Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

« vissza a Germanus Gyula oldalra

VII. KONSTANTINÁPOLYTÓL ISZTANBULIG

(Az új Törökország - Lóháton a macedón szabadságharcosok között -
Medvekaland pisztrángtorral)

A világháború véget ért. A népek milliói a szörnyű, céltalan öldöklés után békére vágytak. A háború nem oldotta meg az égető kérdéseket, csak újabb sebeket ejtett a szenvedő emberiségen. Győzők és legyőzöttek farkasszemet néztek egymással. Forradalmak új világot teremtettek, amelyben reménykedtek az elnyomottak, és serényen hozzáláttak a régi romjainak eltakarításához.

Az én életemben is sorsdöntő változás állt be. A béke új otthonnal ajándékozott meg. Megnősültem. A Keleti Akadémia megszűnt, és engem a Közgazdaságtudományi Egyetem keleti intézetébe neveztek ki tanárnak. Ebben a minőségben tanítottam a török, perzsa és arab nyelvet, és adtam elő a mohamedán művelődéstörténelmet. A nehéz idők ellenére szorgalmasan dolgoztam. Óriási könyvgyűjteményemet rendezgettem, és kiaknáztam ismeretlen kincseit. Cikkek és hosszabb dolgozatok kerültek ki tollam alól. 1925-ben megjelent kis török nyelvtanom, amely csakhamar teljesen elfogyott.

Törökország siralmas állapotba került. A győztes nyugati hatalmak szétdarabolták, külön államokra szaggatták, és a törökséget halálra ítélték.

De a sors másképpen akarta. Musztafa Kemál pasa a Szovjetunió segítségével kiverte a gyarmatosítóktól támogatott görög sereget Kisázsiából, és bevonult Konstantinápolyba, ahonnan a megvert imperialisták futva menekültek. A nemzeti felbuzdulás és a diadal új államformát teremtett. Musztafa Kemál pasa megszüntette a szultánságot és kalifátust, és II. Abdul Medsidet, aki időközben a trónra került volt, távozásra szólította fel. Abdul Medsid Nizzában telepedett le családjával. Törökország, hasonlóan Oroszországhoz és Németországhoz, köztársaság lett. Elnöke Musztafa Kemál pasa, az ország népének megmentője. Eddig hihetetlennek látszó változások egészen új törökséget keltettek életre.

Musztafa Kemál pasa elrendelte, hogy minden alattvalója családi nevet vegyen fel. Ő maga az Ata Türk, "A törökök atyja" díszes címével toldotta meg nevét. Harcot folytatott a fanatikus mohamedán teológusok ellen, és világi oktatást vezetett be az iskolákba. A háremekbe zárt nőket kiszabadította évszázados börtönükből és segítő élettársnak rendelte férjük oldalára. Feloldotta a szesztilalmat és közös táncra buzdította meghökkent honfitársait, sőt ő maga is elöl járt e profán újítások gyakorlásában. Eltiltotta a hagyományos turbán és fez viselését és ő maga is cilindert tett fejére, frakkot húzott és leborotváltatta bajuszát. Az ijedtségtől felocsúdott maradiak ellenszegültek a vakmerő reformoknak. Fellázadtak, de Ata Türk, amilyen rettenthetetlen volt a csatatéren, olyan állhatatos maradt az új élet kierőszakolásában. Sok túlzása ellenére a török történelem egyik kimagasló alakja. Oszmán szultán hatalmas katonai birodalmat alapított Európa ellen, Ata Türk európaivá nevelte a janicsárok és szpáhik, a muftik és hodsák késői unokáit.

A változás gazdasági és társadalmi hatása az irodalomban tükröződött a legélesebben. Új török nyelv fejlődött az elavult régiből. Az arab és perzsa szók mindinkább háttérbe szorultak, a műveltek már nem fitogtatták úrias mondataikat, hanem a nép nyelvéhez közeledtek, mint ahogy az új rendszerben a nép kezdett fontosabb szerephez jutni a társadalmi életben. Ez a kulturális átalakulás, amelynek gyökereit már régebben tanulmányoztam, arra késztetett, hogy francia nyelven megírjam dolgozatomat "La civilisation turque moderne" címmel. Ugyancsak francia nyelven jelent meg "Pensées sur la révolution turque" című hosszabb tanulmányom, amely a török történelem gerincén végigvonulva, Musztafa Kemál pasa szerepét ismerteti.

1926-ban meglátogatta Magyarországot John Galsworthy és látogatása nyomán megalakult a magyar Pen-Club, amelynek titkárául nyelvtudásom miatt engem kért fel. Ez a hivatal további irodalmi és tudományos munkára serkentett.

1928-ban a török forradalomról írt könyvem elismeréséül Musztafa Kemál kormánya vendégül hívott Törökországba. A jól ismert útvonalon indultam el, kényelmesen megszakítva utamat pihenő állomásokon. Belgrádban a szerb Pen-Club titkára, Vidakovic fogadott, és a szerbiai írók - Manojlovics, Velyko Petrovics, Stefan Petrovics és mások, akik mind tökéletesen beszéltek magyarul - ünnepi vacsorát rendeztek tiszteletemre.

Következő állomásom Szófia volt. Örömmel szálltam ki ebben a kies fekvésű városban, amely annyi történelmi emléket idéz fel minden bolgár lelkében. Ellátogattam egy napilap szerkesztőségébe, és a Pen-Club iránt érdeklődtem. Csak a hírét hallották, de létezéséről nem tudtak. Szorgos telefonálás következett, és még aznap este vacsorára gyűlt össze Szófia irodalmi elitje: Balabanov professzor, aki borzas hajával és piros arcával, bortól pirosló orrával és jókedvével rögtön a "bulgár Bacchus" címet nyerte tőlem adományul. A görög nyelv tanára volt az egyetemen, de latinul, németül, franciául, angolul és törökül éppen olyan tökéletesen tudott. Ott volt Vladimir Poljanov kiváló író, később a szófiai nemzeti színház igazgatója, Dora Gabe asszony, híres költőnő, Szirak Szkitnik, festő és író, és sokan mások. A vacsora vidám hangulatában megbeszéltük és megalapítottuk a bolgár Pen-Clubot. Levelet menesztettünk John Galsworthynak és Hermon Ould angol főtitkárnak, és megígértem, hogy Törökországból visszatérve, hosszabb időt töltök Bulgáriában a kulturális kapcsolatok elmélyítése céljából. Ezzel az ígérettel utaztam tovább Konstantinápolyba.

Ekkor láttam, hogy Konstantinápoly már nem az én régi városom, amelyet emlékezetemben oly féltve őriztem. Még nevét is megváltoztatta, és hivatalosan Isztanbul lett. Mint a kormány vendége, a Galata szerájban kaptam lakást, az európai negyedben. Kíváncsi várakozással néztem az utcai meglepetések elé. Micsoda gyönyörű nőket fogok látni a hárem falai közül kiszabadult liliomok között! Várakozásom meglepetéses csalódásba fulladt. Mint a kalitkából kiszabadult kanári madarak, úgy vergődtek a nők a nagy forgalomban. Európai ruháikban esetlenek voltak és szemérmességüket palástolni igyekezve a szemembe nevettek. Azt hitték, hogy ez elegáns európai modor. Hírlapi vitába is szállt velem egy európaizált török hölgy, aki kijelentette, hogy néhány év alatt utolérték Európát: a nők rövid szoknyát hordanak, hajukat levágják, és férjük nélkül utaznak. Én bizony nem a rövid hajban és bokorugró szoknyában láttam az európai kultúrát. De barátaim figyelmeztettek, hogy hagyjam abba a vitát, mert a nőkkel nem lehel bírni, mint a vadmacskák, olyan vakmerők lettek.

Az utca képe sivár. Eltűntek a ragyogó színes ruhák, a nyári tobzódó árnyalatok, a férfiak nemzeti viselete. Mindenki kopott, uraságoktól levetett öltönyben járt, amelyeket ószeresek hoztak be tömegesen Európából, mert saját konfekcióiparuk még nem volt. Fejükön a napellenzővel fordítva feltett micisapka. Az ellenző zavarta az imádkozókat, amikor földre borultak, ezért fejük búbjára fordították a sapkát és - úgy felejtették. A szesztilalom eltörlése óta mindenki itta az olcsó savanyú bort, hiszen az ivásban tapasztalatlan mohamedán eddig csak a paradicsomban remélhette megismerni a nektárt. Szomorúan bandukoltam az utcákon. Ez már nem az én álmaim Keletje. Ifjú-törökből észrevétlenül öreg-török lettem és vigaszt keresve menekültem régi barátaimhoz. De majdnem mind meghaltak, elsodorta őket a háború és a forradalom vihara. Csak Dselál Nuri barátom vigasztalt, hogy ne csüggedjek, ez fájdalmas átmenet egy szabadabb, boldogabb jövőbe.

Valamikor régen, amikor diákkoromban Konstantinápolyban éltem, gyakran elmentem a Márvány-tenger partjára, a régi bizánci falak tövébe, hogy élvezzem Kelet csodálatos estéit. A parton nagy tutaj várta a vendégeket; amikor megtelt, elrúgták a parttól, és kellemesen ringott a csendes vizeken. A tutajon kávéházat rendeztek be; két-három petróleum tartályból készült tűzhelyből és sok alacsony szalmaszékből állt ez a kávéház. Helyisége a víz és a csillagos égbolt volt. Az éji csendet nem zavarta más, csak a pincér kurjantása, ahogyan a székeken guggoló vendégek között lépkedve továbbította kívánságaikat:

- Kahve iki (két kávé)!

- Nargile bir (egy vízipipa)!

És percek múlva már osztogatta a megrendelt élvezeti cikkeket.

A vendégek csak suttogva beszéltek, vagy teljesen némán néztek maguk elé. Élvezték a kejfet, az édes semmittevést, amelyet még a gondolkozás sem zavar meg. Igazán, testileg-lelkileg csak a keleti ember tud pihenni. A vízipipa duruzsolása, bugyborékolása vagy a kávé szürcsölése emlékezteti csupán arra, hogy a földön él. Ez a bugyborékolás a néma éjszakában a végtelen időt felfogható percekre, órákra osztja fel. A kikapcsolt gondolkozás a határtalan űrbe, az öröklét képzeletébe varázsolja az önfeledt embereket.

Ilyen tutajra felszerelt kávéházban akartam keresni most is megnyugvást. Ó jaj! Nyoma sem volt már ennek! A parton csak omladék és sötétség ijesztett. Átmentem a fal kapuján. A szűk utcákban halotti csend uralkodott. A házakban a munkától elfáradt emberek aludtak. Nem élvezhették többé a boldogító kejfet. Örültek, ha lefeküdhettek, készülve a másnapi egyhangú, szürke munkára.

Felkerestem régi lakásomat Szirkedsiben. Nuricsánné már nem élt, és házában, amelynek erkélyes szobájában a török tudományt magoltam, mulatóhelyet rendeztek be. Ahmed kifőzdéje is előlépett. Helyiségét kibővítették, színes papírláncok között lampionok égtek, és török pincérlányok kínálták az ételeket és önmagukat. Szívem összefacsarodott a látványra.

Tovább mentem, szinte rettegve újabb csalódástól. Egy kávéház előtt csődület gyülekezett, kíváncsian odasiettem. A tömeg bement a kertbe és egy ősz hajú, görnyedt hátú ember tréfás meséjét hallgatta. Nők is ültek a férfiak között és a trágár szójátékokon jól mulattak. Elnéztem őket és szemem előtt felmerült a múlt képe: Afife, akivel ismeretlenül leveleztem, de akit sohasem láttam, a titokzatos leányok ábrándokat ébresztő, lefátyolozott alakja, ó mily eszményi volt a képzelet ehhez a rideg valósághoz képest. Néztem most a bátor arcokat, ahogyan új tréfára lestek, és néztem a görnyedt hátú öreg mesemondót, ahogy taglejtésével élénkítette előadását. Mintha már valahol hallottam volna ezt a hangot, amelyet azóta a dohány és az ital eltompított. Érdekelt az ember, és végighallgattam tréfáit.

Amikor leszállt az emelvényről és tányérjával pénzt gyűjtött, szemünk találkozott. Megrázkódtam és felkiáltottam:

- Aski efendi, te vagy?

- Evet, igen, Aski vagyok - felelte. Értetlenül nézett rám és tovább gyűjtötte a baksist.

Amikor mindent bezsebelt, magamhoz hívtam, leültettem egy asztal mellé és magyarázni kezdtem, hogy ki vagyok. Nem tartott sokáig, rám eszmélt, öreg szemében harmatcsepp csillogott, hogyne emlékezne ő a magyar testvérre, aki legbuzgóbb hallgatója és ivótársa volt. Rakit rendeltem és inni kezdtünk. Dőlt belőle a szó. Már nem éjjeli őr többé, elaggott és csak itt-ott tud mesélni. A mai törökök színházba járnak, és csak kevesen hallgatják meg az ő beszédjét.

- Más világ ez, Fikri efendi - mondta szomorúan -, de hogy együtt vagyunk, megint fiatalok lettünk.

Elővette zsírtól pecsétes tárcáját és a sok gyűrött papiros között keresgélt. Végre megtalálta. Egy piszkos névjegy volt, rajta állt nevem: Nedsib Fikri. Huszonhárom év óta őrizte magánál. Most az én szemembe is könny tolakodott ilyen hűség láttára. Éjfélig maradtunk együtt.

Meghívásom hónapokra szólt, de öt hét után hazavágyódtam. Eltűntek a kies faházak, elpusztította őket a tűzvész, és helyükre európai stílusú bérpalotákat építettek. Iszküdari házában felkerestem Hamdullah Szubhi bej kiváló írót és tudóst, aki bámulatomra kijelentette, hogy ha ismét oktatásügyi miniszter lesz, azonnal bevezeti a latinbetűs írást.

- Ez kulturális öngyilkosság lesz - kiáltottam. - Az új nemzedék nem fogja olvashatni a régi irodalmat és elszakad hagyományaitól!

- Lesznek új hagyományaink - biztatott - és azok száz év múlva értékesebbek lesznek a régieknél.

Úgy sajnáltam a török irodalom remekműveit, Teffik Fikret verseit, Abdul Hakk Hámid drámáit, Ekrem bej szép ódáit, Dsenáb Siháb Eddin líráját, mintha szívemhez nőtt érzések lettek volna. Talán szívem egy-egy dobbanása volt ezekben a költeményekben, regényekben, az én ifjúi álmom Törökországában, amelynek fakó félholdját most egy új nap végleg homályba borítja.

Szomorúságomban el sem mentem Ankarába, hogy Musztafa Kemál pasának megköszönjem vendégszeretetét. Féltem az új Ankarától, amely a régi mocsaras Engüriéből modern főváros lett, nagy épületekkel, merev bérházakkal, sok italbolttal és tánclokállal. Levélben búcsúztam el Ata Türktől és rohantam hazafelé.

Szófiában már vártak újdonsült bulgár barátaim. Távollétemben létrejött a bulgár Pen-Club, vezetősége kijelentette, hogy mint egyik megalapítója, vendége vagyok. Elragadó volt szívélyességük. Be kellett utaznom Bulgáriát, hogy jobban megismerjem azt a földet, amelyből kiserkent ez a dolgos, szerény és becsületes érzésű nép. Felvittek Csamkuriába, ahol a sűrű erdőben magában áll a Bisztrica vadászkastély, Eleonora királyné kedvenc tartózkodási helye. Megcsodáltam a gazdag könyvtárt, amelyben Petőfi költeményeit is megtaláltam. Sokszor kirándultam a Vitosa hegy lábánál fekvő Bojana kolostorba, ahol a királyné alussza örök álmát a freskókkal díszített kápolnában. Gyönyörű kilátás nyílik onnan Szófia háztengerére. Plovdiv, Sztara Zagora, Várna, Trnovo sasfészke, Küsztendil, mind mind szinte tárt karokkal fogadott. Felvittek a Rila kolostorba, ahol torzonborz szakállú szerzetesek őrzik János szentnek bebalzsamozott jobb kezét.

A Balkán népei együtt szenvedtek a török szultánok igája alatt, de egymás között sem tudtak megférni. Macedóniában évtizedeken át harcoltak egymás ellen szerb, görög és bulgár bandák. A hegyekbe húzódva támadtak egymásra és még akkor sem békültek ki, amikor a szultán katonái véres rendet teremtettek közöttük. A világháború után Macedónia tűzfészek maradt. A bulgár szabadságharcosok Bulgáriának, a háború vesztes felének követelték legnagyobb részét és sapkájukon ezzel a halálfejes jelmondattal, Szvoboda ili szmrt (szabadság vagy halál) tovább verekedtek.

Ifjúságom forró vére még nem alvadt meg egészen. Szófiában megismerkedtem a macedón komité egyik tagjával. Nem kellett nagyon rábeszélnie, meghívását örömmel elfogadtam és néhány nap múlva egy nagy autóval néhány meghitt barát társaságában átrándultam Macedóniába. Vladimir Poljanov és szép fiatal felesége, Miljacska és Balabanov professzor felesége voltak társaim. Ez utóbbi, akit Ancsurka néven becéztek, eredetileg szudéta-német leány volt. Megtartotta hosszú, ápolt szőke haját és vakítóan fehér arcbőrét. De kitűnően beszélt bulgárul és elsajátította új hazájának szokásait. Véráztatta utakon robogott át az autó a Sztrecsna szoroson, amelynek meredek, kopár szikláin még roncs ágyútalp, eldobott török puskatus és a varjak által kibelezett ruhafoszlányok hevertek.

