Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

« vissza a Germanus Gyula oldalra

Germanus Gyula
A FÉLHOLD FAKÓ FÉNYÉBEN
ÚTIKALANDOK
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

TARTALOM

 

1. ELSŐ KELETI UTAM

(Álom és valóság - Ifjúkori emlékek - A "Gartenlaube" - Egy boszniai találkozás -
Vámbéry Árminnál - Ismerkedés Konstantinápollyal)

A reggeli napsugár aranyporral hintette be Konstantinápoly hét dombját, hét dombján épült ezernyi házát. Az Aranyszarvban horgonyzó hajók mély árnyékot vetettek a mozdulatlan tengervíz kékellő tükrére, amely felé a Gök-szu patakja sietett csobogva, hullámozva, hogy édesvizének friss csókját minél előbb adhassa a mélységes, végtelen tengernek.

A török negyed utcái már zajosak voltak, a város felébredt. Utcai árusok sajátságos kiáltásaikkal kínálták portékáikat. A tejes hosszan elnyúló, rekedtes hangon kiabált; az illatos gyümölcsszörpöt kínáló vándoritalos poharait csörgetve ajánlgatta az enyhítő hósáfot a szomjas toroknak. A járdán heverő kutyák ugatással jelezték, hogy ők is a város lakói. A nap fénysugarai, az enyhe levegő és a hangok csengése andalító hangulatba forrtak egybe, amely csak a török Kelet régi világában fakadt életre.

Reggeli álmomból ez a hangulat ébresztett fel, hogy az alvás álmából a valóság álomszerű világába keljek át, amely gyakran gazdagabb, színesebb és sejtelmesebb volt, mint az álmok elképzelése. A jelen összeolvadt a múlttal, a távolságok egybeforrtak, mintha gyermekkorom emlékei és ifjúságom évei szakadatlan láncot alkottak volna. A konstantinápolyi Szirkedsi negyed egyik szűk utcájában, a Nalbend Szokaghi (Patkolókovács sikátora) főleg örmények és görögök lakta részében egy farácsos erkélyű szegényes ház kicsi szobájában ébredtem fel. Az erkély rácsain át, a közeli házak teteje fölött a távolba, az Aranyszarv túlsó partjára láthattam. A Galata torony erdőszerű épülete messze kimagaslott a háztömbök szürkesége fölé, gőgösen emelkedve a kék ég felhőtlen azúrjába. Ha jobban kihajoltam, az európai Péra negyed modern középületei is szemem sugarába tolakodtak, és a Boszporus zöld kertjei és palotái is feltűntek, varázslatos szépségükkel ringatva képzeletemet a titokzatosság mesevilágába. Milyen más ez a világ, mint a mi Alföldünk végeláthatatlan rónasága vagy a szepesi hegyek zord sziklatömbjei, és mégis bennem mind egy összhangban élnek, lüktetnek és kíváncsi szemem fürkésző tekintetével egységes képpé fejlődnek. "Az élet álom, amelyből a felébredés a halál" - tanítja Kelet bölcsessége. Az én életem szakadatlan álom, az egyik világból a másikba, és mindig boldogan hajtottam meg fejemet az álmok varázsa előtt, félve a kíméletlen valóságtól.

Talán álmodva jöttem a világra és gyermekkoromban mohón hallgattam dajkám meséit a "bosnyák" boszorkányokról, akik abban különböznek a többi boszorkánytól, hogy vállaikon gyertyák égnek. Álmodozva néztem a nagyvilágba és magam is szövögettem meséket rejtelmekről, erdők mélyén tanyázó favágókról, akik fivéreim és néha-néha ellátogatnak hozzám, hogy kérges tenyerükkel megsimogassák sápadt arcomat. Az erdő titokzatos zúgása, az emberi szem elől elrejtőző kakukk csattogása ellenállhatatlanul vonzott, és bebarangoltam a budakeszi erdő minden zegzugát, kifürkésztem vadászcsapásait, leszálltam a "Schlucht" meredek szurdokába, hogy keressem az újat, a rendkívülit, az érdekeset, a veszélyt. Ez utóbbinak gyermekkoromban csak egyszer kerültem a szomszédságába. Elbarangolva az erdő mélyében, rám esteledett és eltévesztettem az utat. A sötétség az erdőben félelmetes. Remegve egy padra kuporodtam, ijedezve az éjszaka prédájuk után kúszó állatoktól. Hajnal felé elnyomott az álom. Hátborzongató emlék volt, de izgatta képzeletemet, és öntudat alatt első kísérletem volt, hogy a sötétséggel megismerkedjem és kivezető utat találjak belőle.

...Egy halvány fényképről ábrándos szemű fiú néz felém. A kisfiún matrózgalléros kabát van, amelynek nyakbetétjére félholdat és csillagot hímeztek. Babonás emberek jóslatot vélhetnek benne, én puszta véletlennek tartom, mert rövidnadrágos fiú koromban még semmi kapcsolatom sem volt Kelettel.

Ahogyan teltek az évek, és a középiskola padjain magamba szívtam az irodalom és történelem adatait, elmém tágult, de jó tanuló nem voltam. Gyakrabban mint igen, nem készültem az órákra és különösen a matematika és az ábrázoló mértan, de még különösebben a vegy- és ásványtan voltak azok a tantárgyak, amelyek nem érdekeltek. Délutánonként hegedültem, zenetörténetet olvastam, naplót vezettem kis életemről és lombfűrész kalitkákat, kereteket ácsoltam össze. Egy tavaszi délután szörnyen unatkoztam, és ezért elővettem történelmi tankönyvünket, hogy a másnapi leckét elolvassam. Mohamed fellépése és tanának hirdetése volt a tárgy. Valahogyan rendes szokásomtól eltérően feszült figyelemmel olvastam és minden sorát megjegyeztem. Az a tény, hogy egy szegény tevehajcsár kereskedő népének tanítómesterévé, vezérévé emelkedhet, megragadta képzeletemet. Ettől fogva szorgalmasan tanultam a történelmet és segédtudományát, a hadászatot, hiszen iskolai tankönyveink olyanok voltak, mint a telefonkönyv: nevek és számok világítottak felénk, de a részeknek összefüggése nélkül. Királyok és hadvezérek, csaták, háborúk, békekötések sorozata jelentette a diák képzeletében a történelmet.

Elvont álmodozásból mintegy felocsúdva, a tevékenység ösztöke hajtott újabb megismerésre. Az önképzőkörben előadást tartottam. Előbb Berlioz újszerű hangszerelése ösztönzött írásra, azután az ókori népek zenéjéről beszéltem diáktársaimnak, akik között volt néhány zenekedvelő, és elismeréssel fogadták igyekezetemet. Ahogy olvasmányaim tere tágult, a gondolkozás eszközei keltették fel kíváncsiságomat. Fáradságos igyekezettel vetettem magamat német nyelvű bölcseleti művek olvasására és vájtam utat a nehéz, legtöbbször érthetetlen szövegek sűrűjében. Gyakran megtorpanva, aggodalommal telve tettem le a könyveket. Vajon az én gyenge elmém valaha is képes lesz a nagy emberek bölcsességét felfogni? Félelmemet mások jóindulatú biztatásával próbáltam eloszlatni úgy, hogy diáktársaim előtt az önképzőkörben bölcseleti előadást tartottam a háború és béke összeütközéséről. Ez nem hadtörténeti tanulmány volt, hanem az emberi természet és a szellemi mozgalmak küzdelmét tárgyalta. A fejlődés igazságában bízva, azt a véleményt fejtettem ki, hogy évszázadok múltán nem a nyers erő és érvényesülési akarat, hanem az értelem fog diadalra jutni és megszünteti az eredménytelen háborúkat. Hadtörténelmi olvasmányaim sem maradtak azonban kihatás nélkül. Az érettségi évében az önképzőköri szépirodalmi pályadíjra beadtam "A tüzérhadnagy" című kis regényemet, amelynek megírására Puskin gyönyörű "A kapitány lánya" című műve indított, és amely Strassburg 1870. évi ostromát írja le romantikus szerelmi történet keretében. Mily nagy volt örömöm, amikor a tanári döntés húsz aranykoronával jutalmazta művemet.

Emlékeim ködfátyolán át egy másik kép tűnik fel előttem. Kényelmes karosszékben a "Gartenlaube" folyóirat egyik kötetébe elmerülten, mohón olvastam. Váratlanul egy fametszet ragadta meg figyelmemet. Lapos tetejű házakat ábrázolt a kép, amelyek közül csak imitt-amott emelkedett ki egy-egy félgömb alakú kupola. A sötét égbolton félhold világított és hosszúra nyújtotta a háztetőn guggoló alakok árnyékát. Nem tudtam tovább lapozni. A kép körvonalai megragadtak és megrögzítették tekintetemet. Más volt, mint a lírai hangulatú német tájképek. Nem voltak benne részletek és átmeneti árnyékolások. Csak világosság és sötétség, egy pozitív és egy negatív elem merev összecsapása zúdította felém varázsát. Tele volt titokzatossággal, amelyre hiába kerestem magyarázatot a kép elmosódó részleteiben. Keleti tájat mutatott, valahol Arábiában, s a háztetőn mesemondó szórakoztatta hallgatóit vadregényes történetekkel. A meg nem alkuvó fekete és fehér tónus olyan kiemelkedő módon keltette életre a kép tárgyát, hogy hallani véltem a mesemondó hangját. Ez a hangulat ettől fogva rabul ejtett.

Elkezdtem törökül tanulni. Diákos tudatlanságomban minden keletit töröknek hittem. Különben is ez a nyelv állt legközelebb hozzánk, magyarokhoz. Engem nem vonzott a nyelvészet, én a keleti lelket kerestem, ahogy az irodalomban megnyilvánul. Érteni akartam a török-mohamedán költők gondolatait eredeti alakjukban. A török irodalmi nyelv azonban csak kisszámú török elemet foglal magában. A prózai és tudományos irodalom túlnyomó részben arab és perzsa szókincsből táplálkozik. Ezekkel a nyelvekkel is meg kellene ismerkednem. Az elém tornyosuló akadályok kissé visszariasztottak. Az arab írásjelek bonyolult szerkezete is intelemként meredt felém. Mégsem riadtam vissza. Merész elhatározással nekilendültem. Két hét leforgása után könnyebb szövegeket eredeti arab-török írásban is megtanultam olvasni.

Közeledett a nyár, és érettségi vizsgám sikeres letétele után - kevés pénzzel zsebemben és atyám biztató szavával lelkemben - elindultam első keleti utamra, Boszniába. Akkoriban, 1902-ben Bosznia és Hercegovina osztrák-magyar megszállás alatt élvezte a nyugati civilizáció áldásait. Magyar katonák vágtak utat Bosznia erdőségein keresztül, a még teljesen keleti jellegű városokban katonai igazgatás alatt álló szállodák nyújtottak pihenést az utazóknak.

Banyaluka, ez a hegyek ölében fekvő városka volt első keleti állomásom. A férfi lakosság buggyosan bő nadrágot hordott, amelyet széles övfűző szorított össze. Mindegyiknek fején fez volt, a török uralom maradványa. Utcai nyílt kávéházakban pergették az idő kerekét. Asszonyt alig láttam, azok otthon dolgoztak férjük számára. Az a kevés, aki kimerészkedett az utcára, tetőtől talpig bő lepelbe volt burkolva, csak szeme táján látszott két keskeny nyílás, azon át szemlélte a külvilágot.

Banyalukától néhány kilométernyire az erdőség kellős közepén feküdt az akkori monarchia egyetlen trappista kolostora. Égtem a vágytól, hogy ezt az érdekes és országunkban egyetlen szerzetesrendet meglátogassam. Néhány, az utazás alatt szerzett ismerőssel kocsit fogadtam, és kirándultunk az erdőségbe. A perjel barátságosan fogadott és bevezetett a templomba, majd megmutatta a sajtgyárat és kívülről a szerzetesek lakhelyét. Azután meg is vendégelt az ízletes sajttal, amelynek híre az egyetlen, amiről ezt a szerzetesrendet ismerik széles e világon. Amíg a templomban időztünk, a perjel feltűnően szófukar volt és szerzetestársait csak néma fejbiccentéssel üdvözölte. De amikor az ebédlőben elénk tálalta a sajtot, nemcsak beszélni kezdett, hanem jóízűen fel is kacagott, ha valami illetlen kérdést intéztünk hozzá. Kérésünkre elmondta a szerzet történetét. Nem is nagyon régi a rend, a cisztercita rendből vált ki a XVII. században. Ekkor egy Dominique Armand Jean le Bouthillier de Rancé nevű gazdag és kicsapongó nemes megunva világi örömökben töltött életét, visszavonult a La Trappe-i kolostorba, szigorú önmegtartóztatást kényszerítve magára. A La Trappe-i cisztercita kolostorban eléggé világias hangulat uralkodott, és de Rancénak minden rábeszélő tehetségét latba kellett vetnie, hogy szerzetestársait rávegye az istenes életmódra. Egyesek, akik megcsömörlöttek a világ hívságától, csatlakoztak hozzá és új szellemet honosítottak meg a kolostorban. Teljes némaságot fogadtak és nehéz munkába fojtották feltörni akaró testi vágyaikat.

Erdőt irtottak, földet műveltek és lemondtak minden élvezetről: nem ittak bort, nem ettek húst, sem halat, sem tojást, sőt még zöldségből és kenyérből álló ételeiket sem tették ízletesebbé fűszerekkel. Ez a szigorú életmód ellenhatása volt a XVII. század pajzán életének, tobzódásainak, és mind többen kerestek megnyugvást s lelki vigaszt a kolostorban, amely csakhamar kiterjesztette térítési munkáját Franciaország területén kívül is. Angliában, Írországban, Németországban, sőt még a távoli Kínában is keletkeztek trappista monostorok. Az idők folyamán a túl szigorú rendszabályok enyhültek, és a néma szerzetesek sört kezdtek gyártani. Az erdő kitermelt fájából bútort gyártottak, textilszövészetet alapítottak és megtanították a népet egy magasabb anyagi civilizáció áldásaira, anélkül, hogy eredeti elvüket feladták volna.

Banyalukából kocsin utaztam tovább újdonsült ismerőseimmel. A kocsi amolyan régimódi hintó volt, apró hegyi lovakkal, amelyek fürgén szedték lábaikat a Vrbász folyó völgyébe vájt úton. Vadregényes erdőkkel borított hegyek között kanyargott az út. Mellette a Vrbász folyó hömpölygött, néha sima mederben, néha kavicsok között, majd haragosan megtorpant és felpúposodott, hogy az útjában álló sziklákon átvergődjék, majd pedig ádáz cselvetéssel nekilendült a hegy gyomrának és eltűnt a mélyben. Szem elől vesztettük, erőteljes csobogását felváltotta a csend, amit csak néha szakított meg egy-egy felrebbenő madár sikolya. A lovak patáinak dobogása és a kocsi zörgése maradt egyetlen kísérő társunk az erdő rengetegében, amelynek sudaras fáin keresztül egy-egy várrom kandikált ki a kékellő ég tükrében. De a Vrbász nem volt teljesen hűtlen hozzánk. Néhány óra múltán egy kanyarban a hegy oldalán kibújt üregéből, diadalmas zúgással utat tört magának. Joggal nevezték kecskeméti bakáink az okkupációs hadjárat alatt, 1879-ben Boszniát a görbe hegyek országának.

