Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Czeiner Nándorné
Burma útinapló
http://www.agra.hu/cikkek/utibeszamolok.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Thaiföld – Laosz útinapló
Kambodzsa útinapló

"Minden utazásnak annyi az
értéke, amennyit azonközben
önmagunkban beutazunk."
(Illyés Gyula)

BURMA
2001. november 21-től december 3-ig

Pagodák, melyeknek aranyozott csúcsa a kék trópusi ég felé tör; sáfrányszínű köntöst viselő szerzetesek, akik házról-házra járnak és kegyeskednek elfogadni a felajánlott ételt; bivalyok, amelyek dúsan díszített kordékat húznak poros földutakon; leányok, asszonyok, akik smink és napvédő krém gyanánt iszapszerű sárga pasztát kennek az arcukra - Burma. Olyan ország, ahol sok helyütt életre kelnek Ázsia letűnt évszázadai.

A burmaiak életformáját a buddhizmus határozza meg; lassú ritmus jellemzi hétköznapjaikat. Rangoonban és Mandalayban, a nagyvárosokban éppúgy, ismeretlen a hajsza és a stressz, mint Irrawaddy, az elefántok folyója mentén sorakozó falvakban, s mindenki a jobb újjászületésben reménykedik. |gy könnyebben elviselhetők a sokakat nyomasztó anyagi gondok is. "Az egyszerű élet boldogsága" - így foglalta össze tapasztalatait a manapság hivatalosan Myanmarnak nevezett ország egyik ismerője.
Ezerarcú világunk, Ázsia, Ausztrália, Myanmar 313. oldal


Földrajzi adatok:

Területe 679.552 km2
Kiterjedése: kelet-nyugati irányban 900 km, észak-déli irányban 2000 km
Legmagasabb pontja: Hkakabo Razi 5881m
Leghosszabb folyói: Salween (kínaiul Nu Csiang) burmai szakasza 1100km (teljes hossza 2414km) Irrawaddy 2092km; Chindwin, 800km; Sittang, 580km

Természeti viszonyok

Burma öt tájegységre tagolódik: a Himalájához tartozó északi vidékre, a párhuzamos keleti és nyugati hegyláncra, az Irrawaddy völgyére és a tengerpartra. Északon emelkednek az ország legmagasabb hegyei. Innen dél felé, a nyugati határ mentén húzódik s 3800m magasságot is eléri Pakhaing Bum- és az Arakan-hegylánc. Az ország keleti részét a közel 2500m magas, elkarsztosodott Shan-fennsík foglalja el. Középütt terül el az Irrawady-medence termékeny síksága. Az Irrawaddy torkolatánál 38.000 km-es deltavidék alakult ki.
A 80km széles Tenasserim terület hosszú nyúlványként húzódik délnek, a Kra-földszorosig (Khokhok Kra). A partoktól nem messze van a Mergui-szigetcsoport, egy több mint 800 szigetből álló, tengerbe süllyedt hegyvidék.

Éghajlat

Burma a trópusi monszunövezethez tartozik. A délnyugati monszun esős időszaka (az Arakan-hegységben és Tenasserimben évente több mint 5000 mm csapadék hullik) május közepétől október közepéig, a hűvösebb, száraz időszak decembertől márciusig tart. Ezek között két rövid időtartamú forró átmeneti időszak van - április-májusban és október-novemberben. A Shan-fennsík nyugati peremén 2000mm, a központi síkságon csak 400-1000mm csapadék hullik évente.
A havi átlaghőmérséklet évszakonkénti eltérése Mandalayban nagyobb (áprilisban 32 fok, januárban 20,5 fok), mint a tengerparthoz közeli Rangoonban (áprilisban 30,5 fok, januárban 25 fok)

Növény és állatvilág

Az északi hegyekben és a tengerparti sávban a trópusi esőerdők és monszunerdők nőnek., ezekben sok a teakfa és a bambusz. A Shan-fennsíkra jellemző a fenyő és az örökzöld tölgy, a központi síkságra a szárazerdő és a tüskés szavanna, az Irrawaddy deltájára a mangrove. Főként ezeken a területeken sok a krokodil és a kígyó, elterjedt az elefánt, a tigris, a leopárd, a majom, az orrszarvú.

