Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

« vissza a Germanus Gyula oldalra

Útitársaim mind férfiak voltak. Női hozzátartozóik külön fülkékben ültek egymással. Bizonyára őket is érdekelte az idegen bej efendi, mert hellyel-közzel egyik-másik férfi átszólt feleségének és mesélt neki arról, amit tőlem hallott.

A vasút Alajundtól állandóan emelkedett. Alagutakon zakatolt át, a mozdonyvezető hosszú füttyel toldotta meg az amúgy is fülsiketítő zajt nehogy egy ellenvonat véletlenül beléje szaladjon a sötétben. Az Elmali Dag magas kúpja mögött egy kis cserkesz falu húzódik, amely a Jazili Kaja, "Írottkő" nevet viseli, akárcsak a mi Kőszeg melletti gyönyörű erdős hegycsúcsunk. Abdul Hamid az orosz-török háború után számos cserkeszt telepített le Kisázsiában. Ez a harcias nép saját viseletével még tarkábbá tette Törökország nemzetiségi egyvelegét. Fegyveresen, vállán átvetett töltényszíjjal jár-kel minden cserkesz, és gőgösen néz le minden "civilt". Csodálatos szépségű faj, és leányaik a gazdag nagyurak háremeinek gyöngyszemei voltak. A mohamedán házasság magánjogi szerződés. A feleséget pénzért vásárolják, ezért értékes kincs a házban. Válás esetén magával viszi házassági bérét. A terméketlen kaukázusi hegyekben lakó szegény cserkeszek boldogan adták el gyönyörű leányaikat töröknek, arabnak, és ezek vérükkel megszépítették, kifinomították a vagyonos osztály leszármazottait.

A cserkesz falu azon a helyen fekszik, ahol valaha a régi phrigiai birodalom székhelye volt, és ma is számos feliratos kő és síremlék őrzi a régi dicsőség emlékét. Egy óriási, lecsiszolt, domborművekkel és feliratokkal díszített sziklafal alatt álmodik Midas phrigiai király az öröklétről. Útitársaim csak a régi sírokról tudtak, de sejtelmük sem volt arról, hogy ki volt ez a legendás király. Kérésükre elmondtam nekik meséjét, ahogyan emlékeztem ó-görög tanulmányaimból.

Midas Phrigia királya volt; jóságosan bánt alattvalóival és Silenusszal, Dionizosznak, a bor istenének barátjával. Az isten ezért megígérte, hogy Midas bármely kívánságát teljesíti. Midas kapzsi módon azt kérte Dionizosztól, hogy változzék arannyá minden tárgy, amelyhez nyúl. Az óhaj beteljesedett, és arannyá változott még az étel és ital is, amihez keze ért. Midas majd éhen halt mérhetetlen kincsei között, és kérte Dionizoszt, hogy szabadítsa fel kárhozatos áldása alól. Az isten elrendelte, hogy fürödjék meg a Pactolus forrásában. Midas keze így megszabadult a bűvös erőtől, és a folyó azóta aranyat hord fövényében.

Útitársaim erre feszülten felfigyeltek és találgatták, melyik folyó ez a Pactolus. Erre én sem tudtam feleletet adni, és tudatlanságom leplezésére tovább folytattam Midas király meséjét.

- Egy ízben, amikor Pán és Apollo furulyán és lanton zenei versenyre keltek egymással, Midast kérték fel döntőbírónak. Midas Pánnak ítélte az elsőbbséget, amire Apollo haragjában Midas fülét szamárfüllé változtatta. Midasnak sikerült szamárfüleit phrigiai sapkája alá rejtenie alattvalói elől, de szolgája, aki haját szokta nyesegetni, felfedezte a dolgot. A szolga halálra rémült, s mert emberi lénynek nem árulhatta el a titkot, a kertben egy lyukat ásott és abba súgta be: "Midas királynak szamárfüle van" - azután betömte a lyukat földdel. De ezen a helyen nád nőtt, és susogásával elárulta a titkot.

Útitársaim hangosan felnevettek és látszólag elfelejtették az arannyal hömpölygő folyót. Az egyik felkelt ülőhelyéről, átsompolygott a hárem-szakaszba és az ajtónyíláson át megsúgta a mesét az asszonyoknak. Most már nem volt szükség nádra, hogy a titok szerteszét terjedjen a világon!

A táj mind regényesebb színezetet vett fel. Az egyes állomások ezer méter magasságban feküsznek és festői trachit sziklákkal borított hegyekkel vannak körülvéve, amelyek marcona őrökként vigyáznak az ölükben elterülő termékeny síkságra. Nem csoda, hogy az ókorban Phrigia a mondák és tobzódó örömök, a bacchusi orgiák színhelye volt. Szépség, harmónia és bőséges termés meghozta az emberek örömét.

Áfiun Karahiszárnál elbúcsúztam útitársaimtól, akik azután bizonyára egymás között megbeszélték, hogy mi minden bolondságot találnak ki ezek a frengek. Asszonyaiknak otthon majd naphosszat mesélnek az aranyfolyóról, a szamárfülű királyról, aki talán férjükhöz is hasonlít, ha nem is király.

Áfiun Karahiszár, magyarul Ópium Feketevár, a régi Akroenosz ezer méter magasan fekszik a tenger színe fölött. Klímája enyhe, levegője illatos. A vasúti állomás szállodájában találtam kényelmes szobát, mint ingyenes utazó. Rövid mosakodás után siettem ki a városba. Vadregényes környék veszi körül a domboldalra felhúzódó háztengert. Az apró faházak melletti csipkés homlokzatú konakok (vagyonos emberek villái), a szűk utcák, a merészen átvágó utak és a domb tetejéről mogorván alátekintő vár álomszerű képet varázsoltak elém. A várat Ala Eddin szeldsuk szultán építette, és még ma romjaiban is hirdeti azt a pompát és kényelmet, amit a perzsa ízlésű szeldsuk fejedelmek palotáikban élveztek.

Erős falakon belül fajansz-díszítések, víztartályok és a Korán örökkévalóságát hirdető kőfaragások, a szolgaszemélyzet tágas lakosztályai tanúskodnak az iszlám művészi ízléséről és szociális felfogásáról. A szeldsukok tudták, hogy hová építsék palotáikat. A százhúsz méter magas várdombról gyönyörű kilátás nyílik a távoli, fantasztikus alakú trachit hegyekre, márvány vonulatokra és a közöttük zöldellő völgyekre, amelyeket apró házak tarkítanak.

A lakosság török. Messze földön híres iparművészeti ügyességéről. A bazárban szövik a csodás anatóliai szőnyegeket és ott készítik kézzel-lábbal a gyöngyház berakású bútorokat. És minden csak fillérekbe kerül. Az élelem olcsó, a munkabér is alacsony. A városból igen nagy az ópiumkivitel, nevét is az ópiumtól nyerte. Nagyon szerettem volna néhány bútort venni, de hogyan szállítsam el haza. Az élelmes iparos azonban eloszlatta aggodalmamat. Szállítanak ők Szmirnába, és onnan hajón Konstantinápolyba, sose féljek! Olyan ügyesen szétszedik a szekrényeket, asztalokat, székeket és ládákba csomagolják, hogy semmi bajuk nem történik. Sajnos, ez a biztatás sem vezetett eredményre. Mikor lesz annyi pénzem, hogy valamikor Pesten, majd ha kész ember leszek, török bútorokkal rendezzem be szobámat?

Kétnapi tartózkodás után siettem tovább. A vasút a régi karavánút mentén halad, majd leereszkedik a folyó partjáig, míg a karavánút a hegyoldalon marad. A táj mindenütt üde zöld szőnyeggel van födve. Erre haladtak ezer évvel ezelőtt a keresztes hadak, amikor vallási őrülettől és kapzsiságtól elragadtatva, elnéptelenítették Nyugatot, hogy lerombolják Keletet. De az isten bölcs és az emberek vágyait nem mindig teljesíti. A keresztes vitézek nemcsak zsákmánnyal tértek haza barbár Rajna menti otthonukba, hanem akaratlanul is magukkal hozták Kelet kultúrájának morzsáit: a damaszkuszi acélkard ruganyosságát, a damasztot, a muszlint, az alkóv- és a várépítés technikáját, no de aztán az Ezeregyéjszaka rejtelmeit, amelyek Boccacciót, Petrarcát ihlették meg, és a vak arab költő, Abdul Ala al-Maarri pokol leírását, amely mintául szolgált Dante Commediájának.

Két és fél órai zötyögés után leszálltam Aksehirben. Ezt a várost okvetlenül meg kellett látogatnom. Valamikor gazdag település volt, és ma is büszkélkedik néhány gyönyörű mecsettel, a szeldsukok és a későbbi oszmánok korából. De itt nem a mecsetek csábítottak. Mecset ezrével van a moszlim világban, de Aksehir kiváltsága egy bolondos tréfacsináló, aki nemcsak a moszlim, de az egész világban híressé lett. Itt élt a XV. században Naszreddin hodsa, és számtalan anekdotája azóta bejárta a föld kerekségét. A hodsa olyan tanítóféle, aki az iszlám minden tudományában jártas. Ez a hodsa nemcsak tanult ember volt, hanem sokkal több: nevetett az emberi butaságon és a társadalmi szokások fonákságán. Olyannyira fölényes volt, hogy a saját emberi gyengéin is nevetett. Ritka tulajdonság! Századok múltán minden nyelvre lefordított anekdotái ma is megnevettetnek.

"A hodsa elment a török fürdőbe. Szerény ruházata miatt a fürdősök nem sokat törődtek vele, és csak ímmel-ámmal dörzsölték meg testét. Amikor távozott, egy fényes ezüst tallért adott baksisnak. A következő héten ismét felkereste a gőzfürdőt. Nagy tisztelettel fogadták, vízzel leöblítették, alaposan ledörzsölték, paskolták, simogatták, ahogy úri vendégekkel szokás. Távozáskor sorfalat álltak, de ő csak egy rézgarast dobott oda nekik. Csodálkozásukra a hodsa megmagyarázta: »Az ezüst tallér a mai kezelésért volt. A rézgaras a múltkoriért...«"

"A hodsánák nagy tekintélye volt a városban. Sokszor fordultak hozzá tanácsért, segítségért. De ravaszsága nagyobb volt tekintélyénél, és mikor egyszer egyik ismerőse hétéves ecetet kért tőle állítólag betegségének gyógyítására, elutasította a kérelmezőt azzal, hogy van ugyan hétéves ecetje, de nem ad belőle, mert ha mindenkinek adna, az ecet sohasem lett volna hétéves!"

Egyszer azonban rajtakapta hazugságon egyik barátja. Szamarát kérte tőle kölcsön.

- Sajnálom - felelte a hodsa -, a szamaram messze kinn van a legelőn. A szamár véletlenül éppen ekkor ordította el magát az istállóban: i-á! i-á!

- Ejnye - szólt hozzá barátja -, nem szégyelled magadat így hazudni?

- De furcsa ember vagy te - válaszolta a hodsa -, nekem nem hiszel, de annak a szamárnak hiszel.

Sírját minden látogatónak mutatják. De még halálában is megtréfálja bámulóit. Az embert nagy fontoskodva körülvezetik a temetőben, és végre egy alacsony falhoz állítják néhány percre. A sír a fal mögött van - mondják -, tessék csak egy ideig várni, és azután a falat bal felől megkerülve mögéje menni. Ott elrebeghet egy koránverset. Velem is így tettek. A fal mögött nem volt se sír, se hant, csak zöld fű. Rajtam is nagyot nevettek.

V. KISÁZSIAI ÉLMÉNYEK

(Csata a karavánszerájban - Konia hajdani és mai csodái - Hatalmas pártfogóm akad -
Elvezet-e a dervistánc - A nagy-mufti és a szentháromság - Száműzöttek -
Mazsola, paradicsom és pofon - Pál apostol barlangjában - Patlidsán-tüzek)

Aksehir után a vonat egy ideig még zöldellő mezők mellett fut, amiktől keletre nagy sivatag, a Tuz Csölü szikes kopársága terül el. Falvak, városok, amelyeknek tornyai és kupolái messziről integettek felém, nem tudtak már csábítani. Égtem a vágytól, hogy Koniába érjek, ahol hosszabb időt szándékoztam tölteni. Konia előtt vagy húsz kilométernyire a vasútvonal eléri legnagyobb magasságát, 1300 métert. A vonat lépésben zihált felfelé, sok utas leszállt a lépcsőről és tréfából mellette gyalogolt, mintha terhén akart volna könnyíteni. Egy óra múlva azonban a mozdony erőre kapott, és vígan pöfékelve szaladt le a síkságra.

Konia Anatolia szívében ötvenezer lakosával a török birodalom egyik jelentékeny városa. Idegen konzulátusok székelnek benne, de Ausztria-Magyarország nem volt képviselve. Szép vasúti szállodája csábítólag hatott, de ezúttal nem vettem igénybe, mert hónapokig szerettem volna ebben az érdekes városban tanyázni. Kocsit fogadtam és elhajtattam Nuri bej házához. Őhozzá meleghangú ajánlósoraim voltak, és őt szemeltem ki tanácsadómnak és vezetőmnek. Megérkezve háza kapuja elé, amelyet kocsisom jól ismert, hiszen Nuri bej a kerületi kormányzó titkára volt, meghúztam a lelógó kötelet, mire élesen szólalt meg a harang. Kellemes női hang csendült meg a rácsos ablak mögül: Kim o? Ki az? Megmondtam nevemet, és hogy Nuri bejt keresem. A csengő női hang számomra szomorú választ adott: Nuri bej Isztanbulban van, csak egy hét múlva jön vissza. Távollétében nem léphetett ismeretlen idegen a házba. Mit tehettem mást, kocsisom tanácsára egy hánba, azaz karavánszerájba vonultam cókmókommal.

A karavánszeráj nagy négyszögletes épület, amely tágas udvart vesz körül. A földszinten vannak a raktárak, ahol a kereskedők áruikat helyezik el, és az udvarban kérődznek a tevék. Az emeleten folyosó fut végig, amelynek korlátjára eresz van erősítve. Ebbe az ereszbe folyik le a sarkokon elhelyezett bádogmosdókból a víz és onnan tovább a puha anyaföldbe, a latrinák folyadékával egyesülve, azt termékenységre sarkallva. Az emeleten kis, egyablakos nyílások a szobának nevezett helyiségek, török nevük oda, helyes magyarsággal odú. Ilyen odában az egyetlen bútorzat a falon végigvonuló kerevet, matraccal lefödve, és néhány porlepte, pecsétes szőnyeg. Kis petróleumlámpa világít annak, aki napnyugta után még fenn akar maradni. Egyszerű a karavánszeráj, de nem is európai igényeknek szánták. Átutazó kereskedők csak néhány napot szoktak tölteni benne, hogy karavánjukkal, áruikkal tovább menjenek más karavánszerájba. Így vándorol az élet állomásról állomásra, kicserélve a rakományt és az elmaradhatatlan férgeket, amelyek tevéken, embereken utaznak végig Anatolián.

Poggyászomat lerakva szobámban, először a sárga porral telített zacskót vettem elő, és telehintettem minden elérhető sarkot. A férgek duzzogva vették tudomásul, hogy európai tolakodott birodalmukba. Azután megmosakodtam a folyosó sarkán a bádogtartályban, és egészen töröknek érezve magamat elmentem a közeli kocsmába vacsorázni. A főzelék és a vagdalt juhhús kitűnően ízlett. Jó étvággyal erősítettem magamat az első éjszakára és a következő napok fáradságos munkájára.

