Firdauszí: Feridún és fiai (Radó Antal fordítása)

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Firdauszí
FERIDÚN ÉS FIAI
Radó Antal fordítása
Kisfaludy-Társaság, Budapest
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Tartalom

Bevezetés
Feridún király elosztja birodalmát fiai közt
Szelm irigykedik Iredsre
Szelm és Túr izenete Feridúnhoz
Feridún válaszol fiainak
Ireds elérkezik testvéreihez
Iredset megölik testvérei
Feridún értesül Ireds megöletéséről
Ireds leányának születéséről
Minucsér megszületik
Szelm és Túr hírt hallanak Minucsérről
Feridún fiai követet küldenek hozzá
Feridún felel fiainak
Feridún elküldi Minucsért, hadakozni Szelm és Túr ellen
Minucsér megtámadja Túr seregét
Túr meghal Minucsér kezétől
Minucsér tudósítja Feridúnt a győzelemről
Káren elfoglalja az alánok várát
Bakujnak, Dahák unokájának támadása
Szelm menekül és meghal Minucsér kezeitől
Minucsér elküldi Szelm fejét Feridúnnak
Feridún halála

Bevezetés

I. Firdúszi a "Sahnámé"-ban, melynek a jelen munka egyik legszebb részét teszi, a perzsák hős-mondáit szőtte össze egy csodás szépségű, hatalmas époszba. E hősmondák anyagát részben a perzsák saját szent könyvei, részben görög írók örökítették meg. Már az Aveszta, mely ma már legalább 3000 éves, megemlít számos mythikus alakot akikkel később Firdúszi nagy époszában találkozunk. Sőt lehet, hogy már az Aveszta keletkezésének idején volt valami írott feljegyzése Turán mythikus történetének; annyi legalább is valószínű, hogy ez a történet akkor már közismeretű volt, benne volt a nép tudatában. - A perzsa mondákról megemlékező görög források közül a legrégibb Ktesiasnak, II. Artaxerxes perzsa király görög orvosának munkája, melyből azonban csak apró töredékek és kivonatok maradtak ránk. Még fontosabbak a Herodotosnál feljegyzett perzsa mondák, melyeknek a Sahnámé-beliekkel való rokonsága szembetűnő.
* Nöldecke, Pizzi, Schack és Mohl után. Lásd ezenkívül: Szivajus, Firdúszi Sahnáméjából, ford. Radó Antal; Zál és Rudabé, ugyancsak a Sahnáméból, ugyanannak fordításában, mindkét mű bevezetéssel.
Maguk a perzsák valószínűleg csak későn, a Krisztus utáni hatodik században kezdték mondáikat költőileg feldolgozni. Ebből az időből való a Zárer hősről szóló, a régi perzsáktól használt pehlevi nyelven írt monda, mely már tele van azokkal a költői túlzásokkal, melyek a Sahnámét is jellemzik. Körülbelül 600-ból Krisztus után való egy másik hasonló monda-költemény, melynek hőse Ardasir egyezik a Sahnámékirály, s amely igen sokban megfelelő részeivel; kétségtelen, hogy ennek egyik forrásául is szolgált. De az is bizonyos, hogy a perzsák hősmondái közé is vegyültek egyes idegen elemek, melyeket a nép képzelete beleolvasztott a többi közé.
A perzsa királyok krónikáit már a Krisztus utáni VI. században kezdte összeállíttatni a Szamanida-családból való I. Khosrau (531-579.); még kimerítőbb adatok vannak Dánisvár krónikájáról, aki Jazdegird király uralkodása alatt (632 körül) írta meg a Gajomarthtól II. Khosrauig élt perzsa királyok viselt dolgait. Veszendőbe ment könyvének címe Chodai-náme volt, azaz urak könyve, s már ebben is emlékeztet a Sah-náméra, a Királyok könyvére. De tulajdonképpeni alapjául a Firdúszi munkájának nem ez szolgált, hanem az a szintén prózában - de már új-perzsa nyelven - írt krónika, melyet 957/8-ban Krisztus után szerkesztetett Abu Manszúr és amelyre Firdúszi maga is hivatkozik éposza bevezetésében. Ez a könyv is elveszett, de bizonyos, hogy az iráni föld történetét tartalmazta, kezdve az ősidőktől egész a nemzeti uralkodó család bukásáig, az arab uralkodók trónraléptéig.
A benne lerakott óriási anyagnak költői feldolgozásához először egy Dakiki nevű költő fogott hozzá, ki a Szamanidák udvaránál élt Krisztus után 980 körül. De csak mintegy ezer verset tudott belőle megírni, mert egy rabszolgája tőrének esett kora áldozatul. Firdúszi azt az ezer verset szóról-szóra átvette a maga nagy munkájába, noha az ő sokkal művészibb stílusából és verseléséből e sorok meglehetősen kirínak. Talán kegyeletes hódolatát akarta ezzel kimutatni előzője iránt, akinek nemcsak tervét vitte keresztül, hanem akinek példáját a versforma és a nyelv tisztasága dolgában is követte. Dakiki töredéke ugyanis már ugyanabban a mutakaribunak nevezett párvers-formában van írva, melyben Firdúszi egész éposza s amelynek schemája ez:

Č ľ ľ˝Č ľ ľ˝Č ľ ľ˝Č ľ
Č ľ ľ˝Č ľ ľ˝Č ľ ľ˝Č ľ

És már Dakiki is lehetőleg kerülte a perzsa nyelvnek arab szókkal való azt a túlságos keverését, mely az akkori lírikusoknál, sőt prózaíróknál is divatozott, s mely az arab uralom alatt folyton jobban elhatalmasodott.
E Dakiki után után következett hát az a férfiú, aki amannak a munkáját folytatva és befejezve, legnagyobb hírre tett szert az összes perzsa költők közül s a világirodalomnak is egyik legcsodáltabb alakja lett: Abul Kászim Manszur, költői nevén Firdauszi, vagy a nálunk megszokottabb alak szerint Firdúszi, a "paradicsomi."

II. Abul Kászim Manszur Perzsiának Túsz nevű városa közelében, egy Sadab nevű helységben született, valószínűleg 935 körül. Apja, Maulana Ahmed, afféle kisbirtokos volt, akiket Perzsiában dihkán-nak hívnak. Fiát gondosan neveltette és pl. oly kitűnően megtaníttatta az arab nyelvre, hogy ez igen korán már ezen a nyelven írt verseivel is feltűnést keltett; ezenkívül jól ismerte az ó-perzsa nyelvet, a pehlevit is. A költő gyermekkoráról nem sokat írnak; följegyezték róla, hogy szerette a magányt és hogy legkedvesebb időtöltése az volt, hogy az apja háza előtt elfolyó öntöző csatorna partján üldögélhetett és álmodozhatott. Huszonnyolc éves korában házasodott és valószínűleg csak nyolc évvel későbben fogott hozzá nagy éposza megírásához. Az éposz legnagyobb részét azonban még ennél is későbben írta, valószínűleg 50-ik és 70-ik éve közt. Régi biographiák azt beszélték róla, hogy a nagy munkát Mahmud szultán rendelte meg nála, akinek udvaránál hosszabb ideig tartózkodott és aki annyira el volt ragadtatva a "Királyok könyvé"-nek mutatványaitól, hogy minden pár-versért egy arany dinárt ígért a költőnek. A legenda azt is hozzátette, hogy midőn később meg volt az egész munka, amely nem kevesebbre, mint százezer pár-versre (bejt) terjed, a szultán az arany dínárok helyett csak ezüst dínárokat küldött neki, és hogy a méltatlankodó költő a pénz felét egy fürdőszolgának, másik felét pedig egy fuká- (sör-) árúsnak ajándékozta. Ma már bizonyos, hogy Firdúszi már jóval Mahmud szultán trónralépte előtt hozzáfogott a Királyok Könyve megírásához, sőt hogy nagyobb részével már el is készült, mielőtt csak Mahmud hírét is hallhatta volna. Valószínűleg otthon, szülővárosában, és nem királyi palotában dolgozott rajta. De bizonyos, hogy ott is voltak pártfogói, akik a kivált öreg napjaiban igen elszegényült költőt segítették.
Firdúszi valószínűleg csak akkor vitte el munkáját a hatalmas szultán udvarába, amikor az már majdnem teljes volt. Az akkori költők nem számíthattak szerzői tiszteletdíjra, hanem csak a fejedelmek és nagy urak csengő elismerésére, amelynek elnyerhetése fejében aztán bőven szolgáltak nekik magasztalásokkal. Firdúszi is ennek a reményében szúrt be költeményeibe nem egy bejtet, melyben a szultán bölcsességét és hatalmát dicsőítette. De az öreg lantos, aki műveiben sokszor panaszkodik aggkori ínségéről, hiába zengett a szultán bőkezűségéről; vele szemben biz az nem érvényesült, mert mint maga is énekli, a hatalmas úr még csak egy pillantásra sem méltatta munkáját. Később aztán mégis kapott valami pénzbeli ajándékot a szultántól, de távolról sem annyit, amennyiből öreg napjaira eléldegélhetett volna. Bizonyára nem volt ez az összeg százezer ezüst dínár sem, mert biz ez akkor is jókora summa volt, hanem csak holmi csekély borravaló, amelyet még az olyan szegény ember is, mint Firdúszi, büszkén utasíthatott vissza. De Firdúszi bosszút állott a szultánon: írt egy szatírát róla, melyben fellázadt önérzete teljével bélyegezte meg a "szolgafajzat" alacsony érzületét, nyomorult fösvénységét: s ez a szatíra szolgál mintegy előszóul a nagy nemzeti éposznak, örök időkre átadva Mahmudot a megvetésnek. Hogy ez a vers eljutott-e a szultán fülébe, nem tudni; de nem valószínű, mert különben alig hihető, hogy a költő, miután egy ideig Tabarisztánban egy fejedelmi Maecenásnál, aztán meg trák területen időzött, később ismét visszatérhetett volna szülőföldjére. Az utóbb említett helyen írta második nagy művét, melynek tárgyát már nem a perzsa nemzeti mondákból, hanem a Koránból merítette: a Juszuf és Zulejka című époszt, amely jóval kisebb terjedelmű ugyan a Királyok Könyvénél, de még mindig van akkora, mint pl. az Iliás. Hogy a költő élete 70-es éveiben még ily nagy munkába foghatott és azt dicsőséggel be is végezhette, arra vall, hogy azok közé az istenáldott szellemóriások közé tartozott, akik alkotó erejük frissességét késő aggkorukig is megőrzik.
Bizonnyal szülővárosában halt meg, mert ott is van eltemetve, Tusz mellett. A városon kívül pihen, nem a moszlimok közös sírkertjében, mert állítólag egy vakbuzgó mudakkir (pap) mint eretnek hősök dicsőítőjének nem akart neki ott helyet engedni. A legenda azt beszéli, hogy éppen mikor a város kapuján kivitték a holttestet, akkor vonult be a másik kapun Mahmúd szultán küldöttje, aki bőkezű ajándékot hozott a költő részére. A pénzt aztán a holt költő leányának akarták adni, de az nem fogadta el a későn jött aranyakat, és így a szultán rendeletére a város végén szállóházat és közkutat építettek rajtuk. Hogy mennyi igaz e legendából, nehéz eldönteni. Nem bizonyos Firdúszi halálának éve sem; némelyek szerint 1020/21-ben, mások szerint 1025/26-ban halt meg, s így ha igaz, hogy 935-ben született, mintegy 90 évet élt volna.

III. A "Sahnámé" az iráni birodalom összefüggő történetét adja elő az ősidők homályától fogva egész az arab uralom bukásáig. Ötven fejedelem uralkodására van felosztva, s az egyes szakaszok terjedelme éppen nincsen arányban egy-egy uralkodás tartamával. Abban is hasonlít az éposz a történeti munkák szerkezetéhez, hogy az egyes királyok neve után a szakaszok címeiben majdnem mindig oda teszi a költő, hogy hány évig uralkodtak.
A Királyok Könyve két részre oszlik, melyek közül tulajdonképpen csak az elsőben vannak az iráni hősmondák elregélve, míg a másik, melynek fő részét Nagy Sándor tettei képezik, már inkább történeti jellegű. Ez a rész a legelső királyoktól egész a perzsa hősmondák legnagyobb alakjának, Rusztemnek haláláig terjed és tulajdonképpen ez az első rész egymagában mondható csak az iráni nemzeti éposznak.
Ez éposznak főtárgya az irániak évszázados küzdelme a turániak, Ázsia északi részének lakosai, s egyúttal a dívek, Ahriman (ármány) teremtményei, a rossznak szellemei ellen. E név alatt bizonyára egy ősi nép lappang, melyet az irániak, mikor hazájukba költözködtek, ott találtak, s melyet előbb le kellett győzniök s részben kiirtaniok. Az irániak szemében e küzdelemnek a dívek és a turániak ellen nagy, symbolisticus jelentősége volt; jelentette az örök harcot a jó és rossz közt, Ormuzd, az Alkotó és Ahriman, a minden jónak ellensége közt, amely harcban, erkölcsi kötelességből is, minden élő embernek részt kell vennie. A rossz ellen nemcsak jámbor cselekedetekkel lehet küzdeni, hanem egyúttal fegyverrel is és Irán hősei, midőn kiszállnak a síkmezőre a dívek és a turániak ellen, ennek a nagy erkölcsi kötelességnek tesznek eleget. E szempontból nézve, a hosszú háborúnak nagy fontossága van a hívők szemében; olyan mint egy vallás-háború, melyben részt vesz minden király, az elsőtől az utolsóig, részt vesz minden hérosza annak a vitéz, harcias nemzetnek.
Ez az alapeszme kapcsolja össze a Királyok Könyvének egyes részeit. De maguk az egyes részek önmagukban befejezett, kerek egészek, valamennyi egy-egy külön kis éposz, amelyet a teljes műből kiszakítva is élvezhetni. Nem lehet tehát a Királyok Könyvéről, mint egységes epikai compositióról beszélni: legalább is nincsen meg benne az az egység, melyet a hős azonossága adhat egy költői munkának. Maga az éposz terve, egy évszázadokon át tartó harc leírása, lehetetlenné tette az eseményeknek egyetlen hős körül való csoportosulását. De az egységnek e neme helyett ott van az a másik egység, mely a fent említett vezéreszme következetes keresztülviteléből folyik. Az iráni hősök harca a sötétség hatalmai ellen: ez az a közös mag, amely körül a Királyok Könyvének összes epizódjai kijegecesednek.

