Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Firdauszí
SÁHNÁME
(RÉSZLETEK)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Csokonai
Vitéz Mihály fordítása
Arany János fordítása
Szász Károly fordításai
Képes Géza fordításai
Faludy György fordításai
Gáspár Endre fordítása
Firdauszí:
Szijavus (Radó Antal fordítása)
Firdauszí: Zál és Rudabé (Radó Antal
fordítása)
Firdauszí: Feridún és fiai (Radó Antal
fordítása)
Firdauszí: Királyok könyve (Devecseri
Gábor fordítása)
Firdauszí:
A kígyósvállú király (Londesz Elek fordítása)
FIRDAUSZÍ (FERDAUSZI, FIRDAUSZI), ABÚ'L-QÁSZEM MANSZÚR IBN HASZAN (?940-?1020), Irán ünnepelt nemzeti költője, Sáhnáme (Királyok könyve) című eposzában a perzsa múltat, elsősorban a Szaszanída dinasztia uralmát és dicsőségét írta meg 641-ig, amikor az arab hódítók elfoglalták Iránt, a lakosokat mozlim hitre térítették és véget vetettek nemzeti függetlenségüknek. F. Bájban született Túsz mellett, földbirtokos családból származott. Daqíqí halála után hozzálátott eposza megteremtéséhez. 30 évig dolgozott rajta mikor kész lett, elküldte az uralkodónak, Mahmúd gháznai szultánnak. A gháznai dinasztiát török rabszolga alapította a Szaszanídák lemészárlása után. Mahmúd az irodalom lelkes pártolója és fanatikus szunnita volt. A siita költő eposzát a lehető legrosszabb címre küldte, mert Mahmúd szükségszerűen égetnivaló eretneknek tartotta, és ráadásul F. eposza a Szaszanída házat glorifikálta. Ennek ellenére szerény jutalmat küldött a költőnek, aki megvetése jeléül a pénzt egy kocsmáros, a szultán küldönce és egy hímnemű fürdőskurva közt osztotta szét. Majd gyilkos szatírát szerzett Mahmúdra, és Tabarisztan uralkodó hercegénél keresett menedéket a Kaszpi-tenger déli partján. A herceg a szatíra legdurvább passzusait elégettette a költővel, úgyhogy F. még élete végén vissza tudott térni Túszba. A hagyomány szerint Mahmúd végül elolvasta a Sáhnámét, és karavánnal 60000 dirhem (ezüstpénz) értékű ajándékot menesztett a költőnek. Amikor a tevék Túsz egyik kapuján bevonultak, akkor vitték ki a szembelévő városkapun F. koporsóját. - Túszi sírját Rida Sah Pavlevi, közel ezer évvel a költő születése után, gyönyörű márvány mauzóleummal díszíttette. (Faludy György gyüjtésében)
FIRDAUSZÍ - a legnagyobb perzsa epikus költemény költője, Abú'l-Qászim Firdauszí született 940 körül egy Túsz környéki faluban, egy kisbirtokos (dehqán) családból. Kora ifjúságától foglalkozott Irán epikus hagyományainak tanulmányozásával, majd 980 körül e munka elkezdőjének, Daqíqínek halálakor ő vállalkozott a nagy terv megvalósítására és a prózai Sáhnáme költői feldolgozását 994-re befejezte, majd egyéb forrásokat (Zarír, Ruszten, Nagy Sándor stb. tetteiről) dolgozott fel hozzá. 1010 körül fejezte be nagy művét, s Mahmúd ghaznavida szultánnak ajánlotta fel. Különböző okok miatt, főleg a költemény erőteljes perzsa tendenciái miatt, Mahmúd megharagudott a költőre, aki kénytelen volt elmenekülni. Szülőfalujában halt meg 1020 körül. A több mint ötvenezer pár-versből álló Sáhnáme tárgya Irán múltja, a legendás, mitikus kezdetektől az arab hódításig.
Ferídún, Minúcsehr
- legendás perzsa királyok.