Politikai rendszer

Az állam neve: Pyeidaungzu Myanmar Najngngandav
Állam és kormányforma: köztársaság
Fővárosa: Rangoon (Yangon)
Nemzetközi szervezeti tagság: ENSZ, Colombo-terv, GATT

Az 1988 szeptemberi katonai puccs után 19 tagú "State Law and Order Council" (SLORC) vette át a törvényhozó és végrehajtó hatalmat. Az államfői tisztséget a SLORC elnöke tölti be. Az 1990-ben megválasztott Nemzetgyűlés feladata az új alkotmány kidolgozása; ennek elkészülte után ismét választásokat szándékoznak tartani, addig a SLORC akar kormányozni. Az ország hét szövetségi államra és további hét tartományra tagolódik. A legfelsőbb bírósági fórum a Népbírók Tanácsa.

Népesség:

Lakosság: 41 millió
Népsűrűség: 61 fő/km2
Népszaporulat: 2,3% évente
Nagyobb városok: Rangoon (Yangon) (2,5 millió lakos),
Mandalay (533.000 lakos),
Moulmein (Mawlamyne) (20.000 lakos),
Pegu (Boga) (150.000 lakos)
Népcsoportok: 72% burmai, 9%shan, 7%karén, 12% egyéb kisebbség

A lakosság nagy része a központi síkságon él, alig negyede városlakó. A lakosság 37%-a 15 éven aluli. Hivatalos nyelv a burmai; a hivatalokban korlátozták az angol nyelv használatát, a kereskedelemben viszont elterjedt.
A burmaiaknak 85%-a theravada-buddhista, 2%-a hinduista, 2-3%-a mohamedán, illetve keresztény. Széles körben elterjedtek a természetvallások.

Szociális helyzet és oktatás

Valamennyi munkavállaló jogosult állami nyugdíjra; a munkanélküliek aránya 10-12%. Az egészségügyi ellátás csak a nagyobb központokban fejlett.
1985-ben 6-tól 10 éves korig terjedő általános tankötelezettséget vezettek be. Nagyjából 20%-ra tehető, s csökken, az analfabéták aránya. A felsőoktatási intézményekben (a rangooni egyetemet 1920-ban alapították) jelenleg 180.000 diák tanul.

Gazdaság

Pénznem: 1 kyat (K) = 100 pya (P)
Brutto nemzeti termék (ágazatonként):
mezőgazdaság, erdészet 48%,
ipar 13%,
szolgáltatás 39%,
Fontosabb kereskedelmi partnerek: Japán, Szingapúr, EK-államok, Thaiföld

Burma izolált tervgazdasága csak a 70-es évek végétől kezdett lassan nyitni a világgazdaság felé. A konjunktúrát megélénkítették a magánberuházások és a külföldi tőke beáramlása. Az 1988-as katonai puccs után növelték a külkereskedelem támogatását.

Mezőgazdaság

1945 előtt Burma volt a világ legjelentősebb rizsexportőre. A megművelt területnek még ma is közel 50%-án termesztenek rizst, ami a hozamok csökkenése ellenére is a legfontosabb excportcikk. A hetvenes évek óta új fajták bevezetésével jelentősen nő a hektáronkénti termésátlag. A második legfontosabb exportermék a teakfa; az erdőállományt jelentősen növelték.

Természeti kincsek, energia, ipar

Sok az ásványi kincs, főként ólmot, cinket és ezüstöt bányásznak. Újabb földgázmezőket fedeztek fel; a földgázt műtrágyagyártásnál is használják. Az energiatermelés főként vízi erőre és földgázra épül.
Burma ipara fejletlen. Fogyasztási cikkeket túlnyomóan magán- és szövetkezeti kis- és középüzemek gyártanak.

