Germanus Gyula: A félhold fakó fényében

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Az a hit, hogy Mohamed koporsója ég és föld között lebeg, a moszlimok között ismeretlen. Európában az újkor eleje óta általánosan elterjedt. Ez a hit keresztény szokásra vezethető vissza. A keresztények, akik a törökök hatalmától rettegtek, Úrnapján bábjátékot rendeztek, amelyben a mohamedán törökök játszották a szenvedő fél szerepét. Azt hitték ugyanis Európában, hogy a törökök ereje csak akkor fog megtörni, ha Mohamed koporsóját szétrombolják. A bábjátékban a koporsót felfüggesztették, és alája petárdát helyeztek, amely adott jelre a püspök jelenlétében elsült s a koporsót és az alatta elhelyezett török bábokat a levegőbe röpítette. Aki bizonytalan helyzetbe került, arra azt mondták, hogy úgy lebeg, mint ez a "Mohamed koporsója".

Medinában azt állítják, hogy a próféta sírkamrájában még egy üres hely van fenntartva, amelyet Jézus fog elfoglalni, amikor másodszor száll le a földre.

Mindent jól szemügyre vettem és a szokásos imákat elvégeztem. Már indulófélben voltam, amikor egy sereg koldus vett körül és hangos siránkozással igyekezett szívemet meglágyítani. Nem sok kellett már annak. A fáradtság és a szentély sugalmazta felindulás annyira erőt vett ezen a húsdarabon, hogy alig maradt benne élet. Most először jöttem tudatára, hogy nemcsak érzés, hanem anyag is lakozik benne. Jahjának kénytelen voltam bevallani, hogy nagyon rosszul érzem magamat, s ő elég olcsón elintézte a kéregetőket.

Mikor kitámolyogtam a szentélyből, és a lemenő nap rézsútos sugarai szemembe sütötték forróságukat, meg kellett állnom. Azt hittem, összeesem; mintha szívverésem elállt volna. Jahja egy kordéra rakott és vitt haza kis szobámba. Mahmud már várt rám. Levetkeztetett és fekhelyet készített a kereveten. Madzaggal szúnyoghálót feszített fölém a derék fiú. Ételt akart belém erőszakolni, de képtelen voltam felemelkedni. Szemem olyan bágyadtan nézett a hűséges tevehajcsárra, hogy ő is megijedt. Mintha a Koránból idézett volna néhány sort. Foszlányokban lebegett a hang körülöttem, aztán nem hallottam és nem láttam semmit sem.

Ez az állapot öt napig tartott. Reggelenként jobban lettem. Annyi erőm volt, hogy a kereveten néhány percre fel tudtam ülni, de utána még fáradtabban hanyatlottam vissza a vánkosra, amely csuromvizes volt a verítéktől. Mahmud nem tágított mellőlem. Abdullah is eljött. Jahja ételt hozott és kérlelt, hogy egyem. Alig tudtam egyetlen hangot kiszorítani torkomból, annyira kimerültem. Étvágyam nem jött meg.

Világos pillanataimban elgondolkodtam, vajon mi lehet a bajom. Himlő, tífusz, kolera ellen még Kairóban beoltattam magamat. Nem, ezek a betegségek nem bánthattak. Lázam nem lehetett magas, legalábbis úgy éreztem. Harmadik reggel, mikor elaléltságomból kissé magamhoz tértem, megtapogattam érverésemet. Csak hosszas keresgélés után éreztem valami rendetlen pihegést hüvelykujjam töve alatt, azután ez is kihagyott. Negyedik nap alig voltam eszméletnél. Azokban a rövid, derengő pillanatokban magam előtt láttam Mahmudot, Abdullah Sákirt és Khudarit. Ott guggoltak a kerevet mellett szüntelenül és lestek. Lehet, hogy egyszer az egyik, másszor a másik kiment, de én mindig együtt láttam őket. Jahja felesége szorgalmasan főzte nekem a csirkelevest és a húst, de kezemet sem tudtam megemelni. Mahmud narancsot hozott és annak levével megitatott. Jahja a tabib-ot akarta hívni, hogy tüzes vassal jeleket írjon a levegőben egészen közel a bőrömhöz. Én fejemet ráztam. Nem hittem, hogy ezzel kihajtja a gonosz dsinneket belőlem.

Medinában, a távoli Arábiában, idegen emberek között, távol saját magam igazi lényétől, szemben álltam a halállal. Kimerült agyam ezt az egy tényt meg tudta állapítani. Az élet már alig pislogott bennem. Egy gyenge fuvallat végképp ki tudja oltani. Kevés emberrel volt Isten olyan jóságos, mint velem. Amikor életem legforróbb vágya valóra vált, elém állította a halál angyalát. Lángpallosa világított kezében, és én nyugodtan néztem szemébe.

Az ember élete hosszú könyv, amelyet lassan lapoz végig. Minden lap új titkot tár fel előtte: szomorúságot, csalódást, de még sokkal több örömöt, feledést és reményt. Fejezet fejezet után vonul el, s látjuk magunkat gyermekkorunk napsugarában, ifjúkorunk tavaszában, férfiasságunk beteljesülésében és várjuk, mit hoz a reményteljes jövő. Most ezt a könyvet teljes egészében magam előtt láttam. Az utolsó oldal utolsó mondatát kezdtem olvasni.

Nem féltem a haláltól. Isten ítélkezni fog felettem, és én engedelmesen vetem alá magamat ítéletének. Csak egy gondolat kínzott és a kín borzalmasabb volt mindennél: feleségemre gondoltam szüntelen. Távol hazámtól, ismeretlen emberek, ismeretlen helyen fognak elföldelni.

Khudari és Abdullah ruháimat és ingeimet nézegették. Néha lopva felém pislantottak. Alig hallható hangon magamhoz hívtam Mahmudot. Fülét számra tette, úgy hallgatta szavamat.

- Mondd meg nekik, hogy ruháimon békésen osztozzanak. Koránomat és könyveimet add Jahjának.

- Nem, uram - kiáltott a harbi beduin -, nem fogsz meghalni. Isten elfogadta zarándoklatodat, fel fogsz gyógyulni, csak bízzál Istenben, Ő minden felett hatalmas!

- Mahmud fiam - suttogtam -, derekamon van egy erszény, ötven arany van benne, ne szólj róla senkinek. Ez a pénz a tied, de temess el a Baki'a sírkertben, szívem fölé fektesd a kis zászlót és jelöld meg a helyet feliratos kővel.

Most sorsom Isten kezében volt. És a derék beduinok, a harbi, az ataiba, a dsuhajna törzsek fiai és a nemes lelkű Jahja nem bántottak.

Még egy napig eszméletlenül feküdtem. A hatodik napon kissé jobban éreztem magamat. Megkívántam a narancslevet, s Mahmud állandóan itatott.

- Ugye megmondtam, szeret téged az Isten, magasztaltassék a neve!

Két további nap múlva annyira magamhoz tértem, hogy néhány percre fel tudtam kelni. Szívverésem megerősödött. A hőmérő 39 fokot mutatott a szobában.

A Nadsd fennsíkjára való utazásról le kellett mondanom. Fájó szívvel meghátráltam. Most, hogy egészséges lettem, visszakívánkoztam az életbe.

Jahja fellármázta a környéket, és a derék szomszédok csapatostul jöttek látogatóba, hogy segítségemre legyenek.

- Allah Akbar! Isten a legnagyobb! Megöli, akit akar, és életre kelti azt, akit akar, dicsértessék az Ő neve - hangzott el jámbor ajkukon.

Medina és Dsidda között kétnaponta jár a postaautó. Ez a fürge jármű két nap alatt teszi meg az utat. Mikor már jártányi erőm volt, elosztottam ruhám fölöslegét Khudarinak és Abdullahnak és nagyszámú medinai ismerősöktől kísérve, felkapaszkodtam a kocsira. Az utasok a legkényelmesebb helyet adták nekem. Mahmud velem jött.

Második nap éjszaka érkeztem vissza Dsiddába. Felkeltettem Ali Ridha Zainelt, és ő - örömteljes arccal fogadott. A tengeri levegő felüdített és nyugodtan aludtam. Másnap becsinált vadgalambot ettem, amit Zainel szerzett valahonnan. Dsiddában csak egy napig időztem. A Khedivial Line "Taif" nevű hajója útra készen állt.

Mahmud és néhány törzsbeli cimborája a csónakon velem jött. A beduinok eddig csak messziről láttak hajót. Mohó kíváncsisággal néztek meg mindent, a kabint, a kényelmes ágyakat, a fürdőkádat és az angol W. C.-t, amelyen nagyon elcsodálkoztak. Aztán nekifeküdtek a kitűnő egyiptomi ivóvíznek. Oly boldogan itták, mintha nektár volna.

De megszólalt a hajó kürtje, és el kellett búcsúznunk. Mahmud, a derék harbi beduin nem tudott ölelő karjaiból kiengedni.

A "Taif" elindult, Dsidda és az arab partmenti sziklák elmaradtak mögöttem, azok az arab gránitsziklák, amelyek olyan sok férfias érzést sugallnak vitéz lakóiknak.

A hajón a tisztekkel étkeztem. Étvágyam hamarosan megjött. Tizenkét kilót kellett kipótolnom. Tor Szinában három napig vesztegzárban feküdtünk, aztán befutottunk a szuezi öbölbe.

Mint hadsi tértem vissza Kairóba. Barátaim kitörő örömmel fogadtak. A hírlapok cikket, interjút kértek és hosszú hasábokon írtak rólam és utamról.

Kairóból siettem haza. Néhány napi hajózás utón kiszálltam Pireusban és autón rohantam ifjú álmaim városába, Athénbe. Athén jutalma volt fáradságos, szenvedésteli utamnak. A lemenő nap fényénél sokáig élveztem azt a csodálatos szép látványt, amit a Philopapposz dombjáról nyújt az Akropolisz. Előttem állt a Parthenon felséges oszlopsora a hegytetőn, alatta balra az Areopagosz, a későbbi Mars dombja, ahol egykor Pál apostol hirdette az igét.

Beethoven a kilencedik után egy tizedik szimfóniát akart írni, amelyben az ókor szépségeszményének megnemesedését festi az ethika jóságában. Ez a meg nem született szimfónia itt állt előttem a maga fenséges megtestesülésében Pál apostol dombján és a Parthenon köveiben. Szépség és jóság az emberi élet célja!

XI. HAJÓÚT BUDAPESTTŐL ALEXANDRIÁIG

(A világ legöregebb hajósinasa leszek - Drenkovánál zátonyra futunk -
A kapitány gyomra és a legénység - Végveszélyben a viharos Fekete-tengeren -
Elsüllyedt város... - A szigorú rendőrtisztek)

Hazatérve Budapestre, ismét felvettem egyetemi előadásaim fonalát, amellett több tudományos cikket írtam, amelyek elnyerték külföldi szakemberek elismerését. Budapesten, Bécsben, Berlinben, Londonban és Oxfordban előadásokat tartottam a rádió hullámain és a földrajzi társaságok gyülekezetében. Egyik budapesti arab nyelvű rádióelőadásom annyira elragadta dr. Huszein Hejkel egyiptomi írót és oktatásügyi minisztert, hogy hatása alatt ő is vállalta a fáradságos zarándoklatot és vastag könyvben írta le élményeit. Rólam e könyvében (Fi Manzil al-Vahy) másfél oldalon áradozik. Többször repültem át Angliába, előadások tartására, tudományos kutatásokra. "Allah Akbar" című kétkötetes könyvem, amely felöleli az iszlám tanának és hívei életének ismertetését, több európai nyelvre lefordítva, megalapozta orientalista híremet. Mekka és az arab sivatag, a medinai mecset emléke azonban nem hagyott nyugodni. Éjjente, amikor álmatlanság gyötört, sokáig néztem a holdat, ahogy gyenge sarlóból sugárzó korongba izmosodik. A telihold ragyogása az arab pusztaságban úgy vonzott magához, mintha holdkóros volnék, és szomorúan lestem, mint fogy el ismét hosszú éjszakákon át.

A telihold az arab költők szépségeszménye: ehhez hasonlítják az imádott lény arcát, míg szelíd sugara a lélekből kiáradó szeretet. Nekem mást sugallt a holdsugár. Sápadt fényében feltűnt néhány romhalmaz Medina környékén, amelyek történelmi emlékeket rejtenek maguk alatt. Ezeket akkor betegségem miatt nem tudtam feltárni. Akkor megijedtem és hanyatt-homlok rohantam haza. Rajtam kívül senki sem hatolhat be Arábia szent területeire. Kötelességem visszamenni ezt a munkát elvégezni.

Amíg e gondolat kínozott, és megszületett bennem a terv, s nagynehezen megértettem a lassan járó és még lassabban gondolkodó illetékes magyar körökkel eme tervem tudományos fontosságát, 1939 őszén kitört a második világháború. Eleinte csak Németország és Lengyelország seregei álltak egymással szemben, de Franciaország is mozgósított és lezárta légi határait Németország felé. Kénytelen voltam Oxfordból jövet repülőjegyemet sutba dobva Párizsból vasúton Olaszországon át hazavergődni. Újabb nehézségek tornyosultak elém. Hogyan jussak Budapestről a viharfelhők elkerülésével Keletre? Zavaromból egy újszerű intézmény segített ki. A magyar vállalkozókedv és képesség megteremtette a közvetlen vízikapcsolatot Budapest és a Közel-Kelet kikötői között. Kisebb űrtartalmú, különleges építésű hajók szállítják a magyar árukat a Dunán le a Fekete-tengeren, a Dardanellákon át, eljutnak az Égei-tenger legendás szigetvilágába, Szíria hegyövezte kies kikötőibe, a Szuezi-csatorna torkolatába és az alexandriai világítótorony tövében pihennek meg. Közben ellátogatnak Szalonikibe, Pireusba, Athén kikötővárosába. Ezeken a helyeken szedik fel hajóink mindazt a rakományt, amit az egzotikus világ tartogat számunkra.

A magyar tengerjáró hajók csak árut szállítanak, személyszállítást nem vállalhatnak. Egyetlen lehetőség maradt számomra: fel kellett vétetni magamat a magyar tengerészet kötelékébe. Ötvenöt éves koromban, öreg fejjel így kaptam hivatalos tengerészeti igazolványt, szakállas fényképemmel ellátva, és büszkén hajóztam be mint hajósinas a "Kassa" nevű tengerjáró fedélzetére. Földes kapitánynál szabályosan jelentkeztem, azután bemutatkoztam a többi tengerésztisztnek és a legénységnek, amelynek állományát most személyemmel szaporítottam. Én voltam a világ legöregebb hajósinasa!

A "Kassa" motoros hajó. Raktárai tágasak, fedélzete széles, kormányállása kényelmes, gépei, műszerei tökéletesek. Szikratávírója összekapcsolja a világgal.

1939. szeptember 23-án, sivár, esős vasárnapon hagyta el hajónk Csepel kikötőjét. A kapitány hosszú szirénajellel búcsúzott el Budapesttől. Én egy ideig meghatottan integettem a szürke távlatba tűnő Gellért-hegy felé, azután igyekeztem beleilleszkedni újszerű életembe. A hajósnak többféle élete van. Ha a kikötőben vesztegel, ki-be rakódik. A tisztikar ilyenkor nehéz irodai munkát végez: nyilvántartja, számlálja, ellenőrzi a rakományt, a révhatóságokkal tárgyal, beszerzi a hajó fűtőanyagát és élelmét. Amint újból megindul a gép, és a hajó teste kellemes ringásnak engedi át magát, a személyzet "hajózik": a parancsnok indít, az ügyeletes tiszt a műszereket kezeli, a géptisztek a hajó gyomrában sürögnek-forognak, a kadétok, matrózok és mindenki más tesz-vesz. Munka állandóan van a hajón: a ponyvát kell javítani, a hajótestet mázolni, a mentőcsónakokat fel kell szerelni, apróbb-nagyobb ácsolásokat kell végezni; olyan ez, mint egy kis gyár. A géptisztek ezermesterek. Nemcsak a fegyelem kívánja meg, hogy a legénység állandóan foglalkoztatva legyen, de lelki szükséglet is, mert a tengerésznek nem szabad elernyednie, nehogy legyőzhesse a körülvevő ellenség: a szél, a tűz, a hullám és a zátony.

A "Kassa" kékesszürke teste büszkén siklott le a Dunán második keleti útján. Egészen új hajó volt. Mohácsnál egy-két órára megálltunk, mert az országot vízen elhagyónak ez az utolsó magyar állomása. Utána nesztelenül futottunk be Jugoszláviába. A táj egyformasága untatóan hatott, és olvasással töltöttem a lomha órákat. Amire leszállt az est, és a tájat ezernyi csillaggal ékesítette az égbolt, hajónk Belgrád előtt siklott el, amit teljes kivilágításban élvezhettünk. A hajón az éjjelek mély álomban ringatják az utast. Teljes csendben csak a víz csobogását halljuk és nem csodálható, ha a Duna hableányairól álmodunk. Belgrád után a part érdektelenül lapos, csak Báziásnál emelkednek dombok, fokozatosan hegyekké nőnek és mindkét parton kies tájat varázsolnak szemünk elé.

Az Al-Dunán első állomásunk Ó-Moldova. Ez Romániához csatolt szerb lakosságú, hajdan magyar falu. Rengeteg gőzös és uszály feküdt kikötőjében. Itt szoktak a dunai gőzösök élelmiszert bevásárolni, mert kitűnő, olcsó piaca van. A hajó kapitánya is elindult bevásárlási körútra a partra és magával vitt inasként, hogy a húst és a bort segítsek a hajóra szállítani. A rövid séta Ó-Moldova utcáin jólesett a vízen való három napi ringatózás után.