Hárút - angyal, aki társával, Máruttal leszállt a földre, hogy megismerje
a kísértéseket, amelyek az embereket bűnre csábítják. Ők is bűnbe estek, s egy
mély kútban felakasztva bűnhődnek az ítélet napjáig. Ők tanították az embereket
a varázslásra.
Kej Khoszrou - legendás perzsa király, a Kájánida-dinasztiából.
Rúm - Bizánc.
gór - vadszamár.
bülbül - csalogány.
Perí - tündér.
Afrászijáb - Irán ellenségének, Túránnak a királya.
pehleván - hős, lovag.
Szijávus - Kej Káosz király fia, akit mostohaanyja, Szúdábé, szerelmével
ostromolt. A fiúnak menekülnie kellett, Afrászijábhoz került, ahol árulás miatt
kivégezték.
Tahamtan - hatalmas (erős) testű. A hős Rusztem mellékneve.
Szeisztán - Rusztem tartománya.
Rakhs - Rusztem legendás paripája.
Zábul - Rusztem székhelye.
Szímorgh - mesés óriás madár, ő nevelte fel Rusztem apját, Zált, akit
apja, Szám, kitett az Elburz hegyére.
METAFORA
Csokonai
Vitéz Mihály fordítása
Ugyanis
a pennának gyémánt hegyével gyöngyöket fűztem;
a tudomány tengerébe magamat egészen bémerítettem.
Most
halljad ím régmúlt idők dalát,
A Rusztem és Zóráb viadalát,
Könny lepi erre két szemed, bizony,
És Rusztem ellen szíved nagy iszony.
De ha a narancsot még zöldjébe le
Szakítja ágról ősz fagyos szele.
FIRDÚZI
(Schack szerint)
Szász Károly fordítása
1.
SZÁL ÉS RUDABÉ LEÍRÁSA
I. Rudabé
A
nőszobában ül egy báj leánya,
Szebb képű mint a napfény ragyogványa.
Tetőtől talpig mintha volna tán
Fehér ivor, termetre meg platán.
Nyaka hófényű s moschus-szagú fürte
Tömött gyűrűbe' hullámzik körülte.
Mint gránátfán a virág: bíbor ajka,
Bokor-emlője két szép alma rajta.
Két szeme kék, mint nárciszok a dombon,
Pillái holló-szárny-színűk azonban.
Homlokán két íjt hord e hölgyek hölgye:
E két felajzott nyíl: a két szemöldje.
A holdat keresed? szelíd arcán áll;
Nem illatosb az ámbra szöghajánál.
Nincs párja bájban, nyájasságban, édben;
Élő paradicsom ő, földi Éden!
II. Szál
Festő
kezében a művész-ecset
Se' festhet oly erőt, nem oly kecset.
Oroszlán ő, ha harc pályája nyíl',
Barátinak áldás-dús mint a Níl.
Harcban, nyergéből hullarendeket dönt,
Trónjáról amit szétönt: arany és gyöngy.
A szerencséje oly ifjú s vidám
Mint maga; arca égő tulipán.
Ha lóra pattan s támad és rohan:
Lehe emészt, mint sárkányé, olyan.
Vérzik a föld is, ahol ő gyűlöl,
S sápad, kire tőrét emeli föl.
Egy foltot bír csak testi kelleme:
Hogy haja ősz; - de ki szól ellene?
Mert e fehér haj még jól áll neki:
Háló az, mely szíved' foglyúl veti.
2.
SZÁL ÉS A HAT MÓBED
A
sháh hívatta Szált; nagy elme éle
Hogy mire terjed, próbát tenni véle.
Ott sorban ültek a bölcs móbedek mind,
Az ifjút hozzájok vivék - s egyenkint
Adott elébe mind egy-egy talányt.
- Ez volt a próba, mit a sháh kívánt.
Az
első móbed így ejté szavát:
- "Láttam tizenkét büszke karcsú fát,
Mindegyiken harminc ág gallya zöldell,
És egy se' hervadt, soha egy se' dőlt el."
A második ily rejtélyt ada Szálnak:
- "Két paripa, széllel versengve szállnak,
Mint szuroktenger, egyik fekete,
Fénylő a más, mint ég tekintete;
Egymást szünetlen kergetik, kísérik,
De körbe járnak és utol nem érik."
