Firdauszí: A kígyósvállú király

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Firdauszí
A KÍGYÓSVÁLLÚ KIRÁLY
Londesz Elek fordítása
Magyar Könyvklub, Budapest, 2002
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

DAHÁK ÉS AZ ÖRDÖG

Volt egyszer egy ember, sivataglakó
Lándzsás lovagoknak fajából való.
Embernek, királynak egyformán jeles,
Istenfélelemben is tökéletes.
A neve Midrász volt. Dicső egy király!
Igazságban, észben első helyen áll!
Valamennyi állat, melynek teje volt,
Trónjához ezrével elzarándokolt -
És ő pásztorokra bízta nyájaként
A kecskét, juhot meg a púpos tevét,
Meg a tehenet, mely tejet bőven ad,
Gyors arab lovait őrzi szolgahad.
Aki tejet akart inni, csak kezét
Kellett hogy kinyújtsa, volt abból elég!
Nemzett ez a sáh egy fiúgyermeket,
Akiben nem volt egy csöppnyi szeretet -
Daháknak nevezték, bátor, büszke volt,
Soha senki előtt ő meg nem hajolt.
(De Bívaraszpnak is nevezte a nép.
A pehlevi nyelvből származott e név:
Ami a pehlevi számsorban bívar,
Ezt jelenti darí nyelven: tízezer.)
Híres ménesében ennyi volt a ló,
Zabolája mindnek aranyból való.
Gyakran ült nyeregben, mint a harcfiak,
De csak büszkeségből, nem a harc miatt.
Iblísz elment hozzá egy szép hajnalon,
Jószándékot tettet nagyon nyájason.
Szavára az ifjú balgán hallgatott
S az erény útjáról letántorodott.
Örömmel fülelt rá, amit ez beszélt,
Nem sejtve, hogy rosszban jártatja eszét.
Tiszta lelket, szívet, észt Iblísznek ád
És maga fejére szórja föld porát.
A cselének Iblísz jaj de megörült!
Dahák szíve, látta, már hozzá került.
Ajakáról folyt az édes szép beszéd,
Amellyel butítja az ifjú eszét:
"Beszélhetnék én sok mindent, édesem,
Amiket kívülem nem tud senki sem."
Dahák ösztökéli: "Te jóakaróm,
Beszélj már! Ne vártass! Taníts, akarom!"
"Nem, mielőtt veled nem szövetkezem!
Ha ráállsz, beszélek, ehol a kezem!"
Balga volt az ifjú és alkut kötött,
Iblísz parancsára ott megesküdött:
"El nem árulom rámbízott titkodat,
S teljesítem mindig a parancsodat."
"Nahát - szólt az ördög - e földön miér'
Legyen kívüled más valaki vezér?
Apának, ha fia ily derék legény,
Mi haszna? Adok egy jó tanácsot én!
Ez aggnak a sors még sok-sok évet ád
S te addig a sutban kuksolhatsz tovább.
Fényes palotáját vedd el tőle te!
A helye régóta téged illetett!
Ilyen módon - hited, ha szavamra hajt -
Te léssz a világnak pádisáhja majd!"
Gondba merül Dahák, mikor hallja ezt,
Apja véreért a szíve fájni kezd.
"Ez - kiáltja - nem szép! Sohasem lehet!
Ezt én nem teszem meg! Mondjál egyebet!"
Iblísz rá: "Nem fogadod meg szavamat?
Megtöröd esküdet, fogadalmadat?
Ez is, az is száradjon a lelkeden,
Maradj semminek te, apád úr legyen!"
Az ifjú eszére hálót így vetett
S hogy parancsra mégis betelt, így esett.
Kérdi Dahák: "Mily módon tehetem?
Tanácsodat, mindet, jól van, követem!"
Mondja Iblísz: "Módját megadom neked
S az ég sátoráig emelem fejed!
Te csak várj s a dolgunk maradjon titok.
Segítőt magamhoz én nem állítok,
Elvégezek mindent, ahogy kell, tehát
Hüvelyéből ki ne húzd a szó vasát!"
A palotaháznak udvarán virult
A sáh kertje, melytől a szív megvidult.
Hajnalhasadáskor kelt Midrász király,
Hogy majd imádkozni az oltárhoz áll.
Megmosdott a kertben egyedül, hiszen
Még szövétnektartó szolgát sem viszen.
Azon az ösvényen, hol a sáh haladt,
Az ördög mély vermet ásott ezalatt.
E mély vermet aztán gallyal födte be
S ravasz módon földet kevert fölibe.
Még akkor sötét volt és az arabok
Jó királya ott a kertben ballagott,
Mikor ám a mélység közelébe jut,
Szerencse-csillaga hirtelen lefut -
A mélységbe esve dereka törött,
Az istenes ember égbe költözött.
Ez a dicső király szerette kivált,
Jóban is, rosszban is azt az egy fiát.
Gyöngéden, vesződve, így nevelte fel,
Örült neki, kinccsel halmozgatta el -
S az a vakmerő és gonosz ifjú, lám!
Szeretet frigyével mégsem várta ám!
És élete ellen tört, szövetkezett.
Bölcs embertől hallom e történetet:
Habár bősz oroszlán volna a szülött,
Nem oly vakmerő, hogy megöljön szülőt.
Az igazságtalan és aljas Dahák
Ilyen módon atyja főhelyére hág.
Arab koronával díszíti fejét,
Arabok között kárt-hasznot szórva szét.
Amikor betelve látta Iblísz ezt,
Azonnal az új csel szövésébe kezd.
"Íme - szólt - szívednek, hogy hozzám került,
A világon minden vágya sikerült.
Ha velem továbbra is szövetkezel,
És parancsaimmal nem ellenkezel,
Tied a világ, nincs előtted határ,
Minden földi állat és hal és madár!"
Végezve beszédét, új munkába kezd,
Szőtte új cseleit. Milyen csoda ez!
Változtatta magát eszes ifjúvá,
Tiszta testűvé és zengő ajkúvá -
És járulva Dahák elejébe: más
Nem zeng ajakáról, csak marasztalás.
"Ha - szólt - felségednek tetszeném talán:
Szakács volnék, tiszta és nagyhírű ám!"
Megtetszett Daháknak a szakács-jelölt
S számára a konyhán jó helyet jelölt -
És az udvarmester át is adta itt
Neki a királyi konyha kulcsait.
Húst akkor nem ettek még az emberek,
Ételfajta sem volt annyi rengeteg.
Új cselére Ármány mikor rátalált,
Rendel állatokra gyilkoló halált.
Madarat, négylábú állatot megöl,
Húsukat ételül tálalgatja föl.
Mint oroszlánt, táplálgatta vérrel ő
A sáht, hogy a szíve legyen vakmerő.
Akármit parancsol, a sáh követi
S szívét parancsának rabjául veti.
Legelőször tojás sárgáját kapott
S hamarosan egészségtől duzzadott.
Evett s magasztalta Iblíszt ezalatt -
A szerencsétlennek ízlett a falat!
Szólt Iblísz: "Dicső sáh, kívánom neked,
Örökkön örökké tartson életed!
Holnap olyan ételt főzök ám, te lásd!
Soha táplálékul nem kívánsz te mást!"
Elmegy s egész éjjel töpreng rajta most:
Mit főzzön majd holnap, mi csudálatost?
S amikor a türkisz-boltozat megint
Mutogatta másnap a sárgás rubint:
Fogolyból, fácánból készít eledelt
S bevitte - reménnyel szíve tele telt!
Arab sáh amikor a húsból evett,
Be szerette Iblíszt, az eszeveszett!
Harmadik napon rá több fogásba' vár
Díszes asztalán a bárány és madár.
A negyedik napon Iblísz újra jött -
Bornyúnak hátából való húst sütött,
Rózsavízzel, borral mit pirosra fest,
Vegyít bele sáfrányt mosusszal vegyest.
Dahák nyúlt utána, mikor enni kezd,
Elbámult: micsoda eszes ember ez!
Kérdi: "Mi a vágyad? Na, hadd esmerem!
Amit kívánsz, kérjed, te jó emberem!"
A szakács felelte: "Nagy uralkodó,
Maradj mindig vidám és parancsadó!
Az én szívem téged oly nagyon szeret,
A lelkem nyugalma arcodról ered!
Valamit szeretnék tőled kérni én -
Nagyobb e kívánság, mint érdemleném.
Parancsold meg: vállad megcsókolhatom,
Szememmel, arcommal simogathatom."
Dahák nem gyanítja, hogy rá most mi vár:
Hogy Iblísz titokban mibe' sántikál?
"Kegyelmem - kiáltja - ebben is veled!
Hadd lehessen naggyá emiatt neved!"
Vállát, mind a kettőt csókra nyújtja most,
Bizalmába fogva az alattomost.
A csók után eltűnt a dív - nincs nyoma!
Ily csodát nem látott a világ soha!
Dahák vállain most, ni, két fekete
Kígyó nőtt ki! - Búsult, írt kerestetett,
Majd levágta onnan a két bestiát,
De illő csodálni e históriát! -
Kibujtatta őket a telő idő
Valamint nyesett ág fa törzsén kinő.
Sok tudós gyógyító jön és ott tanyáz
És tanácsaiktól hangos lett a ház.
Űztek vele végül nagy varázslatot,
De szer a baj ellen nem találtatott.
Kuruzsló gyanánt a dív most megjelent,
Illedelmesen a sáh elébe ment.
"Ennek - mondja - így kellett történnie!
Ne vágd le, aminek ki kell nőnie.
Szerezz ételt: a két kígyó hadd egyék!
S nyugodtan maradnak! Mentség nincs egyéb!
Ne adj mást nekik, csak emberagyvelőt,
S maguktól kimúlnak majd idő előtt."
Miben kereskedett ördögök feje
S mi volt beszédének való veleje?
Hanemha tervelget még újfajta bajt:
A földről az embert kipusztítja majd!