Tíz órai kocsizás után, eléggé elfáradva értem Jajcába. Az estéli szürkületben úgy tűnt fel előttem, mint valami mesebeli, kacsalábon forgó várkastély. Vastag fallal volt körülvéve, és kapui előtt marcona őrök álltak. Akkoriban kevés idegen kereste fel ezt a várost, és az őrök mogorván néztek ránk. A szállodában sietve megvacsoráztam, és míg társaim aludni mentek, én kimerészkedtem az utcára. Ekkor már teljesen beesteledett, és az utcákat gyéren világította meg egy-egy árva petróleumlámpa. A házak jó része vályogból épült, de a rácsos erkélyek némi díszt kölcsönöztek nekik. Ember alig járt az utcán, és a házakból kiszivárgó hangok elárulták, hogy már csak otthon illik ilyenkor tartózkodni. Sejtelmes volt ez a magány és csend, és én bátortalanul, kissé szívdobogva mentem tovább. Egy kis téren az egyik ház földszintjéről erősebb fény sugárzott ki. Kapuján át jöttek-mentek az emberek. Kávéház volt. Két nagy petróleumlámpa lógott le a mennyezetről, és a fal mentén lócákon ültek a vendégek, kávét szürcsölve. Mind bosnyák volt és férfi. Fejükön fez vagy turbán, övükben pisztoly és handzsár, és ahogy egyesek keleti szokás szerint lábukat maguk alá húzva guggoltak a lócákon, úgy hatottak, mint az ugrásra készülő fenevadak.

Remegve léptem be a kávéházba és a vendégektől tisztes távolságban leültem a lócára. A kávéfőző elém állt és szerbül szólt hozzám. Ebből csak azt értettem, hogy kávét kínált, és én fejbiccentéssel feleltem. A vendégek felém meresztették szemüket. Nem mertem rájuk nézni, de úgy éreztem, hogy egynémely övéhez nyúl és igazít rajta valamit. Mások torkukat reszelték és összesúgtak. A kávés elém tette a csészét; remegő kézzel próbáltam ajkamhoz emelni. Túl forró volt. Egyáltalán, a cigarettafüsttel telített egész helyiség mint katlan ontotta rám hevét. Eszembe ötlött a történelem: a mohamedánok gyaurnak, hitetlen kutyának nevezték a magyarokat és évszázadokon át ölték, gyilkolták őket Allah nevében, a próféta üdvére. Most itt ülök, mint egyetlen gyaur a felfegyverzett mohamedánok előtt, akik messze idegenben, Jajca sikátorában sötét éjszakában megbosszulják rajtam azt a sérelmet, amit politikusaink elkövettek rajtuk. Homlokomat kiverte az izzadság: innen most nem lehet kifutni! Hová? Utánam lőnek, handzsárjukat belém döfik - de ha itt maradok, akkor sincs menekülés. Az egyik hórihorgas, idősebb, kajlabajuszú bosnyák most felkelt helyéről és felém jött. Lassan lépdelt, mintha orvul akarna rám támadni. Lehajtottam fejemet és vártam a végítéletet. Ekkor szelíd hangon megszólított:

- Szalám aleykum! (Üdv veled!) - és én halálfélelmemben dadogva ismételtem a jól ismert mohamedán köszöntést. Erre mellém ült és kezét nyújtotta, amit remegve elfogadtam. Most kissé felbátorodtam, hiszen arra ocsúdtam fel, hogy még nem kaszaboltak le, és akadozva törökül szóltam hozzá:

- Sziz türkcse bilirmisziniz? (Tud ön törökül?)

Ez a mondat, mintha varázsige lett volna, felderült szomszédom arca, és társai hangos masallah (mit nem akar isten) kiáltással adtak kifejezést csodálkozásuknak és tetszésüknek.

Felugráltak ülőhelyükről és körém telepedtek. Mindegyik megrázta kezemet, édességet rakattak elém, cigarettát sodortak nekem és rám bízták, hogy nyálammal ragasszam meg, majd hangos terefere következett törökül. Eleinte nehezen értettem és akadozva válaszoltam, de a társalgás tárgya olyan szűk volt, hogy meglevő szókincsem kisegített.

Ez volt első találkozásom mohamedánokkal. Nem támadtak rám, nem öltek meg, sőt baráti kézszorítás kíséretében megvendégeltek, és késő éjjelre járt már az idő, amikor az egész társaság a szállodáig kísért, mintha testőreimmé váltak volna, hogy életük árán is megvédjenek minden támadás ellen. Felejthetetlen emlék, amely oly mély benyomást hagyott bennem, hogy életem végéig elkísér.

Hazatérve boszniai és hercegovinai kirándulásomról, beiratkoztam az egyetemre. Elhatároztam, hogy tanár leszek, mert ezen a pályán leginkább képezhetem ki magamat további tanulásra. A latin nyelvet és a történelmi szakot választottam, mert török nyelvi tudásommal, ha majd tökéletessé válik, a magyar történelem török hódoltsági korszakához adalékokat szolgáltathatok a török forrásokból. Az egyetem török tanára, a világhírű Vámbéry Ármin ekkor hetven éves volt és nem szívesen foglalkozott a diákokkal, akik inkább autogramjáért vették fel tárgyát, semmint hogy komolyan tanuljanak. Nem is járt be az egyetemre, hanem lakásán kellett felkeresnie annak, aki elég bátor volt ahhoz, hogy szeme elé kerüljön az akkori Anglia keleti tanácsadójának.

- Minek tanul maga keleti nyelveket? - szokta ezeknek a vakmerő vállalkozóknak mondani. - Lehet maga becsületes ember anélkül, hogy egy kukkot tudna törökül. Sőt! indexét aláírom, hiszen úgyis csak az a szándéka, de engem ne zavarjon!

Én is ezt a választ kaptam tőle, és forgott körülöttem a szoba. Nem vettem észre a falon elterülő gazdag könyvtárt, csak az alacsony termetű, magas homlokú, bicegő tudóst láttam, akit tudásszomja elvitt Timurlenk sírjához, az ismeretlen közép-ázsiai puszták vad, faragatlan nomádjai közé, s aki dervisruhája alatt egy magyar hős szívét hordta. Dadogva jelentettem be, hogy magamtól megtanultam törökül, de megakadtam a perzsa nyelvnél, pedig most már arabul is kellene tudnom. Apró, villogó szemével szúrósan nézett rám, aztán sántikálva íróasztalához ment, felvett egy török könyvet és elém tette:

- Olvassa!

Remegő hangon, de mindinkább nekibátorodva olvastam és fordítottam egy bekezdést a konstantinápolyi Hamidie kórház évi jelentéséből. Ez volt első vizsgám Vámbéry Ármin előtt.

- Jól van, öcsém - szólt barátságos hangon. - Adja ide az indexét, és csak reggel jöjjön hozzám, ne délután, amikor óráim hirdetve vannak, mert én akkor a Nemzeti Kaszinó könyvtárában vagyok. Itt van Szádi Gulisztánja, ezt olvassa el, ebből jól megtanul perzsául, s ha valamit nem ért, majd megmagyarázom.

Ezzel kezet szorított velem, a legboldogabb, de még mindig tanácstalan diákkal, akinek most előbb gyorsan angolul kellett megtanulnia, hogy a Gulisztán perzsa-angol szótárát használhassa.

Vámbéry egyénisége lenyűgöző volt. Nem könyvekből összeszedett, gyakran elavult adatok szürke anyagát hirdette a katedráról, hanem a saját törékeny teste fáradságos munkájával szerzett, izzó lelkén átszűrődő élő tudást csepegtette tanítványai szívébe. Mert nála a tudás szívügy volt, meggyőződés, harci eszköz, átélés és ihlet. Gondolatban most ismét, mint annyiszor életében, hálával és tisztelettel hajtom meg fejemet az ő emberi nagysága előtt. Lehettek tévedései a részletekben, de tudományos meglátását a magyar őstörténelemben, ma, jóval halála után, a más és tökéletesebb eszközökkel dolgozó utódok - gyakran be nem vallottan - igazolták.

Kunos Ignác volt másik török nyelvi tanárom. Göndörhajú, középtermetű, aranykeretes pápaszemet viselő csendes ember volt. Rövidlátása miatt mindig felemelte szemüvegét, ha szöveget kellett olvasnia, és úgy szántotta végig a sorokat. Kisázsiai útjain összegyűjtötte a török nép meséit, tréfáit, dalait, színjátékait és lankadatlan szorgalommal tárta az európai orientalisták elé. Nyugaton számos kiváló arabista, iránista és turkológus élt és működött, de a magyar Kunos Ignác volt az első, aki észrevette a török népet, s annak - az irodalmi nyelv bombasztjától meg nem fertőzött - nemzeti irodalmát és nyelvét tette tanulmány tárgyává. Ma, Musztafa Kemál Ata Türk reformjai nyomán a törökség a nép nyelvét vitte diadalra, és Kunos halála után az ő kezdeményezését tanulmányozzák és adják ki.

Kunos Ignác, a keleti kereskedelmi iskola igazgatója diákjaival évente lerándult Konstantinápolyba. Ilyen alkalommal engem is magával vitt. Az ő biztatására lenn is maradtam. Már ekkor egy másik tanítványa, M. Gy. Konstantinápolyban lakott. Jól ismertem. Későbben kezdett törökül tanulni, mint én, és szegénysége miatt nem sokáig élhetett fenn Pesten. Falujába vonult vissza és ott tanulgatott. Én küldtem le a török szövegeket a szószedettel együtt, és ezeken gyakorolta szemét és eszét, így némi tekintetben tanítója voltam. Nem sokáig bírta a falusi magányt. Valahogyan kis pénzt szerzett és elhatározta, lemegy Törökországba, hogy a helyszínen ismerje meg a török nyelvet és annak népét.

Annak idején Pesten egy napig nálam lakott, azután egy őszi estén a dunai hajóállomásról elindult a bizonytalanságba, a messze idegenbe, egyetlen rend öltönyben, küszködni, tanulni, szolgálni azt a szent ügyet, amit tudománynak neveznek. A Síp utcában egy kis boltban szalámit, töpörtyűt, kenyeret és szilvát vettem neki útravalóul. Ebben a kis batyuban volt minden készlete, de szívében bátorság, lelkében remény honolt. Így indulhatott el egykor Körösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin és sok más hős.

Most, hogy a Keleti Akadémia révén én is lejutottam Konstantinápolyba, ő szerzett nekem lakást, egészen közel az ő tanyájához. Már elég folyékonyan beszélt törökül, mindig török társaságba járt, fezt hordott és hosszú, rőt szakállt eresztett. Kopott ruhája ellenére előkelő töröknek festett. Még nevét is törökösítette és Fuád Emin Eddinre változtatta, ami magyarul: a Vallás Hűséges Szíve. Nekem is jutott egy török név. Keleti tanulmányaim során több cikket írtam pesti napilapokba, de féltem saját nevemmel megjelentetni, és a Nedsib Fikri álnevet írtam alájuk. Ez egy török író neve volt, és magyarul azt jelentené, hogy "Nemes Gondolkozó". A rég elhunyt török eredeti bizony nem álmodhatta sírjában, hogy neve alatt magyar cikkek jelennek meg Budapesten.

Új otthonom kicsi szoba volt egy örmény család házában. A család tizenkét éves leánya, Szofi takarított rám, étkezni pedig a Szirkedsi negyed főutcájában, a Tramway-Joluban fekvő kifőzdébe jártam. Ezek a török kifőzdék nyílt helyiségek, amelyek bejáratánál állnak a tűzhely fölött a kondérok, katlanok, és állandóan fő bennük a bab, a bamia és a számtalan többi főzelék. Juhhús darabokat aprítanak beléjük, hús és zöldség egymás ízét gazdagítva hozza létre a török konyha remekműveit. Oldalt, állandóan forgó függőleges nyárson sül nyitott lángon egy egész juh, amelyből a vendéglős hozzáértő kézzel nyes le megpirult darabokat a vendégeknek.

Ennek a Tramway Jolu-i kifőzdének gazdája Karamanli Ahmed nevű, testes, himlőhelyes arcú, örökké mosolygó török volt. A vendégek többnyire kisiparosok és munkások voltak. Délre befejezték munkájukat és ebédelni mentek. A kifőzde végén, külön helyiségben állt a mosdó, ahol minden vendég mohamedán szokás szerint hangos krákogás, orrfújás kíséretében kezet, arcot mosott, azután saját törülközőjével vállán leült a vendéglő márványasztalához. Kést, villát nem használt más, csak én. A törökök gyermekkorukban megtanulták, hogyan lehet a tiszta jobbkézzel enni. Igaz, hogy csámcsogva esznek, de azt mondják, így jobban lehet az étel ízét élvezni. Én bizony csámcsogással nem tudtam az ételt jobban élvezni, sem a levest kenyérrel vagy rizzsel kimerni, sem a juhhúst vagy a gulyást ügyesen kézzel enni. A zsíros lé lecsurgott tenyeremre, ruhámra. Alaposan visszafejlődtünk. Bonfini azt írja Mátyás királyról, hogy csodálatos módon tudott kézzel enni. De ez régen volt.

Fiatal voltam és jó étvággyal ettem. Török társaim jóindulattal ajánlgatták a különféle sülteket és magyar voltom folytán kardasnak, testvérnek tekintettek. Hajdanában ez a vitéz nép alaposan végigvágott rajtunk, és ha néha-néha együtt is borozott némely török a magyarral, avagy egy nő miatt a lovagiasság szabályai szerint párbajt vívott is, általában nem mondhatni, hogy testvéri szeretettel hódítottak és uralkodtak volna Magyarországon. De a magyar szabadságharcosok, Thököly, Rákóczi és Kossuth társai Törökországban találtak menedéket; a török és a magyar nép rokonszenve új erőre gyulladt, amikor a cári önkény indított háborút a törökök ellen 1877-ben. Azóta a magyar "kardas" lett, és a törökök sokkal jobban szeretnek minket szegényeket, mint a gazdag franciát vagy angolt.

Mivel mindennap a kifőzdében ettem, Ahmed barátom azt ajánlotta, hogy fizessek a hónap végén, majd ő pontosan felír mindent. Erre a felszólításra vígan fogyasztottam az ízletes ételt. De amikor letelt a hónap, és Ahmed egy méternyi hosszú papírlappal elém állt, elhűlt bennem a vér. Minden ebéd és vacsora katonás sorban ott meredt rám Ahmed arab számjegyeinek jelében. Míg Ahmed összeadta a végnélküli oszlopot, hideg verejték futott végig a hátamon: hogyan fogom ezt a csillagászati összeget kifizetni?

Ahmed kedves mosoly kíséretében jelentette ki a végösszeget: két font és tizenöt piaszter. Fellélegzettem. Nem volt éppen kevés, hiszen magyar pénzben vagy negyvenöt koronát tett ki, de ki tudtam fizetni. Attól fogva már nem ettem olyan sokat és leszállítottam a barátok megvendégelését zsebem mértékére.