Szveti Vratcs volt az első állomásunk. Az erdő mélyén kénesvízű forrás bugyogott elő, a fák között a holdvilág fényénél fürödtünk meg a hegyről lezúduló patak öblében, amelynek vizét a forrás melegítette. A fákra akasztott törülközőkkel szárítottuk meg testünket. Úgy festettünk, mint mesebeli nimfák és faunok. Utána pompás pisztráng-vacsorát kaptunk. Bulgária talán Európa melegforrásokban leggazdagabb országa. Azt hihetni, hogy ahol az ember botját a földbe szúrja, ásványvíz buzog elő.

Utunk célja az Eltepe rengetegében élő Vapcarov macedón vezér tanyája volt. Az Eltepe hegység királyának nevezték, bajtársaival évtizedeken át harcolt szerbek, görögök, törökök ellen - a bulgár Macedóniáért. Hatalmas termetű, marcona arcú hadfi volt, és hívei haláltmegvetően engedelmeskedtek parancsainak. Míg ő éveken át az erdő leshelyein tanyázott fegyveres vitézeivel, felesége, a kőszáli sas szelíd lelkű hitvese, a biblia olvasásában keresett vigaszt. Vapcarov "király"-nál napokig időztünk. Harminc-negyven állig felfegyverzett macedón harcos kíséretében bemutatta az Eltepe természeti szépségeit.

Hegyi lovakon indultunk el rohanó patakok mentén. A kavalkád érdekes képet mutatott. A nők, Miljacska és Ancsurka, szoknyában ültek fel a fanyeregre, lábuk lelógott a lovacska két oldalán. A nyereg kápájába fogóztak, mert a szárhoz nem mertek nyúlni. A lovakat egy-egy hadfi vezette. Ezek a hegyi lovak mindig a szakadék szélén szeretnek járni. Nem szédülnek. Miljacska és Ancsurka fel-felsikoltottak: most zuhannak a mélységbe! Különösen Balabanovné, Ancsurka remegett az izgalomtól, de nem volt visszatérés. Ha már vállalkoztak arra, hogy velem jönnek Macedóniába, viselniük kellett ennek következményeit. Nevetve bátorítottam, hogy lovacskájának neve Wilson, mint az amerikai elnöké, aki az önrendelkezést hirdette. Ez a ló az önrendelkezési jognak volt a híve és úgy és ott járt, ahogy és ahol neki tetszett. Újabb sikoly követte magyarázatomat.

- Könnyű magának - mondta németül Poljanovné, aki Münchenben járt iskolába és kitűnően megtanulta ezt a nyelvet. - Maga nadrágban van, de mi nem számítottunk ilyen tornagyakorlatra.

Férje vigasztalta, hogy már nem tart sokáig, nemsokára célhoz érünk. De bizony az út mind jobban emelkedett; mellettünk hegyipatakok zúdultak le a magasból, magukkal sodorva fatörzseket, leszakadt gallyakat, köveket. Helyenként át kellett gázolni a patakon. A lovacskák férfi lovasaikkal óvatosan kitapogatták a gázlókat. A két asszony mellett egy-egy macedón gázolt be a jéghideg vízbe, támogatva a halálra rémült kényszerlovarnőket. A bocskorok átnedvesedtek, a darócnadrágból szivárgott ki a víz, de a hadfiaknak meg sem kottyant. Talán testüknek jól is esett az áztatás.

Két óra hosszat tarthatott már ez a menetelés, miközben Poljanov és én néha összenevettünk a két asszony ijedt arcának láttára, de a macedónok ügyet sem vetettek rájuk. Lelkük mélyén bizonyára megvetést éreztek gyávaságuk miatt. Végre egy tisztásra értünk, és itt megállt a karaván. A lovakról leszállították a két remegő asszonyt, akik combjukat tapogatva elbicegtek, hogy valahol egy szikla tetején ülőhelyet és pihenést találjanak. A lovak is örültek, hogy megszabadultak terhüktől és vígan legelni kezdték a harmatos füvet. Körülbelül ezer méter magasságban voltunk, és a tiszta levegőt fenyőillat töltötte be. Körülöttünk dús erdő zöldellt.

Közeledett a dél, és a macedón harcosok tüzet raktak, hogy megsüssék az ebédet. Míg egy részük ezzel a prózai gonddal volt elfoglalva, a többiek nemesebb időtöltéshez folyamodtak, célba lőttek. Egy száz méter távolságra fekvő szikla tetején öklömnyi követ állítottak fel és puskájukat hirtelen felkapva, pillanatnyi célzás után mindig eltalálták. Maga Vapcarov vezér úgy lelőtte a követ, hogy alig nézett rá, olyan biztos volt a szeme és a keze. Itt nem kellett félni; a görög és szerb ellenfelek tisztes távolságban tanyáztak.

Az ebéd a friss hegyi levegőn kitűnően ízlett. Malacpörkölt, szalonnával, túrós tészta - jó zsírosan elkészítve, ahogyan csak macedón gyomor bírja - és a fojtott musthoz hasonló bulgár bor elfelejtette velünk az út fáradalmait. Nem is tudtam ellenállni annak az indítványnak, hogy menjek fel a hegy tetején levő tengerszemhez, ahonnan még pompásabb kilátás nyílik a távolba, túl a görög határon, Nevrokop irányában. Vagy tíz macedónnal indultam el a meredek felé. Bátorságomtól felvillanyozva Miljacska és Ancsurka is nekigyürkőzött. Oda csak gyalog lehetett feljutni, mert nem is volt út, csak néhol bukkant elő egy csapás a bokrok közül. Többi társunk leheveredett a fűben és elkezdtek kártyázni.

Vezetőnk egy Marko nevű tagbaszakadt hadfi volt; bozontos haja nem fért el sapkája alatt és vastag fürtökben kíváncsian kandikált ki a külvilágba. Úgy látszott, csak két-három hetenként borotválkozott, ha éppen ideje volt, mert arcát durva sörte borította, amelyet túlzás lett volna szakállnak nevezni. Egészen hasonlóan festett egy másik társunk, Iván. Ő állandóan dohányzott. Bal zsebében raktározta el a dohányt, s úgy sodorta meg belőle a cigarettát, hogy csak készen, a papír nyálazása végett vette ki zsebéből. Ezt a legtöbb balkáni férfi tudja. A gyárilag készült cigaretta nem is ízlett nekik. A természet romlatlan individualistái ezek, akik fitymálják az elpuhult városiak szokásait.

Elindultunk. Eleinte egy kis lihegés árán még tovább jutottunk, de csakhamar eltűnt a csapás, bokrokat kellett megkerülnünk, kiálló sziklákon kellett átmásznunk; hol lecsúsztunk, hol felkapaszkodtunk, levegő után kapkodva megtorpantunk. Macedón barátaink bocskoros lábukkal úgy nekiiramodtak, mint a zergék. A két asszony negyed óra múlva leült a földre és sírva fakadt. Magassarkú cipőt hordott mindegyik, nem bocskort, nem tudtak továbbmenni. Erre a kirándulásra nem voltak felkészülve. Mit csináljunk velük? Ott nem hagyhattuk őket, egyedül nem mertek visszamenni, lábfejüket dörzsölték és sírtak. Én bosszankodtam és pirongattam őket. Poljanov részvéttel nézett kétségbeesett feleségére és tanácskozni kezdett Markóval. A tanácskozás csak percekig tartott. Itt a vad Macedónia szívében gyorsan érik meg az elhatározás. Marko leguggolt, Ancsurkát felhúzta derekánál fogva vállára és nyugodt biztonsággal felemelkedett. Ugyanezt cselekedte Iván is anélkül, hogy cigarettáját kivette volna szájából. Mintha tevén ültek volna, olyan magasan trónolt a két asszony és görcsösen kapaszkodott teherhordója üstökébe, hogy le ne essék a köves földre. Marko és Iván jól megmarkolta a két asszony lelógó lábát mintegy jutalmul önzetlen fáradozásáért. Zerge módra ugráltak tovább sziklán, bokron át, csak néha hallatszott egy-egy jajszó és sikoly, ahogy az édes terhek jobbra-balra hajladoztak, ami Markot és Ivánt arra késztette, hogy a teher fogási pontját a lábszártól feljebb, a comb irányába helyezzék át. Poljanov egy-egy aggódó pillantást vetett halálsápadt feleségére, de ő is el volt foglalva, akárcsak én, a maga bajával. Mi is bukdácsoltunk, néha négykézláb csúszkáltunk hol felfelé, hol lefelé, és néztük a magas hegytetőt, vajon meddig tart még az út. Előttünk egy hegyvonulat tűnt fel sűrű bokrokkal borítva.

- Ez már a tető - mondtam Poljanovnak, aki mellettem szuszogott -, már célhoz érünk.

Elértük a hegyvonulatot, de újabb emelkedés meredt elénk. Lehorgasztott fejjel másztunk tovább, összeszorított fogakkal, biztatva magunkat, de újabb hegyvonulat tűnt fel. Méregettem a fák koronája és az ég közötti távolságot, amely mindinkább szűkült és sejtette, hogy a gerinc már nem lehet messze. Csalódtam. Újabb, bokrokkal borított fal elé kerültünk. Így csalódtam vagy négyszer, de a végén mégis felértünk a tetőre. Itt Marko és Iván gyengéden a földre eresztette az asszonyokat, akik szemérmesen megigazították a nyargalásban illetlenül összegyűrődött ruhájukat és sóhajok közepette tenyerükkel simogatták lábukat, hogy elfelejtsék a macedón markok acélos fogását. Poljanov és én boldogan kifújtuk magunkat és leültünk pihenni.

Percekig tartott, amíg érzékeink ismét polgári állapotba kerültek. Csak akkor ocsúdtunk fel és kezdtük csodálni az alattunk elterülő látványt. Körülöttünk hóval borított hegycsúcsok, közöttük mély szakadékokban ezüstös színben tajtékzó patakok. Egy nyiladékon keresztül kékes ködfátyolban lankás dombok integettek felénk. Ez már a görög Macedónia volt, ahonnan vészjósló füstoszlop szokott felszállni a magasba, jelezve, hogy az erdőben gyülekezik az ellenséges csapat.

A hegytetőn sűrű bozóttal körülölelt tisztáson telepedtünk le. Néhány lépésnyire egy alacsony sziklafal mögött tengerszem tükrében fürdött a nap; a kékellő vízben tüzes sugarakat lövellt szét sárgás korongja. Hideg szellő fodorította apró hullámait és megborzongatta elfáradt testünket. Rádöbbentünk, hogy milyen magasan vagyunk az erdő fái fölött. Kísérőink szétszéledtek, hogy rőzsét szedjenek és máglyát gyújtsanak melengetésünkre. Zajtalanul simogatta bocskoruk talpa a földet. Az egyik hirtelen szájára tette mutatóujját, intve, hogy ne beszéljünk! Medvenyomokra lett figyelmessé, és nesztelenül lopóztak tovább a bozótba, hogy lelőjék a medvét. Egyedül hagytak a tisztáson, és mi feszülten vártuk, hogy most mi történik velünk és a medvével. Nem volt nagyon barátságos ebben a hideg magasságban fogvacogva várakozni a medvére, akár elevenen lesz szerencsénk hozzá, akár bőréhez. Jó negyed óra telt el ebben a vacogásban, amelyben nemcsak a hidegnek, hanem jórészt a félelemnek is része volt. Egyszerre puskadörrenés reszkettette meg a levegőt, azután még egy és még egy. Feloldottan néztünk egymásra. Agyonlőtték a medvét - hittük reménykedve, és nincs már semmi baj. De ha elmenekült a puskák elől és megsebesítve felénk tart? Miljacska és Ancsurka szemrehányó szemekkel néztek ránk, mintha mi hívtuk volna őket egyenesen a halál torkába. Mi némán viszonoztuk tekintetüket és meg sem moccantunk. Ezt bizonyára a közelgő medve is jóindulatúlag el fogja ismerni. Hosszú percek teltek el így. Végre lágy csoszogást és száraz gallyak zörrenését hallottuk. A bozótból a medve helyett Iván, Marko és a többiek tűntek fel, kezükben rengeteg pisztrángot hordva magukkal. A medvét nem lelték, az elmenekült láthatatlanul, de belelőttek a tengerszem tükrébe, hogy az így elkábított pisztrángokat pusztakézzel kifoghassák.

Fellélegzettünk. Olyan örömmel fogadtuk a visszatérő macedónokat, mintha halálos veszedelemből mentettek volna ki. Mikor félelmünk okát elmondtuk, hangosan felnevettek. Alaposan ki is nevettek: gyáva, poltron városi népség - gondolták magukban, és eme gondolatukat tekintetük is elárulta. Egyáltalán nem sértődtünk meg a lebecsülésért és boldogan tápászkodtunk fel a hazafelé induláshoz. Marko és Iván nyakába vette illető hölgyét, jól megmarkolva még mindig érzékeny lábukat, hol lejjebb, hol feljebb, ahogyan a zökkenések kívánták, és gyors iramban ereszkedtünk lefelé. Ó jaj! Lefelé még sokkal fárasztóbb volt mint felfelé. Poljanov hol hasra, hol hátra vágódott, térdét fogdosta, amelyet felsebzett egy éles kő, amely nadrágját sem kímélte és hosszú nyílást vágott rajta. Én egyszer orra buktam, a további lecsúszást csak úgy tudtam megakadályozni, hogy egy bokorba kapaszkodtam, amelynek ágai összekarmolták kezemet. Alighogy felcihelődtem, már megint a földön voltam, ez esetben ülő helyzetben érintkeztem egy durva kővel, amely szemtelenül alám bújt. Poljanov és én keservesen néztünk egymásra, ő térdét, én ülőcsontomat tapogatva. Marko és Iván édes terhükkel és a többi macedónnal fürgén ugráltak előre, messze elhagyva szerencsétlen mindkettőnket. Reménytelen volt így tovább jutni. Poljanov utánuk kiáltott. Megálltak, és néhányan visszatértek hozzánk. Rövid tanácskozás következett, amelynek gyorsan meglett az eredménye. Még folyt a terefere, de mi már egy-egy hadfi vállán ültünk és élveztük a szokatlan nyargalást, akárcsak hölgyeink, csakhogy nem jajveszékeltünk és nem sikoltottunk egy-egy erősebb zökkenésnél, hanem félelmünket szégyenkezve magunkba fojtva kapaszkodtunk jótevő barátaink üstökébe. Hihetetlen gyorsasággal értünk le a tisztásra.

Már közeledett a napnyugta, a macedón vezér kiadta a parancsot a vacsora elkészítésére. A pisztrángokat bográcsokban nyílt tűzön kezdték főzni előételnek, az ízes húsok nagy kondérokban rotyogtak. Mi holtfáradtan behúzódtunk az erdő szélén álló kis faházikóba, és a széles dobogóra zuhantunk le pihenni. Ki-ki egyes testrészeit tapogatta és ápolta, mint ütközetből hazatért katonák. Ahogy részvéttel vigasztalgattuk egymást az elszenvedett sérülésekért, a végén még nevetni is tudtunk.

A pompás vacsorát a házikó előtt a földön fogyasztottuk el. Hatalmas máglya világított melegítő, pattogó, szikrázó tüzével. A borból jócskán ittunk, hogy az éjjel bódultan élvezhessük az alvást, amit bőségesen kiérdemeltünk, azután a macedónok megvetették ágyunkat a házikóban. A dobogóra jó vastagon fekete lópokrócokat raktak le, hogy puhán, kényelmesen feküdhessünk, begyújtottak a kis vaskályhában, s a rőzsetűz nemsokára bemelegítette a helyiséget.

Kellemes, régi emlékeket idézett fel a pattogó tűz és a lehulló parázs, amely a sötétben ugrándozó fénycsíkokat rajzolt a házikó falára. Nem vetkeztünk le, hanem ruhástul feküdtünk egymás mellé. Legszélről Miljacska az urával, azután én és szomszédságomban a szőke Ancsurka. Percek alatt mély álomba merültünk. Nem álmodtunk ebben az álomvilágban, amely ezúttal igaz valóság volt, négyen - két férfi és két nő - szorosan egymás mellett feküdtünk mozdulatlan boldogságban egy pokróccal letakart szűk dobogón.

Talán éjfél lehetett, amikor mozdulatlanságunkat különös érzés zavarta meg. Szomszédaink mintha sóhajtottak volna és forgolódni kezdtek. Mintha valaki tűvel szurkálna, és önkéntelenül védekeztem a szurkálás ellen. De a támadó nem tágított. Társaimat is bántalmazta és ők is védekeztek. Az alvók torkából rekedt hangok szűrődtek ki s erősödve öntudatra ébresztettek. Kinyitottam szememet. Miljacska meggyújtotta a kis petróleumlámpát és könnyes szemmel nézett a pislogó lángra. Poljanov lassan felemelkedett fekvőhelyéről és Miljacska fejét cirógatta. Most már teljesen felébredtem. Ancsurka megszólalt: - Schrecklich! - sóhajtotta, és megértettem egész társaságunk baját. A lópokrócokból kikívánkoztak a bolhák és embervérre áhítozva csókolgatták, szopogatták fáradt bőrünket. Lehetetlen volt tovább aludni. Rajzottak belőlünk ezek a műugró élősdiek és mintha gúnyolódtak volna velünk, bújósdit játszottak ingünk alatt, gallérunk mögött, amikor pedig már azt hittük, hogy egyet-egyet nyakoncsíptünk, szomszédunk húsába csimpaszkodott és onnan vigyorgott ránk.