DAHÁK ELFOGLALJA DZSAMSÍD IRÁNI SÁH TRÓNJÁT

Lett Iránban akkor nagy sokadalom,
Csatázás, zavargás minden oldalon.
Verőfény helyett most homály mindenütt -
Dzsamsíd király ellen népe pártot üt.
Elvesztette ő már az Isten kegyét,
Benne balgaságnál, rossznál nincs egyéb.
Itt is, ott is egy-egy király tört elő
S jön mindenfelől a csatakedvelő.
Szednek háborúra sereget, nagyot,
Mert nem szerették már a sáht a nagyok.
A sereg egyszer csak elhagyta Iránt
S vonult egyenest az arab föld iránt.
Van ott, megneszelték, egy fejedelem:
Kígyóforma, nézni rája félelem!
Az iráni lovas, sáht keresve, mind,
Dahák fele tartott, feléje tekint.
Sáhhoz illő szóval üdvözölgetik,
Irán-föld urául ő kellett nekik.
Dahák, mint a szélvész ront Iránba át,
Hogy fejére tenné ott a koronát.
Arab és iráni hősökből jelöl
Hadat valamennyi világtáj felől -
S Dzsamsíd trónja felé tör. A harci nép
Körülkerítette a trónt gyűrűképp.
Dzsamsíd, mikor látja: Dahák rája ront,
S elvesztette már a szerencsét, a trónt:
Fut, otthagyva mindent. Már hatalma nincs,
Oda diadém, trón, sereg, kucsma, kincs!
Elbúvik. A sorsa már sötétre vált,
Koronája, trónja már Dahákra szállt.
Az emberek elől elrejtezkedik,
Nem is látta senki száz esztendeig.
Ezután egyszer csak mégis megjelen
Csíni tenger partján az istentelen.
Dahák rája gyorsan rabláncot vetett,
Nem engedve néki hosszabb életet.
Hosszú bár az élet, mi hasznát veszed,
Ha nem közli titkát a világ veled?

Dahák az iráni trónra feljutott,
Ezer év gyülemlett rajta össze ott.
A világ sorsának változása lőn
S ekképpen maradt a kor hosszú időn.
Tovatűnt a bölcsek jószokása már
S helyén a bolondok gonosz vágya jár.
Varázslat becses most, az erény letün,
Igazság homályt kap, verőfényt a bűn.
Elhatalmasodtak a gonosz dívek,
Jóról csak titokban szóltak a hívek.
A volt sáhi lakból hoznak két szüzet,
Remegnek szegények, mint a bús füzek.
Dzsamsíd húga volt e két lány: sáhi nők
Gyöngye mind a kettő, olyan szépek ők!
Az egyik a fátylasarcú Sahrináz,
A másik a holdorcájú Arnaváz.
Nyoszolyájukat már Daháknál vetik,
Hogy a kígyóképű örüljön nekik,
Aki most a rosszra fogta őket ott,
Tanítgatva bűbájt és varázslatot.
Tudásától nem telt a rossznál egyéb:
Ölés, égetés, rablás: hogyan tegyék?
A szakács naponként, ha leszállt az est,
Két ifjút, akár pórt, akár főnemest,
A várlakba visz és ott megöl: talán
Segíthetne ezzel Dahák sáh baján?
Agyuk velejéből készült étele,
Etetgette a sáh kígyóit vele.
Dahák birtokának két nemes fia,
Perzsa mind a kettő s derék dalia -
Az egyik a tisztahitű Irmail,
A másik: előrelátó Girmail -
Egy szép napon együtt volt és így esett,
Szóbakerült köztük kis és nagy eset:
Az igaztalan sáh a hordáival
És gonosz szokása, amely rája vall.
Így szólt most az egyik: "Szakáccsá legyünk!
Ürüggyel ilyennel a sáhhoz megyünk,
Azután segítsen valami cselünk,
Amit majd előbb jól meghányunk-vetünk -
S akiket halálra szánt a sáh: a két
Ifjúnak talán megmentjük egyikét."
Mentek megtanulni a szakácskodást,
Helyesen kimérni mindegyik fogást.
Mind a kettő a sáh konyhájába jut -
Örültek titokban a derék fiúk!
S mikor jött a napja, hogy vért ontsanak
S édes életet majd ki kell ontsanak:
A vérszomjas őrök két ifjú legényt
Megragadnak és elhurcolván ekként
a konyhába vitték őket futva, ott
Arccal mind a kettő a földre bukott.
A két új szakácsnak búsulása nagy,
Szemük vérbe' forgott, bosszút sző az agy.
A társára néz ez, ennek int amaz:
Hogy a föld urának dolga-műve gaz!
Megölték az egyik fiút, mert vajon
Segíthettek-e másképpen a bajon?
Velejét juh-fejnek kívánták előbb
Keverik vele az ember-agyvelőt.
A fiúk közül így menekült meg egy -
"Vigyázz - intik őt - most bújj el és eredj!
Emberlakta város ijesztőd legyen,
Tanyád nincs sehol, csak pusztán és hegyen!"
Az övé helyett a silány juhvelő
Pépül a kígyóknak így került elő.
A csel, amit így a két szakács vetett,
Megmentett havonta harminc életet.
Amikor a számuk kétszázat kitesz,
Nem ismerve egymást: ki az és ki ez?
Nehány kecske és juh szakácsok kezén
Hozzájuk kerül - s mind a pusztába mén.
Kurdok népe tőlük ered máig ott:
Nem óhajtva szívük állandó lakot,
Sátorban tanyáznak ezek szüntelen,
Szívükből kihalt az istenfélelem.