Ahogy besötétedett, meggyújtottam a kis petróleumlámpást, elrendeztem ruháimat a fali beépített faszekrényben, ahonnan előbb kiszedtem a színes ágyneműt, azután fáradtan lefeküdtem aludni. Kellemes zsongás küldött rám álmot. A tevék csámcsogtak, a szomszéd szobában duruzsolt a teáskanna és pusmogtak a kereskedők. Mintha bölcsődalt hallanék, olyan andalító volt a szundikálás. De nem sokáig tartott. A koniai poloskasereg a sárga porhintésen megsértődve a fal felől rohant rám és falánk dühvel vett magának véres elégtételt. Fel-felriadtam, meggyújtottam a lámpát. Az ellenség ijedten vonult vissza kedvezőbb terepszakaszokra, de amelyiket elcsíptem, az vérével lakolt a támadásért. De azért nem tágítottak, hajnalig több csatát kellett vívnom velük, és reggelre kelve az ágynemű tele volt a meggyilkolt támadók hullájával. Kezem piroslott a vértől, arcom is, mintha valóságos ütközetből keltem volna fel.

Miután a bádogtartályban lemostam a magam és ellenségeim vérét, keservesen panaszkodtam a karavánszeráj gazdájának.

- Bej efendi - mondta ő biztatóan -, ez nem tart sokáig. Néhány nap múlva megszokja, a poloskák is jóllaknak magából és a szomszéd szobák vendégeire vonulnak.

Ez sovány vigasz volt, és csak azt vettem ki belőle, hogy egyelőre kóstolóba jöttek hozzám. Mi lesz velem egy hét múlva, mire Nuri bej megérkezik? Szárazra szívják ki testemet. Nem, itt nem maradhatok. Harcolni jöttem a szultáni önkény ellen, életre-halálra, de ilyen dicstelen halálból nem kérek.

Elindultam a város főterére. Ott egy magas torony állt, tetején órával. Régi bizánci templom maradványa. A téren a szokásos kávéház. Belsejében és a téren, apró nádszékeken lustálkodva ülnek és pipáznak a férfiak. Beléptem a kávéházba és kávét kértem, udvarias szelám-mal köszöntve a vendégeket. Rögtön feltűnt idegen voltom, egy középkorú férfi mellém szegődött és barátságosan üdvözölt. Cigarettával kínált meg és ezáltal már barátok is lettünk. Valami egyenruhafélét hordott, és én ennek megfelelően udvariasan efendi hazretlerinek, nagyságos úrnak szólítottam. Elpanaszoltam keserves éjszakámat, amelynek véres nyomait hordta arcom, kezem és ingem alatt testem, amire részvétteljesen azt tanácsolta, hogy ne maradjak a hánban. Ő kitűnő szobát tud ajánlani egy görög özvegyasszonynál, a várdomb alján, ahol úri módon, zavartalanul alhatom. Nagyon hálás voltam jóságáért és számtalanszor köszöntem meg igazi barátságát. Beszédünkre mellénk gyűlt a kávéház többi naplopó vendége is, és mindjárt úgy megszánt, hogy mindegyik ajánlott kényelmes lakást. Egész Konia percek alatt kiteregette előttem szívét és szobáit. Érdekemben össze is vesztek, de én mégis az első ajánlatnál maradtam. Kíváncsi voltam, hogy ki ez az újdonsült egyenruhás barátom és szerényen megkérdeztem. Erre nagyot nyelt, levegőt szívott tüdejébe, hogy méltósága teljes nyomatékával árulja el kilétét. A végnélküli címek sorát ünnepélyes szünetekkel szakította meg, ahogyan arcom elárulta bámulatomat és növekvő tiszteletemet. A mohamedánok demokraták. Török csónakosok nagyvezérek lehettek, szultánok kegyeltjeiket magas méltóságokra emelték.

- Én, bej efendi - monda vontatottan -, a Karamán vilajetbeli Koniában székelő, teljhatalommal felruházott, minden polgári és katonai hatóság feje, a kormányzó... - e szónál tisztelettel felálltam, mire barátom végre befejezte hosszú mondatát - kocsisa vagyok. - Erre visszaültem helyemre, de kezet szorítottam vele és gratuláltam neki. Fellélegzettem. Hála Istennek! Már azt hittem, hogy a kormányzó őexcellenciájával ülök a kávéház nádszékén.

Csorbadsi Ahmed, a kormányzó őnagyméltósága kocsisa, elvezetett a kiszemelt házhoz. A várdomb alján egyemeletes épület volt; Phenaraki asszony a földszinti szobákban húzódott meg vaskos termetű leányával, akit Aphroditinek szólított, minden indok és célzás nélkül a szépség egykori istennőjére.

Az emeleten csak egy szoba volt széles verandával és folyosóval. Ez lett lakásom. Mivel kissé magasabban feküdt a ház, tágas szobámból gyönyörű kilátás nyílt a várdombra, s az egész városra. A kerevetet és a padlót szőnyeg födte, és a folyosón még kényelmes mosdóhelyiség is volt. Első kérdésem a férgekre vonatkozott. Phenaraki asszony sértődötten mutatta meztelen karját. Vajon látok-e egyetlen bolhacsípést rajta? Nem feszegettem tovább a kényes kérdést, nem akartam őt tüzetesebb vizsgálatnak alávetni. A hánban nem maradhatok. Majd meglátom, mit hoz az eljövendő éjszaka a koniai várrom alatt? Kibéreltem a szobát. Hihetetlen olcsó volt, és Csorbadsi Ahmed diadalittasan segített elhozni poggyászomat a hánból. Befogott és a kormányzó úr őfőméltósága hintóján szállított át új otthonomba. Főúrnak képzelhettem magamat Koniában.

Percek alatt berendezkedtem új otthonomban. Az ablakon át kinéztem Konia háztengerére. Régmúlt idők emléke tolult fel agyamban. Alig van város, amely ennyit tudna mesélni múltjáról. Története mitikus időkre nyúlik vissza. Amikor Perseus elindult Medúza lefejezésére, áthaladt a phrigiai Ikonionon. Zenophon tízezer katonája bolyongás közben ebben a városban talált pihenőt. Nagy Sándor a perzsa háborúban itt ütött tábort. A római időkben Cicero mint proconsul tíz napot töltött e helyen és seregszemlét tartott. A kereszténység történetében is nevezetes szerep jutott Ikonionnak. Itt tartózkodott Barnabás és Pál apostol. Barlangba épített templomukat ma is mutatják a várostól néhány kilométernyire, Silesnél. A rómaiak virágzó kolóniát alapítottak itt, de Ikonion legnagyobb politikai fontosságát a szeldsuk-törökök uralma alatt érte el. Szeldsuk leszármazottai Perzsiában, Szíriában és Kisázsiában birodalmat létesítettek. A kisázsiai szeldsukok, akik török szokás szerint első vezérüktől nyerték nevüket, Ikoniont tették meg főtáborhelyüknek, és később a birodalom fővárosának. A bizánci császárokkal állandó érintkezésbe kerültek, hol csatatéren, hol békében. Bizánci hercegkisasszonyokat vettek feleségül szeldsuk fejedelmek és bizánci kultúrát honosítottak meg Koniában.

A keresztes hadak súlyos csapást mértek a szeldsuk birodalomra. Barbarossa Frigyes a város falai alatt győzedelmeskedett, és fia elfoglalta a várost. Csak a vár maradt a szeldsuk fejedelem kezén. De a békekötés után a holtra fáradt keresztes sereg napokig pihent a városban, hogy azután tovább folytassa útját Jeruzsálem felszabadítására. Ahogy a keresztesek veszedelme elmúlt, a birodalom lassan kiheverte a csapásokat és Kai-Kobad szultán uralkodása alatt elérte jólétének és kultúrájának tetőfokát. Ez a szultán hercegsége idején tizenegy évig száműzetésben élt Konstantinápolyban, és ott magába szívta a ragyogó kelet-római kultúrát. Pásztorkodó népét, amely lassan megszokta a letelepedett életet, pazar építkezésével és Bizáncból hozott iparosokkal a polgárosulás útjára vezette. Megerősítette a várost hatalmas falakkal, amelyeknek kőanyagát a régi emlékekből emelte ki, és hűbéreseinek költségén száznyolc bástyával díszítette. Egy-egy bástya tíz méter széles és nyolc méter magas volt. A Korán fejezeteit vésette rájuk díszes, egybefonódó arab betűkkel. Az antik emlékekből számos dombormű került ki, és ezeket is elhelyezték a várfalakon, bástyatornyokon, keveset törődve a Korán képromboló tilalmával. Ebből a hatalmas erődrendszerből csak törmelék és romhalmaz maradt fenn, de Moltke, az 1870-71. évi francia-német háború győzelmes hadvezére, 1838-ban, amikor mint fiatal tiszt a török hadsereget újjászervezte, még élvezhette középkori nagyságát és festői pompáját. Azóta széthordták a köveket és utcákat borítottak velük, házak építésére használták fel a drága anyagot. Ez szokott sorsa lenni sok antik város építészeti remekműveinek, mindenütt a világon.

A várdomb tetejére Kai Kobad, akit mohamedán nevén mint Ala Eddint (a vallás magasztossága) ismer a történelem, pompás palotát építtetett magának. Lakásomtól kődobásnyira állt ennek a palotának a romja, és naponta elsétáltam oda, hogy élvezhessem a gyönyörű kilátást és elmélkedjek a múlandóság fölött.

A mohamedán nem szomorkodik el romok láttára. Minden Allah akarata szerint történik. Minden jó és rossz elmúlik. A jónak örülni kell, ameddig tart, a rossznak örülni kell, hogy elmúlik az is. E palotában valaha nagy élet folyt. Páncélos vitézek álltak sorban folyosóin és ezernyi cseléd szolgálta fel az ízletes ételeket. A termeket márványfalak melengették télen és hűsítették nyáron. A mennyezetet színes fagerendák tartották, és oldalain feliratok hirdették az élet örömeit. Az ablakokat csúcsív zárta le, és a kapukat márványba vésett oroszlánok őrizték.

A hárem lakosztályok még díszesebbek voltak a nagy termeknél. Kis szobák rejtették magukba a feleségeket és azok nyoszolyólányait. Lanttal, énekléssel, szavalással szórakoztatták a hárem úrnőit. Kényelmes fürdőmedencék frissítették fel ciszternákban langyosított vizükkel az elfáradt testeket. Selyem, brokát, muszlin, damaszt, drága függönyökkel eltakart fekvőhelyek puha szőnyegei paradicsomi képet varázsoltak a palota lakóinak.

De Ala Eddin és hűbéresei nemcsak az anyagi pompát szerették. Allahnak is megadták, ami Allahé, és az embereknek, ami az emberé. Koniában áll még ma is, ha nem is teljes egészében, az a sok díszes mecset, amit a szeldsuk szultán emeltetett Isten dicsőségére, alattvalói üdvözülésére. Itt áll az a csodás Indse Dsámi, amelynek kapuját hullámvonalban futó arab felirat díszíti. Mint a folyondár ágai, úgy szövődnek egybe a betűk beszédes sorai, arabul a Korán trónversét szólaltatva meg a hideg köveken. "Allah! Nincsenek istenek, kivéve Ő, az Élő, az Önmagában létező. Nem vesz rajta erőt szunnyadás és álom. Övé az egek és minden a világon. Tudja, mi van előttük és mi van mögöttük és nem foghatják fel ésszel a tudását, kivéve az engedelmével. Az egeket és a földet trónusa átfogja, és megőrizésük Őt el nem fárasztja. Ő a magasztos, a hatalmas Isten."

A mecseten még romjaiban is látszik a bizánci építészet nyoma, de díszítése perzsa befolyást árul el. Karcsú tornyát gyönyörű fajansz-lapok borították. Ma csak talapzata körül maradt meg néhány. Tetejét villámcsapás vitte el.

A Karatai mecset is csodálatos építmény. Ebben van eltemetve építője. Karatai, aki nem sajnálta a pénzt, hogy Allah imaházát minél tökéletesebbé tegye. Márványkapun át jutunk az udvarba. A kaput csavart oszlopok szegélyezik, tele arab írással. A mecset maga az udvar jobb oldalán fekszik. Belsejét véges-végig kék fajansz-táblák díszítették. Ma csak néhány falrészen láthatók mintái, amelyek felfüggesztett szőnyegekhez hasonlók. A sarkokat kék fajansz cseppkőminták zárják le, a kupoláról világoskék csillagok sugároznak, amelyek egy csillár körül csoportosulnak. A Mekka felé mutató imamélyedést (mihráb) kék fajanszba foglalt Koránvers öleli át. Karatai örök nyugvóhelye talán díszesebb, mint a Kauthar folyó partja a paradicsomban, ahol lelke lakozik.

A Karatai mecset mellett van egy medresze és egy kis múzeum. Kapuja előtt a szeldsukok kedvelt állata, az oroszlán fekszik kőbe vésve, belsejében római feliratos kövek, szarkofág, római férfimellszobor, szeldsuk fafaragások és feliratos fajansz-táblák.

A várdomb tetején, közel a palota romfalához fekszik Ala Eddin mecsetje, amely eltérően a bizánci stílus centrális elhelyezésétől, az eredeti arábiai mecset-elrendezést tartotta meg. Ez az eredetileg datolyaszárító csűrből átalakított medinai mecset oszlopok erdejét tárja elénk, amelyet a végtelenségig lehetne szaporítani, és csak a Mekka felé mutató imahelymélyedés az egyetlen dísze. Ez maradt az afrikai és spanyolországi mecsetek mintája. Az oszloperdőben a törpe ember egészen elvész Allah nagysága előtt.

Ala Eddin mecsetjének mennyezete ötven, antik emlékekből összeszedett márványoszlopon nyugszik. Egy kis kupolával koronázott mélyedésben van a mihráb. Valamikor az egész falat fajansz díszítette, ma csak színes festék utánozza az eredetit, amelyet különleges szépsége miatt a konstantinápolyi múzeumba vittek. Ebben a mecsetben temették el a szeldsukok számos fejedelmét. Türbéjük (szarkofág) még dacol az idők mostohaságával.

Számos más mecset is az egyisten-imádatnak volt szentelve. De a szeldsukok a szellemi élet virágairól sem feledkeztek meg. Ebben a városban virult ki a perzsa nyelvű költészet egyik legnagyobb alkotása, Maulana Dselál Eddin Rumi Mesznevi-i-Mánevije (Értelmi párvensek), amely a szigorú monoteizmus ellenhatásaként a szufi miszticizmust nyújtja vigaszul a bukdácsoló emberiségnek. Alah oly magas és kifürkészhetetlen, hogy emberi ész fel nem éri. Ő a könyörtelen zsarnok, a rideg törvénydiktáló, a meg nem alkuvó Örökkévaló. De amikor a világot megteremtette azért, hogy gyönyörködjék benne, egy könnycseppje hullott az alaktalan porba, és ebből az isteni könnycseppből született az emberi lélek, amely örökké vágyik Isten szemébe vissza. A gyarló ember - lelkében az isteni könnycseppel - meg akar szabadulni az elmúló anyagtól és Istennel akar egyesülni újra. Ebből a gondolatból, amelyet a Vedantafilozófia és különösen Plotinos emanatios elmélete is táplált, érlelődött mohamedán agyakban a szufi miszticizmus.

Dselál Eddin Rumi 1207-ben Afganisztánban született, és Ala Eddin Kai Kobad meghívta fényes udvarába, hogy filozófiát tanítson a mecsetiskolában. Tanításait összegyűjtötték és leírták. 1273-ban alakult tanítványaiból a dervisrend, amely nevét a Mester jelzőjétől: Mevlana (a mi Urunk) nyerte, és mint a mevlevi vált ismeretessé és a mohamedán világban híressé. Az oszmán fejedelmek is nagy megbecsülésben és tiszteletben tartották a rend főnökeit, akik a konstantinápolyi Ejub mecsetben - ahol a próféta ereklyéit is őrizték -, a mindenkori szultán derekára övezték Oszmán kardját. Ez a vallási kar hivatalos elismerését fejezte ki.