VI. A "Királyok Könyve" - itt mindig csak annak imént jelzett első részéről van szó - egyike a legnagyobb alkotásoknak, melyeket az emberi szellem létrehozott. Tulajdonképpen nem egy ember alkotása, mert egyetlen embertől, még a legnagyobb lángelmétől is, nem telhetik ily mű; számos nemzedék érlelte meg e csodálatos könyvet és egy hatalmas költői szellem öntötte formába. Anyagának oly végtelen a gazdagsága, az élet, amely benne foly, oly kápráztatóan mozgalmas, a tetek és események, melyek benne sorakoznak, oly sokfélék, a tragikus mélyreható katasztrófáknak oly bősége játszódik le benne: hogy nincsen költői mű, amely e részben versenyezhetne vele. Óriási az a szellemi munka, amely benne megnyilvánul s óriásiak méretei. Úgy hat az emberre, mint valami fenséges cyklops-építkezés. Csak az emberiség ifjúkorában, csak keleten, ahol annak bölcsője állott, teremthetett a phantasiának szárnyalása ily hatalmas könyvet.
A Királyok Könyvének anyagát az iráni nép teremtette és egy nagy költő formálta át. De ez a nagy költő maga is a nép fia volt, aki ama hősmondákat mint igazi népkölteményeket öntötte dalba. Ez a népies szín, ez a népies zamat teszi a Királyok Könyvének legfőbb báját; a népköltészet üdeségével, természetes frissességével tűnik elénk a benne rajzolt hőskor; az a nagy pathosz lengi át, amely minden nép hősköltészetének jellemző vonása, amely megszólal a Niebelung-ének sirámaiban, amely felénk csendül Roland dalában, amely bizonyára meg volt azokban az ős-magyar énekekben is, amelyek hun-magyar mondákat regéltek. Ezért aki Firdúszi verseit más nyelvbe akarja átkölteni, mindenekelőtt arra tartozik ügyelni, hogy ez a népies íz veszendőbe ne menjen. Azt hiszem, e részben legszerencsésebb helyzetben van a magyar fordító, aki a mi Sándor-versünkben egy a perzsa mutakaribbal teljesen egyenértékű formát találhat, arra nézve pedig, hogy mint bánjék el az epikus műköltő a népies anyaggal, olyan utolérhetetlen mintaképet lát maga előtt, aminő Arany "Toldi"-ja és "Buda halála".

VII. Az Irán és Turán közti nagy harcnak amely végigvonul az egész Sahnámén, első és talán legfenségesebb phasisa a Feridúnról és fiairól szóló történet. E történet megkezdése előtt a Sahnámé csak ennyit tartalmaz:
Feridún előtt öt király uralkodott a világon. Az első volt Gajumarth, egyúttal az első ember, aki nemcsak a körötte lassanként megszaporodó emberi családnak parancsolt, de akit hódolattal és imádattal vettek körül az állatok is. Egyetlen fia volt, Sziamek; de ellensége, Ahrimán és az ennek szolgálatában élő dívek rátámadtak, és Ahrimán fia, a fekete dív, megölte a harcban a királyfit. Gajumarth azonban nem halt meg előbb, míg bosszút nem állott; az összes embereket, sőt az állatokat is háborúba vitte a dívek ellen és Sziamek fia, Huseng, leszelte apja gyilkosának fejét. Huseng lett a második király, s alatta tanult meg az emberiség bánni a vassal, öntözni a réteket, szántani, vetni, kenyeret sütni, végre ő fedezte fel a tüzet is. Utódja Thamurath ajándékozta meg az embereket házi állatokkal, ő tanította meg őket ruhát szőni és fonni. Ő is hadakozott Ahrimán ellen, ki is irtotta a dívek legnagyobb részét, s azoktól, akik megmaradtak, elsajátította az írás mesterségét. Utódja Dsemsid még tovább vitte a művelődés haladását; alatta már fegyvereket is gyártottak, selymet is szőttek; ő osztotta fel az embereket papokra, harcosokra, földmívesekre és kereskedőkre; ő épített először palotákat, tornyokat és fürdőket, ő találta meg a drágaköveket, az aranyat és ezüstöt, az illatszereket, ő volt az orvoslás tudományának s a hajózásnak legelső mestere. De hatalma nőttén megnőtt szívében a dölyfösség is: a világ istenének és teremtőjének hirdette magát. Ettől fogva elfordult tőle az isten kegyelme s a világrend khaosszá omlott.
Ám ezalatt nőtt fel Arábiában a gonosz lelkű Dahák, aki eladta lelkét Ahrimánnak; ez a szerződés pecsétjéül csókot nyomott vállaira s a csókok helyén két kígyó nőtt, melyeket Daháknak emberi agyvelővel kellett táplálnia. Ez a Dahák tört be Arábia sivatagairól Iránba, elfoglalta az Dahák országot és megölette Dsemsidet. Most rémes idők következtek: minden gonoszság szabad volt, minden erényt üldöztek. Ezer évig uralkodott a földön és csak az ezredik évben támadt fel a nép ellene. Egy Kaveh nevű kovács, akinek fiait szintén elrabolták a király poroszlói, hogy agyvelejével táplálják a kígyókat, állott az elégületlenek élére. Bőrkötényét tűzte egy lándzsára, s ezzel a lobogóval, mely később is szent jelvénye maradt Iránnak, gyűjtött sereget. Élt akkor egy Dsemsid király véréből való ifjú, akit Feridúnnak hívtak, s akit anyja, hogy az ádáz zsarnok rá ne akadjon, az Alburz-hegység szirtjei közt nevelt fel. E Feridún felé fordult most a nép; felkeresték bércei közt s hívták, foglalja el apái trónját. Az útra is kelt velük, s legyőzve és megölve Dahákot, ő lett Iránnak feje, helyreállítva a jog és igazság uralmát, s boldogságot árasztva az egész világra. Ötszáz éves uralkodásának alkonyán folyt le a megrázó tragédia, melyet e könyvben vesz az olvasó.

VIII. Íme az elbeszélés meséje:
Feridun király kipróbálja fiai természetét, aztán kérdést intéz felőlük a csillagokhoz is. Ilyenképp tisztában lévén jellemük, hajlamaik, erényeik és hibáik felől, felosztja köztük birodalmát. A legidősebbnek, Szelmnek adja a nyugati tartományokat: Rum-ot, amely név alatt Kis-Ázsia, Görögország, a bizanci és a római birodalom értendő, sőt egész Európa, amennyiben a Kelettel érintkezik, és Khavert, amely nyugatot jelent és amely név az Ázsia közepétől délnyugatra terjedő vidéket jelenti. A második fiú, Túr, apjától Turánt kapta, t. i. a hátsó-ázsiai fennsíkot, a tövénél elterjedő rónasággal együtt. Végre a legifjabb, Ireds, kapja a birodalom középső részét, a tulajdonképpeni Iránt. De a két idősebb testvér e felosztást igazságtalannak mondja: szerintük az ország legértékesebb része éppen Irán, s ezt nem lett volna szabad a legifjabbnak juttatni. Összeülnek és tanakodnak, aztán pedig hírnököt küldenek apjukhoz, hogy tegye jóvá hibáját. Az agg király méltatlankodva fogadja a fiúk szemrehányásait s megmarad amellett, hogy az osztály igazságos volt. De a nemes lelkű Ireds nem akar viszályt testvéreivel; ajánlkozik, hogy majd ő elmegy hozzájuk és kiengeszteli őket. Az öreg király, bár rossz sejtésektől gyötörve, el is bocsátja az ifjút, de az többé nem tér vissza: a két gonosz testvér éjnek idején rátámad sátrában, Túr megöli, és aztán levágott fejét elküldik apjuknak. Feridún végtelen fájdalommal gyászolja kedvenc gyermeke halálát és megfogadja, hogy bosszút áll érette. De ő maga nem akar fiai ellen hadakozni. Maradt azonban Iredsnek egy felesége, aki épp ez idő tájt gyermeket várt; Feridún reméli, hogy e gyermek fogja meglakoltatni Ireds gyilkosait. A gyermek meg is születik, csakhogy leány. De Feridún megéri, hogy ez is felnő és férjhez menve, fiút hoz világra. Ez a fiú, Minucsér, fog hát harcba vonulni a gonosz testvérek ellen. Alig hogy felserdül, már készülődik is a hadjáratra. Szelm és Túr hírét veszik a nagy fegyverkezésnek és engesztelő követeket menesztenek Feridúnhoz, ajándékokat küldve trónja elé; de az visszakergeti a követeket; neki nem ajándék kell, hanem bosszú az Ireds kiontott véréért. És nemsokára meg is kezdődik a háború. Minucsér már az első csatában győzelmeskedik és mikor aztán Túr éjjeli támadást intéz ellene, az ifjú levente maga fogja el és maga szeli le fejét törzséről. Ámde Szelm menekült és Minucsér attól tart, hogy beveszi magát egy tengerparti erődbe, az alánok várába, ahonnan aztán nehéz lesz őt kihoznia. Ezért elküldi egyik vezérét, Karent, aki a megölt Túr pecsétgyűrűje révén bebocsátást nyer abba várba s aztán éjszaka beeresztvén saját fegyvertársait, az egész várat feldúlja és a földdel teszi egyenlővé. Egy újabb ütközetben a Szelm segítségére jött Kakvi, Dahák egyik utódja is elvész, kit szintén maga Minucsér öl meg, s ugyancsak e csatában döfi át a herceg a másik gyilkost is, Túrt, hogy aztán mind a két bűnösnek fejét elküldje Feridún lakába. Az öreg király azonban tovább nem akar élni; fiai vesztét maga kívánta ugyan, de most, hogy e vágya teljesült, így szól az istenhez:
"Most amit kívántam, mind meg van téve im:
Óh hát oda túlra irányozd lépteim.
Én nekem, óh Uram, ez a völgy már keskeny:
Ne nyügözze többé lelkemet a testem."
Átadja uralmát Minucsérnak, aztán visszavonul a magányba, hogy ott sirassa három fia vesztét és várja halálát. Ez nem is késik soká:
Szeme könny, szíve seb... így élt pár hetet még,
Enyészet szárnyai amíg be nem fedték.
Így halt meg Feridún; csak neve maradt fenn:
Az el nem porladott századok alatt sem...

X. Ez a kis éposz, mint már említettük, egyike az egész Sahnámé leghatalmasabb részeinek. Jól mondja róla Schack, Firdúszi német fordítója: Feridún és fiai mondáját méltán helyezhetni a legnagyobb, a legmegrázóbb művek mellé, melyeket valaha költő alkotott; a lét minden magassága és mélysége feltárul benne, a legborzalmasabb és a legszörnyűbb versenyez benne a legenyhébbel és a leggyengédebbel, hogy szívünket a megindulás és a rémület változó benyomásaival megostromolja. Úgy érezzük, mintha a sorsvihar szele a világot sarkaiból forgatná ki; a föld össze látszik omlani ama harc előtt, melyet a legfeketébb elvetemültség küzd isteni lelki tisztaság ellen; s ha tekintetünk iszonyodva döbben vissza attól a semmi fénysugár által meg nem világított örvénytől, mely Szelm és Túr gaztettét szülte: vigasztalást keresve fordul ismét vissza a mennyek felé, ahol a meggyilkolt ifjú lelke mint egy szent békecsillag világít át a sötét fellegeken. Miként a költészet bizonyos ősi typusai folyton ismétlődnek az emberi szellem alkotásaiban: úgy szeretnők ezt a művet, bár az összehasonlítást talán némelyek meg nem engedhetőnek találhatják, a leghatalmasabb tragédiák egyike, "Lear király" mellé állítani - kevésbé a tényleges tartalomnak egy s más pontban feltűnő egyezése, mint inkább ama gigászi szellem miatt, mely a létet mind a kettőben egész a legalsóbb rétegekig felkavarja, s az életet abban a végső bomlásban ábrázolja, mely az erkölcsi világ pólusainak félretolásával fenyeget, úgy hogy az emberiség alapfalai meginognak belé.
A mű jellemeiben is nyilvánul a költő lángelméje. Ott van Feridún, isteni küldetése fényében, aki az Alburz hegy magaslatairól tisztább, mennyeibb létet hozott magával az emberek közé; csendes fenségben, erőben és szelídségben ál ama szenvedélyek viharai felett, melyek országát pusztítják, s akkor is, mikor fiai mélységes galádsága arra kényszeríti, hogy végrehajtsa rajtuk az égi megtorlás művét, nem tudja elfojtani apai szívében a szeretetet. Az emberi természet legsötétebb árnyoldalai lepleződnek le Túrban és Szelmben, kiknek lelke elvakult, önző kapzsiságban elidegenedik minden nemesebb érzéstől. Abban a sötétségben, melyet a földre árasztanak, mint egy fenséges csillag ragyog a tiszta Ireds; csak szeretetet bír lehelni, szelíd bölcsesség foly ajkairól, béke és nyugalom látszik betérni oda, ahol ő van; de nagyon is mennyeileg tiszta e világra nézve; áldozatul kell esnie a gonosz zsarnokság ármányának. S végre friss ifjúi bátorsággal, mint a szentséges dolgok bajnoka, egészen eltelve nagy feladatoktól, tetterőt és higgadtságot érezve lelkében, halad az élet útjain Minucsér. Ezek az éposz alakjai; s minden szavukban, minden mozdulatukban hívek maradnak jellemükhöz. Firdúszi, mint a keleti költők általában, néhol kissé bőbeszédű, de talán egyetlen művében sem mutatta meg, hogy milyen művésze a drámai menetű, izgalmas lüktetésű előadásnak is, mint éppen a Feridúnban. Ireds megöletésének leírása, aztán az a fenségesnél fenségesebb jelenet, melyben az agg király megpillantja gyermekének leszelt fejét: kétségtelenül mindenha gyöngyei fognak maradni a világirodalom epikájának. De másutt is, szinte lépten-nyomon új meg új szépségek ragadják meg az olvasót, aki ebben az idegen világban már az első laptól fogva otthonosnak érzi magát, mert a keleti költészet e regevilágában nyomban lelkére hat az, ami bármely nyelven és bármely égalj alatt lelt is hangot, mindig egyforma erővel munkál elmére és képzeletre: az örök emberi. Firdúszi költészete a messze keletről csak nemrég jutott el Európába. Alig száz éve kezdték ismerni és átültetni Angliában, majd Francia- és Németországban; hozzánk, magyarokhoz meg éppen nagyon későn érkezett el dicsősége. De ahol megismerték, mindenütt a legnagyobbak mellett utaltak neki helyet, Homér, Dante, Shakespere, Göthe oldalán. Őt megismerni és beiktatni az emberi szellem óriásainak pantheonjába: mindenütt egy volt. Terjedjen kultusza nálunk is, kiknek lelkéhez az ő költészete sokkal közelebb áll, mint bármely más európai nemzetéhez.