A harmadik szólt: "Harminc lovagot
Számláltam, - amint itt elvágtatott.
Számláld csak: egy hiányzik; várj egy kisség,
Számláld meg újra, - harminc meg van ismét."
A negyedik meg így szólt: "Egy mezőben,
- Nincs párja ennek dús virágban, zöldben -
Egy zordon ember áll, s ahova lát:
Indítja éles, szörnyű sarlaját,
S levág virágot és kórót vegyest
És rá se' hallgat, bárki mennyit esd."
Az ötödik: - "Vad tenger mélyiből
Fejét egy ciprus-pár emeli föl;
Egy madár rakott fészket mindkettőre
S felváltva nappal s éjjel, jő s száll tőle;
S az a fa, melyre száll, mindjárt virul,
S hervad, amelynek elszáll ágirul,
Így hát örökké száraz s bús egyik fa,
S a másik addig zöld lombbal borítva."
A hatodik meg: - "Egy házat ismértem
Erősen volt építve sziklabércen.
De ott hagyák lakói, és a völgybe'
Mezőt kerestek, bár gyom- s tüske-födve;
Ott építettek büszke palotákat,
Hol sok rab szolgált nyomorún a sháhnak;
Nem is gondoltak elhagyott honukra;
Gondatlan éltek, bűnről bűnre jutva.
De földrengés jött váratlan egyszerre,
A büszke város romba dült, leverve,
S most mindenik hő vággyal gondola
A házra, melynek soh'sem ing fala!
- Oh ifju halld meg ím rejtélyeinket,
Kezedben, - ha megfejtheted egy szálig -
A barna föld becses moschussá válik!"
Az
ifju hallgatott egy ideig
S gondolkodék kissé; aztán pedig
Fölemelé karját, s a móbedeknek
Kérdéseikre egyenként felelt meg:
"Tizenkét
fát láttál, - s mindegyiken
Harminc-harminc ág: - ezt megfejthetem.
Tizenkét hónap tesz ki minden évet,
Egyenesen sorban, és egyik se' téved;
Mert úgy akarta ég, hogy mindegyik
Harminc-harminc nappal ékeskedik.
- Te azt mondád, két nyílfutású ló van,
Fekete egy, a más fehér: - Valóban
Nap s éj e két ló, versenyzők, pedig
Soha egymást el nem kerülhetik;
Úgy űzik egymást, mint az őzet eb
De egy se' lassúbb, s egy sem sebesebb
- Megfontolám a harminc lovagot,
Mely előtted, mondád, elvágtatott;
Ha nézzük, egy hiányzik, arra véljük,
S ki van a harminc, ha jobban szemléljük:
No hát, e harminc lovag, bárki lássa,
A változó hold örökös járása,
Harminc napjából mindig csak egy éjjel,
Úgy látszik: nincs; de csak alig tünék el,
Mikor azt vélted oda van, elillant,
Nézd csak vigyázva, már megint kicsillant.
- A két ciprust, fogadom, és a fészket
Megfejthetem ugyan tisztára, nézzed!
A Kos jegyétől a Mérleg jegyéig
Járván a nap, a félvilág hogy fénylik!
De mihelyest a Hal jegyébe lépe,
Merül azon fél éjnek éjjelébe.
A két ciprus az égnek két fele,
Egyiknek napja: a másik éjjele.
Mert a dicső Nap a szálló madár;
Mely hozva fényt, s setétet hagyva, jár.
- A kősziklára épült palota:
A hűk hite, kik fölvágynak oda,
S e változandó és csalárd világ, a
Tövis mező, e kéj s nyomor világa.
De végre földrengés következik,
És a halál kinyujtván csontkezit,
A hűtlen is, ki soha rá se' gondol,
Akkor fölébred, és a földi honból,
Mely nyomorult s irtóztató setét,
Oda emeli föl tekintetét.
