Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hegedüs Géza
ABÚ'L-QÁSZEM MANSZÚR FIRDAUSZI (934-
1025)

Ezt a keleti módra hosszú nevű Firdauszit gyakorta Firdúszinak vagy Ferdauszinak írják és mondják. Életéről oly sok egymásnak ellentmondó adat szállt az utókorokra, hogy nem tudhatni, mennyi a hiteles tény, mennyi az anekdota. Annyi azonban bizonyos, hogy egy jó évezred óta őt tartják a perzsa irodalom legnagyobb epikus költőjének, az óriási terjedelmű perzsa eposz megalkotójának. Ennek a párrímes versekben írt végtelenül hosszú műnek a perzsa eredetiben „Sáhnáme”, azaz magyarul „Királyok könyve” a címe, terjedelme mintegy 120 000 verssor (közel 4000 könyvoldal). Ennél hosszabb eposz csak Indiában született, de ott nem is egy, hanem kettő: a „Mahábhárata” és a „Rámájana”. De ott a hegyek és a dzsungeleknek nevezett bozótok is nagyobbak, mint bárhol másutt.

Ami hiteles a híradásokból, az mindenekelőtt maga a „Sáhnáme”. Valóban ő írta, és az egykor leírt szöveg ezer év alatt se módosult, a perzsák számára mindig szent szöveg és nemzeti ereklye volt. Az is bizonyos, hogy a költő a perzsiai Túsz városának közelében született, s e városban is halt meg vénséges vénen. De hogy azok az egyéb költemények, amelyeket szintén neki tulajdonít a hagyomány, valóban az ő művei-e, vagy olyan költőké, akik tudatosan őt utánozták vagy önkéntelenül a hatása alá kerültek, erről minden évszázadban más és más a tudósok véleménye. Azt se tudjuk pontosan és hitelesen, hogy az ifjúkor és a végső öregség színhelyén, Túsz városán kívül mikor, hol tartózkodott. Erről van számos híradás, de még csak nem is sejtjük, hogy ezek közül melyik a tény, és melyik az anekdota.

Élettörténetének legismeretesebb, legtöbbször leírt és legfontosabbnak tartott mozzanatát, a nagy költemény tiszteletdíjának. emlékét se lehet komolyan venni. Mégis ismerni kell, mert sokkal érdekesebb, mint a kétségtelenül hiteles adatok. E hagyomány szerint ekkor Firdauszi már nem volt fiatal, népszerű költőként és tudósként tisztelték. Számos gyermeke után felnőtt a legkisebb, egy gyönyörűszép leány is. Őt szerette a legjobban. Méltóan, illő hozománnyal akarta férjhez adni. Eddig is jómódú volt, olvasói megbecsülték, ő azonban fejedelmi vagyont kívánt nászajándékul adni a remélhetőleg érdemes férjnek. Ehhez pedig meg kellett alkotni a sohase látott költeményóriást, amelyet mindenki más előtt maga a szultán fog olvasni. A régi híres perzsa királyokat perzsául sahoknak hívták, de amióta a perzsák megtértek Mohamed hitére, az uralkodót a próféta arab nyelvén szultánnak nevezték. Ebben az időben, amikor a nagy költő belefogott az óriási műbe, Mahmúd volt a perzsa szultán (ez hiteles történelmi tény). Firdauszi leborult előtte, és amikor a legnagyobb úr megengedte, hogy beszéljen, elmondotta, hogy meg akarja írni a perzsa uralkodók és legnagyobb hősök dicsőséges történetét a hőskölteménynek kijáró párrímes versben. Ha a fényességes szultán ezt pártfogolni kegyeskedik, másnap már bele is kezd. Ha a terv tetszik a legnagyobb úrnak, mondja meg, mennyit ér ez neki. Mert ha tudja, akkor uzsorásoktól kölcsönt vehet rá, hogy méltó hozománnyal házasítsa ki legkedvesebb leányát.

