos tőrében talán? A nő keble közötte áll és Ali szíve között, az orgyilok nem férhet hozzá. Méregkehelyben? Eminah maga ízlel meg minden étket, minden poharat, mielőtt az Ali kezébe jutna; a méreg hatalma őt érné elébb.
Pedig mégis közel van a veszély.
Egy napon tudtul adák Alinak, hogy nevezetes látogatója lesz, Mehemed basa, az alszeraszkier, Morea kormányzója fogja nála tenni tiszteletét.
Ez nagy megtiszteltetés a bukott vezérre. Ali érzeni kezdé, hogy őt még ellenei is tisztelik. És ki tudja: hátha az ellenek között is lehetnek jó barátok, hátha még Alit nem tartják oly vénnek, hogy hátralevő napjait használni ne tudnák?
E napra fényesen felékesíték a kioszkot, Tepelenti legdrágább kaftánját ölté fel magára, sorba állítá bajnokait mulató laka előtt, s maga lóháton ment az alszeraszkier elé, midőn az száz lovas szipahi kíséretében megérkezett.
Mehemed basa magas, erőletjes férfi volt, híres hős csatában és magányviadalban, gyakran szokta próbált ügyességét mutogatni, midőn két ellenséges sereg szemközt vesztegelt, kilovagolva a középre s felhíva vizéti párbajra az ellen legjobb harcosát, s hogy azt rendesen legyőzte, bizonysága az, miszerint most is él.
A két hős kezet szorított, midőn találkozának, s ismét visszatérve a kioszkhoz, Ali felvezeté az alszeraszkiert belső szobájába; a kísérők mind kívül maradtak.
Ott gazdagon terített asztal várt reájok, mely körül fiatal odaliszkok szolgáltak fel, Eminah nőcselédjei, ki maga Ali lábainál ült balfelől, s mint szoká, megkóstolt elébb minden ételt és italt, mielőtt azt Alinak adta volna.
Nyájas beszélgetés közt telt el az ebéd. Vége felé befőtt pisztáciákat hoztak, s kínálták velök Mehemed basát.
- Köszönöm - szólt ez -, nagyon szeretem ugyan, de csípős, fűszeres ízök mindjárt bűnös vágyakat gerjeszt bennem, a borital után való kívánságot, melyet a próféta tilt, s mint jó muzulmán inkább nem keresem a bűnhődésre való alkalmat, mint hogy kénytelen legyek bűnömön bánkódni.
Ali felkacagott.
- Egyél bátran, derék alszeraszkier, s nyugtasd meg lelked aggodalmait; amit én adok innod, az bor és mégsem bot; szőlőnek nedve, de nincsen kiforrva, hanem azon állapotban eltéve, ahogy ezt a frankok értik készíteni. Ezt nem tiltja a próféta.(13) Nekem van még egy ládával palackokban eltéve, melyet még hajdan Bunaberdi (Bounaparte) küldött, ezt ma felbontjuk a te tiszteletedre. Hisz pezsgő nem bor, csak a szőlő nedve, melyet lefojtottak, mielőtt borrá válhatott volna. Ártatlan, mint a tej.
Mehemed nevetve csóválta fejét, miből látni lehete, hogy tetszik neki a biztatás; mire Ali inte az odaliszkoknak, hogy hozzák fel pincéjéből a palackokat.
Eminah remegve hajolt oda hozzá, és súgva könyörge:
- Óh ne hozass ma bort asztalodra, veszedelmes lesz az rád nézve.
Ali mosolyogva simogatá meg a nő fejét, azt gondolva, hogy ez csupa vallásos érzetből akarja lebeszélni a boritalról, s azzal ölébe vette, és megvigasztalá:

- Nemde, egyetlen virágszálam te, Mózes is próféta volt, mint Mahomed?
- Igenis. Sátora éppen Mahomedé mellett van építve a hívők paradicsomában.
- És pedig Mózes azt mondja: adj bort a megszomorodottnak? Bízzuk ház ezt a két prófétára odafenn: vétettünk-e az által, ami ajkainkon bement?
Pedig Eminah nem azért rettegett a bortól …
Előhozták a palackokat, felpattantak a kiszabadult dugók; Mehemed basa eleinte vonakodott, de azután, hogy poharába töltötték a pezsgőt, nehogy a duzzadó hab kifusson a pohárból, megszánta azt, és sietett kiinni, és nevetett utána, azt állítva, hogy ez mégis olyanforma ízű, mint a bor, de sokkal kellemesebb.
Ali egyre töltötte az alszeraszkier poharát, míg Eminah remegve vizsgálta annak arcvonalmait, melyek az ivás alatt lassankint elkezdtek komorodni.
Némely emberre ez a hatása van a bornak.
Egyszerre lecsapta poharát az asztalra az alszeraszkier, s egészen dúlt arccal kiálta fel:
- Nem iszom! Nem iszom! Te gyalázatos ember vagy, Ali. Velem bort itattál, és azt hazudtad, hogy ez nem bor, pedig bor volt, utálatos égető ital, mely fejemet elszédíté.
- Kérlek Mehemed … - szólt Ali nyugtatólag, mint ahogy ittas embert szokás kérlelni. - Ne légy oly haragos.
- Ne szólj hozzám, kutya! - ordíta az, öklével az asztalra ütve. - Tudhattam volna, midőn hozzád leereszkedtem, hogy kivel van dolgom, te csalárd áruló róka, te istentelen renegát!