Ragyogó napsugárban indultunk tovább. Drenkovánál ismét horgonyt vetettünk. A Dunának csendes habjai hol áradnak, hol apadnak, és a hajózásnak a víz szintjéhez kell igazodnia. Hányszor bosszankodtam, amikor a magyar rádió déli műsorát megzavarta a hosszadalmas vízállásjelentés. Most mint öregfejű kezdő "dunász" rájöttem, milyen áldásos munka ez. Mert a hajó kormányosának ismernie kell a folyó sodrását, amely hol itt, hol ott halmoz fel víz alatti homokpadokat.

Drenkovánál a déli parthoz közel eresztettük le a vasmacskákat. A kukázó horgony, amely a hajó faránál szilárdítaná állását, nem tudta magát a sodródó homokba befúrni és a hajó teste veszedelmesen közeledett a part felé. A kapitány kiadta a parancsot a horgonyok felszedésére, hogy biztosabb helyen várjuk meg a víz szintjének emelkedését. Nagy körben indult el a "Kassa" a Duna közepe felé, hogy az ár ellen úszva mélyebb fenék felett vessünk horgonyt. Mindnyájan a fedélzeten álltunk. Egyszerre erős lökést éreztünk és több koppanást hallottunk. A kadét felordított:

- Felütött a hajó!

Most újabb koppanás és lökés következett.

Földes kapitány nem vesztette el hidegvérét.

- Teljes gőzzel előre - jelezte le a gépházba, és egy másodpercre rá visszhangzott a harang, jelezve, hogy a parancsot teljesítették. A kormányos izmos karral csinált egy rundót a Duna közepén a part felé. "Felütött a hajó". Víz alatti sziklazátonyra szaladt, és az több helyen beszakította acél testét. Ha nem sietünk teljes gőzzel a part felé, elsüllyedtünk volna. Így is a hajó feneke megtelt vízzel, és a hatalmas jármű a part közelében leült a homokos fenékre. A hajó megmenekült az elsüllyedéstől. Mindenki lótott-futott, az elsőtiszt harsány parancsokat osztogatott, a legénység a szivattyúkhoz rohant és már ömlött a kiemelt víz vissza a Dunába. Én sem akartam tétlenkedni, én is segíteni akartam, habár mint szakképzetlen dunásznak nem sok hasznomat vehették.

A fedélzeten ide-oda futkosva, különös recsegést hallottam. Mintha a hajó keble emelkedni, lélegzeni akarna. A ropogás erősödött és Fülöp főtisztnek jelentettem.

Homlokára ütött.

- A bakaporta feszül - kiáltotta. - Azonnal kinyitni a bakaportát!

Nekiláttunk, hogy a fedélzet felső ajtóit felnyissuk. Ezeket hívják az olasz bocca di porta után magyarul bakaportának. A vaspántok a vastag deszkákon már annyira megfeszültek, hogy emberi kéz le nem oldhatta őket. Fejszével kellett széthasítani a fedelet. Én is fejszét ragadtam és hasogattam a deszkákat. Munkához nem szokott tenyerem csakhamar feltört, de nem tágítottam. A ropogás, a nyikorgás zaja nőttön nőtt, a deszkák domborúan emelkedtek, de fejszéink széles nyílást vágtak rajtuk, és ez a nyílás elárulta a ropogás okát. A hajó méhe négyszáz tonna borsót tárolt, amelynek tetejére üveg- és porcelánárut helyeztek. A zátony által hasított résen át a víz ellepte a borsót és megdagasztotta. A megdagadt borsó szétmorzsolta az üveg- és porcelánárut és szétfeszíteni készült a bakaportát. Ha idejekorán nem adunk neki levegőt, szétrobbantja a hajó testét.

Nagyot lélegzettünk és siettünk a további mentésre. Első szereplésem mint hajósinasnak szépen sikerült, a kapitány megdicsért éberségemért és megszorította kezemet. Jobban esett ez az elismerés, mint hiú tudósok dicsérete.

Az árbocra felhúztuk a fekete gömböt, jelezve, hogy a hajó veszélyben van, és néhány perc múlva már jöttek a dunai hajók hatalmas gőzszivattyúikkal kiemelni a vizet szerencsétlen "Kassá"-nk gyomrából. A rakomány egy részét sikerült megmenteni, a kárt szenvedett árut a Dunába öntöttük. Így pusztul el milliós érték egy szakadás miatt, akár torpedó, akár alattomos zátony okozza a hajó testén.

A "Kassá"-ról áthajóztak a "Szeged" nevű motoros tengerjáró hajóra. Ennek a kapitánya sajnos, gyomorbajos volt. Csak burgonyapürén élt, és a legénységről is azt hitte, hogy jóllakik burgonyapürével. Nem is éreztem jól magamat a "Szeged"-en, és Ruszcsuk kikötőjében megragadtam az alkalmat, hogy áthajózzam a "Duna" nevű ezerkétszáz tonnás tengerjáróra. Ennek kapitánya, Edvi Illés Gyula, minden tekintetben ínyenc. A legénységi ellátás is kitűnő volt. Különben más híre is volt a "Duná"-nak. Eredetileg francia teherhajó volt és a világháborúban elsüllyesztett egy német tengeralattjárót. Óriási raktáraiban rengeteg árut halmozott fel és tetejébe még azt a rakományt is felvette, amit a megsérült "Kassá"-ból megmentettek. Ennek lebonyolítására három hétig kellett vesztegelnünk Brailában.

Brailánál a Duna medre már olyan széles és mély, hogy tengeri hajók is horgonyt vethetnek kikötőjében. Maga a város tiszta és a román városok vígkedvű életét sugározza. A főúton a kávéházakat délutánonként megtöltik a dolgukat jól végzett naplopók, akik több bölcsességet látnak a szórakozásban, mint a nehéz munkában. Esténként a "Duna" tisztjei rendesen a parti vendéglőkben vacsoráztak, és engem, aki a drenkovai eset után matróznak léptem elő, demokratikus szellemben magukkal vittek. A román ételek kitűnőek, a román nők elragadóan kedvesek és az élet olcsó. A Duann-féle vendéglőben már a cigányprímás is ismert, és jókedvünk oly magasra hágott, hogy egy ízben kezembe adta hegedűjét és a "mester"-nek kijáró tisztelettel hallgatta ő is, a közönség is játékomat. Persze magyar nótákat játszottam és hozzájárultam a magyar-román nép barátságának megerősítéséhez. Alaposan meg is tapsoltak.

Nehéz szívvel és még nehezebb rakománnyal indultunk el Brailából a Duna deltáján át a Fekete-tenger felé. Késő este értünk a torkolathoz, ahol sötéten feketéllett a tenger vize. Rövid időre megálltunk, hogy kipihenten szálljunk szembe a haragos elemekkel. Ahogy elindultunk, dunászokból tengerészek lettünk. Ezt a változást a hajón két lélek megrendülve és megfélemlítve vette tudomásul: én, az újdonsült matróz és egy szürkés szőrű kiskutya. Egy régebbi úton szedték fel Isztanbulban és a fiatal állat hamarosan megszokta a vízi életet. Naphosszat futkározott a fedélzeten, elheverészett a ponyvákon, végigsétált a keskeny pallókon és tökéletesen kiismerte magát a hajó minden helyiségében. A konyhába nem merészkedett; türelmesen megvárta, amíg a szakács kiosztja a legénység kosztját, a maradványból azután vígan lakmározott. A hajóhoz illően Duna névre hallgatott. A tengeri betegség bajtársammá avatta a szó legszorosabb értelmében.

A nyílt tengeren a hajó a feltornyosuló hullámokon bukdácsolni és hemperegni kezdett. Ez rendes jelenség minden mozgó tengeren, de ezúttal a Fekete-tenger haragosabb volt a szokásosnál. Dühös szél kavarta fel a hullámokat és hegyekbe dagasztotta, amelyeknek tetejét sistergő taraj koronázta. Felséges látvány volt az éjszakában, de képtelen voltam élvezni. Elfogott a tengeri betegség, szédültem, jobbra-balra inogtam és rettenetesen rosszul lettem. Szégyenkezve és leverve vánszorogtam le fekvőhelyemre. A vihar mind erősebben tombolt, és a parancsnok a fedélzetre rendelte az egész legénységet. A hajó a "Kassa" rakományának jó részét már csak a fedélzeten tudta elhelyezni, és ott drótsodronyokkal rögzítették meg. Ahogy a hajó hempergett és csúszott le a hullámvölgybe, a sodrony megfeszült és kísérteties nyikorgással tetézte a hullámverés bőgését. Lent, fekhelyemen csak azt éreztem, hogy a hajótestet valami hatalmas erő emeli, azután ledobja a mélységbe, és oldalait vadul csapkodja a víz. Néha, mintha oldalbordái betörtek volna, összehúzódott teste, azután megugrott, mint a megijedt csikó. Hallottam, hogy a szomszédos ebédlőben az asztal felborult és kettétört, a székek és a falhoz erősített lócák szanaszét gurultak és egymást zúzták. Kilódultam - az ágyból, és a kis asztalról rám zuhant egy csomó könyv. Ez a koppanás egy pillanatra elfelejtette velem szörnyű rosszullétemet. Némely betegséget fejbeveréssel lehet enyhíteni. Oldalam fájt, fejem kóválygott, krákogó torkom hiába kért segédanyagot már légen kiürült gyomromból. Visszamásztam ágyamra és karfájába fogóztam, hogy ismét le ne essem. Künn tombolt, őrjöngött a vihar. Bőgött, ordított, sistergett, fütyült, sivított és verte a feldühödött tarajos hullámokat a hajóra, amelyet néha percekre teljesen elborítottak. Mint a mennydörgés, olyan hanggal zúdul a temérdek víz a fedélzetre és a lekötött rakományra. Betörheti a mennyezetet és darabokra szaggatja a hajót. A tengeri betegség elpusztítja az akaraterőt és tehetetlen, életunt bábbá silányítja az embert. Nem ellenkezne, ha a tengerbe dobnák.

Ilyen állapotba süllyedve hevertem helyemen, hol az ágyban, hol a padlón, lihegve, hörögve, amikor megszólalt a fedélzeten a vészsíp. Sikoltva hasította át a levegőt, túlharsogva a vihar ordítását. Megremegtem hangjára. Újból megszólalt, most még vészesebben vijjogott. Elalélt agyamon ez az ijesztő vijjogás mint egy tőrszúrás cikázott át: a hajó veszélyben van! Fel a fedélzetre, utolsó leheletünkkel menteni kell a vagyont, életet, becsületet. Feltápászkodtam, de azonnal felbuktam. Az ágy lábába kapaszkodva vonszoltam magamat a vaslétra felé, amely a hajó mélyéből a fedélzetre vezetett. Görcsösen ragadtam meg legalsó fokát és húzódzkodtam felfelé. Ahogy a hajó bukdácsolt, vízszintesen lógtam le a létráról, avagy hason feküdtem rajta, és amikor bukdácsolását megtoldotta hempergéssel, oldalt függtem le, de a fokokat el nem eresztettem. Nagy ijedelemben nem vettem észre, hogy milyen beteg vagyok. Hosszas küszködés után valahogy felértem a fedélzetre. Rettenetes látvány tárult elém. A lámpa imbolygó fényénél sápadt arcú, elnyűtt matrózok rekedt kiáltások kíséretében húzták a sodronyokat. A rakomány megcsúszott, és a hajó elvesztette egyensúlyát. Ha még tovább csúszik, belebukfencezik a feneketlen mélységbe. Kétségbeesve, a halál küszöbén feszítették izmaikat a matrózok, hogy megrögzítsék a megindult terhet. Vízhatlan kabátot és kucsmát dobott rám valaki, és már húztam én is a kötelet. A hullám átcsapott rajtam és elsodort, de egy nagy ládában megakadtam. Talpra álltam és húztam. A sós víz és a drótkötél felmarta tenyeremet, s ahogy vonszolt magával, a fedélzetre feküdtem és lábammal támasztottam meg guruló testemet. Hörgés, rekedt kétségbeesés, hideg, sós zuhany, vezényszó és emberfeletti erőlködés pokoli zűrzavara hullámzott körülöttünk. Térdkalácsom megsérült, azt hittem, hogy levált lábamról. Nem baj, most az egész életről van szó! Feltápászkodtam, elbuktam, gurulva is húztam, fogcsikorgatva, a drótot. Ha egy pillanatra lefolyt rólunk a hullám, megrettenve láttam matróztársaim kidülledt szemében a rémületet. Öreg tengeri medvék - ők tudják, hogy most miről van szó! Minden erőmet megfeszítettem, tüdőm utolsó leheletével elordítottam magamat: húzni!, húzni! és hangomat elnyelte társaim vezényszava: hórukk! És így húztam és húztunk, nem tudom, meddig.

Nem tudom, hogyan kerültem vissza a hajó mélyébe, fekvőhelyemre. Amikor lassan magamhoz tértem mély álmomból, a ringás már megszűnt. Megdörzsöltem szememet: a tenger fenekén fekszünk valamennyien ilyen csendesen? De nem! Minden száraz volt, csak ruhám és ágyam nedvesedett át az éjszakai zuhanyfürdő vizétől. Felszaladtam a létrán. Most fürgén kúsztam fel rajta. Künn ragyogott a nap. Isztanbulban horgonyzott a "Duna", egykedvűen, a Boszporusz tündérkertjében, mintha semmi sem történt volna vele az elmúlt éjszakában.

Jelentkeztem a parancsnoknál. Még sápadt volt az arca, de mosolygott.

- Már táviratoztam Pestre - mondta és megrázta kezemet. - Megmentetted a hajót.

Meglepetve néztem rá. Talán tengeri betegségem miatt gúnyolódik.

- Nem gúnyolódom - folytatta. - Derekasan megálltad a helyedet és jó példával szolgáltál a többieknek. Néha egy dekányi súly felbillenti a mérleget. Te voltál az a dekányi súly, amely megállította a rakományt. Előléptél elsőosztályú matrózzá.

Ezzel fejezte be mondatát. Előttem Isztanbul hét dombja, ifjúságom álma, férfikorom küzdőtere, tanulmányom tárgya, és most ezen a szívemhez nőtt helyen lettem matróz. Nagyon boldognak éreztem magamat.

A boszporuszi Büjük Deréből, ahol a "Duna" horgonyt vetett, be kellett mennünk Isztanbul belső kikötőjébe. A háború miatt hajók csak az aknák helyét pontosan ismerő helybeli révkalauzok vezetésével vonulhattak be a kikötőbe. A török révkalauz délelőtt megérkezett és lomhán felkúszott a hajóra. Parancsnokunk foga között morgott.

- Már megint ezt a "vénasszonyt" kaptuk.

Én várakozással néztem a "vénasszonynak" címzett révkalauzra, mert török volt, és mivel évek óta nem voltam Törökországban, a török beszélgetés lehetőségének szerfelett megörültem. Sajnos, sok hasznom nem volt belőle. Csak azt tudtam meg tőle, hogy az a gyönyörű fehér jacht a Boszporuszban egy amerikai milliomosé volt, és a török állam megvette Musztafa Kemál számára.

Úgy látszik, parancsnokunk szomorú tapasztalatokból ítélt a révkalauz szellemi képességeiről, mert bizony a hajdarpasai kikötésnél majdnem nekikormányzott a kőmólónak.

Isztanbul bejárata még mindig elbűvölő, habár tagadhatatlan, hogy nagyon sokat veszített régi egzotikus bájából. Hol vannak a Boszporusz csipkézett erkélyű fapalotái, a pasák meghitt nyári villái? Helyettük modern, merev vonalú betonépületek unalmas sora emelkedik ki a ciprusfák közül. Mily ellentét! Az Aranyszarv egyik oldalán még felénk ásít az álomba merült régi palota, ahol hajdan a nagy szultánok éltek szűk szobákban, és ahová a képzelet több fényt, ragyogást varázsolt, mint amilyen a rideg valóság volt... A galatai oldalon a vaskos galatai torony még állja a sarat a körülötte ágaskodó újszerű épületek között, de a régi, regényes Konstantinápoly áldozatul esett az időnek, a kérlelhetetlen haladásnak. Még szomorúbbá hangolt az emlékezés, amikor partra szálltam. Még törökül beszélnek, mint régen, amikor kora ifjúságom álmait szövögettem a rozoga török faházak között, de akkor a csónakosok, a hordárok bugyogót hordtak és turbán takarta fejüket, az úri osztály női sokszínű selyemruhában, lefátyolozott arccal libegtek előttünk, a papság pedig rikító kaftánokban, olvasót pergetve csoszogott méltóságteljes léptekkel a csendes utcákon...

Ma éppen ez a keleti méltóságteljesség hiányzik. Konstantinápoly elvesztette egyéniségét - ezért nem érdekes. Olyan akar lenni, mint a többi, unalmas, a hajszától fáradt idegzetű európaiak városai. A világ lassan, de biztosan elprózaiasodik, a költőknek a távoli berkekbe kell vonulniuk, hogy dalaikon elábrándozzanak. Kozmopolita lett a világ, és a próza, amit ez a kozmopolita világ beszél, tele van stílusbeli hibákkal. Az én régi, költői Konstantinápolyomat - moszlim diáktanyáival, arab és perzsa írók idézetektől hangos apró kávéházaival, titokzatos asszonyvilágával - már nem találtam többé. Elsüllyedt, mint távoli ifjúságom többi emléke. Be nagy kár érte!...

A tengerész nem ér rá, hogy kikötőben sokáig sirassa a múltat. A tengerész élete a mozgás, a változás. Minden kikötőben találhat drága emléket, édes szerelmet, de el kell szakadnia tőle, mert kész a rakomány, már csikorog a vasmacska: tovább, tovább!