II. TÖRÖK VILÁG 1903-BAN

(Egy könyvesbolt titka - Irodalmi levelezés a szép ismeretlennel -
Galatai éjszakák - Tengerészkaland - Hétköznapi bölcsességek -
Utazás taxi-lovon - Aski efendi különös színháza)

1903-ban teljes erejében tombolt az Abdul Hamid-i önkényuralom. Az egyetemen szünetelt a bölcsészeti kar, és kénytelen voltam a jogi karra beiratkozni, amelyen az állam számára neveltek hű hivatalnokokat. Diáktársaimmal hamar megbarátkoztam, örültek, hogy európai kollégától sok mindent hallhatnak, amiről csak suttogva szoktak beszélni, és ami úgy hangzott, mintha egy túlvilági paradicsom eseményei lennének. Törökországot senki el nem hagyhatta engedély nélkül. Rádió még nem volt, és a világ híreiről csak európaiak által titokban becsempészett hírlapok révén értesültek. Abdul Hamid szultán tanácsosai nagyon óvatosak voltak. A nemkívánatos tájékoztatást már a határon elvágták. Az utasoktól elszedték a Baedeker kalauzkönyvet is; szigorúan ügyeltek arra, hogy a török lapok csak fémjelzett híreket közöljenek. De igen sok hírlap jelent meg, és a kávéházakban ezrével ülő férfiak mohón olvasták őket. Minden számban legalább egyszer szerepelt a szultán neve, három sorba nyújtva dicsőséges jelzőit. Aki a sorok között tudott olvasni, suttogva közölte véleményét, de sohasem volt biztos abban, hogy nem a palota titkos kémjének fülébe adta-e be a Nagyúr elleni kifogásait. Az egyetem diákjainak érdeklődése az európai alkotmányos rendszerek iránt, veszedelmes játék lehetett. Egyik barátom jóindulatúlag figyelmeztetett: padisah szájeszinde hepimiz dsaszúszuz (a padisah árnyékában mindnyájan kémek vagyunk).

A kapitulációknak nevezett államszerződések a törökökre nézve igen sérelmes kikötéseket tartalmaztak: Az európai idegenek ki voltak véve a török igazságszolgáltatás alól, nem fizettek adót keresetük után, lakásuk területenkívüliséget élvezett és esetleges letartóztatásuk csak tettenérés esetén, az illető konzulátus tudtával volt eszközölhető. Európai hatalmak külön postahivatalokat tarthattak fenn. Szégyenletes és lealázó volt mindez a török népre, de a szultáni hadsereg megismétlődő vereségei arra kényszerítették a kormányt, hogy duzzogva bár, de eltűrje a belügyeibe való durva beavatkozást. Mert az európai hatalmak kapzsi kizsákmányolási vágytól hajtva vért csapoltak a török birodalom századokon át gennyesedő sebeiből. Minden keresztény nemzetiség - bulgár, görög, szerb, libanoni - európai védnökre talált, aki leste az alkalmat, hogy mikor kapcsolhat le a maga számára egy darabot Törökország testéről.

Mohamedán és keresztény, albán, kurd, cserkesz, arab, druz, török, görög, örmény, szerb, bulgár, kucovallah, a barlanglakótól a filozófusig minden vallási, nemzetiségi, társadalmi árnyalat képviselve volt ebben a népegyvelegben. Csak egy külső lökés kellett, hogy darabokra hulljon szét. Abdul Hamid ezeket a darabokat úgy akarta összekovácsolni, hogy az egyiket a másikkal fenyítette meg. Az örményeket a kurdok által mészároltatta le, a maronita keresztényeket a drúzokkal irtatta, a szerbek ellen a macedón bulgárokat uszította, a görögöket az albánokkal félemlítette meg. A legjobban irtózott az alkotmányos demokráciát hirdető és követelő ifjútörököktől. Ezeket, ha előkelő emberek voltak, külföldre küldte nagykövetnek, abban a hitben, hogy Londonban, Madridban. Párizsban nem árthatnak neki. A szerényebbeket Timbuktuba száműzte, a Szaharába, amely akkor névleg még a szultán jogara alá tartozott; a többit, ha elfogták, zsákba varrva a Boszporusz hullámaiba dobatta.

Maga Abdul Hamid szultán halálos félelemben élt a Jildiz Kiosk palotában, távol a Boszporuszban épült gyönyörű palotáktól, mert félt a tengerészektől, akik elődjét, Abdul Azizt letaszították trónjáról és megölték. Ezért a hadiflottát is tétlenségre kárhoztatta. Minden nap elolvasta a számtalan kém jelentését. Éjjel, amikor egész Konstantinápolyra csend és sötétség borult, egy spanyolfal mögül egyik meghitt híve a francia forradalom véres történetét olvasta fel neki.

Konstantinápoly török negyedeinek egyik legszebb, a magas Portához vezető útján, a Bab-i-Ali dsaddeszin a könyvkereskedők boltjai sorakoztak. Legtöbbjük élelmes örmény volt, aki ügyesen ki tudta használni a feltörő, a hazafiasságot a sorok közé csempésző török írók lelkesedését és olcsó pénzen megvásárolta a kézirataikat. Egy ilyen örmény könyvkereskedő-kiadóhoz egyetemi barátaim vezettek be. Karabet volt igazi neve, de bizalmasan csak Garbisznak szólították. Ennek a könyvkereskedésnek volt egy hátsó raktárszobája, ahová irodalmárok, írók, olvasók, tereferélők, úri naplopók és forradalmárok jártak, akárcsak a kávéházakba. Minden török üzlet kapcsolatban állt egy kávéméréssel, és minden vevőnek, még ha nem is vásárolt semmit, legalább egy csésze kávét meg kellett innia. Ebbe a sokfajta, de egyivású gyülekezetbe néha egy-egy kém is besurrant, de rendesen azzal tették ártalmatlanná, hogy veszedelmes kijelentéseit a fejére olvasták.

Naponta eljártam Garbisz efendi boltjába, összevásároltam a török irodalom műveit; ha ponyvának találtam valamelyiket, kicseréltem; Garbisz efendivel folytatott éles irodalmi vitáimban gyakoroltam nyelvi tudásomat. Ebben a könyvkereskedésben ismerkedtem meg egy nyurga, kreolbőrű fiatalemberrel, aki verseket írogatott és politizált. Mahmud Fajiz volt a neve. Bagdadban született, ahol apja kerületi kormányzó volt. Apja halála után felköltözött családja Konstantinápolyba, és mivel vagyonosak voltak, a fiú nem űzött semmi foglalkozást. Valószínűleg egyetlen fiú volt a családban, esetleges nővéreiről sohasem esett szó, bármilyen bizalmas viszonyba kerültünk is egymással. Gyermekkorát Bagdadban töltötte és kitűnően beszélt arabul is. Ezért végleg szívembe zártam. Nemcsak a könyvesbolt hátsó szobájában találkoztunk, hanem eljött lakásomra is; s ott bevallotta, hogy ifjú-török és életre-halálra el van tökélve az Abdul Hamid-i rendszer megbuktatására. Én a magyar szabadságharcról meséltem neki, büszkén emlegetve, hogy mindkét nagybátyám 1849-ben közhonvéd volt, dicsértem az országgyűlés ellenzéki pártjának szónokait, akik Kossuth és Petőfi szellemét tartják ébren nemzetünkben. Politikai meggyőződésünk szorosra fonta barátságunkat. Már nem volt titok közöttünk, annyira, hogy elárulta, kik a kémgyanúsak barátaink között.

A külföldre menekült ifjú-törökök Svájcban és Franciaországban lapot alapítottak, ezekben bátorították otthon maradt társaikat, hogy közeledik a felszabadulás órája. Egyiptomban Ahmed Szájib történeti röpiratokat adott ki, amelyek a szultán zsarnoki uralmát ostorozták és útmutatást nyújtottak a jövőre. Egyik ilyen röpiratot már Budapesten olvastam, akkor még szótár segítségével küzdve a nehezebb mondatokkal. Ennek címe Rehnümái Inkiláb (Útmutató a forradalomban) volt. Le is fordítottam és naplómba beírtam. Párizsban Ahmed Riza hetilapot adott ki, amelynek címe Sura-i-Ümmet (Nemzeti Tanács) volt, és a Korán egyik sorára hivatkozva parlamentáris kormányzatot követelt. Egyik-másik hetilap, a Mesveret (Tanács) és több kisebb-nagyobb hasonló szellemű röpirat állandóan érkezett Vámbéry Ármin címére Pesten, számos könyv tiszteletpéldányával. Ami nem érdekelte a Mestert, azt egy fürdőkádba dobta az én számomra, és én ebből halásztam ki a nekem tetsző lapokat, könyveket. Vámbéry akaratán kívül ily módon avatott be az ifjú-törökök irodalmába. Ez az irodalom forradalmi volt, és nekem, tizennyolc éves ifjúnak természetesen szerfelett tetszett. Lelkesedtem érte. Ahogy nyelvi nehézségeimet fokozatosan legyőztem, szinte hivatásomnak tartottam, hogy - ha már nem lehettem vörössipkás honvéd a magyar szabadságharcban - most török testvéreim felszabadításáért kell harcolnom.

A török művelt körök nyelve annyira telítve van arab és perzsa szavakkal, hogy a köznép egyáltalán nem érti. Így ketté vált az uralkodó osztály és a dolgozó nép, amelytől a tanulást is megtagadták. A mecsetiskolába tóduló paraszt származású fiatalság bemagolta a vallási tankönyvek arab szövegeit, fehér turbánt viselt, szofta (diák), később hodzsa (tanító úr) lett s megtagadta származását és osztályát. Az iszlámban nincsen hivatásos papság, a tanultak azonban vallásjogi tudásuk révén éppen olyan klerikális szellemet honosítottak meg Keleten mint némely katolikus szerv Nyugaton. Fiatalos lelkesedésemben először a török nyelvet akartam megtisztítani az arab és perzsa elemektől, amelyek az iszlám vallása révén hatoltak be, hogy ezáltal az irodalom a tiszta török népnyelven szólaljon meg, a nép számára, a nép felszabadulása érdekében.

Konstantinápolyi hónapos szobámban folytattam ebbéli ábrándjaimat. De itt ezek az ábrándok lassanként testet öltöttek. Az osztrák postára meghozattam a párizsi ifjú-török lapokat, könyvecskéket, és Fájiz barátom szétosztotta elvtársai között, összeesküvő lettem, az ifjú-török mozgalom egyik titkos harcosa és összekötő kapocs a külföldi irodalmi központokkal. Veszedelmes játéknak látszott, de őszinte volt, mint az ifjúi hév, amely lelkesedésre és meggondolatlan tettekre sarkall.

Garbisz efendi könyvesboltjában érdekes kalandba keveredtem. Egy ízben, hogy vele török könyvekről beszélgettem, egy választékosan öltözött, karcsú török nő lépett be. Arcát sűrű fátyol takarta, de körvonalait sem láthattam, mert mindig háttal fordult felém. Alakja után ítélve fiatal lehetett. Hangja és beszéde elárulta, hogy előkelő, művelt család tagja. Én mozdulatait figyeltem, mert elbűvölt kecsességével és szavainak varázslatos csengésével. Néhány nappal később Garbisz efendi levelet adott át, amelyet az ismeretlen hölgy küldött nekem. Garbisz sem tudta kilétét, csak sejti, hogy egy pasának a leánya vagy a felesége. Irántam érdeklődött és ezért írta a levelet. Izgatottan bontottam ki és lázasan olvastam el tartalmát. Gyönyörű gyöngybetűkkel írt, irodalmi stílusban tartott mű volt. Arra kért, hogy levelezhessen velem Garbisz efendi közvetítésével, irodalmi, főleg francia, angol és német irodalmi kérdésekről. Kilétét nem árulta el, csak ezt a szót írta alá: Afife. Ez nagyon ritka név, és inkább arab származású hölgyek viselik. Azonnal válaszoltam neki, hosszasan ismertetve kedvenc német és magyar költőim műveit. Hétről hétre váltottunk levelet, mindig Garbisz efendi kezén át. Hiába kutattuk címét, lakhelyét, nem tudtuk kifürkészni. De levelei lelki és szellemi üdülést hoztak számomra és féltékenyen őriztem meg őket, még barátaim előtt is elrejtve titkukat. Pedig nem voltak veszedelmesek. Csupa szellemi érdeklődés, vágyakozás művészeti alkotások megismerése után, személytelenül, halálosan izgatva képzeletemet. Én pedig késő estig petróleumlámpás fénye mellett olvastam a török könyveket, hogy láthatatlan, ismeretlen, bűbájos levelezőmnek ne váljak szégyenére. Hónapokig tartott ez az irodalmi levelesére, azután hirtelen megszakadt. Afife nem jött el többé Garbisz efendi boltjába, és sohasem hallottam róla többé. Szertefoszlott az álom, csak emléke maradt meg.

Fuád Emin Eddin barátommal esténként sétára mentem. Gyakran korholt, hogy egész nap könyvek között ülök és magolom a régi török nyelvemlékeket.

- Micsoda fiatalember vagy te - kiáltott rám. - Mint egy vénasszony, rothadó csontokon rágódsz. Gyere velem Galatába, ott van az élet, nem a poros könyvek között. - Egy évvel öregebb volt nálam, szakállt hordott, most már jobban beszélt törökül, mint én; nem maradtam tanítója, ő lépett fel mesteremnek. Engedelmeskedtem. Különben is szégyelltem félénkségemet.

Galata az Aranyszarv északi partján abban a hajlásban fekszik, amely a Boszporusz felé vezet. Pera dombjai alatt ereszkedik le a tenger partjáig. A nagy hidat csak éjjel nyitják ki, és a hajók jó része Galata előtt kénytelen horgonyozni. Galata a matrózélet központja. Ló vasút vezet végig fő útján, amelytől jobbra és balra az éjjeli élet minden mocsokja, lápvirága és múló öröme tobzódik. Kocsmák földszintjén édes görög bort isznak, az emeleten táncolnak a párok, titkos lépcsőkön át lebujokba vezetik a bennfenteseket, ott kokainnal, ópiummal és más bódító szerekkel felejtetik el földi nyomorúságukat. A szűk utcákon véges-végig örömlányok nemzetközi raja rikácsolva hívogatja az arra barangoló férfiakat.

A földi szerelem lealázó pokla ez a negyed, ahol egymás karjába zuhan a leánykereskedelem áldozata és a pillanatnyi mámort kereső ifjú.

Fuád karomba kapaszkodva vonszolt végig a szűk sikátorokon. Megrendítő kép tárult elém: az emberiség sok megoldatlan nyomorúsága között talán a legszomorúbb ez a társadalmi betegség, a szexuális nyomor, férfinak, nőnek egyaránt. Hány emberbarát hiába küzdött a prostitúció eme fajtája ellen!