- Most jövök a mezőre végre, mit
Te említél; a bősz sarlós emitt,
Ki szárazat s zöldet rakásra vág,
S meg sem hallgatja az esdők szavát:
Idő e sarlós; a virág s a gyom, mi;
Egyképp jön ő minket körébe vonni,
Nem kérdi, melyik agg, mely'k fiatal:
Sarlót vét rá, s mind egyaránt kihal.
A sors rendelte így; parancs-szava:
Ki született meg is kell halnia.
Születés, halál, ajtót nyitnak rendre
A béjövetre az, ez kimenetre!"
3.
SIJAWUSH*) ÁTMEGY A TŰZÖN
*) Sijawusht, Kawus király első házasságból született fiát, gonosz mostohája bevádolta a királynak, hogy őt el akarta csábítani. Az ifju tagadván: tűzpróbának kellett döntenie. Ford.
Gondolta
Kawus: "A kérdés nehéz;
Ki kell tanulnom: vége mire lész!"
Móbedjeit mind összehívatá,
S mikor, amint történt, eléadá,
Az egyik így szólt: "Búd csak akkor szűnik,
Ha az igazság naptisztán kitűnik.
Határozó lépést kell tenned itt,
Titokfejtő csapást, amely segít.
Bár bízzál nődben, bár bízzál fiadban:
De mindkettő mégis gyanú alatt van;
És szíved addig nyugtot nem talál,
Míg egyik vagy másik gyanúban áll.
S
mert nem egyezhetők ki vallomásik:
Tűzön menjen át egyik vagy a másik;
Mert úgy akarja ég, hogy az ártatlan
Sértetlen álljon izzó tűzkatlanban!"
A
sháh először Sudabét hivatta.
"Közted s fiam közt küzdök gondolatba':
Hogy melyikőtök menjen próba-tűzbe.
Mert addig nyugtom nincs, gyanútól űzve,
Míg az igazság a tűzben nem fénylik,
A bűnt a lángok míg el nem ítélik."
Sudabé erre: "Én nem félek oh Shah!
De Sijawush kell hogy tisztára mossa
Tűzben magát, mert ő áll gyanúban,
Ő véte kettőnk ellen csakugyan!"
Kawus
fiához fordult azután
S őt szólítá fel. Ez felelt: "apám,
Több a gyalázat nékem a pokolnál,
S kész volnék mindenre, mit parancsolnál,
Máglyára is, bár égő hegyhát légyen;
Mert a halálnál iszonyúbb a szégyen."
Kaj-Kawus
a próbától megriadt,
Úgy a fia mint Subadé miatt.
S szólt: "Bár melyikre sül reá a szégyen,
Oda királyi dicsem, büszkeségem!
Ez fiam, az nőm, vérem mind a kettő,
És a csapás, mely sújt, egyképp rettentő.
De a gyanút el kell oszlatni mégis,
Ha gyógyszerétől magam elvesznék is!"
Destúrja
által a Sháh rendele:
Álljon ki, mond, száz karaván teve,
S amennyi fát bír, mind rakásra hordjon.
- Egész Irán bámulta: hogy s mimódon
Hordják nagy erdők fáját, egyre-másra,
A barna szőrű gyors tevék, rakásra.
Az összehordott nagy halmot pedig
Máglyákba rakják, úgy emelkedik
Az égre fel, hogy két mérföldre látszott.
"A rejtély most kifejlik" - suttogák ott,
S mindenki arra várt kíváncsian:
Csalás - igazság - mely részen mi van?
Ha
meghallod, hogy fejlik majd ez ügy:
Megtanulod, hogy asszonynak ne higgy.
S ha választasz nőt: tisztaságra nézz,
Másképp kín s szégyen martaléka lész!
Máglyázva áll a két hasáb-halom;
Tolong a sok nép minden oldalon
Tömötten állnak, ember ember hátán,
Szétnyitni vágtató ló sem tudná tán.
Trónján ül Kawus, és parancsot oszt:
"Hintsetek naftát s máglyákra most!"
És kétszáz szolga a várt parancsszóra
Az égő naftát a máglyákra szórja.
Előbb a napot mintha éj nyelné el:
Nagy füst gomolyg. Aztán ezer nyelvével
A láng kicsap. A föld égnél világosb.