Külkereskedelem

Az exportbevételek több mint 50%-a mezőgazdasági (rizs, teakfa, hal) mintegy 10%-a bányászati termékekből származik. Az ópiumexport illegális. Fontosabb importcikkek: gépek, szerelvények, járművek, műtrágya.

Közlekedés, idegenforgalom

Az úthálózat hossza 23.000km; minősége egyenetlen. A legfontosabb vasútvonal Rangoon és az északi Mytkyna között húzódik. Az Irrawaddy folyón (több mint 1400km hosszan hajózható) és a part menti vizeken fontos szerepe van a hajózásnak. A legfontosabb tengeri kikötő Rangoon, itt van a nemzetközi repülőtér is (Mingaladon) Azt idegenforgalom fejletlen.

Történelem

Burma első lakói, akiknek letelepüléséről egyértelmű bizonyítékok vannak, a khmerekkel közeli rokon monok és a pyuk voltak. A burmaiak a 8.sz. elejétől jutottak meghatározó szerephez. Nyugat- és Dél-Kínából érkeztek, Közép-Burmában (a Kyank-tó körül) és délnyugatabbra, az Irrawaddy mentén telepedtek le, ahol 847-ben megalapították központjukat, Pagant. A thatoni mon birodalom leigázása után az első burmai birodalom Dél-Burmára is kiterjedt. 1287-ben, amikor mongolok törtek be az országba, s elfoglalták Pagant, a fővárost, széthullott a Pagan-dinasztia. Északkelet felől a shanok nyomultak be. Hatalmi központjukat a mai Mandalay közelében Avában építették ki (Ava-periódus; 1287-1531)
Az elkövetkező két évszázadot a burmaiak, a monok és a shanok hatalmi harcai jellemezték. A birodalmat csak Alaungpaja király, a Konbaung-dinasztia (1752-1885) megalapítója egyesítette, aki 1758-ban végleg legyőzte a monokat. Burma katonai sikereket ért el Kínával szemben (1767-1776). Amikor a burmaiak megszállták Assamot és Bengáliát fenyegették, szembekerültek Nagy-Britanniával. A britek három háború (1824-1826, 1852 és 1855) eredményeként elfoglalták Burmát és 1886-ban indiai gyarmataikhoz csatolták. A 20.sz. elején nacionalista függetlenségi mozgalom jött létre.
A Szaja Szan vezetésével 1931-ben kirobbant parasztfelkelés következtében Nagy-Britannia korlátozott önigazgatást engedélyezett Burmának. 1948 január 4-én alapították a független Burmai Uniót. U Nu miniszterelnöksége idején, 1948 és 1952 között kommunista Munkás- és Parasztpárt szerezte meg a parlamenti helyek nagy részét. U Nu arra kényszerült, hogy átadja a hatalmat U Ne Winnek (1958). 1960-ban nagy többséggel ismét U Nut választották meg.
A feszült belpolitikai helyzetet és a gazdasági válságot kihasználva Ne Win tábornok 1962-ben megdöntötte a kormányt. Vezetésével Forradalmi Tanács jött létre, meghirdették a "szocializmushoz vezető burmai utat." 1974-ben új alkotmány lépett életbe. Ne Win feloszlatta a Forradalmi Tanácsot, és Nemzetgyűlést hozott össze. 1988-ban népfelkelés döntötte meg a tábornok uralmát, ám Saw Maung tábornok vezetésével véres puccs árán - ismét a hadsereg szerezte meg a hatalmat. Az új rezsim gazdasági reformokat kezdett, de politikai téren Ne Win elnyomó politikáját folytatta. Az 1990-es parlamenti választáson a "Nemzeti Liga a Demokráciáért" kapta a legtöbb szavazatot.