Amikor elhagytuk Isztanbult, kivilágított szökőkutak sugároztak ki a földből, ünnepelvén a köztársaság kikiáltásának évfordulóját. Kifutottunk a Márvány-tengerre. Lassan elmaradtak mögöttünk a várfalak, amelyeket hajdan Botond döngetett buzogányával, és a Hét-torony csipkés peremű bástyái, amelyek mögül annyi bús magyar szív vágyódott vissza a szabad hazába. Az idő szépre fordult, de a délnyugati erős szél hátráltatta menetünket. A "Duna" erősen bukdácsolt, csavarja kiemelkedett a vízből, amikor orra lemerült, és a gép gyors zakatolással "meg-megszaladt". Lépésben haladtunk előre. A Dardanelláknál meg kellett állnunk, nem volt ésszerű, hogy az erős ár és a szél ellen küzdjünk. Egy éjszakát töltöttünk a szoros bejáratánál, és álmodhattunk a régmúlt idők nagy halottairól. Az ázsiai partról felénk szálltak a trójai háború nagy legendái, az európai parton ötvenezer angol katona fejfája állt őrt a sírok fölött. Alattunk a mélységben az elsüllyesztett angol és francia csatahajókról sóhajtottak szomorú dallamot a hazajáró lelkek az emberi gőgről és ostobaságról.

Másnap állandóan erős tengerjárásban folytattuk utunkat. A nap jórészét szégyenszemre nyugágyon heverve töltöttem. Hiába, nem sok hasznomat vette a hajó, pedig ugyancsak igyekeztem szolgálni. Ha kissé jobban voltam, a tiszteknek meséltem Kelet csodás világáról, a görög szigetek történelméről, a sok-sok legendáról, amely bearanyozza az Égei-tenger világát. Amikor még emeletes gályák szelték át a habokat, és a "buzdító" hortator kalapácsütéssel adta meg az evezősöknek az ütemet. A görög szigetek ontották az építési anyagot, a déloszi, pároszi márványt, amelyből Athén csodálatos templomait, színházait emelték, a sudár fatörzseket, amelyekből a hajók ezreit ácsolták. Évezredek rablógazdálkodása letarolta a természet adományait és megkopasztotta a termékeny, zöld szigeteket. Ma a szigetek a hajóról nézve sivár, kopár sziklatömbök, amelyek hidegen, meztelenül merednek ki az Égei-tenger azúrkék, fehérfodros hullámaiból. Csak belsejében szánthat az ember, ahová nem jutott el a hajóépítők szekercéje. Mily szerencse, hogy ma már nem fából építik a hajókat, hanem megkímélve a föld zöldellő életét, gyomrában vájkálnak, ércek után kutatva, hogy azokat feldolgozzák géppé, járművé. Az Égei-tenger kopár szigetei sok kincset rejtenek méhükben, szunnyadva várnak az emberi szellemre, amely felébreszti őket álmukból. Ki tudja, nem fognak-e akkor újból felsóhajtani, mint Vörösmarty földje: "Mily nehéz nekem az ember!"

Nem sokáig magyarázhattam. A szél nem hagyta abba támadását. Nekidülleszkedett hajónk oldalának és pajzán fütyörészéssel biztatta a vizet is támadásra. Nem tellett bele fél óra, és már ágaskodva rohantak egymásnak a tarajosok és üvöltve vágódtak a "Duna" acéltestének. Ez felsiklott a hullámhegyre, amely felemelte, megpörgette, hintáztatta és lecsúsztatta a hullámvölgy ölébe, vízzel öntve végig a lemerült hajótestet. Hajónk néha, mintha feljajdult volna a titáni ölelésben, talán félt, hogy a tenger összetöri bordáit.

Én megint rosszul lettem. Rettenetesen elszégyelltem magamat, és amikor gyomromból áldoztam Neptunnak, erős elhatározással egy cövekhez köttettem magamat a fedélzeten és vízhatlan ruhában fényképezni kezdtem a vadul tobzódó hullámokat. Lekaptam őket, amint dühös rohanással felém süvítettek, kámzsám alá rejtettem kodakomat, és már elmerültem a fedélzeten végigsöprő árban. A hideg zuhanyok kikergették gyomromból az utolsó lázadó tartalmat, s már csak hörgő hanggal válaszolhattam a dübörgő hullámoknak. Vagy harminc felvételt készítettem, amikor a kapitány leparancsolt a fedélzetről.

- Elszakadhat a kötél s lesodor a hullám a tengerbe, nem tudunk kimenteni.

Letámolyogtam fekvőhelyemre. Igaza volt a parancsnoknak. A következő órákban a "Duna" percről percre víz alatt volt. Amint kiemelkedett belőle, csak úgy ömlött le oldalairól a sós hullám.

Három és fél napig tartott ez a tánc. Ezalatt állandóan rosszul voltam. Mint a halottaiból feltámadott, úgy fogadtam Beirut kikötőjét. A háború miatt a hajók éjszaka nem közlekedhetnek a szíriai kikötőkben. A háború elvette az emberek amúgy is szűkre szabott eszét. A félelem, amit fontoskodva elővigyázatosságnak neveznek, sok fonák intézkedést szült. Mindenkiben kémet szimatoltak.

Beirutban ki akartam szállni, hogy Damaszkuszon át Bagdadba jussak, és onnan hatoljak be Arábia szűz területeire. A hajón megjelent a rendőrség, amelynek vezetője libanoni ember volt, de kitűnően beszélt franciául. Átnézte irataimat, elszedte útlevelemet, és szúrós tekintettel végigmérve, mindenféle kérdést intézett hozzám. Átadtam neki néhány ajánló levelet, amelyek szíriai tudósokhoz voltak címezve. Ezeket olvasás nélkül zsebre tette, majd poggyászom után érdeklődött, örömmel siettem le fekhelyemre, és feltártam előtte bőröndöm titkait. Még pénzemet is megszámlálta, és ezek után azt hihettem, hogy partra szállhatok. Nagyon csalódtam. A rendőrtiszt felizgatott képzeletében német kémmé változtam át, aki végveszélybe fogja dönteni a francia gyarmati állam létét. Úgy nézett rám, mint egy államokat felforgató rablógyilkosra, és ha nem bosszankodom, nagyon büszke lehettem volna, hogy az emberi butaság milyen fontosságot tulajdonít személyemnek. Tárcámban megtalálta feleségem és anyósom fényképét, és ez eldöntötte sorsomat. Anyós fényképét ilyen vakmerő útra elvinni nem lehet ártatlan cselekedet! Emögött valami rettenetes összeesküvés rejtőzhet. A fényképet "bűnjel" gyanánt lefoglalta; órák múlva - mialatt a hajót nem hagyhattam el, és rendőr vigyázott minden mozdulatomra - megkaptam a döntést: nem léphetek francia területre. A fényképet nem kaptam vissza. Anyósom fényképe azóta is valamelyik francia rendőrségi levéltárban várja az ítéletnapján való kiszabadulását.

Szomorú szívvel hagytam el Beirut kikötőjét. Útitervem felborult. Nem mehettem Szírián keresztül Arábiába. A "Duna" tisztikara és legénysége mindent elkövetett, hogy megvigasztaljon. Még a tenger is megszánt, és Beiruttól kezdve illedelmesen viselkedett. Érezte, hogy rajtam most már más oldalról esett súlyos sérelem, és nem tetézte keservemet szeszélyes kirohanásaival.

Siettünk tovább Egyiptomba. Port Szaidban egy napig időztünk. A Port Szaid-i üzleti negyedben felkerestem az ismerős boltokat, és tulajdonosaik örömmel fogadtak. Az utcán véletlenül még indiai ismerősökkel is találkoztam.

Egy nappal később Alexandriába futott be a "Duna". Feltettem fejemre fezemet, amelyet még előbbi utamról őriztem meg, és úgy néztem a szigorú vámőrök szemébe. Arabul szóltam hozzájuk, de ez sem mentesített az igen alapos vizsgálattól. Megtapogattak, zsebeimet kikutatták, még fezemet is leemelték fejemről, vajon nem rejtegetek alatta titkokat? Bolond világot teremtett a háború, állig felfegyverzett emberek minden ártatlan, fegyvertelen lénytől rettegnek.

Alexandriában érzékeny búcsút vettem Edvi Illés Gyula parancsnoktól, a tisztikartól és legénységi kartársaimtól. Búcsút vettem a "Duná"-tól is, amely kemény acéltestével védett a tenger vad hullámai ellen, s gépszíve minden dobbanásával egyre közelebb hozott céljainkhoz.

Mi mindig búcsúzunk valamitől, és tovasietünk előre, újabb célok után.

Elindultam Kairóba, újabb munka, újabb élmény és újabb csalódások felé.

XII. A TELIHOLD RAGYOGÁSÁBAN

(A háborús Kairó - Fogadtatás Arábiában - Olaj és whisky - Estély Mekkában -
A rableány szerelme - Vacsora a királynál - Légikaland egy arab pilótával -
Szabad-e lőtt túzokot enni? - Mohamedánok-e a németek? - A próféta csatamezőin -
Szerelmi dráma a sivatagban - Étlen-szomjan, homokviharban, pusztulás szélén -
Az igazi arab lovak földjén - Repülőút Egyiptomba, 1955-ben)

Kairóban régi ismerős voltam. Valamennyi íróval és tudóssal személyes kapcsolatot tartottam. Felújítottuk a régi emlékeket. Az idő halad, és minden változik. Keleten a változás sokkal gyorsabb, mert az indusztrializmus előretörésével századokat ugrik át. Négy év alatt Kairó társadalma is modernizálódott. Sok nő már fátyol nélkül jár az utcán, sőt nyilvános előadásokat tart, palotájába meghív férfivendégeket, s Alexandriában mogorva seikhek lányai együtt "strandolnak" férfiakkal. A maradi elemek ezt ugyan szigorúan elítélik, a nőemancipáció ilyen kinövései ellen egész irodalom keletkezett, ami élénk tollharchoz vezetett. Egyiptom új életre kelt: írnak, olvasnak, vitatkoznak az emberek. Amíg az aranyifjúság a moziból tanulja az európai életet és rajong annak kicsapongásaiért, a nemrég alapított tudományos akadémián nyelvújításról tárgyalnak, a Groppi-féle kávéházban haladó szellemű írók beszélik meg novelláik, regényeik, költeményeik tárgyát. Csütörtökön este az "Irodalom és Fordítás" bizottságában tudósok állapítják meg, milyen új könyveket fordíthatnak le arab nyelvre. Emellett az új napi- és hetilapok száma gombamódra nő. Rikkancsok éles kiáltása süvít bele a hangzűrzavarba, az utcai árus, a hűsítő italok, a robogó autók kürtje, a tevehajcsárok ordítozása és a taligák zörgése színes egyveleget zúdít ránk. Európa, Ázsia és Afrika találkozik és él ebben a színdús városban.

Mohón vetettem bele magamat az egyiptomi életbe. Csak egyik megnyilvánulásába, amely egyedül vonzott, de ellenállhatatlanul: a tudomány és irodalom hogyan visszhangozza az élet dübörgését.

Minden délután órákon át olvastam és vitáztam Sauki Aminnal, a tudományos akadémia titkárával, akinél kevés ember tud jobban arabul, ha egyáltalán tud! Be kellett csiszolnom nyelvemet az arab kiejtésbe, hogy tervezett arábiai utamon le ne leplezhessenek, és hitszegő gyanánt agyon ne verjenek. Inkább tökéletesen megtanultam arabul, amennyire ezt a nyelvet meg lehet tanulni. Felkerestem a mai egyiptomi irodalom és tudomány kiválóságait: dr. Táhá Huszeint, a vak tudóst, aki többet és messzebbre lát, mint épszemű kortársai, Abbasz al-Akkádot, a modern irodalmi kritika nagymesterét és elválaszthatatlan barátját, Abdul Kádir al-Mázinit, az arab stílus legnagyobb művészét, dr. Huszein Hejkel filozófust, dr. Manszur Fahmit és Ahmed Amin irodalomtörténészeket, Szaláma Muszát, a szociológust; minden csütörtökön együtt vacsoráztam Mahmud Tejmurral, ezzel a bájos, előkelő, nagy tehetségű regényíróval, Zaki Tulajmáttal, aki egyiptomi létére olyan tökéletesen tud franciául, hogy tíz évig színpadi rendező és színész volt Párizsban, Ibráhim Nádsi modern költővel, Taufik al-Hakimmal és Amin Haszuna regényírókkal, és sokszor vendége voltam a polihisztor Zaki Abu Sádi költő házának, aki az európai szellemet vitte bele az avasodó arab költészetbe. Se szeri, se száma a sok írónak, tudósnak, aki barátom, segítőtársam volt kairói tartózkodásom alatt. Boldog és büszke voltam abban az érzésben, hogy magukénak vallanak, egyenrangúnak tartanak. Számos arab tudományos kérdéshez hozzászóltam, és folyóiratok szívesen közölték cikkeimet, tudományos és társadalmi egyesületekben előadásokat tartottam. Mohamed szellemi paradicsomában érezhettem magamat, hiszen még a gyengébb, de bájosabb nem is figyelte munkásságomat. A gyönyörű Huda Sa'rávi asszony, a nőmozgalom vezére keleti stílusú, pazar berendezésű palotájában fogadott, ahol Maj Ziade, Sziza Nabrávi és a szépséges Szuhair al-Kalamávi írónőkkel ismerkedtem meg. Zejneb al-Hakim írónő villájában estélyt adott tiszteletemre, amelyen megjelent az egyiptomi irodalmi élet színe-java, közöttük a királyi család egy tagja és egy micisapkás férfi, akiről csakhamar kiderült, hogy Amánullah afgán király öccse. A Szovjetunióban szívta magába a haladó tanokat, s azoknak híve lett. Felesége, egy bajor királyi hercegnő, választékos előkelőséggel öltözködött, ami még jobban kiemelte az érdekes ellentétet közötte és az öltözködéssel nem törődő férje között. Amikor az asszony megtudta, hogy Mekkazarándok hadsi vagyok, utasította tizennégy éves kislányát, hogy illedelmesen csókoljon kezet nekem.

Valóban paradicsomi életem lett volna Kairóban a sok tudós, író és jóbarát között, ha a háború nem zavarta volna meg az életet. Afrikában olasz hadsereg támadott Egyiptom felé, és nemsokára a németek is beleavatkoztak. Az angolok újzélandi és ausztráliai katonákat hoztak Egyiptom megvédésére. Gyakran volt elsötétítés, és reflektorok keresték az ellenséges repülőket az éjszaka folyamán. A sötétség órákig tartott, és ezalatt minden járműnek, autónak, villamosnak egy helyben kellett állni, és várni a lefújást. A rendőrök fehér karszalaggal különböztették meg magukat a sötétben esetleg járni akaró "civilek"-től. Egyszer egy néger alaposan megtréfálta őket. Amikor ráförmedtek egyik éjszaka, hogy miért jár elsötétítés idején az utcán, azt felelte:

- A maguk fehér karszalagja és arca világít, a bomba csak magukat találhatja el. Én fekete vagyok tetőtől talpig, én el vagyok sötétítve!

A hatóság mindenkiben kémet látott. Velem egyáltalán nem volt tisztában a híres angol "intelligence department". Vezetője egy ízben kinyomozta, hogy bosnyák létemre felvettem a "Germanus" nevet, tehát német kém vagyok. Ekkora unintelligenciát nem tételeztem fel még erről az intézményről sem.

Amíg az ágyúk dörögtek a líbiai fronton, Kairó megtelt az "Anzac" válljelzésű angol hadsereggel. Australian, New-Zealand Auxiliary Corps, ez volt a rövidítés teljes címe. Jókedvű, kikapós fickók voltak, gyalogosok, tüzérek, repülők. Ha berúgtak - és ez majdnem állandó állapotuk volt -, nem bírtak magukkal. Egy italbárban az egyik újzélandi váltig erősítgette, hogy atyja házából ismer, és daddy-nek, apukámnak szólított, miközben öntötte mohamedán torkomba a tiltott whiskyt. Boldogtalan volt, amikor ölelő karjaiból kiszabadulva elfutottam haza. Szegény fiú, talán egy-két nap múlva lelövik gépével együtt, és szép, üde ifjúsága porrá ég!

Sajnos, láttam az "Anzac" tagjainak kevésbé mulatságos viselkedését is. Egy kávéházból figyeltem, hogyan rendetlenkednek részeg angol katonák.

- Sohasem láttam magyar katonát részegen - mondtam a mellettem ülő Haszuna barátomnak. - Illetlen és fegyelmezetlen dolog ez katonánál.

- Attól, hogy részeg - felelte komoran Haszuna - még jól verekedhet, sőt ittas állapotban a legharciasabb.

Tagadólag ráztam fejemet. Ebben a percben egy egyiptomi férfi sétált el a kávéház előtt felesége kíséretében. Két ausztráliai katona megállt előttük, tisztelgett, és egyik rögtön nevetve levette a férfi fejéről a fezt, és belekarolt az asszonyba. A férfi arabul segítségért kiáltott. Nincs a világon nagyobb lealázás mohamedán férfi számára, mint ha leveszik fezét és feleségéhez nyúlnak.

Haszuna is elvesztette türelmét, odaugrott a tántorgó ausztráliaihoz és alaposan leszidta. Én követtem. A katona egy pillanatra kijózanodott, tisztelettudóan összeütötte bokáját, eleresztette az asszony karját, amelyet most először érintett idegen férfi keze, meghajolt az egyiptomi férfi előtt és úgy adta vissza neki a fezt. Azután mosolyogva bocsánatot kért.

- Csak egy percre szerettem volna egyiptomi lenni - mondta - és egy gyönyörű asszonnyal sétálni. I pray, I beg your pardon! (Bocsánat, könyörgök.)

Volt ebben a jelenetben valami humoros kedvesség európai szemmel nézve, de a mohamedán Egyiptomban ez a viselkedés vérlázító és felejthetetlen fullánkot döfött a sértett szívébe.