Amikor Nuri bej visszaérkezett Koniába, és jelentkeztem nála, már számos ismerősöm akadt a városban. A barátkozás könnyen megy török városban. A kis kávéházak a társadalmi élet lüktető erei. Nekem különben is befolyásos támogatóm akadt Csorbadsi Ahmed kocsisban, aki szüntelenül eldicsekedett a velem való barátságával, és a nagyméltóságú kormányzónak is mesélt rólam. Egyszer a főúton találkoztam a díszes hintóval, s bakján Csorbadsi láttomra feszes gőggel megemelte ostorát, mintegy jelezve, hogy ismerjük egymást. A kormányzó - török szokás szerint -, fehérkesztyűs kezével intett felém, hogy elfogadja üdvözlésemet, amire megálltam, és mély meghajlással tiszteletteljes temennát vágtam ki a nagyúr előtt, amit ő megismételt. A temenna a török köszönési mód legkecsesebb alakja. A mohamedánok a tisztelet jeléül nem veszik le a kalapot, mint mi Európában, hanem minden hivatalos helyen födött fővel jelennek meg. Neveletlenség volna Keleten födetlen fővel valakit fogadni. Jobb kezükkel széles ívet rajzolnak a levegőben a megtisztelt egyén felé, azután gyorsabb ütemben szívük, szájuk és homlokuk elé emelik ujjaikat, befelé forduló tenyérrel, kifejezve, hogy szívük, szájuk és agyuk a megtisztelt személy rendelkezésére áll. Nem könnyű ezt a mozdulatot olyan művészi lendülettel végrehajtani, mint ahogy előkelő török urak szokták.

Minden ügyességemet latba vetettem, hogy a kormányzó tetszését elnyerjem, mert jóindulatától nemcsak koniai tartózkodásom, hanem életem is függhetett. Hát még ha sejtettem volna - amire tíz év múlva jöttem rá -, hogy titokban, szakálla ellenére, ő is ifjú-török!

Nuri bej finom modorú, eleinte tartózkodó úr volt. Nehezen melegedtünk össze, de azután annál szorosabbá vált barátságunk. Amikor Abdul Hamidról esett a szó, nem ragadta el a hév, hanem higgadt meggondolással fejtegette politikai nézetét.

- Én is a parlamenti kormányzás híve vagyok - mondta és kissé elgondolkozva cigarettára gyújtott -, hiszen Námik Kemál tanítványa vagyok, de a mi országunkat nem egységes nép lakja. Vajon megérett-e népünk... kurd, cserkesz, türkmen, arab, albán... az önkormányzatra? Vajon keresztény alattvalóink a parlamenti kormányzással járó átmeneti állomásokat nem fogják-e felhasználni arra, hogy leszakadjanak a birodalom testéről? Abdul Hamid központosító rendszere mindenkit megfélemlít és a különváló részeket erős kézzel összetartja. Mi nem vagyunk Franciaország, amelynek minden polgára francia és katolikus!

Ismét elgondolkozott és cigarettacsutkáját nyomkodta a hamutálba. Én fiatalos lelkesedéssel beszéltem a századforduló előtti Magyarországról. A mi politikusaink között is voltak óvatosak, akik aggodalommal tekintettek a túl gyors reformokra. Nálunk is voltak akkor nemzetiségek, és vallásilag sem voltunk egységesek. Nagyon sok volt az írástudatlan, és az elnyomott parasztság a földesúri kizsákmányolástól nyögött. Egy gazdag főúri osztály ült a nép nyakán és tudatlanságban és nyomorban tartotta. Kossuth és Petőfi szelleme azonban felrázta a népet tespedéséből és felszabadította jobbágyi sorsából. Sok szenvedésen mentünk át, szabadságharcunkat leverték, legjobbjainkat kivégezték, de Petőfi és Kossuth szellemét nem lehetett megölni.

Feszült figyelemmel hallgatta szavaimat.

- És most boldog a magyar nép? - kérdezte.

Egy pillanatig haboztam válaszommal:

- Azóta a nép szeme kinyílt, a nép öntudatra ébredt. Nem az egész nép szabadult fel; tulajdonképpen csak egy része. Az a rész elégedett és vagyonos, de ez nem az egész magyar nép; a nehezen dolgozó, a szinte reménytelenül küszködő nagyobbik részt majd csak a szocialisták fogják felszabadítani.

A szocialista szó nem várt hatással járt.

- Fikri efendi - mondd meg, kik ezek a szocialisták, mit akarnak? Már sokszor hallottam ezt a szót, de senki sem tudja megmagyarázni.

Elbámultam. Művelt, magasrangú török tisztviselő tesz fel ilyen meglepő kérdést. Büszke hévvel kezdtem magyarázni Nuri bejnek:

- A szocializmus tana nem egy osztály, nem a főurak, nem a földbirtokosok, nem a városban lakó vagyonos kereskedők és iparosok életét akarja a szabadság levegőjében szolgálni. Isten minden teremtményét, aki becsületesen dolgozik és legtöbbször állati sorban küszködik, emberi méltóságára akarja felemelni. Nemcsak egy nemzet fiait, nemcsak egy ország alattvalóit akarja emberré nevelni, hanem a földkerekség minden népét, fajra, vallásra való tekintet nélkül azokban a javakban akarja részesíteni, amelyeket ők arcuk véres verejtékével termelnek. Nem lesz többé elnyomás, szultáni vagy királyi önkény, nem szedi el az ügyes kalandor a tehetetlen munkás és tudatlan paraszt fáradságának gyümölcsét. Mindenki mindenkiért fog dolgozni, és nem lesz többé gyűlölet, nem lesz többé háború, az emberek szeretni fogják egymást, mint egyenlő, szabad emberek...

Elragadtatással beszéltem, és elragadtatásom tükröződött Nuri bej elcsodálkozó arcán.

- Óriási ez az eszme - kiáltott fel és megragadta a kezemet. - Ez a legmagasztosabb vallás, amit nem emberek, hanem Allah maga hirdet. Én is szocialista szeretnék lenni!

Egymás kezét fogtuk, ő hálából, hogy olyasvalamit tanult tőlem, amiről sejtelme sem volt, én a büszkeségtől dagadó önérzettel. Az ifjú-törökök nacionalista fáklyájának fénye rám vetítette sugarát, és a szabadság gondolata izzott bennem. Most úgy éreztem, hogy Nuri bej szívében mécsest gyújtottam meg, amely ma még pislog, de talán valamikor, talán nemsokára nagyobb lánggal fog égni, mint a népeket elválasztó nacionalizmus, és fényével be fogja ragyogni az egész világot.

Aznap kitűnő vacsorát ettem Nuri bejnél, amelyet láthatatlan felesége küldött át a férfi lakosztályba, a szelámlikba. Sokáig, maradtunk együtt, azután hazatérve azon tűnődtem, mit fog mesélni az éjjel háreme női tagjainak?

Nuri bej összehozott a mevlevi dervisekkel. A koniai derviskolostor a város szívében fekszik. Csodásan szép azúrkék kupolája messziről világít. A kolostor közepén gondosan ápolt kert illatozik, fákkal beárnyékolt sírokkal tarkítva. A kert három oldalán a szerzetesek lakása húzódik. Falaikat örökzöld indák futják be. A kertben van a mecset és mellette a szertartási termek. Még beljebb a mauzóleum, amely Dselál Eddin Rumi örök nyugvóhelye, gyönyörű bársonytakaróval lefödött szarkofág, mellette hatalmas gyertyák állnak őrt. A mauzóleum négy sarkát gazdagon mintázott cseppkődísz zárja le: a mennyezetről lelógó, színes üvegből összeállított olajlámpások, a számtalan fali takaró és kendő, a fajansz-díszek és a padlót végig befödő szőnyegek színdús, elragadó képet nyújtanak. Mindez a művészet és kegyelet, a megnyugvás és béke harmóniáját susogja.

A mevlevi dervisek - vagy ahogyan bizalmasan mondani szokták: dedék - hitükben elmerült, szelídlelkű emberek. Hosszú, barna színű bő lebernyeg a köntösük, és magas nemezsüveget hordanak fejükön. Az Istennel való lelki egyesülés apostolai, istenes életet élnek és minden pénteken elvégzik szertartásukat. A seikh elnöklete alatt, egyhangú síp- és dobszó mellett, egy ideig gyékényeiken guggolva elmélkednek, azután adott jelre felemelkednek és sorban kezet csókolnak a seikhnek. A zene gyorsabb ütembe csap át, a dervisek egymás után forogni kezdenek tengelyük körül, jobb tenyerüket az ég felé, bal kezüket a föld felé fordítva. Erről a forgásról nevezték el a mevleviket az európaiak táncoló derviseknek. Ahogy mind gyorsabban forognak, hosszú szoknyájuk, amelyet derekukon öv szorít le, kinyílik és ernyőszerűen árnyékolja be lábukat. A seikh nyugodt elmélkedésbe merülve szemléli a szédítő látványt. Egy óra hosszat forognak a sima padlón, hangtalanul, csak a fürge talpak cuppognak, azután egyenként lerogynak a terem szélére. Amikor mindnyájan elvégezték a vallási ájtatosság e különös bódító formáját, imádkoznak, meghajtják magukat a seikh előtt és sietve távoznak.

Junusz dede, az egyik dervis meghitt barátom lett. Szép, szakállas arcából mélytűzű szemek parázslottak elő. Bámulatos volt török, arab és perzsa tudása. Kellemes, nyugodt a beszéde. A Koránt szent könyvnek tartotta, amely az emberiség számára megismerést hozott, de tartalmát allegorikusan kell magyarázni. A rideg betű mögött van az értelem, és azt minden idő viszonyainak megfelelően kell alkalmazni. Türelme minden felekezettel szemben bámulatos volt. Megkérdeztem, vajon nem szédül-e a gyors forgásban, nem érez-e rosszullétet.

- Az élet legnagyobb élvezetét abban találom - felelte -, ha a forgásban minden érzékem kikapcsolódik, és kellemes bódulatban, testem súlyától megszabadulva, lelkem felfelé igyekszik az öröklétbe, ahonnan időtlen időkben kilódult.

Sokszor jött el hozzám és gyönyörködtetett Dselál Eddin Rumi misztikus párverseinek olvasásával, amit a tanítvány ihletével magyarázott. Allegorikusan magyarázta a szesz bódulatát is, akárcsak a testvér-rend, a bektásiak tagjai, és meggondolás nélkül élvezte az abszintszerű, tejszínű rakit.

A derviseket sokáig üldözték az iszlám ortodox papjai, a tanult ulemák. Istentelen bitangoknak nevezték őket, akik Istent a magasságokból a földre akarják lerántani. Szabadgondolkodó felforgatókat láttak bennük, akik előtt nincs tekintély. De a török szultánok védelmükbe fogadták őket, és a bektási rend seikhjei avatták fel azt a híres és vitéz janicsársereget, amelynek tagjai e rendnek váltak világi társaivá.

Ellátogattam az iszlám ortodox papjaihoz is. Egy ízben magához hívatott a koniai nagymufti. A mufti olyan köztiszteletben álló tudós férfiú, aki kétes jogi kérdésekben megszívlelendő döntvényt, fetvát bocsát ki. Alaposan kell hogy ismerje a mohamedán vallásjogot, a szent Koránt, a próféta hagyományát és a négy ortodox iskola megfellebbezhetetlen határozatait. Óriási tudásanyag ez, amelyet a logika eszközeivel rendez el és alkalmaz a bölcs.

Titkára vezetett be hozzá és nyájasan bemutatott. Lekuporodtam előtte a szőnyegre és alázattal feleltem kérdéseire. Fürkésző szemmel figyelte minden mozdulatomat és vallatott vallásom felől. Válaszomra a szentháromság létét elemezte és tagadta a mohamedán ulemák szigorú monoteizmusa alapján. Alapos jártassága volt az erre vonatkozó irodalomban. Az arab idézeteket törökös hanglejtéssel ejtette ki, amit már régen megszoktam. Mikor tanulságos és tudós beszédét befejezte, és engedélyt kértem a távozásra, megkérdezte, hogy milyen nemzetnek a tagja vagyok.

- Magyar? - mondta csodálkozva és titkárához fordulva megkérdezte, hogy ez miféle fajzat.

- Azt hiszem - felelte ez a bölcs tudományokban szintén járatos férfiú - olyan filemenk (hollandi) féle lehet.

Erre elbúcsúztam. Amikor Junusz dedének és Nuri bejnek elmeséltem az esetet, szívükből nevettek. A muftinak nagy volt a tudománya, de a földrajzzal hadilábon állt.

Abdul Hamid Koniát száműzetési helynek is használta. Nuri nagy titkolózással elárulta, hogy vahhabi arab seikhek, akik a szultánt nem ismerték el kalifájuknak, itt pergetik száműzetésük napjait. Ő nem mert összehozni velük, de biztatott, hogy ha az utcán látom őket, bátran közeledjem feléjük. Kávéházba nem járnak, mert szigorú szektájuk a kávét és a dohányzást is narkotikumnak nyilvánította és eltiltotta, de Konia területén szabadon mozognak. Hatalmas termetű, különös ruhájú emberek voltak. Testüket hosszú, bő köntös födte, fejükön a széles kendőt fonalból csavart heveder szorította le. Lassan, méltóságteljesen, kezükben füzért pergetve lépdeltek az iszlámnak ezek a szélsőséges puritánjai, akik lerombolták a síremlékeket, nehogy ostoba emberek oltalmat kérjenek a halottaktól; akik minden új találmányt, aminek nincs nyoma a Koránban és a próféta hagyományában, istentelen újításnak minősítenek, és még az ortodox ulemákat is eltévelyedett hitszegőknek bélyegzik. Távolról néztem őket és néha követtem lépteiket, hallgatva ritmikus, szép arab beszédüket, arab kiejtésük tisztaságát. Dehogyis mertem megszólítani ezeket a félelmesen szigorú száműzötteket.

Sokkal nagyobb örömet szerzett nekem a találkozás Ebuzzia Teffik török íróval, akit szintén Koniába száműzetett a szultán. Ebuzzia nyomdász volt, és ő bátorította a hetvenes évek íróit a szabadabb irodalmi megnyilatkozásra. Kiadványai a török betűszedés mintái. Maga is tollat ragadott és írt. Ez lett a veszte. Száműzték Konstantinápolyból és hallgatásra ítélték. Nem írhatott többé, könyveket nem adhatott ki, de azért nem hallgatott. Én órákig elhallgattam lelkes beszédjét, amely a jövőbe vetett hitét sugározta. Nemsokára több közös ismerősre bukkantunk. Természetesen jól ismerte Széchenyi Ödön pasát, a legnagyobb magyar fiát, aki tábornoki rangban a konstantinápolyi tűzoltóság parancsnoka volt. Kunos Ignác tanáromat, aki évekig élt és dolgozott Törökországban, és dr. Erődi Bélát, aki mint főigazgató látogatott el a középiskolákba és szigorú tekintetével rémületet keltett tanárban, diákban egyaránt. Az ő nyelvtanából kezdtem törökül tanulni. Ebuzzia levelet adott nekem, hogy hazatérésem után juttassam el hozzá.