Ó jaj! - sóhajtottunk -, gyerünk ki ebből a bolhacirkuszból, ki a szabadba, meneküljünk a kérlelhetetlen, tréfacsináló ellenségtől! Kivánszorogtunk a faházikóból. Künn a tisztáson pásztortűz lobogott, amit két-három bóbiskoló őr tartott ébren. Körülötte a csupasz földön kendőikbe burkolva horkoltak a hadfiak. Őket nem kínozta semmi sem, édesdeden aludtak. Hideg, metsző levegő járta át testünket, a tűz köré telepedtünk le és el-elszunnyadtunk. Fölöttünk az ég millió csillagja ragyogott és őrködött az álomba merült természeten.

Hajnalban a tábor mozgolódni kezdett. Mi is felcihelődtünk és úgy-ahogy megmosakodtunk. Ancsurka egy szikla tetején ült már, hullámos, hosszú szőke haját kibontotta és nyugodtan fésülte. Úgy festett, mint Loreley, csak a Rajna hullámai hiányoztak a képből.

Délelőtt útnak indultunk hazafelé, Banszkóba, Vapcarov szállására. A lovacskák a harmatos füvön felfrissülve vígan kocogtak lefelé, meredekek szélén, vízmosásokon át, és hölgyeink is reményteljesen néztek pihenés elé a kisded faluban. Banszkóban tiszta ágyban aludtunk. Napok múltán hálás szívvel vettünk búcsút Vapcarovtól, az "Eltepe királyától" és autón tértünk vissza Szófiába.

Macedóniai kalandomat máig sem felejtettem el, amikor már Vapcarov hősi életét hősi halállal koronázta, és minden bátor szívű híve régen az enyészet martaléka.

Bulgária után csak néhány napot töltöttem Belgrádban a szerb írók társaságában, azután siettem haza Budapestre újabb munkára, tanulásra, tanításra az egyetemen.

VIII. INDIAI ÉVEIM

(A luxushajó örömei - Ókori és mai szerelem - A csodák országában -
Rabindranath Tagore béke-hajléka - Tigris az autó előtt - Bottal a párduc ellen -
Nőuralom és emberevés)

Alighogy ismét a régi kerékvágásba zökkentem, alig ültem a könyvtárakban a tudás mézét gyűjtögetve, a postás nagy pecsétes levelet hozott nekem. Külföldről jött, és izgatottan bontottam fel. Nem hittem szememnek és újból elolvastam. A levél hivatalos meghívást tartalmazott Indiába. A hajderabadi fejedelem a Rabindranath Tagore elnöklete alatt álló szantiniketani egyetemen mohamedán művelődéstörténelmi tanszéket alapított, és ennek a tanszéknek a betöltésére engem kértek fel. Ilyen megtisztelő ajánlatot lehetetlen volt elhárítani. A magyar egyetemi hatóságok és az oktatásügyi minisztérium is buzdított, és három évre szabadságoltak, hogy új hivatásomat betöltsem.

A szantiniketani egyetem bőkezűen gondoskodott rólam. Utazásom összes költségeit fedezte, az egyetemi telepen hatszobás villát rendezett be számomra és 1929 tavaszán feleségemmel együtt hajóra szálltam India felé.

Sokat kóboroltam már a világon és Európa minden zegét-zugát bejártam, de ez a vállalkozásom nagyobb előkészületet igényelt. Feleségem sokat tanakodott azon, hogy milyen ruhákat készíttessen, miközben aggódva gondolt arra, hogyan fogja megértetni magát a bennszülöttekkel. De a várakozás láza legyőzött minden meggondolást, és március közepén Velencében felszálltunk a Lloyd Triestino "Pilsna" nevű óceánjáró hajójára. A társaság gyönyörű kajütöt bocsátott rendelkezésünkre, amely ebben az úszó városkában pótolt minden otthon hagyott kényelemért. Tágas fürdőszoba a kajüt benyílójában, ruhásszekrény, amelyben tizenhét napi utunkra minden holminkat elhelyezhettük - pazarabb berendezés szárazföldi szállodánál is. A hajón hosszú fedélzeti sétányok, olvasószobák, dohányzók, játékszobák és mindenféle sportolási lehetőség - egy pici mozgó szigetté varázsolták a hajót, amelyen csak gazdag emberek laknak. A sportteremben villanyárammal mozgatott falovakon nyargalhattak azok, akik a vizen sem tudtak megválni ettől a mezei szórakozástól, három egymás mellett álló versenycsónakban rugókra erősített lapátokkal mérhették össze erejüket az izmos karú evezősök, és a rákapcsolt óra mutatta az elért eredményt. A fedélzeten pattogtak a teniszlabdák a kifeszített hálók között és dongott a tekepálya a játékosok dobásaitól. Délutánonként a tea után mozielőadás, vacsora után tánc szórakoztatta az utasokat. Amikor Egyiptomot elhagytuk, és melegebb lett az idő, tengeri vízzel telített uszodát nyitottak a fedélzeten, ahol férfi és nő egyaránt élvezhette a "strand" örömeit. Három világrészen úszott át ez a mozgó szigetváros és magában hordta minden világrész ételét, gyümölcsét, italát. De az utasok is három világrész népegyvelegéből adódtak össze. Volt itt angol, skót, ír, francia, olasz, holland, német, orosz, egyiptomi, japán, kínai, perzsa, török, indus. Csak mi ketten voltunk magyarok, ezért hamar megismerkedtünk kíváncsi útitársainkkal. Magyarország levegőjét hoztuk el a hajóra és a hajón vittük tovább Indiába. Kedvünkre a zenekar délután gyakran játszott magyar nótákat, és Liszt rapszódiái állandó műsordarabok voltak.

Utunk különben szélcsendes volt. Az Adrián a távolból köszöntöttem Ithaka szigetét, ahol Pénelopé szőtte esküvői ruháját, áltatva ostromló kérőit, mert éjjel kibontotta, amit nappal szőtt. Ő volt az első ülősztrájkoló "amerikázó" a történelemben. Elsuhantunk Kréta szigete alatt, ahol a zsarnok Minosz király labirintusába kergette a háború áldozatául átadott athéni ifjakat és leányokat a félig ember, félig bika Minotaurusnak zsákmányul. Theseusra is ez a rettenetes sors várt, de a király leánya, Ariadne beleszeretett a daliás athéni ifjúba, fonalgombolyagot adott neki, Theseus a fonal végét a labirintus fájához kötötte, és miután a bősz Minotaurust megölte, a fonal segítségével megtalálta a kivezető utat. Így győzedelmeskedett a szerelem a vérszomjas király és minden fenevad fölött.

A hajón a hosszú út alatt flörtök szövődtek, de az önfeledt párok nem is sejtették, hogy a szerelem szentesítette sziget mily titkokat rejt romjai alatt évezredek óta.

A "Pilsna" Port Szaidnál egy napig vesztegelt. Ez a város három földrész termékeinek gazdag vására. Nincs az az európai, afrikai és ázsiai áru, dísztárgy, csecsebecse, amit bazárjaiban ne lehetne megkapni. A nemrég ledöntött Lesseps-szobor mellett haladtunk be a Szuezi csatornába. Lassan, méltóságteljesen vonult tovább hajónk ezen a 160 kilométernyi mesterséges víziúton, sivatagok között, amelyeket csak itt-ott élénkít egy-egy pálmaliget. Néha az afrikai parton elrobog egy vonat, életjelt adva, hogy szárazföldön is laknak emberek.

Útitársainkat nem érdekelte a történelem, a jelenben éltek és a jövőbe néztek. Az egyik üzleti vállalkozásának hasznát számolgatta, mások gondtalanul táncoltak, ittak, játszottak. A hosszú út egy nagy családdá forrasztja össze a hajó utasait. Aden után már mindenki ismer mindenkit, és amikor Bombayben megáll a gőzgép szívverése, amely India kapujához hozott, rövid búcsúzkodás után szétválnak az ismerősök, kezet szorítanak a barátok, meleg pillantást vetnek egymás szemébe a szerelmesek, és azután új élet, új barátság, új munka nyílik meg számukra. India földjére léptünk.

India a csodák országa. Tarka népegyveleg, számtalan nyelv és különböző vallásrendszerek ezt a hatalmas területet nem egységes országgá, hanem gazdagon változatos világrésszé fejlesztették. Európai ember egyhamar nem is tudja megérteni a hindu kasztrendszer működését, az ősrégi mitikus világfelfogást, és sok időbe telik, amíg valahogyan bele tud illeszkedni. Európai előítéletei lépten-nyomon beleütköznek a meg nem értett társadalmi állapotokba, és hajlandó leértékelni őket.

Minden tájnak sajátos alakulata más-más történelmi fejlődést eredményez. India történelme három évezred alatt sok vallásrendszeren át jutott el napjainkig. A védák himnuszai a tiszta istenimádatot áhítattal itatták át, a buddhizmus a világi negativizmust vezette be a földi életet habzsoló emberek közé, és amikor a buddhizmus kiszorult Indiából az északi peremállamokba és Ceylonba, az újjáéledt hinduizmus megerősítette a kasztrendszert a brahminok szellemi uralma alatt.

Egy gondolat, mint a vörös fonal húzódik át a hinduizmuson és ez a "karma". Európai olvasók gyakran összetévesztik a fátummal, az ókori népek sorstragédiájával, pedig szöges ellentétben áll azzal a gondolattal, hogy az emberek életét az istenek előre meghatározták, és hogy az embereknek e határozat ellen nincsen szavuk. Fatum est azt jelenti, hogy "kimondatott", és erre csak néma engedelmesség a válasz. A karma tettet jelent; az emberek tettei, cselekedetei határozzák meg további sorsukat. Minden tettnek következményei vannak. Semmi sem történik ok nélkül, és minden oknak okozata van. Az ember felelős tetteiért.

A nyolcadik században az arab iszlám hódított India földjén, és századokon át uralkodott a békés hindu lakosság fölött, amíg a XVIII. század közepén angolok nem szervezték meg gazdasági és később politikai főuraságukat. Ebben a kulturális kaleidoszkópban kellett mohamedán történelmet tanítanom.

Szantiniketan neve a "béke hajléka". Rabindranath Tagore atyja ide vonult vissza elmélkedni, Kalkuttától mintegy száz kilométernyire. Ezen a helyen alapította a Nobel-díjas hindu költő azokat az iskolákat, amelyekben az elemi oktatástól az egyetemig minden fokozat és ág képviselve volt. A művészeti intézetet és múzeumot Nandalal Bose, a zeneakadémiát a költő unokaöccse, Dinandranath Tagore vezette. Az egyetem az aszketikus Bhattacsarija, a tudománya folytán Sasztri Mohasainak (Nagy Menedék) tisztelt dékán felügyelete alatt állt. Nagy tudású indus tanárok mellett az egyetem európai tudósokat is meghívott néhány évre, és így angol, orosz, francia, amerikai, holland, olasz, német és cseh tanárok vállvetve működtek együtt a hindukkal az ifjúság nevelésében, oktatásában.

Én voltam az egyetlen magyar, aki ebben a magas színvonalú intézményben előadásokat tarthattam. Igyekeztem, hogy nemzetemnek dicsőséget szerezzek munkámmal.

Az egyetem diákjai India minden részéből sereglettek ide, hogy a különböző intézetekben olyan tudásanyagot nyerjenek, amilyet más indiai egyetemtől nem reméltek. Kényelmes kollégiumi épületekben találtak szállást és igen olcsó bőséges ellátást. Szantiniketan telepén nem uralkodott kasztszellem. Brahmin és pária, hindu, párszi és mohamedán, fiú és leány egyenrangú diáktársként ült a gyékénnyel letakart földön és hallgatta az indus és európai tanárok előadásait. Nemzetközi együttműködés szelleme hatott át diákot és tanárt egyaránt.

Az egyetemi telep Bengál síkságán, a dzsungelek közelségében valóságos oázis volt; Tagore gyönyörű kastélya messziről hirdette az anyagi biztonságot, a művészi ízlést, a mintegy nyolcvan pavilon, amely a különféle iskolákat foglalta magában, a szellem hatalmas vára volt. Messziről kies falvak pálmafái bólogattak felénk, és ha megeredt a monszun időszaki esőzése, a kiszáradt sík föld napok alatt életre kelt, illat és madárdal töltötte be a levegőt. Nem merev kőfalak közé szorított tanodák voltak Szantiniketan iskolái, amelyekben a diák börtönben erezné magát. Ez az iskola maga az élet, a természet öle, amelyet "India anya" táplál. Természet és szellem egybeforrt Szantiniketan kék ege alatt.

Tanártársaim és diákjaim szeretettel fogadtak. Rabindranath Tagore tiszteletemre vacsorát adott kastélyában, és hálásan emlékezett meg magyarországi tartózkodásáról, amelynek során a híres Korányi professzor a balatonfüredi szanatóriumban kigyógyította kínzó szívbajából.

Eleinte feleségem nehezen bírta a forróságot és sokat bíbelődött szolgáival. Mi szerényen csak öt alkalmazottat tartottunk, szakácsot és inast, fürdőszoba tisztítót, vízhordót és kertészt. Mindegyik csak a maga hivatásának élt, saját főztjüket ették és a szomszéd falvakból jártak be hozzánk. Különös szokásaik sok nevetésre és bosszúságra adtak alkalmat. Eleinte feleségem nem tudott beszélni velük, mert csak bengáli nyelven értettek; amikor a szakácsnak meg akarta magyarázni, hogy kukoricát hozzon a piacról, kezét szája előtt jobbra-balra húzogatva mutatta a kukorica nálunk szokásos evési módját. A szakács arca felderült.

- Accsa, jól van, értem - kiáltotta és néhány perc múlva két szájharmonikával lepett meg bennünket. Amin jót nevettünk.

De voltak bosszantó esetek is. Mindent a földön ülve, kézzel-lábbal csináltak, hiszen az indus lábát is ügyesen tudja használni, ezért feleségem állandóan figyelmeztette őket, hogy főzés előtt lábukat mossák meg. Meg is szívlelték az intelmet. Amikor egyszer feleségem váratlanul a konyhába lépett megdöbbenve látta, hogy a szakács és az inas abban a lábasban mossa lábát, amelyben a tejet szokták forralni.

- A memszáb (úrnő) olyan szigorúan veszi a lábfürdőt, hogy a legtisztább edényt használjuk erre a célra, és még sincsen megelégedve?

Eleinte haragudtunk, de azután jókat nevettünk sok ilyen apróságon, amelyekben az európai civilizáció és India romlatlan gyermekei összeütközésbe kerültek egymással.

A meleg április végére tűrhetetlen lett. Felmentünk Dardsilingbe, a Himalája égbetörő hegységének eme gyönyörű üdülőhelyére. Nem voltunk itt árvák. Számtalanszor meglátogattuk Körösi Csoma Sándor sírját, akit tudományszomja ily messze idegenbe sodort, hogy megalkossa az első tibeti szótárt, amely egy évszázad után is nélkülözhetetlen segédeszköze a keleti irodalomnak. Utunk a Terai dzsungelén vezetett át. Áthatolhatatlan ősrengeteg ez, amelyben a fákat az indák mintegy függönyökkel kötik egymáshoz, és alattuk itt-ott megcsillan egy-egy víztócsa. A madarak nappal fülsiketítő csattogással röpködnek, de éjjelre minden elcsendesedik.

Amikor visszafelé robogtunk, a szédítően kanyargó úton a bozótból hatalmas tigris ugrott az autó elé. A sofőr megállította a kocsit, és megmerevedve néztünk a fenevad felé. Néhány másodpercig tigrisszemet néztünk. A sofőr felkattintotta a reflektorokat, fényük meglobbant a tigris zöldes szemében, a hatalmas állat ijedten ugrott át az úton és eltűnt a sűrűségben. Az autó szélsebesen eliramodott.

Szívünk a torkunkban vert.

A monszun beálltával júliusban a forróság enyhült, és párás meleg tikkasztott el. Fürdés alig használt, hiszen a törülköző is nedves volt. A naplementével a szúnyogok raja zendített rá kórusára, és a bogarak ezrei röpdöstek a lámpa körül. Előbújtak apró gyíkok, s a bogarakat legelték. Íróasztalomon végezték vérengző támadásaikat. Egy-egy színes lepke lenyelése után kedvesen nyalogatták szájuk szélét. Írás vagy olvasás közben élveztem a természet összhangját eső, szúnyog, bogár, lepke és gyíkocska között, de én sem maradtam ki a küzdelemből. Meztelen lábaimat, karomat citronella olajjal kentem be a szúnyogok ellen és csapkodtam a rám támadó férgeket. Éjjel szúnyogháló alatt aludtunk és az ágyat a szél irányába húzogáltuk, hogy fulladás ellen egy kis levegőt kapjunk.