XI. E munka a nagyközönség és nem a szaktudósok számára készült, s azért úgy a bevezetésben, mint a szöveg alatti jegyzetekben csak a legszükségesebbre szorítkozik. A fordítás a Vullers-féle perzsa szöveget követi, csak itt-ott fogadva el más olvasásmódot, a calcuttai vagy a Mohl-féle kiadást. Magam is megkockáztattam két-három helyen, egy-egy conjuncturát.
A szakemberek talán kivetőt fognak találni a perzsa neveknek átírási módjában. Szolgáljon mentségemül az a roppant ingadozás, mely e tekintetben az összes nyelvtanokban és szótárakban fennforog, és hogy a nagyközönség számára írván, arra is kellett ügyelnem, hogy az idegen nevek könnyen ejthetők legyenek. Ezért írtam pl. Minócsehr vagy Minucsehr helyett Minucsért.
Végezetül még a hála és a kegyelet kötelességét akarom leróni néhai Pozder Károly, a kiváló perzista iránt, aki Sahnámé-fordításom eddig megjelent két kötetét igazán nagy tudással és éppannyi szeretettel ismertette az Egyetemes Philologiai Közlönyben, és aki aztán néhány hozzám írt levélben is a szakáért lelkesülő tudós egész rajongó hevével ösztönzött engem e nagy mű folytatására. - S még egy mulasztást is kell pótolnom, melyet szándéktalanul követtem el Szijavusom bevezetésében, ahol az eddigi magyar Firdúszi-fordítókról szólván, megfeledkeztem Erődi Béla igen érdemes munkájáról. Sokkal többre becsülöm e jeles orientalistánknak nem egy téren kifejtett nagysikerű tevékenységét, hogysem örömest ne adóznám neki e helyen a legőszintébb elismeréssel az ő bizonyos tekintetben úttörő Firdúszi-fordításaiért is.

Feridún és fiai

Feridún király elosztja birodalmát
fiai közt

Hogy a jós igékbül a jövőbe látott,
Felosztá Feridún az egész világot:
Rúmra* és Khaverre,** Csinra*** s Turkesztánra,
Harmadik harmadnak Irán földjét szánja.

Elsőbben is Szelmet hívta elő s neki
Rúmnak birodalmát s Khavert szemelte ki.
Azután meghagyta, hogy teljes díszébe'
Induljon nyugatnak, seregtűl kísérve.

* A római birodalom ázsiai része. - ** Kelet. - *** Kína

Ott az a királyok trónusára lépett
És Khaver-Khodájnak köszönték a népek.*

Másod szeren Túránt adta vala Túrnak,
Turk nép és Csin felett őt tevé meg úrnak;
Őnéki is oszta harctudó sereget,
Kivel az legottan útjának eredett.

El is foglalá a hatalmasok székit,
Felkötötte övét s ontá ajándékit.
Elébe a nagyok gyöngyöket hintenek,
Szent Túrán sahjának köszöntik mindenek.

Ireds került sorra legvégül; az atyja
Néki az irán föld urodalmát adja,
A lándzsással teli óriási rónát,
A sahok fövegét, meg a sahok trónját.

S jöttek az országnak bölcsei s bátrai,
Irán "Khodáj"-jának őt kikiáltani.

S békében országolt s őrt állt ez a három
Fényes-törzsű bajnok a hármas határon.

* Kelet urának. Khodáj úr.

Szelm irigykedik Iredsre

Hosszú-hosszú idő múlott el ekképpen,
De a végzet titkot rejteget keblében.

Hadverő Feridúnt elnyomta a kor már,
Tavasza kertjére rászállott a por már.
Hajh! e változás van kiszabva a mennytül:
Amikor elaggik, minden erő gyengül.

S ahogy élte fénye helyt ad a homálynak,
Fiai legottan vakmerésszé válnak.
Elsőbb a Szelm szíve mozdul ki helyébül,
Más erkölcsre hallgat, más tanácson épül;

Lelke kapzsiságnak mélyébe merül el,
S töpreng és tünődik belső emberivel.
Furdalja, hogy osztályt miképp tett az apja,
Hogy arany trónt bízott arr' a legifjabbra.

Arca redők fészke, szíve gyötrelemé,
S futó-embert szalajt Csin királya elé,
Ezt az üzenetet küldve testvéréhez:
"Kívánom, mind-éltig csak vígságot érezz!

Gondold meg, sahinsah,* kit azzal sebeztek,
Hogy más vágott eléd: maradhatsz-e veszteg?
Kárvallásunk látva, ilyet elnyelhetünk?
Lelkünk legyen törpe, míg cédrus termetünk?

* Királyok királya

Csüngj, oh én testvérem, éber füllel rajtam:
Tettek-e már ilyet bárkivel is hajdan?
Vagyunk három testvér, mind a trónra termett,
S ki kapott legtöbbet? A legifjabb gyermek.

Ha én jártam elől korra, bölcsességre:
Én voltam méltó a királyi pecsétre;
S ha nem nyertem én el a legszebb koronát,
Nem szállhatott vón' az senkire, csak terád!

Így vesztegeljünk-e, búsan s vigasztalan,
Mikor apánk hozzánk ilyen igaztalan,
S Ireds országolhat iráni földeken
S a jémeni síkon,* s Rúm s Khaver jut nekem,
Neked meg a turk föld meg a csíni róna?
A legifjabbiké legyen Irán trónja?

* Arábián

S mi abb' az osztályba bele nyugodhatnánk?
Csak bomlott elmével tehette azt atyánk!

Felkap a hírnök egy dromedár hátára,
Nem is áll meg csakis Túr széke láttára.
Annak aztán híven mindent elismétel,
Üres agyát színig tölti kevélységgel.

Ki, hogy észbe vette e titkos szavakat,
Veszett oroszlánként azonnal kifakad:
"Vissza királyodhoz térj a felelettel,
S egyetlenegy igém, vigyázz, ne feledd el.

Bölcsen szólasz, testvér! Ifjak voltunk s hagytuk,
Hogy két gyerek-embert rászedjen az atyjuk.
De meglátja, oly fát ültetett el vele,
Melynek gyümölcse vér s méreg a levele.

Meg kell hánynunk-vetnünk e dolgot apróra,
Szemtől-szembe ülve szót cserélnünk róla,
S bölcs tervet ha szőttünk, népünk fegyverbe gyűl!"
Szóla és a hírnök eltünt szeme elűl.

Majd egy mézes-szavú, jóelméjű nemest
Maga is követűl a bátyjához meneszt,
Ezt az izenetet hogy ott átaladja:
"Földünk híres-nemű, éles-szemű nagyja!

Kin rövidség esett, kin csalással győznek,
Nem szabad késnie percig se a hősnek.
Ne habozzunk, ne is halasszunk semmit el:
Bolond rakja ölbe kezét, ha tenni kell!"

Ily szót vitt a hírnök Csinnak királyától,
Mindkét sah szivérül így hullt le a fátyol.
S Rúmból az idősebb, az ifjabbik Csinbul,
Mérget tenni mézbe, mind a kettő indul.

S összeérvén útja a két hadvezérnek,
Rejtettet és nyiltat sorra megbeszélnek.

Szelm és Túr izenete Feridúnhoz

Papot hívtak, kinek esze a helyén volt,
Nagy-emlékezésű, éberszemű vén volt.
S nem-odavalóktól tisztulván a terem,
Tanakodtak véle mindennemű cselen.

Szelm az apja iránt minden tiszteletet
Szeméből kimosott, szívéből kivetett,
S ily szó termett nyelvén: "Hirnököm, eredj el,
Szállj versenyt a porral, sívó fergeteggel;

Vágtass, mint a villám, a világ fejéhez,
Ne gondolj egyébre, csakhogy célhoz érkezz';
S hogyha meglátod a királyi termeket,
Mondd a sahnak: Köszönt mind a két gyermeked;

S ezt izenik: Uram! Isten keze minket
Nemcsak lenn a földön, odaát is büntet.
Még az ifju ember bízhat a jövőben,
De már a fehér haj nem lesz megin' ében.

Minél tovább ballagsz e nagy sivatagon,
Annál kisebb az út, mely még hátra vagyon.
Egész mindenséget adott isten néked,
A naptúl a porig minden a tiéd lett;

Ám te dolgaidat kényedre intézéd,
Semmibe se véve Uradnak intését:
Nem néztél igazat, se nem néztél jogot,
Ferdén és félszegen osztád el birtokod.

Édes apja lettél három csecsemőnek,
Akik gyermekekbül hős ifjakká lőnek.
Hármójuk közt egyben sem volt több az erény,
Egyik se nőtt túl a másik kettő fején.

Mégis két fiadra fujtál sárkány-leget
S az égig emelted harmadik gyermeked.
Nyoszolyáid mellett ő áll koronásan,
Nem is gyönyörködnek agg szemeid másban.

Apára, anyára nem külömb, mint magunk:
A sahok székire csak oly méltók vagyunk,
Azért tudd meg, a föld igazság-osztója!
Az ilyen igazság sohse vezet jóra!

Kivánjuk, ama fej koronája hulljon,
Kivánjuk, országa tőle szabaduljon!
De ha nem: Csinnak a népei mozdúlnak,
Rúmiak és turkok bosszúra buzdúlnak.
Mi vezetjük őket, kiknek buzogánya
Siralmat és jajt hoz Iredsre, Iránra!"

A hírnök elméje megtelvén e szókkal,
Leborúl a földre alázatos csókkal.
Azután fölkelvén, mindjárt nyeregbe ül.
S tovavágtat gyorsan, mint szél a tűz elől.

El is ér Feridún vára közelébe,
Ormozata már is kicsillan elébe.
Oly magos, hogy szinte égig emelkedik,
Szélesen húzódván a hegytől a hegyig.

Hademésztő hősök ülnek a kapuba',
Benn a kárpit mögött, a sereg-fők java.
Egyfelül oroszlán s párduc, láncra verve,
A másik oldalon elefántok serge.

A vitézek szava, az is olyan harsány,
Hogy azt vélnéd, ők is mind megannyi arszlán.
Azt hitte a követ, égbe - nem várba jut,
Azt hitte, péri-had* lepte el a kaput.

* Tündérhad.

Ám a szemes őrök hamar indulának,
S hírül adták ott benn a világ urának,
Hogy vele szólani egy követ érkezék,
Méltóság az arcán, szavában bölcseség.

S mond a király: vonják függönyeit félre,
Szálljon le a hírnök s hozzák be eléje.
Az jő s a sahra néz s hamar megfigyeli:
Minden szem, minden szív a sahhal van teli.

Látja: teste cédrus, látja: nézése nap,
Haja kámfor, képe rózsánál pirosabb,
Az ajka mosolygós, az arca fenséges,
Királyi szava is, hallja milyen édes.

Leborúlt a hírnök - ekként üdvözölte -
S ajkát hosszú csókban tapasztá a földre.
Végre aztán fölkel, engedvén a király,
Aki néki nyomban méltó ülést kínál.

Majd tudakozódik: hogy van a két fia?
Kedvük-, jólétüknek vajjon nincs-e hia?
Majd így szól: "A pusztán olyan soká menve,
Dombon át és síkon, elfáradtál nemde?"

Mondd viszont a hírnök: "Oh nagy uralkodóm,
Ne legyen megfosztva soha tőled a trón!
Fiaidnak dolga jól foly mindenképpen,
Szerencsédre, felség, tisztán élnek s épen...

Óh én másnak vagyok alázatos rabja,
Miket tegyek s mondjak, más parancsol abba'.
Azért, ha mit szólok, talán rút is lészen,
Csak a küldőmre vess - nekem nincs benn részem.

Ismétlem, Felséged engedelmet ha ád,
Két meggondolatlan ifju ember szavát!"
- A sah megengedte, nyelvét hogy megoldja,
És az öreg hírnök mindent elmond sorba.

Feridún válaszol fiainak

Hallgatja Feridún, éberen figyelve,
S hogy az végez, felforr, bősz haraggal telve:
"Oh te nagyelméjű - ilyen választ adott -
Semmi okod sincsen, kérned bocsánatot.

Vártam én már úgy is, amit mondasz nékem
Számítottam arra szívemben én régen.
Mondd meg annak a két tisztátlan balgának,
E két magafeledt Ahrimán-sarjának*:

* A rossznak istene, Ármány.

Örülök, lelketek hogy ím kitártátok!
Oh ez az izenet, ez rátok vall, rátok!
Agyatokban nem volt intésemnek helye;
Mit nektek bölcsesség? nem törődtök vele!
Arról sincsen szó, hogy istent tisztelnétek:
Persze, hogy csak illyest szülhetett elmétek!

Régente hajamnak szine fekete volt,
Termetem cédrusfa, orcám meg telehold;
De az ég, mely által ime hátam görbe,
Csak úgy mint hajdanán, úgy jár most is körbe.
Tinektek sok napot lehet még látnotok:
De nektek se marad büszke a hátatok!

Esküszöm az isten malasztos nevére,
A földre, mely hordoz, s a szent nap hevére,
A hajnal-csillagra s a holdra az égen:
Sohasem akartam, hogy károtok légyen.

Tanácsba gyültenek hozzám a tudósok,
Jöttek a móbedek,* meg a csillagjósok;
Sok nap, sok éjszaka munkála seregünk,
Hogy a föld-osztásban igaz bírák legyünk.

* Papok

Igazságra törtem házam dolgaiba'
S elejétül végig nem is volt ott hiba.
Szívemnek vezére az isten-félelem,
Csak a jót akartam minden ösvényemen.

Virágzó lett a föld oktatásaimtul,
S féltem, hogy majd ujra szétzüllésnek indul.
Azért eltökéltem: már jókor adom át
Szemem fényeinek a trónt s a koronát.

Csakhogy kettőtöket Ahrimánnak lelke
Az álnokság felé, a rosszra terelte.
Óh majd vigyázzatok, a mennyei vezér
Milyen szörnyű zsolddal fizet nektek ezér'!

Egy régi bölcs igét mondok én ma nektek:
Úgy fogtok aratni, ahogyan ma vettek;
E lakhelyen kívül jut nekünk egy más is -
Azt mondá mesterem - egy örök lakás is!

Oh miért hallgattok a dívek* szavára,
Vágytok csak a trónszék mulékony javára?
Látom, egy sárkánynak karma közé estek
S tisztátlan, hagyja el lelketek a testet!

* Ahrimán népe, ördögök.

Közelg a nap, melyen földünk odahagyom:
Gyűlölet- s haragra nem sok időm vagyon.
Azért mindkettőtök jó ha meghallgatja,
Mit mond egy vén ember, három fiu atyja:

Kinek a kapzsiság nem vesz szivén erőt,
Por és sahok kincse egyforma az előtt;
Ha meg porért testvér rátör a testvérre,
Hogy' lehetne annak tiszta, nemes vére?

Sok oly embert, mint ti, hordott földünk háta,
De sokáig nem volt egynek se barátja;
Keressétek hát azt, ami majd odaát
Megszerzi tinéktek isten bocsánatát:

Úgy éljetek, hogy majd legyen eleségtek,
Hogy ama hosszú út ne fájhasson néktek!"