Pedig az egyiptomi nacionalizmus az európai iskolák hatása alatt erősödött meg. A francia keresztény misszió-iskolák térítés jelszava alatt működtek, de vallási térítést nem értek el. Mohamedán nem hagyja el vallását, nemcsak azért, mert a renegátot a vallásjog nem részesíti többé védelemben, és bárki büntetlenül agyonütheti, hanem főképpen azért, mert szilárdan meg van győződve, hogy az iszlám Istennek Mohamed próféta által kinyilatkoztatott utolsó vallása, amely magában foglalja a zsidó és a keresztény hit minden bölcs és értékes tanítását. A keresztény francia és később az angol iskolák azonban európai nyelvek és európai gondolatok, irodalmak és intézmények ismeretét vezették be a moszlim Keleten, amely addig a középkor feudális rendjében tengette életét. Sem Egyiptomban, sem a többi arab nyelvű moszlim területen nem volt nacionalizmus. Sőt Napóleon expedíciója előtt még nációról sem lehetett szó. Ez az idegen invázió nyitotta ki a szemét sok, a múltban ábrándozó egyiptominak, aki azonban még egy századig tűrte a török uralmat. Ez az invázió keltette életre az új arab irodalmat, mint ahogy a beiruti jezsuiták és később az amerikai missziós iskolák ásták ki a feledésbe merült régi arab irodalmat.

Ma már teljes egészében virágzik az a nacionalizmus, amely Európában a XVIII. században ébredt és a XX. században érte el az álmos Keletet. Teljes egészében virágzik az európai hatás alatt keletkezett új arab irodalom és tudomány, amely az indusztrializmus segítségével mind szélesebb rétegeket von be bűvkörébe.

Néhány hónapi tartózkodás után ismét elindultam Arábiába. Szuezben szálltam hajóra és négy napi kellemes ringatózás után elérkeztem Dsiddába. Amikor a hajóról csónakba szálltam, egy pillanatra összerezzentem. Első utamról szóló könyvemet több európai nyelvre lefordították és az egyiptomi folyóiratok is bőven ismertették. Vajon most hogyan fogadnak a szigorú vahhabiták? De félelmem azonnal örömre változott, amikor az egyik motoros csónakban Abdullah Zeinel barátomat pillantottam meg.

- Ahlan va szahlan (Erezd magad kényelemben néped között) - kiáltotta felém, és azonnal átemelt csónakjába poggyászommal együtt.

Az arab viselet, a bő fejkendő, amelyet fonalból szőtt karika szorít le, minden arabnak marcona kifejezést kölcsönöz, mégha a világ legszelídebb embere is. Az arábiai szakállviselet, amely csak az állra szorítkozik és ott sötét bozótként terpeszkedik, egyenesen megfélemlítően hat.

Természetesen Zeinel házában telepedtem le. A kapunál széles mosollyal Rahim, a főrabszolga fogadott, mint régi ismerőst. Szeretettel rázta meg kezemet, azután homlokához illesztette az engedelmesség jeléül. Rahim fekete néger, ősei eladták magukat a Zeinel családnak, és az itt született gyermekek mind a család tulajdonába kerültek. Rahim már idős ember és erősen deresedik, de fogait minden filmprimadonna megirigyelheti, övén nagy karikán számtalan kulcs lóg, ő kezeli Zeinel minden vagyonát, még a páncélszekrényt is. Minden gazdájának a tulajdona: a ház, a föld, a pénz, a tevék, a kincsek és ő maga is egész családjával, mégis hűséges társként férnek meg egymással.

Tapsolt, amire előtűnt a többi rabszolga, megcsókolták kezemet, amelyből előbb kirántották bőröndömet, és hangos üdvözléssel szobámba vezettek. Néhány óráig pihentem, amikor halk kopogtatás jelezte vendég jövetelét. Abdullah, házigazdám jelent meg a küszöbön, és hívott, hogy jöjjek le az ebédlőbe, mert a vendégek már egybegyűltek. Tiszteletemre meghívta Dsidda előkelőségét: ott volt az öreg, tudós Mohamed Naszif, akinek vendége voltam első arábiai utamon, és fia, a kövér Huszein, Abdul Kaddusz író, Abdul Kádir és Szulejmán Nadsdi, a pénzügyminiszter. Sorban kezet szorítottak velem, bensőséges szeretet sugárzott fekete szemükből. Félelemre, aggodalomra nem volt okom.

Megmostuk kezünket, kiöblítettük szánkat, azután letelepedtünk a padlóra a kiterített hosszú, széles abrosz mellé, lábunkat mélyen magunk alá húzva, hogy kényelmesen nyúlhassunk az étel után. Nekem puha párnát adtak, megtiszteltetés és gyengédség jeléül. Az ebéd kitűnő volt. Színes halak úszkálnak a Vörös-tengerben, ezeknek húsát művésziesen tudják elkészíteni a dsiddai szakácsok. Töltött galamb, töltött csirke, pirított juhhús és édes tészták sora az előjátéka a majdan a paradicsomban élvezendő örömöknek.

Ebéd után üdvözlő táviratot adtam fel a Riádhban tartózkodó Ibn Szaud királynak és a trónörökösnek, és még vígan együtt ültünk, amikor kilencszáz kilométernyi távolságból már meg is jött a válasz: Őfelsége vendégül fogad és szeretettel üdvözöl. Mily gyorsan röppen el az idő ma Arábia sivatagjai fölött. Ezer évig semmi sem változott, mintha minden álomba merült volna. Most szikratávíró, autó és repülőgép zsugorítja össze azokat a mérhetetlen távokat, amiken a minap még tevék csontvázai jelezték a karavánok útját! Most az állami autóbuszok százai szállítják az utasokat városról városra, és csak a nomád törzsek baktatnak szomorú tevéiken oázistól oázisig.

Szulejmán Nadsdi pénzügyminiszter a választávirat vétele után arra kért: keressem fel másnap hivatalában, hogy arábiai vendégeskedésem részleteit megbeszéljük. Az első nap már diadallal végződött. Estére Mohamed Naszifhoz voltam hivatalos vacsorára. Újabb vendégek, újabb barátok és újabb ételek. Barátságos szívem határtalan, de gyomrom az arábiai vendégszeretethez mérten nagyon szűk. A dús ebéd után úgy éreztem, hogy legalább egy napig koplalni fogok, és vacsorát nem is ehetem. De az arab szíveket, amelyek a gyomron át is szeretnek, nem lehet megsérteni. Ennem kellett fulladásig. Másnap elrejtőztem barátaim elől.

Arábia a világ legsivárabb területe. Óriási területének négyötöd része sivatag, de a geológusok a Perzsa-öböl mentén gazdag olajrétegeket fedeztek fel a föld színe alatt, ami ezt a szegény országot, illetve Ibn Szaud királyt és családját a világ krőzusainak polcára emelte. Az arab napszámos és munkás, akit a teve mellől szegődtettek el az olajkutak mellé, éppen hogy jobb megélhetést talált, mint azelőtt. Arábiában az olaj busás jövedelme azé az államé, amely maga a király. XIV. Lajos híres mondását, hogy "az állam én vagyok", az arab király teljes egészében megvalósította.

Az amerikai olajtársaság, akié az olajkoncesszió, Dsiddában épített magának hivatalt. Saját villanyvilágításuk, hűtőkészülékük, amerikai konyhájuk és különösen sok italuk van. Nem mohamedán ember Dsidda falaitól tíz kilométernél messzebb nem mehet Kelet felé. Az már szent terület. A tengerben a cápák miatt nem lehet fürödni. Mivel töltse az a pár amerikai mérnök és geológus szabad idejét? Esténként kártyáznak és isznak. A vahhabita szekta, amelyhez a király is tartozik, szigorúan eltiltja a szeszesitalok élvezetét, de az amerikai ház területen kívüli. Ott annyi pálinka volt felhalmozva, hogy egész Arábia berúghatott volna tőle. A nehéz, zsíros vacsorák után egy kis alkoholért ebbe a házba menekültem., és az unott, fásult "yankeek" - szívesen fogadtak.

Két hétig maradtam Dsiddában. Egy ugrásra, most már kényelmes autón, átszaladtam Mekkába. Ez a látogatásom nem esett a zarándoklati hónapra, tehát nem kellett az összes szertartást elvégeznem. Csupán a két törülközőt felöltve hétszer kellett körüljárnom a kábát. Ezt régi vezetőmmel, Abdullah Bejtulmallal végeztem el. Zeinel mekkai házában szálltam meg. Ő maga Dsiddában maradt, de mekkai házának szolgaszemélyzete gondoskodott jólétemről. Mekkában rettenetes záporesőnek voltam tanúja. A rekkenő hőségben, február végén, az ég csatornái megnyíltak, és öntötték a vizet a szűk völgykatlanba. A levegő kellemesen lehűlt; de a kába oszlopcsarnoka víz alá került. Nem ritka esemény ez Mekkában.

Régi barátaim sorban meghívtak. Egész nap talpon voltam, csak a kora délutánokat aludtam át. Öt óra felé felébredtem, és akkor egy korsó vizet csepegtettem a tarkómra. Mennyei élvezet volt ez egy negyed órára! De mekkai estéim és éjszakáim felejthetetlenek maradnak.

Abdul Gaffár, vagyonos ember, számos baráttal együtt meghívott vacsorára. Agyonkínzott gyomromra való tekintettel megígérte, hogy csak szerény, kíméletes, nyolc-fogásos vacsorában lesz részem. Napnyugta előtt indultam el barátomhoz. Háza már megtelt a vendégsereggel. Amikor valamennyien együtt voltunk, a házigazda vezetésével elmondtuk naplementi imánkat. Mély csend borult Mekkára. Mindenki imádkozik. Itt, ebben a kopár, sivár sziklavölgyben van Allah háza, ide fordul most imáiban háromszázmillió mohamedán, elfelejti a föld sarát, és elmerül a hit balzsamába.

Lá iláha illá' lláhu - nincsenek istenek, kivéve az egy igaz Istent - hangzott el ajkunkról, és mélyen meghajtottuk derekunkat. Azután emlékezetünkbe jut a Korán sok verssora, mint felfűzött gyöngyök, úgy peregnek nyelvünkre.

"Vajon nem tártuk-e ki kebled és nem vettük át terhed, amely lenyűgözte tested és felemelte híred? Bizony, a baj után jó a jó, bizony a baj után jó a jó! És ha megkönnyebbültél, tovább kínlódj és csak Uradhoz vágyódj!"

De hiába vette át az Úr terhünket, újabb súlyok nehezedtek ránk. És a Korán versei megint nyelvemre lopóztak:

"Tekintsd a hajnalt és az éjet, amikor betakart, nem hagyott el Urad és nem gyűlölt meg téged. A túlvilág jobb mint földi léted. Megjutalmaz Isten és lészen bő béred. Vajon nem talált árvának és adott menedéket? Tévelygőnek talált és ő lett vezetéked..."

Van-e csalódott lélek, amely ezután sem tud felegyenesedni s bátran haladni azon az úton, amelyet a törvény rendelt számára? A mekkai levegő sóhajokkal telik meg. Allahhoz fohászkodik a boldog hivő, a számító kereskedő, az éhező szolga és a jóllakott úr. Talán a bűnös éppen úgy, mint az ártatlan. Mert Allah megértő és megbocsátó.

Elvégeztük utolsó lebomlásunkat és a földön guggolva áldást kértünk a prófétára, családjára és minden igazhitű mohamedánra. Azután feltápászkodtunk és átmentünk a tágas ebédlőbe. A szolgák hozták az ibrikeket és törülközőket, megmostuk kezünket, szánkat és tisztult lélekkel ültünk le a vacsorához. Abdul Gaffár nem hazudott: a vacsora csakugyan nyolc kitűnő fogásból állt. Vacsora után a szokásos kézmosás, és a házigazda egy szűk folyosón átvezetett a belső terembe, ahová a külvilág zaja nem juthatott el. Ebben a hátsó teremben a jóllakott baráti társaság zavartalanul mulathatott. Már amennyire a mai Arábiában mulatni lehet. A szigorú vahhabiták elítélik a szórakozást. Elég a Korán és a próféta hagyománya. Ebben van az élet törvénye letéve, és az élet törvény, nem élvezet.

De a vahhabita Arábiában sem tudta a törvény kiölni az érzést, a vágyat a szabadság után. Petróleumlámpákkal megvilágított teremben kereveteken hanyattdőlve ültünk. Dohányozni nem volna szabad, és mégis egy ősapát vízipipa duruzsolása zsongott a levegőben, gazdájuk a bugyborékoló hangok között belebámult a semmibe, hogy gondolatának szabad teret nyisson a végtelenbe.

Arab házban csak férfiak gyűlnek össze. A nők a hárem szobáiban lesik a hangokat, amelyek foszlányokban szüremkednek át a pálmatörzsekre támaszkodó vályog- és kőfalakon. A füsttel terhes és még éjjel is forróra hevített teremben rabszolgalányok feketekávét és teát szolgáltak fel. A kis Farida dél-arab virágszál; barna bőrű arcából tüzesen sütnek elő csillogó szemei. A sivatagi vad gazella kecses mozdulatai ringanak ennek a leánynak a bájában. Nyakán és karján ékszerek ragyognak, ruhája ékes, és amikor fejét lehajtva kínálja a vendéget, szende mosoly játszik ajka körül. Rableány, ura tulajdona, gazdája meg is ölheti. Ő mégis félelem nélkül mozog a sok torzonborz férfi körül, mint a madár a fenevadak ketrecében.

Férfiak, ha egymás közt vannak, sikamlós történeteket mesélnek. Ugyanezt teszik a háremekben a nők is. Egyik társunk, Al-Muszallami elmesélte, hogyan járt, amikor másodszor nősült. A lakodalmi ünnep után, amelyet a férfiak és a nők külön-külön tartottak meg, visszavonult lakásába, ahol már várta új felesége, akit természetesen még sohasem látott. Kívánsága az volt, hogy anyja életrevaló, erélyes lányt válasszon ki számára. Mikor a homályos, csak pislogó gyertyalángtól megvilágított szobába ért, a sarokban összekuporodva, vastagon kipárnázott ruhákba burkolva guggolt az asszony, fejét behúzva vállai közé. Al-Muszallami gyengéden megfogta felesége kezét és arcába akart nézni, amire az öklével megütötte. Al-Muszallami megtántorodott, de újból közeledett felesége felé, amire az ismét odasújtott öklével, elfordította arcát, majd körmével felhasította férje kezén a bőrt. Ez tehetetlen volt, mert hiába akarta viszonozni az ütést, a párnákkal kitömött asszony vértezve volt minden támadás ellen, és az új férj csak hosszas küzdelem árán - számtalan ütést, harapást és karmolást szenvedve - tudta rongyokban letépni az asszony ruháját, mire az feladta a harcot. Beduin lány volt, a harbok gőgös törzséből.

Ezen az elbeszélésen mindnyájan nevettünk és jókedvvel szürcsöltük a kávét. A vidám mese megtörte a jeget. A ház egyik rejtett zugábó] előkerült a gramofon, és csakhamar pajzán dalok és európai operettslágerek sikoltottak elő a finom acéltű alól, a mekkai ház hátsó termében a sötét arábiai éjszakában.

Azután a rableányok frissítőket hoztak. Egyikük szavalni tudott. Míg mi a kereveten kényelmesen hevertünk vagy guggoltunk, felállt elénk és pajkos verseket adott elő. A hangos nevetésre, amely szavalatát követte, elmosolyodott; csakhamar kiderült, hogy a vers kétértelmű szavait nem is értette, csak szajkó módra mondta el.

A szavalást éneklés követte. Búsan csendültek fel a lanttal kísért dalok a rableányok torkából. Az ének megváltoztatta a légkört. A mesék, amelyekkel az este kezdődött, vidám kacagást váltottak ki, a rableányok szavalata sem mélyítette el a hangulatot, de amikor elhalkult az ének, áhítatos csend állt be. Csak néha-néha hördült fel egy-egy vízipipa, ahogy gazdája nagyot szippantott belőle. Nem ittunk részegítő italt, de az idő éjfél felé járt, és a szellemek órája meghozta azt a meghatottságot, amit ittas emberek szoktak érezni, ha a bor felnyitja a gátakat.

Kábítóan mély csend ülte meg a termet. Hipnotikus áram kapcsolt össze valamennyiünket. Az arabok mélyen és szaggatottan sóhajtottak. Delejes hullám röppent át hozzánk a nők rejtelmes világából. Gondolataink a ház falán túl szárnyra keltek a sivatag homokja felé, az elhagyott táborhelyekre. A rokon lelkek közelebb húzódtak egymáshoz.

Al-Kutbi mellém húzódott és megfogta a kezemet. Meleg volt érintése és szeme forró lángot lövellt, amint szemembe akaszkodott.

- Annyira szereted? - kérdeztem.

Lehajtotta fejét és hallgatott. Nem eresztette el kezemet, és szíve verését éreztem karomban, ahogyan a megindult férfiúi lélek hajtotta vérét hevesen.

- Nem lehet a feleségem - kezdte lassan, vontatottan. - Szegény vagyok hozzá, és családja gőgös. Pedig rabja lettem örökre.

- Rabja egy nőnek? - korholtam. - Aki felét éri a férfinak?

- Úgy van - szólt komoran -, de az én értékem semmire apadt le, amióta megláttam. Arca mint a hold a hónap felében, szeme ragyog, mint a Canopus csillaga az égen. Én akarok apja lenni gyermekeinek, hogy vérem pezsdülése bennük új életre keljen!

Ijedten húzódtam el szenvedélye lángjától és más szomszéd után néztem. De hiába! Az éjféli terem felett dsinnek és manók cikáztak, és mindnyájan a szerelemről ábrándoztak. Ez vadul hadonászott kezével, és szava hasította a levegőt, annak szeme szikrázott és lángot lövellt. Amaz rekedten zokogott, mert felesége meghalt a sivatagban, és karjára fektette szakállas, bús fejét.