India természete buja, és gazdag terméséből értékes szellemi javak serkentek ki. Az olcsó élet, a szerény igénytelenség az embereket a külvilág szenvedéseitől befelé, a lelkiek és a szellemi kincsek felé terelte. Az indus felfogása gyorsabb a miénknél, emlékezőtehetsége bámulatos. Diákjaim nem készítettek jegyzeteket és mégis minden szavamra emlékeztek. Azonfelül békés természetűek. Sohasem veszekedtek, sem egymással, sem tanáraikkal. De egyszer mégis botot ragadtak. Egyik korai reggelen a szomszédos dzsungelből párduc tévedt az egyetemi telepre. Kíváncsian nézte a hatalmas épületeket, kollégiumokat, könyvtárakat. A diákok neszét vették, vagy százan rátámadtak és botokkal agyonverték. Ő is védekezett és néhányat csúnyán megmart. De a többség győzött. Bőrét lenyúzták és nekem adták ajándékul.

- Ejnye, ejnye - pirongattam őket. - Végre egy élőlény, hamisítatlanul indiai, puszta tudásszomjból és nem diplomáért jön az egyetemre, és azt is agyonverik!

A következő forró évszakot Asszam fővárosában, Sillongban töltöttük. Narancsligetek közepette, teaültetvények mellett terül el ezerhatszáz méter magasságban ez a földi paradicsom, az angol hivatalnokok kedvelt nyaralóhelye. Már megszoktuk az indiai életet és számos barátunk társaságában pompásan éreztük magunkat. A kellemes enyhe levegőben sem szúnyog, sem gyík nem zavarta munkámat. Naphosszat olvastam arab könyveket és írtam tudományos munkáimat. Kalkuttában jelent meg a Modern Movements in Islam (Modern mozgalmak az iszlámban) és egy hosszú nyelvészeti tanulmányom az indiai ősnyelvekről, a Monkhmer családhoz tartozó munda és szantáli nyelvekről (Have the Munda Languages any Cognates in Europe).

Asszam lakosságában megmaradt a matriarkátus szokása, a nőuralom. Az asszony választ férjet, és az asszony után örökölnek a leányok. Évente Nonkrem faluban táncra gyűl a férfitársadalom. Reggeltől estig ropják a táncot színes viseletükben, árvalányhajat lobogtatva kezükben, hogy a bámuló asszonytábor tetszését elnyerjék. Annak a férjnek, aki nem viselkedett jól az elmúlt évben, kiadja az asszony az útját és mást választ a vadul táncoló férfiak közül, így fegyelmezik a kikapós férjeket, és ők kénytelen-kelletlen belenyugodnak ebbe a rendszerbe. Asszamban még nem kaptak a férfiak társadalmi egyenrangúságot. Ki tudja, mikor fognak felszabadulni a női zsarnokság alól.

Sillong mellett a khászi hegyekben furcsa emberek tanyáznak, a nágák. Szegény ördögök félvad állapotban, a dzsungelek mélyén élnek. Ha nagyon megéheznek, megeszik az öregeket és kéjes gyönyörrel vetik magukat a közéjük tévedt idegenekre. Azt tartják, hogy a legízletesebb falat az emberhús. Lehet, hogy igazuk van. A cápák és a tigrisek is ezt vallják.

IX. A DELHI NAGYMECSETBEN

(Esti órák a könyvtár teraszán - Mekkába készülök - Életem legmegrázóbb élménye -
Egy nyár Kasmirban - Az "erdei ember" - Két emlékezetes találkozás)

A nyaralásból hazatérve több meghívásnak kellett eleget tennem. Előadásokat tartottam a kalkuttai, lucknovi, lahore-i egyetemeken, és ezekkel kapcsolatban beutaztuk India legérdekesebb régi városait, Agrát, Fatihpur Szikrit, Ahmedábadot, Delhit, Ravalpindit, megcsodáltuk az Ellora és az Adsanta barlangok ősrégi művészetét. Ki tudná néhány sorban előadni mindazt, ami ezekből a kövekből kiárad a meghatott szemlélőre. Fejedelmek, maharadzsák hívtak meg díszes palotáikba, és tanulmányozhattam az indiai történelem műemlékeit, csatatereit. A nyomortanyáktól, a páriák piszkos odúitól a mesebeli kincseskamráig minden a szemünk elé tárult. Az emberek nemcsak házukat, hanem szívüket is kitárták előttem. Hálásan gondolok vissza az indiai élményekre, amelyek emlékét G. Hajnóczy Rózsa: Bengáli tűz című könyve örökíti meg.

A szantiniketani egyetemen a szabad ég alatt, a könyvtárépület emeleti teraszán tartottam óráimat napnyugta után. A hindu diákok a fák alatt néhány perces elmélkedésbe merültek. Számot adtak maguknak arról, vajon összhangban maradtak-e aznap a természet törvényével, és tetteiket eszerint igyekeztek irányítani. Néhány percre csend ereszkedett a könyvtár körülötti berekre, azután a fehér köntösű, mezítlábas diákok és diáklányok - kézilámpással világítva az utat, nehogy mérgeskígyóra lépjenek -, imbolyogva jöttek fel a teraszra, hogy egy európai tanár tárgyilagos, könyörtelenül tudálékos előadását meghallgassák.

A teraszra érve eloltották lámpásaikat és lekuporodtak a magukkal hozott kis gyékényre. A lányok a fiúktól távol egy kis csoportban helyezkedtek el. Fehér ruhájuk világított a sötétben, kékesfekete hajuk pedig az ég tengerében mély árnyékfoltokat rajzolt ki. Én kis asztalkánál ültem előttük és petróleumlámpával világítottam meg jegyzeteimet. Angol nyelven szóltam hozzájuk, amely sem az enyém, sem az övék nem volt, és ezzel a mesterséges eszközzel taglaltam előttük az iszlám vallás keletkezését, fejlődését, útját a boldogítás felé, reményen, csalódáson, imán, vérözönön át.

A langyos esti levegőben a terasz melletti, égnek törő pálmafák kísérteties zizegéssel kísérték az iszlám véres történetét és csodálkozva tekintettek le indus diákjaimra és rám. Milyen nagy az ellentét az ő szép barna, olajos arcbőrük és az én sápadtságom között, milyen űr tátong az én tárgyilagos száraz tudásom és az ő romlatlan lelkük között! Mintha az ember elvesztette volna üdvösségét, amióta az Éden kertjében a tudás fájának gyümölcséből evett! Az égre törő pálmafák zizegése intett: "kísérelj meg hinni!" - és én napról napra annál szárazabbnak, unalmasabbnak találtam óráimat, minél nagyobb számban sereglettek körém indiai tanítványaim.

Éreztem, el kell indulnom egy göröngyös útra. Agyam jóllakott, de lelkem szomjas maradt. Le kellett számolnom mindennel, s le kellett vetnem tudásomat, hogy egy belső átélésből újból visszanyerhessem, megnemesedve a szenvedés tüzében, mint a durva vas, amelyet a jeges víz metsző fájdalma egy sistergésben ruganyos acéllá edz.

Néhány hónap múlva a delhi mohamedán egyetem meghívásának engedve, tiszta moszlim környezetbe kerültem. Ott éreztem, hogy a mohamedán lelket nem lehet könyvekből megérteni, annak megismerésére csak átélés vezethet. Éreztem, hogy mily nagy feladat előtt állok. Hosszas vívódás árán jutottam arra az elhatározásra, hogy elzarándokoljak Mekkába, a kába kövéhez, ahová a hit vonzza a mohamedánok millióit, és ellátogassak Medinába, ahol a próféta fekszik a magas kupola alatt.

Ezt az akaratot csak nagy áldozattal lehet tettre változtatni. A szent városok területére nem-mohamedán nem léphet be, és aki botor fejjel odamerészkedik, halálnak halálával hal meg. Ki kellett jelentenem, hogy belépek abba a seregbe, amely az igazhivők táborát alkotja, ahonnan nincs visszatérés többé, mert aki egyszer annak vallotta magát, és utána megtagadja, azt bárki büntetlenül agyonütheti. Elhatároztam, hogy ezt a döntő lépést a delhi nagymecsetben, a pénteki déli ima alatt fogom megtenni.

A delhi nagymecset India egyik legszebb imaháza. A forró égövnek megfelelően maga a mecset csak keskeny zárt területet fed, és az imádkozók zöme az oszlopcsarnokkal körülvett tágas udvaron gyülekezik.

Barátaim kíséretében elértem a nagymecset udvarába. A hivők ezrei kuporogtak a márványlapokkal fedett udvaron. Indus ruhát öltöttem, lábamon szűk fehér vászon pajdsáma nadrág, és felfelé kunkorodó orrú bőrpapucs. Fejemre szürke sapkát húztam, amely mai napig megvan. Mellemre kitűztem török rendjeleimet. Ruhám után ítélve előkelő indiai úrnak tarthattak volna, de szőke hajam és sápadt arcom elárult. Csodálkozva néztek rám és tisztelettel utat nyitottak. Az udvarra érve levetettem papucsomat és lágy selyemharisnyában haladtam tovább a sima kőlapokon a guggoló, imádkozó vagy beszélgető hivők között. Egyenesen a szószék felé tartottunk, ahol már csoportba verődtek a mecset tudósai, papjai és a város tekintélyes vénjei.

- Szalám alejkum - szólottak hozzám nyájasan és kezet szorítottak velem. Azután leültem a padozatra és tekintetemet a gyönyörű, díszes korán-feliratokkal ékesített mecsethomlokzatra szegeztem. Középső, hatalmas ívű bolthajtására vadméhek óriási fészket raktak és zavartalanul rajzottak körülötte.

A nyüzsgő tömeg morajlása eltompította érzékeimet, és agyam csak foszlányokban tudott gondolkodni. Mahatma Gandhi volt az első nem-mohamedán ember, aki a nemzeti felbuzdulás idején a nagymecsetben beszédet tartott mohamedán honfitársainak. Hirtelen félelem szállott meg, szívem hevesen dobogott a helyzet feszültségében.

Most felharsant az imakikiáltó elnyújtott hangja. Allah akbar! Jöjjetek imára, nincsenek istenek, kivéve az egy igaz Istent!

Ötezer férfi emelkedett fel helyéről, mint a katonák, sorba álltak és elvégezték imájukat. Én is ugyanazt tettem, sokszor leborulva az Úr színe előtt, áhítattal súrolva áthevült homlokommal a hűvös kőpadlót. Azután egyik tudós barátom kezemnél fogva átvezetett a vallási ájtatosságba merült emberi sorokon a szószékhez. Óvatosan kellett mennem, nehogy a sűrű tömegben valakire rálépjek vagy pedig felbukjak. Eljött a nagy pillanat. Ott álltam a szószék lépcsőjénél. Az óriási embertömeg mozgolódni kezdett. Ezernyi turbános fej színes virágú mezővé alakult át, amely türelmetlen kíváncsisággal morajlott felém. Ősz szakállú vének és tudós ulemák álltak a szószék körül és szeretettel néztek rám. Érzékeim tompultak-e el, vagy az évek óta érlelődő vágy öntötte belém azt az erőt? Nyugodtan, izgalom nélkül felmentem a szószék legmagasabb fokára. A magasból végignéztem a szinte beláthatatlan tömegen. Mint a mozgó tenger, úgy morajlott előttem az élő emberi hullámzás. Felém áradni látszott. Fekete, ősz és vörösre hennázott szakállak erdeje közeledett felém. Allah! Allah! - sóhajtoztak a bámulattól. Én pedig a gyönyörtől meredten álltam ott a szószék tetején és tudtam, hogy egyetlen szó, egyetlen áruló kézjel... és a tömeg vak dühe darabokra szaggat.

- Ajjuha' szádat al-kirám, ó, kegyes urak és szeretett testvéreim - kezdtem beszédemet arab nyelven. - Eljöttem a messzi idegenből, mert hajtott a vágy a megismerés után, amit otthon nem szerezhettem. Eljöttem hozzátok ihletért, és ti szívetek gazdagságát terítettétek ki előttem.

Halk moraj futott végig a tömegen. A tudós ulemák, akik mint a vallás oszlopai álltak körül a szószéket, nyájasan néztek fel a sápadt arcú idegenre, akinek szavára feszülten figyel most ötezer indiai mohamedán. Azután beszéltem az iszlám szerepéről az emberiség történelmében, beszéltem a moszlim népek hanyatlásáról és arról, miként tudnának újból erőre kapni. A Korán nyíltan hirdeti, hogy Isten nem változtatja meg egy nép sorsát sem, ha az maga nem akar megváltozni. Erre a mondatra építettem beszédem tartalmát. Az arab mondatok folyékonyan gördültek számból, ahogy a szónoklás heve elragadott. Később már játszottam a jelzőkkel és hallgatóim érzésével. Felbátorított erre az a sok könnycsepp, amely mind sűrűbben pergett le az első sorban álló ősz hajú mohamedánok szakállán.

Befejeztem beszédemet és leültem. Delejes álmomból a fellelkesült tömeg Allah akbar! Isten a legnagyobb! kiáltása ébresztett fel. Kimerülten ültem a szószék lépcsőjén, amelyet a hullámzó tömeg elnyeléssel fenyegetett. Csak arra emlékszem, hogy egy bozontos szakállú afgán felhágott a lépcsőre és térdemet átkarolva urdu nyelven a kasmiri mohamedánok szenvedéséről beszélt. Olyan vérlázító volt szónoklata, hogy a tömeg lépten-nyomon elordította magát: átkozza meg Allah a pogányt! Öklök emelkedtek a levegőbe, az afgán vastag botját rázta és a kasmiri hinduk halálát követelte. Az ilyen fékevesztett kitörések nyomában szoktak elindulni a hindu-moszlim vérengzések.

Az egyik tudós hívott le a szószékről, és én lassú léptekkel hagytam el életem legmegrázóbb élményének színterét. A tudós seikh belém karolt és fülembe súgta: gyorsan, siessünk ki innen - és már vonszolt a mecset belső bolthajtásai alá. - Mi baj van - kérdeztem akadozva, de feleletét már nem hallottam. Emberek álltak elém és megöleltek. Sokan hosszasan tartottak karjukban és erősen mellükhöz szorítottak. Sok szegény, az élet szenvedésétől meggyötört hivő esdeklő tekintettel nézett rám. Emez ártatlan lelkek fohásza és hite, hogy segíthetek rajtuk, mázsányi súllyal nyomta szívemet. Nagyon szomorú voltam.

A tudós seikh kiszabadított az ölelő karokból, kicipelt az utcára és egy kordéba ültetett.

- Ha a mecset udvarában maradsz - mondta -, mind az ötezer ember meg akar ölelni és áhítatukban összetörnek.

A delhi nagymecsetben tartott beszédem híre elterjedt az egész mohamedán világban. Még a mekkai hírlap is megemlékezett róla. Most talán majd bátran léphetek az idegeneknek tilos szentélybe tanulni, kutatni, ha ennek is elérkezik az ideje.

A harmadik nyarat Kasmirban töltöttük. A Dal tó partján, a Dselam folyó mentén a színes, a folyó felé düledező faházak az örök hóval borított, égbenyúló hegyek ölében, egészen mesebeli képet nyújtanak.

Egy barátunk tágas villájában laktunk egy ideig, amely nagy gyümölcsösben, egy domb lábánál feküdt. A domb tetejét egy régi rom koronázta, amelyet Peri Mahalnak (Tündérvár) neveztek, oldalait pedig véges-végig kék, sárga, piros, lila és fehér íriszvirágok borították, amelyek az éjjeli harmattal versenyt ontották könnyeiket.

Kasmir a gyümölcsök szülőföldje. Innen hordták át és nemesítették legtöbb ízletes gyümölcsfajtánkat.

Nyaralásunk másik felét kényelmes bárkaházban töltöttük. A nyaralók zöme nem nagy villában, hanem bárkaházban élvezi az enyhe, ózondús levegőt, mialatt az indiai síkságon dühöng a forróság. Az ilyen bárkaház rendesen hat kényelmes szobát foglal magában, és a szolgaszemélyzet egy másik, szomszédos bárkában lakik. Keskeny csónakokon bonyolódik le a bárkák lakói között a közlekedés.

Kasmir lakossága feltűnően szép arccal és bámulatos művészi készséggel van megáldva. Lakkozott dobozokat festenek, fából, rézből, ezüstből csodálatos bútort, tálat, edényeket készítenek és olyant sálakat szőnek, amelyeket egy gyűrűn át lehet húzni, de melegebbek a legfinomabb gyapjúnál.

Bejártuk Kasmir hegyeit, felmásztunk Gumarg fennsíkjára és onnan gyönyörködtünk a Himalája nyúlványainak fenséges szépségében. Mindenütt barátok fogadtak és megvendégeltek.

Amikor eljött a monszun, fájó szívvel vettünk búcsút ettől a földi paradicsomtól, hogy a gőzölgő bengáli síkságon folytassuk életünket. De ez az élet sem volt szürke. Szantiniketant hetenként látogatták európai és amerikai vendégek, és valamennyivel kapcsolatba kerültünk. Rabindranath Tagore pedig lebilincselő kedvesen bánt minden munkatársával. Kastélya színházában előadásokat rendezett darabjaiból, amelyekben ő maga is fellépett. A hindu zenészek sokszor gyönyörködtettek sajátságos, mélabús dallamaikkal. Tagore is szerzett vagy háromszáz dalt, amelyeket unokaöccse, Dinandranath fejből tudott. Sohasem írták le őket, a költő és dalnoka magával vitte a sírba.