A király szavait hallgatja a követ,
S megcsókolta a port, éppen úgy mint jövet.
Azután a várból indul visszafelé,
Nagyon-gyorsan, mint hogyha vihar röpitené.

Szelmnek a szolgája alighogy elmene,
Jövendőkbe nézett Feridúnnak szeme.
Szólt, jöjjön be Ireds, az a bátrak bátra,
S a jelent s a jövőt mind elébe tárta.

"Az a te két bátyád - így kezdi el - háborg,
S Khaverből ellenünk vezérli a tábort,
Mert a csillagoktól rájuk mérve az van,
Hogy leljék kedvüket a bűnben, a gazban.

Hisz a földeken is, mik osztályrészeik,
Csupán a durvaság, vadság tenyészhetik.

Vigyázz hát: királynak addig van barátja,
Míg fején a világ a koronát látja;
Óh de csak fakuljon arcod színe s hervadj:
Szöknek nyoszolyádtól, minden ember elhagy.

Ne víjj szeretettel, ha más karddal támad
Mert biz a tusában téged ér a bánat!

Messze országukból izentek véreid,
Feltárva előttem szivöknek mélyeit:
Harcba való ha vagy, fiam, harcba szállj hát
Nyissad meg a kincstárt s rakasd fel a málhád.

Nyulj a serleg után reggel, mert ha késel,
Más kapja fel este diadalmas kézzel.
Ne keress e hadra semmiféle frigyet -
Legjobb frigyes társad a te igaz ügyed!"

Ám a nemes herceg e szók hallatára
Felnéz a nagy-dicsű, szerető atyára:

"Óh uram, így eredt ajkán a felelet,
Nézd mi hamar forog a menny fejünk felett;
Elmúlnak napjaink, mint a szél oly gyorsan,
De a bölcs nem búsul, megnyugszik a sorsban.

Az arc, mely ma bíbor, holnap sárga lehet,
A szem, mely ma fényes, holnap sárba' lehet.
Elején öröm van, az utolján könny van,
S bú- baj után ki-ki oda jut, hol csönd van.

Ha egyszer úgy is a porba kerül testünk,
S tégla lesz vánkosunk: oly fát mit ültessünk,
Amelynek élete bármilyen hosszú lesz,
Gyökere vért iszik, gyümölcse bosszú lesz?

Kardos, gyűrűs király, mennyi, óh de mennyi
Termett már e földön s fog még rajt teremni:
De ők, akik hajdan jogart viselének,
Úgy tudom a bosszút nem nézték erénynek.

Fölséged távoznom engedelmet ha ad,
Megyek és jó végre irányzom utamat.
Trón, korona, jogar - mit én nekem mindez?
Sereg nélkül megyek az én testvérimhez,

Mondván: "Béke legyen, bátyáim, veletek,
Lelkemnél, testemnél kiket jobb szeretek.
Minek sóvárogtok haragos bosszúra?
Tiltja az hívőnek a mindenség ura!

A földi javakon mért csüggtök oly vakon?
Ím én eszetekbe Dsemsidet juttatom*:
Dicső székhelyébül hogy űzték ki végül,
Hogy maradt korona, öv meg trónus nélkül!

* Lásd a bevezetés I. lapját.

E keserű falat, ez az ami vár ránk,
Én rám is, rátok is, ha véget ér pályánk!"
Ha lehet lelküket így is lágyítanom,
Legszebb bosszút álltam az én bátyáimon!"

"Bölcs fiam, mond a sah, két bátyádnak a harc,
A vér kell, s te békét meg lakomát akarsz?
De hisz régen mondják kicsinyek és nagyok:
Ki fogná csodálni, hogy a holdfény ragyog?'
Várhattam tetőled ezt a nemes választ,
Hogy a szived békét, szeretetet választ.

De aki életét semmibe se véve
A sárkány lehének így megyen elébe:
Várhat-e az mást is mint mérget, mely fojtja?
Hisz ily természet van a sárkányba ojtva!

De ha neked, fiam, ez a kívánságod,
Készülj hamar s tégy úgy, ahogy jónak látod.
Majd most kiválasztod egypár hű embered
S őket kíséretül magadhoz rendeled.

Amíg te fölkészülsz, szívem tele búval,
Szólok egy levélben ama két fiúval.
Óh csak már látnálak visszajönni épen -
Hisz a lelkem fénye te vagy mindenképpen!"

Ireds elérkezik testvéreihez

Most a sah nevében levelet írának
A Khaver-Khodájnak s a csíni királynak.
Így szólt - előbb áldva azt a Nagyerejűt,
Aki van s aki lesz mindig s minden helyütt -:

"Hadd menjen e levél, tanácsokat vivén
Két napnak, ki fönn jár a mennyeknek ívén,
Aki mind a kettő bajnoksággal ékes:
Khavernak urához, Csinnak hercegéhez.

Az küldi hozzájuk, ki már sokat látott,
Sokféle sötétben tud világosságot
Sok kardot s buzogányt forgatott kezébe',
A korona fényét csillogóbbá téve.

Ki hol éjszaka volt, fényes derűt terjeszt,
Aki rémületet s reménységet gerjeszt,
Ki milliók terhét váltotta könnyűvé,
Ki az egész földet ragyogóbbá tevé.

Új trónusra kedvem s homlok-ékre nincs már,
Nem kell már énnekem bármi tele kincstár,
Csak az, hogy akikért annyi harcba fogtam,
Lássam gyermekimet boldogan, nyugodtan.

Öcsétek, ki ellen a szívetek ádáz,
- Bár ő tőle nem szállt senkire, csak áldás -
Haragotok mián hozzátok látogat,
Erős vágya kelvén nézni orcátokat.

Magasztos lélekkel e nyűgös útra tér,
Elhagyja országát a ti kedvetekér';
Leszállott trónjáról s a kengyelbe hágott,
Vivén a lelkében alázatosságot.

Ő ifjabb nálatok, azért ti gyengéden,
Óh bánjatok vele szendénél szendébben:
Meg kell böcsülnötök nyájas, édes szóval,
Ahogy én tápláltam, táplálnotok jóval.
S három napig vígan nálatok lakozván,
Igaz szeretettel küldjétek majd hozzám!"

Ellátták pecséttel az ékes levelet,
S azután várából Ireds tova eredt,
Nehány ifju s agg hős levén útitársa,
Csak amennyi szokás ilyen utazásra.

Vérei sátrához midőn közel üget,
Csak nem is gyanítva gonosz ő tervüket:
Ezek szokás szerint elébe kimennek
Hosszú soraival a bajnoki rendnek;

S látva, ragyog képe a nyájas mosolytul,
Szemök pillantása még vadabbra fordul.
Az a békét, ezek a harcot keresék
S köszöntő szavukban nem volt őszinteség.

Arcán ez derűvel, azok rejtett dühvel,
Így érték sátraik', nem egyenlő szívvel.

Mindenki bámulta Ireds fejedelmet:
"Ez aztán, susogták, koronára termett!"
Csodás izgalom volt mindenki szivébe',
Lelkökben szeretet, szemökben a képe.

Még oszlás után is össze álltak itt-ott,
Ireds nevét súgva, mint valami titkot.
"Ez oszt' megérdemli, hogy legyen sahinsah:
Arr' a koronára méltóbb ember nincs ma!"

De Szelm a sereget titkon megfigyelte,
S viseletjök mián zavart lőn a lelke.

Visszatért sátrába a bosszút lihegő,
Vér tódult szivére, homlokára redő,
Minden embert gyorsan sátrából kikülde,
Aztán maga Túrral tanácskozni ült le.

Beszéltek mindenről: a trónnak sorsáról,
A sahinsah-rangról, a három országról.
Végre Szelm fölszisszen: "Nem látod-e, öccse,
Fejök a katonák hogyan dugják össze?

Mialatt Iredssel ide visszajöttünk,
Vizsgáltad-e vajjon a népet köröttünk?
Láttad-e: mindenki, az úton aki járt,
Elnyelte szemével a "fiatal királyt"?

Az a két hadsereg, amely minket követ,
Odamenet más volt s más volt visszajövet;
Bizony Ireds miatt nagy én szivem terhe,
Rám szakadt a gondok, az aggságok telje.

Én a két sereget megfigyeltem mindig:
Ezek sahnak már csak Iredset tekintik.
Hogy ha őt tövestül ki nem irtja kezünk,
Magas trónusunkról lába elé esünk!" -
Ezzel talpra kelnek s egész éjjel által
Szövik fondorlatjuk epés gonoszsággal.

Iredset megölik testvérei

Hogy az áloműző hajnal eljött ujra
S a nap kárpitjait félre vonta ujja,
A két álnok, kikben lobog a gonoszság,
Akik a szemérmet arcukról lemosták,
Komor lépésekkel mennek arra fele,
Ahol az öccsüknek vagyon nyugvó helye.

Emez a sátorból észre veszi jöttük,
Örvendező szívvel megjelen előttük,
Bekíséri őket, akik most a szegényt
Cudar beszédekkel ostromolják eként:

"Te vagy ifjabb! - Túrtól jött az első kérdés -
S homlokodra mégis koronát te mér' tész?
Iránnak trónjához, te fickó, mi közöd,
Míg én itt vetyengek, turk emberek között?

Az öregebb véred Khaver földjén sínylik
S te fényben élsz, kamrád kinccsel tele színig!
Hogy osztályt tett apánk, bizony mondom abba'
Másra ő nem gondolt, csak a legifjabbra!"

Hallván Ireds, bátyja mily háborgva perel,
Szavára szelíden, csöndes hangon felel:
"Óh te híres-neves, miért e viszály itt?
Békét keressen, ki boldogságot áhít!

Nem búsulok én már királyi trón miatt,
Nem kell nekem nagy név, nem kell iráni had,
Nem kell maga Irán, Khaver se, meg Csín se,
Nem-tetsző énnekem egész világ kincse!

Minek óhajtani nagy hatalmat olyat,
Melynek az a sorsa, hogy korhad és porlad?
Bár nyerged a mennybolt, elközelg a vég rád,
Ahol nyoszolyának nem adnak csak téglát.

Bár én eddig Iránt mint sahja óhattam:
Koronával, trónnal immáron jól laktam.
Diadémet, gyűrűt, mindent nektek vinnék:
Csak az egyre kérlek, haragotok szűnjék!

Nekem tivéletek ne legyen viszályom,
Senkinek a szíve miattam ne fájjon;
A ti lelketeket rangom ne epessze -
Elmegyek én inkább akármilyen messze!"

Túr ezt csak hallgatta, hallgatta komolyan,
De ami fogna rajt, nincsen ige olyan.
Gyűlölt neki öccse engesztő beszédje,
Nincsen ínye szerint a béke pecsétje.

Kirúgja a széket gyorsan maga alul,
Toporzékol bőszen, ordítoz szilajul,
A trónról lerohan, pörgetve kezében
Súlyos arany székét, rettenetesképpen -

S a koronás főhöz, ó jaj! oda vágta...
Amaz rimánkodott: "Ó irgalmazz, bátya!
Nem feled-e, így szól, Isten parancs-szavát?
Ilyen a te hited? így tiszteled apád?

Ne ölj meg! ne ölj meg! Hidd el, utóvégre
Bosszút kiáltna rád szivem hulló vére.
Ne légy gyilkos, ne légy! Ha kívánod, jól van:
Úgy elmegyek, hogy majd hírt sem hallasz rólam,
Tanyám a világnak egy kis zúga leszen,
Betevő falatom munkámmal keresem!

Nem lehet, hogy szíved semmibe se venné,
Hogy lélekkel bírót tégy lélektelenné,
Eltiporj egy hangyát, búzaszem-cipelőt!
Az is él s élete drága, lelke előtt.

Azt ki veled egy-vér, le bírnád sújtani?
Öreg apád szívét fel bírnád gyújtani?
Óh az Isten ellen bűnös karral ne törj!
Neked a világ kell? Megkapod, de ne ölj!"

Így szól, ámde Túrnál szava mit sem ér el;
Lelke indulattal, agya tele széllel,
Csizmájából tőrét hamar kiragadja...
S Iredsen végigfoly a piros vér habja.

Az az éles méreg, az a fényes penge,
E herceg szívében benne van, ó benne!

Végig nyúl a földön a királyi gyermek,
Mint büszke cédrusra ha bárdot emelnek.
Hajnalszín orcáit vérfolt szennyezi be -
A világ urának megszűnt verni szíve.

Most fejét, amelynek koronás éke volt,
Törzséről leszelték... és ezzel vége volt.

... Óh világ, te, amely gonddal fölnevelted,
Mért nem oltalmaztad azt a jámbor lelket?
Nem tudom, titokban ki a te barátod,
De a könnyem pereg azon, amit látok!

Szelm ámbrát és pézsmát tőn az agy helyébe,
S e szavakkal küldte a király elébe:

"Ím itt a drága fő, az, amelynek szántad,
Mint a legméltóbbnak, ősi koronánkat.
Koronát és trónust adj most néki, adj hát...
Bizony földre zuhant terebélyes nagy fád!"
Most a nyomorultak, válván, elindultak,
Az a Rumba vivő, ez a csini útnak.

Feridún értesül Ireds megöletéséről

Halljátok, aznap, a kiszabott időbe'
A szörnyű újságnak ki volt a vivője?

Fürkészi az utat Irán agg királya,
Harcosival együtt édes fiát várja.
Készültek fogadni briljántos föveggel,
Trónnal, mely kirakva szép türkisz kövekkel;

Készültek köszöntni tüzes boritallal,
Muzsikus sereggel és ünnepi dallal.
Ott a sok elefánt, hátukon a dobok,
Az egész országban öröm tüze lobog.

Egyszerre csak, amint ott állnak és várnak,
Porfelhő kel szélén a látó határnak.
Dromedár tűnt elő a porfelhő megül,
S látják, hogy rajta egy bánatos öreg ül:

Nagy sírásba tör ki a gyász, amit érez,
S egy aranyos urnát szorít a szivéhez...
Abban az urnában van a selyem szövet,
Melyben Ireds fejét hozta el a követ.
Színehagyott ajkkal, keserves sóhajjal,
Elér Feridunhoz szívet tépő jajjal.

Nem is sejtve, mért sír az az öreg cseléd,
Levették az urna aranyos födelét,
Eltolták a selymet - s iszonyattal telve,
Ireds leszelt fejét látták a lepelbe'.

Lováról Feridún le a földre esett,
Tépték ruháikat mind a főnemesek,
Az arcuk sötét lett, szemük könnytül fénylett...
Hajh ettül a naptúl mind beh mást reménylett!