Ali villogó szemekkel ugrott fel helyéről, s kardja markolatához kapott e szavakra; de Eminah megragadta karját, ijedten susogva:
- Ki ne húzd kardodat, Ali; ne mutass itt fegyvert. Nem látod-e, hogy ez az ember csak azért jött ide, hogy veled civakodást kezdjen?
Ali egyszerre magához tért e szavakra. Most már jól látta a kelepcét, mely számára készíttetett, s nyugodtan visszaült ismét helyére, lábait keresztbe szedve maga alatt, s csendesen kezébe véve csibukját, füstölni kezdett nyugodt arccal.
Mehemed azonban tovább is játszá ittas szerepét.
- Előre tudhattam volna, midőn asztalodhoz leültem, hogy kárhozathoz ülök, te vérengző eb, ki felnyaltad rokonaid vérét, de azt mégsem mertem föltenni rólad, hogy elég vakmerő légy engem ez utálatos itallal megitatni, melynek bűne szálljon a te átkozott fejedre vissza mind.
Ezt mondva, felkapta Mehemed a félig tölt poharat, s ami bor még benne volt, azt egyenesen Ali szeme közé önté, hogy a hosszú fehér szakállon végigcsorgott az.
Ali hidegvérrel inte a szolgálattevő odaliszkoknak, azok medencét és friss vizet hoztak elő, abban megmosta orcáját, szakállát, és egy szóval sem felelt az alszeraszkiernak.
Mehemed megvető arccal állt meg előtte.
- Nyomorult féreg, ki ily bántalmat magadon hagysz száradni; sohasem voltál te bátor, hőstetteid orgyilkolások voltak, akit megöltél, megölted mint bakó; csúszni tudtál csak, de harcolni soha, s ami vér rád ragadt, az megkötözött rabszolgák vére. Utálat reád! Még a győzelem is utálatos, mely ily nyomorult csúszómászó állat fölött kivívatott. Sajnálnám kardomat, ha valaha a tiedhez ért volna. Ám mondják mások azt, hogy Alit legyőzték, én azt fogom mondani: én Ali Tepelentit arcul vágtam.
- Allah egy istenre, azt nem fogod mondani! - ordíta Tepelenti felszökve helyéből, és sebesen kirántá kardját, hogy az villámló kört képezett a légben.
Mehemed egy lépést tett hátrafelé, s elégült mosollyal vonta ki damaszk fegyverét.
- Ali, ne harcolj! Ali eredj innen! - kiálta Eminah, erőszakosan kapaszkodva Ali fegyveres karjába; Tepelenti eltaszítá őt magától, s kardját megvillantva feje fölött, az alszeraszkierre rohant.
Mehemed feltartá kardjával a csapást, s a másik pillanatban Ali vállából vastag vérsugár szökellt felfelé.
Eminah kétségbeesetten veté magát a vívók közé, Alit vérezni látva, s egy karjával átkarolva annak térdeit, másik kezével felmutatá az alszeraszkier elé Kursid basa kegyelemiratát.
- Nézd, ebben esküvék a vezér, hogy Tepelenti nem fog megöletni.
- Nem bakó által - felelt Mehemed -, de bajnoki kard elől nem biztosítá őt senki. Jöjj, te gyáva! Bújj elő nőd szoknyája mellől!
Eminah Ali felé terjeszté karjait, az ősz férfi elhárítá őt maga elől, s másodszor rohant Mehemed basára. Mire odaért, szíve keresztül volt szúrva.
Egy sóhajtás nélkül rogyott össze ellenfele lábainál.
A megrémült odaliszkok sikoltozva futottak szét a csarnokokba; künn egyszerre véres viaskodás támadt Ali és Mehemed harcosai között. Ezek többen voltak, nemsokára le volt verve Tepelenti őrsége, s Mehemed elégült arccal lovagolt vissza a táborba; nyeregkápájába volt akasztva a selyemerszény, amely Ali fejét rejté.
Kursid basa kezeit mosá, midőn a főt eléje tették.
Én nem okoztam halálodat. Bakó ellen biztosíthatálak, de hősök kardja ellen nem. Miért ingerléd az oroszlánt?
Amely napra meg volt izenve, aznapra megérkezett a tatár Sztambulba, Ali fejével.
Jól ki voltak számítva az ő életének órái, a csillagvizsgáló nem számítja ki jobban, mikor lép egyik csillagzat a másik elé, mint Kursid ellensége halálát.
A szultán örömünnepet rendelt azon napra.
A Csiragán palota, a szeráj, a kikötők mind ki voltak világítva, s Ali fejét ünnepélyes menettel hordozák körül a város főutcáin, és azután kitevék a szeráj középkapuja elé közlátványul egy széles ezüst tálcára.
Ott álla hát végre ezüst állványon a szeráj előtt.
És beteljesült rajta a mondás, hogy "lesz idő, melyben egyszerre két helyen fogsz lenni: Sztambulban és Janinában!" Úgy történt, Ali holtteste Janinában volt már eltemetve, és feje ugyanazon időben ott állt Sztambulban a szeráj előtt.
Amott egyetlen gyászoló nő sírt a fejetlen hulla fölött, itt százezer kíváncsi tolakodék ujjongva a testetlen fő körül.