Koniai napjaim nem voltak szürkék. Minden órára jutott egy élmény. Ha a szűk, szegényektől lakott utcákon bandukoltam, a nők arcukra húzták feredse-fejkendőik szélét, de megállítottak és a földre kuporodva kértek, hogy meséljek nekik arról a csodálatos Nyugatról, amelyről annyit hallottak. Vajon ott csupa gazdag ember lakik, és senkinek sem kell dolgoznia, a folyók tele vannak arannyal, és a fákon smaragd virágzik? Minden képzelőerőmet össze kellett szednem ilyenkor, hogy kíváncsiságukat kielégítsem. Kénytelen voltam akkorát lódítani, hogy a végén magam is elhittem. Azt hazudtam, hogy minden embernek van benzinnel hajtott kocsija, de szívesebben közlekednek a villamoson, mert ott társaságban mulatságosabb az élet. Ha messze kell utazni, akkor egy madárszerű gépre ülnek és nyílsebesen repülnek hegyen-völgyön át. Ezt Jókai "A jövő század regényé"-ből plagizáltam, nem sejtve, hogy néhány év múlva valóra válik ez a csoda. Meseszerű elbeszéléseim elterjedtek a háremekben, és az asszonyok éjjente arról álmodtak, hogy nem kell a kályhában tüzet rakni, az étel megfő a forralt levegőn, nem kell a tehenet a legelőre hajtani, mert a legelő kerekeken eljön az istállóba, a tejet gép szívja ki a tehén tőgyéből és szállítja a konyhába, majd felforralva az asztala. A lakást nem kell takarítani, mert gép végez el minden munkát. Senki sem dolgozik, a férfiak természetesen a kávéházban ülnek, a nők a fürdőben cicomázzák magukat. Valóságos tündérország a Nyugat.

A bazárban őgyelegve gyümölcsárus előtt álltam meg. Nagy zsákban mazsolát tartott. A török szőlő nagyobb szemű a miénknél, kevesebb a leve és vastagabb a húsa. Ezért mazsolája is nagyobb. Három piaszterért kértem az árustól. Elkezdett méregetni egy nagy zacskóba. Egy idő múlva türelmetlenül rászóltam, hogy hagyja abba a méregetést, és előbb adja nekem a kért mazsolát.

- Hát azt teszem, bej efendi - mondá magyarázkodva és vagy kétkilónyi mazsolát mért ki nekem. Otthon megmostam, bizony jó sok por folyt le róla, de hetekre el voltam látva mazsolával. Másnap megint arra jártam, a gyümölcsösbódé zárva volt. Harmadnap kinyitott.

- Miért nem nyitottál ki tegnap? - kérdeztem. - Beteg voltál?

- Allah óvjon a sátántól - kiáltotta. - Nem volt semmi bajom. Allah küldött téged hozzám mazsoláért, három piasztert adtál, aznap már hármat kerestem, ezért másnap nem kellett bódémat kinyitni; otthon pihentem, pipáztam!

Elnevettem magamat: tündérország ez a Kelet!

Tündérországot juttatta eszembe egy kirándulás a Konia közelében fekvő Merám faluba. Egy szűk völgykatlant madárdaltól visszhangzó zöld lomberdővel vesz körül a természet. Virágzó kertek, liliputi házak mint fecskefészkek kapaszkodnak a lejtőbe, közben fafaragású erkélyes villák tarkállnak. A kormányzó nyári palotája, a mevlevi dervisek üdülője színes pompával gazdagítja a tájat. Vasárnap rándultam ki ebbe a külvilágtól elzárt kies paradicsomba. A falu lakossága görög és keresztény. Vasárnapi ájtatosságra vonult ki az asszonynép a templomba. Leírhatatlan a ruhák, a bő bugyogók, a fejkendők és a papucsok tobzódása a szivárvány minden színében és a formák kecses vonalaiban. Mintha egy megrendezett ünnepi karnevált vonultattak volna fel előttem. A ragyogó napsugár megtört a patak vizében és újabb színcsóvákat lövellt a langyos, illatos levegőbe. Alig tudtam a lenyűgöző látványtól megválni. Ilyen művészi lehetett az ókorban a szépek felvonulása a dionizoszi ünnepélyekre, ahol a tánc és a bor hevítette a kebleket az élet örömeinek fenékig való kiélvezésére.

Örömteli emlékektől felfrissülve még aznap délután elindultam a történelem egy másik elragadó állomásához. A zöldellő merámi völgyből kijutottam a kopár sziklás útra, amely nemsokára felemelkedett a domb tetejére, ahonnan messze el lehetett látni a lankás távoli hegyoldalakra. Siles falu irányában kellett haladnom, de a falu sehol sem volt látható. Vaktában mentem tovább északnyugati irányban, remélve, hogy majd csak rábukkanok valahol. Az út hirtelenül elmaradt és a puszta földön, az imitt-amott kikívánkozó apró cserjék mentén folytattam vándorutamat. Vagy egy fél óráig mendegéltem, amikor egy felpúposodó domb mellett emberi lényt pillantottam meg. Hozzásiettem. Cserkesz férfi volt, állig felfegyverkezve. Vállán puska, derekán széles öv, amelyből handsár dugta ki ezüstművű fejét. Megálltam előtte, köszöntöttem és megkérdeztem, vajon jó irányban megyek-e Siles felé. Mogorván rám nézett és nem válaszolt. Erre most már hangosabban ismételtem kérdésemet. Úgy látszik, megzavartam élvezetes elmélkedését, mert haragjának egy hatalmas pofonnal adott csattanós kifejezést. A pofon elborította eszemet. Egy pillanat alatt kihúztam kis revolveremet és mellének szegeztem. Ha meghúzom ravaszát, keresztüllövöm a szívét. Kezem megremegett és agyamat ijesztő gondolat cikázta át. Embert öljek? Egy pofonért embert öljek? Bátorságom legyőzte gyávaságomat. Egy másodpercig megtorpantam, azután hanyatt-homlok futni kezdtem. A cserkesz gúnyosan felnevetett, lekapta válláról puskáját és felém lóbálta. Nevetésére a domb mögül még öt-hat cserkesz emelkedett fel és nézett utánam. Azok is nevettek. Én pedig lélekszakadva futottam, amíg eltűntem szemük és fenyegető puskáik elől. Ha a cserkeszt megölöm, szitává lőnek társai. Így egy pofon árán megszabadult lelkem a gyilkosságtól, testem pedig a dicstelen haláltól. Holttestem fölött csak a varjak károgtak volna.

Kifújtam magamat és tovább mentem. Jó egy órányi vándorlás után feltűnt Siles szegény faluja. Kopár sziklafalak mellett húzódik meg szerényen, nem sejtve, hogy mily ereklye szunnyad közeli szomszédságában. Függőlegesen lesimított sziklafal előtt hosszúkás épület áll, a kis kapunyíláson át tágas, barlangszerű csarnokba jutottam, ez a csarnok sziklából kivájt háromhajós templomot foglal magában. A mennyezet, amely maga a barlangi csarnok teteje, négy felfelé keskenyedő oszlopon nyugszik. A templom a korai bizánci időkben nyerte alakját, de a barlang volt Pál apostol lakása. Itt tartotta beszédeit és intette a Krisztus hitére áttért zsidókat és pogányokat erkölcsösebb életre. A barlang mellett több apró üreget láttam. Ezekben lakhattak legmeghittebb társai. Egy kimélyített tartályban tartották az ivóvizet, és nem messze tőle, a sziklába kivájva teljes épségében megmaradt a szamáristálló a szűk jászollal.

Meghatottan időztem e szentelt helyen, ahonnan az emberiség egyik legnagyobb társadalmi mozgalma indult el, hogy századok múlva meghódítsa a világot és mérsékelje a lehanyatló római kultúra romjaira törő barbárok vad indulatait.

Kimerülten, késő este vánszorogtam vissza Koniába. Napokig elmélkedtem a látottakon és szívesen zarándokoltam volna el újból Pál apostol barlangjába, de féltem cserkeszekkel való újabb találkozástól. Az idő sürgetett. Elbúcsúztam barátaimtól, fájó szívvel vonatra ültem és visszautaztam Eszkisehirbe. Onnan rövid látogatásra Angorába siettem.

A régi Angora még fallal körülvett középkori város. Itt is kísértett a történelem. A legendás Midas király alapította, Nagy Sándor tábort ütött benne, azután római provincia lett, és Augustus a romjaiban ma is fellelhető pompás templomát építette. Ez a templom a bizánci időkben keresztény istentiszteleti hellyé változott, végül köveit jórészt széthordták mecsetek építésére. A vár, amelyet háromszoros fal vett körül, sokat szenvedett az ellenség támadásától. Ma csak romfalak hirdetik a múlt viszontagságait. A kilátás dacol minden idővel és ma is gyönyörködteti a vár ormára lihegve felkúszó turistát.

Angora közelében verte szét Timur Lenk tatár seregével I. Bajezid török szultán hadát és 1402-ben a szultánt ketrecbe zárva fogolyként cipelte magával. De a város a törökök alatt ismét virágzásnak indult.

Angora nevezetessége a környéken legelésző kecskék puha szőre és az itt tenyésztett gyönyörű macskafaj. Környéke termékeny, de a közeli mocsarak kigőzölgése lázt okoz. Nem is maradtam sokáig. Két nap után robogtam vissza Eszkisehirbe és onnan haza, Konstantinápolyba.

Konstantinápolyba csakugyan úgy érkeztem vissza, mintha hazamennék. Az egész útvonal ismerős volt, és amikor a tenger kék tükre feltűnt előttem, türelmetlenül ugrottam a kis gőzösbe, amely átvitt a nagy híd mellé.

Nuricsánné asszony szomorú hírrel fogadott. Távollétem alatt másnak adta ki a szobát, de ruháimat és rengeteg könyvemet hűségesen megőrizte. Megvigasztalt, hogy perceken belül kerít nekem másik szobát egy közeli utcában.

Új lakásba, új örmény családhoz kerültem szállóvendégnek. Új házigazdám segéd volt egy örmény üzletben. Már másnap híre kelt, hogy visszaérkeztem, és régi barátaim sorra látogattak. Szobám a földszinten volt, és ablaka egy kis kertre nyílott, amely alacsony kerítéssel volt egy szomszédos kerttől elválasztva. Innen nem élvezhettem a pompás kilátást az Aranyszarvra, és csak a hajók tompa kürtje figyelmeztetett, hogy két földrészt elválasztó tenger mellett lakom. De jött egy másik váratlan figyelmeztetés is.

Egy éjjel azt álmodtam, hogy a hegyről gurulok lefelé és a sziklákon összevissza ütöm magamat. Az ütésre fel is ébredtem. Ha nem is hegyről, de ágyamról legurultam a padlóra és térdemet valamelyik székbe ütöttem. Bosszúsan feküdtem vissza ágyamba, jó közel a falhoz, hogy ismét le ne guruljak. Elaludtam. Kellemes álom lopózott szememre. Tengeri hajón utaztam, amely minduntalan megszólaltatta kürtjét. A hullámok tompa morajlással csapkodták a hajó oldalát és erősen rázták testét. Andalító érzés volt, mintha bölcsőben ringatnának. Reggel későn ébredtem, sokáig aludtam, igazán jólesett a hosszú pihenés.

Amikor végre elindultam az utcára, háziasszonyom fontoskodó, ijedt arccal jött felém:

- Borzasztó földrengés volt az éjjel - rikácsolta -, csak úgy ropogtak a ház gerendái; azt hittem, hogy ránk szakad. Nagyon sok kőház bedőlt, menjen csak ki az utcára, ilyet még nem látott.

Siettem le a Tramway Jolun. Bizony, sok ház belsejébe lehetett belátni, a bútorok felfordulva, a mennyezetek leszakadva. Hontalanok cipelték holmijukat. Általános rémület és félelem ült az arcokon, hogy a lökések megismétlődnek. De szerencsére egyelőre a föld méhe megelégelte ezt az intelmet. A másfél ezer éves Aja Szofia nagymecset meg sem moccant. Méteres falai örökké fognak dacolni ellenséggel, tengerrel, földrengéssel.

Szobámnak állandó vendégei voltak régi barátaim. Csendességét nem zavarta semmi zaj. Még az utcai kutyák vonítását és ugatását is megszűrte a távolság. Utcám kutyái is barátaim lettek. Konstantinápoly török negyedeinek sajátos lakói voltak a kutyák. A mohamedán a kutyát is Allah teremtményének tartja, de amikor Allah megalkotta, a sátán beleköpött, s ettől a köpéstől származik a kutya vadsága és veszettsége, míg hűségét Allahtól nyerte ajándékba. Házába nem engedi be, de az utcán megtűri; ha beteg vagy megsebesül, ápolja, eteti. Kutyák nélkül a török negyedeket már régen feltömte volna az ablakokból az utcára dobott ételmaradék, hulladék, mert ezt senki sem szállítja el. De a kutyák a város szemételhordói, felfalói. Valóságos egészségügyi hivatal. Minden utcának megvolt a maga kutyafalkája, egy erős kan feltétlen uralma alatt. Jaj volt annak a kutyának, amely a szomszéd utcáról merészelte volna területének határát zsákmányolás céljából átlépni. Az ilyen imperialista túlkapás életre-halálra való marakodásra vezetett. A vesztes fél vonítva, sebeit nyalogatva keresett menedéket.

Éjszaka hajóknak tilos volt Konstantinápoly vizein közlekedniük. A hatalmas kiterjedésű város kerületei, amelyek három parton terültek el, ilyenkor kínai fallal voltak elzárva egymástól. Augusztus havában érett meg a patlidsán (tojásgyümölcs) szép sötétkékre, és az asszonyok nyílt tűzhelyen sütötték meg ízletesre. De egy kis tereferére átmentek a szomszédba, és a macska, minden török asszony kedvelt házibarátja, megérezte a patlidsán ínycsiklandozó illatát, belenyalt, felborította a tűzhelyet, és mire ijedten elszaladt, már lángban állt a nyári hőségtől kiszáradt faház. Lett erre jajveszékelés, Allahhoz való fohászkodás és lótás-futás. A lakók sebtiben összeszedték legértékesebb holmijukat és menekültek a szomszéd utcákba, s ott Allah akaratában megnyugodva bódultan nézték, mint ég le egyik ház a másik után. Néha száz ház esett áldozatul ilyen patlidsántűznek.

A Szeraszker magas tornyáról figyelték a várost az őrök. Ők értesítették a tűzoltókat, akik azután a szivattyúkat vállukon cipelve rohantak a tett helyére. Az éjjeli őrök, a bekcsik, dorongjaikkal a kövezetét verdesve üvöltöttek: Yangin var (Tűzvész van). A kutyák fájdalmas vonítással továbbították a vészjelet. Ha a tűz a túlsó parton ütött ki, azt is bejelentették. Az innenső parton lakók tudomásul vették, a kutyák vonítottak még egy ideig, azután mindenki aludt tovább. Senki sem mehetett menteni a vizen át a veszélyeztetett városrészbe. Így rendelte el ezt a hatalmas szultán. Allah árnyéka a földön és bizonyára minden dolgok bölcs tudója.

Közeledett törökországi tartózkodásom határideje. Fájdalmasan gondoltam arra a napra, amikor elhagyom ezt a világot, ahol még elfogtam a keleti élet lenyugvó napjának utolsó sugarát. Minden péntek délután barátaimmal csónakon kirándultam Gökszuba, az Aranyszarvba folyó édesvizek patakján.