Hallván, haza mint tért az a nagyok nagyja,
Visszafordult a nép, mely jött, hogy fogadja.
Megfordítva a síp, széttépve a zászló,
Soknak arca portul ében-színbe játszó.
Fekete takaró elefánton, dobon,
Azúr-színű festék minden arabs lovon.

Gyalog megy a sereg, vén királyuk szinte,
Így indulnak tovább, fejök porral hintve,
Így megy s jajveszékel sok-sok híres nagyúr,
S karjairól a húst letépdesi vadul...

Ne véljed, óh ember, a szerencsét hívnek,
Meglazul a húrja akármilyen ívnek.
Az égnek forgását Isten úgy rendelé,
Hogy ma ránk néz arca, holnap már másfelé;

Azt hiszed, hogy gyűlöl, s épp akkor nevet rád,
Azt hiszed, barátod, s akkor hoz sebet rád.
Óh fogadd tanácsom s ne csüggj a földi jőn,
Szívedből ez érzést mosd ki önmegadón.

A király zokogva, keseregve a had,
A holt királyfinak kertje felé halad,
Hol a sah ünnepén sokszor összegyűltek,
Hol hajdan annyiszor lakomához ültek.

Fiának a feje nyugodván kebelén,
Belép az agg király, lassan előbbre mén,
Rámered a trónra, mélyen felsóhajtva:
Ki rajt szokott ülni, már sohsem ül rajta!
Azután fekete homokkal hinti be,
S eget-verő jajjal nézi minden híve.

Reszkető kezei ősz fürteit tépik,
Ontja a könnyeit, karmolássza képit,
Azután vérszínű övvel övezkedett
S fia hajlokába tüzes csóvát vetett.

A ciprust, a rózsát sorra felgyújtatta,
A vidámság szemét vaksággal sújtatta.
Szegény fia fejét pihentetve mellén,
Így szólt, tekintetét Istenhez emelvén:

"Nézz le, örök bíró, te igazság ura,
Nézz erre a vétlen' meggyilkolt ifjura;
Imhol, ékes fejét a handzsár leszelé,
Testét odadobták oroszlánok elé.

Sújtsa hát lángod is szívét e gazoknak,
Ami másnak napfény, éj legyen azoknak,
Hadd égesse méreg veséjük és májuk,
Hogy a vadállat is szánva nézzen rájuk!

Te hatalmas Isten, tőled azt is kérem,
Hogy a sors e földön csak addig kíméljen,
Míg Ireds magvából hős kel, híres-neves,
Aki a bosszúra majdan kardot övez,
S mint ez ártatlannak vérét ők folyatták,
Úgy írtja ki vassal e két sárkány-fattyát.

Ó csak ezt érjem meg s elmegyek szívesen,
Hol mértéket rólam a föld pora veszen!"

Ekképpen jajongott soká a bús-szívű,
Körülötte megnőtt s övéig ért a fű.
Föld volt derékalja, por az ágy leple.
Világnéző szemét vak éjszaka lepte.

Kapuja zárva volt, csak az ajka nyílik
Untalan panaszra: "Úgy mentél a sírig,
Úgy haltál meg, óh te szegény hősi gyermek,
Ahogy még nem halt meg soha trónra termett!
Ahrimán ocsmányul levágta a fejed,
Oroszlán torka lett temetkező helyed!"

Oly jajgatás hangzott egész országán át,
Hogy a vadaknak is elrabolta álmát,
Minden tartományban, akárhol csak laknak,
Csoportjai gyűlnek nők- és férfiaknak.

Szívök vérrel teli, könnyel tele szemük,
Így ült sötét gyászban, zokogva mindenik.
Így töltenek napot, így töltenek éjet -
Nékik mint a halál, olyan bús az élet.

Ireds leányának születéséről

Lőn pedig nemsoká, hogy a sah elméje,
Odafordult Ireds nőinek termére,
És átalhaladva az asszonyi lakon,
Végig nézett ama hold-orcájúakon.

S látott egy szolgálót, szépszemélyüt, delit,
Akiről megtudta, neve Hahaferid,
Kit Ireds szeretett s ki pár hónap olta
Szerelmök gyümölcsét szíve alatt hordta.

E tündér méhében mivel gyermek rejlett,
Feridúnnak háza megin' vígabb hely lett.
A szépek szépétől a sah fiut remélt:
Lesz, aki bosszút áll, úgy mond, gyermekemért!

De mikor eljött a könnyülés nappala:
Hajh, a várt csecsemő leány-gyermek vala!
Bár a közel remény ekképp messze szállt is,
Gyöngéden nevelték e kis rózsaszált is.

Kiki gondozgatta, kiki becézte őt,
Úgy hogy bájban dússá, nagyra, erősre nőtt;
Aki megcsodálta tulipán arcait:
Mintha csak, így szólott, az apja állna itt!

Mikor pedig felnőtt s hajadonná érett,
Fürtje szurok-, képe göncölszekérré lett.
Peszenget választá a bosszút lihegő,
S hozzá adta nőül. S megint mult az idő.

Peszeng a Feridún öccsének volt sarja,
Fényes nemzetségű, győzödelmes dalja,
A Dsemsid magvából, aki megérdemlé,
Hogy a sahok címe jusson neve mellé.

Minucsér megszületik

Most figyelj: mit hozott a menny azúr boltja,
Miután kilencszer újult meg a holdja.
Fiút szült az ékes, nemes Mahaferid,
Koronára méltó szépségekkel telit.

S levették kebléről a gyöngéd szülének,
A sah elé vinni nyomban készülének.
S aki vitte, így szólt: "Legyen csarnokidban
Meg szívedben öröm: Ireds megin' itt van!"

S boldog mosoly szökött az agg arcaira,
Mint hogyha igazán feltámadt vón' fia.
S ölében feküdvén a gyönyörűséges,
Buzgó hála-imát küldött fel az éghez:

"Óh ha látásomat, Isten, visszaadnád,
Szólt - hogy én is nézném az ő arculatját!"
S hogy soká könyörgött az ég ura előtt,
Ím az visszaoltá szemébe az erőt.

Alig hogy meglátta Feridún a napot,
Szomjú tekintete a gyermekre csapott,
S aztán felkiáltott: "Áldott ez a hajnal!
Ellenségim szívét ez borítsa jajjal!

Drága színborával ragyogó serlegnek,
A Minucsér nevet adja a gyermeknek,
Szólván: "Tiszta nőnek s férfinak volt frigye,
Melynek ily gyönyörűn fakadt ki a rügye!"

S olyképp nevelteté pici kora óta,
Hogy a szellőtül is, a légtül is ótta.
Még a dajkának se, ki hordozta ölbe,
Annak se volt szabad lépni puszta földre:
Illatos pézsma volt, melyen átalhaladt,
A feje csodaszép selyem-ernyő alatt.

És a gyermek felett szállottak az évek
S nem is hoztak bajt rá csillagi az égnek.
Mik királynak valók, minden tudást, erényt
Megtanult az ifju annak rendje szerént.

S hogy a sahnak megtért látása és kedve,
Híre újra nagy lett, nőttön növekedve.
Hatalmas buzogányt, arany trónus-széket,
Ad unokájának türkiszes fej-éket,
Adja kincsesháza kulcsát, mely kövekkel,
Tele nyakbavető-, övvel és föveggel;

Ad neki egy sátrat - csupa színes bársony -
Melyben párduc-bőrök hevernek rakáson,
Adja arany zablás arab lovak rendjét,
Sok arany hüvelyű indiai pengét;

Páncélt, szemes inget, mit Rúmba' gyártottak,
Ellen csapásai melynek nem árthatnak,
Iveket Csácsiból, kadangfa* vesszőket,
Pajzsokat, dsídákat, halálra sebzőket.

* Nagyon kemény fanem.

Minderre a kincsre, mit éveken által
Hordatott együvé annyi fáradsággal,
Édes unokáját méltónak ítélte, -
Szíve szeretettel úgy dobogott érte.

Aztán ráparancsolt a hős daliákra:
Minden tartománynak színe és virága
Késedelem nélkül járuljon elibe.
S harcravágyó szívvel mindahány eljöve:

A népnek elei: hős Karen Kavegán,
Siruj, az oroszlán-járású pehleván,*
Kemény-nyakú Gersaszp, a villám-gerelyű,
Szám, Nerimán fia, a párduc erejű.

* Országnagy.

Kesvad, kinek fején arany sisak ragyog,
Kobád... s még számtalan világvédő nagyok,
Akik hercegüket sahjukul köszönték,
Legdrágább gyöngyeik fürtjeire önték.

E nagy ünnepnapnak a dicsőségében,
Farkassal a bárány együtt ment békében;
S mikor oda nézett nagy bajnoki közé,
Homlokával a sah az eget verdesé.

Szelm és túr hírt hallanak
Minucsérről

Meghallják Szelm és Túr, a sah miket művel,
Trónterme hogy ismét tele fény- s derűvel.
S a hit-tagadóknak rémül szívük s agyuk:
Sejtik, lemenőben vagyon a csillaguk.

Megin' össze ültek, gondokba merültek,
Hogy ím napjuk elé tornyos felhők gyűltek.

Egyazon széndokkal végre elhatárzák:
Dűlőre más nem visz, csak ez a csalárdság:
Hírnököt eresztni apjuk székhelyére,
Ki - más út nem maradt - bocsánatát kérje.

Fűtettek-kutattak, olyat ha lelnének,
Aki serény eszű, ki ura nyelvének.
Leltek is egy bölcset, kinek hévvel tele,
Apróra elmondták, mit akarnak vele.

Azután rettegve sorsuk rosszra váltát,
Kelet kincsesháza kapuit kitárták,
Kihozatták legszebb, dús koronájukat,
Felcifrázták talpig elefánt nyájukat;

Előkerült pézsma, előkerült ámbra,
Drága szövet, bársony, selyem, kocsi számra.
Ahány ember Szelmhez s Túrhoz járni szokott,
Tett hozzá mindenik egy-két ajándokot.
S mikor így azt hitték, elegendő lészen,
Elébük állott a hírnök, útra készen.

S újra is elmondták, vele mit izennek:
Elsőbben dicsérje urát földnek s mennynek,
S mondja: "Mindörökké tartson kormányzatod,
Ó te, kinek trónust maga Isten adott!

Friss elme, ifju test, ékítsenek téged:
Nőjjön egeken túl a te bölcsességed!
Két rabod küld engem üdvözléssel ide,
Sahinsahi várad fénylő termeibe.

Csúfság volt, óh igaz, amit végbe vittek,
De nincs is szünete szégyen-könnyeiknek;
Bűnükön, óh felség, nagy lett a bánatok,
S epedve szomjuzzák a te bocsánatod.

Remélni sem merték mind a mái napig,
Hogy te meghallgassad könyörgő szavaik.
De ma szólnak: Egy bölcs írta meg valahol:
Akárki rosszat tesz, maga által lakol,
Mivel a félelem marja keservesen...
Minket se szűnt marni egy árva percre sem.

De a sors könyvébe ha ez volt megírva,
Rendelésit annak hárítni ki bírja?
Világdúló sárkány, oroszlán is gyenge,
A hatalmas végzet hurokjával szembe.

Aztán: ki győzné le a tisztátlan dívet,
Mely istenféléstül elvonja a szívet?
Nékünk fondorlata nyugságot nem hagya,
Így lett az ő fészke: két jó ember agya.

De most a királyra függesztjük szemünket:
Hogy talán enyhődik s el nem taszít minket.
Akármilyen nagy is, e vétek-foltunkat
Rójja fel irgalma tudatlan voltunknak.

Továbbat: hadd legyen mentségünk a végzet,
Amely kit erényre, kit meg bűnre késztet;
Harmadszor meg a dív, ki bolyong a földön,
Hírnök alakjában, hogy itt bűnre törjön.

Ha hát bosszúvágyad szívedből kivetéd
S igaz hűségünknek hiszed ígéretét,
Akkor esdekelünk: bárhány fegyveressel,
Látogatásunkra Minucsért ereszd el,
Hogy mint két cseléde, úgy álljunk elébe,
S szolgáljuk; mert erre vagyunk eltökélve.

Hadd áztassuk könnyel ama kis fa törzsét,
Mit eddig bosszúvágy nevelt és gyülölség;
Most könnyeink kapná s hű gondoskodásunk:
Ha megnő, trónunkat s egész kincses-házunk!"

Feridún fiai követet küldenek hozzá

Útra kél a hírnök s töprenkedve mondja;
Lesz-e e szavaknak gyökere és lombja?
Végre Feridúnnak elérte várasát,
Vele a sok szekér, elefánt, drágaság.

Amikor a király hallá közeledtét,
Kiadta parancsban, hogy a trónját fedjék
A legeslegdrágább Rúm-földi szövettel,
Magát meg várják a kejáni* föveggel.

*Királyi.

Mikor aztán felment a trón-emelvényre:
Ciprus volt, mely fölött holdnak ragyog fénye.
Koronán kül láncot meg függőt is horda -
Mindent, mit megkívánt fejedelmi volta.

Ott ült Minucsér is mellette s a fején
Néki is tündökölt aranyos diadém.

Két oldalt hősöknek állott a sorfala,
Akiknek vont-arany öltözetjük vala,
Arany övük mellett arany buzogány volt,
Szinte az egész föld nap fényébe' lángolt.

Sok oroszlán s párduc állt a jobb oldalon,
Megkötve sok ádáz elefánt a balon.

Most a vitéz Sápur kijön és széttekint,
S hogy menjen be véle, ama hirnöknek int.

S hogy ez megpillantá a sah belső lakát,
Szaladó léptekkel sietett rajta át,
S amikor Feridún közelébe jutva,
Trónját s koronáját maga előtt tudta:
Lehajtotta fejét menten a föld felé,
S homlokát sokáig a porhoz dörgölé.

A dicső Feridún, a világ királya,
Arany széket hozat, telepedjen rája.
S a hírnök megkezdi magasztalásait:
"Dicső a te trónod, koronád, zászlaid!

Rózsakert az ország a te széked körött,
Fenségeddel e kort fényessé bűvölöd;
Előtted porszemként állunk mi, szolgákúl,
Élünk csupán szíved irgalmas voltábúl!"

A sah kegyelmesen fogadta szavait,
S az elébe ontá ajándék javait,
Aztán pedig újra megoldódzott nyelve,
Míg a világ ura hallgatta figyelve.

Homályba takarva fényét az igaznak,
Az elmondta tervét a két pártos gaznak,
Hogy ők engedelmet könyörgnek mindenért,
Hogy magukhoz várják vendégül Minucsért,

Hogy felövezkednek szolgálni őt bárhol,
Kedvéért lemondva trónról, koronáról,
Hogy megváltják tőle apja kihullt vérét,
Adva gyöngyöt, selymet, kincset, ezerfélét.

Az így szólt. Figyel rá a világ királya,
Majd gondolatjait maga is kitárja.

