Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E
F G
H I
J K
L M
N O
P Q
R S
T U
Ü V
W X
Y Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Hegedüs Géza
ABÚ'L-QÁSZEM MANSZÚR FIRDAUSZI (934-1025)
Ezt
a keleti módra hosszú nevű Firdauszit
gyakorta Firdúszinak vagy Ferdauszinak írják és mondják. Életéről oly sok egymásnak
ellentmondó adat szállt az utókorokra, hogy nem tudhatni, mennyi a hiteles tény,
mennyi az anekdota. Annyi azonban bizonyos, hogy egy jó évezred óta őt tartják
a perzsa irodalom legnagyobb epikus költőjének, az óriási terjedelmű perzsa
eposz megalkotójának. Ennek a párrímes versekben írt végtelenül hosszú műnek
a perzsa eredetiben „Sáhnáme”, azaz magyarul „Királyok könyve” a címe, terjedelme
mintegy 120 000 verssor (közel 4000 könyvoldal). Ennél hosszabb eposz csak Indiában
született, de ott nem is egy, hanem kettő: a „Mahábhárata” és a „Rámájana”.
De ott a hegyek és a dzsungeleknek nevezett bozótok is nagyobbak, mint bárhol
másutt.
Ami
hiteles a híradásokból, az mindenekelőtt maga a „Sáhnáme”. Valóban ő írta, és
az egykor leírt szöveg ezer év alatt se módosult, a perzsák számára mindig szent
szöveg és nemzeti ereklye volt. Az is bizonyos, hogy a költő a perzsiai Túsz
városának közelében született, s e városban is halt meg vénséges vénen. De hogy
azok az egyéb költemények, amelyeket szintén neki tulajdonít a hagyomány, valóban
az ő művei-e, vagy olyan költőké, akik tudatosan őt utánozták vagy önkéntelenül
a hatása alá kerültek, erről minden évszázadban más és más a tudósok véleménye.
Azt se tudjuk pontosan és hitelesen, hogy az ifjúkor és a végső öregség színhelyén,
Túsz városán kívül mikor, hol tartózkodott. Erről van számos híradás, de még
csak nem is sejtjük, hogy ezek közül melyik a tény, és melyik az anekdota.
Élettörténetének
legismeretesebb, legtöbbször leírt és legfontosabbnak tartott mozzanatát, a
nagy költemény tiszteletdíjának. emlékét se lehet komolyan venni. Mégis ismerni
kell, mert sokkal érdekesebb, mint a kétségtelenül hiteles adatok. E hagyomány
szerint ekkor Firdauszi már nem volt fiatal, népszerű költőként és tudósként
tisztelték. Számos gyermeke után felnőtt a legkisebb, egy gyönyörűszép leány
is. Őt szerette a legjobban. Méltóan, illő hozománnyal akarta férjhez adni.
Eddig is jómódú volt, olvasói megbecsülték, ő azonban fejedelmi vagyont kívánt
nászajándékul adni a remélhetőleg érdemes férjnek. Ehhez pedig meg kellett alkotni
a sohase látott költeményóriást, amelyet mindenki más előtt maga a szultán fog
olvasni. A régi híres perzsa királyokat perzsául sahoknak hívták, de amióta
a perzsák megtértek Mohamed hitére, az uralkodót a próféta arab nyelvén szultánnak
nevezték. Ebben az időben, amikor a nagy költő belefogott az óriási műbe, Mahmúd
volt a perzsa szultán (ez hiteles történelmi tény). Firdauszi leborult előtte,
és amikor a legnagyobb úr megengedte, hogy beszéljen, elmondotta, hogy meg akarja
írni a perzsa uralkodók és legnagyobb hősök dicsőséges történetét a hőskölteménynek
kijáró párrímes versben. Ha a fényességes szultán ezt pártfogolni kegyeskedik,
másnap már bele is kezd. Ha a terv tetszik a legnagyobb úrnak, mondja meg, mennyit
ér ez neki. Mert ha tudja, akkor uzsorásoktól kölcsönt vehet rá, hogy méltó
hozománnyal házasítsa ki legkedvesebb leányát.
A
költészetet kedvelő szultánnak nagyon tetszett a terv, és egész udvari népe
füle hallatára megígérte, hogy ha elkészül a bizonnyal igen nagy terjedelmű
költemény, minden párrímért egy arany dínárt fizet. Ez óriási pénz volt, hiszen
egy dínár csaknem fél deka színarany volt. Egyetlen dínárért tíz ökröt lehetett
vásárolni. És minthogy Mahmúd szultán nyilvánosság előtt ígérte a példátlanul
nagy tiszteletdíjat, bármelyik uzsorás készségesen adott bőséges kölcsönt a
költőnek. Firdauszi tehát bőkezűen adhatta férjhez leányát és örömmel látott
az eleve végtelennek ígérkező munkának. Gyönyörű, választékos nyelven, pompás
csengő rímekkel készült a mindig érdekes hőstörténetek hosszú sora. Az idő csak
szállt, a költő észre se vette, írt, írt és írt. Harmincöt év múlva lett kész:
120 000 sor, tehát 60 000 párvers. Perzsia leggazdagabbjai közé emelkedik, amikor
a szultán kincstárnoka kiméri ennek díját az ő kezeihez. El is ment, le is borult
a trónus előtt és átnyújtotta a legfelségesebb kezekbe a felettébb vaskos kéziratot.