Magyar beszédünkre figyelmesek lettek a galatai magyar páriák és magyarul szólongattak. Szóba elegyedtünk velük. Talán a szülőföld hangjának csengése is vonzott feléjük. Egy barna leány elmesélte, miként csalták le Pestről ebbe a mocsárba azzal az ígérettel, hogy táncterembe, színházba viszik. Szegény volt és örömest hajlott a csábításra. Későn ébredt a valóságra, nem tudott a hínárból szabadulni. Ahogy követtem meséjét, megdobbant a szívem. Szomszédságomban lakott ennek a lánynak a nagyanyja, aki árva unokáját szinte kenyéren és vízen nevelte. A lány gyerekkori játszótársam volt és sokat nevettem azon, hogy állandóan kedvelt ételét - ahogy rossz németséggel mondta - a "Mogennudelt" (mákosmetélt) főzte neki özvegy nagyanyja. Most ebben a szívfacsaró környezetben láttam viszont. Emlékeinken könnyekre fakadt, és én is elsírtam magamat. A sors könyörtelen.

Fuád nevetett érzelgősségemen; elvonszolt egy csapszékbe, ott édes borral itatott. Minden elfogyasztott pohár után egy gyufaszálat tett az asztalra, mert ittas ember csak így ellenőrizheti mámorának mértékét. Ahogy csendesen szopogattuk a Számosz szigeti olajos bort, beszélgetésünket puskaropogás szakította félbe. Gyorsan fizettünk, és Fuád akaratom ellenére kicipelt az utcára. Addigra már teljes volt a felfordulás. Török rendőrség avatkozott bele a verekedésbe. Mi történt? - kérdeztük, de a folytatást már saját szemünkkel láttuk. Egy szomszédos kocsmából dobálták ki az ittas vendégeket, és vörös pomponnal díszített fehérsapkás francia matrózok ízzé-porrá zúzták a kocsma berendezését. Az utca sarkába húzódott pénzváltó ijedten szedte ki asztalkájából a valutákat és tömködte zsebébe, hogy elillanjon a feldühödt tömeg elől.

Az alvilág sötét alakjai szétrebbentek.

- Mi történt? - kérdeztük egy közelünkben álló francia tengerész altiszttől, aki - látván, hogy nem tartozunk a sikátor lakói közé - nyugodtan válaszolt:

- Monsieur n'ayez-pas peur (uram, ne féljen), tegnapelőtt két matróztársunkat ebben az odúban megölték, azok halálát jöttünk megbosszulni. Itt kő kövön nem fog maradni.

- Vive la France! - kiáltottuk teljesen értelmetlenül, de ez jólesett az elkeseredett tengerészeknek, és az altiszt most még barátságosabban szólt hozzánk:

- Győződjenek meg igazunkról, jöjjenek el hajóinkra, ott a parancsnoknál be is számolhatnak arról, hogy ártatlant nem bántottunk. Csak jöjjenek el.

- Mi magyarok vagyunk - feleltük -, nem törökök.

Mire a francia egészen fellelkesedett és viszonzásul udvariasan elkiáltotta magát:

- Vive la Hongrie!

Két francia matróz vezetett ki a tumultusból, nehogy bántódásunk essék. Nem láthattuk, hogy mi történt azután. De fúrta oldalunkat a kíváncsiság, két nap múltán csónakba szálltunk és elvitettük magunkat a francia állomáshajóra, a Vautour-ra.

Minden nagyhatalom tekintélyének biztosítására stationaire-t, állomáshajót tartott Konstantinápoly kikötőjében. Az osztrák-magyar monarchiát egy Taurus nevű, oldallapátos, régimódi, fekete hajó képviselte négy-öt ágyúval. A többi állam hajója új rendszerű kis cirkáló volt, de a legkarcsúbbnak és legragyogóbbnak látszott közöttük a Vautour. Fehér testével úgy festett, mint egy vízen úszó sirály, amely mozdulatlanul vár, hogy mikor csapjon le prédájára. Amikor csónakunk a cirkáló közelébe ért, kértem Fuádot, hogy hagyjuk abba ezt a tolakodást, de ő hajthatatlan maradt.

- Csak könyvek között érzed jól magadat? - ripakodott rám. - Megígértük Georges Chartier altisztnek, hogy eljövünk, hát eljöttünk, punktum.

Határozott hangjára elnémultam. Ekkor már elértünk a hajóhoz, és az őrszem harsány hangon kérdezte, kit keresünk.

- Le sergeant Georges Chartier - kiáltott Fuád, mire az őrszem éles füttyjelet adott le, és néhány perc múlva megjelent a korlátnál újdonsült barátunk, a minapi éjjeli bosszúállás egyik vezetője. Rövid hágcsót eresztettek le, és Fuád fürgén, én tétovázva felkapaszkodtunk a fedélzetre. Sergeant Chartier megrázta kezünket és kérte, hogy kövessük. Rögtön be fog jelenteni a parancsnoknál, akinek már beszélt az "élèves hongrois mahométans"-ról (mohamedán magyar diákokról), és ő is érdeklődött utánunk. Ez a kijelentés felizgatta képzeletemet, de izgalmam tetőpontra emelkedett, amikor Sergeant Chartier egy gyönyörűen berendezett hajófülkébe vezetett, az ajtónál feszesen tisztelgett a parancsnok előtt, aki elénk jött. Amikor bemutatkoztunk, nevét katonás rövidséggel ejtette ki:

- Julien Viaud.

Mintha villamos áram futott volna végig rajtam. Capitaine Viaud senki más, mint Pierre Loti, a bájos "Pécheur d'Islande", a megrázó "Roman d'un spahi" és más regények szerzője. Egyenruhájában ez a kecskeszakállú, karcsú tengerésztiszt óriásként tornyosult fel előttem. A francia romantikus irodalom egyik legnépszerűbb képviselője, az Académie Française halhatatlan tagja. Modora oly lebilincselően francia volt, és hangja oly kellemesen csengett, hogy a szó megakadt torkomon. Hogyan szólítsa meg egy dadogó magyar diák?

Zavaromból szívélyessége segített ki. Kávéval, édességgel és cigarettával kínált meg minket és barátságosan érdeklődött munkánk iránt. Kedves mosoly kíséretében hallgatta életmódunkat a török negyedben, egyetemi tantárgyaimról szóló fejtegetéseimet, olvasmányaimat és terveimet. Fuád még sokkal többet tudott beszélni a törökök életéről, az asszonyok helyzetéről, a bazár titkairól; ha néha meg is akadt hiányos franciaságában, én sietve kisegítettem.

Pierre Loti ekkor foglalkozott később óriási sikerű regényének, a "Les Désenchantées"-nak megírásával. Talán ezért érdekelte őt a két magyar diák.

Életem egyik felejthetetlen óráját töltöttem a Vautour parancsnoki fülkéjében és emlékemben őriztem meg Pierre Loti minden szavát, barna szemének szelíd pillantását. Sergeant Chartier-val azután is találkoztunk néha, ha kedvünk szottyant a galatai csapszékeket felkeresni. Csoda, hogy semmi bajunk nem történt.

Az ifjúi hév diktálta esti kalandok nagyon kevés időt raboltak el tanulásomból. Fuád hiába pirongatott és szidott könyvmolynak. A görbe arab betűk jobban csábítottak, mint Galata görbe utcái. Délelőtt szorgalmasan hallgattam a jogi előadásokat, és különösen Iszmail Hakki szép stílusú magyarázatai ragadtak meg. Hakki tudós volt és később nagyvezír lett, de akkor is gyűjtötte a régi, ritka kéziratokat. Délután bevettem magamat a Bajezid mecset gazdag könyvtárába, ahol csakhamar megismerkedtem Iszmail efendi igazgatóval, s ő barátságával tüntetett ki. A régivágású tudós török típusa volt. Fejét fehér turbán keretezte be, és hosszú ősz szakálla tiszteletet parancsolt. Kitűnően tudott arabul, perzsául könyvből tanult meg. Négyszögletű párnán guggolva olvasta a keleti könyvek, kéziratok ezreit, betéve tudta a szent Koránt, és a bölcs jóindulatú megnyugvásával mosolygott rám, ha valamit rosszul értettem. Ennek a tudósnak olyan ártatlan kék szeme volt, mint egy gyermeknek, és tekintetével úgy simogatott, mint egy jóságos anya keze. Az iszlám igazi értelmében ezt a típust nevelte és érlelte: tanítja az Isten akaratában való megnyugvást, a kifürkészhetetlen bölcsességében való tántoríthatatlan hitet, és ennek folytán biztosítja a földi boldogságot. Iszmail efendi a túlvilágról is rám tekint szelíd szemével, és ha elcsüggedek, felbátorít a további küzdelemre, türelemre.

Este szobámban olvastam, jegyezgettem. Örmény háziasszonyom, Nuricsánné gyakran nyitott be hozzám és mulattatott pletykáival. Elmesélte, miképpen szöktetett meg egy török katona görög leányt, és miképpen verték meg a rokonok, amikor a leányt hetek múltán szélnek eresztette. Szidta a török postahivatalnokokat, akik lelopják a bélyegeket a levelekről és megzsarolják az örmény kereskedőket. Mindennapi történetek. A török hivatalnokok néha hónapokig nem kaptak fizetést, miből éljenek? Van a törököknek egy közmondásuk: Szultánin máli deniz, jemejen domuz (A szultán vagyona tenger, disznó, aki nem iszik belőle). A törökök az iszlám legvitézebb, világot verő seregeit teremtették meg. Sokan azt állítják, hogy az iszlám elvont kultúrájában nem alkottak eredetit, csak kultúra-szállítók voltak Kelet és Nyugat között, de ezek elfelejtik, hogy gyakorlati életbölcsességben teljesen eredetiek voltak. Erről tanúskodik számos közmondásuk (ők atalar szözü-nek, az apák mondásainak nevezik őket). Ilyen bölcsességet árul el az a mondás: Ben cselebi, szen cselebi, ata kim timár ede? (Én úr vagyok, te úr vagy, ki fogja a lovat gondozni?) Kelet türelmes várakozását híven fejezi ki a már szállóigévé vált: It ürür, kerván gecser. (A kutya ugat, a karaván halad.) Biztatás ez és vigasz a csüggedőknek: ne törődjetek múló hencegéssel! Avagy nem megszívlelendő-e az a tanács: Doszt ile je, ics, alis veris etme. (Baráttal egyél-igyál, üzletet ne csinálj!) Kár a disznóknak gyöngyöt dobni, a gyöngy elpusztul, és a disznó nem hízik meg tőle. A törökök művésziesen fejezik ki azt a tényt, hogy a tudatlan kontár csak árthat mesterségének: Anlajana szinek szeszi szaz olur, anlamajana zurna, daul az olur. (A hozzáértőnek a szúnyog zümmögése furulya, a hozzánemértőnek síp és dob is kevés.) De van olyan közmondás is, amely erkölcsi tanítást foglal magában: Ejilik jap, denize at, balik bilmez-sze, Allah bilir. (Tégy jót, dobd a tengerbe, ha a hal nem is tudja, Isten tud róla.)

Örmény háziasszonyom estéli elbeszéléseiből nemcsak azt a konstantinápolyi életet ismertem meg, amelybe hátsó ajtókon át jut az ember, hanem sajátságos, hehezetes torokhangú kiejtéséhez is hozzászoktattam fülemet. Ő meg szívesen hallgatta a magyarországi életről szóló, vágyakat ébresztő emlékeimet. Barátkozásunknak azonban kellemetlen következményei lettek. Egy délután, amikor Abdurrahman Seref török történelmi könyvébe merültem, berohant hozzám Nuricsánné asszony és magából kikelve könyörgött, hogy bevihesse szobámba néhány darab ágyneműjét, pokrócait, függönyeit, mert valami adóssága miatt a hatóságok el akarják vinni. Kezét tördelve sírt és könyörgött. Megesett a szívem rajta. A barátság kötelez. Percek alatt ő meg Szofi leánya a házban található összes szőtteseket, paplanokat, dunyhákat, vánkosokat szobámba cipelték megőrzésre. Alig maradt levegő a szobámban, nekem csupán egy szék jutott, amelyre lekuporodhattam. Azt reméltem, hogy ez a megőrzés csak egy órára fog ilyen kellemetlen helyzetbe hozni. Török hatóság nem léphette át szobám küszöbét; mint magyar állampolgáré, szobám területenkívüli volt és küszöböm volt eszmeileg Magyarország határa. Jaj annak, aki most ellenem határsértést követ el vagy belügyeimbe avatkozik. Jogom lenne önvédelmi helyzetemben fegyvert használni ellene. Ilyen nagyhatalom voltam tizenkilenc éves koromban!

De a török hatóság aznap nem jelentkezett, hiába vártam estig. Ágyamról leszedtem a sok cókmókot és keskeny fekhelyet készítettem magamnak az éjjeli pihenésre. Alighogy fáradtan elaludtam, kellemetlen jövevények érkeztek. Nem a hatóság. Poloskák és bolhák irtózatos raja csatasorban támadt rám, semmibe véve exterritoriális kiváltságomat, és a legagresszívebb módon csípte, marta védtelen testemet. A nagy fáradsággal, sárga féregirtószerrel kiűzött rovarokat háziasszonyom az ágyneműjével beszállította a szobámba.

Másnap délután, amikor összemarva, véresre felkaparva fogadtam a török foglaló hatóságot, állapotom láttára megelégedtek azzal, hogy útlevelemet mutattam: egymásra néztek, nem jöttek be szobámba, átengedték a terepet a hamarabb bevonult ellenségnek és eltávoztak. Most én könyörögtem Nuricsánné asszonynak, hogy szállítsa el holmiját máshová, különben nekem kell futva menekülnöm. Hosszas tanácskozás után megegyeztünk. A sok ágyneműt valahol elrejtette, de gerillaharcot folytató poloskaseregét csak napok kemény küzdelme árán tudtam ártalmatlanná tenni.

Ha belefáradtam a tanulásba, csónakot béreltem és átvitettem magamat Iszkudarba, a szemben levő ázsiai partra. Az ókorban ez volt Khrizopolisz korinthoszi kolónia, és a delphi jósda vakoknak nevezte az első telepeseket, mert a dóroknak engedték át az európai oldalon fekvő Aranyszarv partjait. Mellette fejlődött Kalkhedon, a mai Kadiköi a peloponnezoszi háború alatt az athéni demokrácia vámállomásává. A tenger itt két földrészt választ el egymástól, és a történelem folyamán két világfelfogás nézett egymással farkasszemet. A középkorban a szaszanida perzsák gyakran megszállták Kalkhedont és onnan fenyegették a bizánci császárok várfalait. Száz évvel ezelőtt a Kis-Ázsiából jövő karavánok nyugati végállomása volt, ahol a távolabbi Kelet minden árucikkét rakták le eladásra. Innen, Iszküdarból indult el évente Mekkába a török zarándokok serege. A város helyzetének megfelelően még sokkal keletibb mint Sztambul. Utcái zegzugosak és lépcsőzetesen emelkednek fel a domboldalra. Mintha a levegő is tisztább lenne itt, mint az európai parton.