Asszonyok és lányok százával vonulnak ki csónakokon erre a kies parti rétre, ahol a magukkal hozott ételeket a harmatos füvön ülve elfogyasztják. A csónakok olyan közel suhannak el egymás mellett, hogy a nők féltve őrzött arcát meg lehet pillantani, és sokan - a fiatalok és szépek, és melyik fiatal nő nem szép? - fel-fellibbentik fátyolukat, egy-egy kacér pillantással ajándékozzák meg a férfiakat. Ezek óvatosan viszonozzák a meleg tekintetet, amely úgy nyilall ki a fátyol alól, mint a bujdosó hold sugara sötét felhőből. A parton ülő nők csoportjához nem illik közeledni, de a csónakról összesodort papírgolyókat lehet átdobni. Ilyen golyócskák röpülnek vissza a csónakok felé is. Mindenki kíváncsian teregeti ki és olvassa fel hangosan a szívek incselkedő harcának eme költői nyilait. Mert a papírgolyócskák versikéket rejtenek magukban. Négysoros üzenetek ezek a női rejtelmes lelkekből a férfiak szabad világába. Bontsunk csak ki egy-kettőt:

"Uzun uzun szelviler
Yemis nicsün vermezler
Bugünkü kizlar findikcsi
Szevda ne dir bilmezler."
"Mért nem adtok gyümölcsöt,
Hosszú, hosszú ciprusfák?
A mai lányok kacérok
Mi a szerelem, nem tudják."

"Altini szarráf bilir
Yarami dserráh bilir
Ben szeni szevdiyimi
Yaliniz Allah bilir."
"Aranyat a bankár tudja,
Sebemet az orvos tudja,
De hogy téged hogy szeretlek,
Csupán a nagy Allah tudja."

Az arannyal ragyogó napsugárban a ruhák szivárványa, a női szemek simogató mosolya, a titkok suttogása a langyos levegőben - felejthetetlen emléke mindenkinek, aki az Édesvizek pénteki paradicsomát élvezhette.

Ütött a távozás órája. Barátaim kísértek ki az állomásra. Talán többek is voltak: testvéreim. Az évek és a közös álmok összeforrasztották szívünket. Sokáig önfeledten bámultam a robogó vonat ablakán át. Eltűnt a Márvány-tenger sötétkék tükre, el a sok apró faház, és már a kopár földeken száguldott a füstös vasszörnyeteg, amikor felocsúdtam. Fájdalmas sóhajtással vettem búcsút. Vajon életemben meglátom-e még egyszer Törökországot, ifjúságom álomvilágát, a remény és vágyak bimbózó életfáját?

VI. A VÖRÖS FÉLHOLD SZOLGÁLATÁBAN

(Koleraszérum... vagy valami más? - Levegőbe repül-e Bukarest -
Új világ a Boszporusz partjain - Vérzivatar a Dardanellákban -
Sebesülésem és rövid fogságom története - Kaland a rendőrséggel -
Szomorú beszélgetés Talaat nagyvezérrel - A malária és a német orvos -
Turáni ellentétek - Fricsay meghódítja Konstantinápolyt - Egy különös látogatás)

Hazatérve rengeteg munka várt rám, egyetemi tanulmányaimat kellett befejeznem. Tanáraim szeretettel fogadtak, buzdítottak. Nem akartam szégyent hozni fejükre. Még 1905-ben megjelent Kunos nagy oszmán-török nyelvkönyvében első tudományos dolgozatom: "A török nyelv arab és perzsa elemei". 1906-ban Bécsben írtam németül: "Geschichte der osmanischen Dichtkunst" című nagy tanulmányomat, és egy évvel később a törökországi céhekről írt könyvemmel pályadíjat nyertem. Ezzel mint fiatal doctor philosophiae elutaztam Londonba, hogy komolyan nekilássak dolgozni, kutatni, alkotni.

Anglia ködös levegőjében a British Museum könyvtára fáklyaként világított, az angol orientalisták a tudás tárházát nyitották meg előttem. Éveken át gyűjtöttem a tudás mézét, amely Angliában is édes és tartalmas. Szívesen ott maradtam volna. Nemcsak értelmem, de lelkem is vonzódott a gazdagságtól, hatalomtól erős, öntudatos angol néphez. De hazám levegőjét és hangját nem felejthettem el. 1912-ben meghívtak a budapesti m. kir. Keleti Akadémia török- és arabnyelvi tanárának. Katedrát kaptam, nekem az örökké tanulónak most diákjaim lettek. Ami tudást magamban tároltam, most átadhattam a fiataloknak, akikhez képest huszonhat éves koromban már "öreg"-nek számítottam. Kedves volt tanítványaim emlékét nem felejtem el soha.

Teltek az évek, észrevétlenül suhantak el fölöttem a könyvtárak meghitt levegőjében. Emlék és tudás zavartalan összhangban forrt össze bennem, és újabb munkák megírását terveztem.

Váratlanul, mint derűs égből a villám, kiütött a világháború. Százezrével vonultak a katonák a hadszíntérre, és én szomorúan néztem őket. Nem voltam katona; kívántam, bár én is mehetnék harcolni és meghalni a hazáért. Azt hittem, hogy az emberiség igaz ügyéért harcolnak.

1915-ben megalakult a magyar Vörös Félhold bizottsága, amely hivatva volt török szövetségeseinket a háborúban segítem, orvossággal, kötszerrel ellátni. Az angol és francia hajóhad megtámadni készült a Dardanellákat, hogy bevonulhasson - a cári Oroszországgal szövetségben - Konstantinápolyba. Törökország a balkáni háborúban (1912-1913) súlyos veszteséget szenvedett és felkészületlenül kellett újból fegyvert ragadnia és megvédenie földjét. A németek szállítottak ágyúkat a Dardanellákra, és német tábornok irányította a hadműveleteket, de a török nép vérzett a Kaukázusban, Szíriában és a tengerszorosokban. Nekünk magyaroknak is ki kellett vennünk részünket a véres viadalból. A Vörös Félhold részéről rám esett a választás, és én örömmel vállaltam a feladatot.

Fontos megbízással kellett leutaznom Törökországba. Előbb Bécsbe rohantam, hogy a bécsi török nagykövettel, Huszein Hilmi pasával beszéljem meg a teendőket. A követség épületében, tanácsosai körében fogadott ez az őszszakállú, nagy tekintélyű úr, és hivatalos ügyünk elintézése után megajándékozott egy értékes arab könyvvel.

Hazafelé már nem egyedül utaztam. A nagykövet egy dsidás főhadnagyot rendelt ki mellém kísérőül hadsegédnek. Ömer Mukhtár civil ruhában is nyalka, kellemes arcú lovastiszt maradt. Oldalamról egy órára sem távozott. Együtt ellenőriztük annak a tehervagonnak a megrakását, amelyet személyvonathoz kapcsolva Konstantinápolyba kellett kísérnünk. Iratokkal és pénzzel el voltam látva. Az osztrák-magyar katonai hatóságok szerencsekívánatai között indultunk útra. A Keleti-pályaudvaron fel sem tűnt az a néhány tiszt, akivel kezet szorítottunk. Abban az időben a férfi lakosság jó része egyenruhát öltött. A tehervagon rakománya hivatalosan tífusz- és koleraszérum volt, de más veszedelmes kémiai szert is tartalmazhatott. Ki tudja, talán a Dardanellák sorsa volt ebben a vagonban elrejtve.

Zavartalanul száguldott keresztül az országon a vonat, miközben az utasok a háború eseményeit beszélték meg. Az újdonsült kávéházi hadiszakértők nagyképű fontoskodással magyarázták a német és osztrák-magyar sereg esélyeit. Ömer főhadnagynak tolmácsoltam útitársaink fontoskodó beszédét. Fanyar arckifejezéssel egymásra mosolyogtunk és hallgattunk...

Másnap reggel értünk a román határra, Predeálba. Románia akkor még béke és háború között ingadozott. A Szerbián át vezető út el volt zárva. Konstantinápolyba csak Bukaresten és Bulgárián át juthatott le az utas. Predeálnál román tisztviselők fogadtak az állomáson. Gyanakvással nézték irataimat. Minek kell egy Vörös Félhold főmegbízottnak török katonatiszti kíséret? Vajon nem dugárut szállít-e abban a tizenöt tonnás vagonban? Éreztem, hogy gyanakodnak és nem engedik a szállítmányt tovább. Felébredt bennem a dac és a konok elhatározás. Felébredtek bennem a régi törökországi emlékek, és pillanatok alatt cselekedtem. Egy ott állomásozó bérautóba ugrottam, Ömer követett, és nyílsebesen hajtattam Sinaiába.

A román udvar és a követségek a nyarat egy gyönyörű erdős helyen töltik. A mi követségünknek is volt itt nyári palotája. Egyenesen oda robogtam. A szolgálattevő tisztviselő azonnal a parkba vezetett, ahol nagykövetünk éppen teniszezett. Szikár, magas termetű úr előtt álltam meg, aki fehér flanellnadrágjában és kihajtott gallérú ingében atlétának festett. Gróf Czernin Ottokár, amikor irataimat felmutattam, eldobta a teniszütőt, kabátot dobott a vállára és azonnal visszaszáguldott velünk Predeálba. Ott rövid szóváltás keletkezett gróf Czernin, az állomásfőnök és a fővámtiszt között, amelyből a gróf hangja csengett ki erőteljesebben, és néhány perc múlva a vagon felszabadult kényes helyzetéből. Gróf Czernin kezet fogott Ömerrel és velem, rohant vissza Sinaiába, hogy befejezze a teniszpartit. Ezt a partit megnyerte.

Két órai késéssel indultunk tovább. A vagont személyvonathoz kapcsolták és állomásról állomásra döcögtünk Bukarest felé. Ömerrel alig beszéltünk egymással. Inkább útitársainkkal szórakoztunk.

Bukarestbe megérkezve már vártak ránk. Ez meglepetés volt számunkra, hiszen azt reméltük, hogy zavartalanul folytathatjuk utunkat Gyurgyevo felé és onnan a Dunán át Ruszcsukból egyenesen Konstantinápolyba. A meglepetésszerű várakozók román hivatalnokok voltak. Sokkal határozottabb és szigorúbb hangon szóltak hozzám, mint predeáli társaik. Követelték, hogy a kolera- és tífuszszérumot bocsássam vizsgálat alá, hátha robbantószereket csempészek át országukon. Nitroglicerinre gyanakodtak. Hiába hivatkoztam követünkre, hajthatatlanok maradtak. Kitűnően beszéltek franciául és csodálkoztak, hogy magyar létemre törökül is tudok.

Nyári meleg volt a pályaudvaron, de ha tél lett volna, akkor is izzott volna bennem az izgalom. Vitázni, meggyőzni, rábeszélni lehetetlen volt. Itt csak meggondolatlan cselekedet segíthetett. Abban a remegésben, amely egész lényemet megrázta, e pillanatban kesernyés mosoly ült ki arcomra. Iskolai éveim jutottak eszembe. Nem voltam jó tanuló, de néha bizonyos órák anyaga megmaradt fejemben. "A nitroglicerin a legerősebb robbanó folyadék, de ha nyílt levegőn meggyullad, kékes lánggal elég."

- Eh bien - mondtam a bizottságnak -, maguk nem hisznek nekem, nem hisznek irataimnak, hát higgyenek a tényeknek!

Erre kivétettem találomra egy üveget a sok-sok közül, kiöntöttem belőle egy pohárra valót és elővettem gyufámat. Kínos pillanat következett. Hátha valóban nitroglicerin? - Ó, drága vegytan tanárom! Ha jól értettem szavát, nevetni fogok, de ha nem... rágondolni is szörnyű... a levegőbe röpül Bukarest!

- Ne faites pas! (Ne nyúljon hozzá!) - kiáltotta a bizottság vezetője és megragadta kezemet. - Mi csak kötelességünket teljesítjük, mi egyáltalán nem gyanakszunk. Vigyék ezt az orvosságot a beteg törököknek és menjenek!

Bizonyítványt állított ki, kezet szorítottunk, és a bizottság eltávozott. Én halálsápadtan rakattam vissza a kinyitott üveget, a vagont lezárták. Ömer és én még mindig remegve bementünk a városba pihenni. Először megfürödtünk. Jólesett a zuhany felzaklatott idegeinknek.

Csak másnap utaztunk tovább. Gyurgyevónál komp szállította át vagonunkat Ruszcsukba és onnan cammogó tehervonat vonszolta rakományunkat mindig felfelé a Balkán hegygerincére. Gyönyörű, meleg nyári est volt. Ömer és én a tehervagon tetején készítettünk magunknak fekvőhelyet. A jól lezárt kocsi fölött a csillagokat számlálva cigarettázgattunk. A vonat prüszkölt, zakatolt, csigalépésben kúszott felfelé. A sötétből kopár sziklák meredtek felénk. A Sipka-szoros közelébe értünk. A mély csendben a kerekek nyikorgását és szívünk dobogását hallottuk. Ó, ez a "Sipka-szoros, amelyben minden csendes"! Az 1878. évi téli háborúban itt tartotta fel Vejszi pasa törökjeivel a cári seregek katonáit, és a véres ütközet után a hóban megfagyva, egymásra hullva feküdt orosz és török hős, egymást átölelve a halálban, amelybe a buta zsarnokság küldte őket.

Négynapi fáradságos út után elértük Konstantinápolyt. Tárt karokkal fogadtak. Átadtuk drága rakományunkat, és én Ömertől meleg búcsút vettem. Újabb beosztást kapott, én pedig siettem a Tokatlian szállodába, ahol gyönyörű szoba és jól kiérdemelt pihenés várt rám. Most már nem hónapos szobában húzódtam meg, nem kifőzdében étkeztem. Előkelő szállodai vendég lettem. Alig ismertem magamra. De alig ismertem Törökországra és Konstantinápolyra! Néhány év alatt egy századot ugrott át.

1908-ban az új-török forradalom győzött, Abdul Hamid kihirdette az alkotmányt, és amikor 1909-ben visszavonta és ellenforradalmával leverte az ifjú-törökök gárdáját, Mahmud Sefket pasa a szaloniki hadtesttel bevonult a fővárosba. A szultánt elfogták, megfosztották trónjától és öccsét, Mohamed Resádot tették meg uralkodónak. A diadalmas ifjú-törököknek még a balkáni háborút is el kellett viselniük, de kormányuk erős kézzel vezette a nép ügyét.

A török világ már nem az volt, mint diákkoromban. Derék barátom, Mahmud Fáiz már nem volt az élők sorában. Az ellenforradalom pribékjei Kisázsiában agyonlőtték. Fájdalmasan megsirattam. De mindenki más is megváltozott. Enver bej a hadügyminiszteri székben ült és a seregek főparancsnoka lett, Dsemál bej mint pasa a szíriai hadsereg parancsnoka, Talaat, a mozgópostás belügyminiszter, Dsávid efendi pénzügyminiszter, Szulejman Nu'man pasa az egészségügy minisztere, a volt koniai kormányzó, Ferid pasa, aki úgy vigyázott valaha rám, most miniszter! Ahmed Riza, a száműzött ifjú-török szerkesztő, aki annak idején Londonban felkeresett, most a szenátus elnöke!

Sorban meglátogattam régi meghitt barátaimat díszes minisztériumi palotáikban. Meghatottan szorítottunk kezet és néztünk egymás szemébe. A török kormány vendége lettem. Fogadott a szultán is, az öreg Mehemed Resád, aki harminc évet töltött magánőrizetben palotájában. Elbeszélgetett velem és a Medsidié rendjellel tüntetett ki. Hetekig csak a hivatalokat jártam és kerestem a régi barátokat. Garbisz efendi, az örmény könyvkereskedő is megvolt. Most már nem kellett az ifjú-törököknek a titkos hátsó szobában szőni a jövő terveit. Minden álmuk megvalósult, de ezeket az álmokat felrázta a háború réme és az elégedetlen nemzetiségek lázadása.