Elszörnyülködve a nép felkiált most,
Mert mind úgy érzi, mintha maga égne;
Siratja Sijawusht, hogy vége, vége!
De
ím vidáman itt közelg lovon;
Arany sisak dicskört arcára von.
Szép termetét fehér palástja folyja
Hosszan körül; a népre néz mosolygva.
Éj-paripája, vágtatván, a port
A holdig verte föl. Most a csoport
Előtt, a mindentől siratva szánt
Ifjú, magát - mint egy halálra szánt -
Kámforral hinti. Azzal oda törtet
A sháh elé; s leborulván, a földet
Csókolja lábánál. A sháh, - e kin-dúlt
Arcok mutatják - aggódék s megindult!
Elérti az s így szól mosolygva rá:
- "Rajtam ne aggódj! sors így akará.
Fejemre most szégyenfolt nehezül,
Tisztán jövök ki majd e láng közül.
Ha bűnös voltam s azt tevém*) valóba':
A láng dühétől nem leszek megóva,
De hogyha nem, ha ártatlan valék!
Tűzhegy középett is megóv az ég!"
*) Tudniillik amivel Sudabé vádolt.
-
"Imát meghallgató Úr!" - a tűzkörbe
Belépve most - az ifjú így könyörge:
"E tűzön átmehetnem adj erőt,
Tisztíts meg engem ég és föld előtt!"
Imádkozék; s a tűzbe most belé
Ugrott. Az őt lovastul elnyelé.
Nagy jajkiáltás erre hallaték;
Sírt minden ember, nyögött nagy vidék.
Sudabéhoz is behatott a lárma,
Kijött, kiállott a fedél-párkányra,
És mint egy őrült, szétzilált hajakkal,
Emelt kezekkel, tajtékzó ajakkal,
Bősz átkozással, mely kimondhatatlan,
Üldé, kiről ő tudta hogy ártatlan.
A nép elfojtott átkai pedig
Őt vádolják s Kawust fenyegetik.
Azonban
Sijawush a tűzön által
Léptet, - egészen körülfolyva lánggal;
Lován mintha tűz-sugár voln' a zabla,
S fürödne tajt helyett fehér tűzhabba'.
Majd bényeli az izzó szörnyű tenger,
Nem látni többé. Reszket minden ember;
Elnémul minden, elfojtván lehét is.
Várják: ott vész-e? jaj, kijő-e mégis?
Azonban ím az ifjú, rózsa képpel
Kijő a lángból, lova nyugton lépdel,
sértetlen ül ő a sötét lovon,
Fehér ruhája, mint a liliom.
Alighogy
a lángok közül kilépe,
Örvendve zeng nagy riadás elébe.
Mind így kiált: "Az ifjú sháh! Ihol,
Tisztán kijött a máglya lángiból!"
Hozzá siettek a vezérek tüstént.
Sok, örömében, aranyát-ezüstét
Szórá elébe; visszhangoztaták
Az örömzajt utcák és paloták.
S mindenki mondta mit mindenki látott:
Hogy' óvta isten az ártatlanságot.
Mindenki ujjongott; csak Sudabé
Ment fél-holtan ágyas házába bé.
A
füsttől, lángtól menten, meg se' sértve,
Borult Sijawush apja előtt térdre.
Trónjáról most leszállt a sháh; utána
Leszállt nyergéből minden pehlewánja.
Az ifju, a próbált erényű, még
Porig borulva, földön feküvék.
A büszke sháh mosolygva ment felé,
Lehajla hozzá és fölemelé.
S szólt: "Kelt föl, fijú! Tiszta te, kin nincs folt!
Fiam! Anyád hű, tiszta, drága kincs volt!
Te mása vagy, te a föld gyönyöre!
Az isten tett e trón lépcsőire.
Szívemre jőszte, mindennél te drágább!
Ide ültetlek: szívem szűz virágát!"