Feridún felel fiainak

A dicső sahinsah hogy eszébe vette,
Két lator fiának hogy' szól izenetje,
Ily módon küldi el a nemes férfiut:
"Vaj' tündöklő napfényt eltakarni ki tud?

"E hittől-szakadtak szíve titka nékem
Sokkal világosabb, mint a nap az égen!
Híven megjegyeztem minden mondásodat;
Figyelj s mindahányra válaszomat fogadd.

E két nemtelennek, két istentelennek,
Mondd e két vakmerő-, csupa-fertelemnek:
Üres gagyogásuk előttem mit sem ér;
Megizenem nékik néhány szóval, miér'?

Olyan epekedve várjátok öcsétek?
Hát Ireds hova lett? Talán feledtétek,
Hogy vadak torka lőn teste nyugvó helye,
S kis ládába szorult az ő véres feje?

Ahogy elbántatok szegény, jó Iredssel,
Ugyanúgy akartok cselekedni ezzel!
De nem fogjátok őt látni csak had előtt:
Acélos sisakot s buzogányt viselőt!

Kaveh zászlajával* készül majd hozzátok
S lovai lábától foltos lesz országtok.
Istápjai lesznek Káren, a vakmerő,
S a nemzet gerince, Sápur, a hadverő;

* L. a bevezetés XII. lapját.

Jobbján Sidus áll majd, szilárdúl mint hegyszirt,
Balján Siruj, ki már oroszlánt is megbirt,
Ott lesz Telimán sah, Szerv, a Jémenbeli,
Az a háborúban bölcs tanáccsal teli.

Iredsért ültetett bosszúnk fája törzsét,
Vérrel kell öntöznünk levelét, gyümölcsét.

Igaz, hogy béretek soká halasztódott,
Görbehátú sorsunk nem adván rá módot;
Hogy' tehettem volna, hogy két fiam ellen
Irtó háborúra kezem én emeljem?

Ámde gyilkos karral melyet kiírtának,
Gyümölcstermő sarja lett most ama fának;
S ez ifjú most elmegy, mint sívó oroszlán,
Apja haláláért bosszút szomjuhozván,
S egy hegytől a másig húzódik serege
S útjától megrendül a földnek kereke!

Továbbat: kéritek, vesse ki szivébül
Bosszúvágyát a sah s engedjen meg végül:
Hogy a vaksors hozott s a kerengő égbolt
Lelketekre homályt, agyatokra tébolyt!

Ejh, szófia-beszéd, e bárgyú esengés!
Maga az Úr mondja, ki rosszat el nem néz:
Ki bűn magvát hinti, földön jót nem érhet,
Se paradicsomtul üdvöt nem remélhet!

Hisz ha hihetnétek, Isten megbocsátott:
Bűnötök zsoldjátul ma se tartanátok.
Aki bölcs, az éppen esdéstekből látja:
Tudjátok, ama tett fönn nincs megbocsátva!

Szeméremnek híján miket izenétek,
Sötét szívből fakadt sok mázas igétek!
S mindkét lakástokon sújtani fog ezér',
Innen s túl a síron, az a legfőbb Vezér.

Harmadszeren küldtök fehér trónusokat
Hadi elefántot, koronát is sokat.
S azt hiszitek, tarka kövekkel, bolondok,
Lemossátok a vért, s bosszúmról lemondok?

Drága fiam éltét árúba bocsássam?
Inkább hulljon romba trónom s egész házam!
Ki olyat ad kincsen, minek ára nincsen,
Sárkány fajzatánál rosszabbnak tekintem!

Rólam ne beszéljék: nemes fia éltét
Agg apja engedte, hogy pénzre cseréljék!
Kinek kell az a ti ajándék marhátok?...
De mit vesztegessem szavaim? Halljátok:

Addig míg ez ősz fej itt nyugszik vállamon,
Nem alszik ki benne a bosszú-kívánalom!
Én meghallgattalak, s most feleletemmel
- Jól írjad elmédbe - színem elül menj el!"

Hallatára mind e rettentő szavaknak,
Látva ráncbaszedett homlokát az aggnak,
Fehérül a követ, megremeg, hirtelen
Felpattan ültéből s lova hátán terem.

Elméje ifju, de bölcsességgel teljes,
S látta már, a jövő mily átkokkal terhes:
Hogy Szelm és Túr fölé a forgó menny vészt hajt,
Hogy a homlokukra mély redőket vés majd.

Nagy gyorsan vágtatott, sebes szellőképpen,
Agyában a válasz, ólmos gond szívében.
S hogy feltűnt előtte Khaver a távolban,
Látja, hogy a síkon valami tábor van.

Arra tart, ahol a legdúsabb sátor áll:
Ott vár reá, tudta, a khaveri király.
Drága selymek voltak falára terítve,
Köröskörül nagy tér vala elkerítve.

A két sah, ki ott benn tanakodik titkon,
Meglátja s felkiált: "Már a hírnök itthon?"
S rászólnak az őrre, aki odakint vár,
Hogy a visszatértet vezesse be mindjár'.

S újdonat új székre hamar leültették,
Szóljon a hercegről, azonnal sürgették.
Újságot kívántak minden dolog felül:
Mily homlok-dísze van? Milyen karszéken ül?

Írja le Feridúnt, írja le a serget,
Főbbjeit, s hatalma hány országra terjed?
A keringő égnek milyen az állása
Minucsérra nézvést? Ráhull-e áldása?
Hogy hívják a deszturt* s a többi tanácsost?
A kincstár mekkora s arra ki vigyáz most?

* Miniszter féle.

"Fényes a kikelet, így szólt a felelet,
De fényesbnek vallom azt a csodás helyet.
Az éden tavasza, az lehet csak olyan,
Ahol a föld ámbra, a tégla meg arany!

Tetejével felhőt verdes a palota,
Vidám paradicsom annak homlokzata,
Trónusterme hegynyi, pályatere pedig
Akármilyen órjás kerttel vetekedik.

Hogy e házba léptem, melynek büszke orma
Mintha csillagokkal tanácskozott volna:
Maga alatt nézte a földet a király
Oroszlán s elefánt hevert lábainál;
Amazok nyakukon köves láncot hordtak,
Emezeknek hátán arany trónok voltak.

Verte a dobokat a dobosok rendje,
Mellette síposok szerszáma is zenge;
Zajuk a palotát s az udvart fölveré,
Az ég is, a föld is visszhangozott belé.

Mikor alázattal előléptem végre
S felnéztem arr' a nagy türkiszköves székre:
Láttam rajt' egy aggot, kinek az arca hold,
Kinek fején fényes, rubint-korona volt.

Haja kámfor, de még arca rózsalevél,
Hangja szépen csengő, egy szava se kevély.
Ő az egész világ félelme s reménye,
Mintha Dsemsid király benne ujra élne.

A herceg, ki sudár mint egy ciprus fácska
- Dív-ölő Tamuráth* testi-lelki mása -
Ott ült jobbkéz felül a sahinsah mellett,
Kinek benn', meglátszott, mily öröme tellett.

* L. a bevezetést... lap.

Ott állott Kaveh is, a kovács-dalia,
S mellette csatában sokat forgott fia,
Kinek neve Káren, a had-irtó kezű,
A seregek réme, a villámos eszű.

Ott a sah desztúra, Szerv, Jémennek ura,
S Gersaszp, ki ügyel a sok kincstár-kapura:
Hogy hány van, nem hiszem hogy megszámlálhassák -
Nincsen a világon több ily fény, ily nagyság!

S láttam két sor vitézt a várkastély előtt,
Aranyos föveget s buzogányt viselőt,
Élükön Síruj, az arszlánnál erősebb,
Meg Sápur, a mérges tigrisnél is bőszebb.

Dobbal a hátukon ha elefántjaik
Megindulnak, a lég ébenné változik!
Ha Feridún reánk ennyi hadat szórna,
Hegy rónává lenne és heggyé a róna;
Bosszúvágyat mutat arcukon a ború,
Egy a gondolatjuk: háború! háború!"

Mikor amit látott, sorban előadta,
Megmondta urának, mit izene atyja.
A két zsarnok szíve reszket e beszédtül,
Az arcuk is majdnem lazúr-színre kékül.

Megint tanakodnak a sátor zugába',
De soká szavuknak se feje se lába.
Végre Túr így szólott öregebb vérihez:
"Víg mulatozásnak bizony most vége lesz!

Nem várunk, amíg e kölyök-oroszlánnak
Karmai s fogai élesbekké válnak.
Tartanunk, óh bátyám, hogy ne kéne tőle,
Amikor Feridún volt a nevelője?

Ha ilyen szépapa tervel s ily unoka,
Nagy jajnak lehet ez eredendő oka!
Azért övezkedjünk, megvívni e vésszel:
Sietős a dolog... jaj lesz, hogyha késel!"

S rögtön el is indult egypár lovas csapat,
Hogy Csinból s Khaverből toborozzon hadat.
S ím fegyverlármával tellett meg országuk,
Érkezten-érkeznek a hősök hozzájuk:
Határa sem volt már, annyi hadi rend gyűlt. -
De csillaguk fénye, hiába, már gyengült!

Sisakok, páncélok egész óceánja,
Túránból a két had elindul Iránba;
Sok bősz elefánttal, sok drága jószággal,
A két véres király megyen írtó vággyal.

Feridún elküldi Minucsért,
hadakozni Szelm és Túr ellen

Hallván a sahinsah, hogy ama két sereg
A Dsihún habjain átkelt és közeleg,
Szólott Minucsérnak, hagyja el a várost,
Vezesse a népet ki a síkra már most.

Így szólt példálódzva: "Ha egy ifju embert
A végzet szerencsés, nagy pályára rendelt,
Még az a zerge is hurokjára kerül,
Mely megett vadász áll, míg párduc les elül.
Nyugalom s türelem s fortélyos okosság
A vad oroszlánt is hálójába hozzák.

Te is, ámbár e két gonoszság-cégére
Rejtőzzék előled a világ végére,

Csak eredj utánuk, míg őket megleled,
S tűzzel s fujtatóval izzítsad fegyvered!"

S amaz szól viszontag: "Óh sahok közt első!
Ki ellened készül, mint háború-szerző,
Annak sötétülni kezdett már csillaga,
Testére, lelkére nyomort zúdít maga!

Íme most felveszem Rúmnak páncél-ingét,
S le nem kerül rólam, viselem azt mindég,
Amíg - hadam a port fölvervén a napig -
A végtusa után bosszúm nem nyughatik!
Hisz embernyi ember abb' a rajba nem lesz -
Még közel se mernek jönni seregemhez!

Kárent, a nagyvezért, hamar utasítja,
Indítsa a tábort kifelé a síkra,
A Kaveh zászlaját szintén vitesse ki
S a királyi sátort rójják össze neki.

Ám Túrnak és Szelmnek megvitték a vészhírt,
Hallják, az Iránság immár fel is készült,
Hogy Narven erdején immár át is keltek,
Hogy lihegő dühvel s bosszúvággyal teltek.

A gyilkos testvérpár most hát elrendeli,
Hogy gyorsan előbbre menjenek emberi:
Alán földet s tengert hagyva hátuk megett,
Ők is lehozzák a síkra a sereget.

Túr hogy észrevette az előcsapatban,
Nem messzire tőle, a nemes Kobad van,
Felé megy s beleköt: "Gazdádhoz eredj te,
Hogyha Iredsnek csak leánya született,
Mi jusson van trónod s királyi süveged?"

"Helyes, majd elmondom - Kobad eképp szóla -
Ezt az izenetet, híven, szóról szóra.
Ámde ha megrágnád jobban e beszédet,
Ha tanácsra hívnád a te bölcsességed',
Látnád, mily becsmérlő ez a te szavad is:
Nyelvelő gúnyodtól szepegnél magad is!

Nem fogom csodálni, ha a puszták vadja
Éjente naponta sorsotok siratja;
Mivelhogy Narventől egész Csín-országig
Hosszú sor vitéz áll, aki harcra vágyik.

Ha a Kaveh-zászló előttetek lengvén,
Csillog majd a napfény pár százezer pengén,
Tudom remegni fog minden porcikátok:
Azt hiszitek, hegység, mikor völgyet láttok!

S ezzel elment Kobad az ifju sah elé,
S Túrnak izenetjét ottan ismételé.
Mosolyg a királyfi, hogy ezt hallja tőle:
"Nem mondhat ilyesmit - így szól - csak a dőre!

Áldassék istene mind a két világnak,
Nyíltat és rejtettet csak szemei látnak.
Hogy Ireds nagyapám, arra Ő a tanúm,
S más tanúnak ott van szépapám, Feridún.

Származásom mellett bizonyt teszek majdan
Énmagam is, megládd, a hadi zsivajban;
S fogadom nevére a mennybéli úrnak:
Mire jó a kardom, megmutatom Túrnak!

Lecsukom pilláit, akárhol lelem őt,
S fejét törzsök nélkül viszem hadam előtt!
Apám megbosszulom, de úgy, hogy csupa rom,
Csupa temető lesz a turk birodalom!"

Erre lakomához dús asztalt teríttet,
Színborral, zenével szíveket derített.

Minucsér megtámadja
Túr seregét

Ahogy a szürkület a napfényen győzött,
S a tábor szélein eloszták az őrsöt,
Káren végigjárta az egész sereget,
Vitte Szervet is, a nagyeszű öreget.

S tőlük a csapatok e szózatot hallák:
"Ti oroszlánszívű, ti győzetlen dalják!
Mi harcba indulánk, leverni Ahrimánt,
Ki gonosz szívvel van az Úristen iránt.

Hát majd forgassátok bátran fegyveretek,
S az Úrnak oltalma legyen majd veletek!
Bizton édenbe jut, kit megölnek itten,
Minden ő bűnétül feloldozza Isten;

Aki pedig írtja Rúm és Csín seregit,
Elvenni országuk ki bármibe segít:
Nevét el nem söpri az időknek árja,
Őt a nagy móbedek dicsősége várja.
Sahjától trónszéket, fejre való éket,
Tőlünk aranyat kap, mennytől üdvösséget!

Holnap, hogyha reggel a nap előbukkan,
Ha két lándzsányira hág az égi útban:
Majd övezkedjetek csatára; kapjátok
Buzogányotokat s kábuli szablyátok',
De senki, a maga sorába elérve,
Tapodtat se vágjon másoknak elébe!"

Mostan a vezérek, a nagynevű bátrak,
Hős Minucsér körül szép rendben felálltak
S lelkesen harsogák: "Rabjaid lettünk mi!
Hogy neked szolgáljunk, azért születtünk mi!

Parancsolnod kell csak, s az ontottuk vértül
Egy új Dsihun* folyó lesz e csatatérbül!"

* Ma Amu-Darja

Azzal sátraikba tértek lepihenni,
Szilaj harci kedvtül forrván valamennyi.