Az ifjú-törökök önfeledt lelkesedésükben a török faj főuraságát akarták kierőszakolni a birodalomban. Arab, albán, egyiptomi, druz századokon át tűrte a török katona politikai uralmát. De most változott a világ. A többi nemzetiség is öntudatra ébredt és követelte jogait. Abdul Hamid alatt minden alattvaló el volt némítva. Most az országgyűlésben beszélni lehetett. A vitából harc lett és a harcból nemzetiségi ellenállás, felkelés. Szíriában Dsemál pasa, ez a finom modorú, elegáns tábornok mint véres kezű hóhér lépett fel és százával végeztette ki az arab hazafiakat. Talaat, a mindig mosolygó, barna bőrű volt postatiszt, most mint belügyminiszter az árulással vádolt örményeket küldte a vérpadra. Megborzadtam. Törökország már nem a régi, és mégis a réginek fájó sebei sajognak testén.

Tétován jártam az utcákon. Az európai negyedben robogó autók, a nagy vendéglőkben zajos tivornya, a Szirkedsi kereskedői negyedben a hadiszállítástól meghízott újgazdagok hivalkodó tékozlása, a hivatalnokok éhbértől lefogyott ábrázatú, ijedt hada és az utca kövezetén még éjszaka is félmeztelen koldusgyerekek könyörgése, hősi halottak ellátatlan, sápadt özvegyei, akik kopott szőnyegeiket kínálják kenyérért - olyan megrendítő látvány volt, hogy szívem összefacsarodott és szememből könnyet fakasztott. Ó, szeretett török népem, miért kell ennyit szenvedned?

Nem bírtam az előkelő szállodában maradni. Mint a csontváz a lakomán, úgy kísértett a pazar fényben a nyomor dögvészének vigyorgó halálfeje. Visszavágytam a szegénységbe, a munkába, az egyszerű emberek becsületes körébe. Spataris görög nyomdász barátom lakást szerzett nekem a Bajezid negyedben, közel a nagy könyvtárhoz, ahol Iszmáil igazgató még mindig rendezgette a keleti könyvek ezreit. Ugyanaz a szelíd tekintet sugárzott arcából, mint tíz évvel ezelőtt, de amikor régi szokása szerint öt csésze teát rakatott elém sorban, felsóhajtott. Hazafiúi lelkéből küldött felém fájó hírnököt.

- A sátán lett úrrá a földön - mondá. - Te gyógyszert hoztál nekünk, de inkább fejet hoztál volna a mi fejetlen vezetőinknek.

Bajezid negyedbeli lakásom örménylakta utcában, de görög háziasszonynál volt. Szép, kényelmes bútorokkal berendezett szobámban még előkelő vendégeket is fogadhattam. Erre is tekintettel kellett lennem, hiszen egykori barátaim ma mind főurak, akik palotákban laknak. Nem is tetszett nekik nagyon választásom. De én a könyvekhez szerettem közel lenni és nem a háború hátterében tobzódó élethez.

Törökországban megvalósíthattam régi vágyamat. Mint történész annyit olvastam háborúkról, csatákról, hogy kíváncsi voltam a történelem eme sorsdöntő eseményét személyesen átélni és látni. Gyakran el sem tudtam képzelni, hogy békés emberek, ha egymásra uszítják őket, gyilkolni képesek. Ezt látni akartam. Otthon is kéredzkedtem a frontra, de csak a hadtápvonalig engedtek. Itt Törökországban előkelő vendég voltam, és barátom, a hadügyminiszter. Enver pasa teljesítette kérésemet. Olyan iratot állított ki számomra, amellyel tetszésem szerint mehettem mindenhová, akár a lövészárokba, senki fel nem tartóztathat, sőt mindenkinek kötelessége engem támogatni. Nem voltam katona. Most, hogy a frontra készültem, sportruhát öltöttem, bal karomon egy fehér szalag, benne vörös félhold jelezte, hogy nem tartozom harcos alakulathoz.

Törökország minden kerületéből toborozták a katonákat. Volt közöttük tagbaszakadt fiatal paraszt és görnyedthátú öreg, akinek kajla bajusza mintha lefele intene a sírba. Az országnak utolsó leheletéig harcolnia kellett. A Kaukázusban előrenyomultak a cári seregek, és csak százezer török halott árán tudták megállítani őket. Mezopotámiában, Szíriában heves ellenállást és áldozatos támadást kellett végrehajtani, hogy a szövetségeseket feltartóztassák. Anglia, Franciaország Párizsban szerződést kötött Oroszországgal, hogy győzelem esetén a cár a konstantinápolyi Aja Szofia tornyára kitűzi a keresztet, amelyet 1453-ban szedett le II. Mehemed szultán. Ezzel a győzelemmel Anglia lemondott volna évszázados hagyományáról, amely szerint az oroszokat elzárja a meleg tengerektől.

A leghevesebb harcok színhelye 1915 nyarán a Dardanellák voltak. Ha a nyugati szövetségesek áthatolnak a tengerszoroson, elfoglalják Konstantinápolyt, utat engednek a Dél-Oroszországból jövő gabona- és élelmiszerszállításnak, tétlenségre késztetik Bulgáriát és elvágják a központot az ázsiai hadszínterektől. Halálos csapást mértek volna az összeomló Törökországra.

Az angol és francia hajóhad - számítva a törökök készületlenségére, hadianyaguk hiányosságára - megkísérelte azt a vakmerőséget, hogy átrohanjon a tengerszoroson. Óriási hajóágyúi elhallgattatták a parti ütegeket, beeveztek a Dardanellák szájába.

A török katona erénye nemcsak a haláltmegvető bátorság, hanem a cselvetés is. Az óvatlan hadihajókat a sáncok mögé rejtett török ágyúk a tenger fenekére küldték. Az angol-francia flotta roncsai véres veszteséggel menekültek vissza a szabad tengerre. Vízen az angolok még ilyen vereséget sohasem szenvedtek. A tenger felől a Dardanellákat nem lehetett elfoglalni. Elhatározták, hogy partra szállnak és a török erődöket a szárazföldön, hátulról támadják meg. Nagyszámú szállítóhajó gyülekezett Imrosz szigetén és hozta az ausztráliai és újzélandi angol katonákat, a birodalom legedzettebb, marcona harcosait. Alkohollal bőven leitatva, szinte önkívületi állapotban gázoltak be a sekély parti vízbe és április végén, hason kúszva, minden bucka mögött pillanatnyi fedezéket keresve nyomultak előre a szikkadt, köves parton Hellesz hegyfokánál, a törökök tüzében. Csak a sereg fele maradt életben, de ennek sikerült magát beásnia. A Clyde nevű öreg szállítóhajóból, mint hajdan a trójai falóból, rögtönzött csapóhídon az éj leple alatt másztak ki a harcosok. Mire a török tüzérség a hajót összelőtte, emberi rakománya már a bozótok között szárította ázott ruháját. Rettenetes tűzharc keletkezett. Az angolok jobb fegyverzete és utánpótlása hátrálásra kényszerítette a törököket. Az ausztráliaiak és újzélandiak néhány dombot birtokukba kerítettek, de az uralkodó magaslatot, Acsi Babát képtelenek voltak elfoglalni. Ezért a félsziget északi felén próbáltak szerencsét, hogy a védelmet bekerítsék. A Suvla öbölben ismét nagy véráldozat árán partra szálltak és heves harcokkal beásták magukat Gaba Tepénél és a Sós tó partján. Ez augusztus első napjaiban történt, amikor bolond kíváncsisággal - én is megérkeztem a frontra.

Siralmas látvány tárult elém. A Dardanellák sziklás, dombos terepén nincsen víz. Az élelmet és italt messze földről, hajón, öszvéreken, szamarakon kellett szállítani. A partra szállt angol csapatokat késő este, a sötétség beálltával hajókról táplálták. Az erődök német parancsnoka, Liman von Sanders pasa lövetni akarta a hajókat, hiszen akkor harc nélkül szomjan hal a beásott sereg, de Enver pasa megtiltotta.

- Szent háborút hirdettünk - mondta - és a dsihádban minden eszközt felhasználhatunk az ellenség ellen, de a vízforrástól el nem zárhatjuk. Ez a próféta hagyománya és nekünk ezt be kell tartani, hogy Allah szent háborúnkat diadalra segítse.

Limán tábornok toporzékolt. Ő nem Mohamed prófétától, hanem Clausewitztől tanulta a hadászat szabályait. Hiába! Enver akarata győzött, ő tudta, hogy katonáit csak Allah és a Korán szavával tudja csatába vinni; ha Allah intelmét megtagadja, vége mindennek.

A mi derék török katonáink tábornoka a Suvla öböl mögötti Anafantánál egy magas, szikár, csontos arcú ember volt. Hideg kék szeme átfúrta azt, aki merészen eléje állt, de katonáira apai melegséget árasztott. Ő volt a villám hadsereg (Jildirim orduszu) parancsnoka: Musztafa Kemál.

Ő is szent háborút vezetett. Ott volt az első sorban, ha veszély fenyegetett, és egyetlen szava, bátor pillantása erőt adott a csüggedőnek, életet a haldoklónak. Ahogyan vonult előtte az erősítés, láttam, mint villant meg a fáradt szemekben az akarat, amikor ezt a kővé meredten határozott tábornokot meglátták. Vonultak török testvéreim, hangtalanul, de Musztafa Kemál előtt felkiáltottak: Allah Ekber! (Nagy Isten!) Mint valaha a római gladiátorok kiáltották császáruknak: "Morituri te salutant". A török katonák lábán bocskor, ruhájuk elnyűtt, puskaszíjuk kötél, és derekukon spárgára erősített tizenkét söröspalackban ivóvíz! Ha elbotlik és elesik, eltörik egy-egy palack, elfolyik a víz, az a víz, amellyel táplálni kell kiszáradó testét, a sziklákon fekve, a tűző nap alatt, az ellenség öldöklő tüzében. Így indult csatába a török.

Vágyam teljesedett. Láttam csatát. Egy bokorban meghúzódva fegyvertelenül néztem, mint rohan egymásnak ember és ember, akár angol, akár török, mégiscsak ember, mint döfi át szuronyával az ausztráliai a paradicsomi vértanúságot váró török szívét, mint szeli le az indiai gurka kukri-késével a török fejét, és mint hasítja ketté ellenfele koponyáját puskatusával a török, mint szakítja ki kezével a kurd az újzélandi beleit, hogy egy pillanat múlva halálos sebébe ő is hörögve zuhanjon le a földre.

Néztem ezt a szörnyű poklot, néztem, és idegeim annyira megdermedtek, hogy nem éreztem sem félelmet, sem borzadályt, csak néztem mint egy valószínűtlen filmet, amelyben a szereplők élő és halott emberek. Néha felnéztem az égre; a halálhörgés, ordítás és puskaropogás fölött úszkáltak a fehér felhők, éppen úgy, mint nálunk otthon, a bokrok ágai megzizzentek, és a földön apró bogarak mászkáltak. Figyeltem, ahogy egy fűszálra felkúsztak, a fű meghajlott terhük alatt, mintha a föld színén teljes béke uralkodnék, és az élet a füvön, a sziklán tovasurranó gyík odújában, csendben uralkodnék a maga törvényeivel.

A vérzivatar mindig estefelé ért véget. Ilyenkor az angolok visszavonultak vagy előretolt állásaikat foglalták el. Ilyenkor szállították nekik a vizet. A török hősök ilyenkor vánszorogtak a segélyhelyeikre, hogy bekötözzék sebeiket. Szakadt ruhák, felszakadt bőrfoszlányok, vérző sebek, kifolyt szemek, bukdácsoló roncsok, ezek voltak az előbb még emberi testnek látszó alakok. A sebesültszállítók hordágyakkal rohantak a lezajlott ütközet helyére.

Velük mentem. Az árkokban, a földön, a bokrokban, a fák ágaiban testrészek, lábak, kezek, fejek hevertek nyöszörgő húscafatok és csendes halottak között. A nyöszörgő húscafatokat a hordágyra fektették, hogy kórházba vigyék. A mozgatásra magukhoz tértek:

- Hagyjatok itt meghalni, a paradicsom kapujánál, ne vigyetek vissza a nyomorúságos életbe. Allah akarta így, legyen meg az akarata!

Szállítottunk sebesültet, halottat, törököt, angolt, gurkát egyaránt. A csatatér éjjelre csendes volt emberi indulattól, gonoszságtól. A természet megfellebbezhetetlen törvénye forgatta ítélő kerekét. Kóbor kutyák, vadmacskák, ürgék, borzak és varjak marakodtak azon a lakomán, amit az emberi pusztítás tálalt fel nekik.

Így folyt ez napokon át. Arcomat néha lemostam, ha elég víz volt, és néha még ágyban is aludtam, de a föld is melengetett, mert szíve dobogását éreztük, ha elült az ágyúk tompa dörrenése. Ordítás riasztott fel. A törökök megtorpantak, majd rendetlenül futni kezdtek. Sokszor hallottam ilyen ordítást: hudsum! (rohamra), akkor előre törtettek. De most visszafelé rohantak, mintha megijedtek volna, eszeveszetten menekültek. Áttörték a frontot! Elesik az anafortai védővonal! Vége mindennek!

Szenvtelenül néztem a futást - mintha mindehhez semmi közöm nem volna. Nem vagyok török katona, civil vagyok, miért fussak? Nem bántottam senkit sem, miért bántanának engem? Mintha eszemet vesztettem volna, fekve maradtam egy bokor tövében. A törökök puskáikat lóbálva rajokban és egyenként száguldottak hátrafélé. Kiabáltak nekem, hogy fussak, intettek, hogy meneküljek. Feleszméltem. Áttörték a frontot, jönnek az angolok, leszúrnak minden ellenállót! Feltápászkodtam és én is futásnak eredtem. Nem is néztem hátra, halálfélelem szállt belém. Lihegtem, lélekszakadva futottam. Egyszerre erős ütést éreztem fejemen, azután semmit sem.

Nem tudom, meddig feküdhettem puhán, csendesen, álomba merülve. Angolul beszéltek. A British Museum könyvtárában ülök? - nem lehet. Az régen volt. Már nem vagyok Angliában. Mégis, mért beszélnek angolul? Félálomban kezdtek gondolataim ébredezni. Mégis angolul beszélnek. Kérdeznem kellett:

- Where am I? (Hol vagyok?).

- He is not dead (Nem halott) - volt a válasz.

Felébredtem, kinyitottam szememet. Angolok között feküdtem Anaforta véráztatta földjén, és körülöttem angol sebesültszállítók álltak. Egy fiatal tiszt néhány korty pálinkát öntött a számba, amitől lassan magamhoz tértem. Bal lábamon szúrós fájdalmat éreztem. Önkéntelenül oda nyúltam és panaszkodtam. Levágták cipőmet, lehúzták harisnyámat, véraláfutás feldagasztotta lábfejemet. Bekötöztek.

A fiatal tiszt kérdezett, és én feleltem. Nem vagyok harcos, a Vörös Félhold főmegbízottjaként jöttem ide, sokáig éltem Angliában, tanár vagyok és magyar. Több nyelven beszélek, angolul is.

- I see (látom) - mondta a tiszt, és mivel megtudta, hogy ki vagyok, ő is bemutatkozott. - Lieutenant Cameron, a 18. skót ezred hadnagya vagyok. Magát fejbe vágtak és lábfején valami kerék mehetett át, zúzódást szenvedett, elájult, de nem lehet komolyabb baja. - Erre megint megitatott néhány korty pálinkával.

- Ön angol hadifogoly - folytatta barátságosan, miután emberei kényelmes fekhelyet készítettek számomra. - Mondja meg őszintén, velünk akar maradni? Málta szigetére szállítsuk, vagy itt akar maradni a törököknél? - Hosszú szünetet tartott és fürkészve a szemembe nézett, azután vontatottan befejezte mondatát. - Mi visszavonulunk a sebesültekkel és a foglyokkal. Ha itt marad, néhány óra múlva az előrenyomuló törökök bizonyára kórházba fogják szállítani...