Szokásában a sáh odáig fajul:
Mikor kedve tartja, seregébe nyúl
S hadinépe közül is öletni kezd -
"Ördöggel cimborálsz!" - rájuk fogja ezt.
S ahol lány akad, ki nemes, tiszta, szép,
Kihez zárt lakában nem ér szóbeszéd:
Rabul ejti mindet. Pogány ember ő,
Rendet, sáhi törvényt el nem ismerő.
Maradt életének negyven éve még,
S na, nézzed, fejére mit rendelt az ég!
Aludván a várban sötét éjjelen
Együtt Arnavázzal, imé, megjelen
Perzsa sáhi törzsnek három hős fia:
Két idősebb közt egy ifjú dalia.
Arcában királyra vall, termetre meg
Ciprushoz hasonló e harcos gyerek.
Jön királyi övvel és lépése kong,
Vállán ott pihen az ökörfős dorong.
Dahákhoz rohan most, küzdelemre vágy,
Buzogányt emel rá és fejére vág.
Dahákot az ifjú vitéz megköti,
Kötelét fejétől lábáig veti,
Kezének hurokja kemény, mint a kő,
Jármot is vetett a sáh nyakára ő,
Viseltetve véle e búbajt, e kínt,
S mialatt sarat, port a fejére hint.
Damávand hegyére rabnak vitte őt,
Futtatva nyomukban nyüzsgő nép előtt.

Dahák összegörbül, azt hinnéd bizony,
Mindjárt megrepeszti máját az iszony!
Melléből rikoltás be nagy tör ki most,
Megrezgetve házát, a százoszlopost!
Ugyanúgy riad a két holdarcú lány
A nagyúr rikoltásának hallatán.
Rebeg Arnaváz: "Ó, nagy fejedelem,
Mi bántott? Tudasd ezt titokban velem.
Aludván lakodban békességbe' itt,
Látást láttál? Mondd el jelenéseit!
Tied a világ és őriz itt a hív
Ember, háziállat, a vad és a dív.
A héthalmú föld meg a tied maig,
Szarvától a holdnak a hal hátaig.
Ágyadból mi végett dob ki félelem,
Világnak vezére, tudasd ezt velem"
A holdarcúaknak a sáh így felel:
"Jobb, ha ilyen álmot a titok fed el!
Ha meghallanátok, ami engem ért,
Szívetekbe kétség szállna sorsomért!"
A lány a nagyúrnak tovább esdekel,
Hogy számukra titkát de csak fedje fel!
"Mentésedre módot találunk talán,
Orvossága minden bajnak megvan ám!"
S ami rejtve volt, most kitudódik ott:
A sáh elbeszéli, hogy mit álmodott.
S mondja a világszép leányzó: "Király,
Kibúvót keress itt, habozván ne állj!
Sorsodban pecsétkő a királyi szék:
Fény csak róla árad a világra szét.
A gyűrűd alatt a világ, emberek,
Madár, minden állat, dív, tündérsereg,
Mindenik vidékről hívass bölcseket,
Csillagnézőket meg tudós véneket.
Fürkéssz és kutass, nékik mindent kitárj,
S ennek a titoknak a végére járj!
Tudd meg: fenyegetni fejed ki meri?
Gonosz ember, ördög, talántán perí?
S ha kibujt a szeg, te mentő móddal élj,
Ellenségeidtől egy csöppet se félj."
Amit így kigondolt ezüst ciprusa,
Örült a tanácsnak a ravaszdi sáh.

Hollószárnyú éjtől sötét lett a föld,
De a nap tüzétől a hegy lángot ölt
Azúr égiboltra, vélnéd, rája hint
A felébredő nap egy csomó rubint.
Tudós táltos embert, ahol ráakad,
Ha bölcs és ha ajkán okos szó fakad,
Minden tartományból hivat ő ilyet
S elbeszéli álmát, melytől megijedt.
Összehívta őket, körbe ülteti
S tőlük a bajának szerét sürgeti.
"Igazítsatok most útba engemet,
Vigyétek világos útra lelkemet!"
Titkon szól velük, kérdést kérdésre hajt,
A jövő mi jót hoz és miféle bajt?
"Mit hoz rám a sors majd? Ki tulajdona
A királyi öv, a trón, a korona?
Vagy megfejtitek e titkot, vagy pedig
Halálnak halálával haltok meg itt!"
Bölcsek ajka száraz, arcuk szürke lett,
Nyelvük jajgatás és szívük rémület.
"Jövőjét, ha nyíltan kitárnók: könyört
Nem ismerne s akkor életünk letört -
S ha tagadnók, amit sorsáról tudunk,
Az élettől így is elbúcsúzhatunk."
Három nap fogyott el így hiába, mert
Szólni a valóról egyik bölcs se mert.
S mikor a negyedik napra ébredett,
Ellenük Dahák nagy dühre gerjedett.
"Vagy halálba mentek! - ordította ő -
Vagy kitárjátok: mit hoz rám a jövő!"
Fejöket lehajtják a bölcs emberek
Véres könny szemükben, szívük úgy remeg!
Volt e nagy tudósok között egy kivált,
Ki jellemben, észben magasabban állt.
Zíraknek nevezték, tudós és eszes,
Táltosok között is nagytiszteletes.
Ez megbátorítva szívét emberül,
Szóra nyitja száját, Dahákhoz kerül:
"Jó lesz, ha szívedből a gőg tovaszáll,
Anyaszülte sorsa csak egy itt: halál,
Előtted királyok sokan voltak itt,
Elfoglalva szerte nagyság trónjait.
Búban és örömben részük volt elég,
Míg számukra megjött a sírkérte vég.
Ha vaslábú bástya volnál is: mit ér?
Leront az idő és helyedből kikér!
Ki trónodra éhes, eljön majd eléd
S porbadönti akkor szerencséd fejét.
Kit a föld jó csillag gyanánt emleget,
Viseli e hős a Farídún nevet.
Nem jött még világra e seregvezér,
Sopánkodni, félni nem kell még ezér' -
Ha megszülte anyja, a bölcs és okos,
Gyümölcsontó fához lesz hasonlatos.
Fejlik férfivá s ha feje holdig ért,
Koronát kér, küzd a trónért és övért.
Ciprust látsz, ha látod ezt a termetet!
Ha vállára acélbuzogányt vetett -
Ökörfő a gombja - fejbevág vele,
Megköt s visz tanyádról a hegyek fele.
"Megkötöz? Miért? - kérdi a rossz király -
Mi végből leszen, hogy rajtam bosszút áll?"
"Tudod, ha eszed van - bátor bölcs felel -
Ok nélkül ilyesmit nem követnek el!
Te ölöd meg apját s ezért búja majd
Minden bosszúvágyat a fejébe hajt.
Leszen egy Birmáje nevű szép tehén,
Ez dajkálja majd a fiút a tején.
Kezedtől a tehén is vesztére jut,
Ezért áll ökörfős doronggal bosszút."
Hallja ezt a sáh és úgy elhitte, hogy
Eszméletlenül a trónszékről lerogy.
Féltében a dicső táltos elfutott
A nagy trón elől, nehogy baj érje ott.
Dahák, észretérve, egy percig se rest
A királyi trónra hágott egyenest
S világszerte nyíltan, titokteljesen
Farídún nyomára kémkedik, lesen.