- Gyermekem anyja, a légben úszó felhő, szavam visszhangja, szívem vadgalambja, miért hagytál itt engem, mikor csak most él lelkemben az ihlet, kicsi gyermekünk a viruló kikelet. Ölelésed első ígéret volt és tüzed forrósága máris kihűlt. Szerelmem elhagytad és tested a halálnak adtad, pedig üdvösséged nálam találtad.

Összerezzentem. Egy erőteljes arab férfi zokogott előttem. Fia anyját siratta, aki nem fog több fiat szülni neki. Van-e ennél megrendítőbb veszteség a világon a férfi részére, aki gyermekeiben a maga örökkévalóságát látja biztosítva?

Az arabok alkották meg a szerelmi költészet legmegrendítőbb eszményképét az Azra fiaiban, akik olyan igazán szeretnek, hogy ha szeretnek - belehalnak.

A petróleumlámpák fáradtan pislogtak. Most egy csinos, fiatal rableány jött be a terembe és egymás után kicserélte a mécseseket. A leány közvetlenül mellettem tette le a lámpát, s amikor észrevette, hogy párnám a kerevetről a földre esett, felemelte és az ölembe fektette. Ráesett tekintetem. Szabályos arcán egy izom sem rándult meg, amikor barátságosan megköszöntem. Mozdulatai olyan kecsesek voltak, hogy rajta felejtettem szememet. Házigazdám észrevette, hogy figyelem rableányát, és mellém ült.

- Tetszik neked Aisa? - kérdezte.

- Nagyon kedves teremtés - válaszoltam és másra akartam fordítani beszédem fonalát, de Abdul Gaffár mintha meghökkent volna, megrázkódott.

- Mi az? - kérdeztem zavarodottan. - Csak nem bántottalak meg?

- Nem bántottál - felelte szomorúan - sőt örülök, hogy te is szépnek tartod. Énnekem nagyon tetszik.

- Boldog ura vagy ennek a rableánynak - mondtam neki mosolyogva.

- Boldog? - nagyot sóhajtott.

- Nem a tiéd? - kérdeztem.

- Az enyém, de rableány! Húsz aranyért vettem tízéves korában. Most tizenhat éves lett.

Kíváncsian néztem rá. Abdul Gaffár lehorgasztotta fejét és elcsukló hangon magyarázta:

- Elégek érte, hamuvá perzsel a szerelem.

- A rableányod! - ismételtem ridegen.

- A világon pénzért mindent meg lehet szerezni, hírt, dicsőséget, birtokot, mindent, de egy rabszolgaleány szerelmét, igaz szerelmét a világ semmi kincse sem biztosítja.

- Hiszen a tiéd! - válaszoltam.

- Ez az! A teste az enyém, a lelke az övé, és én az ő lelkét akarom, hogyha szemébe nézek, meglássam magamat lelke tükrében.

Szemében könny csillogott. Sajnálkozva néztem szép arcába. Két felesége, számos gyermeke volt, és árva szíve egy rableány megvásárolhatatlan szerelméért égett.

Hosszú csend következett. Ó, szerelem, könnyeket ontasz keleten és nyugaton, fejedelmek palotájában és koldusok kunyhójában!

Éjfél már régen elmúlt, amikor egyedül, szomorúan baktattam hazafelé Mekka szűk, sötét sikátorain. A város mélyen aludt. Mikor az éjszakai piac terére értem, egy karaván vánszorgott egykedvűen, fáradtan a házak között. Az egyik tevehajcsár együgyű bús dallamot dúdolt:

"Az utam csak bánat és célom is bánat...
Mögöttem bánat és előttem bánat.
Nem hagy el soha, leghűbb barátom a bánat."

A felejthetetlen estély után még csak néhány napot töltöttem Mekkában. Felmásztam a kopár sziklahegyekre és gyönyörű márvány vonulatokat találtam hasadékaikban. Talán valamikor, talán nemsokára Arábia sivatagai alatt, a föld méhében sok értékes kincsre fognak bukkanni, és nemcsak az olaj lesz egyedüli forrása gazdagságának. De már akkor a népnek, ennek az éhező népnek is meg kell kapnia fáradságos munkájának jutalmát.

Autón robogtam vissza Dsiddába, hogy ruháim elrendezése után szakszerűen felkészülve induljak tovább Medinába. Közben Ibn Szaud király is megérkezett Dsiddába, és részese lettem egy valóban királyi vacsorának, amelynek juhcombjait saját felséges kezével osztotta szét vendégeinek. A királyi kegy különösen engem tüntetett ki, mert anyagi ajándékait értékben messze felülmúló szellemi kincsekkel halmozott el. Két teverakomány régi arab könyvvel gazdagította gyűjteményemet, s azok eddig ismeretlen tartalmát azóta számos tudományos értekezésben dolgoztam fel.

Két napig tart az út autón Medinába. Repülőgépen két óra alatt lehet a távot befutni. Erre is alkalmam lett volna, hiszen a királyi vendégjog minden alkalmatosságra kiterjedt, de annyi kaland után a szelídebb autót választottam. - Dsiddában ugyanis megismerkedtem egy bolondos arab pilótával, aki arab lévén természetesen úgy ült a volán mellé, ahogy azelőtt a tevenyereg cövekéhez. Nyelvével csettintett egyet, és a gép a levegőbe emelkedett.

Ez egy kétszemélyes vadászgép volt, amelyen ügyességét gyakorolta, arra az időre, ha majd a frengek ellen kell harcolnia. Addig unszolt, hogy végre nemzeti hiúságom megvédése végett felültem gépére. Jól odaszíjazott az üléshez, begyújtotta a motort és rohant, őrülten, fel a magasba. A gép rekedten berregett. Nem volt nagyon bizalmat keltő az egész vállalkozás, de pilótám kinevetett. Arab volt és meg akarta nekem mutatni, hogy az arabok nemcsak verseket tudnak költeni. Már kétezer méternél jóval magasabban száguldottunk, hol a sivatag, hol a tenger fölött, amikor a gép zakatolása hirtelen elhalt és fejjel lefelé bukott. Szívem torkomban vert, és görcsösen megragadtam az ülés deszkáját. Mire azt hittem, hogy meghaltam, már megint zúgott a motor, és a gép megint szárnyain suhant tovább.

- Kafza, já szídi lá takhaf! (Csak egy bukfenc, uram, ne félj!) - szólt hozzám nevetve a pilóta és a következő pillanatban megismételte tréfáját.

- Egyáltalán nem félek - mondtam akadozva, halottsápadtan -, de várnak barátaim, sok a dolgom, holnap utazom Medinába, csinálj még egy bukfencet, és azután szálljunk le a földre!

Ez hatott. Néhány perc múlva a földön voltunk, feloldották kötelékemet, roggyanó térdekkel kimásztam a gépből, megtapogattam magamat, hogy csakugyan életben maradtam-e, azután a barátok habbazá üdvrivalgását fogadtam. Megmentettem nemzetem becsületét, de Arábiában nem szálltam többé repülőre.

Medinában díszes szállás várt vendégül. Százegynéhány évvel ezelőtt Mehemed Ali egyiptomi alkirály rendházat alapított Medina főutcájában. Itt gyönyörű erkélyes szobát, mennyezetes ágyat és teljes ellátást kaptam. Mily pazar volt mostani szállásom Jahja barátom szegényes szobájához képest, ahol akkor a halált vártam. Első utam mégis Jahjához vezetett. Megragadta kezemet, karját nyakam köré fonta és nem akart elengedni. Arra kért, hogy legyek házának vendége, hiszen hogy a múltkor lakásában tartózkodtam, ez nagy tiszteletet szerzett neki az egész városban. Kérésének alátámasztására felesége már sütött egy csirkét és kitűnő zöldségekkel körítve már betolta a férfiszoba küszöbére, azután sietve távozott, nehogy a tiszteletre méltó, híres idegen tekintete ráessék. Jahja behozta a tálcát, rajta a sok ízes étellel, lehelyezte a kerevetre, és az én kedvemért ő is hozzálátott az evéshez. Arábiában mindig tudnak enni az emberek, ha van mit, hogy arra az időre tárolják, amikor nincs. Evés közben el kellett beszélnem életem sorát. Sok földet bejártam, sok frengi néppel érintkeztem, igazán csoda, hogy a gyaurok kezéből még élve visszakerültem a próféta városába.

- Hol van Mahmud? - kérdeztem.

- Valahol a Nedsd fennsík táján lehet - felelte Jahja -, karavánt vezet meg utasokat szállít. Gyakran jön Medinába. Van taligája, lova, gazdag ember lett belőle.

Ennek szerfelett megörültem és kértem Jahját, hogy Mahmudot, ha Medinába jön, okvetlenül küldje el hozzám.

- Persze hogy eljön - mondta diadalmasan. - Idejön hozzád, ó hadsi, mert te természetesen nálam maradsz!

Szegény embert csak hosszas rimánkodással tudtam meggyőzni, hogy nekem mint a király vendégének a rendházban kell laknom. De vele fogok elmenni most, hogy a nagymecsetben az üdvözlő imát elmondjam. Ez némiképpen megnyugtatta. Felöltözködött, hogy elkísérjen a mecsetbe. Az úton egy kétkerekű taligát fogott el és azon kellett a legnagyobb feltűnés közepette a mecset kapujához megérkeznem. Nagy csődület vett körül. Szépen kifejlődött szőke szakállam tekintélyt adott. Pasa - suttogták, és a mindenütt jelenlevő koldusok már kinyújtották kezüket, hogy vélt méltóságomnak megfelelő bakisist kapjanak. Jahja el akarta kergetni őket, de most én akartam felülmaradni. Ha már kocsin érkezem a mecsetbe, illő, hogy ahhoz mérten viselkedjem. Noblesse oblige! Ami aprópénzem volt, rögtön szétosztottam a kéregetők között. Áldást könyörögve kísértek be a mecsetbe. Itt elvégeztem két meghajlásból álló üdvözlő imámat, meglátogattam a próféta sírját és siettem vissza a rendházba. Természetesen kocsin. Azóta alig tudtam lopva gyalog járni az utcán.

Több hivatalos látogatást kellett tennem, a medinai kormányzónál, a Manhal (Forrás) folyóirat szerkesztőjénél, Abdul Káddusz Anszárinál, a rendház kórházának orvosainál és a nagymecset tudós papjainál. Hírem futótűzként terjedt el a városban. Itt még sokan emlékeznek a török uralomra, és számos török család él még Medinában. Kereskedők, iparosok, tanult emberek. Ezekkel is összejöttem, hiszen alig hogy lábamat a város kövezetére tettem, körémgyűltek a járókelők és üdvözöltek. Közmegegyezés folytán egyszerűen pasa efendinek szólítottak és tiltakozásomat csupán túlzott szerénységemnek tulajdonították. A koldusok azonban legkevésbé sem érvényesítették tiltakozásomat és elvárták az adományozott címemnek és rangomnak megfelelő alamizsnát. Előkelővé cseperedtem, hej, de sok pénzembe került ez az előkelőség!

De mindez eltörpül a medinaiak szeretete mellett. Délutánonként eljöttek a rendházba a vének, a tudósok, az írástudók. A nagy udvarban a vízmedence mellett ültünk és beszélgettünk. Tárgy akadt bőven. Allah vallása végtelen, és magyarázatának sincs határa. A világ minden eseménye, minden jelensége benne van abban a szóban: ilm (tudomány), amely olyan, mint az óceán, nem, nagyobb annál, mint az űr, amely folyton tágul, bővül. A Korán és a próféta hagyománya és a moszlim tudósok véleménye magában foglal mindent, amit emberi értelem felfoghatott, és felfog a jövőben, amikor talán már a csillagokkal fogunk közlekedni. Ezek a délutáni beszélgetések egy olyan világot nyitottak meg újra előttem, amelyet ismertem, de ha középkori jellegével merőben más volt is a mai Európa életénél, meghitt elzártságával érdekfeszítően hatott.

Beszélgetés közben egyik ismerősöm elmesélte, hogy barátja egy gyönyörű túzokféle madarat lőtt és neki ajánlotta fel ajándékba. De ő aggodalmaskodik, vajon vadon lőtt állatot szabad-e Medinában elfogyasztani. Ez nagyon fontos kérdés, ezt alaposan meg kell vitatni. Előkerülnek a próféta hagyományai, tettei és kijelentései és azoknak szigorúan ellenőrzött lerögzítései. A vitatkozók két pártra szakadnak. Az egyik párt szigorúan a Vahhabita szekta elveire hivatkozva tagadja a túzok elfogyasztásának törvényességét. A másik párt megcsömörölve a sok juhhústól, szívesen enne már szárnyast. Én is ehhez a párthoz tartoztam, és eszembe jutott Bukhári híres hagyománygyűjteményének egyik fejezete. E szerint, amikor a próféta utolsó évében Mekkába zarándokolt, elindulása után nemsokára, Medina határában, kísérete egy meglőtt vadszamárra bukkant. Megvárta, amíg előkerült a vadász, aki nem szándékozott zarándokolni, nem is volt zarándokruhába öltözve, és felajánlotta a prófétának az elejtett állatot. A próféta megengedte a hús élvezését, mert nem zarándok lőtte. Néhány nap múlva egy gazellát találtak, amelynek nyakába nyíl fúródott. Ennek húsát nem ehették, mert nem tudták, hogy ki lőtte: vajon profán öltözetű vagy zarándok volt-e az illető. Amit nem lőttek kimondott céllal zarándokoknak, azt ehetik, más vadat nem fogyaszthatnak. Mivel mi nem vagyunk zarándokruhában, nincs is zarándoklati idő, és a vadász is profán öltözékű ember, a túzok húsa megengedett élvezeti cikk.

Akik az én pártomon voltak, hosszas fejtegetésemtől fellélegzettek, a másik párthoz tartozók hibásnak találták a hasonlatot, és vitába szálltak. Ennek a vitának az volt az eredménye, hogy másnap csak kisebbségben maradt pártunk élvezte az ízesen elkészített túzokot.

De voltak ezeknek a délutáni beszélgetéseknek súlyosabb tárgyaik is. Elsősorban a háború. A kormányzónak hivatalos szikratávírója és rádiója is volt. Esténként ő és számos barátja feszült figyelemmel hallgatta a háborús híreket. A mohamedán világ jó része érzelmileg a németek mellé állt, mert nem ismerte őket és háborús céljaikban nem a német faj világuralmi törekvéseit, hanem az angolellenes irányzatot látták megvalósítva. Az angolellenesség és a franciák befolyásának gyengítése minden moszlim vágya, mert ezek gyaurok és a szegények urai. Ezért Medinában, a kormányzó palotájában lelkesen fogták a berlini rádió hadijelentését. A hitleristák egy bagdadi embert alkalmaztak az arab nyelvű hírek közvetítésére. Előbb rendesen a Koránból olvasott fel kenetteljes hangon néhány verset, azután rátért a napi eseményekre: "Ezek után jelentjük, hogy ismét elsüllyesztettük a gyaurok harmincöt hajóját a tengeren és végigbombáztuk a gyaurok városait szárazföldön. Allah segítségével meg fogjuk törni a gyaurok erejét, és az iszlám törvénye fog uralkodni a földön." Utána megint Korán-fejezetek következtek. Meg is volt ennek a hatása: Kairóban ebben a hiedelemben várták Rommel seregét, amelyet az önző angolok nem akarnak beengedni, Damaszkuszban a fellázadt francia ezredek mögé álltak a buzgó hívek, és széles Arábiában lesték, mikor szállnak le a mohamedánokat a nyomortól megváltó német repülőgépek.

Mindennek hatását én is éreztem. Egyik délutáni beszélgetésünk során, amikor számos újonnan érkezett vendég élvezte a rendház udvarának aránylagos hűvösségét, egy ismeretlen jövevény nagyon gyanakodva fogadta beszédemet.

Valamennyien csodálták hosszú utazásomat Európa távoli országaiban, és lehet, hogy sokan kételkedtek is szavahihetőségemben. Hiszen Medinában még senki sem látott olyan embert, aki Angliában, Skótországban, Dániában, Norvégia fjordjaiban, Svédország gyönyörű tiszta városaiban is járt és lakott. Ilyen ember talán csak a mesében van!

Az új jövevény, miután alaposan szemügyre vett, megszólalt.

- Ó, kegyes hadsi, nagy a te tapasztalatod a gyaurok országában, de te azt állítottad, hogy sokáig éltél az alemánok birodalmában, és érted is nyelvüket.

- Igen, Abdul Aziz uram - feleltem szerényen - ez igaz...

Mereven rám nézett, mint a vércse, amikor lecsapni készül áldozatára.

- Egy szóval sem említetted, hogy az alemánok mohamedánok, akik a gyaurok ellenségei és elpusztítói.

- Erről nem beszéltem velük - feleltem, átlátva cselvető szándékát. - Nem akartam feszegetni a hitvallást, mert én mint igazi moszlim, szunnita vagyok, az alemánok pedig siiták.

Ez a két moszlim felekezet gyűlöli egymást, és kijelentésemmel nemcsak a gyanút tereltem el magamról, hanem hatalmas csapást mértem a hitleri arab nyelvű propagandára is.

Medinai tartózkodásom célja a történelmi emlékek felkutatása volt. Ebben hathatósan segített Abdul Kaddusz Anszári, a Manhal folyóirat tudós szerkesztője. Végigjártam és felmértem azt az erődítési árok vonalat, amelyet Mohamed próféta húzatott, amikor a mekkaiak óriási sereggel megtámadták Medinát. Az arabok járatlanok voltak a várostromban, és egy Szelmán nevű perzsa ajánlotta a prófétának a védekezésnek ezt a módját. Kirándultam az ohodi csatatérre, ahol a próféta vereséget szenvedett, és egy kő kiütötte szemfogát. A kopár, sziklákkal körülzárt síkságon elhanyagoltan hevernek a hajdan felállított és a vahhabiták által lerombolt síremlékek romjai. Csak Hamzának, a próféta nagybátyjának sírja maradt meg valamennyire épen. Mindent lefényképeztem és felmértem.