Alighogy a hajnal elhagyta otthonát
S oszlatta derűje az éjjeli homályt,
Sátrában Minucsér legott talpra szökött,
Feltette sisakját, vértet s kardot kötött,

Fölállítá népét a nagy viadalra,
Elosztá középhad-, jobbszárnyra, meg balra,
Az elefántokon riadót veretett
S mint zajongó tenger, zúgtak a seregek.

Mozdul sok dandára, várva parancsára,
Égnek emelkedik mindnyájok handzsára.

S most előre törnek szilajul, hogy útjok,
Miképpen ha falnák, lábuk előtt úgy fogy.
Türelmetlen várva a rémes csatára,
Még a föld is remeg, mint vészben a gálya.

A dobosok, akik rézdobot pörgetnek,
Mint az oroszlánok, előre törtetnek,
S ujjongva, mint mikor lakomára hívnak,
Zendülnek hangjai trombitának, sípnak.

Végre mint két hegység, turk és iráni had,
Összeér s itt meg ott szörnyű "hajrá!" riad.

S már a síkon milljom piros tulipán volt,
Már az egész mezőn véres óceán folyt,
Min az elefántok mikor átrobognak,
Lábaikat vélnéd koráll oszlopoknak.

Ekképpen folyt a harc, amíg nem hátrála
A nappalnak tüze az éjjnek láttára...
Óh nem marad soká egyenlő a végzet,
Hamar gyilkos méreg váltja föl a mézet

Túrt iszonyú dühvel tölti el kudarca,
De még bizakodik egy éjjeli harcba'.
Másnap nem kezdődik újból a viadal,
Túr is, cinkosa is halogatást javall.

Túr meghal Minucsér kezétől

Fele útját a nap megtette az égen,
S a két gaz, lelkökben keserűség, szégyen,
Nagyban tanakodva most is együtt vagyon
S szövi-fonja tervét, ámde balgatagon.

"Hirtelen támadást rendezünk az éjjel,
Szólanak, s a síkot megöntözzük vérrel!"

Mikor valahára a nap elrejtezék,
S borítá a földet kormos feketeség:
Népük' felállíták tömör hadi rendben
S az éji rohamra készülődtek csendben.

De pár kém megtudta, hogy fejük mibe fől,
S rohantak hírt vinni az ő tervük felől,
Szólni Minucsérnak, hogy majd résen legyen,
Serege küzdeni nyomban készen legyen.

Hallgatta az ifju, harci vággyal telve,
S már a védelemre készen is van terve:
Kárennek adja a vezérséget ma át,
Maga pedig lesbül intézi rohamát.

Handsárosi közül maga mellé rendelt
Harmincezer vitézt, csupa bátor embert,
S látva, hogy alkalmas segítői lesznek,
Mindjárt neki indul s helyet néz a lesnek.

Hogy a földre az éj vak homályt idéze,
Felkészül Túr király s százezer vitéze.
De egyszerre látja: talpon ám az ellen,
Kaveh zászlajával hogy csatára keljen;

Látja, nincs menekvés másban mint a harcban -
S csapati közt rögtön nagy üvöltés harsan:
A por, amely támad, felhővé kezd válni;
Melynek a cikázó kardok a villámi.

A lég: egy nagy gyémánt, s izzó sugaritúl,
Azt hinné az ember, még a föld is kigyúl.
Az agy kábulttá lesz a fegyver-zsivajban,
Egész a felhőkig csupa láng s vihar van.

Mikor oszt' Minucsér előront lesébül,
Megrémül az ellen a kettős veszélytül:
"Jaj nekünk! oh jaj jaj!" riadnak ordítva,
Túr pedig gyeplőjét futásnak fordítja.

Ámde hős Minucsér, ki ég a bosszúér'
Pihegve-lihegve hamar nyomába ér:
"Állj meg - suhan szava - hős levente! Mi ez?
Te ki máskor harcba, ma a harcból sietsz?
Galád lenyesője egy ártatlan főnek,
Azt hitted, a bírád hogy sohase jő meg?"

S bedöfte hátulról vasát a latorba,
Úgy hogy ez a handsárt leejté a porba.
Majd mint a sebes szél, nyergéből kilökte
S igazságos törvényt így látott fölötte:

Kardjával a fejét nyakárúl leszelé,
Testét dobta étkül vadállatok elé.
Így tért meg, azt a főt mintegy jelül hozva,
Hogy a sors ingatag a jóba' s a rosszba'.

Minucsér tudósítja Feridúnt
a győzelemről

Most Feridún sahnak megírja levélbe,
Mi jót, mi rosszat ért a harcok hevébe'.
Kezdi magasztalni, ki mindent alkotott,
Őt, a legfőbb szentet, legfőbb erőt s jogot:

"Dicsőség Őneki, oltalmazni készen
Aki mentő kart nyujt, átvinni a vészen,
Aki útmutatónk, aki bút-oszlatónk,
Aki mindörökké megtarthatja a trónt!

Másodszor dicsőség rád, a legnagyobbra
Kinél a korona meg az ország-botja
Kinek sahinsahi széke meg éke van,
Kinél hit, igazság, irgalom s béke van.
A jog útján a nép jóvoltodbúl járhat,
Minden fény csak a te trónusodbúl árad!

Jelentem, óh uram, hogy bosszúra törve,
Elhoztam seregem a turáni földre;
Itten két nap alatt már két nagy csatám volt,
Egyik éjjel, másik, mikor napfény lángolt.

Szerencse-csillagod ragyogván felettünk,
Ellenünkön nappal erőt is vehettünk.
De Túr, kit a jó sors végképp cserbe hagyott,
Megint összeszedett százezer lovagot,
Csel útjára lépett s hebe-hurgyasággal
Megakart vón' lepni éji roham által.

Ám én háta mögött felállottam lesbe,
Két tűz közé került, s azzal el volt veszve
Utána vágtattam, hogy a harcbúl szaladt,
S elértem a gyávát pár pillanat alatt,

A kaftánját tarkón átszegezte lándsám,
Gyorsan mint a szélvész, nyergéből lerántám,
Mint egy undok kígyót dobtam porba elém,
S azután a fejét törzséről leszelém.

Ím e főt, szépapám, színed elé küldöm;
Most pedig indulok és Szelmet is küldöm,
Mivel Ireds fejét ő kapta kezébe,
Arany ládikába maga helyezé be;

S ahogy akkor benne nem támadt szánalom,
Épp úgy szánál nélkül sújtja őt le karom,
Testétül a lelkét tőrrel elválasztom,
Házát, minden telkét vérrel elárasztom!"

Hogy ezt megíratta, egy hírnöknek adta,
Akiről tudta, hogy szél az iramatja.

Búsan nyult e követ fő és levél után,
Sok meleg könny pergett végig arculatán.
"Túrnak koponyáját, gondolja magába',
Tulajdon apjának hogy vigye lakába?

Fiu a törvénytől bárhogy is eltére,
Halála gyászt borít az apa lelkére!
De megbocsáthatlan, szörnyű volt, mit az tett,
S ifju hévvel tele bírát lelt a gaztett!"

Így aztán a sahhoz egész bátran lép be
És Túrnak a fejét leteszi elébe...
A lesújtott öreg imádságot rebeg,
Kérve, hogy Minucsért áldják meg az egek.

Káren elfoglalja az álnok várát

Szelm, hogy hírül kapta e harcnak lefolytát
S hogy az éj sötéte mint nyelte el holdját:
Dühvel s döbbenéssel tölti el e csapás
S hangos jajba tör ki ajkairúl a gyász.

Hatalmas erősség volt a háta megett,
Amelynek ormója súrolta az eget;
A sorsnak ingását vészesnek találva,
Gondolta, hogy magát meghúzza e várba.

Feje Minucsérnak sokat főtt e felül:
"Ez a Szelm - gondolta - nyilt csatát ha kerül,
Menedéket lel majd az alán erődben.
Elállani utját: e cél van előttem!
Mivel abb' a várba ha béveszi sergét,
Tudom, nincsen mód rá, hogy onnan kiverjék.

A tenger mellékén épült fel az a lak,
Csoda mód, hogy felhőt verdesnek a falak,
Hogy fölötte még a sas se repülhet el,
S töméntelen benne a kincs, az eledel.
Nékem hát e miatt sürgős utam vagyon,
Hogy a kantárt s kengyelt soká el nem hagyom."

Hogy ezt elgondolá, Kárennek is szóla,
Ki minden titkának néma hordozója.

Figyelt a hű vezér, s így válaszol aztán:
"Óh kegyelmes herceg, dicsőséges gazdám,
Hogy ha jónak látod, azt ajálnám neked:
Utolsó szolgádra bizz rá egy sereget,

Azzal elfoglalnám néked azt a várat,
Honnan Szelm kironthat vagy hol nyugton várhat.
Csak a szent lobogót, s amely most a tiéd,
Add velem utamra Túr pecsét-gyűrűjét!

Ezzel a kettővel végre hajtom tervem,
Bejutok a várba s bejuttatom sergem.
Akár ma éjjel is útra kelhet a had...
De ne szóljon erről senkinek ajakad!"

Minucsér ráhagyta: "Ám jól van, eredj el,
S ég áldása szálljon veled s a sereggel!"
Hatezer jó vitézt Káren kiválogat,
Sok csatán kipróbált megedzett bátrakat.

Ezek, a menny arca midőn feketedék,
Az elefántokra csengőik' felköték,
S hosszú hadi rendben tova indulának,
Partjai felé a közel óceánnak.

Hogy a büszke nyakú sok vitéz dalia
Elért az alánok vára tájékira,
Káren Sirújéra bízta ezredeit,
S így szólt: "Egy álruhát gyorsan felveszek itt;

Mint követ megyek be, a vár urát kérdvén,
Ki hinni fog szómnak Túr gyűrűje révén.
Ha dűlőre viszem ezt a fortélyomat,
Nem hátráltat mi sem: elértem célomat.

Ha a várban leszek, bástyájára menvén,
Kitűzöm lobogóm, megsuhintom pengém;
Ti jól ügyeljetek: ha egyet rikkantok,
Szablyátok kirántva, ti is bérohantok!

Ezzel elmegy s a had a tengernél marad
A bátor Sirúje vezérlete alatt.

A várhoz elérvén, mutatja pecsétjét
A várkapitánynak, s így kezdi beszédjét:
"Túr király rendelte, jőjjek a váradba
Lihegve-pihegve, szüntelen fáradva,

S ekképp szóljak hozzád: ,Uram várkapitány,
Se nappal, se éjjel nyugalmat ne kívánj!'
Lelkemre kötötte, társadul szegődjem,
Őrizni a várat e vészes időkben:

Ha Minucsér hadát ide is elküldnék,
Ha e vár előtt is zászlaja feltünnék,
Egyesítsem erőm bajnoki erőddel,
Ellenség ne birjon az alán erőddel!"

Hallgatta e szókat ama helynek őre,
S a bizonyság-gyűrűt átalvéve tőle,
Kinyitá a kaput, mivel mitsem sejtett -
Csak azt látta, mi nyílt, nem azt, amit rejtett.

Tudod, hogy mit mondott egy szépszavú dihkán*
"Csak az úr láthat át minden kebel titkán;
Hát először mindig őrá kell gondolnunk,
De másodszor mindent meg is kell fontolnunk,

* Vidéki nemes; ezek körében őrizték leghívebben a nemzeti hagyományokat.

Mindenben, ami rossz, mindenben ami jó,
Tanakodunk azon, ami tenni való!"

Most Káren s a várúr szétnéztek, hogy lássák,
Milyenek a falak, jók-e még a bástyák:
Ez nyíltszívűn, amaz árulást tervelve,
Ez bízva, amaz meg ármánnyal eltelve.

Egy most-jött idegent jóbarátnak tartván,
Az őr várát s fejét oda dobta balgán.

Erről egy leopárd így szólt szülöttjéhez:
"A te szavad bátor, a te karmod éles,
De hol tisztán nem látsz, ne cselekedj mindjárt,
Gondold meg, fontold meg minden csínját-bínját!

Kivált háborúban, ha jő egy idegen,
Szava bármily nemes, bármily nyílt is legyen:
Bölcsnek kutatni kell, cseltől kell félnie,
Minden síma szónak lenézni mélyire!"

Éjjel aztán Káren a lobogót fogja
S mint egy fényes holdat tűzi fel egy fokra.
Megadja a jelet, elrikoltja magát:
Hogy bajnok Sirúje már hozhatja hadát.

Ez, midőn a zászló feltünék előtte,
Rögtön rávetette magát az erődre,
Bezúzza a kaput, a várudvarba jut,
S a védők fejére vérből tesz koszorút.

Itt Siruj, ott Káren, emitt szablya-tűz volt,
Amott, ha futnának, előttük a víz folyt...
Hogy kinézett a nap az ég alja felé,
Várőrnek és várnak nyomait se lelé;

Csak óriás füst kel, mindent eltakarván:
Se hajó az áron, se erőd a partján.
Csak szélzúgás vegyül szörnyű láng-morajjal,
Ujjongó diadal nyöszörgéssel, jajjal.

Mikorára ismét besötétült az ég,
A hely, hol a vár állt, pusztára változék.

Tizenkét ezernek lőn e napon veszte,
És nemcsak az ég volt korom-színre festve:
Még a tengerár is, mint szurok, olyan volt,
S átal a síkmezőn vért vivő folyam folyt.

Bakujnak, Dahák unokájának
támadása

Hátat fordít Káren a vész e helyének
S hadával seitve Minucsér elé megy,
Hogy elmondja néki, ez erőddel mi van,
Milyen szerencsével járt el harcaiban.

Minucsér meg így szólt, hős vezérét áldván:
"Nyerged', buzogányod' sohse hadd te árván!
Míg te oda voltál, hozzánk új had ért el,
Harcias katonák, hősies vezérrel.

Dahák unokája* jött ellenünk ide:
Úgy híjják, hogy Bakuj, és pogány a hite.
Százezer lovassal - hős híre van mindnek,
Mind büszke daliák - támadott meg minket;

* L. a bevez. XVI. 1.

Közülünk nehányat meg is ölt a csatán,
Pedig oroszlánként tusázott mindahány.
Akármilyen harcba' soh se remeg karja:
Van, ki nem embernek, hanem dívnek tartja.

Én velem még szemben nem állott e pogány,
Eddig meg nem mérte hosszát e buzogány,
De ha új csata lesz, én veszem mértékét,
Megforgatom ezt rajt' s meglátom értékét."

De viszonza Káren: "Oh ifjú sehriár,
A harcok mezején te előtted ki jár?
Ha párducra törsz is, csúfot teszel véle:
Már félelmében is fagyni fog a vére.

Ugyan már, e Bakuj kicsoda-micsoda?
Ilyen ellenféllel, hogy' állnál te oda?