FARÍDÚN SZÜLETÉSE

Megszülte az anyja Farídúnt. A föld
Régi sorsa ekkor de más képet ölt!
Megnőtt, mint a ciprus, olyan karcsú, szép,
Fejedelmi fenség ragyog róla szét.
Dzsamsíd glóriáját ő örökli majd,
Nap ő, mely visel fent sugárzó tarajt.
Kellendő e hős a földnek, mint eső,
S a léleknek, mint a tudás, jóleső.
Felette keringnek a csillagkörök,
Az égnek szerelme iránta örök.
És lett ugyanakkor egy csodás tehén,
Világszerte híres Birmáje-nevén.
Jár más tehenek közt büszke pávakép,
Valamennyi szőre más-más színbe' szép.
Csodájára jártak a bölcs emberek
Papok, csillagnézők, hogy egész sereg!
Nem látott ilyet még soha senki sem,
Nem említ tapasztalt bölcsek ajka sem.

Kérdezősködéssel betölti Dahák
Az egész világot s keresi nyomát
Farídúnnak, aki az Abtin fia -
Abtinnak a világ szűk lett emiatt!
Messze elbujdosott, mégis ott terem
Előtte a nemvárt oroszlánverem.
Mocskos sáhi őrség közül egy csapat
Szegény bujdosóra egyszer ráakadt.
Összekötözték, mint elfogott vadat,
Halálos csapást rá Dahák így adat.
De Farídún anyja ekkor okosan,
Látva ura sorsát, titkon eloson.
Jólelkű Firának anyó volt e nő,
Élt-halt gyermekéért szeretettel ő.
Menekült, aggódva teste-lelkeért -
Sivalkodva, ríva egy ligetbe ért.
(Kedvére legelt Birmáje odakint,
Ragyogott a teste ékessége mind.)
A liget őréhez megy és kesereg,
Kebelére véres könnye rápereg:
"Tejre éhes fiacskámnak adj helyet,
Őrizd egy időre szüleje helyett!
Anyjától apjaként vedd, fogadd el őt,
Tápláld e szép tehén jó tejével őt.
Ha jutalmat kívánsz, itt az életem!
Mit kérsz? Lelkemet rá zálogul vetem!"
Liget őre, szép Birmáje pásztora,
Így szólt feleletre kerülvén sora:
"Uram gyanánt nézem ezt a gyermeket,
S kívánságod szerint szolgálok neked."
Miután tanácsot, miegymást adott,
A fiút Firának nála hagyta ott.
A tehén tejével három éven át
Táplálta az őr, mint tulajdon fiát.
Nem nyugszik Dahák és kutat szerte-szét.
Világszerte szállott már a szóbeszéd
A híres tehénről s Firának futott
A ligetbe és így szólt az őrhöz ott:
"Bölccsé tett az Isten és ezért szívem
Aggodalom miatt percig sem pihen.
Nincs más mód, cselekvés kell itt, mert nekem
Egy az édes lelkem meg a gyermekem!
A gonosz varázsló földéről csak el!
Hindusztán felé futok fiammal el!
Embersokaságból most eltűnök én -
Viszem s meg sem állok, csak Elburz hegyén."
Mint kengyelfutó vagy a vad zerge: fut
S a nagy hegyre vitte aztán a fiút.
Egy szent ember élt ott, aki semmivel
Nem törődik, amit a világ mível.
Ráköszönt Firának: "Jó öreg atyám,
Bajban vagyok! Iráni föld a hazám.
Tudd meg, hogy e dicső gyermek egykoron
Népek között lesz majd királyi soron.
Dahák koronája így lesz majd övé,
Ő rántja le róla királyi övét!
Te légy őrizője addig és ezért
Apjaként remegned kell a lelkeért."
A szent elfogadta a fiút, soha
Nem szállott szívéből megbánó sóhaj.

Egy napon Daháknak a fülébe mén:
Hol az a liget, meg hol az a tehén?
Rohant oda, mint a részeg elefánt,
Megölte Birmajét, aztán kardra hányt
Szörnyű pusztításban embert, állatot,
Valahány a szentelt ligetben lakott.
Fut és átkutatja Farídún lakát,
De nem lelte már ott Farídúnt magát.
A palotaházra most üszköt hajít,
Lerontatja földig magas falait.
Farídún betöltött korban két tizet.
Az Elburz hegyéről ekkor lesiet,
Elmegy az anyjához, faggatja ugyan:
"Tárd ki rejtekéből, ami rejtve van.
Ki volt az apám? Én ki volnék? Vajon
Milyen nemzetségből származik fajom?
Ha kérdik: ki vagy? - mit szólok kereken?
Mondj erről valami okosat nekem."
"Dicsőségre vágyó! - Firának felel -
Amit mondanom kérsz, hadd beszélem el.
Tudd meg: hova Irán-föld határa néz,
Élt ott egykor egy Abtin nevű vitéz.
Sáhoktól eredt, az igazságba járt,
Bölcs volt és ki vallott őmiatta kárt?
A hős Tahmúrasz volt őse: így vezet
Apáról fiúra az emlékezet.
Apád jósággal volt irántam tele,
Jó napom nem is volt, csakis ő vele.
S történt, hogy Dahák, ki varázslathoz ért,
Iránból kinyújtja kezét lelkeért.
Elrejtettelek e sáhtól tégedet!
Te szegény anyád, be sokat szenvedett!
Apád, ez a dicső vitéz már előbb
Feláldozta érted édes életét.
Két vállán Daháknak két kígyó tenyész,
Iránra emiatt szakadt rá a vész.
Apádból kivájták a velőt s vele
Fövődött a sárkánykígyók étele.
Egyenest futottam a ligetbe, mit
Hogy hol volna, senki fia sem gyanít.
Tehenet, mely szép mint tavasz, láttam ott,
Egész teste szép színekben ragyogott.
Őre mellrehúzott térdekkel guggolt
Előtte s maga is be királyi volt!
S hogy rábíztalak, már sok idő letelt,
Ezalatt ő keblén szelíden nevelt.
S íme, az a pávaszínű szép tehén,
Merész krokodillá nevelt a tején.
Egyszer csak Dahákhoz a hír szárnyra kel!
Miféle tehén az, meg hogy hol legel?
Veled most iráni nagy határon át
Futva elkerültem hajlékot, tanyát.
Jött Dahák s megölte a szép Birmajét,
Mely be jó volt hozzád néma dajkaként!
A por palotánkról a napig repült,
Dahák rájarontott s fala romba dűlt."
Farídún felpattan, haragot fogott
Anyjának beszédén - talált rá okot!
Agya bosszútól forr, szíve tiszta kín,
Dühe fodrozódik homlokráncain.
Rikolt: "Erejéről ha próbát tehet,
Merésszé oroszlán csak akkor lehet!
Végezett velünk a varázsló lator,
Hogy kardot ragadjak, rajtam most a sor!
Az Isten nevében megyek én tehát
S röpítem magasra a várlak porát!"
Mondja anyja: "Oktalanságot ne tégy!
Szembeszálló egész világgal ne légy!
A korona és trón, világi terek
Dahákéi mind és hallgat rá sereg!
Ha int, harci övvel százezer vitéz
Jön minden halomról és csatára kész.
Őseid szokása, bosszúmódja más!
Életet, világot fonákul ne láss!
Ki megrészegül az ifjúság borán,
Magát nézi csak e világnak során.
Fejét dobja szélnek a részeg! De te
Ember légy, akinek szép az élete!
Jól megtartsd eszedben, mit anyád beszél,
Szálljon el füledből más szó, mint a szél!"