Nem volt sok időm a válaszra. Ha Máltába visznek, elszakadok otthonomtól, talán hírt sem adhatok szüleimnek... Nem, jobb, ha a törökökkel maradok, onnan bármikor hazatérhetek. Sérülésem nem veszedelmes, már a borogatás is enyhítette fájdalmamat. Így határoztam. Válaszom meglepően jól esett Cameron hadnagynak.

- Volna egy kérésem - szólt hozzám kedvesen. - Ön a Vörös Félhold főmegbízottja, ugye? - Fejemmel igent biccentettem. - Öcsém - folytatta - sebesülten török fogságba esett, nincs hír róla. Talán megtalálja valamelyik kórházban vagy fogolytáborban.

- Szívesen - feleltem, mire egy papírlapra felírta öccse nevét, ezredét és egy ötfontos bankjegyet adott át nekem, hogy juttassam el hozzá, ha megtalálom. Egy svájci címet is felírt, ahol értesíthetem az eredményről. Azután kezet szorított velem. Egymás szemébe néztünk.

- Tehetek valamit önért? - kérdezte.

Egy pillanatig haboztam, de tekintetében bátorítás csillogott.

- Egy angol leánynak szeretnék néhány sort írni, el tudja juttatni hozzá?

- Hogyne - válaszolta.

Egy papírlapot tépett ki noteszéből, s arra remegő, kusza betűkkel felírtam egy címet és néhány sort ezzel az utolsó mondattal: "Gwendoline, még mindig szeretem..."

Elbúcsúztam Cameron hadnagytól és a sebesültszállítóktól. Ők hordágyaikkal visszavonultak. Engem puha fekhelyemen egy bokor árnyékában hagytak. Körülöttem halottak síri csendben; a levegőben néhány varjú károgott társainak az ünnepi lakomára. Már esteledett, amikor a láthatáron alakok tűntek fel. Óvatosan közeledtek. Felkönyököltem és intettem feléjük. Török előőrsök voltak. Nemsokára megnépesedett a táj. A törökök újból megszállták elhagyott állásaikat. Engem szekéren szállítottak le a tengerpartra és onnan hajón vissza Konstantinápolyba, a kórházba.

Nem voltam súlyos eset. Lábam daganata a gondos ápolásban egy hét alatt lelohadt, és én teljesen meggyógyultam. Kigyógyultam ama vágyamból is, hogy csatát nézzek. De az emberek millióinak tovább kellett szenvednie, pusztulnia!

A Vörös Félhold elnöksége megtalálta Cameron hadnagy öccsét a kutahiai fogolytáborban. Kigyógyult sebéből, átvette a küldött pénzt és levélben köszönte meg a közvetítést.

A frontra nem mentem többé, de szorgalmasan látogattam a kórházakat és tolmácskodtam a sebesült angol foglyokon végzett műtéteknél.

Egy ízben Ömer Beszim pasát, a Vörös Félhold elnökét látogattam meg hivatalában. Ahogy feketekávézva beszélgettünk, egy amerikai haditudósítót jelentett be titkára, és a látogató már be is lépett a szobába. Meglepetten néztem rá. Róbert Mountsier volt, akit még Budapestről ismertem. Rokonszenvezett velünk és ezért küldött Magyarországról tudósításokat lapjának. Most lapja Törökországba küldte, és mivel értesült, hogy a Vörös Félhold megbízottjaként Konstantinápolyban tartózkodom, egyenesen a Vörös Félhold elnökéhez sietett, hogy engem megtaláljon. Akkor voltam először a Vörös Félhold elnökénél, tiszta véletlen, hogy éppen ott talált. Mindhárman nagyot nevettünk, Ömer Beszim pasa meghívott ebédre, és kérte Mountsiert, hogy hatásos cikkeket küldjön Törökország háborújáról.

Robert Mountsier jó kezekbe került. Ő ugyan az európai negyedben, a díszes Péra Palace szállodában lakott, de mindennap együtt voltunk. Nélkülem meg sem tudott mozdulni. Bemutattam barátaimnak, akikkel sajátos amerikai kiejtésű franciaságával beszélt. Elvittem a török negyed rejtett zugaiba is, hogy megismerje a nép életét. Ez szerfelett érdekelte.

Egy este elmentünk török vendéglőbe vacsorázni. A török konyha magában foglalja a perzsa, arab, görög és olasz ízlés minden ételét. Ilyen gazdag, ízletes ételeket sem Nyugat-Európában, sem Amerikában nem találni. Vacsora után elmentünk egy kis kávéházba, török édességeket élvezni. Mountsier és én fezt hordtunk, de angolul beszéltünk. A kávéházban egy zajos társaság, amelynek egyik tagja eunuch volt, figyelte társalgásunkat, de mi nem hederítettünk rá. A társaság eltávozott, majd később mi is távoztunk. Egy darabig elkísértem Mountsiert, és amikor búcsúzni akartam tőle, hozzánk lépett egy rendőr és kézzel intett, hogy kövessük. Engedelmeskedtünk. A rendőr közénk lépett és úgy kísért.

Odaszóltam Mountsiernek, hogy elintézem a rendőrt, de ő kért, hogy ne fedjem fel kilétemet, ő hírlapíró, őt érdekli az eset. Így cselekedtem. Angolul beszélgettünk és már előre nevettünk, hogyan fogjuk a poloskás tömlöcben tölteni az éjszakát. Ilyen kalandos várakozásban folytattuk utunkat. Vagy fél óráig bandukoltunk, és én már türelmetlenkedtem, de Mountsiert fúrta a kíváncsiság. Egyszerre egy másik rendőr tűnt fel az utcán, és a mi kísérőnk átadott neki, hogy kísérjen be a kerületi központba. Az átvett és szótlanul kísért, éberen vigyázva, hogy meg ne szökjünk. Bekísért a rendőrségre, előállított egy tisztnek, akinek katonásan jelentette, hogy letartóztatott.

A rendőrtiszt szigorú tekintetet vetett ránk, egy sarokba állított és két fegyveres őrt rendelt mellénk.

- Ez már kezd érdekessé válni - súgta nekem Mountsier.

- Nem tetszik nekem - súgtam vissza.

- Mit vétettek ezek az idegenek? - kérdezte a tiszt a rendőrtől.

Az összeütötte bokáját és mereven válaszolt:

- Ne bileim ben? (Mit tudom én?)

- Hát akkor miért hoztad ide?

- Ne bileim ben? - volt ismét a válasz.

- Hajvanszin (te állat!), most mit csináljak velük?

- Ne bileim ben? - felelte most ismét szemét bután ránk meresztve.

- Megbotozlak, te szamár, gúzsba kötlek, te ökör! - kiáltott rá dühösen a tiszt és csapkodta az asztalt.

A rendőr halálsápadtan dadogni kezdett:

- Nekem Sákir aga adta át őket, hogy kísérjem be; én behoztam; parancs az parancs.

- Te gazember! - ordított most a tiszt, teremtsd elő nekem Sákir agát, őt is vasra veretem!

- Hogyan találjam meg Sákir agát - könyörgött a rendőr. - Az éjjel sötét; mit tudom, hová ment?

- Ha elő nem teremted - üvöltött a tiszt magából kikelve -, felakasztatlak. A többi a te dolgod. Ezek addig a tömlöcben maradnak.

A szerencsétlen rendőr feszesen tisztelgett, azután tétova léptekkel kitámolygott a szobából.

- Ezeket vigyétek a pincébe - parancsolta a tiszt őreinknek.

Ez már több volt, mint amire számítottunk. Mountsier könyökével megbökött, az egyik őr megragadta karját. Erre megszólaltam törökül:

- Zábit efendi hazretleri (nagyságos tiszt úr), mi ártatlanok vagyunk, itt az igazolványunk.

A tiszt tátva felejtette száját a csodálkozástól, de amikor irataimat meglátta, felugrott, vigyázz állásba merevedett és dadogva kérdezte:

- Miért nem méltóztatott beszélni?

- Nem kérdezett senki sem - feleltem.

Csengetett. Kávét és cigarettát hozatott, leültetett és bocsánatot kért. A két őr halkan kiosont a szobából. Most kedves társalgás kezdődött. A tiszt nem győzött bocsánatot kérni, de a végén mindnyájan nevettünk.

Egy fél óra múlva Sákir aga is megjelent. Halálra volt rémülve. Eldadogta: az eunuch figyelmeztette, hogy angol kémek vagyunk, tartóztasson le. Ezt meg is tette, de miközben kísért, észrevette, milyen sokat nevetgélünk. Attól tartott, hogy itt valami nincs rendjén.

- Bok jedim (ganéjt ettem) - mondta -, ezért szabadulni akartam tőlük, hát átadtam ennek a buta Memisnek, hogy ő egye a "bok"-ot.

Felnevettünk. A tiszt is nevetett és káromkodott. Minket meg sűrű bocsánatkérések között útnak eresztett. Még azon éjjel felverette Serif pasa családját álmából és letartóztatta az eunuchot. Az sem fog többé kémet feljelenteni.

A frontokon tovább folyt az öldöklés, de a Dardanellákban aránylag nyugalom uralkodott. Az angolok belátták, hogy céltalanul áldoznak, miért erőltessék Konstantinápoly elfoglalását, amikor a szerződés szerint a cári Oroszországnak kellene átadniuk. Lehet, hogy siker esetén nem is teljesítették volna a szerződést; a sikertelenség ebben az esetben talán nagyobb sikert jelentett. Csak évekkel későbben tudtam meg, hogy az angol Lancashire brigád és a skót Borderers visszavonulási parancsot kapott a front áttörése után. Ian Hamilton tábornok csak katona volt, aki a győzelmet ki akarta használni, de Londonból a politikusok távolabb néztek és megállást parancsoltak. Ebben a válságos órában, a háború fordulópontján estem fogságba. Ezért volt Cameron hadnagy olyan barátságos hozzám.

Törökország ostromlott határain belül is ellenség ütötte fel fejét. A nép belefáradt a küzdelembe, és sokan nem szívlelték a német szövetséget. Szívük a franciák és angolok felé vonzódott. A törökök féltek a cári Oroszországtól, de az elnyomott örmények hol burkoltan, hol nyíltan orosz győzelmet reméltek. Fegyvereket csempésztek át a határon, orvlövészek és szervezett bandák zavarták az utánpótlást. Örmény lázadásról beszéltek, és az ifjú-török kormány Abdul Hamid hagyományához híven rövid úton akarta az örmény kérdést elintézni. Az örményeket eltávolították a fővárosból és a vidékről és a másvilágra küldték. Néhány ezret rozoga hajóra raktak, kivitték őket a Fekete-tengerre és ott megfúrva a hajót, örményestül, patkányostul, elsüllyesztették. Bosszú volt ez az Ermenisztanban a török hadsereg által elszenvedett vereségért. Rémület szállta meg a lakosságot. Ausztria a katolikus, Németország a protestáns örmények érdekében szólalt fel, de az örmények többsége görög-keleti vallású volt. Ezeket a hadviselő Oroszország nem védhette meg. Talán százezer örmény lelte ekkor dicstelen halálát.

Egy este régi barátom, most nagyvezír, Talaat pasa meghívott vacsorára. Sok mindenről beszélgettünk, felelevenítettük a régi idők emlékeit és Abdul Hamid zsarnoki uralmát. Így esett a szó az örményekről is. Talaat pasa kreolbőrű arca elkomorodott. Azt mondták, hogy anyja örmény volt; vonásai valóban alátámasztották ezt a hiedelmet.

- Mi nem gyűlöljük a keresztényeket - mondta -, az iszlám vallás teljes lelkiismereti szabadságot biztosít a kinyilatkoztatott vallások híveinek. De az örmények egy része most nyíltan ellenünk szegült, ezért önvédelemre szorultunk. Ha a háborúnak vége lesz - folytatta -, meg kell tisztítani országunkat az örményektől. De nem gyűlöletből, hanem önvédelemből.

Cigarettára gyújtottam és kíváncsian néztem rá, biztatva, hogy magyarázza meg ezt a véres kezű önvédelmet.

- Mi, törökök - fejtegette -, földműves, hivatalnok és katona nép vagyunk ősidőktől fogva. Iparunk csak kezdetleges háziipar. A kereskedelem, a bank, az üzleti vállalkozás az örmények kezében van. A mi népünk türelmes és átengedi a legtöbbet jövedelmező kereseti ágakat idegeneknek, görögöknek, örményeknek. Ameddig ezek országunkban laknak, a török sohasem lesz kereskedő, bankár, vállalkozó.

Rövid szünetet tartott és mintha egy pillanatra tanárrá változott volna, tudós módjára komoly arccal tájékoztatott társadalmi elméletéről:

- Nekünk légüres teret kell létrehozni. Az idegeneket ki kell küszöbölni. Nem lesz iparos, gyáros, kereskedő, bankár, üzleti vállalkozó, és a törökök kénytelenek lesznek ebbe a légüres térbe benyomulni és üzletet nyitni, kereskedni, pénzt váltani és meggazdagodni.

Rám nézett és várta a hatást. Értetlenül meredt szemem az asztalra. Háború a határon, lázadás az országban, fantasztikus elgondolások túlfűtött fejekben. Talán ez utóbbiak a legveszedelmesebbek.

Akadozva válaszoltam, hogy az ilyen fajta kiküszöbölés csak nyomorhoz vezetett. A spanyolok kiűzték a szorgalmas mórokat, az okos zsidókat, és azután egymást ragadták torkon. Talaat pasa nem tágított: ők ezt másképpen csinálják, ők ezt jobban tudják.

Nem tudhatta, hogy néhány év múlva, amikor minden összeomlott, Berlinben egy örmény diák a nyílt utcán agyonlövi majd ennek az elméletnek tudósát.

Már lassan őszre járt az idő. A konstantinápolyi verőfényt szeles idő kezdte felváltani. Eleddig minden izgalmat és fáradságot egészségesen álltam ki. Most valami különös érzés fogott el. Fejem megfájdult, és éjjelente láz lepett meg. Nem tulajdonítottam neki fontosságot, aszpirint szedtem és borogatást tettem fejemre. Ez volt életem eme szakáig egyedüli gyógyszerem és mindig segített. Most is javult állapotom, de néhány nap múlva a fejfájás és a láz visszatért. Barátaim tanácsára elmentem egy német katonaorvoshoz. Csak nem kaptam maláriát? A német orvos megvizsgálta lépemet és kijelentette, hogy szó sem lehet maláriáról, lépem teljesen ép. Ez megnyugtatott. De néhány nap múlva a láz, most már erősebben, újból jelentkezett. Nagyon bosszantott a dolog. Sohasem voltam még komolyan beteg és nem is hittem, hogy beteg lehetek; gyűlöltem a betegséget, mint valami alattomos ellenséget. Ez a harag és bosszúság azonban nem segített rajtam. Nagyon rosszul éreztem magamat, hideg izzadság gyöngyözött testemen, a láz megrázott, és szédültem. Támolyogva török orvoshoz mentem. A német orvos tanácsa után nem nagyon bíztam a török tudásában, és amikor ez maláriát állapított meg rajtam, kétkedően ráztam fejemet. Elleste gondolatomat:

- A németek az orvostudomány legkiválóbb teoretikusai - mondta -, de Németországban nincs malária, nálunk van. Ezt a betegséget mi törökök jobban ismerjük.

Kinint rendelt és tanácsolta, menjek haza. Összerázkódtam. A beteges ember nem fél a betegségtől, mert megszokta. Az egészséges halálos veszedelmet lát minden kicsi bajban. Én is megrémültem. Elbúcsúztam barátaimtól, el a kék Boszporusztól, el a szemerkélő esőtől, amely új lázzal fenyegetett és siettem haza. Szüleim boldogan ölelték magukhoz nyugtalan vérű, kóborló fiukat.