A nagy híd mellett, amely a török negyedet Galatával köti össze, és amely a világ egyik legtarkább népegyvelegét hordja hátán, százával várakoznak a csónakosok. A hídon vámot kellett fizetni, amit hosszú, fehér ingbe öltözött hivatalnokok szedtek be. A csónak, ha négy-öt utasa akadt, nem kért többet személyenként a hídpénznél. A hídvámszedőket azért öltöztették zsebnélküli, fehér ingbe, hogy a vámpénzt el ne csúsztathassák magáncsatornákba. A csónakosok festői török ruháikban nem az állam alkalmazottai, hanem önálló, szabad vállalkozók. Keresetük mind a sajátjuk. Többnyire kurdok, marcona férfiak, akik nem ijednek meg saját árnyékuktól, de még a másétól sem. Az örmény mészárlást a kilencvenes években Abdul Hamid a kurd csónakosokra bízta, és ezek fajuk harcias kegyetlenségéhez híven teljesítették a titkos parancsot. A háztetőkre menekült örményeket onnan hajigálták le, a lakásokban elrejtőzött családokat bunkóval verték agyon. Ha csónakosomat megkérdeztem, miért kapta a mellén díszelgő érmet, szenvtelenül válaszolta: ermeni kesztim (örményt öltem). Mohamedán országban a gyilkosság nem esett olyan súlyosan latba, mint nálunk. Amíg a török büntetőjogot meg nem reformálták a Code Napoléon alapján, és a mohamedán seriat vallásjog volt teljes érvényben, a megölt ember életét a gyilkos pénzzel avagy száz tevével megválthatta. Ha pedig felsőbb parancsra cselekedett, akkor hős volt és kitüntetést kapott.

Iszküdarból lóháton ügettem át Hajdarpasába. Konstantinápoly legtöbb terén bérlovak álltak a lovasok rendelkezésére. A lovász követte lovát lovasával együtt, ha ügetett, futott utána, ha lépésben haladt, ő is kifújta magát. A megbízható embereknek, akik törzsvendégnek számítottak, kísérő nélkül is átengedték a lovat. Ezek a kistermetű, arab vérrel finomított, kisázsiai parlagi csődörök dombon, völgyön át egyformán, hűségesen poroszkáltak, hozzászoktak az alkalmi lovasvendégek ügyetlen üléséhez és türelmesen elnézték csúszkálását a nyeregben.

Utam Iszküdarból Hajdarpasába a híres temetőn vezetett át. Cipruserdő lombjait simogatja az északi szél és hűsíti a holtak álmát. A kőemlékek rendetlen összevisszaságban dülöngnek az idő viharától, a férfiak oszlopán turbán, a nőkéin viráglevél van kifaragva. Itt a holtak birodalmában nincs férfi és női lakosztály, itt békében megférnek egymás mellett. A mohamedán nem fél a haláltól és mivel minden síremlékben bálványt lát, nem gondozza, nem díszíti temetőit. A holtak lelke örökké él. Ők maguk valahogyan a paradicsomban várják a föltámadást, Allahra bízva, hogyan verdesi az eső és födi be porral, hulló falevéllel a szél a sírokat. Ebben az ápolatlan, az Úristenre bízott temetőben mégis sokkal meghittebb a hangulat, mint díszes sírkertjeinkben, mert az élet múlandóságában megnyugvást nyújt. A buzgó mohamedán nem fél halottaitól, hiszen nemsokára találkozni fog velük, és sokan házuk egyik szobájában temetik el szeretteiket, zöld, hímzett takaróval terítve le a szarkofágot, amely fölött olajmécsest égetnek. Szirkedzsiben, a lóvasút utcájában több üzlethelyiség ablakán át világított ki ilyen mécses a sötétség beálltával. A járókelők futó pillantással üdvözölték és talán elrebegtek egy verssort a Koránból, ismeretlen testvérük lelkiüdvéért.

Hajdarpasa a Bagdad felé vezető vasút végállomása. Hatalmas, modern pályaudvara nem érdekelt. Lovamat átadva egy lovásznak, elsiettem az angol temetőbe. Ez ápolt kert, illatos virágerdő, egy kiszögellő domb szélén, ahonnan a világ legtündéribb kilátása nyílik a Boszporuszra, a bizánci falakra, a szultánok palotájára, az Aranyszarvra és az azt körülölelő házrengetegre. Ezernyi szín és forma tobzódik a kékellő ég és a hömpölygő tengerszorosok között.

Az angolok a krími háború hősi halottainak szentelték ezt a sírhelyet. A karcsú oszlop előtt, amely a krími győzelmet dicsőíti, sima kőlap fekszik, egészen közel a domb pereméhez. Ez a kőlap volt gyakori látogatásom célja. Rajta magyar felírás:

"Itt nyugszik Guyon Richard, Franciaország szülöttje, Anglia neveltje, Magyarország vitéze, török főtábornok."

Guyon Richard! Ez a név a világ egyik legszebb helyén elém varázsolta a Lőcséről Görgő felé vezető utat, a szepesi tájat, hűvös fenyőerdőivel, illatos rétjeivel. Ezen az úton, amelynek minden fáját ismerem, tört át Branyiszkón Guyon kis hős serege 1849. február 9-én, megverve a hágón álló túlerőt. Ez a sír összekapcsolt hazámmal, és ezért sohasem éreztem honvágyat, mert szülőföldem minden dobbanása szívemben lüktetett.

A mohamedánok nem puritánok. Vallásuk igazságosan osztja szét a kötelességeket Istennel és emberrel szemben egyaránt. Isten a vallással nem terhet akart az ember vállára zúdítani, hanem vezetőnek szánta, hogy könnyítsen útjában. Az élet semmi örömét nem tagadja meg az iszlám hívőitől, sem ételben, italban, sem családi örömökben. Szeszt ugyan nem tanácsos inni, mert ezért nyolcvan korbácsütés jár, de csak azért, mert az emberi értelem ellen elkövetett csalárd támadás. Kára nagyobb a hasznánál. De hogy az igazhivő nagyon el ne bízza magát, Mohamed minden évben egy böjthónapot rendelt, a Ramazánt. Mivel a mohamedánok holdhónapokat számolnak, ez a Ramazán nem esik mindig ugyanarra az évszakra. Ramazánkor napkeltétől napnyugtáig tartózkodni kell minden testi élvezettől, de ha este elhangzik a böjthagyást jelentő ágyúlövés, mohón nekiesnek a kitűnő juhsülteknek, a töltött galamb- és csirkehúsnak, a paradicsomi örömökre emlékeztető tésztáknak, édességeknek. Ki tud ezeknek ellenállni? Ki tud Ramazánkor, ha nyári hónapra esik, éjjel aludni? Nappal úgyis böjtölünk, a munkát bizonyára a sátán találta ki, aki e szent hónapban valahol bujkál - ráérünk aludni!

Ilyenkor virul az élet minden mohamedán városban. Kávéház, mulatóhely tárva-nyitva. A kertekben, szökőkút körül százával ülnek férfiak. Otthon, a női lakosztályokban a nők mulattatják egymást sikamlós versikéikkel és mesélik ama hátborzongtató történeteket, amelyeket férjüktől hallanak. A lehanyatló keleti élet minden romantikája Ramazán éjjelein virágzik ki. A mesemondó, a hősi tetteket koboz kíséretében éneklő dalnok, a népi színjáték, az orta ojnu, a beszélő mozi őse, a vászonra vetített és előadással kísért Karagöz árnyjáték és a görög bizánci mimosz halvány utánaérzése, a meddah szín- és szavalóművésze szórakoztatja a közönséget. Nyáron hosszabb a nap, erősebb a meleg, kellemetlenebb a böjtölés, de kipótolja az éjjel kellemes langyossága és a sok török édesség.

Állandó vendége voltam a ramazáni éjszakákban egy kerthelyiségnek, ahol Aski efendi tartotta meddah előadásait. Aski efendi különben éjjeli őr volt és nappal is a Szeraszker magas tornyáról leste, hol üt ki tűz Sztambul házaiban. Ramazánkor költői ihlete a kávéházba csalja, a tűzrendészetet másra bízza, őtőle ilyenkor leéghet fél Sztambul. Ő most színész, művész, de nem is egy szerepet játszik, hanem a tréfás darabok valamennyi személyét saját tájszólásukkal, kézmozdulatukkal, arcfintoraival elénk vetíti. Hol kalapot, hol turbánt, hol fezt húz a fejébe és átigazítja kabátját, nyakravalóját a megfelelő szerep szerint; bámulatos hajlékonysággal valósítja szinte élővé a személyeket: a török gőgös urat, a görög bankárt, az örmény kereskedőt, a kurd csábítót, a zsidó üzletembert, az arab beduint, albán krakélert, de még nőket is utánoz vékony hangon, krákogja az örmények torokhangját, fuvolázza a görögök csicsergését, akik nem tudják a török ds-ét és s-et kiejtem és nevetségesen ható dz-ét és sz-et mondanak helyette.

"Bonzur monszer" - sziszegi Aski efendi a kacér görög asszony szerepében. "Szabahh szakhid" válaszol rá durván a rátarti arab, oly tökéletes fonetikával, hogy nyelvtudósok lemezre vehetnék fel.

De lássuk, mit mesél és játszik el ma este Aski efendi.

"Szulejmán gazdag kereskedő elhatározza, hogy elvégzi a mekkai zarándoklatot. Hűséges szolgájával, Ahmeddel, akit magával visz, megbeszéli, hogy hova rejtse el távollétük idejére pénzüket. Hosszas tanakodás után megállapodnak abban, hogy hordóba rakják az aranyakat, mézzel öntik le és átadják a szomszédban lakó Musza zsidónak megőrzésre. Musza szívesen vállalkozik a feladatra és házába szállíttatja a hordót, amelynek tartalmáról azt hiszi, hogy színültig méz.

A ravasz Ahmed dehogyis árulná el, hogy arany van benne.

Szulejmán és szolgája elindulnak Mekkába. Ájtatosan végzik a zarándoklat szertartásait. Musza raktárában őrzi a mézeshordót és ügyet sem vetne rá, ha egy árus nem hirdetné harsány hangon, hogy mézet vásárol bármilyen magas áron. Musza gondolkozóba esik, a zarándoklat még sokáig tart, bőven van ideje, s most busás üzlet kínálkozik: eladja drágán a mézet az idegen kereskedőnek és majd olcsóbbat vesz helyette. De amikor kezdi kimérni, elsápadva látja, hogy a hordónak csak a teteje méz, a tartalma ezernyi aranytallér. Éjjel átönti az aranyakat egy másik hordóba és Szulejmán hordóját megtölti sárga mézzel.

Néhány hét múlva Szulejmán és Ahmed hazatérnek a zarándoklatról. Nagy tekintélyre tettek szert a városban, zöld turbánt tekertek fejükre és gazdagon megvendégelték barátaikat. Azután Szulejmán kérte a mézeshordóját. Musza azonnal áthengergette házába. Ahmed és Szulejmán egymásra vigyorogva vették le a fedelét, és ott csillogott a méz érintetlen tisztaságban. Aztán lapátolni kezdték, mind mélyebbre és mélyebbre nyúltak be a hordóba, arcuk elvörösödött az izgalomtól, Ahmed feltűrte ingujját és könyökig hatolt be a mézbe - hiába. Nem talált benne egy fia aranyat sem.

Ijedten egymásra néztek.

- Látod - kiáltott Szulejmán a szolgájára -, ez a te tanácsod volt, most mitévők legyünk? Mi Muszának mézet adtunk át és ő mézet adott vissza. Nem mehetünk panaszra a kádihoz!

Ahmed elszomorodott és vigasztalni próbálta gazdáját.

- Elvégezted a szent zarándoklatot, és Allah elfogadta tőled ezt az áldozatot. Nagy Allah hatalma, és végtelen az ő bölcsessége, nem hagyja cserben az ő igaz híveit.

Napokig töprengett, míg végre kitalált valamit. Így szólt Szulejmánhoz:

- Van a városban egy ügyes görög festő, hívd el magadhoz, mutasd meg neki Muszát és festesd meg vele életnagyságú arcképét. A többit bízd rám.

Így is történt. A görög festőművész megszólalásig hűen megfestette Musza képét, és amikor elkészült, Ahmed a bazárban vásárolt két majmot és napokon át tanította, hogy a kép láttára nekiszaladjanak és nyalják, falják, csókolják arcát. A majmok nagyon tanulékonyak voltak és egy hét leforgása alatt tökéletesen teljesítették feladatukat. Ekkor Ahmed elment Muszához, elkérte két fiát, és magával vitte Szulejmán házába s ott a pincébe zárta. Szulejmán átüzent Muszához: a te fiaid majommá változtak, vedd őket magadhoz, mit csináljak velük? Musza halálra rémült a hírre és hitetlenül rázta fejét. De Ahmed nem késlekedett és kötőféken Musza házába vezette a majmokat: itt vannak a te drága fiaid, talán most már nem kételkedsz szavamban. Amint a két majom meglátta Muszát, felismerték a képről, nyakába ugrottak, nyalták, falták, csókolták.

- Ó, jaj nekem - siránkozott Musza -, miért büntetett meg engem Isten ilyen kegyetlenül?

Ahmed a majmokat otthagyta, és azok nem tágítottak Musza mellől, aki egész éjjel imádkozott és sírt nagy bánatában. Másnap elment Ahmedhez és könyörgő hangon kérdezte:

- Allahra kérlek, ó Ahmed, mondd meg, hogyan változtak át fiaim majommá?

- Hm - felelte Ahmed némi gondolkozás után -, mondd, hogyan változott át az uram aranya mézzé?

- Ó, nagy Isten, bocsásd meg vétkemet, előteremtem Szulejmán aranyait, sőt még többet is küldök neki, csak add vissza az én fiaimat!

Így lőn. Szulejmán megkapta aranyait és Musza fiai épen hazakerültek, a majmokat meg ismét eladták a bazárban."

Hangos kacagás kísérte Aski efendi előadását. Egyesek úgy nevettek, hogy a hasukat fogták. A török humor teljesen eredetien száraz és legismertebb alakja Naszreddin hodsa tréfás gyűjteménye.

Az előadás után megismerkedtem Aski efendivel, akiben vérbeli művészt fedeztem fel. Persze, rákit is ittunk. A szigorú Korán ezt a törkölyszerű, ánizsízű italt is tiltja, de Ramazánkor nem veszik ezt olyan szigorúan. Késő éjszaka lett, amire hazatértem.

III. AZ AKASZTÓFA ÁRNYÉKÁBAN

(A szaloniki ifjú-török összejövetel - Török börtönben - "A padisah árnyékában
mindnyájan kémek vagyunk" - Szabadulás huszonkét arannyal)

Ramazán után megint a szürke napok következtek. Nem is voltak olyan szürkék ebben a tarka világban, amely mindig újabb eseményeket tartogatott számomra. Mahmud Fáiz állandó látogatóm és hűséges barátom volt. Elvitt meghitt honfitársaihoz, akik mind ifjú-török összeesküvők voltak.

Hosszabb kirándulást tettem velük az Üszküb-Szaloniki vonalon. Az út hosszú volt, és török barátaink bőségesen hoztak magukkal élelmet fonott kosarakban. Tányér és evőeszköz is rendelkezésünkre állt. Útitársaink voltak: Kjamil efendi, egy miniszteri hivatalnok, Dsevad hírlapíró és Dsemál bej, civilruhába öltözött katonatiszt. Útközben valamelyik állomáson beszállt hozzánk egy feltűnően csinos fiatalember, akinek selymes tekintete, hosszú szempillája szinte leányos bájt kölcsönzött. Enver bejnek szólították, és a beszéd során kiderült, hogy szintén katonatiszt. Mindenféléről beszélgettünk, politikáról alig esett szó, de aki figyelmesen hallgatózott, bátran feljelenthetett volna a titkosrendőrségen.