KÁVE KOVÁCSMESTER ZÁSZLÓJA

Dahák nappal-éjjel, bizony így esett,
Farídúnt említi, egyebet se tett.
Meggörbült a gondtól szálas termete
S teletölti szívét nagy rémülete.
Türkisz-koronával búsuló fején,
Ült elefántcsontból rakott trónhelyén.
Hogy majd támogassák, megy a rendelet:
Gyűljenek trónjához a főemberek.
Ajkáról e szókat hallják akkor ők:
"Ti nagyok, ti bölcsek, ti trónkeresők,
Engem ismeretlen ellenség ijeszt,
Tudják már a bölcsek mindahányan ezt.
Gyöngébb bár az ellen: nem kicsinyelem!
Rémít rossz napoktól való félelem.
Seregemet bizony szaporítani kell
Emberrel, ördöggel, tündérrel, mivel!
Hadamat tehát most talpra állítom,
Ördöggel az embert sorba állítom.
Ebbe már kezemre járjatok híven,
Mert nagy nyugtalanság szedi szét szívem.
Előbb írjatok most írást itt nekem,
Hogy én csak a jónak vetését vetem,
Hogy mást, mint igaz szót, ki nem ejtek én,
Az igazság ellen sose vétek én!"
Nyújtott neki mind ott segítő-kezet,
Vele ijedtében nem ellenkezett.
Az írást - a Sárkány parancsolva int -
Ifja és öregje aláírta mind.

Hallga! Az udvarról most mi hangozik?
Sáhhoz igazságért ki ordítozik?
Azt a káros embert odarendeli,
Ahol együtt ülnek a főrendei -
S borús arculattal kérdi tőle ezt:
"Ki volt kártevő hé! Nekem megnevezd!"
Az meg veri fejét öklével s kiált:
"Káve kovács vagyok! Szidom a királyt!
Igazságot! Hozzád jöttem én ezért!
Lelkem szenvedése temiattad ért!
Igazság osztását ha meg nem veted,
Növekszik ezáltal te becsületed!
Szenvedtem én tőled már sokat, hiszen
Tőrrel verted át már annyiszor szívem!
Tizennyolc fiam volt és ezek közül
Most csak egy maradt meg egyesegyedül.
Hagyd meg ezt az egyet nekem, nézd, na, nézd
Milyen szívmaró kín, éget és emészt.
Hadd hallott te sáh, hogy mit követtem el,
Ha semmit, te rajtam mit kereskedel?
Milyen állapotban vagyok: láthatod,
Ne hozz már fejemre még több bánatot.
Vén idő meggörbít, elbánik velem,
Szívem csupa kín már és reménytelen.
Oda ifjúságom! Oda sok fiam!
S fiaknál erősebb kötelék mi van?
Van határa még a vétkezésnek is
S valami ürügye van még ennek is.
Ügyemben ürügyed mi? Hadd hallanám!
Hogy ilyen balsorsot eszeltél ki rám?
Kovács volnék! Senkit se bántok biz' én!
Miért ég fejem hát a sáhnak tüzén?
Te sáh, hallod-e, bár sárkányfajta vagy:
E bajomban nékem igazságot adj!
A te birtokod már mind a hét halom
S mi részünk mért csak nyomor, fájdalom?
Velem, kényszerítlek, leszámolsz te, le,
De úgy, hogy a világ elbámul bele!
Majd a számadásnál talántán kiforr:
Fiamra mi végett került rá a sor?
S a többivel együtt e fiam miért
Veszti agyvelejét a kígyóidért?"
Fülel a hadúr, néz nagyot azután,
Megdöbbent bizony e szavak hallatán,
A kovácsnak visszaadták gyermekét
S megnyerni jószóval akarták kegyét.
De kemény parancsot ordít rá a sáh:
Azt az írást ő is írja ám alá!
A kovács betűzte s látja, hogy mi volt -
A főemberekre nyomban rárikolt:
"Ti, hej, ördögökkel szövetkeztetek,
Istenfélelemnek híján lelketek!
A pokolba lódult már hatalmatok,
Övé lelketek, mert ráhallgattatok!
Én alá nem írom e nyilatkozást!
Nem tisztellek én sáh soha már, te lásd!"
Haragtól reszketve, ordítozva most,
Repeszti az írást, löki, rátapos -
Kirohan fiával, ki előtte fut,
S üvöltve a várból az uccára jut.
Éljenezte a sáht valamennyi nagy:
"Te - mondják - a földnek dicső sáhja vagy!
Napján a csatának te fejed felett
Ne zúgasson az ég dermesztő szelet!
Goromba kovácsa! Miért engeded,
Magafajtaként hogy pereljen veled?
S széttépje baráti írásunkat itt
S ne teljesítse a sáh parancsait?
Szívét - bosszúvággyal futva innet el -
Talán Farídúnnal kötelezte el?
Gazságot, nagyobbat, képzelt-é agyunk?
A megdöbbenéstől odáig vagyunk!"
Ismét szóra nyílik a sáh ajka most:
"Hadd mondok valami nagy-csodálatost.
Hogy volt? A kovácsot az ajtóban itt
Meglátom és hallom kiáltását -
Hogy mondjam? Közöttem s közte e terem
Közepén, úgy láttam, egy vashegy terem.
S mikor két kezével verte homlokát,
Szívemet tördelte - soha ily csodát!
Hova fejlik ez? Nem tudom. Hisz titok,
Mit végeznek ott fent a csillagzatok."

Mihelyest a sáhtól elment Káve, kint
Köréje futott a vásár népe mind.
Üvölt, hogy segítsék és amerre tért,
Hívta a világot igazságaért.
S azt a bőrkötőt, mely védi a hasat,
Ha vernek kovácsok szikrázó vasat,
Tűzte dárdahegyre s úgy ejti sorát,
Nyomban felkavarja a vásár porát -
S halad a középen a dárdával ő,
Ordít: "Istenfélő emberek, elő!
Aki Farídúnhoz húz és a Dahák
Igájából kedvvel kihúzná nyakát,
Jöjjön Farídúnhoz, s pihenjünk mi meg
Árnyékában az ő fényességinek.
Mondjátok, hogy a sáh Áharman híve
S Teremtője ellen lázadott szíve!"
A vén bőrre ki-ki jót-rosszat kiált,
Már amilyen érzést belőle kivált.
A kovács a nép közt legelől halad
S nagy lesz a tömeg, mely köréje szalad.
Fürkészi, Farídún hol ütött tanyát?
Oda tart, előre feszítve nyakát.
Farídúnt a nép ott észrevette már,
Harsányan köszönti, bár még messze jár.
Sorsán a szerencse híven őrködött:
Látja ő is, lesve azt a bőrkötőt -
És rá rúmi vásznat, képes díszt akaszt,
Aranyaljon gyöngyből varrták oda azt.
Lengeti s kering az fején, mint a hold,
Míg belőle jósolt, jó szerencse volt.
Lebeg rajta fátyol piros, sárga, kék -
És kovács-zászlónak nevezi a nép.
Ezentúl, ha új sáh a trónjára ült
S a királyi kucsma fejére került:
Azt a semmi bőrt ott, a kovácskötőt
Díszítgette, rája ékszert is kötött,
Díszes szövetet meg selymet is rakott -
Kovács-rendi csillag nevet így kapott.
Jött ragyogva, mint nap sötétség felett,
A világ szívének reménysége lett.
Darabig a világ sorja így halad
S amit a jövő rejt, még titok marad.