A tél folyamán még egy gazdag élményben volt részem. Hajderabad fejedelme, a Nizam-ul-Mulk, aki szantiniketani tanszékemet alapította, meghívott, hogy tartsak előadásokat egyetemén. Hajderabad akkor még az angol-indiai kormánnyal szövetséges önálló fejedelemség volt. A Nizam-ul-Mulk birodalma akkora, mint Olaszország területe, és minden talpalatnyi föld a fejedelmi család tulajdona. Az uralkodó mohamedán, de alattvalói hinduk. A hajderabadi egyetem nagyszabású intézmény, amelyen urdu a hivatalos tanítási nyelv, de az alattvalók telugu, kanári, tamil, szingaléz és más nyelveken beszélnek. A fejedelem a világ egyik leggazdagabb, de egyúttal legszerényebb embere. Puritán egyszerűségben élt palotáiban, vallási és tudományos célokra milliókat áldozott. Kincseskamráiban négyszáz millió dollár értékű aranyrudat és tömérdek gyémánt, rubint, smaragd, topáz drágakövet raktak el, amelyek kis halmokba lapátolva várták tulajdonosuk simogató kezeit.

A fejedelem vendégszeretete elragadó volt. Nem Hajderabadban magában, hanem a nyolc kilométerre fekvő angol tábor európai stílű pazar szállodájában helyezett el, és onnan száguldottunk egyszer nyitott, másszor csukott autókon mindenfelé. Gondolatunkat elleste, és minden óhajunk teljesedésbe ment. Kirándultunk a Golkonda völgyében emelkedő gyönyörű Falak-numa kastélyba, amelynek szomszédságában találták hajdan a Kohinoor (a világosság hegye) óriási gyémántot. Ezt a völgyet írta le Szinbád az Ezeregyéjszaka egyik meséjében, itt rakta meg zsebeit gyémántokkal, és a Rukh madár mentette meg gazdag zsákmányával együtt.

A maharadzsa teherautókkal sátrat, élelmet, italt és tizenöt szolgát rendelt ki számunkra a 120 kilométerre fekvő Bidarba, hogy teljes kényelemben tanulmányozhassam a letűnt Bahmáni királyok palotáinak romjait. Autó vitt el Ellorába és Adsantába a hindu és buddhista művészet utolérhetetlen szent csarnokaiba. Útközben megcsodáltuk Daulatábádban Aurangzib nagy mogul császár sírját (meghalt 1707-ben).

A Nizam-ul-Mulk miniszterelnöke hindu tudós és költő, ő maga is maharadzsa: Kishen Pershad Jaminus-Sultanat a neve. A "szultánság jobb keze" a címe, és valóban bölcs mérséklettel vezeti a nagy birodalom ügyeit. Ragyogó napsütésben indultam el feleségemmel, hogy a miniszterelnök úrnál tiszteletemet tegyem. A palota udvarának széles folyosóján hatalmas termetű testőrök álltak, cigarettáztak és egy idős úrral beszélgettek. Oda utasítottak, bemutatkoztam az idős úrnak, aki unokájával, egy kedves három-négyéves kisfiúval játszadozott. Előadtam, hogy a miniszterelnök úrnál be vagyok jelentve és ezért jöttem. Barátságosan hellyel kínált meg és bemutatta unokáját, aki azonnal ölembe kéredzkedett. Megismételtem jövetelem célját, amire az öregúr biztatott, hogy csak üljek nyugodtan és unokája apró csínytevéseiről kezdett beszélni. Mosolyogva hallgattam a megszokott elragadtatást, ahogyan nagyapák csodagyereket látnak unokáikban, tüntetően órámra néztem és megint az elnök úrhoz való meghívásomat emlegettem. Jóindulattal nézett rám, tapsolt, amire egy dajka csakhamar megjelent egy csecsemővel a karján. Ez is unoka volt. Türelmetlenül kértem, hogy engedjenek ebből a gyerekszobai hangulatból őexcellenciája színe elé. Erre felnevetett: én vagyok az, Kishen Pershad maharadzsa bahadur! Nagyon elszégyelltem magamat és bocsánatot kértem tájékozatlanságomért. De az öregúr egyáltalán nem haragudott, és mialatt beszélgettünk, az unokákkal enyelegtünk, játszadoztunk. Patriarkális légkörben folyt le a látogatás.

Egyetemi előadásaimat nagyszámú közönség előtt tartottam, angolul, a török irodalom utolsó századáról és a törökök szerepéről az iszlám történelmében. Előadásaim később nyomtatásban is megjelentek, és urdu nyelvre is lefordították őket.

Hajderabadban számos baráttal lettem gazdagabb. Az egyetem tanárai, a kormány tagjai sorban meghívtak palotaszerű házaikba és megvendégeltek.

Egyik délután ellátogattam a fejedelem gyönyörű állatkertjébe. Tiszta, ápolt ketrecekben tanyáztak oroszlánok, tigrisek, ritka madarak és csúszómászók. Itt kötöttem életem egyik legmeghatóbb barátságát.

Szép, gyeppel bélelt tágas ketrecben, amelynek közepére fát ültettek, fiatal, talán egy-kétéves orangután lakott. Orangután maláji nyelven "erdei embert" jelent. Gyönyörű példány volt, és mintha Darwin elméletét akarta volna igazolni, okos szemével barátságosan, szinte rokoni érzéssel nézett rám, amikor banánnal kínáltam meg. Az őr azt állította, hogy nemcsak szelíd, hanem bámulatosan intelligens is, és érti, amit urdu nyelven mondanak neki. Állítását azonnal bizonyította. Kiengedte ketrecéből, ráparancsolt, hogy köszönjön: szelám karo! Az orangután két lábon állva jobb kezét homlokához emelte, majd felém nyújtotta. Egészen emberi módon kezet szorított velem és valamit makogott, amit én nyelvi tudatlanságom miatt nem értettem. De ezért nem haragudott. További néhány banán ajándékozása után belém karolt és eljött velem az állatkertbe sétálni. Meg-megálltunk a fenevadak ketrece előtt, és én megmagyaráztam neki minden állat tulajdonságát. Szavaimat hamiskás pislogással és makogással fogadta, mintha azt akarta volna tudomásomra hozni, hogy ő mint az őserdő volt lakója mindezt nálam jobban tudja. Egy órai séta után visszavezettem erdei emberbarátomat ketrecéhez, újból kezet szorítottunk, és amikor puha, szőrös hátát megvakartam, megölelt. Testvérének fogadott.

Minden délután, bármi lett légyen a dolgom, ellátogattam hozzá, és mindinkább összeszoktunk. Négy óra felé már állt ketrecének ama rácsa mögött, amely irányból jöttem és várta látogatásomat. Megérkezésemet kitörő örömmel, ugrándozva fogadta. A kötelező gyümölcsajándékok elfogyasztása után egymásba karolva, bensőséges beszélgetésbe merülve rendes sétánkra indultunk. Így ment ez két hétig.

Amikor letelt az időm és el kellett utaznom, megható búcsút vettem tőle.

Már régen Szantiniketanban voltam, amikor barátaim megírták, hogy az én kedves "erdei emberem" napokon át várt rám a szokott délutáni órában, és mivel nem jöttem, azt hitte, csalódott hűségemben. Sem enni, sem inni nem akart hosszú ideig és nagyon elszomorodott. Ó, hűséges barátom, vajon találok-e ilyen őszinte ragaszkodást embertársaim között?

A Nizam-ul-Mulk legidősebb fia Európában megnősült. Nizzában elvette az ott száműzetésben élő II. Abdul Medsid szultán-kalifa Nilufer nevű leányát. A fiatal herceg hazahozta ifjú, szépséges feleségét és a fejedelem abból az alkalomból, hogy menye fátyol nélkül jelenhet meg jövendő alattvalói előtt, díszes kerti ünnepélyt rendezett. Mi is hivatalosak voltunk. A Nizam és családja fényes kísérettel jelent meg az ünneplő előkelőségek között. Mögötte Kishen Pershad kormányelnök, karján unokájával. Az öregúr még ilyen alkalmakkor sem tudott megválni kisdedeitől.

Bemutattak a fiatal párnak, és Nilufer hercegasszony láthatóan megörült, amikor anyanyelvén, törökül szóltam hozzá. Nilufer "vízililiomot" jelent perzsa nyelven. Amikor urának tolmácsolta török szavaimat, az elcsodálkozott. De még nagyobb volt csodálkozása, amikor Kishen Pershad kormányelnök - karján kis unokájával - hozzánk lépett, és kijelentettem, hogy a hercegasszony már Konstantinápolyban megismert engem, sőt egy fényképezés alkalmából az ölembe ült, én pedig biztattam, hogy maradjon veszteg, mert a kamera üvegéből egy kis madár fog kirepülni... Ehelyett azonban ő repült ki sírva az ölemből...

Amikor az általános érdeklődésre részletesebben elmondtam az esetet, amely apja palotájában történt a honvédzenekar hangversenye alkalmával, nagy hahotára fakadtak. Nilufer szépséges arcán hajnalpír futott végig, de nevetését ő sem tudta elfojtani. Gyönyörű "Vízililiom", adja Isten, hogy életében véges-végig a boldogság vizének sima tükrén virágozzék!

A hajderabadi napok hamar elröpültek, és visszatérünk szantiniketáni otthonunkba. Egynéhányszor még átfutottam a szomszédos Kalkuttába, hogy az egyetemen néhány előadást tartsak. Ezek a kiruccanások mindig napokat vettek igénybe. Az egyetem rektora, Sir Haszan Suhravardi orvosprofesszor márványpalotájában laktunk és részt vettünk a hivatalától búcsúzó bengáli kormányzó, Sir A. E. Jackson által rendezett garden-partyn. Itt az indiai kormány vezetőivel és számos politikussal ismerkedtem meg, akik ma vezető szerepet játszanak India életében.

A téli hónapok nagyon kellemesek Indiában. A meleg olyan, mint nálunk június elején, amikor a nap gyengéden simogatja arcunkat. Megszoktuk Indiát minden különösségével, egzotikus viszonyaival, sőt még klímáját is kibírtuk, a forró évszakban a hegyek közé menekülve. Meg is szerettük Indiát. De letelt a három év, és vágyódtunk haza. Hiába ajánlott fel a kalkuttai egyetem állást oly magas fizetéssel, amely mellett pesti egyetemi illetményem eltörpült, szívem húzott hazámba. Még néhány napot töltöttem Bombayben, azután a Lloyd Triestino "Victoria" luxushajóján száguldottunk Genovába.

Olaszországtól alig lehet megválni. Európa minden országát ismertem és laktam, Norvégia, Svédország, Dánia, Belgium, Franciaország, Spanyolország, Németország városai mind meghitt ismerőseim. De Olaszország földje, levegője és népe a szívemhez nőtt. Hetekig utazgattunk keresztül-kasul városain, és felkerestük az eldugott festői falvakat, ahol eredeti tisztaságában él az olasz népi lélek.

Amikor végre a Délivasút állomására befutott vonatunk, szürke volt az ég, és esett az eső. Csak ekkor ocsúdtam a valóságra: Ó, csodás India, ragyogó napsugarával, örökké mosolygó kék egével, amely alatt három évig élhettem jólétben és napsugárban a tudománynak és a szépségnek, gondtalanul.

X. AZ IZZÓ NAP TŰZÉBEN

(Találkozásom Lawrence ezredessel - A kairói "Virágzó" mecset-iskolában -
Zarándoklás Mekkába teherkocsin - A szent kő - Ibn Szaud királynál -
Teveháton Medina felé, Mohamed nyomában - Éjszaka a tábortűz mellett -
Sivatagi beszélgetés a lawrence-i politikáról - Nagybetegen a próféta sírjánál)

Indiából hazatérve két munkától nehéz esztendő telt el. Készültem nagy tervem végrehajtására, a mekkai zarándoklatra. A feladat nem volt könnyű. Tökéletesen meg kellett tanulnom arabul, beleélni magamat az iszlám minden szokásába és áthasonulni európaiból mohamedánná. Egyiptomon át terveztem utamat, hogy a kairói híres ezeréves Al-Azhar mecsetben tökéletesítsem tudásomat. Az egyiptomi vízum megszerzése aljas besúgás miatt nehézségekbe ütközött. Bécsbe kellett utaznom az ottani egyiptomi konzulátushoz. Ott is elém meredt az intrika áttörhetetlen fala, de egy csodálatos véletlen folytán találkoztam azzal a leánnyal, akinek ridegsége miatt annak idején otthagytam Angliát. Huszonöt év múlt el, amióta utoljára láttuk egymást. Ifjúság, romantika, gőg és becsvágy - mind elmerült az idő forgatagában.

- Ön velem jön Oxfordba és Londonban meg fogja kapni vízumát - mondta határozottan, és én örömmel engedelmeskedtem.

Másnap leszálltam a croydoni repülőtéren. Kelet helyett nyugatra, Egyiptom helyett Angliába, hajó helyett repülőgépen utaztam.

Vízumügyem simán elintéződött Londonban. Hajóm csak hetek múltán indult Velencéből, és ezt az időt Oxfordban töltöttem, a Bodleian könyvtárban, kedves ismerősök szalonjában, szerető barátok társaságában. Oxfordi tartózkodásom egyik érdekes epizódja volt Lawrence ezredessel való találkozásom. Az első világháború egyik legnevezetesebb hőse befelé forduló, szemlélődő, önmagával meghasonlott emberré vált. Hosszasan jártattam szememet vékony, alacsony termetén, piros, éles metszésű arcán. Szúró tekintete megbűvölt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy kezet szoríthattam vele. Ila ligá ba'da szijáhatak fin Nadsd, hiná, Insallah! - viszontlátásra itten Nadsd után, ha Allah akarja. Ez volt búcsúszava. Allah másképp döntött. Én eljutottam Arábiába, de tapasztalataimról már nem számolhattam be neki, mert ő elköltözött oda, ahol minden titok és küzdelem megszűnik számunkra örökre. És 1934 októberében várakozással telítve indultam el végre Egyiptom felé.

Kairóban van a mohamedán világ leghíresebb mecsetje, az Azhar, "a virágzó". Ezeréves, és a középkorban a tudás leghatalmasabb bástyája volt. Ma is ezrével sereglenek oda Marokkóból és Kínából egyaránt a tudást szomjazó tanulók. Minden nemzetiségnek külön, sokkupolás kollégiuma van, ahol a gyékényen ülnek, dolgoznak, főznek, alusznak a diákok.

Ez az ezeréves mecset szentelt levegőt áraszt magából. A próféta mondása, hogy fakri fakhri - "szegénységem a dicsőségem" - itt nyilvánul meg leghatározottabban. A diákokat és tanárokat alapítványokból élelmezik, bizony elég soványan, de a középkori teológiai szőrszálhasogatás annál kövérebbre hízott meg az Azhar oszlopcsarnokainak árnyékában.

Én természetesen ebben a viharvert, de hagyománytól megszentelt mecsetben akartam lakni. Bevonultam egy kupola alá, ott akartam főzni, gyékényen aludni és különböző férgekkel békében megférni. Ez azonban lehetetlennek bizonyult. Így hát egy kis szobában húzódtam meg egy görög családnál és onnan jártam be az Azhar mecsetbe tanulni. Naponta imádkoztam, hogy lábaim megszokják a leborulást és a földön való guggolást, szorgalmasan magoltam a Koránt, vitatkoztam a mecset diákjaival és tudós seikhjeivel. Néha bizony elég éles volt a nézeteltérés közöttünk: mindketten meg voltunk mételyezve; ők a dogmatikus teológiával, én az európai kritikai módszerrel. A mecsetiskolában a teljes tanszabadság uralkodik a Korán isteni kinyilatkoztatásának határain belül. A tanár, a "seikh", egy oszlophoz támaszkodva ad elő; gyakran kénytelen eltűrni, hogy tudós diákjai ellentmondjanak tanításának. Néha úgy összeszólalkoznak, hogy a diák otthagyja, egy másik oszlophoz ül és ott fejti ki különvéleményét. Így ő is seikhé válik, és ha van hallgatója, bátran taníthat tovább. Egy ízben én is összekülönböztem egy seikhkel a Korán nyelve fölött. Botot emelt rám, mire egy másik oszlophoz ültem és ott fejtettem ki nyelvészeti véleményemet. Sokan követtek, és egész kör alakult körülöttem. Bebizonyítottam, hogy a Koránban grammatikai hibák vannak a nyelvészek szerint. Feszült figyelemmel hallgattak és nyelvcsettintéssel nyilvánították csodálkozásukat. Végre az egyik megszólalt: Ó, Abdul Karim - ez lett mohamedán nevem a delhi nagymecsetbeli beszédem után -, bámulatos a te tudásod, és ilyen bölcsességet még eddig nem hallottunk, de nem lehet igazad, bármilyen kitűnően tudsz is arabul, mert a Korán Isten nyelve és ő talán mégiscsak jobban tudta az arab nyelvtant, mint te.

- Va huva kazálika! Hát bizony ebben igazad van! - feleltem még bölcsebben, így lettem az Azhar mecset seikhje.

Hónapokig tartó fáradhatatlan tanulás, gyakorlás után elérkeztem kitűzött célomhoz. Eljött a zarándoklás hónapja, a Zul-Hiddsa. Minden mohamedánnak, ha teheti, életében egyszer el kell zarándokolnia Mekkába, elvégezni a ceremóniákat, és azután már nyugodtan nézhet jövő élete elé a földön és a másvilágon.