Én a török irodalomról tartottam előadást és a török nyelv megtisztítását követeltem. Beszédemet helyeslőleg fogadták, sőt meg is dicsérték. Azután kinyitották a kosarakat, előkerültek a hideg sültek; Fáiz egy állomáson átszaladt a mozgóposta-kocsiba és onnan egy Talaat nevű, barna bőrű, mosolygós arcú hivatalnokot hozott át fülkénkbe. Vígan falatoztunk és tréfálkoztunk. Amikor befejeztük vacsoránkat, Enver nevetve odaadta a tányérokat Talaatnak, hogy vigye magával, a mozgóposta-kocsiban van víz, mosogassa el.

Szaloniki ősrégi város, az ókori Thesszaloniké újkori örököse. Lakói élelmes kereskedők, egyik felük dönme, az iszlámra áttért zsidó, akik a XV. században Spanyolországból menekültek át a török birodalomba és ott védelmet találtak. Az iszlám nem üldözte a kinyilatkoztatott vallásokban hivő egyistenimádókat, fejadót hajtott be tőlük, katonai szolgálatot nem kellett teljesíteniük. Ezek a spanyol, azaz szefard zsidók megtartották régi viseletüket és nyelvüket, amely a héber és a spanyol keveréke. Akik az iszlámra tértek át, egymás között házasodtak és így különleges osztályt alakítottak ki. Nagyon sokan magas állami hivatalt viseltek, de a zömük mégis kereskedelemmel és iparral foglalkozott. Kapocs voltak a moszlim Kelet és a Nyugat között, és mint éles eszű és fürge emberek erősen támogatták az Abdul Hamid elleni ifjú-török mozgalmat.

Szalonikiben él a történelem. Eredetileg ion gyarmat volt Thenne néven; kedvező helyzete miatt makedóniai Kasszandrosz király székhelyéül választotta és Nagy Sándor nővére után Thesszalonikének nevezte el. Cicero ebben a városban ette a száműzetés keserű kenyerét. Pál apostol itt alapította az első európai keresztény egyházközséget, amiről a thesszalonikéiekhez írt levelei tanúskodnak. A bizánci császárok uralma alatt is elsőrangú szerepet játszott. Gazdagsága sok hódítót csalt falai alá. Bolgárok, arabok, normannok, egymás után ostromolták. 1204-ben Montferrat a latin keresztesekkel elfoglalta és az ellencsászárság székhelyét helyezte el benne, amely azután az epiruszi despoták, majd a törökök, ismét a bizánciak és a velencések kezébe jutott. 1430-ban az oszmán törökök végleg elfoglalták.

Még ma is várfal övezi a város régi negyedeit és egy domborművekkel díszített római diadalív, továbbá a korai középkorban épült, mozaikkal ékesített számos keresztény templom őrzi a régi dicsőség emlékét. A keresztény templomok jó részét mecsetté alakították át, anélkül, hogy eredeti stílusukat megváltoztatták volna. A törökök nemcsak a mecsetté átalakított bizánci templomokat használták fel imahelyül, hanem főleg áttért görög építészekkel terveztették új templomaikat is, és a török területeken épült mecsetek mind a csodás konstantinápolyi Aja Szofia (Szent Bölcsesség) temploma stílusát tartották meg. Egy központi kupola köré kisebb kupolák emelkednek valamivel alacsonyabban, és ezeket a támasszal erősített oldalfalak tartják. Újítás csak az imakikiáltótorony. A moszlimok harang helyett az imakikiáltóval adják tudtul a hívőknek az imák idejét. E célra magas tornyokat emeltek az imahely mellé. Eredetileg az alexandriai világítótornyot (Pharos) vették mintául a korai arab moszlimok, és ettől nyerte nevét is: mináre, ami világítótornyot jelent. Kezdetben a hódító arabok bástyaszerűen építették ezeket a tornyokat, aminek számos emléke maradt fenn Afrikában és Spanyolországban. Perzsiában a nemzeti ízlés csipkés erkélyekkel és ablaknak áttört nyílásokkal gazdagította a masszív tornyot; Törökországban született az a sima, csak néhány erkéllyel megszakított karcsú mináré, kúp alakú fedelével.

Engem nagyon érdekeltek a régi műemlékek, Mahmud Fáiz csak kézlegyintésre méltatta kíváncsiságomat, ő a jövőbe akart látni, élete célja és minden reménye: hazájának felszabadítása a szultáni zsarnokság alól. Nem is engedte, hogy szállodába vonuljak.

Fikri efendi - mondta szemrehányóan -, te közénk tartozol, rosszban, jóban, velem jössz Szelim barátunkhoz, ott nagyobb biztonságban vagy, mint a görögöknél. Nem látod, tavaly miféle rombolást vittek végbe lázadásukkal.

Csakugyan, a város több pontján kiégett házak romjai kellemetlenül emlékeztettek az 1903. évi véres tüntetésekre.

Szelim, újdonsült barátom háza tágas, török stílusú épület volt. Homlokzatát lépcsőzetesen kiugró rácsos faerkélyek díszítették. Eme rácsok mögött volt a nők lakosztálya, és a rácsokon át zavartalanul szemlélhették az utca életét. Minket egy földszinti szobában helyezett el és rögtön megvendégelt ízletes étellel, cigarettával, amelyet számunkra láthatatlan feleségei és leányai sodortak. Hangjuk sejtelmesen szűrődött át a vékony falakon. Több napi tartózkodásom alatt egyetlen női családtagot sem pillantottam meg. Ez a titokzatosság izgató volt és növelte kíváncsiságomat: milyenek lehetnek a hárem liliomai, akiknek arcát még a napfény ellen is védi a fátyol, és idegen férfi szeme sohasem vetheti rá parázsló sugarát. Sápadtak ezek az arcok, amilyen sápadt börtönbe zárt lelkük; ők csak férjük számára élnek, és a külvilág éppen annyira vonzza kíváncsiságukat, mint a mi szomjas tekintetünk az ő meglátásukat.

De volt ebben a házban más izgalom is. Másnapra már megtelt a nagy fogadóterem vendégekkel. Lopakodva osontak be a házba, amelynek harangját a kapu mellett leereszkedő kötéllel szólaltatták meg. Egy titkos ütem jelezte, hogy megbízható-e a látogató, és a kapu fölötti rácsos ablakból egy éles szempár ellenőrizte a jeladó kilétét. Legtöbbje katonatiszt volt. Niázi bej kipödört bajuszával úgy festett, mint egy marcona magyar őrmester, de amikor megszólalt, olyan kellemes volt a hangja, mint a fuvoláé. Eljött Enver és a mozgópostás Talaat, azután egy tudós külsejű civil: Dsávid. Ez dönme volt és bankhivatalnok. Én voltam az egyetlen nem-török a társaságban és a legfiatalabb, ezért leginkább hallgattam, és ha megszólaltam, csak feltett kérdésekre válaszoltam. Ezek a kérdések a magyar szabadságharcra vonatkoztak, és mint a magyarság képviselője szereztem a gyülekezetben tekintélyt.

- Abdul Hamid uralma elérte a zsarnokság tetőfokát - mondta tudós higgadtságával Dsávid -, mi nem bízhatunk a németekben sem, hiába hirdeti a Kaiser, hogy háromszázmillió mohamedán barátja. Az ő barátsága is hízelgés.

- Csak a hadsereg megbízható - szakította félbe beszédét Niázi bej, és e szavaknál szeme fenyegetően felvillant.

- Mi tökéletesen előkészítettük a fiatalságot - mondta szinte megtoldásként Fáiz, az eszki kafalar -, öregfejűek úgysem számítanak. Százával olvassák a fiatalok az ifjú-török röpiratokat, újságokat, amelyeket külföldről kapunk.

Ekkor elismerő tekintetet vetett rám, mintegy jelezve, hogy ebben nekem is részem van.

- A harmadik hadtest - vetette közbe Enver - parancsszóra megindul, Mahmud Sefket pasa szívvel-lélekkel a mi emberünk. Nemrég tért vissza Németországból, a Krupp-gyár szállítja ágyúinkat, és von der Goltz pasa a mi számunkra szervezte át a török hadsereget.

- Milyen álláspontot foglal el londoni nagykövetünk, Abdul Hakk Hámid? - kérdezte Talaat.

Erre a házigazda, Szelim felelt:

- Értesítést kaptam tőle: Anglia nincs ellenünk. A liberális sajtó már sokszor foglalkozott a törökországi tarthatatlan állapotokkal. Az örmény mészárlás, az arabok üldözése felháborította a közvéleményt Abdul Hamid szultán ellen.

- Kisázsia maradi népétől félek - monda Fáiz -, ezek olyan tudatlanok és szolgalelkűek, hogy a szultán szavára ellenünk fordulnak. Ott alaposabb felvilágosító munkát kellene folytatni.

- Hogyan gondolod ezt megszervezni? Ott nincsenek külföldi postahivatalok, ki terjesztheti ott röpiratainkat? - kérdezte Talaat.

Mahmud Fáiz rám nézett, és tekintete maga után vonta a többi jelenlevő szemét is. Úgy éreztem, hogy ez a tekintet nemcsak hangtalan kérdés, de egyúttal felszólítás is volt. Akadozva válaszoltam.

- Nem voltam még Kisázsiában, senkit sem ismerek, nem is tudom, mihez fognék. De ha segítenék... ha valami tanácsot kapnék... de félek, mert mint külföldi gyanús vagyok, és... de azért megpróbálnám...

És tovább akadoztam volna, ha Enver nem ragadta volna meg kezemet és mélytűzű szemével nem öntött volna bátorságot belém.

- Magyar testvérünk, te tudod, mi a szabadságharc! Mi segíteni fogunk tanáccsal és útmutatással, és ha baj ér, mi mind melletted állunk életünk árán is.

Mindenki megrázta kezemet. Én sápadtan ültem helyemen és torkomban éreztem szívem dobogását. Innen már nem szabad visszakozni. Ez gyávaság lenne, és megtagadnám azt a magyarságot, amelynek 1849-es szabadságharcára épült minden tekintélyem. Kossuth és Petőfi is forradalmárok voltak. Zavaromból egy új jövevény segített ki. Mindenki tisztelettel fogadta. Csinos, elegáns katonatiszt volt. Idősebbnek látszott a többinél, talán azért, mert egyedül ő növesztett körszakállt. Dsemál bej volt. Azt hiszem, őrnagyi vagy alezredesi egyenruhát hordott. Eleinte keveset beszélt, és amikor hosszabb lélegzetű fejtegetésbe bocsátkozott, óvatosságra intette társait.

- Még nem jött el az ideje - mondta -, hogy fellépjünk. Az európai politikai helyzet sem kedvez nekünk. De azt hiszem, hogy két-három év múlva Abdul Hamid rendszere önmagától meg fog bukni; akkor megvalósíthatjuk Midhat pasa álmát, a török parlamentet és pártunknak, az egyesülés és haladás (Ittihad ve Terakki) pártjának minden követelését. Az összes mohamedánokat, törököket, albánokat, arabokat, kurdokat, cserkeszeket egy táborba kell egyesíteni az oszmán dinasztia jogara alatt, oszmanlikká kell válnunk, ahogy nagy költőnk, Námik Kemál megálmodta, és haladnunk kell az idővel, különben elpusztulunk.

Szavai mély benyomást keltettek. Utána még sokat beszéltek, de csak abban állapodtak meg, hogy fenntartják a kapcsolatot, Mahmud Sefket pasa erős kézzel fegyelmezi a harmadik hadtestet, és újabb megbeszélést fognak tartani.

Aznap este alig élveztem Szelim kitűnő vacsoráját. Mahmud Fáiz is szótlan volt. Éjjel is töprengtem, hogy hová fognak vezetni török tanulmányaim. Gyakran elfogott a cselekvés láza, és büszkélkedtem, hogy ilyen nagy horderejű vállalkozásba sodródtam. Ó, ha szüleim tudnák, távol Budapesten, hogy fiuk ahelyett, hogy a vizsgáira készülne, titkos összejöveteleken vesz részt!

Miután Fáizzal visszautaztam Konstantinápolyba, lassan a régi kerékvágásba zökkentem. Hetenként elmentem az osztrák postahivatalba, átvettem a külföldről érkezett ifjú-török lapokat és meggondolás nélkül baktattam át a vastag csomaggal a nagy hídon. Szobámban már várt Fáiz, megszabadított terhemtől és még aznap este szétosztotta hívei között, így teltek a napok heteken át. A kellemes augusztusi időjárás elfelejtetett velem sok izgalmat. Délelőtt szorgalmasan jártam az órákra. A szünetekben néhány társammal a folyosó homályos sarkában sok mindent megbeszéltem, ami nem éppen jogi tanulmányaikkal függött össze.

Egyik verőfényes délelőtt, amikor az egyetemről hazafelé menet azon törtem fejemet, hogy sis-kebábot (nyársonsült) vagy kadin-budu- (asszonycomb)-nak nevezett, édességgel töltött csirkehúst egyem-e Karamanli Ahmed kifőzdéjében, váratlanul mellém szegődött két magas, vállas török és fülembe súgta, hogy kövessem. Sértődötten kikértem magamnak ezt a felszólítást, és figyelmeztettem őket, hogy idegen állampolgár vagyok. Erre sem hátráltak meg. Udvariasan bár, bejnek címezve, de határozottan utasítottak, hogy menjek velük, kocsin fognak elvinni. Hová? - kérdeztem, de mielőtt válaszoltak volna, már megállt előttünk egy kétlovas hintó, abba gyengéden beemeltek, mellém ültek és belém karoltak.

- Hová visznek? - kérdeztem parancsoló hangon.

- Majd meglátja, bej efendi, mi rendőrök vagyunk, velünk nincs vita. Majd ott beszéljen, ha tud.

Erre cigarettát vett elő az egyik, megkínált vele engem és társát, anélkül azonban, hogy egyik karját kioldotta volna karomból. Talán fél óráig kocsiztunk, mialatt káromkodtam, fenyegetőztem, hogy Ausztria-Magyarország hadat fog üzenni a török kormánynak és el fogják csapni őket állásukból azokkal együtt, akiktől parancsot kaptak elfogásomra. Szenvtelenül hallgatták fenyegetésemet; mintha a beígért hadüzenettől az ő sorsuk javulását is remélték volna titokban. A kocsiból nem ugorhattam ki, olyan szelíden, de határozottan belém karoltak.