FARÍDÚN ELINDUL DAHÁK ELLEN

Igyekszik Farídún, hogy majd útra kél,
E szándéka titkos, róla nem beszél.
Vele két testvére is harcolni kész,
Nála mind a kettő idősebb vitéz.
Az egyik Kajánus, a másik pedig
Vidám Purmáje volt, ahogy nevezik.
Farídún eléjük e szókkal megyen:
"Napotok, ti hősök, mind vidám legyen!
Ha fordul: szerencsét fordít rám az ég,
Hatalmam süvegjét visszaszerzi még!
Nehány jó kovácsot idehozzatok,
Buzogányt, gorombát, hadd csináltatok!"
Pattan a két bátya, biz' egyik se rest,
És a műhelyekbe futnak egyenest.
A kovácsolásban, aki remekel,
Farídún felé mindahány útra kel.
Farídún pedig most körzőt vesz elő
S képet a dorongról ezzel tervez ő.
Elébük a porba rajzot ró akképp,
Hogy ökör fejéhez hasonlít a kép.
Munkához fogott a kovács, mindahány
S mikor elkészült a nehéz buzogány,
Hozzák, hogy vele a hőshöz fussanak -
Ragyogott a vas, mint odafent a nap!
Tetszett Farídúnnak a munkájuk: ád
Aranyat, ezüstöt nekik, meg ruhát,
Be szép a remény, mit szívükben fakaszt
S mi nagyot művel majd, híresztelte azt.
"A Kígyót letiprom s ha rásújt kezem,
Fejeteket portól tisztává teszem!
Igazság legyen, mit a világ mivel,
Igazság urának segedelmivel!"
Feje Farídúnnak a napig felért,
Kész ő bosszújára apja véreért.
Indul is vidáman egy ünnepnapon,
Szerencsés jel által, jó csillagzaton.
Házához sereglik az egész sereg,
A trónszéke fel a felhőkig mered.
Ökörcsorda, büszke elefántcsapat
Visz ennivalót: a had előtt halad.
Purmáje, Kajánus jó bátyák gyanánt
A sáht közrefogják a két oldalán.
Helyet hely után, mint a szél hátrahágy,
Igazság a szíve, feje bosszúvágy.
Gyors arab csikókon odajutnak ők,
Hol sokan tanyáznak istentisztelők.
Lováról leszáll a hős és küldi szét
E jó emberekhez az üdvözletét.
Közülük az egyik - hogy leszállt az est -
Lassudan a sáhhoz vonul egyenest.
Haja sarkig ér és mosuszillatos,
Maga égi húrihoz hasonlatos.
Szurús volt, az égből szállt elébe le,
Hogy a jót, a rosszat tudatná vele.
Alakján a tündér ekképpen van itt
S bűbájoskodás, mit titokban tanít:
Leljen kulcsot a hős ahhoz, ami zárt
S ami rejtve van, legyen az mind kitárt.
Istentől való ez, rájött a vitéz,
Nincs ebben gonoszság, áhrimáni kéz!
Örömtől pirult, mert amit lát, mi más:
Szerencséje, teste csupa virulás!
Főzet a szakáccsal jó ennivalót,
Lakomát rendelve, uraknak valót!
Evett és ivott, míg pihenésre kész,
Álom vágya száll rá, feje már nehéz.
Istennek valóan folyik sorsa már
S az éber szerencse a nyomába' jár.
Látva ezt a bátyák: fejük rosszba főtt -
Felpattannak, hogy majd elveszítik őt.
Nagy sziklával ormán amott áll a hegy,
Táborból a két hős titkon arra megy.
A sáh édesen hál hegytető alatt -
Az éj jócska része lomhán elhaladt.
Az a két gonosz meg a hegycsúcsra ment,
Nem tud senki erről egy kukkot se lent.
Sziklát döntenek ki, s e szó, se beszéd,
Hadd zúznák az alvó fejét véle szét.
A lejtőn a nagy kő görög íme le,
Hiszik, hogy megölték az alvót vele.
Az Úr úgy akarta: felébressze ezt
A nagy zaj, amellyel a kő hullni kezd.
Esik most varázslat: a helyén marad
A nagy kő, tovább egy araszt sem halad.
Az ég műve, látják, egyéb nem lehet.
Hamisság, gonoszság ilyet nem tehet!
Övet köt Farídún s megint útra kél,
Ami vele történt, arról nem beszél.
Tovább száll hadával s átjut a hegyen -
Elől Káve mester, a kovács megyen,
Lengetve a zászlót a sereg felett,
Azt a magaféle hatalom-jelet.
Haladtában Arvand folyamához ér
Az a diadémot kereső vezér.
(A pehlevi nyelv más, ha nem érted ezt,
Perzsául Arvandet Didzslanek nevezd.)
A másik megálló, mit elért a sah
Didzsla partja volt és Bagdad városa.
Mikor eljutott már a vízpart elé,
Köszöntése száll a révészek felé,
Óhajtván, a parthoz hamarjába majd,
Hoznának elébe hajót, meg tutajt.
"Hajót adjatok most, arab emberek!
Kiált a dicső sah - Tovább hadd megyek!
Seregemmel együtt átszállítsatok,
Senkit itt a parton ti ne hagyjatok!"
A folyó hajósa hajót mégsem old,
Farídún szavára biz' ő nem hajolt!
A választ megadva ekképpen felelt:
"Titokban a sáhnak e parancsa kelt:
Senkit a hajóddal ne szállíts te át,
Ha jelt rá pecsétes parancsom nem ád!"
Farídún dühöngött e válasz miatt.
A vészes haboktól ő meg nem riadt.
Övet köt, királyit s pattan ízibe'
Oroszláni szívű lova nyergibe
S bosszújára, harcra hevülvén ekként
Vízbe szökteti a rózsaszínű mént.
Övet köt sietve a sok jó vitéz,
A folyóba szintén beugrani kész -
S beugrik dicsőn, mint vitézhez való -
Nyergéig merül mind a széllábú ló
S olyan gyors úszással tör a part felé,
Hogy a hősi népség megszédül belé -
Két karjával úgy fest, mit a légbe' hagy,