Kultúra

A kultúrában központi szerepet tölt be a buddhizmus. Burma történelmének első évszázadaiban a monok ismertették meg az indiai kultúrával, valamint a hinduizmus és a buddhizmus tanaival a szomszédos népcsoportokat.
A 3-9 századból származó építészeti emlékek egyértelműen indiai hatásról tanúskodnak. Két típusuk van: a sztupák (buddhista egyházi építmények az ereklyék megőrzésére), és a templomok. A legrégibb sztupák (Promenál) a késői Gupta-periódus (300-500) indiai megfelelőire emlékeztetnek.
A burmai építőművészet a buddhizmus által meghatározott Pagan-periódusban (1044-1287) érte el virágkorát. A sztupákat és a templomokat gyakran fallal vették körül.
A Pagan Birodalom széthullása után a művészetek is elsorvadtak. Reneszánszuk csak a l6. század folyamán következett be. Avában, Amarapurában és Mandalayban, - a három királyi székvárosban - sok kő- és faház épült. Az aranyműves munkák és az elefántcsonttal, tükörüveggel berakott, aranyozott fafaragványok tanúskodnak arról, hogy a burmaiak ma is mesterei a kézművességnek.
A burmai irodalom és színház jobbára vallásos jellegű. A tulajdonképpeni burmai irodalom a Pagan-dinasztia idején kezdődött és csak kőbe vésett feliratok formájában maradt fenn. A leginkább természettudományi, történeti és jogi írásokból álló prózai művek irodalmi értéke meg sem közelíti a líráét. A 14. századtól kezdve a burmai irodalmi nyelv egyre inkább teret hódított a tudomány nyelve, a páli ellenében. Az operaszerű színházi előadások egyesítik magukban a színjátszást, a zenét, a táncot és az éneket.
Ezerarcú világunk Ázsia-Ausztrália, Myanmar 318-319 old.

November 21-22.

A két napot egybe veszem, mert a hosszú út alatt teljesen összegabalyodtak a napok, az órák összevissza tolódtak, én álmos voltam, de nem tudtam aludni, álmosságtól félájultan buszoztam, repültem, buszoztam, repültem, közben egyszer szállodai ágyam is volt, de nem alhattam benne, aztán ismét repültem s végre 22-én déltájban megérkeztünk előbb Bangkokba, majd délután Rangoonba. Kemény két nap volt. Nem is igazán tudtam merre jártam, mit csináltam, egyet tudtam, hogy eszméletlenül álmos vagyok, és félálomban töltök ki mindenféle szörnyű papírokat, Isten tudja hányat.

Na de azért megkísérlem ezeket az eseményeket,- már amire emlékszem -
rögzíteni.