Távolabbi csataterekre karavánnal mentem. Badr volt a próféta első győzelmének színhelye. Ezt okvetlenül látni akartam. Nem sokáig késett az alkalom. Egy kereskedői karaván Janbuba tartott, hogy a tengerparton lerakja áruit: teveszőrt, kecskeszőrt, datolyát és gyógyfüveket. Ehhez a karavánhoz csatlakoztam. Badrot is útbaejtik, ott letesznek, és Allah intézi majd további sorsomat. Most a kényelmesebb utazást választottam. Nem harci tevén, dalulon ültem, hanem átengedtem magamat a tágas kosárnyereg, a sukduf ringatásának.

A karaván gyöngysora vontatottan elindult. Teve teve után cuppogott, fejét méltóságteljesen emelgetve az előtte cammogó állat farka felett. A tevehajcsárok mezítláb lépdeltek mellettük. Én szerencsésen megleltem régi hajcsáromat, Mahmudot, aki az egész út igazgatását elvállalta és abbahagyta jobban jövedelmező foglalkozását, csakhogy velem jöhessen.

A látóhatáron már lebukott a nap korongja, és az ég lila, tűzvörös, sárgás sávok között a hideg acélszürke leplét borította a tájra. Néhány izmos pálmafa meredezett az ég felé, azután kiértünk az iszapos, homokos, majd kavicsos pusztába. Egész éjjel baktattunk, és már verőfényes nappal volt, amikor álmomból kutyaugatás keltett fel. Oázishoz közeledtünk. Mindenki felvidult, a teve oldalán lógó kecskebőr tömlők poshadt vizét kiönthetjük és újból friss forrásvizet ihatunk. Mily mennyei nektár a víz a sivatagi út után. Megálltunk az oázis közepén. Sátrak és vályogházak tarkították a teret. A hajcsárok letérdeltették állataikat, és mi kimásztunk a kosárnyeregből. Néhány asszony és lány is feltűnt, ahogy ügyesen kijut a kosárból és a teve nyakán át kúszik le a földre. Azonnal magukra borították fehér vászon leplüket, nehogy férfiszem, amelyben a sejtán sohasem alszik, megsértse őket tekintetével.

Mahmud felkapta cókmókomat és elindultunk szállás után.

Nem kellett messze mennünk, egy magas épület tornácán ülő csoportot pillantottam meg. A ház jómódot árult el, ezért ezt választottam szállásul. Arábiában nem voltak szállodák, a hivők ismerősökhöz szálltak meg, három napra. Ezalatt megemésztették a vendégszeretet adományait és utána továbbálltak egy másik ismerőshöz három napra. És akinek Arábia oázisaiban nincsen ismerőse, az úgy cselekszik, mint én.

- Asszalám alejkum, va rahmat Ulláhi va barakátuhu! (Béke veletek, Isten irgalma és áldása legyen rajtatok!) - szóltam a csoporthoz, amikor felléptem a tornác lépcsőjére. Mahmud illedelmesen megállt mögöttem.

- Va alejkum szalám va barakatuhu ta'ála (Adassék béke és a magasztos áldása neked is) - viszonozták kórusban, és ezzel már ismerősök lettünk.

Egy ősz szakállú férfi, akinek külseje elárulta, hogy ő a ház ura, felkelt és barátságos mosollyal felém sietett.

- Ahlan va szahlan! (Légy otthonos és kényelmes) - mondogatta többször, és kétszer tapsolt, mire elősietett egy szolga, Mahmud kezéből kivette kis táskámat és egy kényelmes szobába vezetett, ahol Mahmuddal együtt perceken belül fekvőhelyet készítettek számomra. Mahmud visszament a karaván térdeplőhelyére, én pedig kis mosakodás után, amelyben a szolga segédkezett, kimentem a tornácra újdonsült barátaimhoz beszélgetni. Mert erre, alvásra és evésre mindig ráér az arab úr. Házigazdám úr volt, és mint az ő vendége, én is élveztem ezt a kiváltságot.

- Egészséges vagy, ha Allah úgy akarja - kezdődött a társalgás. - Könnyítse meg a Mindenható terhedet! - mondta nyájasan házigazdám, és a többi vendég vagy rokon hangosan ismételte a jókívánságot.

- Oltalmat és enyhülést találtam házadban, az ég áldása legyen körülötted - feleltem én, mire feloldódott a nyelvek köteléke és nem telt bele öt perc, már mindent tudtunk egymásról. Ezalatt bőven ittuk a kávét.

- Én Abdul Karim, a kairói Azhar mecset seikhje, hadsi, kegyes tanulmányok elvégzésére jöttem Arábiába. A próféta életének nyomait kutatom.

- Szalla alejhi va szallama! (Béke és üdv lengje körül!) - mondták kórusban velem együtt.

Házigazdám vagyonos datolyaültetvényes és kereskedő volt, vendégei részint beduin barátai, részint üzlettársai. Arab viseletükben, hosszú subájukban és széles fejkendőjükben, amelyet fekete fonálzsinór szorított le, marcona volt tekintetük. Mellettem bő köpenyben kuporgott egy alak, akit eleinte nem is vettem észre, csak akkor lettem figyelmes rá, amikor beszéd közben könyökömmel véletlenül meglöktem. Visszariadtam egy pillanatra, amint tekintetem ráesett: szép tojásdad világosbarna arcán lányos szemek parázslottak, fejkendője alól hosszú fonatokban hullott alá szénfekete haja. Úgy látszott, hogy észrevette zavaromat, és mosollyal próbálta azt enyhíteni. Mily vakító fehér fogsor villant most elő száján és mily csábos sugarat árasztott szeme. Ilyen lányokat csak a paradicsombeli hurik között láthat az a boldog, aki odakerül. De hogyan kerül ez a szép lány közénk, férfiak közé? Ez a kényes helyzet és szomszédom szinte tüntető érdeklődése beszédem iránt, amit előrehajlásával árult el, teljesen kihozott sodromból. Talán kegyelt rabszolgaleány, és az én kedvemért tűrik meg maguk között?

Zavaromból az ebédre hívó jelzés segített ki. Előhozták a tálakat kézmosásra. Házigazdám öntötte kezemre a vizet. Ezt a pillanatot felhasználtam, hogy egy szokatlan kérdést tegyek fel:

- Ez a leány szintén velünk eszik? - és a szomszédomra mutattam.

Rengett a ház a nevetéstől, ami erre kitört a tornácon, harsogott az utca a visszhangtól. Házigazdám abbahagyta a kézmosást, a hasát fogta, a rabszolga, aki a tálat tartotta, ámulatában a földre öntötte tartalmát és száját tátva felejtette. Egyesek hanyatt feküdtek a földön és hemperegtek a kacagástól - ez arab szokás, így nevetni. Bájos szomszédnőm pedig úgy nyerített, mint egy megriadt csikó.

- Oszmán, az én fiam leány! - kiáltott görcsös nevetéssel az egyik vendég, és amikor már a tágas ebédlőteremben voltunk, még mindig fojtogatta a kacagás.

Most jobban szemügyre vettem Oszmánt. Nadsdi beduin suhanc volt, a legnemesebb fajtából, szabályos arca és különösen hosszú hajfürtjei tévesztettek meg. De ezt a szégyent senki sem mossa le róla. Ha nőnek nézünk egy beduin fiút, ez a legnagyobb szégyen a világon. Jó, hogy handsárjával nem döfött le azonnal. De vendéget három napig nem szabad bántani, azután védje meg magát, ha tudja, egy beduin haragjától.

A délutánt alvással töltöttem. Éjszaka indult el karavánunk újra, és én a kosárnyeregben elmélkedtem furcsa kalandomon. Háromnapi utazás után értem Badrba. Ez az oázis ma már faluvá nőtt azon a hegyektől körülvett tojás alakú síkon, ahol az iszlám korai történelmének első jelentős hadieseménye lejátszódott. A török uralom alatt erődöt építettek a sík északi felén, de ez ma elhanyagolt állapotban ásítozik a múlt tövében.

Badrban szintén "barátoknál" laktam. Ez az oázis termékeny talajon fekszik, lakói jómódot árulnak el, és vendégszeretetük még arab viszonylatban is páratlan. Az iszlám történelméről keveset tudtak, de érdeklődéssel hallgatták meséimet. Mahmud most már elválaszthatatlanul hozzám ragadt, velem együtt aludt és demokratikus egyenlőségben kivette részét az elismerésből és dicsőségből. A badrbeliek tudatlanságán felbuzdulva olyan dicshimnuszokat hazudott rólam, hogy szájtátva hallgattam. Nagyokat nyeltem, de meg nem cáfolhattam, mert ez mindkettőnk tekintélyét aláásta volna. El kellett tűrnöm, hogy - mintha csak az Ezeregyéjszakából idézne egy mesét - minden császárnak barátja vagyok, a királyok rokona, sőt én magam is király vagyok, aki országa kormányzását fivérére bízta, hogy a próféta nyomait kutassa és azután kihirdesse az iszlám diadalát az egész világon!

Badrban mindent szemügyre vettem, azután a Mahmud által szerzett karavánnal visszatértem Medinába. Ez hosszú gyöngysorú karaván volt és Medinát érintve tartott Khaibarba és onnan a Nadsd fennsíkra, Riádhba. Boldogan csatlakoztam hozzá, mert útba ejtette Khaibart is, ahol elmélkedhettem a próféta hadjáratán és a khaibari zsidók sorsán, akik hősiesen ellenálltak várszerű erődjeikben, de végül mégis megadásra kényszerültek. Az arab krónikaírók hosszasan emlékeznek meg az ostromról, amelynek eredményeként a próféta elrendelte, hogy a kinyilatkoztatott vallások hívei földhozamuk felét kötelesek leadni a győztes moszlimeknek, és ez maradt szabálya századokon át minden mohamedán adózásnak.

Ma Khaibarban már nem laknak zsidók, és váraik közül csak a Marhab erőd romjai dacolnak másfél ezer év enyészetével. Lakossága annyira kevert a néger rabszolgákkal, hogy azt hittem, a legsötétebb Afrikában járok. Rendkívül fanatikusok és a vahhabita puritán tanokból mindennemű világos bőrű emberre kiterjesztették az idegengyűlöletet. Örültem, hogy karavánunk kétnapi árukicserélés után útrakelt. Khaibar környékét sok száz kilométernyi távolságra lávaömlés borítja. A legutolsó vulkanikus kitörés a XIII. században történt és végigömlött a Vádi al Thebel mentén, kelet felé. Tevéink bukdácsolva haladtak előre, és én nagyokat zökkentem a kosárnyeregben. A derék Mahmud vigasztalt, pedig az ő meztelen talpát sebezték fel az éles kövek.

- Ez a mi törzsünk ősi földje - mondta. - Itt élt hajdan ősapánk, a nagy Harb. Neve háborút jelent, és mi, leszármazottjai nem félünk a háborútól.

Nap nap után egyformaságban telik, mégsem unalmas. Olykor egy vadtehén tűnik fel és kíváncsian néz ránk. Két merev szarva olyan közel van egymáshoz fejebúbján, hogy sokan azt hitték, csak egy szarva van. Még nem találkozott vadásszal életében, ezért nem is fél. Talán ő is átvett a Harb törzstől valami bátorságot? Kecses gazella is feltűnik, ijedten rebben el előlünk. Ezek már tapasztaltak egyet-mást és közelről látták a halált.

Karavánunk vas- és lakatosmunkát szállított Riádhba az ottani paloták számára. Teakfa faragású erkélylapok, szétrakható bútorok, csillárok és drága európai szövetek, brokátok alkották a rakományt. A sivatag hajói bendőikben tárolják az üzemanyagot. Az oázisokban felfrissítik élelmüket, teleszívják magukat édes forrásvízzel és mennek tovább életük útján. Kevés élelmiszert vittünk magunkkal, mert oázistól oázisig mindig találunk enni- és innivalót. Mahmud egy zsák tejpogácsát készített számomra, ujjlenyomatait megörökítve rajtuk, és biztatóit, hogy szükségben nem lesz részem. Bíztam benne, hiszen ő főzött rám, az ő kezében volt életem már többször.

Két napig pihentünk Al-Evajeth faluban és újult erővel baktattunk tovább a vádi mentén Szuleimiig. Itt hosszabb pihenőt tartottunk. A falubeliek azt ajánlották, hogy a karaván ne a szokásos utat kövesse Aneiza felé, hanem vágjon át délkeletre a Vádi Dsadakon át egyenesen a Vádi Ghureirhoz. Napokig erről folyt a vita. Én beletörődtem sorsomba, nekem annál is inkább tetszett ez a rövidítési terv, mert erre még európai ember nem járt, és érdekes élmény kínálkozott. Szuleimiben barátságot kötöttem néhány beduinnal, akik mindenáron ott akartak tartani és megházasítani.

- Nem illik ilyen derék, tudós embernek egyedül élni - mondták. - Sok fiat kell nemzeni - biztattak -, hogy a tudomány öröklődjék.

Nagy nehezen tudtam csak buzgalmukat elhárítani, írni-olvasni nem tudtak, de felmenő őseiket fejből elsorolták. Egy estéli beszélgetés alkalmával az egyik beduin, akit sájirnak, tudónak, költőnek címeztek, szomorú mesét mondott el. Nem mesének tartotta, hanem való történetnek, amely talán nem is egyszer, hanem többször is előfordul az arab pusztákon:

"Al-Ghuráb féktelen beduin volt, a dsuhajna törzs fia. Aisa szerelme miatt lett bujdosó. Először tulajdon testvérbátyját küldte féltékenységből a másvilágra, mert Aisára merte vetni a szemét. Azóta hontalanul bolyong, és a halál jár nyomában. Üldözőit párviadalban ledöfte és már olyan sokat ölt, hogy csaknem minden törzsnek tartozott áldozati vérdíjjal, saját törzse meg kitaszította. Senki sem tudja, merre jár, hol bújik meg titokban. Csak olykor éjjel lebben meg Aisa sátrának ponyvája, és a sötétből Ghuráb arca villan elő. Dalokat énekel szerelmesének, aki elbűvölten hallgatja a mámoros szavakat. Aisa viszontszereti és kesereg szerelmese után. De szülei nem törődve bánatával, férjhez adták Nabrávihoz, a Harb törzs leggazdagabb fiához. Pazar lakodalmat tartottak. Az új férj magas tevén hozta feleségét sátrába. Szerelme jeléül színes ruhákkal, ékszerekkel halmozta el, de Aisát szíve csak Ghurábhoz vonzotta. Nabrávi érzi, hogy felesége mást szeret. Gyanítja, hogy ha távol van a sátortól, felesége szerelmese a közelben ólálkodik. Féltékenységében halálos bosszút forral és embereivel, a Harb törzs legbátrabb vitézeivel lesbe áll. Napokig keresik Al-Ghurábot, míg végre egy vízmosás szélén megpillantják legelő tevéjét. Rajtaütnek és körülfogják, de arab szokás szerint időt engednek neki, hogy felszíjazza tevéje nyergét és púpjára pattanjon. Megkezdődik a viadal. Ghuráb támad, és ledöfi, akit elér, azután fordul és vadul eliramodik. A támadók utána. Tevéje hirtelen megtorpan, fejét dühösen felkapja és oldalt kerülve belemar ellensége combjába. Fejnagyságú húsdarabot ránt ki izmából. A harbi fájdalomtól eltorzult arccal fordul le állatáról. Repül a dárda Ghuráb felé és már nyakához ér, amikor hirtelen elhajlással kitér a gyilkos fegyver elől. Most íjjal lőnek rá egész közelről, de Ghuráb hirtelen tevéje marjához simul, s a nyilak fölötte suhannak el. Megriad, tevéje megvadul, rúg, mar, gazdáját védi. Ijedten térnek ki előtte a harci púposok. Tevék vad hörgése. Ghuráb csapásaitól elesett harcosok kiáltása reszketteti meg a puszta levegőjét és vérrel itatja száraz homokját. Mind vérszomjasabban, mind elkeseredettebben hajszolják egymást. Ghurábot sérthetetlenné teszi halálmegvetése és kínzó szerelme. Végre szembe kerül a két vetélytárs: egymásnak rohan a harbi Nabrávi és a dsuhajna Ghuráh. Villog a kard a kezekben, csattognak a pengék, és suhog a lég, ahogyan szelik át a szablyák. A kíséret néma mozdulatlanságban lesi a párbajt. Allah dönt ügyükben. Ő tudja csupán, kinek van igaza.

Nabrávi nekirúgtat és eléri Ghurábot, már emeli kardját és fejére suhint, de ez elhajlik és kardja markolatával védi ki a csapást. Nabrávi melle pusztán tárul Ghuráb pengéje elé. Most méri rá a halálos csapást. Zordan néz arcára, de megrándul izma, egy pillanatra egy kép suhan el szeme előtt: Nabrávi szemében felfedi Aisa tekintetét, amely mintha megrögződött volna a féltékeny férj lelkében. Visszarántja mellét érintő kardját, kettévágja a csupasz levegőt vele és felordít a halálraszánt Nabrávi felé: »Enyém a szerelem, legyen az élet a tiéd!« A vetélytárs meghökken. De társai felhasználva a pillanatot, Ghurábra rohannak és lekaszabolják. Így szakadt meg a szerelmes gyilkos életének fonala és így váltotta meg halálával sok beduin életét.

Nabrávi diadalittasan tér vissza sátrába. Az élet az övé, és ő az életért akar élni! Az élet szüli a szerelmet!