Mint rémlátomás, mit éjjel sző az agy.
Bosszútól hevülten a had partra ér
S hol Bajt al-Muqqadasz terül, arra tér.
(Neve Kang-dizs-i húdidzs csak régente volt
A pehlevi nyelven, amely már kiholt.
De a mi nyelvünkön Szent Háznak nevezd,
Dahák vára ott van, ezt is megjegyezd!)
A várost, amelyért vívni vágy, a had
Eléri, mikor egy pusztát hátrahagy.
Egy mérföldnyiről most a városra néz
S palotát vesz észre Farídún vitéz.
Azt hinnéd: Kajvánig ér - s épül vala,
Hogy rabolna égről csillagot fala.
Sugárzóbb Mustari-csillagnál e ház,
Benne nyugalom meg vidámság tanyáz.
a hős pedzi: a Sárkányé lesz e lak,
Azért oly sugárzók, nagyok a falak!
"Aki ilyen várat - szól bajtársihoz -
Sötét föld porából megépít, kihoz,
A sorstól - gyanítom - alattomban ott,
Valamely bűbájba béavattatott."
Így szól és alighogy bevégezte ezt,
Buzogányaért nyúl, kantárszárt ereszt.
Tűzláng mint ha felcsap meg előre dől,
Úgy látták az őrök a várlak felől.
Nyergéből dorongját ő úgy tépte le:
Kettőbe szakítná a földet vele!
A tapasztalatlan merész siheder
A hatalmas várba bevágtatni mer.
Kapuból elillan most az őrsereg,
A hős meg az égnek nagy hálát rebeg.
Lát ott egy talizmánt Farídún vezér -
Dahák állította, az égig felér,
Amit ő tetőtől-talpig porba vet,
Mert nem látta rajta az Isten-nevet.
Aki ellenállott, azt leverte mind,
Ökörfős doronggal, amint rásuhint.
A bűbájosok közt, amikor bement,
Híres bősz dívekre lelt a várba' bent.
A nehéz doronggal a fejükre vág
S a varázsimádó sáh trónjára hág.
Lábát megvetette, leült trónhelyén,
Elfoglalta sáhi kucsmával fején.
Dahákot a várban szerte kémleli,
Sehol sem akad rá, nyomát sem leli.
Dahák háreméből két bálványt kivisz -
Bogárszem, naparc volt mindkettőn a dísz.
Mosdassák meg őket, parancsolta, majd
Lelkükből homályt ő maga mind kihajt,
Igaz Isten útján viszi léptüket,
Tisztogatta egyben bűntől lelküket.
Mert bálványimádók között volt helyük,
Mint az ittasé, oly zavart volt fejük.
Dzsam két húga könnyes szemmel kesereg -
(A rózsára harmat nárciszról pereg)
S szóltak: "Vénülésre világ hadd megyen,
De te ifjúságod örökké legyen.
Hol a csillagod? Hadd hallanók kivált:
A fa, melynek ágán termettél, hol állt?
Hogy oroszlánt fekvőhelyén lelsz te meg,
A zsarnokra rátörsz s szíved nem remeg?
Mennyi szenvedés ért minket, mennyi baj!
Okozván ez Ármány, kígyósvállú faj!
E világi sorsunk hányszor rosszra tért
E bolond varázsló bánásmódjaért.
Nem láttunk mi még oly erőset, merészt,
Ki a sáhi trónból emígy kérne részt,
Törekvése érte bármily nagy legyen,
S habár vágyva-vágyik, hogy rá szert tegyen."
"A trón és szerencse - felelt a vezér -
Kimondhatja, hogy hű, ki áll jót ezér'?
Ki volnék? Apámat, dicső Abetint,
Dahák megfogatta ott Iránba', kint
S kezétől jutott rá kegyetlen halál -
Trónjánál bosszúmmal ezért itt talál!
Dajkám, Birmáje, mely nevelt a tején -
E pompás színektől sugárzó tehén -
Szegény néma állat! E gaz sáh, ez itt,
Reá hogy tehette vérontó kezit!
Harcra, háborúra a kardom, kezem -
Bosszút állni Irán felől, érkezem.
Fejenvágja bunkóm s amit kap: halál!
Kegyelmet meg érzést nálam nem talál!"
Erneváz megérti a vezér szavát
S tiszta szíve révén a titokba lát:
"Farídún király vagy, tudom már, na lásd!
Aki semmivé tesz gonosz cselt, varázst.
Hősködöl s világot mentesz véle te!
Kezedben van - így szól - Dahák élete!
Mi királyi vérű nők, erényesek,
Félelemből voltunk hozzá kedvesek.
E kígyóval élni éjjel-nappal, ó!
Ilyet tűrni, nagy sáh, nem nekünk való!"
"Ha onnan felülről - a hős szól megint -
Igazságot adva az ég rámtekint
S elpusztul a Kígyó, én majd itt alant
Tisztává teszem mind a tisztátalant.
Mondjátok nekem meg igazán ti most:
Hol lelem a Sárkányt, az utálatost?"
Megmondják a titkot a széparcú nők,
a Kígyóra bárd hull, reménykednek ők.
"Hindusztánba nyargalt, mondják, ott tanyáz,
Varázslók között él, velök babonáz.
Ezrével leüttet ártatlan fejet -
Jövőtől remeg, mely vésszel fenyeget.
Megjósolta néki tudós csillagász:
- A föld már megunt és magáról leráz,
Szerencsédet így a végzet tépi szét,
Farídún vezéré a királyi szék.
E jóslat szívére sebet égetett,
Emiatt megunta már az életet.
Ölet állatot most, szelídet, vadat
Meg embert: magának vérfürdőt adat.
Azt hiszi, hogy ezzel elkerüli majd,
Mit a csillagnéző megjósolt, a bajt.
Marja két kígyója ott a vállain,
Őrjöng már miattuk, oly tartós a kín.
Határból határba fut hiába most,
Csak marják a kígyók az utálatost.
Hazatérte éppen soron lenne már,
Mert nem lel nyugalmat, akármerre jár."
A szó a bús szépség ajkán így fakadt,
Farídún vezér meg figyelt ezalatt.