Betegségem már előrehaladott állapotba jutott, talán már a lépemet is megtámadta, de dr. Törzs Kálmán barátom heroikus kúrával két év leforgása alatt teljesen kigyógyított. Hálával adózom neki haló poraiban.

Lelkesedéssel folytattam munkámat a Keleti Akadémián és buzgón írtam orientalista dolgozataimat. A tudományos folyóiratok szívesen közölték cikkeimet, amelyek közül többet németre és franciára is lefordítottak. A háború kapcsán több légből kapott elmélet szivárgott ki a fáradt agyakból. A törökök - élet-halál harcban külső ellenséggel és lázadó nemzetiségekkel, saját magukra utalva - támaszt kerestek nyelvrokonaiknál, a turkoknál, akik a távoli Ázsiában, Szibériában, Turkisztánban öntudatra ébredtek. A turáni népek összefogásától reméltek megújhodást, erősödést. Az ifjú-törökök nemzeti öntudatát öregbítette, hogy az oszmánok nem állnak egyedül a világban. Ez az érzés áthatott az ellenséges túlerővel küzdő magyarságra is. A politikai helyzetből áradt ki egy elmélet, amely tudománytalan volt, de hangzatossága folytán népszerűségre tett szert. Ez volt a magyar turánizmus. Napilapok is felkapták és fürge tollú újságírók "teuton-turáni" korszak diadalmas eljövetelével biztatták a háborúban elfáradt olvasókat. Megalakult a Turáni Társaság és hivatalosan is súlyt adott egy kicsírázó fajelméletnek. A komoly tudomány elvetette ezt az alaptalan elméletet, de senki sem emelte fel szavát ellene. Az elefántcsonttorony biztos bástya volt.

Úgy éreztem, hogy nekem meg kell védenem a tudományos igazságot és a népszerű elmélet ellen nyilatkoztam. A rám zúduló támadások még bátrabbá tettek és "Turán" címmel (1916) hosszabb kultúrtörténeti tanulmányban elemeztem a "turánisták" naiv nyelvészeti tévedéseit. Gróf Teleki Pál, hitelt adva nyelvészeti érveimnek, földrajztudományi téren igyekezett megmenteni a "turánizmus"-t. Érveit nem tudtam elfogadni, és heves vita indult meg közöttünk tudományos folyóiratokban. Ha felfogását nem is helyeseltem, lovagias magatartása előtt, amit szerény személyem iránt tanúsított, most is meghajlok. De harci kedvemet nem tudta lelohasztani. Beletemetkeztem földrajztudományi könyvekbe, és két évi szakadatlan tanulás után megírtam "A föld és faj hatása a történelemben" című könyvemet, amely az akkori papírhiány miatt csak 1920-ban láthatott napvilágot. Ma, visszatekintve a múltra, a német fajelmélet gyilkos bűnei után, a látnok aggódó intelme hangzik ki soraiból.

A háború szorosra kapcsolta a magyar-török bajtársi szövetséget. Magyar tisztek és tüzérek harcoltak Törökországban, török katonák verekedtek Galiciában és Tirolban. A feszültség elérte tetőfokát 1918 tavaszán. A csüggedő népekbe művészettel kellett új erőt önteni. Elhatározták, hogy a Fricsay Richárd vezetése alatt álló honvédzenekart - amely akkor a legkiválóbb zenészeket foglalta magában - leküldik Bulgáriába ás Törökországba, hogy ott hangversenyeket adjon. A küldetés szervezését és vezetését rám bízták. Így kerültem le ismét Konstantinápolyba 1918 kora tavaszán. Az előkelő Péra Palace szállodában kellett laknom, de minden szabad időmet régi barátaimnál, íróknál, tudósoknál töltöttem. A hangversenyek kitűnően sikerültek. Hegyey Géza honfitársunk, aki évtizedek óta élt Konstantinápolyban és a Palota zongoratanára volt, eljátszotta Liszt Esz-dúr zongoraversenyét, Revere hárfán gyönyörködtette a nőket a külön számukra rendezett hangversenyen. Ünnepi hangversenyt adott a zenekar Mohamed Resád szultán előtt a Dolma Bagcse palotában, amit az öreg fejedelem nagy elismeréssel fogadott és kitüntette Fricsayt a Medsidie rendjellel. Engem külön kihallgatáson fogadott és az Oszmanie rendjelet akasztotta nyakamba. Éjjeli zenét adtunk Enver pasának a hadügyminisztérium és Dsemál pasának a tengerészeti minisztérium udvarán. Utána pezsgős bankettek következtek a zenészek tiszteletére. Hullottak a rendjelek. Fricsay Richárdnak már alig fért a mellére a sok megérdemelt kitüntetés. Volt a törököknek egy vas-félhold rendjelük, hasonló a német vaskereszthez, amelyet csak a harctéren tanúsított rendkívül hősies magatartással lehetett elnyerni. Ez a vasfélhold szép mélyvörös zománcozott félholdat és csillagot ábrázolt. Fricsay barátom nagyon vágyódott e díszes rendjel után és kért, hogy szóljak Dsemál pasának.

- Téged szeret - mondta -, neked mindent megcsinál.

Fejemet csóváltam, de Fricsay kissé szlovákos magyar kiejtésének és kék szemének nem lehetett ellenállni. Előadtam kérését Dsemálnak.

- Rendben van - felelte -, igazán megérdemli ez a kitűnő művész hálámat. Behívatta hadsegédét, Kjázim őrnagyot, és megparancsolta, hogy vegye fel Fricsay adatait. Mindent lediktáltam neki, és ő pontosan jegyzett. Mikor oda értünk, hogy melyik halált osztó fronton tüntette ki magát rettenthetetlen bátorságával és vitézségével - elfogott a tréfa ördöge. A pesti körúton a Gambrinus vendéglőben szokott szerepelni Fricsay zenekarával. A fronton nem volt. Hirtelen bediktáltam a Gambrinus frontot, és Kjázim ártatlanul ezt íratta be a díszes oklevélbe. Amikor valaki elolvasta neki a szöveget, elvörösödött és felkiáltott: "Úgy mérgelődöm, ezt csak az a bolond Germanus csinálta!" De megkapta a vas-félholdat! Azóta már megbocsátott nekem, még itt a földön és bizonyára ott a túlvilágon is, ahol számos rendjelével mellén az angyalok karát vezényli.

A Péra Palace szálloda előkelő fogadótermeiben számos barátom keresett fel. Enver pasa egy este meglátogatott és hosszasan elbeszélgetett velem. Külön kis teremben ültünk össze kávézni. Távozása után észrevettem, hogy a kis asztalkán papírba csomagolt doboz hever. Felbontottam. Száz darab névjegye volt, amelyet bizonyára éppen akkor kapott a nyomdából. Ez volt aztán az igazi névjegyleadás - ha akaratlanul történt is! Eltettem emlékül valamennyit és hosszú éveken át megörvendeztettem eggyel-eggyel a tisztelőit. Ma is van még belőle vagy harminc darab.

Megtisztelt látogatásával Széchenyi Ödön pasa, a "legnagyobb magyar" fia, aki magas kora ellenére délcegen hordta a török tábornoki egyenruhát. Kedves adomát mesélt el életéből. Londonban tanulta kedvtelésből a tűzoltást. Reggelenként elsétált az állatkertbe és ínyenc falatokat dobott kedvelt medvéjének. A szomszéd ketrecnél egy idősebb úr ugyanígy kedveskedett egy másik medvének. Mivel ez így folyt napokon, heteken át, végre beszédbe elegyedett a két medvebarát. Beszéltek az időjárásról - ez minden angolnak igen fontos -, az állatokról és a politikáról. Az angol úrnak feltűnt, hogy Széchenyi milyen jól ismeri Bécset, Budapestet, és megkérdezte, milyen nemzetiségű.

- Magyar vagyok - válaszolta Széchenyi.

Az idősebb úr arca felderült.

- Volt nekem egy nagyon derék magyar barátom - mondta elgondolkodva. - Fájdalom, tragikus módon meghalt.

- Ki volt az az úr? - kérdezte a másik medvebarát.

- Gróf Széchenyi István - volt a válasz.

- Én Széchenyi István fia vagyok, Széchenyi Ödön.

- Én pedig Lord Beaconsfield, Anglia miniszterelnöke.

Így mutatkozott be végre több heti ismeretség után a két medvebarát. Azután tovább etették az állatokat.

Egyik délután szobámban olvastam a lapokat. Régi szokásomhoz híven az előkelő szállóban is szerény szobát választottam. Elég sokba kerültem így is az államnak. Olvasásomból halk kopogtatás zavart fel. Kinyitottam az ajtót, egy alázatos képű török úr lépett be és arra kért, hogy fogadjam Abdul Medsid efendit, aki nagyon szeretne beszélni velem.

- Szívesen - feleltem az alázatos úrnak. - Foglaljon helyet lenn az egyik szalonban, és én azonnal lemegyek hozzá.

- Ő inkább itt a szobában szeretne beszélgetni - szólt látogatóm.

- Kényelmetlen - válaszoltam. - Csak egy székem van. Mondja neki, hogy várjon rám lenn.

A látogató kihúzódott a szobából úgy, hogy ne fordítson hátat nekem. Nagyon tisztelettudóan viselkedett. Néhány másodperc múlva ismét kopogtattak. Úgy látszik, üzenettel jön vissza - gondoltam és kinyitottam az ajtót. Nem ő volt. Egy másik úr jött be. Kellemes arcát őszülő szakáll keretezte, és szeméből műveltség sugárzott. Bocsánatot kért, hogy zavar, nem akart lefárasztani a földszintre, hiszen őneki van szüksége énrám. Abdul Medsidként mutatkozott be, ahogyan az előbb bejelentették. Kénytelen-kelletlen egyetlen székemmel kínáltam meg, de nem fogadta el, ez az én helyem - mondta -, ő majd az ágyra ül. Nógattam, kérleltem, már untam az udvariaskodást, de nem engedett. Ágyamra ült. Mit akar tőlem ez az ember? - kérdeztem magamban. A társalgás lassan indult, de sok minden kiderült belőle, ahogyan óvatosan kémleltem kilétét. Franciául és németül is tud, imádja a zenét és festegetni is szokott. Nagy műveltségű úr volt. Azután ő kérdezett. Nagyon érdekelte a világ sora, a háború kimenetele és hogy milyen lesz az új világ képe? Meggondoltan választottam meg feleleteimet. Már nem bírtam tovább ezt a szembekötősdi beszélgetést ismeretlen látogatómmal. Nyeltem egyet és kiböktem:

- Micsoda nagyságodnak a foglalkozása?

- Foglalkozásom? - felelte kérdően. - Nincsen tulajdonképpeni foglalkozásom. Abdul Medsid efendi vagyok, a török trón örököse...

Felugrottam a székről és mély temennát vágtam ki. Minden hercegnek "efendi" a megtisztelő címe. De hogyan gondolhattam, hogy ez nem olyan efendi, mint én vagy a többi százezer. Barátságosan mosolygott.

- Azért kérettem a titkárommal, hogy szobájában fogadjon - mondta mentegetőzve -, mert nem akartam feltűnést kelteni.

Ezután sem volt hajlandó ágyamról a székre átülni. De már most szabadabban, nyíltabban beszéltem. Nem kell félnem, hogy kém. Kifejtettem borúlátásomat a háborúról, minden háborúról, amit hiú, kapzsi emberek a dolgozó népekre erőszakolnak, és hirdettem a megértés, a béke politikáját, amelyben egymásra talál a szenvedő emberiség. Szavaim mély hatást gyakoroltak rá. Ő is, mint minden trónra jogos oszmán herceg, évtizedek óta csak palotájában él, elzárva a világtól, és idejét a művészetnek, irodalomnak szenteli. Rajong a zenéért és kérte, hogy hívassam meg Fricsay zenekarát a Boszporusz menti palotájába. A többit majd udvarmestere fogja elintézni. Megígértem, és amikor kezet fogott velem, nem engedte, hogy kocsijához kísérjem. Olyan feltűnés nélkül távozott, ahogyan jött. Titkára a folyosón várta.

Néhány nap múlva az egész zenekar gőzhajón átkelt az ázsiai partra, ahol a kocsik serege várta, hogy Abdul Medsid herceg díszes palotájába szállítsa. A palota homlokzata a Boszporuszra nézett, és nagy park vette körül. Az ünnepi fogadás első fejezete a fényképezés volt. Mint rendesen, a csoportosítás sok nehézséggel és még több nevetgéléssel volt összekapcsolva. Abdul Medsid efendi páratlan házigazdának bizonyult. Délceg fiai segítettek neki a rendezésben. A rokonság is képviselve volt, azonkívül számos miniszter, államtitkár és udvari ember, lehettünk vagy százan. Óriási tabló készült, és a fényképész hol ide állította, hol oda ültette a tréfálkozó szereplőket. A trónörökös gyönyörű hároméves kislánya, Nilufer okvetlenül a képen akart lenni. Az én ölembe kéredzkedett, és én hiába csitítottam, hogy a kamera lencséjéből madár fog kirepülni, folyton izgett-mozgott. Eljött a nagy pillanat. A fényképész izgatottan lekapta a lencséről a kupakot... bir, iki, ücs (egy, kettő, három)! Mindenki mozdulatlanul figyelt. A felvétel sikerült. Ölemben gyanús nedvességet éreztem. A kis Nilufer sírva fakadt és beszaladt a palotába, de én ott maradtam. Mindenki nevetett, de nem történt nagyobb baj!

Bevonultunk a nagyterembe. A zenekar elhelyezkedett, és szebbnél-szebb műveket adott elő. Az új slágereket, a Csárdáskirálynő és a Víg özvegy fülbemászó dallamait a függönnyel eltakart szomszédos termekben áhítattal hallgatták a hárem elrejtett szépei. Sírt a gordonka, harsogtak a fúvósok, és csipkézve futamoztak a hegedűk, minden művésziesen összefonódva Fricsay mesteri pálcája alatt.

Beesteledett. A fáradságos gyönyör után következett a pihentető élvezet. A tágas ebédlőben hosszú asztalok roskadoztak a főúri terítékekben párolgó ételek alatt. A főhelyen a trónörökös és fiai, a többiek találomra ültek le összevissza, mint a mesében: egy herceg, egy cigány, egy miniszter, egy brácsás. A szolgák sürögtek-forogtak, hozták a finomabbnál finomabb falatokat, italokat. A francia pezsgőnél a jókedv nem ismert határt. Összevissza ugráltunk, tréfálkoztunk, kacagtunk. Valaki lehúzta az oktatásügyi miniszter cipőjét és a Boszporuszba dobta. Vígan úszott a cipő a végtelen tenger felé. A miniszter féllábon ugrált tovább. Éjfél felé az egész társaság kocsira szállt, és dalolva vonult haza. A bakon a kocsis mellett egy-egy államtitkár, a hintóban egymást átölelve egy-egy miniszter és egy-egy hegedűs ült. Mindenki önfeledten boldog volt.

...Néhány nap múlva Enver pasa magához hívatott és szemrehányásokkal illetett, hogy tudta és engedélye nélkül mertem Abdul Medsidet a zenekarral együtt palotájában meglátogatni. Régen a török hercegeket megölték, később csupán házi őrizetbe vették. Azt hittem, most változott a világ!

De Enver pasa haragja is elpárolgott, és amikor Fricsay zenekara hazafelé indult, kijött a pályaudvarra, és tőlem baráti öleléssel búcsúzott. Ez volt utolsó találkozásom vele. Az összeomlás után turáni testvéreihez menekült Turkisztánba, ahol egész életéhez híven, a Korán egyik verssorát mormolva, hősi módon lelte halálát.

folytatás