Néhány hónap múlva Aisának gyermeke születik. Az újszülött leány, szégyen és baj a családra. Nem szerelem gyümölcse, csak a fájdalom érlelte az anya méhében. Nabrávi megretten a gondolattól: Allah az életet is megtagadta tőle, nemcsak a szerelmet!... Nem fia született. Haragosan néz feleségére, aki idegen lélekkel osztja meg sátrát vele...

...A nap lenyugodni készül a láthatáron és sárgás fényt vet a szürke homokra. Messze a tábortól bukdácsoló léptekkel halad egy asszony, kisdedet tartva ölében. Elérkezik egy homokdomb tövéhez és ott megáll. Óvatosan körülnéz és hallgatózik. Semmi nesz nem rezegteti a levegőt, csak a gyorsan lehűlő homok szemcséi nyögdicsélnek, ahogy az esti szellő megérinti őket. Aisa a puszta késői vándora. Lehajol a földre, kezével kis gödröt ás és abba temeti alvó gyermekét, átadva a homoksírnak örök álomra törzse szégyenét."

Így temettek el hajdan ezer leánygyermeket az arabok, és így takarja sok ártatlan kisded testét a sívó arab homok.

A hosszú tanácskozás eredményeképpen az állítólag rövidebb utat választotta a karaván. Az idő megenyhült, így nappal vánszoroghattunk a még mindig tűző napsugár alatt. Kosárnyergem ponyvája alól messze láthattam. Mahmud hűségesen lépdelt tevém mellett. Minél tovább haladtunk, annál inkább méltatlankodott. Nem tetszett neki az út. Nagyon sivár és messze földről elfújt homoktakaró födte a földet. Mérföldekre csak sima felületet lehetett látni, amelyet ritkán szakított meg egy-egy kiálló sziklatalp, mint réges-régen emelkedő fennsík tanúja. Mahmud aggodalmát lecsendesítettem. Olykor megsimogattam az eldugott kis magyar zászlót és ez büszke önérzetet sugallt belém. Baktattunk, tábort ütöttünk, pihentünk, homokkal mostuk meg arcunkat, végtagjainkat az ima előtt és Allahhoz fohászkodva folytattuk utunkat. Éjjelre letérdeltettük a tevéket, megigazítottuk a hevedert, azután ki-ki tevéje mellé feküdt, hogy védje magát testével esetleges homokvihar ellen. Reggelre kelve mégis tele voltunk homokkal, de a liszt finomságú por lehullott bőrünkről, lesúrolván izzadságunkat. Tevém oldalán, fejem a fejénél, édesdeden aludtam. Mahmud mellettem hortyogott. Éjfél után gyakran kellemetlen szagra ébredtem: tevém, mint ki dolgát jól végezte, megfordult. Ez nem ok a haragra a sivatagban. Én is megfordultam.

Egy hétig bandukoltunk. Átkeltünk a Vádi Dsadak kiszáradt medrén. Ez kellemetlen meglepetés volt. A vezetők biztosan számítottak vízre, de a vaszmi, az őszi eső elmaradt, és az egész tájon, amerre a szem ellátott, egy fűszál nem sarjadt. Lepihentünk. A tevéket megetettük, mi megittuk a kecskebőr-tömlőkből a poshadt víz utolsó cseppjét. Az éjszaka hűvössé vált, és leplünket magunkra húztuk, de ez a hűvösség is száraz szelet hozott dél felől. Fáradtan ébredtünk. Éhesek voltunk, akár tevéink. Rakományunkban nem volt eleség, a vasablakokat, farácsokat nem ehettük meg. Rajta, siessünk tovább, amíg jártányi erőnk van. Hajnalban keltünk útra. A távolból kies dombsor látszott, rajta egy sor pálma. Boldog örömmel nógattuk tevéinket gyorsabb ütemre. Kelletlenül engedelmeskedtek. Hiába szidták az anyjuk becsületét, nekik volt igazuk. A távoli pálmasor délibáb volt csupán. Száraz, erős szél kerekedett délkelet felől, talán ez vetítette elénk a reményteljes képet. A szél félórán belül orkánná erősödött. Olyan sűrű homokfelhőt zúdított ránk, hogy lehetetlen volt továbbhaladni. Letelepedtünk. A tevék mögé húzódtunk és arcunk alatt kis gödröt ástunk, hogy lélegzetet kapjunk; vártuk a vihar elmúlását. A tevék megremegtek és lehajtották fejüket a homokba. Ők jobban tudták, mint beduin vezetőink, hogy mi vár ránk. Hörgésük csakhamar elhalkult, amint a homokhullámok végképpen eltakartak, elföldeltek. Az arcom előtti kis gödör levegője perceken belül elromlott. Szédülés fogott el; minden erőmet megfeszítve tevém hevederébe kapaszkodva felemeltem hátamat és lesiklattam róla a fél méternyire duzzadt homokhullámot. Friss levegőt szippantottam, és egy pillanatra az eltakart nap alatt megláttam a sivatag mozgó homoktengerét. Süvített, fütyült, versenyt szaladt a széllel, reszelve, vágva, súrolva mindent, ami útjába állt. Arcom bőrét egy pillanat alatt kicserezte. Megrettenve húzódtam ziháló tevém mellé. Inkább a rossz levegőtől fulladjak meg, mint hogy a homokzápor szitává lyuggasson keresztül. A vihar vijjogása elnyomta a beduinok hörgését, a tevék ordítását. Tudtam, hogy itt a vég, de mégsem akartam megfulladni. Nagy nehezen ismét felemelkedtem és arcomat fejkendővel eltakarva, megint teleszívtam magamat levegővel és sok porral. Majdnem élettelenül zuhantam vissza a földre.

Nem tudom, meddig tartott ez a szenvedés. Éber pillanataimban azt hittem, hogy órákig. De mégis vége lett. Félholtan kimásztunk a homoksírból, amelynek mélyén feküdt az egész karaván, málhástul, emberestül. Az orkán nyugat felé hajtotta a napot elsötétítő homokfelhőt. Mi egyelőre megmenekültünk, de a beduinok és különösen Mahmud vészjósló tekintetéből kiolvastam a kérdést: mi lesz holnap? És holnapután?

Egész nap pihentünk és éheztünk. A homokvihar elpusztította megmaradt élelmünket. Mahmud lopva adott nekem három-négy szárított tejpogácsát.

- Még két napra van - súgta -, de azután vége.

Mohón ettem meg az adag egy részét, de egyet, amelybe már beleharaptam, elrejtettem Koránom tarsolyába, emlékül erre a kísérteties lakomára. Kővé keményedve ma is megvan metszőfogam nyomával. Vitrinemben őrzöm.

Leöltek két öreg tevét. Vérüket és a bendőjükben talált vizet megittuk. Húsukat másnapra kevés tevetrágya tüzén megsütötték. Kőkemény volt, és ha lelkiismeretesen meg akartuk volna rágni, még ma is ott rághatnánk. De a sivatagi utasnak tágul a lelkiismerete.

Ilyképpen valahogy felerősödve baktattunk tovább délkelet felé. El kell érnünk a Vádi Ghureirt, ott van víz és a közelben oázis. Megint két napig meneteltünk. Takarékoskodtunk erőnkkel és tevéink trágyájával, hogy legalább tüzelőanyagunk legyen. Harmadnap megint meglepett az öröm. Vádi Ghureir oázisa tűnt fel előttünk. Megint a délibáb gúnyos játéka volt. Lehorgasztott fővel vánszorgott ember és teve. Előre, ki tudja, hova? Éjjel lefeküdtünk és leendő homoksírunkba temetkezve aléltan aludtunk.

Így tartott ez egy hétig. A remélt Vádi Ghureirnak sehol semmi nyoma. Az éhségtől elcsigázott emberek egymást okolták a rövidebb út miatt, amely ilyen hosszúra nyúlt és ilyen veszedelmessé vált. Vitatkozásuk majdnem verekedéssé fajult. Egy teherhordó teve összeroskadt és kimúlt. A beduinok szétosztották rakományát a többi teve púpjára, húsát pedig élelemre szánták. Kevés véréből fejenként alig egy csészényi jutott a kétszáz főnyi kíséretnek.

Én letérdelt tevém kosárnyergében aludtam. A kiállott izgalmak és az éhezés teljesen kimerített. Már-már arra gondoltam, hogy Koránom tarsolyából előszedem utolsó tejpogácsámat és megeszem. Forgattam kezemben, nézegettem. Talán egy-két órára megnyújtja életem kialvó mécsesét. Konok elhatározással visszatettem.

A beduin vezetők szitkozódtak, egyesek imádkoztak. Úgy érezték, hogy ebben az elesettségben csak Allah segíthet és őhozzá fordultak. Mások széltében, hosszában átkutatták a homokot, hogy valamely előttünk elhaladt karaván tevetrágya maradványát lelhessék meg. Az orkán méternyi vastagon eltemetett mindent. Eredménytelenül tértek vissza. Csüggedten számoltak be kudarcukról.

Nehezen feltápászkodtam kosaramban és úgy hallgattam beszédjüket. Ebben a kétségbeejtő órában egy pillanatra felcikázott bennem a sok beduintól régen hallott dicsekvés: minden törzs tevéjének nyomát meg tudják különböztetni, meg tudják állapítani a nyomokból, hogy milyen terhet és mennyit szállított a hátán. Megismerik az asszony és a szűz leány lába nyomát a homokban. Kesernyésen elmosolyogtam magamat. Most mutassák meg, mit tudnak!

Éjjel a csillagokat nézték és abból határozták meg az irányt. Délkelet felé kell mennünk. Ez bizonyos. De meddig? Hol vagyunk most a két vádi között? És ha Allah segítségével - mert saját kimerült erőnkre már nem támaszkodhatunk - elérjük a Vádi Ghureirt, vajon van-e víz benne? Erről tanakodtak, vitatkoztak, hadakoztak. Én aludni próbáltam. Lefeküdtem a homokra terített imaszőnyegemre és fejem alá húztam még Pestről hozott "kapric" vánkosomat, amely nélkül nem tudok aludni. Elmerengtem az ég csillagtengerén. Mily felséges az éjszaka Arábia sivatagjaiban. Az egész égboltot a látóhatár minden széléről teljes egészében lehet látni. Ragyognak az ég szemei és úgy csillognak az ég kárpitján, mint az aranyszögek, amelyek Isten trónusához erősítik. Az éjszaka hűvös és jólesik érezni a teve ziháló testének melegét. Arábia mostoha szülöttje ebből a földből nőtt ki, ez a föld táplálja szegényes életét és ez a homok fogja eltemetni fehérlő csontvázát. Ez a sors vár miránk is. Ki tudja, meddig élvezhetem még, immár félholtan a természet ragyogó kincseskamráját az égboltozat millió gyémánt-, smaragd-, rubincsillagával?

Tépelődő gondolataimban Ibn Khafádsa ősrégi arab költőnek egy szép verse bukkant fel fáradt emlékezetemben:

"Ó, szerelemnek éjszakája -
Által virrasztom sírdogálva,
Nincs menekvésem fantomától,
S lelkem az éggel együtt gyászol,
Csillagok sorsán tépelődve:
Mert foglyok ott fönn mindörökre.
Az ég duzzadó tengerének
Sohasem ér dagálya véget;
Átmenni rajta a szem sem bírna,
Ha a tejút nem volna hídja."

A fáradtság végül is elnyomott. Másnap vánszorogtunk tovább Ghureir felé. Tevéink már alig bírták hordani a terhet, a beduinok bukdácsolva lépegettek mellettük. Három nap múlva elértük Vádi Ghureir kiszáradt medrét. Lerogytunk a csupasz földre, a tevék is lezuhantak és rakományuk nagyot csörrent. Rövid pihenő után ismét tanácskozásra gyűltek össze a vezetők. A tanácskozás olyan hangos volt, hogy azt hittem, kést rántottak egymásra. A földön tevém mellett feküdtem, amikor Mahmud egy darab sajtot hozott nekem titokban. Egyik társának iszákjából lopta. Nem akartam elfogadni.

- Meg fogsz halni, hadsi - súgta fülembe -, ha nem eszel. Mi inkább bírjuk az éhezést, mert megszoktuk, de az urak teste finomabb, azok kényesebbek.

Hosszas unszolására megettem. Utána elaludtam. Két óra múlva felkeltettek. Úgy döntöttek, hogy nem folytatják a menetelést délkelet felé, hanem megváltoztatva az irányt, északkeletnek fordulva igyekszünk elérni Hamellie oázist, ahonnan régi karavánút vezet Anéizába. Nekem mindegy volt, hogy mit döntenek. Olyan fáradt, éhes és kimerült voltam, hogy tehetetlenül átadtam magamat a megsemmisülés gondolatának. Mahmud felsegített a kosárnyeregbe. Zsebéből egy darab mocskos sajtot szedett elő és számba dugta. Ezt is lopta. Kéjjel rágtam meg és nyeltem le még a héját is. Azután elaludtam.

Így ment ez négy napig. Az éhséget valahogy megszoktuk, de a szomjúságot nem bírtuk el. Ismét levágtak egy tevét és szétosztották poggyászát a többi teherhordó, vérét a kíséret között. Hogy azután mi történt, arra nem emlékszem. Csak hörgést, sóhajtást és a nyereg nyiszogását hallottam, majd teljes némaságba fulladt körülöttem minden. Mint hullát vitt tevém tovább a kosárnyeregben, amelyből éjjelre sem emelhettek ki. Elájultam és elalélt alvásomból csak az a vízsugár ébresztett fel, amelyet Mahmud zúdított rám. Arcom, nyakam, egész testem vízben úszott. Alom volt ez vagy valóság? Lassan tért vissza eszméletem. Valóság volt, de nem merültem feneketlen tengerbe. A karaván az élet és halál közötti keskeny mezsgyén elvánszorgott Hamellie oázisba, az Abenat hegység tövébe.

Amikor szememet kinyitottam, Mahmud öntötte belém az illatos kecsketejet. Megalvadt véremet szívem már alig tudta az erekbe kergetni. Az első korsó után mintha felengedett volna az a kemény feszültség, amit testemben éreztem. Azután mohón ittam még egy korsóval. A vér elkezdett lüktetni ereimben és boldog iramban futott végig kiszáradt szerveimben. Újra ittam. Elképzelhetetlen, hogy mennyi folyadékot tud felvenni az elnyűtt szervezet. A tej magamhoz térített. Éhes lettem. Mindenki evett, ivott. A tevék öblös kortyokban szívták magukba a régóta megóhajtott nedűt és mohón nyelték a friss füvet.

Megmenekültünk. Mahmud tartott szóval:

- Négy napig azt hittük, hogy meghaltál, és el akartak temetni a homokban, hogy tevéd húsát megehessük, de én nem engedtelek. Holttestedet megjelölt sírban akartam elföldelni az oázisban, ha mi elérünk oda. Engem is megöltek volna, de a harb törzs rettenetes bosszút állt volna értem és érted is, hadsi Abdul Karim! Ettől féltek és ezért nem mertek bántani. Allah Akbar! Allah a legnagyobb! Dicsértessék a neve!

Hamellie tágas, termékeny oázis, valóságos paradicsom a sivatag tengerében, a Vádi Rumma mentén. Hosszú bazárjában fejedelmi ételeket lehet kapni, vályogházaiban és sátraiban vidám élet folyik. A karaván a súlyos megpróbáltatás után egy hétig táborozott az árnyas pálmák alatt, és a tevék szinte meghíztak a dús arfads cserje levelein. Mindenki boldog volt, hiszen a biztos halál karmaiból szabadultunk ki. A vizet, az ételt, de még a levegőt is csak az élvezi igazán, aki heteken át el volt zárva tőle. Mi huszonnyolc napig kóboroltunk esztelenül a Vádi Dsadak és a Vádi Ghureir közötti térségen. De most visszakerültünk a halál torkából az életbe. Élvezni akartuk az életet.

A beduinok, amilyen kitartók az éhezésben, olyan kitartók a mulatozásban, ha alkalom van rá. El-ellátogattak a legeltető szomszédokhoz és részt vettek a lakodalmi és körülmetélési ünnepségeken. Ilyen mindig adódik a puszta szabad emberei között. Az asszonyok ilyenkor megmossák tevevizelettel és higanyos kenőcsökkel fényesítik kibontott hajukat. Arcukat sem rejtik el a kíváncsi tekintetek elől ilyenkor. Miért rejtsék el azt, amivel Allah ajándékozta meg őket, és valóban sok szép nőt láttam a beduin asszonyok között. De a férfiaknak sem kell szégyenkezniük. Karcsú, magas a termetük, inas a karjuk és fürge, délceg a mozgásuk, a szemükben pedig a sivatag izzó napsugara tükröződik vissza. Különösen az ataiba törzsbeliek híresek daliás testtartásukról és szabályos arcukról.

A harbi beduinoknak van egy táncuk, amelyet csak férfiak járnak, szamri- (lándzsás)-nak nevezik. Ebben a táncban lándzsájukkal a harci mozdulatokat mímelik, néha olyan szenvedélyesen, hogy megsebzik egymást. A dahha táncot leányok járják, karddal kezükben: vadul hadonásznak, mintegy védekezve a támadó férfiak ellen. Az ifjak elhajlanak a kard elől és igyekeznek a leány karját megragadni. Ez rendesen a legutolsó és legdaliásabb ifjúnak sikerül, amire az egész társaság hangos örömrivalgásban tör ki. Ennek a táncnak is megvannak a sebesültjei, de a beduin, aki megszokta a puszta rideg életét, fel sem vesz egy-két karcolást, vágást, ősrégi idők emlékét őrizték meg ezek a táncok a pogányság korából, amikor a nők is kivették részüket a törzsi harcokból, és a legénynek bátorságával kellett arája kegyét elnyernie. A kitartást jelképezi az ardha tánc, amelyben órákig topognak, dobognak a homokon, ami ugyancsak igénybe veszi szívüket, tüdejüket.