Lelek én majd módot, nyugodt, józan ésszel,
Mit és hogy' csináljunk szemben ilyen vésszel:
Hogy Gangi-Dizsukhtból nem tör majd soha rád
Ilyen Bakuj-féle sehonnai galád!"

"Hős lélek, Minucsér ilyen választ mondott,
Ne legyen teneked bajod ezzel s gondod;
Most hoztad meg serged, kitöltvén bosszúdat:
Téged kifárasztott ez a hosszú utad.
Ezér' hát engemet illet ez a harc már:
Büszke vállú vitéz, te pihenőt tarts már!"

S a herceg sátránál csakhamar a kürtök,
Riogva zengettek harsonák és tülkök,
Por kelt a lovaktúl, mintha földön ében,
S mintha szurok lett vón' a levegő-égben.

Úgy látszott, a sok vas lélekkel telve van,
Kardnak buzogánynak élete s nyelve van.
Mindütt rikongatnak, ütést adnak s kapnak,
Óriás szárnnyá nő tolla a nyilaknak.

Ezrivel esnek el; olyan a mezőség,
Mintha sötét felleg vércseppel esőznék,
Mint hogyha a földön hab habra tolulván,
Egészen az égig csapkodna a hullám.

Most Bakuj, nagy-fennyen egy szörnyűt üvöltött,
S a síkra kirobbant, mint valami ördög;
Túlnan meg előre száguldott Minucsér,
Villogván kezében habos indus acél.

Mindkettő felordít, hogy hegyek repednek,
Mind a két oldalon hősök is szepegnek;
Így zúdulhat össze, vad bosszút kívánva,
A puszta sivatag két bősz elefántja.

Bakuj most ádázul kelevézt hajintott,
Minucsérnak fején hogy a sisak ingott,
Övén a vas-derék hogy elszakadt tőle
S kilátszott alula mezítelen bőre.

De most kezében is megvillan a szablya,
S Bakuj páncélingét darabokra szabja.
Így a két bajvívó ütést ütésre mért,
Míg a napnak gömbje fejük fölé nem ért:
Miképp a tigrisek, rontják egymást váltig,
Hogy vérüktől a föld csuszamóssá válik.

De mikor az égen már lehajlott a nap,
Az iszonyú párharc akkor lett legvadabb:
Felcsapott Minucsér dühének a lobja,
Kapta paripáját hirtelen sarokba,

Csúful azt a pogányt megragadta mellén,
Elefántnyi testét magasra emelvén,
S veté összetörve a gőzölgő földre,
Beledöfte kardját szívébe, s megölte.

Önnön romlásába így rohant oktalan,
Kit anyja gyászra szült, az a boldogtalan.

Szelm menekül és meghal Minucsér kezeitől

Bakuj halálával a támaszát vesztve,
Khaver ura tervét másítani kezdte:
Amit eddig vágyott, nem keres már bosszút,
Fussra veszi dolgát, hogy tán várába jut.

De a víznél, ahol hitte, átalkelhet,
Nem hogy sajkát, még egy palánkot se lelhet.

Azalatt Minucsér, egész seregestül,
Kergeti őt árkon és bokron keresztül;
De mindütt annyi volt a sebesült, a holt,
Hogy üggyel-bajjal ha ügetvést lovagolt.

Végre az ifju sah bősz dühre fakadtan,
Hátasi közül a leggyorsabbra pattan,
Arról is cafrangot, vértet, mit ledobat,
A sereg porán át így űzi a lovat.

Közel jut már Szelmhez, eléri már hangja:
"Hitfelejtő! kiált, bitangok bitangja!
Meggyilkoltad öcséd', hogy trónjához juthass:
Meg is kaptad, de most mind hiába futtatsz;

Mert trónt és koronát neked most én adok,
Ama királyi fa hajtása én vagyok.
Ugyan már ne fusd a nagyság koronáját -
Feridún lakában olyan szép hely vár rád!

Te is fát ültettél s ím gyümölcse érett:
Kebeledbe hull az, hogy ha nem is kéred -
Ha tövis, a magvát magad vetetted el,
A selymét te szőtted, hogyha selyem-lepel!"

Sarkalva ménlovát, így gyalázta Szelmet,
Míg oszt' egy szökéssel mellette is termett,
S indus acéljával olyat sujta felé,
Hogy a bűnök fiát két darabra szelé.

Aztán a fejét is levágták a szolgák
S kopjahegyre tűzve, köröskörül hordták.
Ámulat fogja el a sahnak seregét,
Nem győzik csodálni jobbjának erejét.

Miképpen birkanyáj, mit hóvihar ér el,
Szelmnek egész hada úgy szalad most széjjel;
Rémült csapatokban bujdokolnak, futva,
Ki bércre, ki völgybe, ki a hegy-odukba.

Volt a vert seregben egy agg, emberséges,
Tisztakeblű bajnok, ki ért a beszédhez;
Ezt kérte a többi, hogy mint szószólójuk,
Hős Minucsér előtt ím ezt mondja róluk:

"Uram király, mi csak szegény pórok volnánk,
Akik tőled várunk parancsot és kormányt;
Nehányunk nyájával kószál hegyen s völgybe,
Másnak meg háza van, valami kis földje.

A csatába menni nem volt kedvünk semmi:
De ha parancsolták, mit lehetett tenni?
Szedték a katonát derűre-borúra:
Mi biz nem vágyódtunk bosszú-háborúra!

S ím most fejet hajtunk, sahunknak óhajtunk:
Mint hű rabjaidon uralkodjál rajtunk.
Ha büntetni vágyol s még kardod' forgatni:
Ám tedd, már nincs erőnk a harcot folytatni.

De, a nép fejei, mi eljöttünk íme,
Hirdetni: ellened nincs e hadnak bűne;
Tehetsz, ami tetszik - hagyj élni, vagy ne hagyj;
Ártatlan lelkünknek te vagy ura, te vagy!"

Hogy irgalmat e bölcs ilyen szókkal esde,
Minucsér figyelt rá, míg be nem fejezte,
S így szólt: "Búcsút mondok a bosszú vágyának,
Jó hírem és nevem vallom én drágábbnak!

Ami nem történik Isten szava nyomán,
Amit a gonoszság sugall, meg Ahrimán:
Szememtől, szívemtől maradjon messzire,
Az csak a díveknek ragadjon testire.

Akár gyűlölettel, akár barátsággal,
Jöttök szeretettel avagy csalárdsággal:
Mert győzelmet kaptam a legfőbb bírótúl,
Aki elkülönzé a rosszat a jótúl,
Mert a jogtalanság letűnt s felkelt a jog:
Fejetekért többé sohse aggódjatok!

Senki a fegyverét többé már ne hordja,
Lássa el mindenki, kinek mi a dolga,
Vezesse a hit s a bölcsesség, s ne bántsák
Szíveteket soha gyűlölség, s kajánság!

S mostan akármilyen földről származátok,
Rúm vagy Csín vagy Túrán legyen bár hazátok:
Zsámolyotokká a boldogság tétessék:
Legyen tanyátokon nyugalom s békesség!"

És ekkor a hadfők sok áldást kiáltnak
Fejére a bölcs, az irgalmas királynak.

Sátrából meg, végig a tábor sátrain,
Szó kél hada-szerte: "Óh dicső bátraim,
Minden vérontásnak immár véget vetünk,
Ama két zsarnoknak csillagzatja letűnt!"

Most a csíni hősök a sahot éltették,
Fejüket hódolva a földhöz értették,
Azután a kardjuk, vértjük leoldozták,
Minden hadi-szerük elébe hordozták.

S ahogy elvonultak, csapat után csapat,
Hegynyire halmozták a drágaságokat:

Ott az a sok páncél, acél-föveg, csábrág,
Ott a buzogányok, handzsárok és dárdák.

A sah kegyelmesen vette ajándékik,
S ő is rangot, címet osztogatott nékik.

Minucsér elküldi Szelm fejét
Feridúnnak

Mostan egy hírnököt Iránba küld vissza,
S Kelet ura' fejét szintén rája bízza;
Levelet is írat s ebben elbeszéli,
Mik voltak ez útnak viszályi, veszélyi.

Legelső sorába' teremtőjét áldja,
Azután a királyt dicsőíti nádja:

"Magasztaljuk Istent, az ellenség-verőt,
Ki észt a léleknek, a testnek ad erőt,
Ki a jót s a rosszat kormányozni bírja,
Kinél minden sebnek készen vagyon írja!

Lengjen áldás tőle ama drága főre,
Mely az egész földnek éber-szemű őre,
Arra, ki széttépi csomóit a rossznak,
Kiben égi malaszt s bölcsesség lakoznak.

Csinnak harcosait tegnap vertük tönkre,
Mindnyájuk életét siralomba döntve,
S nagy-voltodnak hála, ím azt a két bitort,
Akiknek kezére apámnak vére folyt,
Megfosztók fejüktől kardunknak élivel,
Megmostuk a földet szívüknek vérivel.

Levelem nyomába', versenytársa szélnek,
Sietek én is, hogy mindent elbeszéljek."

Azután Sirújét, a magasztalt nevűt,
Elküldte a várba, amely romban feküdt,
Az ott maradt prédát bölcsen vegye szemre,
Ami arra való, bölcsen tegye rendbe,
S büszke elefántok hátára halmozva
Dicső Feridúnnak udvarába hozza.

Mostan sátra előtt a kürt megszólamlott,
Majd meg a trombita s csengő adott hangot,
S le a pusztába, a tenger árjaitól,
Ment a had Iránba Kína váraiból.

Amikor a sereg már Temmiséhhez ért,
Nagy vágy kelt a sahban, hogy lássa Minucsért:
Vára udvarában a harsona rivall,
S ő menten elindul minden nagyjaival.

Megettük tömérdek elefánt ballagott,
Azok hátán trónszék, türkiszkővel rakott;
Kínai selyemből volt rajtuk a párna,
Azon is igazgyöngy fénylett ezerszámra.
Mindenféle színben lobogtak a zászlók,
Voltak kékbe, zöldbe, pirosszínbe játszók.

Ez alatt a győzők, miként barna felleg,
A Gilán folyón át Száriba közelgnek,
Aranyos zablákkal, aranyos övekkel,
Sok ezüstös kengyel- s aranyos föveggel.

Hogy unokájához elér a szépatyja,
Ez hadát előtte végigvonultatja.
Aztán leszáll a hős, ki még ifju törzs bár,
Mégis dúsan termett ágain gyümölcs már.

S leborulva hódol, illőn földet csókol,
S áldást kér a trónra a mindenhatótól.
De a sah mond: "Kelj fel s ülj megint lovadra!"
S lágy cirógatással, hő csókkal fogadja.

Alig értek haza, elküldött egy embert
Nirem-fia Számhoz, kit magához rendelt,
Mivel, hogy a harchoz bő segélyit hozná,
Ez is nemrégiben eljött vala hozzá;

Aranyat, miegymást vitt neki szekérszám,
Annyit hogy a király félannyit se kért tán;
A sok dénárt s gyöngyöt, mit hozott számára,
Nem akadt vón' ember, ki összeszámlálja.

Ez, ahogy hivatták, gyorsan elébük állt,
S köszönté az öreg, meg az ifjú királyt.
A sah a derék hőst meg is becsültette,
Ahogy megpillantá, díszhelyre ültette.

"Rád bízom unokám, így szólott; immáron
Megéltem időmet, az utolját járom.
Te légy segítője, sohse húzódj tőle:
Te légy erényinek állhatatos őre!"

S aggot s ifju hősnek megragadta kezét,
S csöndesen betette amazéba ezért.
S így szólt, égre nézve: "Te, minő csak egy van
Istenem, te kinél irgalom és kegy van!

Te mondád, hogy nálad a legfőbb igazság,
S hogy a jajtúl vertnek megadod vigaszát.
Általad lett enyém ez a trón meg Irán,
Te voltál istápom, voltál igaz bírám.

Most amit kívántam, mind meg van téve ím:
Óh hát oda túlra irányozd lépteim.
Én nekem, óh Uram, ez a völgy már keskeny:
Ne nyűgözze többé lelkemet a testem!"

Későbben Sirúje töméntelen prédát,
Nagy pompával hozta sok-sok ajándékát,
Amiket Feridún elosztott hadának,
Utolsó napjain a Mihr-mah havának.

Végül a herceget hozatta elébe,
Sár-arany trónjába maga ülteté be,
Rá a koronát is ő maga adta fel,
És sok bölcs tanáccsal, áldóan hagyta el.

Feridún halála

Hogy ezt végrehajtá, az ő sorsa gyász lőn,
A királyi törzsök csupa hervadás lőn.
Keres a trón helyett egy magános helyet,
Ott elébe teszi azt a három fejet.

Könny-harmatozása alig percre szűnik,
Naponta, éjente nagy keservbe' sínylik,
Jajjal a léget és sirámmal betölti,
S nyomorú-magában ilyen szókba tör ki:

"Óh milyen borús lett az idő felettem
Három fiam által, akiket szerettem,
S aki mind a három rútul elveszék ím,
Hogy örülhessenek az én ellenségim!"

Szeme könny, szíve seb... így élt pár hetet még,
Enyészet szárnyai amíg be nem fedték.
Így halt meg Feridún; csak neve maradt fenn,
Az el nem porladott századok alatt sem.
Mindig él a híre: hogy jó s gonosz sorba'
Igazságos lelkén sohsem esett csorba.

Minucsér meg, fején a kejáni föveg,
Felköti gyászában a vérszínű övet,
S királyi szokásként sírboltot építtet,
Melyet rőt arannyal s lazurral szépíttet.

Elefántcsont trónust tétet a középre,
Ékköves koronát akasztat fölébe.
A holthoz, a vallás amint parancsolja,
Bejönnek hősei, búcsút venni sorra.

S most zárul a sír-lak, s ki öngyermekitül
Annyi búbajt látott, ott marad egyedül.

Minucsér halványan, szeme könnyben ázva,
Ott ült egész hétig földig való gyászba',
Hét napig egyre sírt szépapjának holtán,
S bú feküdt a város minden házán s boltján.

*
Csalfaság vagy, füst vagy, óh világ! Ki józan,
Sohsem tud az bízni semmiféle jódban,
Te növelsz fel minket, kit hosszú időre,
Kinek csak pár évig maradsz gondos őre.
De ha mindent, mit adsz, visszaveszel aztán:
Mit bánjuk, ha gyöngyöt, avagy sarat adsz tán?

Ember! akár király, akár csak szolga vagy:
Lehelleted szegve midőn a porba vagy,
Örömöd, bánatod mind szétfoszlik köddé!
Gondold meg óh ember, nem élhetsz örökké.
Csak egy boldogság vár szolgára, királyra:
Ha jótettek révén emlékeznek rája!