Ezzel a sháh, fején a gyöngy tiára,
Fölhága ismét ragyogó trónjára,
Dicsérte a sors csoda-bölcs játékát,
Míg tőle a szót lant-húrok vevék át;
S merengve, agyán eszmét űze eszme:
Fiának örömet mivel szerezne...
Három
nap eltelt, öröm-ünnepekben,
A kincses ház kinyitva állt szünetlen.
Trónjára űle Kawus most újonnan,
Kemény keze a bikafős boton van;
És Sudabét maga elé hivatva,
Így szóla hozzá bőszült indulatba':
"Cudar rima! Gonosz, alávaló!
Halálra sértél, kaján áruló!
Kockára tetted fiam drága éltét;
Őt elveszítni: becsületét sértéd.
Bű-mesterséggel őt végsőig űzve,
Gyilkos szándékkal taszítád a tűzbe.
Hiába kérsz többé, hiába esdesz,
Halálra készülj, mert mindjárt véged lesz.
Nem szívok tovább egy levegőt véled!
- Bitóra véle! Rögtön, nincs kímélet!"
FERÍDÚN
HALÁLA
Képes
Géza fordítása
Hogy ezt tette,
fordult a nap, jött az éj,
Lehervadt a fejedelmi fán egy levél.
Nyugodt zúgra vágyik s a trónról lelép,
Kirakván a három királynak fejét,
Csak ül, nézi őket, miközben zokog,
A gyász és a gond nyomja, majd összerogy.
Keserves panaszban kifáradt a száj,
Beszél most a nagylelkü, megtört király:
"Elfordult napom, jaj, sötét lett az ég,
Szivem büszke volt rájuk s most gyászban ég.
Halott mind a három - milyen szörnyüség!
Dühöngött a bosszú s im ez lett a vég.
Parancsomra nem hallgatott egy se, hát
A sorsuk kegyetlenre, zordonra vált..."
A szív vére dől és a szem könnye hull,
Mig aztán az élet örök csöndbe fúl.
Ferídún letünt - fennmaradt még e név,
Pedig közben elszállt bizony sok-sok év.
Nemes, tiszta szívét, igaz jellemét
Idő és halál sem szakíthatta szét.
Minúcsehr arany trónra lépett tehát,
Sudár termetét vérszin öv fogta át.
Sírboltot csináltat, miként ez szokás,
A dísz sárarany rajt s azúrkő, csodás.
A holtnak ivor-trónt faragtak ki ott
S ivor-koronát is, mi fenn csillogott.
A búcsúköszöntést megadták neki,
A törvény s a hit rendje így szabta ki.
S a nagy sáhra zárták a sír ajtaját:
Ily hitványan ment el belőled, világ!
Minúcsehr meg egy héten át gyászba járt,
Sürű könnye húllt, arca sápadtra vált...
Csalás vagy, világ, az vagy és puszta szél,
A bölcs itt vidáman egy percig sem él.
Az embert becézik talán, meglehet,
Rövid, hosszu élet azért egyre megy.
Mit adtál e földön, ne kérd vissza már,
Mit számit, mi volt: puszta por vagy korál?
Ha úr vagy, s ha mások parancsát lesed,
A sors hogyha elvágja lélegzeted:
A bánat s öröm látomás lesz csupán -
Ne szomjazz, ne kapkodj öröklét után.
Ha jóságod emlékül itt megmarad,
Légy boldog, akár sáh, akár szolga vagy.
A
KÖLTŐ UTOLSÓ IMÁJA
Faludy György fordítása
Te, ki eget-földet
alkottál a porból,
nagy igazságosztó, ki mindenre gondol:
állítsd vissza
végre a perzsa trón fényét
s jóhírét, melyet a gonoszság lerombolt,
küldj nékünk
egy férfit népünkből, keményet,
nemes lelkűt, józant, csak egyet a sokból,
tiszta fejűt,
jogban s tudományban jártast
és előrelátót, ki mindent megfontol,
ki őseink hírét-nevét
megújítja
és Iránban édent teremt a pokolból.
SAH-NAME
Előhang
Gáspár
Endre fordítása
Csak mit már
elmondtak, azt beszélem el.
A tudás kertjéből sok kor szüretel.