A szultán pedig közölte, hogy számtantudósaival majd megszámoltatja, hány párvers
hosszú a mű, Firdauszi menjen nyugodtan haza szülőhelyére, Túsz városába, ahol
örökölt háza is van. A kincstár majd odaküldi a tiszteletdíjat.
Hanem
amikor a szultán megtudta, hogy hatvanezer párvers után kellene kifizetnie az
ígért sordíjat, úgy gondolta, hogy ez túl sok lenne egy mégolyan hosszú költeményért
is. Mahmúd szultán közismerten szerette a verseket és bőkezű volt a költőkkel.
De hatvanezer arany dinár? Úgy gondolta, hogy elegendő, ha a nagy számot veszik
komolyan. Elrendelte tehát, hogy vigyenek a költőnek hatvanezer dirhemet. A
dirhem ezüstpénz volt, éppen vagy huszada a dínár értékének. Elindult tehát
egy kincstári ember, s kocsin nehéz zsákokban vitte a szultán küldeményét. Firdauszi
éppen gőzfürdőben volt. Odavitték utána a régen várt pénztömeget. Leült a medence
szélére, ott bontotta ki a küldönc a zsákokat. Amikor a költő meglátta, hogy
a legfényesebb szultán becsapta, olyan haragra gerjedt, hogy az így is nagy
értékű küldeményt szétosztotta a küldönc, a fürdőmester és egy éppen arra vetődött
italárus közt. Mert Mohamed ugyan tiltotta a szeszes ital fogyasztását, de a
fürdőházakban a bort gyümölcsszörpnek, a pálinkákat méznek nevezték és ezen
a néven itták meg. A három megajándékozott szegény ember természetesen egy életre
gazdag lett a teméntelen ezüsttel. A sértett költőnek azonban nem kellett, nem
ezt ígérte a szultán. Haza is ment, leült és írt egy százsoros gyilkos szatírát
a fösvény és csaló uralkodóról, s el is küldte a legfelségesebb címére.
Tudta
azonban, hogy menekülnie kell, ezt meg nem bocsáthatja a szultán. Gyaloghintóján
a szolgái vitték, meg sem álltak Örményországig. Utána hosszú sor szolga vitte
a vagyonát, hogy külföldön se kelljen nyomorognia. Nem is jött haza, míg meg
nem tudta, hogy Mahmúd már nem haragszik. Erre visszatért Túszba, de nem ment
el a legmagasabb székhez bocsánatot kérni. Mahmúd azonban közben el is olvasta
a hosszú költeményt, s megbánta, hogy nem tartotta be a szavát. Utasította tehát
kincstárát, hogy ünnepélyes küldöttség vigye azonnal Túszba a régóta esedékes
60 000 dínárt. Úgy is lőn, csakhogy amikor a pénzhozók bevonultak Túsz egyik
kapuján, ugyanakkor a másik kapun vitték ki a temetőbe a halott költőt.
Jó
történet ez, nemzedékről nemzedékre száll, csak nehéz elhinni. Már csak azért
is, mert amikor Firdauszi 35 év után befejezte a „Sáhnámét”, Mahmúd szultán
már sok éve halott volt. (Ez hiteles történelmi tény.) De a történet különben
is annyira kerek irodalmi műnek hat, mintha az oly leleményesen mesélni tudó
Firdauszi találta volna ki.
A
nagy eposz azonban valóban nagy eposz. Bár nem egy kritikusa szerint: szép,
szép, csak éppen nem eposz. Az eposzoknak ugyanis összefüggő cselekménysoruk
van. (Ez sem igaz, hiszen a hindu eposzoknak sincs összefüggő cselekményvonaluk,
de még a Kalevalának sem. A „Sáhnáme” formája és tartalma szerint versbe foglalt
krónika: az egymásra következő királyok, a különböző hősök egymástól független
története. Csak abban különbözik a történetírástól, hogy itt semmi se hiteles.
Ezek szép mesék, regék, mondák, emberfeletti hősökről, viharos szerelmekről,
köztük a vitéznek is, szerelmesnek is legnagyobb hősről: Rusztemról. A sok mendemonda
közt maga az elkészült mű a valóság. Firdauszi már életében besorolódott a nagy
epikusok közé. És ezer év után is ott a helye.