Azon kapunál, hogy Tepelenti feje volt kitéve, oly nagy volt három napig a tolongás, hogy több ember nyomatott agyon a bámulni kívánóktól, kik mind eljöttek megnézni azt az ősz szakállú arcot, melynek haragos tekintete előtt hosszú ideig reszketett az egész birodalom.
Végre harmadnap estéjén, midőn meggyérült a véres látvánnyal jóllakott sokaság, egy vén sárga arcú szerzetes közelge a szeráj kapuja felé, kinek behunyva tartott szemein meglátszott, hogy vak. Ruházatja egyszerű szőrpalástból állott, mely dereka körül egy gyapotkötéllel volt átszorítva, onnan görgött alá hosszú olvasója; magas mozsár alakú süveget viselt, mely az omariták különös jegye.
A körülállók tisztelő félelemmel nyitottak előtte utat, amint behunyt szemekkel, előrenyújtott kezekkel tapogatózva előre haladt, s anélkül, hogy valaki vezetné, egyenesen odament Tepelenti fejéhez.
Ott megállt, és jobb kezét a levágott főre tette. Senki sem akadályozta ebben.
És íme ekkor úgy tetszék a körülállóknak, mintha a levágott fő lassan felnyitá szemeit, s a hideg, kőmerev, fénytelen csillagokkal az érkezőre tekintene.
Csak egy percig tartott az. Az omarita levette kezét a fejről, a szemek ismét lecsukódtak; talán nem is volt az egyéb, mint káprázat.
Akkor megszólalt a dervis; mély, nehéz hangja elülte a körülállók szíveit, akik azt hallák:
- Menjetek Mahmudhoz, és mondjátok meg neki, hogy én megveszem tőle a fejet, Ali basa fejét és három fiáét, Szolimán, Veli és Muhtár bégekét, és adok neki díjul egy országot.
- Mely országot adhatsz te? - kérdé a fejet őrző csauszok vezére.
- Azt, mely előtte legszebb, mely szívének legkedvesebb, és melyhez legkevesebb reménye van: tulajdon országát.
A merész szavakat megvivék a szultánnak, s a nagyúr maga elé viteté az omarita dervist, és bezárkózva vele egyedül, késő éjszakáig ott tartá magánál. Midőn a müezzin az ötödik namazátot éneklé (éjfélkor), akkor bocsátá el Mahmud a dervist. Mit beszéltek azalatt? Mindenki előtt titok maradt. A szerzetes kilépve a szultán öltöző szobájából, egy szenet vőn ki a füstölőből, s a fehér alabástrom falra e mondást írta fel vele:
"Inkább légy fej kéz nélkül, mint kéz fej nélkül."
Senki sem érté pedig e mondást, egyedül ő és a szultán.
Mahmud megparancsolá, hogy adjanak kilenc erszény pénzt a dervisnek, és adják át neki Tepelenti és fiainak levágott fejeit.
A dervis a négy fejjel és a kilenc erszénnyel elhagyta a szerájt, a kilenc erszény pénzen megvett egy nagy üres földet a szelimbriai kapu előtt, azt beültetteté ciprusfákkal, s minden ciprusfa tövéhez állított egy fehér turbános sírkövet, százat meg százat egymás mellé, felirat nélkül. Úgy mondá, hogy majd eljönnek nemsokára azoknak tulajdonosai! A temető közepére pedig egy széles sírt hányatott fel, abba temeté el Ali három fiának fejeit, középre az apáét. Négy turbános sírkő volt lábtul és fejtül felállítva; a középsőre, a legnagyobbra ez volt írva:
"Itt nyugszik a hős Tepelenti Ali, Janina basája, várva maga után a többi hősöket, kik úgy megérdemlék a halált, miként ő."
A nép zúgott e temető, e felirat miatt; de ami a temetőn belől van bánthatlan az, és ami a sírkőre van írva, ki merné azt onnan letörülni?
A végzetteljes írás ott maradt négy évig, és a negyedik év megfejté annak értelmét.
Vala pedig e dervis a seleuciai dzsin …

A KETTÉTÖRT KARDOK

… Allah kérim …
… Allah akbár …
Nagy az Isten és hatalmas! …
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mit ér az imádság, ha nincs, aki azt meghallgassa többé?
Mit ér a fényes kard, ha nincs, aki csapást osztogasson vele?
Mit ér a kinyitott könyv, ha nincs, aki annak sorait megértse?
Félhold nemzetei! itt az idő, midőn nem segít többé sem a dervisek éneke, sem a görbe kard és a handzsár, sem az alkorán! Nyugotról, éjszakról idegen népek jönnek, sorba állított fegyveres férfiak, mint egy ércfal, kiket egyetlen rövid vezéri szó megindít, megállít, kiterjeszt, tömegbe húz, kiknek szuronyai előtt szétbomlik a vitéz janicsár rend, mint a szélnek szórt polyva, s tűzokádó érccsöveik előtt rendre hullnak Begtas kertjének virágai, mint a kaszált fű; azok a bölcs emberek, kik oly egyszerű fekete ruhákban járnak, sokat tudnak, amit ti nem tudtok, kifognak együgyű kormányférfiaitokon, megvernek a csatában, megvernek a békekötésben.
Hiába kiáltjátok a próféta nevét, hiába zörgettek a paradicsom ajtóján. Zárva van az. Mahomed alszik, és a többi próféták mind nem törődnek a földi dolgokkal többé; tele van már a paradicsom, ott is kancsal szemmel nézik az újabban jövőket, kik diadalhír nélkül érkeznek meg a tubafa árnyékai alá; nem mosolyognak többé az örökké ifjú húrik az Alsirát hídján a csatában elestek felé; a csatáknak nincsen dicsősége.