DAHÁKON BETELJESEDIK A JÓSLAT

Dahák az országból távoztában, ott
Rabszolgahűségű helytartót hagyott,
Ki trón, várlak és kincs őrizője lett,
Mert az ura bízott benne módfelett.
Kundrau ő - (a sáhtól kapta e nevet,
Mert a trón előtt is büszkén lépkedett.)
Kundrau most sietve a várlakba ment,
S íme új királyt lát ő már odabent,
Aki trónon ült és olyanforma volt,
Mint ciprus, ha lombja fölött függ a hold.
Jobbján e sudárnak ott ült Arnaváz,
Balján meg a holdorcájú Sahrináz.
Ellepte a várost hada perc alatt,
Ajtajánál hősök állnak sorfalat.
Kundrau szót se kérdez, se bámul, se néz,
Tisztességtudással köszöntésre kész.
Udvarlással így szól: "Soká élj, vezér!
Amíg végesvéget az idő nem ér!
Dicső trónralépted áldást érdemel!
Méltó voltod az, mi királlyá emel!
Uralkodjál mind a hét halom felett,
Felhőn, mely esőt hint, túlérjen fejed!"
"Ide jöjj elémbe! - a hős rája int -
S valahány titok van, nosza, tárd ki mind!"
Azt óhajtja tőle: intézést tegyen
Lakoma iránt, mely királyi legyen!
"Ennünk adj, kupát tölts, szerezz bort, sokat!
S boritallal együtt muzsikásokat!
Mindenkit, ki vidám lagzin emberem
S szívemben miatta vidámság terem:
Eredj, összecsődíts, trónomhoz híván,
Hiszen jószerencsém ilyesmit kíván!"
Kundrau szót, parancsot a fülébe vesz
S mindent, mit a győző kíván, nyomba tesz.
Muzsikásokat hoz, bort is, ragyogót,
Vendégséget, úrit, királyhoz valót.
Ivott Farídún és dalolt reggelig -
A nagy dáridón az idő így telik.
Hajnalhasadáskor Kundrau kioson
Farídún hős mellől nagy ármányoson.
Lova nyerge várja, felpattan belé
S vágtatvást igyekszik Dahák sáh felé.
Odaérve arról lelkendezve szólt,
Aminek látója és hallója volt.
Ezt mondotta: "Hősöknek parancsoló,
Sorsod rosszra fordult, már nyilvánvaló!
Három hősi ember haddal érkezett
S hadat ellenünk más halomról vezet.
A kisebb, a két hős között járdaló,
Testre ciprus, arcra királynak való.
Kisebb korra, mint ők, erényben nagyobb,
Előttük valónak veszik a nagyok.
Buzogánya oly nagy, mint a sziklakő
S ha ott van, hadából is kilátszik ő.
A trónodra hágott és varázslatot,
Amit csak műveltél, eltávoztatott.
Bement várlakodba nyeregben lován,
Két oldalt a két hős ott volt oldalán.
Amennyit talált bent, ördöngös dívet,
Valahány került ott főurad, híved:
Leütötte mindnek nyakáról fejét
És vérrel keverte agyuk velejét."
"Lehet, mondja Dahák, csak vendég gyanánt
Van ő ott, tehát jó, ha mulat, ne bánd!"
"Vendég? - kérdi Kundrau - aki mihelyest
Megjön, hozva botját, az ökörfejest,
A trónodra ül és ilyet elkövet:
Megfosztja nevedtől koronád, öved?
S a törvényivel ránk balsorsot hoz - ezt
Vendégnek neveznéd? Nahát csak nevezd!"
A sáh meg: "A vendég, tudhatnád te rég,
Ha játssza a gazdát, az ám a derék!"
"Meghallgattalak, szólt Kundrau, most tehát,
A szót, hadd beszéljek, nekem add te át.
Ha vendég csak ott az ifjú fegyveres,
Az ágyasházadban akkor mit keres?
Mert Dzsam két királyi leányával ott,
Tárgyaznak ügyet-bajt, kicsit és nagyot.
Jobbfelől ül bájosarcú Sahrináz,
Balfelől meg bíborajkú Arnaváz.
Még jobb ám a dolga, mit az éj kínál,
Mert párnát magának mosuszból csinál:
Hajából a két holdarcúnak, kiket
Mindig annyi vággyal óhajtott szíved!"
Dahák, mint a farkas felbőszül, riad,
Halni jobb szeretne e beszéd miatt.
Szidja, mint a bokrot szegény Kundrevet,
Ordítozza rája a sok csúf nevet.
"Pusztulj várlakomból! - reáharsogott -
Nem kellesz te több helytartónak ott!"
A főmindenes meg így szól: "Jaj, de már,
Hitemben a' mondó vagyok, sehrijár,
Nincs ott már szerencséd helye, nincs biz' ott
S helytartóságot te rá hogy' bízod?
A nagyságod ott már örök sírba halt,
Hogy is adhatnál te nekem hivatalt?
Javadból a hős mint hajszálat kiránt,
Ha nem sürgölődöl szerencséd iránt!"
A világhódító Dahák észre tér,
E szavakra végez: tüstént útra kél.
Nyergeljék meg, erre most parancsot ád,
Sebesléptű, élesszemű jó lovát.
Elindul nyomában hatalmas sereg -
Ebben szörnyű dívek, harcos emberek -
Rejtett út, amelyen a várlakhoz ért,
Tetőt és kaput vív, liheg bosszúért.
A hír megtalálta Farídún vezért -
Hada nyomba' nyargalt, az ösvényhez ért,
S nyeregből leszállva, szorosok között
Ellenség hadával ott megütközött
Városbéli népből megszállt ezalatt,
Aki harcra képes, tetőt és falat.
Farídúnnal az mind együtt érezett,
Mert zsarnok Daháktól sokat szenvedett.
Falakról a tégla, tetőkről a kő,
Uccán kardcsapás és kemény dárdatő
Hullott, mint a zápor a felhők felől,
Helyet földön ember nem lel ez elől.
A városban ifjú akárhány terem
S öreg, aki jártas már a harcteren,
Farídún hadához siet - oda lett
A Daháktól rájuk vetett bűvelet.
Visszhangos hegyekből harc lármája dőlt,
Kemény lópatáktól megrendült a föld.
A portól föléjük nagy felhő mered,
Dárdától a szikla szíve megreped.
A tűz templomából kiáltás eredt:
"Habár állat ülne trónon sáh helyett,
Parancsát követné öreg, ifjú mind,
S engedelmeskednék, ha szól és ha int,
De zsarnok Dahákot ki tűrné, a gazt!
Hogy ő sáh legyen, mi nem akarjuk azt!"
Városbéli ember s a had, mint a hegy,
Olyan nagy csapatban a csatába megy.
Porzik a ragyogó város, égre csap
Feketén a por s megfeketül a nap.
Féltés dúl Dahákban, hadával azért
Tettre ösztökélten a várlakba tért,
De tetőtől-talpig vasba öltözött,
Ne ismerjenek rá a várnép között.
Hogy a vártetőre feljut, nem csoda!
Nyolcvanöles pányvát dobott ő oda.
Sehrinázra onnan felülről lesett
S látja Farídúnnal azt a kedveset.
Éj a fürtje, arcán meg a nap ragyog,
Ajaka Dahákra szidalmat gagyog.
Dahák látja: itt az Isten végezett!
S ő el nem kerüli már a végzetet.
Féltés lángja vet most agyában lobot,
Hogy termébe jusson, le pányvát dobott.
Övéhez kap, onnan kirepül a kard.
Nem mondja ki fia és hogy mit akar?
Siet, hogy ledöfje a széparcút ott.
Vasát markolászva vérre szomjuzott,
De mikor felülről lába földre jut,
Farídún akár a szél elébe fut,
Ragad buzogányt, üt vele rá nagyot -
Fején összezúzta a vassisakot.
Jött Szurús, az angyal: "Ne tedd rá kezed -
Kiált - Ideje még el nem érkezett
Leverted, keményen kösd meg tagjait,
Hegyek szorosába jusson, oda vidd!
Az ő börtöne csak e szoros lehet!
Barát és rokon majd oda nem mehet!"
A hős e szavakra tétován nem áll:
Kötelet oroszlán bőréből csinál,
Guzsbaköti Dahák derekát, kezét -
(Ilyet vad elefánt se téphetne szét!)
Ott áll az aranytrón, elfoglalja azt,
Megdöntve Dahák sáh uralmát, a gazt.
Most a várnagyok mind, az előkelők,
Aranyban, vagyonban jól bővelkedők,
Jöttek, hozva kincset ajándék gyanánt,
Szívük engedelmes Farídún iránt,
Ki fogadván őket kegyes kedviben,
Bölcsen oszt közöttük rangot rendiben.
Lábához borultak a főemberek -
A várból kihangzott, hogy a dob pereg.
A várlakra néz a város népe kint,
Kurtul már a nap és kiáltozza mind:
"A sárkány Dahákot hozzátok ki már,
Megkötözve, mint ez a gaznak kijár!"
A had most a várból rendre mind kiment,
De a más javához nem nyúlt senki bent.
Velük volt Dahák is, ki rabjuk levén,
Nyögött megkötözve egy púpostevén.
Sírkhván hegyszorosba vitték - Te, ki ezt
Hallod - a világot öregnek nevezd!
Hány év tovatűnt már völgyön és hegyen
S a jövőben is még mennyi elmegyen!
Ember életútján az idő lefut -
A juh és a pásztor mind egy helyre jut.