Ám én, a magasra hágni képtelen,
Dúsgyümölcsű fáján helyem nem lelem.
De kit sudár pálma árnyas enyhe véd,
Nem sínyli az a nap tikkasztó hevét,
S az árnyékadó fán egy ág tán akad,
Melyen megvethetem én is lábamat,
Hogy nagy királyokról szerzett könyvemen
Nem fog az idő sem, nem kell féltenem.
Egyformának éltünk eseményeit
S művemet hazugnak, álnoknak ne hidd.
Forgathatja bárki, kinek van esze,
Ha sok is a rejtett, jelképes mese.
Volt egy régesrégi nagy könyv hajdanán,
Sok históriával minden oldalán.
Lapjait mágusok keze szedte szét,
Minden bölcs elvitte egy fejezetét.
Élt egy pehleván úr, dikkán-törzs fia,
Bátor, okos, izmos, lelkes dalia,
Aki ős regéken töprengett sokat,
Élesztgetve régi hagyományokat.
Hozzá minden ország agg móbedjei
Eljöttek a könyvet egybegyűjteni.
Minden fejedelmet sorra tudakolt,
Hogy ez s az a bajnok kinek sarja volt,
Hogyan birtokolták földünk valaha,
Melynek oly siralmas mai korszaka
S szerencsés csillagjuk kegyéből hogyan
Jutottak naponként hőstetthez sokan.
Ama jeles aggok elmondták tehát
A királyok dolgát s a világ sorát.
A nemes nagyúr ezt hallgatván, kapott
Szavukból nagyhírű könyve alapot.
Kicsik és nagyok közt így szerzett nevet,
S műve a világnak féltett kincse lett.
Aztán, hogy a könyv sok szép történetét
Énekes regélők vitték szerteszét.
Megigézték minden bölcs s igaz fiát
Széles e világnak a históriák.
Ekkor egy beszédes és ékesszavú,
Ragyogó elméjű tudós ifiú
Jött és szólt: "E könyvet versbe szedem én."
Minden szívet vígság töltött el s remény.
De az ifjú korhely volt és szertelen.
A gonosszal állott harcban szüntelen.
A halál reája váratlan csapott
S borított fejére éjszín sisakot.
Édes lelkét bűnös életre adá,
De öröm, amíg élt, sem várt soha rá.
Elhagyta jó sorsa, nem is tudta még,
Rabszolga kezétől érte őt a vég.
Meghalt s megíratlan maradt könyve itt,
Nemtője lehúnyta őrző szemeit.
Vétkeit, nagy Isten, rovásba ne vedd,
De nyisd meg előtte örök édened...
Emlékének fénye lelkemig hatott
S a világ urához szállt imám legott,
Hogy kezembe kapjam a könyvet s szavam
Mondhassa el azt, mi benne írva van.
Tanácsot kerestem, hol csak lehetett,
A futó időtől lelkem rettegett.
Hátha nekem is majd elfogy életem,
Mielőtt a művet befejezhetem.
Nincs földi javakban semmi támaszom
S tán nehéz munkámból nem is lesz haszon.
Háborús idők is jártak akkor épp
S nem volt dús a szellem díja semmiképp.
Vártam hát, a munkát nem is kezdve meg
S jó soká titokban tartva tervemet.
Kivel bizalommal közölhessem ezt,
Nem találtam senkit arra érdemest.
Mi jobb a jó szónál a föld kerekén?
Magasztalja váltig gazdag és szegény.
Élt ott városunkban egy hű emberem,
Egy test volt s egy lélek úgyszólván velem.
"Terved jó - buzdított ez a jóbarát -
Siker vár ez úton bizonyára rád.
A pehlevi nyelven írott könyvvel én
Megajándékozlak. Fel hát, légy serény!
Fiatal vagy, ömlik ajkadról a szó,
Hangod is van, hősi énekhez való.
A Királyok könyvét tolmácsként ne vedd,
S a hatalmasoknál tisztelt lesz neved."
Elhozta a könyvet; lelkem éjjele,
Csüggedése elszállt s fénnyel lett tele.