Újjá kell születni, vagy meg kell halni immár!
Íme, az ország messzebblátói tudják mit cselekesznek, fiaikat elküldik messze földekre, a gyaurok tartományaiba, hogy tanuljanak ott világi bölcsességet, s nagy változás készül az egész országban.
A vén dervisek, az ó-török barátok ki vannak zárva a szerájból, csak úgy ólálkodva tekingetnek be az őrizett kapukon, s mutogatják egymásnak: "nézd, az idegenek munkáját művelik odabenn; az igazhitű harcosokat szóra tanítják lépni, fegyvert forgatni". Elhányatták a dzsiridet, e mindig győztes fegyvert, s dárdát szúrattak a puska végébe, mint a hitetlenek szokták, kik nem mernek kardtávolságra közelítni elleségeikhez. Vége, vége az ozmán hitnek!
Legféltékenyebben tekinték ez újításokat a Begtas-papok; minden pillanatban lehete őket rongyos, szurtos palástjaikban ácsorogva látni a szeráj kapui előtt, mereven bámulva a ki- és bemenőkre, s ha egy imám haladt el előttük, vagy egyike a megjegyzett hodzsagiánoknak, kik az újításokat kezdték, nagyot köptek utána és fennhangon kiálták:
- Halál a tiltott szó kimondójára.
E tiltott szó volt a "nisandzsi" név.
Mahmud atyját e név miatt, mely új rendes katonaságot jelentett, gyilkolta meg a sztambuli nép, s utóda kényszerítve volt megparancsolni, hogy aki e nevet kimondja, megölessék.
A nagyvezért a gyülevész gyakran egész palotájáig kísérte, az utcán végig szidalmazva, s ablakán kiáltozák be:
- Emlékezzél Bajraktár kimenetelére!
Bajraktár tizennégy éve előtt volt a szultán nagyvezére, ki újra akarta szervezni a török hadsereget, s emiatt lázadás tört ki Sztambulban, mely tartott addig, míg Bajraktár pártfeleit le nem ölték, őt magát pedig nejeivel, gyermekeivel együtt felgyújtott palotájában veszték el.
Életével játszott az utolsó katonától fel a szultán felkent fejéig mindenki, aki részt vett a szeráj átkos rejtélyes tanácskozmányaiban.
Régen rebesgeték már, hogy valami nagyszerű terv van kitörőben, s a Begtas-papok városról városra jártak a török birodalomban, fanatizálva kedvenc gyermekeiket, a janicsárokat, s észrevétlenül Sztambulba gyűjtve őket. Ezen időkben több volt húszezer janicsárnál a főváros falai közt, nem számítva a vízhordók testületét, mely rendesen közös munkát szokott velük végezni lázadások idején. Mikor a janicsár urak gyújtogattak, a vízhordók kötelessége volt oltani, azután raboltak együtt; innen a régi ismeretség.
A díván udvarára az imámokon kívül csupán az omarita vak szerzetesek bocsátattak, kiknek főnöke, Behram, gyakran órákig eltanácskozott a szultánnal, midőn az egyedül maradt.
Május 23-a volt 1826-ban, midőn a főmufti hívásásra az ulemák mind felgyülekeztek a szerájba, s ott egyhangúlag elhatározták, hogy az alkorán szavai szerint "az ellenséget saját fegyvereivel leküzdeni szabad".
Hatodnapra ismét összegyűltek, s ekkor a sejk-ul-izlám eléterjeszté a fetvát, melyben kihirdettetett, hogy a birodalom védelmére állandó hadsereg fog felállíttatni.
Hogy azonban az elátkozott nisán dzsedid nevet senki se mondja ki, három nevet adtak a felállítandó hadtesteknek:
Az első volt ekskendzsi, " rohanók", ezek voltak a fiatal újoncok.
Második a taalimlüaszke, "gyakorlott férfiak", a szeráj katonaságából válogatva.
A harmadik név volt ez: "khankiár bigerdi", ez illeté a jancsárokból válogatandó hadat. Ez a név annyit tesz, mint "a császár akarja!" Jelent pedig a khankiár szó törökül egyúttal "vérontót" is.
Midőn a fetvát alá kellett írni, nagyon kevesen voltak jelen a janicsárok vezetői közül, de a jelenlevők közt ott volt a janicsár aga, s neve ott állt a sejk-ul-izlam, a nagyvezér és Nedzsib effendi neveik mellett.
Másnap korán reggel bámulva olvasá a sztambuli nép a minden utcaszegletre kiragasztott fetvát.
A végzetes szó ki volt mondva, mely előidézze a véres kísértetet, kinek annyi koronázott fő esett már áldozatul.
Az első nap a félelmes várakozás óráiból állott.
A vihart várta mindenki, és készült reá.
A szultán Beksistas nyári kéjlakában mulatott; úgy mondák, hogy mulat.
A kínos szorongás véres verítékeinek mulatsága volt az.
Palotája egyik szárnyában háremhölgyei, másikban a főpapok és tanácsadók; Mahmud egyik szobából a másikba járt, és nem találta nyugtát sehol.