A Hősök teréről indultunk, s kényelmes buszút után megérkeztünk a schwechati repülőtérre. Kongott az ürességtől, még lézengő utasokat is alig láttunk. A mi kis 18 személyes csapatunk jelezte, hogy van még légitársaság és van még légiforgalom, ha gyér is. Ez az Oszama Bin Laden, - talán maga sincs tudatában - alaposan megkavarta az emberek mindennapos életét. Sokan meggondolják, utazzanak-e egyáltalán, főképp repülőgéppel. Alapos ellenőrzés és motozás után felengedtek bennünket a gépre. Természetesen szokás szerint rossz helyre ültem, két arab közé. Kicsit csodálkoztam, mert a többiek jó pár sorral hátrébb ültek egy csoportban. Némi töprengés után leesett nálam a tantusz. Jobban megnéztem a beszállókártyámat s láttam, hogy, amit én széksornak néztem, az a repülő járatszáma volt. Sorry, sorry - mondtam az arabusaimnak, miközben átköltöztem valódi helyemre. Ildi és Zoli, akik házaspárok, külön kerültek egymástól, így Zolival is helyet cseréltem. Ez az a hely volt, ahol a vészkijárat van. A stewardess felrakatta velem a lábamnál levő csomagot és a kamerámat, mondván, vészkijáratnál üresnek kell lenni a padozatnak. Közben Matyi mellett megüresedett egy hely, így egy percig sem haboztam, felcihelődtem harmadik helyemről s Matyi mellé ültem. Szegény stewardess csak úgy kapkodta a fejét, nem tudta követni a mozgásomat, amerre nézett, mindenütt én ültem, az egész repülőgép velem volt tele. Most végre lenyugodhattam. Előpakoltam könyvemet, hogy elolvassam hová is megyek tulajdonképpen. Otthon - szokásomtól eltérően - képtelen voltam felkészülni az útra, most itt ez a baromi sok idő, nosza rajta, éppen ideje megismerkedni azokkal az országokkal, ahová "a jó sors az AGRA segítségével" elvet. Alig, hogy belekezdtem a "gyorstalpaló" művelődésbe, hozták a finom kaját. Csirkét kaptunk s mondhatom, igazán finom volt. Utána kávé, süti, sör. Ezután lehetett volna aludni, persze nem tudtam. Sajnos csak későn fedeztem fel, hogy a gép hátuljában levő utolsó négy sora az üléseknek teljesen üres, s az én baráti útitársnőm Vida Eszter, sokadmagával, már kényelmesen elterülve az ülésen, húzza a lóbőrt. Egy sor még üresen kínálta magát, aminek nagyon megörültem. Kár volt, ugyanis nem véletlenül volt üres. Az ülések közötti karfákat nem lehetett felhúzni, tehát semmit nem ért, mint fekvőhely! Megpróbáltam annyira lapos lenni, hogy alatta elférjek. Nem ment. Ha viszont felette maradok, hernyóként kellene viselkednem, föl és le, majd ismét föl és le, ami egy hernyónak nem nagy kunszt, nekem abszolút lehetetlen. Szomorúan kullogtam a helyemre, hogy megkezdjem a sok órás virrasztást. Első megállónk Amman volt, ami nem is esett utunkba, csak éppen a Bin Laden miatt kellett erre kerülnünk. Az ammani repülőtéren 2,5 órát ténferegtünk, megnéztük a boltokat s megállapítottuk, hogy iszonyú a drágaság! A felszállásnál alapos motozáson mentünk keresztül, s én annyira gyanússá váltam, hogy a barna táskámat teljesen kipakoltatták. Pont ebben voltak az edényeim, élelmiszereim, élén a levesporaimmal és a háromszögletű sajtokkal, s ebben volt a védőitalnak hozott whiskym is. A hatóság teljesen letargikussá vált, hogy nem talált nálam semmit. Miután szomorúan továbbengedtek, nagy csörömpölések közepette visszarakodtam a barnába s indultam a többiek után. Érdekes, hogy, amikor a barna táskával utazom, mindig ez a helyzet. Nem tudom miért gondolják, hogy merényelni akarok?! Azt hiszem a táska irritálja őket (vagy én?) Egy kicsit dühös vagyok a maceráért, de tulajdonképpen büszkeséggel is eltölt, hogy ilyen veszedelmes alaknak néznek. Engem a repülőtereken kívül, sehol nem néznek annak!

Dél körül értünk Bangkokba, persze újabb papírokat kellett kitölteni. Megőrülök a papíroktól!!! Mint mindig, most is, hibásan töltöttem ki. A foglalkozásnál úgy döntöttem az egyszerűség kedvéért teachert (tanárt) írok, mint később kiderült, sokan írtuk ezt. (Legfeljebb majd azt hiszik pedagógus-csoport vagyunk!) Miután Thaiföld, mostani utunkban csak tranzitországnak minősül, így az országot részletesen nem ismertetem, csak a két megnézett csodálatos műemléket és Bangkokot, ahol részt vettünk egy városnéző sétán.

Elfoglaltuk szállodai szobáinkat, de az ágyat csak nézegethettük, mert máris volt programunk. Gyors tusolás és pénzváltás után kimentünk Wat Yai Chaimongkhonba.