A zarándoklatot tiszta szívvel és szegetlen, varratlan két lepedőből álló köntösben kell elvégezni. Évszázadok óta a mohamedán tudósok apróra kidolgozták a zarándoklat minden legkisebb mozzanatát. A felavatottnak, amikor a szent városok körülbelül százkilométernyi körzetébe ér, nem szabad testi tisztálkodással töltenie idejét, nem szabad haj- és szőrszálakat eltávolítania testéről, nem szabad tetveket megölnie, de a koszt lemoshatja fejéről. A felavatottnak nem szabad életet kioltani, nem szabad házasságot kötni a zarándoklat ideje alatt. Nem szabad állatot megölni, kivéve kígyót és oroszlánt. A darázs és a többi apróbb állat sorsa fölött nem tudtak a mohamedán tudósok megegyezni. Bizony, ilyen megszorításokkal a zarándoklat nem különös élvezet, de az a tudat, hogy én vagyok az egyetlen európai ember és az egyetlen élő magyar, aki előtt megnyílik a féltve rejtett kincs, a szent város, ahová még a legendás Lawrence ezredes sem léphetett be - erőt adott minden fáradság, minden fájdalom elviselésére.

Dsiddába érve felkerestem Mohamed Nászif tudóst, akihez ajánló levelem volt egyiptomi barátaimtól, és ő vendégszeretettel helyezett el házában. Akkor, 1934-ben, már állami teherkocsik szállították a zarándokokat Dsiddából Mekkába. Ez kényelmesebb, mint a régi, de regényes tevekaraván, és én utam elején ezt a járművet választottam. Néger mohamedánokkal - akik messze Afrikából jöttek át a zarándoklatra - együtt egy rozoga teherkocsiba préseltek be. Fehér zarándokruhájuktól élesen vált el fekete bőrük, csak az én szőke hajam és szakállam világított az éj sötétjében.

Éjfél felé érkeztünk meg Mekkába, holtfáradtan a százkilométeres sivatagi úttól. Előre megbeszélt szállásomra siettem, ahol vacsorával várt házigazdám, de a várakozás lázától, hogy a szent követ hajnalban megláthatom, nem tudtam enni. Ledőltem a padlón elterített szőnyegre és mély álomba merültem. A mekkai bogarak és szúnyogok örvendő zümmögéssel fogadták az első magyar zarándokot és vígan lakmároztak véréből.

Másnap kora hajnalban kezdtem meg zarándoklatom első fejezetét. Minden zarándokot egy irányító vezet, aki átsegíti a bonyolult ceremóniákon, amelynek ha egyik szavát elhibázza, újra kezdheti az egészet. Az én vezetőm Abdullah volt, akinek évtizedek óta ez a foglalkozása, talán álmában sem hibázna el egyetlen szót vagy mozdulatot.

A kába hatalmas, kocka alakú épületét óriási oszlopcsarnok veszi körül. A zarándoknak az "üdvösség kapuján" kell áthaladnia, hogy az udvar belsejébe jusson. Mikor a kapu küszöbét imák mormolása közben átléptem, a látványtól kábulatba estem. Ezernyi zarándok rajzot körülöttem, és emberáradat vette körül a kábát. Leírhatatlan érzés vett erőt rajtam, amikor megláttam ezt a hatalmas fétist, amely komoran tekintett alá a sok ezer főnyi, fehérruhás, vallási buzgóságtól elragadott, forgó, imádkozó, kiabáló, rimánkodó tömegre. A betegeket, aggokat hordágyon vitték körül. Asszonyok arcukat dörgölték a kába posztójához, amely már erősen foszladozott azon a sarkon, ahol a fekete kő van elhelyezve. A hivők szerelmetes simogatása és csókjai alaposan kikezdték.

Nem tudtam tovább figyelni, nekem is el kellett kezdenem a körjáratot. Elmondtam a kötelező imákat, azután az ezernyi tömeg megszállottsága énrám is átragadt. Én, aki hitetlenül léptem a hit városába, ebben a pillanatban elfelejtettem mindent, amit tanultam és olvastam, csak az élő tényt éreztem, amint erőt vesz rajtam, és elcsigázott testem remegni kezdett. A tömeg mámora átszállt rám is. Az arab nyelv, amely fenséges akkordokban zúg, mint a próféták nyelve, hipnózisba ringatott. Forgott, forgott minden a kába körül, csak ezt az egyetlen hatalmas fekete tömböt láttam és az óriási tömeget, amelyben elmerültem. Nem volt idő a szemlélődésre. Vad afgánok, tatárok, szelíd tekintetű jávaiak, fekete bőrű afrikai mohamedánok egymást taszigálták jobbra-balra, hogy minél hamarabb megcsókolhassák a kába sarkában elhelyezett szent követ.

Hétszer kellett a kábát körüljárnom, mire végre az emberáradatban egy pillanatra a kő elé kerültem. Oldalam fájt, s vállamban zsibbadtságot éreztem. Bizonyára erősen meglöktek, de a kavargásban nem vettem észre, mert áhítatosan folyton imákat lihegtem. Szemeim valószínűleg kimeredtek, mint a többi narkózisba esett zarándoké és könnyárban úsztak. Lábamat letaposták, már csak az ima és az extázis tartotta fenn testemet. Valami gyenge szédülést éreztem és azt gondoltam, hogy arcomon boldog mosoly játszik. Most erélyesen nekirugaszkodtam és remegő testtel a kő előtt termettem. Megragadtam a követ körülvevő ezüst védőtölcsért és számat bibircses lapjára szorítottam. Ebben az önfeledt gomolyagban én voltam az egyetlen gondolkodó és kétkedő ember az egyetlen európai, az egyetlen magyar, aki valaha érintette ajkával ezt az ereklyét. Aztán odább sodródtam.

Elvégeztem a zarándoklat minden szertartását. Hétszer befutottam - mezítláb, göröngyön, sáron - a távot a Szafa- és a Marva-domb között, kivonultam teveháton Mina völgyébe, egy napot töltöttem Arafat síkján és minden hely történelmi, néprajzi és földrajzi érdekességét alaposan kikutattam. Azután a zarándoklat tizedik napján az előírás szerint vad iramban vágtattam tevém hátán ezernyi zarándoktársammal Muzdalifába, hogy ott a három kőoszlopot - a sátán jelképét - megdobáljuk kövekkel és levágjuk a szegényeknek szánt áldozati állatokat. Én szerényen egy fekete kecskét áldoztam.

Másnap futótűzként terjedt el a rémhír: Ibn Szaud király ellen merényletet követtek el. Az emberi hangyabolyon páni félelem vett erőt. A félelem Arábiában a levegőben van. Martalócok megtámadják a karavánokat, elveszik a zarándokok aranyát, és jó, ha agyon nem ütik őket. A különféle nemzetiségű zarándokok a rémhír hallatára nem tudtak aludni. Nekem mint idegennek igazán lett volna okom félni! Merész gondolat fogant meg agyamban. Elindultam a király sátrához, amelyben a törzsfők szerencsekívánatait fogadta megmenekülése alkalmából. A hatalmas sátor mélyén, amely vagy kétszáz személyt volt képes befogadni, egy emelvényen ült a király testőreitől körülvéve.

Beléptem a sátorba. Éppen egy küldöttség szónoka beszélt. Mikor befejezte beszédét, előléptem.

- Ó hivők ura - szóltam -, Abdul Karim, az Azhar mecset seikhje eljött, hogy áldást kérjen rád Istentől, aki megmentett a vallás ellenségeitől.

A sátor felfigyelt rám. Napbarnított arcom bizonyára vértelen volt, de hangom nem remegett. Ibn Szaud merőn nézett rám, azután erőteljes hangon kérdezte:

- Milyen országból jöttél, ó hadsi?

- A magyarok országából jöttem, uram, én vagyok az egyetlen zarándok hazámból - feleltem.

Feszült érdeklődéssel figyelt fel most mindenki ezekre a szavakra. Az iszlám országaiból tízezrével érkeznek zarándokok, ebből az országból csak egyetlen egy jött el a kábához.

- Milyen nép vagytok? - kérdezte ismét.

- Rokonai vagyunk a törököknek - feleltem.

Ibin Szaud villogó szemén láttam, hogy mindent megértett. Kezet szorított velem, széles ívet rajzolt le jobbjával a levegőben és testőrei elé leültetett. Mikor helyet foglaltam, kedvesen mosolyogva mondta:

- Anta dhaifi - vendégem vagy! - Ez a legtöbbet jelenti Arábiában.

Hónapokat töltöttem. Mekkában, és mielőtt útra keltem Medinába, Ibn Szaud többször fogadott palotájában, meghívott táborozására, ültem kitűnő arab lovain, végigszáguldva a puha homokon, és élveztem az arab vendéglátás minden örömét.

Mekkai tartózkodásom folyamán elhatároztam, hogy átvándorolok Medinába, amely négyszáz kilométerre fekszik Mekkától északra.

Karavánnal vágtam neki az érdekes útnak, amely annyi történelmi emlékről suttogott. Azon az útvonalon haladtam, amelyen 1374 évvel ezelőtt menekült a próféta Mekkából Medinába. Ezúttal nem kényelmes kosárnyerget választottam, hanem elbizakodottan harci tevén, dalulon nyargaltam a karaván kísérőinek társaságában. A harci tevék gőgös állatok, mélyen lenézik szegény teherhordó társaikat. Ők a sivatag arisztokratái, akik diadalra viszik urukat, a teherhordó tevék kizsákmányolt, alázatos proletárok. A dalul púpjára hevederrel vastag pokrócot kötnek, amelyből rövid cövek áll ki. Ebbe a cövekbe akaszkodik az utas jobb térdhajlása, míg bal lábát lelógatja. Úgy ül, mintha női nyeregben lovagolna. Hiába voltam lovas gyerekkorom óta, a büszke dalulon siralmasan nézhettem ki. Erősen meg kellett szorítanom a cöveket, nehogy a magasból szégyenletesen lecsússzak a puszta földre. Báhir - ez volt tevém neve - észrevette gyakorlatlanságomat és megvetése jeléül néha-néha nekilendült, hogy megleckéztessen. Sok időbe telt, amíg kibékültünk egymással.

Karavánunk gabonát szállított Medinába. Az utolsó hónapokban a próféta városa sokat szenvedett az ínségtől, amelybe a gyenge termés taszította. A moszlim világ részvéttel hallgatta a város segélykiáltásait, megindult a gyűjtés, és jöttek az adományok. Ilyen adományokat szállítottunk mi is. Karavánunk kétszáz tevéből állott. Vagy ötven hajcsár lépdelt mellettük, bús dalukkal nógatva lassú lépteiket. Néhány arab kereskedő és a karaván vezetői tevén nyargaltak. A menet kimért lassúsággal vonszolódott az úton. A nehéz zsákok a tevék hátán ütemesen nyiszogtak, ahogyan az állatok egykedvűen baktattak gyöngyfüzér-sorban egymás után.

Mekkából kiérve megcsapott a puszta friss levegője. Jólesett a szellő, habár meleg volt az is, de elkergette a fülledt, poshadt mekkai porfelhőt. Távol a szent várostól szabadabbnak éreztem magamat, elővettem görög cigarettáimat, rágyújtottam és megkínáltam társaimat. Csapnivaló, rossz dohány volt és szívása maga is büntetésszámba mehetett, még ha a vahhabiták szektája nem büntette volna külön ezt az "élvezetet". Társaim csoportja elég változatos volt. Az egyik, Khudari, a vitéz és verekedni szerető Dsuhajna törzs fia mint karavánvezető végigkóborolta egész Nyugat-Arábiát. A másik, Abdallah Sákir, az Ataiba törzsből származott. Szintén karavánvezető. Arcbőre rendesen sötétbarna volt, de azt hiszem, ha vízzel megmossa, váratlanul kifehéredik. Razzák a "kutyafiak" törzséhez tartozott. Kereskedő volt. Vagyonos embernek látszott, választékosan öltözködött, és övéhez duzzadt pénzeszacskó volt erősítve. Mohamed Nadsdi szintén kereskedő volt. Anaizában, a termékeny Nadsd fennsík városában született és folyton kóborolt, adott-vett. Régi ruhát újra cserélt be s régi ruhát újnak adott el. Kereskedő embernek szemfülesnek kell lennie. Ezt a szemfülességet az anaiziak már az anyatejjel szívják magukba. Omar félszemére vak, kimarta a trachoma, ezért megmaradt szemét élesítette, hogy jobban lásson eggyel, mint a többi beduin kettővel.

A hosszú úton beszélgetéssel frissítették fel magukat. Mindenki a maga nézetét tartotta egyedül igaznak. Szóba kerültek a frengik, az európaiak általában, akár franciák, akár angolok. Sákir, ez a piszkos arcú beduin kikelt magából:

- A frengek utálatos férgek. Láttam őket Dsiddában, Jambuban. Piszkosak, nem mosakodnak, nem imádkoznak. Mindig részegek, hogy a lábukon sem tudnak állni, és erkölcstelen, komisz banda. Asszonyaik minden férfi szeretői, akik a nép előtt megölelik és megcsókolják őket, táncolnak velük, és ki tudja, mit meg nem tesznek.

Két ujjával megfogta köpenyét melle tájékán, kissé felhúzta, azután egymáshoz dörzsölte ujjait, mintha tetűt távolított volna el testéről. Ez a legmélyebb megvetés jele az araboknál. Utálta a frengeket, ez meglátszott arckifejezésén, habár lelke mélyén talán irigyelte őket, hogy szabad leinniuk magukat. Ami az asszonyaikat illeti, talán néhanapján ő is szeretett volna frengi lenni.

- De náluk van a hatalom és a pénz, a jólét és az erő - mondta Razzák és övéhez illesztette kezét, oda, ahol pénzeszacskója lógott.

Abdallah Sákir nem jött zavarba:

- Isten nekik adta ezt a világot, hogy dúskáljanak benne, de minden élvezetért tűz fogja égetni kiszáradt bőrüket a pokolban. A kegyes hívők pedig szűzlányok öléből fogják nézni szörnyű szenvedésüket.

A szűzlányok szó hallatára Khudari is figyelmes lett a beszédre. A többi beduinra sem maradt hatás nélkül a paradicsomi idill említése. Ezt a földi nyomorúságot, hőséget, fáradságot nem lehet jutalom reménye nélkül elviselni. Allah jó számító - mondja a Korán. - Őnála vannak a halandók üzleti könyvei megőrizve, és a lejárat napján bőkezűen fizetni fog.

Tevéink talpa alig süppedt a lisztfinom homokba. Az éj csendjében csak tehernyergek halk nyikorgása és az a sejtelmes susogás hallatszott, amint a teve hasadt patái a homokot érintették. Nem véletlen, hogy az arab nyelv a teve patáját (manszam) a "zefir" szó gyökéből (naszim) származtatja.

A több órai nyargalás - magasan a föld színe felett, görcsösen kapaszkodva a nyereg cövekéhez - elfárasztotta testemet. Báhir jóindulattal elnézte csúszkálásomat púpján, hűségesen cipelt tovább.

Már pitymallott, amikor a sziklahegyek eltávolodtak és széles síkságra értünk. A távolból pálmafák körvonalai rajzolódtak ki a láthatárra, és a hideg, szürke égbolt, amelyről ijedten bújtak el a csillagok, friss szellőt fuvallt le ránk. Könnyed ügetésbe lendültek tevéink, maguk mögött hagyva a vánszorgó karavánt, és ünnepélyes ütemben futottunk be Vádi Fatimébe. Itt megálltunk. Lekúsztam Báhir púpjáról és megdörzsöltem megdermedt combomat. Milyen izomláz vár rám egy-két nap múlva! - Már előre rettegtem tőle.

A karaván utolért, a tevék megtorpantak és összetorlódtak. A hajcsárok szitkozódtak és káromolták a "lelógó ajkúak" anyjának becsületét. Nagy nehezen letérdeltek az állatok és csendesen kérődzni kezdtek. Mi elvégeztük hajnali imánkat. Kissé megkéstünk vele, mert előírás szerint már akkor kellett volna, amikor egy fekete szálat a fehértől alig lehet megkülönböztetni, de az utastól nem veszik szigorúan. Vádi Fatimében bőven van víz, az oázisban vagy harminc forrás buzog. A kutak körül széles vályút építettek, és az állatok mohón raktározták el bendőikbe az értékes nedűt.

A nappalt a pálmafák árnyékában töltöttük. A puha homokon oly gyorsan elaludtam, mintha tollas párnákat raktak volna derekam alá, pedig szőnyegem alatt csak a kis magyar zászló húzódott meg szerényen, amelyet még Pestről hoztam magammal; annak idején kitűztem indiai házamban és arábiai utaimon sem váltam meg tőle. Ez volt az első és egyetlen magyar trikolór, amely Arábia földjét érintette.

A nap már túl volt a delelőn, amikor felébredtem. Mahmud, a hajcsárom már régen ébren volt és tudta, hogy gazdáját kínozni fogja az éhség, ezért már jó előre gondoskodott csillapításáról. Az iszákból előszedte a szárított húst és a bádogdobozban magával hozott juhzsírban nyílt tűzön kitűnő sültet készített nekem. Még burgonyát is aprított bele és egy halom rizzsel tetézte az éhes ember örömét.

Mahmud Harb - beduin volt. Törzséről nem sok jót hallottam, de ő minden rágalmat erélyesen megcáfolt.

- Dehogy vagyunk mi útonállók - mondta. - Éppen olyan tisztességesen kerestük kenyerünket mindig, mint a mekkai serif, csak sokkal nehezebben. Neki szó nélkül fizettek a zarándokok adót, nekünk csak fenyegetésre adtak néhány garast, s azt sem szívesen. Hát igazság ez? Most meg vége van ennek is, amióta a Szaudi magának visz el mindent.