Százszor leült bölcseivel egy sorban, és olvastatá magának Ezaad effendi, kedvenc történetírója által az ozman nemzet történeteit, de borzalom volt rá nézve azokat hallani. Vérrel van írva az egész világhistória! Ugyanazok az eszmék ugyanazokat a gyümölcsöket termették mindenha. Hány nagyvezér, hány padisah vére csorgott kétfelől alá a trónról, mely nem ingadozott úgy soha, mint őalatta. Majd ha visszament háremébe, s jöttek eléje tánccal, zenével a bájos odaliszkok, mindenki közt leggyönyörűbb a szép Milieva, kinek egy örömórájában országa rózsatermő tartományát, Damaszkuszt ajándékozá, s elgondolta, hogy tán holnap, tán még az éjjel, e szép mosolygó fejek mind le lesznek onnan vágva, s omló hajfürtjeiknél fogva egy halomra hányva, s a gyönge kedves tetemek a Boszporusz hideg hulláma közt fognak úszni, veszendő étkül a tenger szörnyeinek!
Ki tudja hány perc, ki tudja hány óra van még hátra?
Óránként, percenként jött a tudósítás Sztambulból: hogy a janicsárok fenyegető tömegekben kezdenek csoportosulni s már elkezdték a gyújtogatást, minden nap négy-öt helyen üt ki tűz a városban, de az állandó esőzések gátolják, hogy nagyobbszerű veszély támadjon belőlök. Így szokott Sztambulban a lázadás mindig kezdődni.
A Begtas-papok bőszült beszéddel fanatizálták a népet a mecsetek előtt, a köztéreken, ingerelve a gyülevészt, mely a vad jancsár haddal tartott, a szultán hivatalnokai, az újításokat pártoló ulemák, szofták és omarita dervisek ellen.
Július 14-e volt, amidőn az Etmeidánon híre futamodék, hogy egy orta janicsárság, gyanútól vezetve, körülfogta azon új temetőt, melyet amaz omarita szerzetes elkeríttetett, s az ott talált derviseket leölte, köztük azoknak főnökét, Behramot. Találtak nála egy csomó írást, mely világosan elárulá az egyetértést közte és a szeráj főurai között. De találtak övébe tekerve egy érclemezt is, amire arab betűkkel ez volt írva:
"Én vagyok Behram, fia Halil Patronának, az erősnek és Gül-Bejázének, a látnoknak. Apám éltében nagy munkát kezdett meg, melyet holta után folytatott. Be lesz pedig e munka végezve, és tökéletességre megy, amidőn én meghalok, és reám többé szükség nincsen. Áldassék az, aki tudja az életnek és halálnak óráit."
Akik ismerték Halil Patrona életét és végét, jól tudhaták, mi volt az a nagy mű, amit Behram értett, aki atyja halála után száz és kilenc esztendeig élt még, hogy megérje és megérlelje azon eszmék teljesültét, mikbe annak kardja beletörött.
A nép szétszaggatá a dervist, s diadallal osztozott meg véres rongyain, s azzal mint a vért szagolt fenevad, rohant a főurak kastélyaira. Kit támadjanak meg legelébb? Ez volt a kérdés.
Ekkor egy Begtas-pap leszakított az utca szegletéről egy fetvát, mely az új rendszert hirdeté, s felmutatá azt a nép előtt:
- Íme, itt áll a hitszegők nevei közt legelöl a kapuszi aga neve. A janicsárok fővezére maga áruló, saját fiai ellen. Halál fejére!
- Halál fejére! - ordítá utána a tömeg, s fáklyákat ragadva, rohantak a jancsár aga palotája felé.
A kapuszi aga meghallá a zajt, s hirtelen egy szolgája köntösét magára vevé, a nép közé elegyült, s észrevétlenül eljutott a porta kastélyáig, hol a nagyvezér lakott.
A nagyvezér éppen vacsorájánál ült, midőn a kapuszi aga berohant hozzá, s megértve a veszélyt, hirtelen eltorlaszoltatá kapuit, s a palota kertjén át családjával és cselédeivel a Boszporuszon átmenekült a túlparton levő Jali kioszkba. Az ostromló tömeg csak az üres falakat találta, azokat lerontá földig.
De a kapuszi aga palotájában hagyta nejeit, gyermekeit; azokat elfogták a zendülők, s legyilkolák irgalmatlanul. Az esthomályban láthatá a vízen keresztül a megmenekült aga, mint lobognak az ég felé palotájának lángjai, s tán hallani vélte azoknak halálsikoltásait, akiket legjobban szeretett.
Nehány perc múlva odaérkezék hozzájok Nedzsib effendi, az egyiptomi alkirály képviselője, ki szinte menekülve jött el palotájából, s hírül hozá, hogy a lázadók egész Sztambult elfoglalták, s a menekülő főurak családjain tölték irtózatos bosszújokat.
Palotája tetején állt a szultán, és onnan nézte a távolból átvöröslő fényt, mely rémesen világítá be az éjszakát, tűzoszlopokat vetve a sötét Boszporuszra.
Riadó menekvők azon rémhírt terjeszték, hogy a szeráj ég, s a távolból valóban úgy látszott, mintha az égés lobogványa annak kúpfödeles tornyai közül jönne.
Mahmud egész éjszaka imádkozott; két óra éjfél után egy lovas érkezett vágtatva Sztambul felől, kinek paripája, amint a Begsistasz ciprusai alá ért, összerogyott. Maga a lovag azonnal a szultánnal kívánt beszélni. Eléje bocsáták.