A nők kedvenc tánca a zár, amely ma már lassan kiszorul Arábia pusztáiból és a városokban húzódik meg. Az ataibák titokban gyakorolják; addig forognak, üvöltenek, amíg a "szellem megszállja őket" és bolond dolgokat műveltet velük: hason kúsznak a kávésedény felé, bakkecskét utánoznak és úgy ugrándoznak. A nők hisztériás rohamokat rögtönöznek és olyan kitörésekre ragadtatják el magukat, hogy a józan szemlélő azt hiszi, valamennyin kitört az őrültség. A kietlen pusztaság és a mostoha élet sem mentesíti a nőket beteges idegállapotuktól és orvosi kezelés híján az ősrégi szellemidézés szokásával keresnek enyhülést.

Hamellieben és környékén nem unatkoztunk. Akinek, mint nekem, nem volt dolgom a tevékkel, sem önmagam ellátásával - mert nemcsak Mahmud, hanem az oázisbeliek is gondoskodtak rólam -, az akár hetekig elszórakozhatott a beduinok sátrai és viskói között. De a karaván, kiheverve a fáradalmakat, most már a kitaposott, járt úton ment tovább keletnek a Vádi Ermek mentén. Kényelmes, lassú ütemben menetelve négy nap alatt elértünk Aneizába.

A délutáni nap kísérteties fehér fénnyel borította be a város mecseteinek domború kupoláit és a lapos háztetőkből kinyúló apró tornyocskákat. A felszálló por vékony, kékes fátyollal vonta be az egész tájat, és ha nem tudtam volna, hogy ez a látszat valóság, pasztellképnek véltem volna a tüneményt. Olyan sejtelmes, olyan álomszerű volt ez a kép, mintha valaha gyermekkoromban láttam volna rajongó képzeletemben. Ahogy a karaván gyorsabb lépésekben közeledett a városhoz, és a ködszerű fátyolból pálmafák égbeszúró dárdái bukkantak fel és tarkították a képet, azt éreztem, hogy ezért az elragadó látványért érdemes volt annyit szenvedni. Felemelő érzés volt ez: az egyetlen magyar vagyok, aki ebben a tündéri jelenségben valaha is részesült.

Aneiza termékeny földön fekszik. Lakói vagyonosak, ügyesek, ravaszok, de az idegennel vendégszeretők. A karavánvezetőknek számos barátjuk volt a városban, Mahmud elvezetett régi ismerőseihez, akiknél természetesen eldicsekedett rangommal, vallásosságommal (az utóbbit szemérmes szemlesütéssel hallgattam) és bőven elmesélte sivatagi bolyongásunkat, amelyért rosszallólag fejüket csóválták.

Aneizából egyenes, jól kitaposott úton haladt a karaván Mudhnibon át a Tuvaik hegység vonulatán a Dsebel Irdh hegy mellett Al-Aridh dombos vidékére és onnan Rijádhba.

Végre célhoz értünk. A karaván letérdelt a nagy téren, ahol már vártak a megbízottak a szállított áruk átvételére. Itt a szokásos káromkodás, a tevék hörgése, a verekedés határáig menő összeszólalkozás kíséretében mindenki mindenkit okolt a késedelemért. Ezt a szópárviadalt már megszoktam, nem érdekelt. Mahmuddal elindultam a királyi palota vendégházába, ahol Musztafa Abdul Ali udvarmesternél jelentkeztem. Nagyon elcsodálkozott, hogy karavánnal jöttem és majd éhen haltam, amikor autón kényelmesen utazhattam volna - nem fogta fel, hogy nekem ez tanulmány és élmény volt.

Rijádh történelmi nevezetességű hely a Nadsd fennsík központjában. A Szaudi dinasztia székhelye évszázadok óta, és amikor Abdul Vahháb a XVIII. században - látva az arabság elesettségét és részint a pogányság, részint az iszlám elvilágiasodásán kétségbeesve - a hanbalita rítust igyekezett a maga puritán tisztaságába visszaállítani, ez a család vette oltalmába és védte meg az északra fekvő Hailban székelő Rashidi dinasztia ellen. Hosszas harcok következtek, amelyben a Rashidik kerekedtek felül és a Szaudiaknak menekülniük kellett. Csak Ibn Szaud Abdul Aziz tudta visszahódítani Rijádhot tizenkilenc éves korában, vakmerő rajtaütéssel, és azóta családja uralkodik nemcsak a Nedsd fennsíkján, hanem 1926 óta a szent városokon is. Rijádh fejedelmi székhely lett, és Ibn Szaud számos várerődszerű palotát építtetett, erős őrséggel vette körül őket és vendégházaiban európai kényelmet teremtett meghívott barátai részére.

Rijádhtól délkeletre terül el Jemama síkság, Arábia legtermékenyebb területe. Olyan bőséges aratást nyújt a szorgos földműveseknek, hogy valóságos Kánaán. Források és kis tavak élénkítik a tájat. Valamikor a pogány időkben a tavak mentén volt a központja egy kisded arab államnak, a Kinda szövetségnek, amelyre a próféta első kalifája, Abu Bekr mohamedán uralmat erőszakolt. Azóta sem szűnt meg a vetélkedés Kinda leszármazottjai, a Rabia és azok oldalágai, az Aneiza lótenyésztő törzsek és a mekkai koreijs törzs között. Ibn Szaud ősei is az aneizáktól származnak, és a két arab törzsszövetség közötti évszázados harc a vahabiták győzelmével végződött.

Nadsd fennsíkján beszélik a legtisztább arab nyelvet, és ez a körülmény jobban érdekelt mindennél. De volt a nyelvi kutatás mellett egy másik kedvelt foglalkozásom. Az aneizák területén fejlődött ki az eredetileg Mezopotámiából a muntefik arab törzsek által átszármaztatott ló azzá az okos, kitartó és nemes állattá, amely arabs ló néven minden kiváló vérvonalú ló apja és anyja. Apró termete, izmos végtagjai és száraz feje, amelyből nagy, okos, szinte beszédes szemek tekintenek ki a világba, mai napig a fáradt fajok felfrissítésére az egyedüli alkalmas anyaggá rendelték. Örömmel ragadtam meg a meghívást Szamudába, ahol a király több száz lova legel a dús legelőkön. Az arab lovat nem tartják istállóban - mert ott elunja magát és fejének jobbra-balra lóbálásával, "szitálással" próbál szórakozni, végül elbutul -, hanem a szabadban él a sátor körül, a gyerekekkel együtt nő fel. Csikó korában olyan játékos, mint az arab gyerekek, néha bedugja fejét a sátorba, majd pajzán ugrással eliramodik és vadul vágtat végig a pusztán. Nem kell neki kötőfék, csak akkor rakják fejére, amikor nyergelik; nem is tesznek zablát a szájába, hanem a lábszárral irányítják jobbra-balra, és a hangból ért. Csak vágtatni szeret és olyan fürgén szedi lábait, hogy a fordulóknál kénytelen lassítani és lovasa azt hiszi, hogy zakatoló varrógépen ül.

A pogány arab költők számos versben örökítettek meg kiváló lovakat, amelyeken vadászatra indultak. Imrul-Kaisz arabs lova ma is mintaképe a tenyészetnek:

"Még alig hasad a hajnal
S lovam vadat űzni nyargal:
A madár még fészkén ül,
De a vadállatok réme,
Arábia órjás méne
A széllel versenyt repül.
Hozzányargal, visszatérül,
Nekirohan, oldalt kerül
Egy szempillantás alatt,
Olyan mint a szikla tömbje.
Árral völgybe hömpölyögve,
Oly erős, gyors, olyan vad."

Az a hiedelem uralkodik Európában, hogy az arab vérvonalak Mohamed próféta négy híres kancájától nyerik eredetüket. Mohamed lovairól csak egy későbbi író, Ibn Kutaiba emlékszik meg, de ő sem származtatja az arabsokat ezektől.

Mohamed tevén nyargalt, és csak a beduinok használták a lovakat hadi célokra.

A modern technika bevonulásával Arábiában a teve, de különösen a ló háttérbe szorul és a mai arab lótenyészet magában Arábiában nagyon lehanyatlott. A legkitűnőbb telivéreket Szíriában és Egyiptomban lehet találni. Lassan csak a királyi család gyermekeinek szórakozásává süllyed a szamudai ménes is, hiszen a felnőttek autón és repülőgépen járnak.

Én még teljes egészében élveztem az arabs csődörök vidámságát, okosságát és a széllel versenyre kelő pajkos, kitartó vágtáját, amely olyan egyenletes volt a puha homokban patkolatlan patáikon, mintha hintalovon ültem volna. Órákon át száguldottak velem a sagják, a kuhejlánok, sziglavik, s pisszentésemre mint a cövek megálltak, magasra emelt fejjel "itták a szelet" (saribarrih).

Rijádhban egy hónapot töltöttem, a bőséges vendégszeretetet élvezve. Azután Mahmudtól érzékeny búcsút vettem. A derék harbi nem akarta elfogadni azt a néhány aranyat, amit hűsége jutalmául átnyújtottam neki.

- Ajib ja szidi! (Szégyen volna ez, uram) - mondta. - Te hozzánk tartozol és én életemmel feleltem életedért.

Ennek a beduinnak a hűsége megszégyenítő példaként állhat sok kultúrember előtt!

Autón robogtam vissza Mekkába és onnan Dsiddába. Itt kellemetlen hír várt rám. A háború miatt megzavarodott egyiptomi bürokrácia megsemmisítette Egyiptomba való visszatérési engedélyemet, és már arra a keserves elhatározásra jutottam, hogy matróz munkaigazolványom felhasználásával elszegődöm egy hajóra és megkerülve Dél-Ázsiát, Vladivosztokban partra szállva, a vereckei szoroson át térek vissza Arábiából Budapestre. De szerencsére erre nem került sor. Kairói barátaimnak és az Azhar mecset nagyseikhjének közbenjárására mégis visszaengedtek Kairóba, ott díszebédet adtak tiszteletemre a mohamedán írók és tudósok, és áldásuktól kísérve indultam hazafelé.

A háború 1941-ben már egész Európát lángba borította, és ez a láng megperzselte, felégette Budapestet is. Nem volt család, nem volt ember, akinek ne lett volna halottja, sebesültje, súlyos vesztesége. A tudomány örömében, a munka lázában engem is szörnyű csapás ért. Tragikus módon elhunyt feleségem. Özvegy lettem, és éveken át szárnyszegetten, tétován jártam az élet sivár útján. Mikor már azt hittem, hogy mindennek vége, valakit merem rendelt a sors. Egymásnak segítve, egymás kezét fogva kezdődött új életünk. Ismét megnősültem. Új erőre kaptam s tollat ragadtam megint. A világ minden táján újból megjelentek tudományos cikkeim. Belemerültem egy IX. századbeli, Európában ismeretlen nagy arab költő, Ibn Rumi élettörténetének megírásába. E munka közben virradt rám hetvenedik életévem, és ezzel kapcsolatban váratlan öröm ért: a magyar kormány kitüntetett és Delhiben, Teheránban, Damaszkuszban és Kairóban távollétemben a tudósok és írók megünnepelték születésem napját.

Már régebben megválasztottak az algiri mohamedán vallásjogi társaság tagjává, és ezáltal ulema (vallásjogtudor) lettem. Olasz nyelvű könyvem (Sulle orme di Maometto) alapján az olasz Accademia del Mediterraneo tagjai közé sorozott. Én vagyok egyetlen magyar tagja ennek a tudományos társaságnak.

1955-ben az egyiptomi kormány meghívott, hogy egyetemein arab nyelvű előadásokat tartsak. Tizennégy év óta nem voltam Egyiptomban. Azóta minden megváltozott. Most nem mint tiszteletbeli hajóinas és matróz utaztam le, hanem hetvenszemélyes utasszállító repülőgépen érkeztem a két és fél millió lakosú Kairóba. A város képe is más lett. Ragyogó kirakatok előtt európai ruhákban, fátyol nélkül járnak a mohamedán nők A férfiak egy része még fezt hord, de legtöbbje kalapot visel. Csak a szegény negyedek őrizték meg régi, keleti jellegüket. Oda szívesebben jártam el, mint a megszokott európai stílű negyedekbe, és szeretett barátommal, a tudományos akadémia titkárával, Sauki Aminnal vacsorázgattam az ízletes nyárson pirított juhhúst és a finom kunáfa-tésztát.

Egyiptomi író és tudós barátaim a régi szeretettel fogadtak: dr. Manszur Fahmi, a tudományos akadémia elnöke, Mahmud Tejmur, a legkiválóbb arab regény- és színműíró, dr. Táha Huszein, a vak tudós, aki messzebbre lát előre, mint jószemű kortársai, Taufik al-Hakim, író és könyvtárigazgató, Huszein Hejkel volt oktatásügyi miniszter, Abbász al-Akkád író és műbíráló, Amin Haszuna, Mahmud al-Badavi, Szálih Rusdi, Sarkavi, az első paraszt-szocialista regény írója és sokan mások. A kairói magyar követség fogadást rendezett tiszteletemre, és részt vettem a szovjet nagykövetség és a román követség estélyein. Külön fogadott Afganisztán és Pakisztán nagykövete. Szaudi Arábia követe, régi barátom, Khaireddin Zarkali tudós író pompás ebédre hívott meg. A teríték színaranyból volt, az ebéden jelenlevő, fátyol nélküli arab nők szépsége pedig az Ezeregyéjszaka meséinek világát keltette életre.

Megható volt az a baráti hang, amely szívük mélyéből áradt felém, és munkaakaratomat megacélozta az az érdeklődés, amelyet az arab nyelv történelmi fejlődéséről és az új arab irodalomról szóló arab nyelvű egyetemi előadásaim iránt tanúsítottak. Három előadást tartottam a magyar irodalomról, és lefordítottam Petőfi, Tompa, Vörösmarty, Ady, József Attila néhány költeményét. Ezek az első arab nyelvű előadások, amelyek a Keleten teljesen ismeretlen magyar irodalmat mutatták be a közönségnek. Előadásaimat meg kellett ismételnem.

Amikor a kairói egyetem aulájában a zsúfolt hallgatóság előtt arabul megszólaltam, kitörő tapssal fogadták előadásomnak már első mondatait. Hiszen azt hitték, hogy mint az európai orientalisták szokták, franciául fogok beszélni. E pillanat mámorában feltűnt előttem gyermekkorom, diákéveim, sok-sok aggodalmas kísérlet és álom - és íme minden a valóságban, még pompásabban bontakozott ki, mint ahogy legmerészebb álmaimban képzeltem. Ezt a valóságot egy évvel később megkoronázta a kairói arab nyelvű tudományos akadémia határozata, amellyel ennek a nagy tekintélyű testületnek a tagjává választott. Egyetlen magyar tagja vagyok ennek az akadémiának, amely kevés más nemzetiségű európai tudós mellett néhány francia "halhatatlan" akadémikust is tagjai sorába iktatott.

Kairói előadásaim nyomán az alexandriai egyetem is meghívott, és ott is a legmelegebb ünneplésben volt részem.

Két hónap múltával Egyiptomból felejthetetlenül szép repülőutat tettem. A sivatag, a tenger és a Libanon cédruserdői fölött elszállva érkeztem Damaszkuszba, az arab kultúra eme városába, hogy az ottani egyetem meghívásának eleget tegyek. A repülőtéren váratlan meglepetés ért: a damaszkuszi, a homszi, az aleppói főpapok és a szíriai írók fogadtak.

Damaszkusz még a régi Kelet képét mutatja. Hegyektől körülvett domboldalairól madárkalitkára emlékeztető fa- és vályogházak tekintenek le féltékenyen a síkon épülő modern három-négyemeletes kőházakra és márványpalotákra. A nők még fátyollal takarják arcukat, de a nagy bazárban a keleti iparművészet csodás termékei mellett a párizsi divat kreációit is megtaláljuk. Ez a bazár éppen olyan kedves ifjúkori emlékeket keltett életre bennem, mint a tőszomszédságában fekvő nagymecset, amely valaha Szent Jánosnak szentelt templom volt.

A damaszkuszi tudományos akadémia, amely vendégül hívott, az arabság régi irodalmi hagyományainak őrzője. De a fiatal szíriai írók, az európai irodalmi irány úttörői, költészetben és társadalmi tárgyú regényeikben folytatják azt a munkát, amelyet egyiptomi társaik már régebben megkezdték. Mily szívesen időztem volna hosszú ideig Damaszkusz szép, kies városában, de hívott a kötelesség és már vágyódtam otthonom után. Autón robogtam át az Antilibanon szakadékoktól barázdált gyönyörű cédruserdőjén le Beirutba.

Ez a Földközi-tenger partján elterülő kertváros az összekötő híd Nyugat és az arab Kelet között. Ebben a városban ébredt fel újra egy századdal ezelőtt missziók és európai egyetemek munkája nyomán az arab irodalom, és ma is a haladó világnézet egyik erősödő fellegvára, de irodalmában az ókori Fönícia lokálpatriotizmusa is hallatja hangját.

Rövid tartózkodás után ismét útra keltem. A felkelő nap rózsaszínű sugarában emelkedett a hatalmas utasszállító gép a levegőbe. Gyönyörű ezüstös óriási madár, szinte a levegő urának tűnik. Bátor nekilendüléssel szeli át a távolságot, tengert és szárazföldet egyaránt. A fölényes Nyugat rideg technikáját, a jólétről hangoztatott meséit ittasan dübörgik a motorok. De ötezer méter mélységben alattunk, ahogyan a városok, falvak, mezők, rétek és erdőségek rohannak - kicsiny pontok a magasból nézve, de mégis élő valóságok: a mesés Kelet csodái.

És pillanatokra elsuhant előttem a félhold fakó fényétől a telihold korongjának érett teljes ragyogásáig - egész életem.