Végre egy nagy sárga, kaszárnyaszerű épület kapuján gördült be a hintó, és még mindig karonfogva levezettek egy homályos helyiségbe, ahol a falak mentén végig széles emelvény húzódott, rajta durva matrac, azon ásítozó, unatkozó férfiak hevertek, ültek. Egyesek dohányoztak, mások aludtak. A helyiséget áporodott szag töltötte meg, ami részben latrinák közeli szomszédságát árulta el, részben maguktól az ott heverő emberektől származott. Kísérőim letettek a matracra, búcsúzásul még egy-egy cigarettát adtak és eltávoztak. Amint eltűntek a homályban, hallottam, hogy valami vasajtófélét csapnak be és ráfordítják a kulcsot. Ezzel végre feleletet kaptam előbb ismételt kérdéseimre. Most már tudtam, hogy hová vittek. Börtönben voltam. Mégpedig török börtönben.

Sokáig tartott, amíg magamhoz tértem. Addigra szemem is megszokta a félhomályt, és tisztára kivettem a piszkos odú minden alakját. Az alvilág mákvirágjai voltak, közönséges bűnözők, talán betörők, gyilkosok vagy csupán zsebtolvajok. Szörnyen éhes lettem. Karamanli Ahmed kifőzdéje most olyan elérhetetlen lett, mint Mohamed paradicsoma. De csak nem hagynak itt éhen halni! Egyáltalán nem tudom, tulajdonképpen mit akarnak tőlem? Nem loptam, nem törtem be, nem is bántottam senkit. Kétségbeesve méltatlankodtam, ártatlanságom hitében. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy valamelyik barátom árult el és jelentett fel. Újdonsült gonosztevő társaim szelíd bárányoknak tűnhettek fel, amikor világos lett előttem bűnöm: ifjú-török összeesküvés. Büntetése: halál. A többi toprongyos alak itt mellettem csak embertársait károsította meg vagy gyilkolta le, én az egész kormány, a szultán életére törtem. Ez a féltörő tudat megrázta testemet, és keservesen zokogni kezdtem. Drága szüleim jutottak eszembe, akik egyszerű, dolgos emberek és nem szánták fiukat hősnek, nemzetmentőnek. Zokogásomra figyelmesek lettek társaim.

- Csaldin, öldürdün, ne hicskirirszin? Loptál, öltél? Mit óbégatsz most? - kérdezte az egyik és a többiek is körém gyűltek.

Úgy látszott, hogy vigasztalni akarták az újdonsült börtöntölteléket a dörzsölt haverok. Kiejtésük is furcsa volt. Nemcsak hogy mélyen a torokból eregették ki hangjukat, de valami különös éneklő akcentussal is beszéltek. Ez egy pillanatra elnémította fájdalmamat és felkeltette érdeklődésemet, hogy honnan kerültek ide közös sorsunkba.

Lehet, hogy többszörös betörők voltak, de velem, a "sorstársukkal" jól bántak. Messze Kisázsia keleti tartományából, Kasztamúni vilajetből valók voltak. Könnyeim fátylán át kesernyés mosoly húzódott arcomra. A magyar Thury József járt valaha arra és feldolgozta ezt a tájszólást. Neki ezer kilométert kellett gyalogolni. Nekem most szinte tálcán hordták elém Kasztamúni tájszólását, tolvajnyelvét.

Nem mertem nekik bevallani bűnömet, inkább tűrtem, hogy bennem is rablót, csalót lássanak: ezzel közelebb is férkőztem szívükhöz, kollégák voltunk. Az egyik kaskavalt, fehér juhsajtot kotort elő és egy darab kenyérrel együtt megkínált. Jobban ízlett ez a sötét börtönben, mintha a Pera Palace vendéglőjében ebédeltem volna. Még egy jó kortyot is húztam, egyik "kollégám" agyagkorsójából. Én a rendőröktől kapott cigarettával kínáltam meg jótevőimet, aminek nagyon megörültek.

Az úgynevezett ebéd után szokásom szerint szörnyen elálmosodtam és kimerülten ledőltem a piszkos matracra. Nem tudtam aludni. Míg lelkiismeretemet azzal nyugtattam meg, hogy konzulátusunk ki fog szabadítani, és legfeljebb kiutasítanak, ezernyi féreg tolakodott belém és büntetett maró csápjaival. Eleinte vakaróztam, de a védekezésre újabb segédcsapatok érkeztek és diadallal élvezték külföldi véremet.

Estefelé egy őr kenyeret, sajtot, vizet hozott nekem. Nála is tiltakoztam elfogatásom miatt. Vállát vonogatta. Ő nem tehet róla, semmi köze hozzá, így ment ez nap nap után. A börtön állandóan homályban maradt, a délelőttöt csak úgy tudtuk a délutántól megkülönböztetni, hogy olyankor vezettek fel egy-egy rabot kihallgatásra, ítéletre. Némelyik nem tért vissza. Vagy szabadlábra helyezték vagy felakasztották. A börtönőrök semmit sem tudtak, ők voltak csak egyedül ártatlan emberek az egész fogházban.

Egy hét leforgása után - megtetvesedve, összemarva, kimerülésig elfáradva, kiéhezve, már teljesen apatikus állapotban - felvezettek az emeletre. Ahogy napvilágra kerültem, nem láttam semmit sem, szemem annyira elszokott a fénytől. Amikor egy szűk szobába kerültem, alig tudtam egy székre leülni, annyira el voltak zsibbadva végtagjaim. Előttem egy hosszú asztal állt, mögötte fényes egyenruhájú tisztek. Hirtelen öröm szállt meg. Ezek török tisztek, bizonyára barátaim. Megmaradt erőmmel majd hogy kezet nem szorítottam velük, de örömömet letaglózta az a durva hang amely felém sivított, mint az orkán:

- Nedsib Fikri - kiáltott rám egy szakállas pribék -, kivel voltál Szalonikiben? Ne tagadj, mert akasztófán fogsz száradni!

Torkomon akadt a szó. Akasztófa, dar agacsi, egy nyelven sem hangzik szépen, mégis ez a szó rajzott körülöttem. Percekig tartott, amíg magamhoz tértem, addig a szakállas állandóan ordított:

- Lógni fogsz, szalb ededsekler!

Lehet, hogy ez az ordítozás térített magamhoz, összeszedtem minden bátorságomat, amelyből amúgy is kevés maradt, és igyekeztem határozottan felelni, de hangom mégis akadozott:

- Én magyar állampolgár vagyok - rebegtem -, engem jogtalanul tartanak itt.

A szakállas gúnyosan felnevetett, a többi pribék is kacagott:

- Magyar állampolgár? Magyar embertől tudjuk, hogy maga milyen elvetemült gazember.

Elsápadtam, majd vér futotta el arcomat. Elnémultam.

- Beszélj, te kutya - kiáltott rám az egyik vallató -, kivel mentél Szalonikibe. Mit levelezel te Amerikával?

Ebbe a szóba belekapaszkodtam, mint a mentőhorgonyba. Amerikában van egy unokanővérem, az néha írt nekem, és a török posta közvetítette a leveleket. De ezekben ártalmatlan dolgok voltak.

- Örmény bombamerénylőkkel állsz kapcsolatban, mindegyiket lefogtuk. Már mindegyik lóg, te is lógni fogsz.

Ez az állítás kis bátorságot öntött belém. Semmi közöm nem volt az örmény merénylőkhöz, akik Amerikából hozták át a bombát, amellyel a szultánt akarták felrobbantani. Ebben teljesen ártatlan voltam. Talán így megszabadulok. Fejemet ráztam.

- Hics vazifem benim, semmi közöm hozzá, engedjenek ki, magyar állampolgár vagyok, a kapitulációk védenek...

- Fogd be a szád, kutya - förmedt rám. - Majd mindent be fogsz vallani, úgyis mindent tudunk. Ha nem beszélsz, akkor is megdögölsz.

Ezzel már intett is a rendőröknek, és azok belém karolva levittek az odúba. Megmaradt kollégáim kíváncsian kérdezték, hogy mi történt? Nem mertem az igazat megmondani. Eszembe jutott egy diáktársam mondása: "a padisah árnyékában mindnyájan kémek vagyunk"... De ki lehetett az a magyar gazember, aki feljelentett? Nem is igaz, csak valakire ráfogták és ezzel akartak megtörni. De mi lesz velem ezentúl? Meg fognak verni, meg fognak kínozni, a Boszporuszba fognak dobni? A hűvös börtönodúban izzadságban fürödtem. Vadul kergetőztek a gondolatok fejemben, hol sírás fojtogatott, hol megmerevedett az akaratom. Az aradi tizenhárom vértanúra, Bem vörössipkás diákjaira gondoltam, akik a szabadságért véreztek. Én is vörössipkás diák szerettem volna lenni, ha akkor élek, miért féljek a szenvedéstől, haláltól?

Két nap múlva egy jóindulatú börtönőr, aki néha cigarettát csempészett be nekünk, megsúgta, hogy Melhame pasa, a fő vérbíró aláírta halálos ítéletemet. Allah könyörüljön rajtad - fűzte hozzá vigaszul. Ettől a perctől kezdve bűnöző társaim még kedvesebbek lettek hozzám. Sovány kosztjukat megosztották velem, nehogy túl soványan kerüljek a kötél alá. Vigasztaltak: őket is ki fogják végezni, és talán ott túlnan jobb dolgunk lesz, mint ebben a rothadt életben.

A tizenegyedik nap délutánján eljöttek értem az őrök. Ismét felvezettek az emeletre. Már olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam lábamra állni. Támogattak, helyenként derekamat átkarolva vittek. Hová? A kivégzőhelyre, a sokat emlegetett akasztófára?

Elaléltan értem egy szobába, ott karosszékbe ültettek. A szobában több rendőrtiszt állt, közöttük egy civilruhás idegen úr. Németül szólt hozzám. Haller osztrák-magyar főkonzul volt.

- Ön szabad - mondta.

Az egyik rendőrtiszt bocsánatot kért a sajnálatos tévedésért és huszonkét aranyfontot ajánlott fel kártérítésül az ártatlanul elszenvedett tizenegy napért.

Olyan hirtelen jött ez a változás, hogy percekig nem is értettem. Haller átvette a pénzt helyettem, kivezettek a fogházból, hintóba ültettek és elvittek a fürdőbe. Útközben Haller jól megetetett és vörös borral itatott.

Kiderült, hogy egyetemi diáktársaimnak feltűnt elmaradásom az órákról. Érdeklődtek Nuricsánné háziasszonyomnál, de ő semmit sem tudott sorsomról. Fáiz is megtette a magáét. Titkos szerveivel megtalálta utamat a fogházba, értesítette a konzulátust, és ez nagyhatalmi tekintélyének megóvása céljából erélyesen követelte a kapitulációk érvényesítését. Nem sokat törődött azzal, vajon tényleg van-e bűnöm.

Hálásan rebegtem köszönetet Haller főkonzulnak, aki bizalmasan azt tanácsolta, hogy egyelőre tűnjek el Konstantinápolyból.

Hazaérve Nuricsánné majd a nyakamba borult örömében. Sietve eloltotta szobámban az olajmécset, amelyet lelkiüdvömért gyújtott meg minden este. Most már nem volt rá szükség. A holtnak hitt ember feltámadt. Feltámadtam halottaimból, de ágynak estem. Testem el volt nyűve és véresre összemarva. A tetvek sétateret rendeztek be rajta. Ezeket nem lehetett fürdővel fájdalommentesen kiirtani. Napokig feküdtem, ettem és aludtam. Fáiz és többi barátom szeretettel ápoltak. Fiatal szervezetem megtette a magáét. Amikor börtönbeli kalandomat vagy huszadszor meséltem el, már nevetni is tudtam rajta. Nem is jártam olyan rosszul. Huszonkét aranyfont lett vagyonom, amit kártérítésül fizettek nekem. Ezzel elutazom Kisázsiába és ott elfelejtem az egészet, mint egy rossz álmot. Szüleimnek levelet menesztettem és biztattam őket türelemre, reménykedésre: híres ember lesz még belőlem!

IV. UTAZÁS A MÚLTBA

(Hannibal sírjai - Háremkaland a vonaton - A Kossuth-emigráció
emlékei Kutahiában - Elmesélem a törököknek Midas király történetét -
Naszreddin hodsa városában)

Amint magamhoz tértem kábulatomból, előkészültem az útra Kisázsiába. Ez akkoriban nem volt olyan egyszerű művelet. Már több cikket küldtem be magyar hírlapoknak a török életről Nedsib Fikri álnéven. Most a Budapesten megjelenő, német nyelvű Neues Pester Journal szerkesztőségéhez fordultam, hogy kisázsiai utamról szóló beszámolóm érdekli-e. A szerkesztőség igenlő válasza megbízást is tartalmazott. Ezzel a levéllel elmentem az anatóliai vasút igazgatóságához és szabadjegyet kértem vonalaira. Az igazgatóság készségesen teljesítette kérésemet és egy általános menetlevelet állított ki számomra, amelynek alapján bárhol megszakíthattam utamat, és barangolhattam Kisázsia érdekes városaiban.

Utazásomhoz a török hatóságoktól engedélyt kellett kérnem. Egyik vilajetből a másikba csak ilyen átmeneti útlevéllel - murur tezkereszivel - lehetett utazni. A hivatali folyosókon altisztek őgyelegtek, akik a kérvényezőt szívélyes mosollyal fogadták és kezüket nyújtották. Nem is a kezüket, hanem a tenyerüket. Ez néma jeladás volt, amit minden bennfentes megértett. A bűvös szót, baksis, ki sem kellett ejteni. Keleti volt ez a szokás, de célhoz vezetett, mert hosszas várakozás helyett két nap alatt elintéztek mindent. A murur tezkereszivel zsebemben nyugodtan elindulhattam. Poggyászomban kevés ruhanemű volt. Annál több a nyomtatvány, ami nemcsak súlyát, hanem lelkiismeretemet is nyomta. Fáiz bőven ellátott anyaggal és tanáccsal. Ajánlóleveleket is adott. Semmiben sem volt hiányom.

Az anatoliai vasutat német mérnökök építették. Első szakasza volt a Bagdad felé vezető hosszú vonalnak, amelyen a nagynémet imperializmus nyújtotta ki csápjait a Perzsa öböl felé. Hajdarpasától kiindulva ősrégi, történelmi terepen fut végig. Minden állomása egy-egy emlék a múltból, amely mint egy intelem szól hozzánk. A mohamedán nem érzelgős. Kisázsiában az útszélen hevernek az ókori görög kultúra remekművei, ledőlt oszlopfejek, torzók, istenek szobrai - és ő megindultság nélkül halad el mellettük. Még saját történelmének kőbe meredt emlékeit sem méltatja figyelemre. Én égtem a vágytól, hogy a könyvekből ismert városokat legalább romjaikban lássam. Több helyen megszakítottam utamat. Az állomások mellett a vasúttársaság kis szállókat rendezett be. Meglepetésemre menetlevelem ezekre is érvényes volt. Amikor pénzemhez a huszonkét aranyfont "vérdíjat" hozzácsaptam, Krőzusnak éreztem magamat.

A vonat szántóföldeken, szőlőkön és szép kerteken fut végig, azután völgybe szalad, amelyet háromszáz-négyszáz méter magas dombok kereteznek be. A görög városok romjain török telepek épültek. Erenköi, valamikor Anoratosz, Maltepe, a régi Bryasz, Kartal, az ősi Khartalimen az Aidosz hegy lábánál, amely ötszáz méter magasságba emelkedik. Pendiknél, a hajdani Panteikhionban állt Belisarius hadvezér palotája. Itt is halt meg 565-ben, helyette Justinianus bizánci császár unokaöccsét és névrokonomat, Germanust küldte Itália meghódítására.