Mahmud arcán egy pillanatnyi derű sugára látszott, midőn a lovagot megismeré. Thomár volt az, ez időben az ekskendzsik ferikje, a legbátrabb dalia mind a három ozman földön.
Midőn Mahmud elhagyá a szerájt, kiválasztott tizenhat ifjú lovagot kísérői közül, s azokat hátrahagyá palotájában azon utasítással: hogyha zendülés talál kiütni Sztambulban, ami előre látható volt, vágják keresztül magukat ellenségeiken, s siessenek őt tudósítani.
Thomár egyedül érkezék meg, a többi tizenötöt leverték a lázadók, ő utat tört magának, s eljutott a Begsistaszig.
- A sárkány felemelte mind a tizenkét fejét, uram - mondá a szultán előtt -, itt az ideje, hogy vagy levágd mind, vagy megegyen országostul.
A szultán, ki nagyon szereté az ifjút, saját kendőjével törlé le arcáról az izzadságot, s megparancsolá neki, hogy várjon reá oda alant, az étkező teremben.
S azzal imádkozott tovább.
Ötödfél órakor, midőn a nap teljes pompájában kelt föl Ázsia kék hegyei körül, leszállt palotája tetejéről a szultán, s megparancsolá szolgáinak és fegyvereseinek, hogy álljanak ki a palota elé. Nem volt vele több harcos ezer ekskendzsinél, s még egyszer annyi számú lovász, szilihdár és bosztandzsinál. Ő maga hölgyeit ment meglátni.
Mindazok bámulva tekintének rá, akik arcát ez órában látták. A különben oly szelíd, oly békés kifejezés helyét büszke harag és halállal dacoló bátorság váltotta fel.
Megölelé anyját és a szultána asszekit, azután fiát, s trónörököst. Egy könnyet sem láttak szemeiben ez ölelés alatt. Mindnyájan új erőt látszottak szívni lelkesült szemeiből, nem volt szükség reá, hogy őt biztassa más.
Midőn gyermekét egy kezével, nejét másikkal átölelve tartá, így szólt hozzájok:
- Én most elmegyek. Utam Sztambulba visz; hogy vezet-e vissza, azt nem tudom. De arra esküszöm, hogy ha visszatérek, mint országom valódi ura jövök meg. Mit teendtek ti, ha én el találok veszni?
Milieva arca kigyúlt e kérdésnél, odavezette Mahmudot a terem hátuljába. A szultán egy nagy halom kerevetpárnát és vánkosokat látott ott felrakva.
- Ha Mahmud elveszett - szólt a cserkesz hölgy lelkesülten -, azok, akik szerették, megtalálják utána az utat; ám lássák elleneid; nekünk csak hamvainkat fogják itt találni.
Mahmud megcsókolá a nő homlokát; méltó volt az, hogy trónja zsámolyán üljön.
Azzal leszállt udvarába, a boltozatoknál paripáját vezették elé; a szultán Thomárnak inte, hogy tartsa kengyelét, míg felhág. Aztán letört egy ágat turbánja mellett lengő kócsagából, s azt az előtte térdelő ifjú fezjéhez szúrta.
- Te vezesd az ekskendzsiket. És most, akinek kardja van, mutassa meg, hogy viselék azt őseink?
E szavaknál kirántá pallosát a padisah, s lovasai élére nyargalva, maga a vezéri helyre állt. Pillanat múlva útban volt a kisded csapat Sztambul felé; elöl az ekskendzsik két tömegben villogó szuronyokkal, középett a szultán kíséretével, leghátul a lovászok és kertészek.
Mindannyi el volt szánva: meghalni becsülettel, dicsően.
Azonban a fővárosba érve, várakozáson kívül kevés ellenállás fogadta a merész csapatot.
A múlt éjjel küzdelmei kifáraszták a zendülőket, a gyújtogatás bevégeztével hozzáfogtak a rabláshoz, s reggel felé nagy része szét volt oszolva a kávéházakban és egyéb mulató helyeken.
Mahmud egy támadó csapattal sem találkozott egész a szerájig, az utcák ugyan tömve voltak zajongó csőcselékkel, de az minden ellenállás nélkül utat nyitott az ekskendzsik tömött rendei előtt; még csak egy bántó szóval sem illeté a szultánt senki is, inkább a bámulat hangjai voltak itt-ott hallhatók. Az emberek el voltak álmélkodva, midőn a padisaht egy maroknyi fegyveressel megjelenni látták a tomboló vihar közepett, s engedték őt egész békével a szeráj kapuin bevonulni.
A minden kapukon keresztültörő ordítás, mely nehány pillanat múlva onnan belülről hangzott, hirdetheté a künnlevőknek, mily lelket öntött a szultán megjelenése a szerájba szorult harcosokba.
Kara Makán megdöbbenve vonta el a lázadók tömegeit a nagyúri palota elől, s a jancsárokat az Etmeidánon csoportosítá össze, hol a felfordított üstök mellett ki voltak tűzve a zászlók; az utcaszegleteken a vad Begtas-papok lázíták rekedt ordításaikkal a nyugtalan tömegeket, s a minarék tetejéről folytonosan szóltak a lázadási tülkök, csak olykor hallgatva el, midőn a nap öt részében az imámok Allah dicsőítésére hívták fel az ozmán népet. A namazát hangjai előtt még a bőszült népvihar is elcsendesült, s csak a végső hangok után kezdte újra.