Evés közben tisztelettudóan állt előttem és nézte, hogyan tűnik el számban az étel. Még csámcsogott is hozzá. De neki is maradt bőven!

Délután felcihelődtünk és folytattuk utunkat. A Vádi Fatime oázis földje termékeny, és nagyszámú kövér juhot láttam legelészni rajta. Következő állomásunk Muhszanija volt, egy pálmaligetbe rejtett kopott vályog házsor.

Tíz óráig baktattunk, amíg elértük. A nap úgy tüzelt, mintha már dél lett volna, pedig csak az imént reggeledett. Mahmud árnyas helyet talált számomra, ott töltöttem alvással és evéssel az egész napot. A félve várt izomláz tolakodóan közeledett. Míg lábamat dörzsölgettem, csodáltam Mahmud főzési ügyességét. Ahogyan tett-vett a tűzhely körül, amelyet néhány perc alatt összetákolt, nem fukarkodott a szóval. Nyíltan válaszolt kérdéseimre.

- Mondd csak, Mahmud - szóltam hozzá -, hány embert öltél már?

A tevehajcsár éppen három acélrudat illesztett a földbe, hogy ráakaszthassa a bográcsot, s míg figyelme és keze ezzel volt elfoglalva, szemével merően nézett az űrbe, mintha számolgatna.

- A családom szegény, drága dolog az ilyesmi, de azért előfordult. Két-három esetre tisztán emlékszem. Megtámadtak, és én nem hagytam magamat bántani. Ő felém sújtott, én visszaütöttem, de ő sem volt rest és belém szúrt, én pedig fejbevágtam. Aztán ott maradt. Hát tehetek róla? Egyszer meg, de az régen volt - folytatta, miközben lassan elkészült a tűzhellyel -, egy zarándokkaraván nem akart fizetni, hanem ránk lőtt. Erre mi közéjük nyargaltunk és szétvertük őket. Az én botom is ért egy-két tar koponyát, s gazdájuk lefordult a tevéről. Hát tehetek róla? Én tisztességes, becsületes ember vagyok, sohasem loptam, sohasem csaltam. Amikor azt a két dsuhajna-törzsbelit agyonvertem, családom megfizette a vérdíjat, és ma bátran nézhetek akárki szemébe.

Következő napi utunk rövid volt. Muhszanijától alig indultunk el a lassan szűkülő völgyben, néhány óra múltán egy rombadőlt itató mellett haladtunk el, amely valaha szilárd épület lehetett, mert fekete gránit- és márványkövei még most is jelezték alakját. Az itató után párhuzamosan futó dombsorok között vezetett a meredeken emelkedő út, a tevék lihegve bukdácsoltak az egyenetlen terepen, de ez az emelkedés nem tartott sokáig, ismét síkon lépdeltünk és éjfél előtt Oszfánba értünk. Itt egy kőből összerótt kút köré heveredtek le a tevék, és karavánunk pihenőt tartott. Ezerháromszázhetvennégy évvel ezelőtt a próféta is megpihent ezen a helyen, amikor hűséges barátjával, Abu-Bekrrel a mekkai pogányok elől Medinába menekült. Vacsora közben körém telepedtek a hajcsárok és kereskedők, s elbeszéltem nekik a próféta történetét.

Gyermekkorában mint pásztor eltanulta a beduinok pusztai tudását. A teve lábnyomából meg tudta állapítani, vajon teher van-e hátán, avagy üresen ballag. Elleste a homoknyomokból való olvasást. Amikor Mekkából menekült, üldözői messze földön keresték, de ő ismervén az emberek butaságát, néhány napig Mekkához közel egy barlangba húzódott. Amikor ellenségei a barlanghoz közeledtek, egy gyík a farkával intett feléje, mintegy elárulva a próféta rejtekhelyét.

- La'nat alad-dabb! (átkozott gyík!) - kiáltották a beduinok és rúgtak egyet.

- Igen ám - folytattam -, de egy pók gyorsan hálót feszített ki a barlang szájában, és az üldözők gondolván, hogy oda nem bújhatott be, eltávoztak.

Nyelvükkel csettintettek:

- Al-ankabút tajjiba barakat Ullah aleyha! (A jó pókot áldja meg Allah!)

Tovább folytattam mesémet. Megilletődéssel hallgatták és közben-közben nagyot sóhajtottak. Annyi század annyi vihara után a próféta tettei még mindig áhítatra ragadják el a faragatlan beduin szíveket. Nem is éreztek ma álmosságot. Máglyát raktak és tüzet gyújtottak.

- Zivatar készül - mondta Abdallah -, köd borítja az ég szemeit.

Khudari felsóhajtott és nézte a lobogó lángokat. Én leheveredtem szőnyegemre és aludni akartam. El is szunnyadtam, de a hajcsárok egyhangú, vontatott beszéde mindig újból felébresztett. Egyszer a tüzet kotorták, másszor bús dallamba fogtak vagy beszélgettek. Én is figyelni kezdtem.

Khudari vitte a szót. Ez a nyugtalan vérű beduin a szerelemről beszélt és társai veleéreztek.

- A gazellanyakú, akinek nincs szüksége ékességre, mert ő maga ékesség. Ghánia ő - mormogta maga elé és tüzes fekete szemét a lobogó lángba meresztette. - Őutána vágyódik szívem most, hogy a csillagokra nézek.

Mély sóhaj tört elő a barna keblekből. Bizonyára nekik is volt gazellanyakú szerelmesük, akinek nincs szüksége ékességre.

- A szeme forróbb a parázsnál és haja gúzsba ver, mint a kötél. Nagy az én bánatom, amióta megláttam. A kútnál vizet mert, s amikor lehajolt, hogy a korsót fejére tegye, dereka úgy ringott, mint a bambusznád, amikor a szél incselkedik vele. Járása igéző és mikor szememet húzta maga után, egyik oldalam megfagyott, a másik elégett.

Most szünet következett. A parázsló szempár, amit Khudari festett le előttünk, ránk sütött a máglyából, s azt hittük, hogy az a sercegés, amit a pálmaháncs hallatott, a szeretett lény kacagása.

- Mikor fogom megint látni, hogy keblemre szorítsam - folytatta most már szenvedélyesebben és izgett-mozgott helyén. - De nem nyugszom addig, míg az enyém nem lesz. Szívemben ég az a csóva, amit ő dobott bele, ezzel fogom lángra lobbantani, s akkor tüzet fog az egész világ!

Felkönyököltem és néztem a lángban sütkérező barna arcokat, amelyek belülről is égtek. Az egyik szerelmes dalt kezdett dúdolni olyan búsan, mintha temetne valakit. Szomorú az arab dal, akár az életről, akár a halálról, akár a szerelemről szól. Elnyújtotta hangját és félhangokban, lejtő skálában panaszolta a tűznek, a sötét égnek, és a sárgásbarna homoknak szíve vágyódását.

- A válla keskeny, mint az őzé - folytatta Khudari -, és a csípője erős, combja ruganyos, hogy megpattan rajta a perec. A karja vékony, de inas, s ember legyen a talpán, aki bír vele.

A tűzből sercegve szálltak fel a szikrák. Még a láng is felágaskodott a szenvedélyes hang hallatára.

- A tüzet csak tűz tudja legyőzni, és az én lelkem tűzcsóvává válik, hogy ajkán elnémítsam a dacot, amikor lezárom ajkammal!

Körülöttem égett a világ. Éreztem, hogy fáradt mellem zihál és arcomba szökött a vér. Mintha a szerelmes éjszakában az arab föld is sóhajtott volna. Pedig a pusztaság némán hallgatott, csak a dsinnek játszottak velünk.

- A keble olyan, mint a gránátalma, és mandula illatot áraszt magából - ömlengett tovább Khudari.

- Allah! Allah! - sóhajtottak az arabok.

Talán én is velük tartottam. Azután mély csend borult fölénk. A távolból sakálok vonítottak. Nem mertek a tűzhöz közeledni. Ez a vonítás visszazökkentett a valóságba.

Abdallah felállt s vastag karót dobott a máglyára.

- Átkozott az asszonynép - kiáltotta -, megbabonáz minket, hogy szolgaságba ejtsen! Átkozott a szerelem, amely elrabolja szabadságunkat!

- Átkozott! - kiáltották kórusban.

Mintha az incselkedő dsinnek elröppentek volna, csak pajzán kacagásuk visszhangzott. Egy dsuhajna törzsbeli röptében elkapta ezt a kacagást s rövid ütemű éneket kezdett dúdolni. A hangulat pillanatok alatt megváltozott. Mintha foglyokról estek volna le a bilincsek, kitört a puszta másik szenvedélye.

Nemsokára már együtt énekeltek és szilajul himbálták testüket, mintha vágtató tevén ülnének. Hirtelen abbahagyták a dalt, s míg az egyik félig magában dúdolt, a többi hallgatott, s hol az egyik, hol a másik szavalta el szép rigmusokban szíve vágyait:

"Sok nőt szerettem, nem tagadhatom,
Szerelmem értük mindig újra kélt,
Szerettem, ki táplálta még fiát
S azt is, ki még csak gyermeket remélt,
Majd újra mást, asszonyt, ki gondtalan
És gyermekére biz' nem sokat ad,
A földre teszi, hogy szeretve engem
ölelje mámorosan nyakamat.
S ha a kicsi felsír, a szép anya
Keblét nyújtja, s a gyermek elcsitul,
De formás teste énnálam marad
Nálam, csak nálam mozdulatlanul!"

Így énekeltek az arab dalnokok a próféta előtt és után, és sok költő verse ma is tovább él az egyszerű beduinok között, akárcsak a próféta emléke.

Másnap kora reggel keltünk útra Khulász falu felé egy hepehupás, meredek, szűk völgyön, amelyet kétoldalt széttöredezett sziklák kereteztek be. Csak lépésben bukdácsoltunk előre. Azelőtt a vad beduinok megszállták ezt a helyet s itt ütöttek rajta a karavánokon, amelyek vonakodtak nekik átmeneti díjat fizetni. Ma csak egy régi felirat emlékeztet ezekre a vadregényes időkre, figyelmeztetve a karaván vezetőit, hogy ezen a veszedelmes hágón nappal haladjanak át.

A hágó túlsó felén pálmaerdőn vonultunk át s nyolc órai menetelés után Kudhaima faluba értünk. Ez a hely híres görögdinnyéjéről, amelyből jócskán falatoztunk. Az éjjelt a faluban töltöttük s csak másnap folytattuk utunkat. A korai órákban már elviselhetetlenül tűzött a nap. Az út baloldalán végeláthatatlan homoksivatag terült el, jobboldalt gránit- és mészkőhegyek húzódtak északnyugati irányban. Alig haladtunk egy óra hosszat, a sasszemű beduinok észrevették a tengert. A távolból villogott, mintha délibáb rezgése lenne. Eleinte nem is hittem Khudarinak, akinek mindig látomásai voltak. Annyi délibábot láttam az elmúlt napokban, amikor a rablóktól való félelmünkben nappal utaztunk, hogy a valóságot is érzékeink csalódásainak véltem.

Most valódi pálmafákat és valódi vizet láttunk, nem lidércfényt, amely közeledésre szertefoszlik. A kopár sziklákat berkek váltották fel jobboldalt, s ahogy lassan ereszkedtünk le a mind keményebbé váló homokon, a tenger tükrözése erősödött, kéksége szinte kézzelfoghatóvá vált.

A hőség rekkenő volt. Jól beburkolóztam köpenyembe, fejkendőmet mélyen homlokomra húztam, nyakam fölött bő ráncokba szedtem, hogy a tüzes napsugár ne érje tarkómat.

Mialatt én gondolataimban voltam elmerülve, Razzák, Abdullah és Omar a palesztínai kérdést vitatták meg. Vadul hadonásztak és olyan szenvedélyesen szidták a zsidókat, hogy még a tevék is megijedtek a zajtól. Omar dühében úgy megrántotta tevéje kötőfékjét, hogy az felkapta fejét és dacosan megállt. Szemében méltatlanság lángja égett. Mintha ő is haragudna a zsidókra, akiknek asszonynépe nyegle szokásokat honosít meg Palesztinában, az arabok földjével kereskednek, s akiknek nyomában jön az európai gép és autó. Ez utóbbi az arab tevéket is érdekli, mert nemsokára nem lesz szükség rájuk saját hazájukban.

Öreg este lett, mire Rábighba értünk. Ez a kis falu, amely három-négy kilométernyire fekszik a tengerparttól, az utak összetorkollása folytán nyert fontosságot. Innen megy tovább az út észak felé Medinába. Rábigh nyomorúságos kis falu, amelyben ennivalón kívül semmit sem lehet kapni. Alig ütöttünk tábort benne, már elleptek a falubeli suhancok; pálmaháncsból készült legyezőt és gyógyszert kínáltak megvételre. Rábigh környékén nő egy fű, amelyet a "két fivér vérének" (dam ul akhavein) neveznek, és amelynek főzetje állítólag biztos gyógyszer az aranyér ellen. A többnapi nyargalás Báhir púpján több helyen feltörte bőrömet, és az izomláz megdermesztette tagjaimat.

Karavánvezetőnk azt javasolta, hogy tekintettel a rekkenő hőségre, rövid pihenő után éjjel folytassuk utunkat. A "két fivér vére" nem éppen csábító gondolatokat ébresztett bennem az erőltetett menetre, de az arabok helyeselték az éjszakai vonulást, és én nem akartam gyengébbnek látszani náluknál. Nem gondoltam meg, hogy több hónapi életem a trópusok alatt, a megfeszített szellemi munka szervezetem ellenállását aláásta, és minden túlerőltetés végzetessé válhat.

Két órai pihenő után talpra állítottuk tevéinket. Báhir sokáig morgott, hörgött, méltatlankodott s dühösen rázta fejét. A rábighi legelő nagyon megtetszett neki. Végre elindultunk. A sötétben nem tudtam a tájat megfigyelni, de a teve járása már nekem is elárulta, milyen terepet tapos a talpa. Három óra hosszat kavicsos görgetegen lépdelt, azután rövid pihenőt tartottunk. A térdeplő tevén ülve elaludtam.

Hűséges hajcsárom, Mahmud nekem támasztotta hátát, hogy ne forduljak le Báhir púpjáról. Amikor újra elindultunk, félálomban dülöngtem a nyergen, s ha Mahmud, aki gyalog ment mellettem, nem fogja lábamat, többször lezuhantam volna. Ez a beduin kitartóan őrködött felettem azért a pénzért, amit ígértem neki, s már akkor éreztem, hogy életemmel tartozom neki.

Még nem volt dél, amikor Maszturába bevánszorgott a karaván gyöngysora. Emberen és állaton erőt vett a fáradtság. A szegényes vályogviskók arabjai friss húst hoztak elénk, de alig tudtunk a kimerültségtől enni. Én egy egész korsó vizet ittam és Mahmud által a fák alatt elkészített fekvőhelyen ledőltem, és elaludtam.

Csak estefelé ébredtem fel. Az az átkozott Szafar ébresztett fel, kegyetlen éhségével. Szafar az arabok szerint a belekben tanyázó féreg, amely éhséggel kínozza gazdáját. Ezzel az állítólagos féreggel gyorsan elbántam. Még sült a juhhús; nem telt bele néhány perc, és a türelmetlen féreg megnyugodott. A rizs és a hőség megszámlálhatatlan kupa vizet követelt.

Az esti ima után ismét nyeregben ültem. Jóllakottan, de valami belső fáradtságtól kínozva imbolyogtam hatalmas állatom hátán, amely úgy vitt, mint valami poggyászt. Bir as-Saikh volt legközelebbi állomásunk. Ez a falu termékeny völgyben fekszik. Nevét friss édesvízű kútjától kapta, amely köré vastag kövekből falat vontak. A bazár bőven ellátja a karavánokat élelemmel, s miután a forró napot félaléltan átaludtam, napnyugta után egy kis sétát is tettem a bódék között. Ez a séta nyomorúságos vánszorgás volt. Úgy éreztem magamat, mint egy bábu, amelynek tagjait gumival fűzték egybe, és ha ez elszakad, rögtön szétesik. Már alig tudtam járni, csak emlékezetből emelgettem lábamat.

Napnyugta után falánkan vetettük magunkat a vacsorára, azután élveztük a levegő lehűlését, amely kissé felüdítette elcsigázott testünket. A vacsora főzése után még körülöttünk kóválygott a tevetrágya füstjének émelyítő szaga, és ez az illat a tevék horkantásainak hangjával, a sárgásbarna homok a sötétzöld falevelek színével teljessé tette az arab pusztai hangulatot.

Abdullah Sákir, Khudari és Mahmud elvégezvén teendőiket, a többi arabbal együtt mellénk telepedtek. A háborúról esett a szó. Atija, a karaván egyik kereskedő tagja, a régi jó időket dicsérte, Omar, mint rendesen, harcias volt, s a többi utas is mind egy jobb jövő kisarjadását remélte. A beszélgetésben a többi hajcsár is részt vett.

Szomorú hangulat uralkodott rajtunk. Nagyon kimerített az erőltetett menet. A vontatós kút nyikorgása, a távoli kutyaugatás és a gyorsan leszálló alkony mindnyájunkra hatással volt.

A háborúról beszélgettünk, természetesen az angolokról is, akikkel ezen a tájon a beduinok szoros kapcsolatba kerültek.