A költészetet kedvelő szultánnak nagyon tetszett a terv, és egész udvari népe füle hallatára megígérte, hogy ha elkészül a bizonnyal igen nagy terjedelmű költemény, minden párrímért egy arany dínárt fizet. Ez óriási pénz volt, hiszen egy dínár csaknem fél deka színarany volt. Egyetlen dínárért tíz ökröt lehetett vásárolni. És minthogy Mahmúd szultán nyilvánosság előtt ígérte a példátlanul nagy tiszteletdíjat, bármelyik uzsorás készségesen adott bőséges kölcsönt a költőnek. Firdauszi tehát bőkezűen adhatta férjhez leányát és örömmel látott az eleve végtelennek ígérkező munkának. Gyönyörű, választékos nyelven, pompás csengő rímekkel készült a mindig érdekes hőstörténetek hosszú sora. Az idő csak szállt, a költő észre se vette, írt, írt és írt. Harmincöt év múlva lett kész: 120 000 sor, tehát 60 000 párvers. Perzsia leggazdagabbjai közé emelkedik, amikor a szultán kincstárnoka kiméri ennek díját az ő kezeihez. El is ment, le is borult a trónus előtt és átnyújtotta a legfelségesebb kezekbe a felettébb vaskos kéziratot. A szultán pedig közölte, hogy számtantudósaival majd megszámoltatja, hány párvers hosszú a mű, Firdauszi menjen nyugodtan haza szülőhelyére, Túsz városába, ahol örökölt háza is van. A kincstár majd odaküldi a tiszteletdíjat.

Hanem amikor a szultán megtudta, hogy hatvanezer párvers után kellene kifizetnie az ígért sordíjat, úgy gondolta, hogy ez túl sok lenne egy mégolyan hosszú költeményért is. Mahmúd szultán közismerten szerette a verseket és bőkezű volt a költőkkel. De hatvanezer arany dinár? Úgy gondolta, hogy elegendő, ha a nagy számot veszik komolyan. Elrendelte tehát, hogy vigyenek a költőnek hatvanezer dirhemet. A dirhem ezüstpénz volt, éppen vagy huszada a dínár értékének. Elindult tehát egy kincstári ember, s kocsin nehéz zsákokban vitte a szultán küldeményét. Firdauszi éppen gőzfürdőben volt. Odavitték utána a régen várt pénztömeget. Leült a medence szélére, ott bontotta ki a küldönc a zsákokat. Amikor a költő meglátta, hogy a legfényesebb szultán becsapta, olyan haragra gerjedt, hogy az így is nagy értékű küldeményt szétosztotta a küldönc, a fürdőmester és egy éppen arra vetődött italárus közt. Mert Mohamed ugyan tiltotta a szeszes ital fogyasztását, de a fürdőházakban a bort gyümölcsszörpnek, a pálinkákat méznek nevezték és ezen a néven itták meg. A három megajándékozott szegény ember természetesen egy életre gazdag lett a teméntelen ezüsttel. A sértett költőnek azonban nem kellett, nem ezt ígérte a szultán. Haza is ment, leült és írt egy százsoros gyilkos szatírát a fösvény és csaló uralkodóról, s el is küldte a legfelségesebb címére.

Tudta azonban, hogy menekülnie kell, ezt meg nem bocsáthatja a szultán. Gyaloghintóján a szolgái vitték, meg sem álltak Örményországig. Utána hosszú sor szolga vitte a vagyonát, hogy külföldön se kelljen nyomorognia. Nem is jött haza, míg meg nem tudta, hogy Mahmúd már nem haragszik. Erre visszatért Túszba, de nem ment el a legmagasabb székhez bocsánatot kérni. Mahmúd azonban közben el is olvasta a hosszú költeményt, s megbánta, hogy nem tartotta be a szavát. Utasította tehát kincstárát, hogy ünnepélyes küldöttség vigye azonnal Túszba a régóta esedékes 60 000 dínárt. Úgy is lőn, csakhogy amikor a pénzhozók bevonultak Túsz egyik kapuján, ugyanakkor a másik kapun vitték ki a temetőbe a halott költőt.

Jó történet ez, nemzedékről nemzedékre száll, csak nehéz elhinni. Már csak azért is, mert amikor Firdauszi 35 év után befejezte a „Sáhnámét”, Mahmúd szultán már sok éve halott volt. (Ez hiteles történelmi tény.) De a történet különben is annyira kerek irodalmi műnek hat, mintha az oly leleményesen mesélni tudó Firdauszi találta volna ki.

A nagy eposz azonban valóban nagy eposz. Bár nem egy kritikusa szerint: szép, szép, csak éppen nem eposz. Az eposzoknak ugyanis összefüggő cselekménysoruk van. (Ez sem igaz, hiszen a hindu eposzoknak sincs összefüggő cselekményvonaluk, de még a Kalevalának sem. A „Sáhnáme” formája és tartalma szerint versbe foglalt krónika: az egymásra következő királyok, a különböző hősök egymástól független története. Csak abban különbözik a történetírástól, hogy itt semmi se hiteles. Ezek szép mesék, regék, mondák, emberfeletti hősökről, viharos szerelmekről, köztük a vitéznek is, szerelmesnek is legnagyobb hősről: Rusztemról. A sok mendemonda közt maga az elkészült mű a valóság. Firdauszi már életében besorolódott a nagy epikusok közé. És ezer év után is ott a helye.