Sztambul fenékkel volt felfordulva, a szemét a felszínen úszott. A hamálok (a teherhordók testületei), a vízhordók, a csónakosok mind a janicsárok mellé álltak, s roppant számra növeszték a fellázadt tömeget. Minden mecset, minden kaszárnya hatalmukban volt már, maguk a Dardanellák tornyai is megnyiták a janicsárokkal szövetséges jamakok előtt kapuikat, a szultán be volt zárva palotájába.
A janicsárok arról gondolkoztak, hogy ostrommal vegyék be a magas porta épületét, evégett elküldék kikiáltóikat a dzsebedszik (táborkovácsok) testületéhez, mely nehéz ágyúival a Szófia-mecset táján táborozott, hogy őket az ostrom megkezdésére felszólítsák.
A janicsárok küldöttje rövid dühös szónoklattal hítta meg a dzsebedzsiket a véres mulatságra. Azok sokáig tétovázva hallgattak; egyszerre azonban a tömegek közül egy lövés történt, s a szónok halva rogyott össze. Erre a többi dzsebedzsik rárohantak a janicsár küldöttekre, leverték őket, s midőn valamennyinek a fejeit egy helyre hányták, egyhangúlag kiáltának fel: "éljen a szultán!", s azzal felkerekedtek, felvonultak mindenestül a szeráj elé, ott ütötték fel ágyúikat a lázadók ellenében.
Délfelé harsogó zene mellet érkezett meg a kapudán, Ibrahim, kinek mellékneve "a pokolbeli", négyezer hajós katona és negyven ágyúval; nehány óranegyed múlva a Jali kioszk felől lehete látni Mehemed nagyvezér előnyomuló hadait, ki az éj oltalma alatt összegyűjté az ázsiai seregeket, melyek mindig ellenségei voltak a jancsároknak. A jancsár aga elhozá a Tophánában fekvő komparadzsikat. Az érkező tömegek vérszomjas üdvkiáltásokkal fogadták egymást. A vezérek arcán látszott, hogy ezúttal nem fognak egy lépést is engedni, hogy ma vagy a janicsároknak, vagy az ozman birodalomnak végórája ütött.
Ekkor megnyíltak a szeráj kapui, s a főhivatalnokok és az ulemák kíséretében előlépett a szultán.
Az ulemák, az imámok és a hadvezérek félkörben álltak a kapu körül; a szultán a legmagasabb lépcsőn maradt.
Teljes padisahi díszöltözetében állt ott, egyik kezében a próféta zászlóját, másikban egy kivont kardot tartva.
- Mit érdemelnek a lázadók? - kérdé erős átható hangon a sejk-ul-izlamtól - kik Allah és a vallás feje, a padisah ellen feltámadtak?
A főmufti áhítattal felelt:
- Azt mondja az alkorán: ha az igaztalanok testvéreiket megtámadják, öld meg őket.
- Úgy esküdjetek a próféta zászlójára, hogy kiirtjátok azokat, kik fegyvert emeltek ellenem.
A vezérek megcsókolák a szent lobogót, és esküt tevének, hogy megvédik azt utolsó csepp vérükig.
- És most zárjátok be a kapukat! - monda a szultán, s egyszerre parancs indíttatott Sztambul minden kapuihoz, hogy az ott levő őrségek állják el a kijárásokat. Innen a két harcos fél közül egyik élve ki nem fog menni.
- Hosszú élet a szultánnak, halál a jancsárokra! - hangzék ötvenezer ajakról a szeráj előtt.
A szultán maga akarta vezetni a sereget a lázadók ellen, de vezérei lábaihoz borultak, s a próféta nevére kérték, hogy ne tegye ki életét. Legalább kardját adta át a nagyvezérnek, hogy ha ő nem, fegyvere fürödhessen a lázadók vérében.
A kapuk be voltak zárva. E tény borzalommal tölté el a lázadók szívét. Sejték, hogy ezen nap után nem következik másik nap, hogy az engedésnek, a kibékülésnek nincs keze többé, csak a kardforgatásnak, az öldöklésnek.
Mind az Etmeidán körül gyülekeztek, ledönték az utcákon az épületeket, s torlaszokat raktak belőlök. Rossz jel a lázadásra, ha az már védelemre szorul.
Dübörgő dobszó mellett közeledének lassankint a nagyvezér seregei: a janicsárok torlaszai előtt megjelent a dülbendár aga, kezében tartva a szandzsák serifet, s felszólíták a zendülőket, hogy oszoljanak szét, és térjenek meg a szent zászló alá.
A zendülők átka elnyomta szavait.
Kara Makán szava túldörgé az átkot és szidalmat, mit a fanatizált tömeg az ozman vallás megrontói ellen szórt.
- Töröljétek el az új rendszabályt, adjátok ki az istentelenek fejeit, kik a hatti serifet aláírták, a kapuszi agát, a nagyvezért, a főmuftit és Nedzsib effendit! Ezt kívánják a janicsárok ortái és a velök egyesült becsületes jamákok, kajikdzsik és hamálok, kik megmaradtak istenhez hű mozlimeknek.
Háromszor intézte a dübendár aga a felhívást hozzájuk, mindháromszor ugyane feleletet kapta. A vezérek fejeit kívánták.