Gegbüze falucskától délre egy domb tetején két ciprusfa között ősrégi sír áll. Talán egy török hős nyugszik alatta, de a néphit azt állítja, hogy Hannibal, a legendás pun hadvezér, a rómaiak réme van itt eltemetve. Nem nyughattam, amíg lóháton el nem értem a sírt és kegyelettel álltam meg előtte. Melyik diák nem hatódnék meg a ciprusfák mellett és ne idézné emlékezetébe az Alpok legyőzőjét, a Trasimenusi tó és a Cannae melletti csaták dicső hősét - még akkor is ha sejti, hogy nem ez az a sír, amely hamvait őrzi. De amikor másnap tovább zakatolt velem a vonat, megint kiszálltam Libissza állomáson. Itt keresett menedéket Hannibal Prusias királynál, de amikor a félszemű óriást a római kémek megszimatolták, mérget ivott. Itt is sokáig mutogatták sírját, amely fölé Septimus Severus római császár kegyelettől indíttatva pompás síremléket építtetett. De ennek nincsen már nyoma. Néhány kilométerre tovább, a selyem- és szőnyeggyáráról híres Hereke mellett fekszik a régi Ankiron várrom. Ebben a várban halt meg Nagy Konstantin császár, Konstantinápoly alapítója, illetőleg újjáépítője és kiterjesztője (330) és kis távolságra Ankirontól - mint a sors iróniája - Hunkjar Csairiben II. Mehemed szultán, Konstantinápoly meghódítója (1453).

Izmidig azután meg sem álltam. Itt is a vasúti szállóban laktam. Izmidet Nikomédesz király alapította időszámításunk előtt 264-ben. Itt született Arrianus, Nagy Sándor hadjáratának történetírója. A fiatalabb Plinius bőven leírja leveleiben Trajanus császár idejében emelt épületeinek pompáját. Hadrianus és Diocletianus római császárok kedvenc tartózkodási helye volt. Nagy Konstantin császár számos épülettel díszítette a várost, de a perzsák, a gótok kirabolták, és 358-ban egy borzasztó földrengés teljesen elpusztította ezt a hajdan virágzó, jókedvű települést. A XIV. században a törökök kezébe került, és ezek török stílusú házakat építettek jórészt a régi kövekből a város romjai fölött.

Izmidtől egyfolytában száguldott velem a vonat Eszkisehirig (Óváros). Termékeny földeken futott végig, a távoli falvak és városok csak karcsú minaréikkal intettek felém. De ez mind történelmi terep. Az oszmán törökök ezen a területen vetették meg szilárdan lábukat, innen indult el Oszmán a Dardanellákon át az európai partra és foglalta el annak hadászatilag fontos pontjait, lassan bekerítve a bizánci fővárost és végül csak falai területére szorítva, amíg érett gyümölcs gyanánt nem hullott II. Mehemed szultán ölébe. Szöjüdnél fekszik Ertogrul, az oszmán dinasztia megalapítója, sírjában, amely elhanyagolt állapotban várja a török sírlátogatók ezreit.

Eszkisehir fontos vasúti gócpont. Itt ágazik el az út Ankara felé. Pompás vasúti szállodájában édesdeden aludtam, kissé felüdülve fáradtságomból. Eszkisehir az oszmán uralom bölcsője. Török történetírók unos-untalan mesélik, hogyan ajándékozta a koniai szeldsuk szultán, Ala Eddin ezt a területet Ertogrulnak, a bizánciak felett aratott győzelme jutalmául. Akkor a kaj-khanli török törzs csak vitéz martalócokból állt, de amikor a szeldsuk szultánt a tatár hordák szorongatásából kimentették, hűbérül gazdag területeket kaptak, s ezeket kardjukkal kiszélesítették. Egy század múltán magukba olvasztották a szeldsukokat több más törökfajú néppel együtt, és a szultánok vitézségükkel, katonai szervezetükkel - amely egyedülálló volt az akkori időkben - Kelet-Európát majdnem Bécs faláig meghódították. Eme dicsőséges szultánok leszármazottja, Abdul Hamid ellen szálltam hadba én, magyar diák!

Munkámat már másnap megkezdtem. Bejártam a várost, meglátogattam néhány mecsetjét, de ezek művészettörténelmi szempontból érdektelenek. Megfürödtem a kénsavas vizű gőzfürdőben és felfrissülve felkerestem Számi bejt, Fáiz barátját. Amikor átadtam neki ajánlólevelemet, fejét csóválta, és már féltem, hogy avatatlan kezek közé kerülök, de kiderült, hogy fejcsóválása nem a levélnek és küldeményemnek, hanem fiatalos külsőmnek szólt. Az ebéd után megajándékozott néhány tajtékszipkával. Eszkisehir közelében bányásszák egészen kezdetleges módon a gazdagon fellelhető tajtékkövet, amelynek török merdsán szavából torzították németre a Meerschaum-ot (tengeri hab). Itt fillérekért árulják a szipkákat, pipákat, és óriási mennyiségben szállítják külföldre a nyersanyagot, hogy művésziesebb kezek bámulatos szépségű domborműveket faragjanak belőle.

Délután elvittem Száminak a nyomtatványok egy részét, a legújabb külföldi török lapokat. Számi magasrangú államhivatalnok volt és megígérte, hogy társai között fogja a lapokat szétosztani, természetesen nevem említése nélkül. Adott néhány címet Koniába, ahova bizalommal kopoghatok be. Eszkisehirben nem lévén több látnivaló, két nap múlva tovább utaztam.

A vonat a Purzak folyó mentén indul el, és ahogy az út emelkedik, a folyó medre lassan eltávolodik tőle. Már kilencszáz méter magasságra emelkedtünk a mészkő és homokkő hegyek között, amelyek helyenként különös alakot vettek fel. Az ablakból figyeltem a tájat. A hűvös hegyi levegő simogatta arcomat, és sokáig kihajoltam, hogy a kanyargó vonat kígyózását jobban figyelhessem. A szomszéd kocsi ablakából női fejek tűntek elő. Teljesen kiestem szerepemből, és Ádám soha ki nem haló érdeklődése Éva iránt arra ösztökélt, hogy óvatosan bár, de átmosolyogjak a kihajoló fejek felé. Fiatal lányok voltak, és hullámos, szőke hajam az ő kíváncsiságukat is felkeltette. Visszamosolyogtak, de mintha megijedtek volna a tiltott örömtől, behúzták fejecskéjüket a kocsi belsejébe. Én is ugyanazt tettem. A hárem liliomaival kacérkodni mohamedán országban veszedelmesebb, mint a hatalmas szultán ellen összeesküdni. Kísérletképpen megint kidugtam fejemet, és íme a játékos szépek arca is megjelent ablakaikban, összemosolyogtunk és visszahúzódtunk, így ment ez vagy fél óráig mindnyájunk nagy élvezetére, s csak a vonat lassítása és végül megállása szakította meg. Megérkeztünk Alajundba. Nekem ki kellett szállnom, hogy Kutahiába jussak. Az állomáson vártam egy ideig, vajon kacér útitársnőim is kiszállnak-e, de hiába. Még az ablakból sem néztek ki. Bizonyára féltek szigorú anyjuktól. Így a rövid flört következménye csak a robogó vonat léghuzatára szorítkozott, amelynek büntetését csakhamar éreztem. Fejem az erős léghuzattól megfájdult és estére hideg borogatást kellett rátennem. De sebaj, megérte. Máig sem felejtettem el a bájos, ártatlan, kíváncsi leányarcokat, akik azóta töpörödött anyókákká zsugorodtak össze, hacsak nem vándoroltak át az öröklétbe.

Kutahia Alajundtól tizenkét kilométernyire fekszik, de naponta csak egyetlen vonat indul oda, éspedig olyan bölcsen, hogy rendesen nincs is csatlakozása. Így egy éjszakát kellett Alajundban töltenem. Ez az éjszaka is emlékezetes volt. A szokásos éjjeli látogatók lelkesen üdvözöltek, vérszerződést kötve elfáradt testemmel. Másnap álmosan, unottan érkeztem Kutahiába. Ez a kies város az Adsem hegy tövében fekszik, amelynek tetején tornyokkal díszített régi vár emlékeztet a történelemre. A karamanli szultánok székhelye volt századokon át, amíg II. Mehemed szultán le nem győzte őket. Az oszmán hadsereg janicsárjai már régen pozdorjává verték a balkáni népeket és a bizánci birodalom is elbukott csapásaik alatt, amikor Kisázsiában még független családok uralkodtak és dacoltak az oszmánok félelmetes erejével. Az európai hódítások után fordult vissza a török fegyver faj rokonai ellen Anatóliában és kényszerítette őket megalkuvásra.

Kutahia hegyoldalain a faházak százai, mint fecskefészkek sorakoznak egymás hegyén-hátán, lombfűrésszel kifaragott díszes homlokzatuk óriási madárkalitkának tűnik fel. Több régi mecsetje a szeldsuk-perzsa stílust őrizte meg. Az egyikben híres medresze, iskola, ahol a szofták, a tudomány hevétől "elégett" diákok az írás-olvasástól kezdve a Korán-magyarázatig minden tudományt magukba szívhatnak és enyhíthetik a tudásszomj égési sebeit. Mert a mohamedán teológia maga nem tudomány, de a tudás minden ágát felhasználja, hogy a Korán igazságát bebizonyítsa. A középkori mecsetiskolák váltak a mintáivá Európa korai egyetemeinek.

Kutahiában készül a perzsa-szeldsuk stílusú fajansz, amely világhírre emelkedett. Ezzel díszítették a mecsetek belső falait és a gazdagok palotáinak termeit. Engem Kutahiába nem a medresze csábított, nem is a fajansz-gyártás, amelyet kisiparosok művelnek. Ebben a városkában lakott számos lengyel és magyar politikai menekült. Kossuth és társai - mintegy ötezren - a szabadságharc elbukása után Vidinbe menekültek. Ez az esemény roppant nagy mozgalmat és háborús feszültséget idézett elő. Az osztrák kormány hiába követelte a menekültek kiadását, a porta kereken megtagadta. Ausztria és Oroszország mozgósított. Abdul Medsid szultán anyja, akinek Kossuth kormányzó korában, 1849 május havában egy pár válogatott magyar tehenet és ökröt küldött ajándékul, a koronatanácsban eldöntötte a kényes kérdést. A török kormány a magyar, lengyel és olasz menekülteket nem adja ki és háború árán is megvédi. Hiába hagyta ott Radzivil herceg, a cár követe búcsúzási tisztelgés nélkül Konstantinápolyt, a porta hajthatatlan maradt. A háborút a török diplomácia ügyesen elkerülte. A Kücsük-Kajnardse-i béke alapján kijelentették, hogy akik a mohamedán hitre áttérnek, akárcsak névlegesen, azok a szultán alattvalóivá válnak, és azok kiadatását egyetlen idegen állam sem követelheti. Kossuth, Mészáros, Batthyány, Dembinszky, Guyon, Visoczky és mások nem voltak hajlandók vallásukat elhagyni. De Bem, Kmety és Stein tábornokok és tíz törzstiszt, ötvenkét százados és hadnagy, negyven altiszt és száznegyvenhat közember felvették a mohamedán hitvallást. Az olasz és lengyel áttértek száma is felmegy több százra. Bem példáját követték a Szibériától irtózó lengyelek.

A török kormány megtartotta ígéretét. A közemberek mindjárt jó ruhát, szállást és rendes zsoldot kaptak. Bem mint Murád pasa, Kmety mint Kjámil pasa, Stein mint Ferhad pasa főrangú alkalmazást nyertek a török hadseregben. Bemnek Vidinben fényes hadsegédi környezete volt, és 30 000 pengő forint jelöltetett ki számára.

A feszültség azonban nem enyhült, és végül a török kormány a menekülteket Kisázsia belsejébe, Kutahiába "bellebbezte". Az első csoport 1850. február 15-én indult el Sumlából és a következőkből állt: Kossuth nejével, Ihász, Bíró, Wagner, Kinizsy, Timár, Fráter, Kalocsa, Házmán, Berzenczey, Szerényi, Cseh, Kossuth tolmácsa három szolgájával, Batthyány Kázmér gróf nejével, Mészáros Lázár segédével, Perczel Móricz, Gyurmán nejével, inasaival, Asbóth és mások. A lengyelek közül Marinszky, Szepinszky, Przyemszky, Lissakovszky, Chojeczky és mások. A menekültek körülbelül egy évig maradtak Kutahiában; 1851-ben egy amerikai hadihajó Kossuthot és számos társát az Egyesült Államokba szállította. Útközben Kossuth Angliában még ma is emlékezetes beszédeit tartotta az emberi jogokról, a szabadságról és a nemzeti függetlenségről, amelyek fül- és szemtanúk szerint az angol retorikai művészet iskolapéldái voltak.

A kutahiai görög templomban emléktábla örökíti meg a magyar és lengyel hazafiak itt-tartózkodását. Megilletődötten hajtottam meg fejemet az emléktábla előtt. Egy félszázad leforgása után ismét magyar láb érinti azt a rögöt, amely a szabadsághősök nyomát érezte. Kutahiába is volt ajánlólevelem, és barátaim vezetésével elmentem azokba az utcákba és házakba, ahol honfitársaim laktak. Ma török családok őrzik a madsar kardaslar és madsar mültedsileri (magyar menekültek) emlékét, s olyan szívélyességgel fogadtak és vendégeltek meg, mintha eme hősök testi leszármazottja lennék. Pedig csak lelki kapocs fűzött hozzájuk, de ez a kapocs talán erősebb minden vérségi köteléknél.

Egy hetet töltöttem Kutahiában. Nehezen tudtam az emlékeket felidéző kövektől elválni. Barátaim is tartóztattak és vendégüknek tekintettek, ötven év óta talán én voltam az első törökül beszélő magyar, aki e szent helyre elzarándokolt.

Visszadöcögve a kutahiai szárnyvonalon, órákig kellett várnom, amíg Alajundból személyvonattal tovább utazhattam. Amíg eddig egyedül ülhettem félfülkében a gyorsvonaton, amely szekér sebességével robogott óriási zajjal, most termes kocsi jutott osztályrészemül. Kevés utas szállt be és ki. Többnyire csak a közeli állomásokra utaztak. Kevesen voltak közöttük, akik Konstantinápolyt látták, és ezért nálam érdeklődtek fővárosuk szépsége és új épületei iránt. Tekintélyt szereztem azzal is, hogy Európából jövök, és hogy idegen vagyok.

A török nép nagyon tiszteli az idegent. Nemcsak azért, mert kapitulációs kiváltságai vannak, de mert gazdagnak, boldognak képzel minden edsnebit, aki finom ruhában jár. A nagyvilág az övé. Török beszédemen elcsodálkoztak, és udvariasan bej efendinek szólítottak, mintha pasának fia lennék. Bőbeszédűen magyarázták lakhelyük érdekességeit.

folytatás