- Apám barátságot tartott egy angollal, aki közénk jött - mondta Abdullah Sákir. - Együtt harcoltak a törökök ellen. Azt mondta nekem, hogy vitéz katona és bőkezű úr volt. Én is sokszor láttam és beszélgettem vele, hiszen Vedshtől fogva állandóan a közelében tartózkodtam. De sajnálom, hogy akkor olyan fiatal voltam. Vitézül harcoltak apám és fivéreim, és kivertük a törököt a gyaur angol kedvéért - folytatta elmélkedését.

- És vajon most jobb? - kérdezte Atija.

Összenéztünk, és mindenki elhallgatott. Kis idő múlva Abdul Fattáh szólalt meg. Vontatott, kissé éneklő hanghordozása elárulta, hogy medinai ember.

- Meggyöngült a kalifa birodalma, mert sok bitang beduin angol aranyat "evett" és fellázadt a szultán ellen. Most az iszlám legszebb országaiban idegenek uralkodnak. Mi az utolsó percig védtük a kalifát Medinában, de az arabokat elcsábította a zsákmány, és eladták hitüket a gyaurnak. Megmondta a próféta... üdv és béke lengje körül... "nem pusztul el népem soha, kivéve, ha hűtlen lesz önmagához".

Most Abdullah vette át a szót, hiszen a "bitang" beduin őrá is vonatkozott.

- Közénk jött ez az angol és a mekkai serifnek meg fiainak jó barátja volt. Mit tudtuk mi azt, hogy mit csinálnak. A serif a szentély őre és ő a legtudósabb az írástudók között. Ez az angol a serifnek pénzt hozott. Szekérszámra szállították a sárga szemeket, amelyek úgy csillogtak, mint a huriké a paradicsomban, és hangjuk szebb volt a patak csobogásánál. A mekkai serif halmokba rakatta a töméntelen pénzt, mint ahogy ez a rizs fekszik itt előttünk, és úgy adott marékkal belőle, mint a házigazda rizst ad vendégeinek. Zsákszámra vitték haza a beduinok asszonyaiknak.

- Hát ezért adtátok el az országot? - szólt komoran Atija.

Abdullah nagyot sóhajtott, mintha bánná, hogy a kalifa birodalma szétesett, az arany is elfogyott. Azután könnyített lelkiismeretén egy újabb sóhajjal.

- Allah akarta így. Nincs más erő és hatalom, kivéve Ő, dicsértessék a neve! - Tétován maga elé nézett a homokba és néhány perc múlva folytatta:

- Luransz volt a neve annak az angolnak és apámnak képet is adott, mert azok lerajzoltatják magukat. A képet mindig magammal viszem, talán általa megint jön egy kis pénz.

Atija haragosan nézett rá. Én pedig kíváncsian felvettem az elejtett fonalat:

- Hol van az a kép, nagyon szeretném látni.

Abdullah feltápászkodott és elindult a tevék felé. Kisvártatva visszatért iszákjával és hosszas keresgélés után tejpogácsa, szárított datolya és szerszámok vegyes társaságából kikotort egy füzetet. Gyűrött, töredezett fedele tele volt zsírpecséttel, lapjaira számadásokat jegyzett fel. Ebből a füzetből egy angol folyóirat illusztrációját húzta elő és kezembe adta. Lawrence képe volt arab viseletben. A maszatos lapról felém lövelltek az emlékezetes hideg fényű szemek.

Erőltetett közönnyel néztem, de borzongató érzés fogott el. A hideg homokon, a fekete sátrak előtt, a ziháló tevék között egy pillanatra az oxfordi Boar's Hill villája tűnt fel szemem előtt, ahol Lawrence-szal találkoztam a színes selyemfüggönyök mögött. Az arcon keresztül durva arab kéz írása húzódott: la'nat Ulláhi ala vadshihi va dsinszihi. "Isten átka legyen arcán és faján!"

Az érdes beduin lélek kegyetlen érzése volt ebben az írásban, aki barátjában is csak a gyaurt látja, összerezzentem.

- Add el nekem ezt a képet - mondtam Abdullahnak, s némi alkudozás után néhány piaszterért az enyém lett. Most emlékeim között őrzöm a második találkozást vele: az arab sivatag kietlenségében.

Azon az éjjelen elgondolkodva ültem tevémen. Az út állandóan emelkedett, majd többfelé elágazó völgyeken haladtunk át, míg hét órai menetelés után Bir Huszániba értünk. Az oázisban a nappalt alvással töltöttem, erőt gyűjtve a következő éjjelre, amely sokkal hosszabb lesz és nehezebb feladatot fog ránk róni.

Bir Huszániból tizenegy óra hosszat baktattunk, felváltva kavicsos, homokos, emelkedő és lejtő utakon át, amelyeket helyenként friss pálmafák és akácok tarkítottak. Néhol annyira összeszűkült az út, hogy három tevénél több nem furakodhatott volna rajta keresztül. Teljesen kimerülve jutottunk el Khalszba. Itt felfrissítettük vizünket és készleteinket és egész napon át pihentünk. Ez az útvonalrész a Banu Amr és a Mohámid törzsek területén át vezet. Rossz hírű cimborák, akik nem átallnak fegyvert fogni békés szándékú karavánokra. Nekünk szerencsére nem volt bajunk velük.

Khalszból Bir Darvisba ismét egy hosszú, fáradságos éjjel után érkeztünk. A tiszta égen ragyogtak a csillagok, a száraz levegőben oly közelinek látszottak, hogy az ember azt hihetné, eléri őket. Sokáig néztem a világ eme titokzatos mécseseit, amelyek annyi költőt ihlettek meg. Ahogyan tekintetem az ég kárpitjának csillogó ékszerein vándorolt, szédülést éreztem. Megrémültem és megmarkoltam a nyereg cövekét, nehogy lezuhanjak Báhir púpjáról.

Bir Darvisban könnyű láz lepett meg, és ezért csak egy csésze teát ittam, pedig gyomrom nagyon kívánta az ételt. Már csak egynapi járásnyira voltam Medinától. Szívem összeszorult arra a gondolatra, hogy most, a cél előtt kell letörnöm. Annyi akadály tornyosult utam elé, de ezek az akadályok mind kívülről jöttek, ezért szembeszállhattam velük. Bíztam, hogy legyőzöm őket. Most bennem ágaskodott fel a lázadás a siker ellen. Ez komolyan megijesztett. Mily rettenetes, ha az ember érzi, hogy teste nem akar simán engedelmeskedni akaratának!

Az utolsó éjjelen már csak konok elhatározásom és Mahmud gondos keze tartott meg a nyeregben. Nem tudtam figyelni. Néha fájdalmat éreztem oldalamban, s fejem kóválygott. Szememet hályog födte el, és nem emlékszem, hogyan tettem meg az út utolsó tizenkét órás szakaszát. Többször rágörnyedtem a nyereg cövekére és átkaroltam Báhir nyakát. A haragos állat, amely ahhoz szokott, hogy daliás beduinokat vigyen rohamra, ellágyult ilyen tehetetlenség láttára és büszke ívben emelte fel nyakát, hogy támaszul szolgáljon halálosan kimerült gazdájának.

A nap tüzes sugara égette tarkómat. Mahmud több ízben megitatott és biztatott.

- Athábak Allah! Áldás leszen osztályrészed, ó hadsi, amint a próféta sírját meglátod; bízzál Istenben, Ő a bizalom legszilárdabb oszlopa.

A próféta sírja! Világosság Ura! Kiválasztottad szolgádat és elküldted a tévelygő emberiséghez, hogy hirdesse akaratodat. Segíts meg Allah küldötte, ó Mohamed, segíts, ahogyan elvezettél ide városod küszöbéhez, adj erőt!

Báhir bukdácsolva lépdelt a hegyoldalban. Jobb felől megfagyott lávaömlés húzódott át az úton. Felértünk egy domb gerincére és előttünk a remegő levegőben kitárult a síkság. Balról eltávolodott a dombsor és jobbra a felhevült láthatáron a szürkés ködfoltban mind tisztábban kirajzolódott a város képe.

Medina! Alomlátás vagy a délibáb játéka-e ez? A karaván nesztelenül vánszorgott le a domboldalon és egyszerre feléledt. Sóhajok szálltak fel a fáradt keblekből. Még a kemény beduin lélek is megindult: "Ó emberek legjobbika, ó próféta, áldott legyen a neved!"

Felegyenesedtem. Halántékomban kopogott a vér. Remegtem az izgalomtól, amely elhessegette a fáradtságot. Szerettem volna rohanni, hogy megláthassam a próféta sírját, mielőtt össze kell roskadnom. A karaván is sietett, és mindig közelebb és közelebb értünk a falakhoz. Szememet merően szegeztem erre a felejthetetlen szép képre. Csipkézett peremű várfallal körülvéve Medina lábunk előtt feküdt. A falakon kívül dús datolyapálmák, a falakon belül is sudár fák kapaszkodtak a verőfényes égboltozatba. A háztenger közepén egy hatalmas szürke folt és öt karcsú mecsettorony emelkedik ki az azúrkék háttérből.

Csak előre, előre! Már leértünk a síkságra. A kavicsos homokon a tevék is gyorsabban jártak. Ők is célhoz értek. Baloldalt a vasútállomás roskadozó épülete, ablakai betörve, falai körül omladék. Szorosan mellette a város egyik kapuja, a Báb el-Anbarija. Előtte egy sereg ember, hajcsár, kereskedő, őgyelgők, gyerekhad. Hangosan üdvözöltek és lépésben kísértek. A falakon belül árnyékos pálma- és akácfák között folytattuk utunkat. A kíséret lépésről lépésre megnövekedett. Így fogad Medina minden karavánt.

Amint a fák ritkulni kezdtek egy kiszáradt folyómeder fölött, kőhídon kopogott tevéink talpa. Azután szép, tágas térre értünk. Itt volt a kormányépület, a rendőrség és a Ghamáma mecset. Gömbölyű kupolái vakítóan fehérlettek a napsugárban. Karavánunk megtorpant. A tér tele volt málhás állatokkal. Ez a karavánok rakodóhelye, a "térdeplő" (manákha), és az árukat innen szállítják a bazárba. Mi is megálltunk. Égtem a vágytól, hogy a város belső falai közé jussak, amelyek most közvetlenül előttünk húzódtak. Lekúsztam letérdelt tevém púpjáról, elbúcsúztam társaimtól és Mahmud vállára támaszkodva holtfáradtan bevánszorogtam Medina belvárosába.

Mekkai barátaim elláttak ajánló levelekkel, de ilyen elesett állapotban nem akartam senkit sem felkeresni. Mahmud elcipelt egyik barátjához, Jahjához, és az ő vendégszerető házában helyezte el poggyászomat és engem, aki már-már tehetetlen poggyásszá váltam magam is.

Jahja rögtön tett-vett, hogy jól erezzem magamat. Kávéval, teával kínált meg, azután bevezetett szobámba. Egyszerű, bútor nélküli kis helyiség volt. Egy-két napra jó lesz, gondoltam, amíg jobban nem leszek, s meglátogatom előkelő ismerőseimet. Valamelyiknél, valószínűleg a kádinál, akihez a mekkai főbíró meleghangú levelet írt érdekemben, fogok letelepedni.

Megfürödtem. Tizenkét nap óta nem önthettem magamra ilyen zavartalanul vizet. A leöntés felfrissített, és boldogan hevertem le szőnyegemre a kereveten. Egy ideig még hallottam az utca zsibongó zaját, az árusok kiáltozását, a kocsizörgést, a tevék hörgését. Azután éreztem azt az egyenletes imbolygást, amit a teve járása vésett elfásult idegeimbe, majd ez is elmúlt, elaludtam.

Órákig aludtam. Jahja már türelmetlen aggódással leste, hogy mikor nyitom ki a szememet. Késő délutánra járt az idő, amikor végre magamhoz tértem. Jahja asszonynépe pompás csirkepörkölttel lepte meg házuk váratlanul érkezett vendégét. Nemes igyekezetük azonban nem talált méltánylásra. Lázas voltam, és étvágyam, amely utolsó reménységemet táplálta, végleg eltűnt. Éreztem, hogy komolyan megbetegedtem. Ezért sietnem kellett, hogy felkeressem a próféta sírját. Ha betegségem fertőzésből ered, az a lelki felindulás, amely ennél a történelmi emléknél rabul fog ejteni, talán kihajtja a baktériumokat.

Elvégeztem vallási mosakodásomat és Jahjával elindultam a mecset felé. Medinában a sírlátogatókat muzavvirok vezetik a szentélybe, akik elmondják a szükséges imákat. Nekem házigazdám tette meg ezt a szolgálatot.

Az "üdvösség kapujá"-n belépve, átadtuk cipőnket az ott ődöngő szolgáknak és a belső ajtó előtt megálltunk. Szívem hevesen vert.

- Tedd jobb tenyeredet bal kezed fölé és szorítsd a kebledre - mondta Jahja - és jobb lábaddal lépj át a szent küszöbön.

- Isten nevében a könyörületesnek, a megkönyörülőnek! - hangzott el ajkamon, amikor a szentély oszlopcsarnokába léptem.

- Ó Uram, Te vagy a békesség és belőled árad a békesség és hozzád tér majd vissza. Engedd meg, hogy békességben éljek, és engedd meg, hogy kertedben lakozzam, ha eljön a kikerülhetetlen óra!

A déli oldal első oszlopsorai között haladtunk kelet felé, Baloldalt egy méter magasságú rézkerítés futott, amely elzárta a mecset észak felé eső részét. A jobboldalt eső falon - gazdag díszírásban - a Korán egyes fejezetei pompáztak. A márványpadozaton szőnyeg futott végig. A mecset megható hangzatot árasztott, amikor oszloperdejét megpillantottam, jóllehet az oszlopok és a lelógó velencei csillárok, a pazar díszítés barokk túlzottsága nem a magasabb művészi ízlésre apelláltak. De most minden földi hiúság hallgatásra volt ítélve. Nem is illő dolog szemlélődni és ezt az egyedülálló helyet mással összehasonlítani.

Átléptünk a kerítés szűk ajtaján és bejutottunk a szentély belső csarnokába. Ezt a csarnokot a "megtisztult kert"-nek (Raudha Mutahhara) nevezik, mert oszlopai a próféta sírkamráját veszik körül. A próféta "kert"-nek nevezte azt a helyet, amely szószéke és későbbi sírja között terül el, s a buzgó hívek ennek megfelelően a mecsetnek ezt a sarkát kertté akarták varázsolni az oszlopok aljára faragott virágdíszekkel. Nyugtalan zöld, vörös, sárga és fehér színek vetekednek az oszlopokon.

A próféta imahelye előtt két meghajlásból álló szokásos üdvözlőimát mondtam el Jahjával együtt. Megtoldottam két rövid Korán-fejezettel, hogy Isten adjon legalább annyi erőt, hogy prófétájának sírját még élve meglátogathassam. Újból elfogott a szédülés, de összeszorított fogakkal folytattam a "látogatás" szertartását. Néha összerázott a hideg, aztán kivert az izzadság. Rettenetes meleg volt a mecsetben. "A pokol tüze forróbb lesz!" - gondoltam magamban és ez tartotta a lelket bennem.

A mecset délkeleti sarkában van a próféta "szobája" (Hudsra Nabavija). Ez a sarok magas vaskerítéssel van elzárva. A kerítés a moszlim kovácsmesterség remeke. Gazdag indákkal és Korán-feliratokkal átszőve átláthatatlanná vált. A déli oldalon a vasat ezüsttel vonták be, a többi oldalon fűzöld színnel, hogy a "kert" hangulatát ébren tartsa. A próféta sírját azért kellett a mecset többi részétől elzárni, hogy senkinek se jusson eszébe őt imádni. Az imádat egyedül Istené.

E kerítésen belül van egy másik elzárt fülke és tulajdonképpen ez őrzi a drága hamvakat. Alakja ötszögű, mert a dél felé eső négyszögből egy háromszögletes előrész nyílik ki. E belső fülke nehéz fekete posztóval van letakarva. Ebben az ötszögletes sírkamrában fekszik eltemetve Mohamed, a próféta és a két első kalifa, Abu Bekr és Omar. A sírt magát csak a szentélyben szolgálatot teljesítő eunuchok láthatják, és ezek nem akarják a titokzatosság fátyolát fellibbenteni. A sírkamra déli oldalán a rácson három kis nyílás látható egymás mellett. Jahja kezemnél fogva elvezetett az elsőhöz, hogy nézzek be. Ez a nyílás a próféta fejével van szemben.

A moszlimok halottaikat oldalukra fektetik. Mekka felé fordulva úgy, hogy jobb tenyerüket arcuk alá helyezik, mintha párnán feküdnének. A próféta is így fekszik sírjában a kétszeres kerítés mögött. Mögötte Abu Bekr fekszik néhány centiméterrel hátrább kelet felé és ő utána Omar úgy, hogy fejük az előttük fekvő holttest válláig ér. A kerítésen levő három nyílás a három holttest fejetájékára tekint.

Mialatt a szokásos imát rebegtem el, figyelmesen vizsgálgattam a kis résen át azt a sírt, amely a világtörténelem egyik legnagyobb hősét rejti magában. Csak egy sötét takarót láttam. Ugyanaz a sötét takaró húzódott vizsga szemem előtt, amikor Abu Bekr és Omar sírjára meresztettem.

folytatás