Mahmud előde, Szelim, hasonló kívánságra kiadá vezérei fejeit; Mahmud kettétörté fejük fölött a kardot, s a porba vetve kiáltá:
- Amint e kard kettétöretett, és senki azt többé össze nem forrasztja, akként töressenek ők ketté, és senki föl ne támassza őket.
A következő pillanatban mennydörögtek a pokolbeli Ibrahim ágyúi az Etmeidánon; a rongy faházak sorait keresztültörték a bombák, s az utcákon tört résen át előrohant Husszein basa, mellette Thomár bég az ekskendzsik élén.
Az új harcosok gyűlölt alakjára veszett dühvel rohant a janicsár had, de az első pillanat meggyőzé őket arról, hogy a szurony hatalmasabb fegyver, mint a handzsár. Thomár bég maga rohant legelöl, szuronyával utat törve magának, s mint az éles ék, befúrva magát a zendülők tömegei közé.
Ez oldalon nem volt szabadulás. Most a kétségbeesésé dühével veték magukat a lázadók Ibrahim ágyútelepeire, háromszor nekitódulva a halált okádó tűztelepeknek, s mindháromszor holtakkal tömve meg az utcákat, kiket az irtó kartácsok halomra szaggattak.
Vége, vége volt mindennek, - Begtas kertjének virágai minden oldalon megverve, meggyalázva az új katonák által, futva menekültek a nagy négyszögű kaszárnyába, mely az Etmeidán hátterét elfoglalá.
Kara Makán nem érte meg a gyalázat óráját; egy ágyúgolyó úgy elhordta a fejét, hogy csak övéről ismertek hullájára.
A kaszárnya falain belől még utolsó kétségbeesett harchoz készültek a janicsárok. Késő volt már: a pokolbeli Ibrahim tüzes golyókkal kezdé lövetni a kaszárnyát, s egy óra alatt lángokban állt az egész roppant épület; aki a kapukon belől volt, ott is maradt; ott kelle nekik elveszniök együtt. A lángok ropogása között hangzott a halálordítás, mindig erősebben a láng, mindig gyöngébben a halál szava. A vezérek körülálltak, egynémely szemében rejtett könny is csilloghatott. Mégis vitéz hadsereg volt!
Volt!
Ez a szó beszél sorsáról.
Ezen a napon húszezer janicsár hullott el a padisah parancsára. Akiket el nem ért a golyó és a kard, megölte a zsineg és a bárd, hulláik átadattak a Boszporusznak, s a távol tenger hullámai sokáig hánytak ki fejetlen testeket a messze vidékek partjaira. Ezek Begtas virágai voltak.
A janicsár név kitöröltetett az ozman história lapjairól.
Ruházatjuk, jelvényeik viselése halálbüntetés alatt lőn megtiltva.
Kaszárnyáikat alapjaikból felforgatták, zászlóikat összetörték, üstjeiket széthasogaták, emlékükre átkot mondtak.
A Begtas-papok rendje örökre megszüntettetett, klastromaik lerontattak, birtokuk az országra szállt.
Így lett vége a századok óta fennállt katonai rendnek, melyet a bölcs Csendereli alapított, s mely annyi dicsőséget szerzett az ozman fegyvereknek.
Most már neveiket sem szabad kimondani többé.
De a véres műtét után újult erővel támadt fel az ozman nemzet, s új életének dicsteljes napjait azon kéznek köszönheti, mely a nemzet két legnagyobb ellenségét, Tepelentit és a janicsárokat letörte.

***

Vajon mit szól Halil Patrona, midőn az Alsirát hídjai előtt húszezeren jelentek meg egyszerre azok utódai közül, kik őt hasonló merényért száztíz év előtt meggyilkolák?

JEGYZETEK

1) Az erdbuhar és nimetullahita rendek a legszigorúbb életűek a török szerzetek között; az elsőbbek minden héten két nap oly szigorú böjtöt tartanak, hogy nyálukat sem nyelik le; az utóbbiaknál ez csak a próbaéveken át tart, azontúl élhetnek a világ örömeinek.
2) Azon időkben keletkezett szekta a görög szigetlakók között.
3) A nálunk most divatozó asztaltáncoltatás és kopogó szellemek csodáinak e faja régóta ismeretes volt az arab dervisek előtt.
4) Ez tény Tepelenti Ali életéből, hogy fiai háremeit, minthogy azokra nagy befolyással voltak, az archerúzi tóba fojtatá.
5)"Augsb. Allgem. Zeitung" 1820.
6) A vehabiták a mohamedán vallás eretnekei.
7) Lásd az "Augsburgi allg. Zeitung" 1821-ki lapjait.
8) Tény Ali basa életéből.
9) Poujoulat. Historie de l'empire Ottoman.
10)Ezt mint igen fontos tényt hozzák fel Mahmudról a történészek.
11) Poujoulat, Historie de l'empire Ottoman.
12) A históriai adatok itt ellenmondásban látszanak lenni, amit a török történészeti munkákban több helyen kénytelen voltam észrevenni. Poujoulat szerint Alit nem biztatták kegyelemmel, s nejét ugyanez a delvinói basa leányának nevezi; az egykorú Allg. Zeitung jelentései pedig azt állítják, hogy egyenesen a kegyelmi biztatásra adta meg magát. - Ezt valószínűbbnek kellett tartanom. Ugyanitt a rábeszélő nőt Vasilica, örmény hölgynek nevezik.
13) A mozlemek nem tartják a francia pezsgőt a vallási tilalom alá foglalt nedvnek.