Ez a pagoda is a világörökség része, csakúgy mint Ayuttaya. Burma második legnagyobb sztupáját itt láttuk. Érdekes módon Burmában a sztupákat pagodának hívják, amit elég nehéz volt megszoknom, hiszen funkcióját tekintve sztúpa, Buddha ereklyék vannak benne, és nem lehet bemenni a belsejébe. Gergő mondta, hogy kb. 500 db van ezen a területen, ami azért meglepően sok, mert egész Bangkokban 400 van.
(Gergő magyarázata)

Egyébként, ahogy elnéztem a szerteszét üldögélő sok sárgainges Buddhát, határozottan olyan benyomásom volt, mintha egy nagy társas összejövetelen vennék részt, ahol a körbenülők, jóízűen kipletykálják az embereket s megtárgyalják a világ folyását, esetleg politizálnak. Az egyik helyen négyszögben ülnek a Buddhák, mintha éppen kártyapartira gyűltek volna össze s várnák a laposztást. Egy másik helyen a királyi család tagjait láttuk. Az egész légkör roppant családias volt. Az egyik fő Buddha ernyedten hevert a földön s lazán átvetve rajta, egy fodros sáfrányszínű lepel. Meglehetősen álmos szemekkel figyelte a "kártyázókat". Hátul az egyik szentélyben egy nagybácsi-szerű duci Buddhát láttunk, lehet, hogy itt a háttérben, ahol feltehetően senki nem látja, s alaposan belakmároz, talán még nassol is! E tiszteletlen, (mea culpa, mea maxima culpa!) feltételezésektől eltekintve, nagyon tetszett ez a pagoda s még arra is szenteltem energiámból, hogy a sok lépcsőn feltornásszam magam s fentről is körülnézzek.

Ezután kimentünk Ayutthayába, mely fontos látnivaló, a világörökség része.

Ayutthaya, a régi főváros Bangkoktól 60 km-re északra fekszik. A 18. században nagyobb volt, mint Párizs vagy London.1767-ben a burmaiak elfoglalták és felégették. Ekkor semmisült meg - sok egyébbel együtt - az ország írásos történelme is.
A Dél-Kínából érkező thaiok a 9. századtól vándoroltak be Indokínai félszigetre. A 13. sz. elején alapították az ország északi részén első királyságukat; Sukothait; ma már csak néhány rom látható belőle. A 200 éves Sukothai-korszakban alakult ki az önálló thai építőművészet. Jellegzetessége, hogy ekkor használtak először fát a magasba törő tetőkhöz, amelyek életörömről és fantáziáról, de a hatalom és a vallás tiszteletéről is tanúskodnak. A 14. századtól Ayutthaya egyre hatalmasabb, egyre fényesebb és gazdagabb lett¸ az első európaiak bámulattal és csodálattal számoltak be a városról. Ayutthayának 400 aranytól csillogó, színes cseréptetővel fedett, mozaikokkal dúsan díszített temploma volt. 55 kilométeres viziút-rendszere; az előkelőségek gyaloghintói s a harci elefántok számára 47 kilométernyi utat köveztek ki. A várost 19 erődítmény védte, melyekről úgy vélték, hogy bevehetetlenek. Ám ez a hiedelem éppúgy hamisnak bizonyult, mint a többi hasonló erődítmény esetében; a döntő pillanatban Ayutthaya védelmi létesítményei nem tudták feltartóztatni a burmaiakat.
Az ellenségeskedés a két nép között már jó ideje tartós; amikor a burmaiak 1767-ben megostromolták a várost, Ayutthaya belsőleg már szétesett. Nemesi családok vetélkedtek a trónért. A burmaiak tűzzel és karddal vetettek szörnyű véget a belső viszályoknak.
Néhány vad esztendő következett, majd új király került a trónra - a már említett I. Rama - új uralkodóház, a Chakkri, új főváros épült: Bankok. A király egyik laoszi hadjáratából hadizsákmányként magával hozta a Smaragd Buddhát: neki szentelte az új várost. Ezerarcú világunk Ázsia Ausztrália Thaiföld fejezete 398.old.

Ayutthaya Thaiföld egyik legnevezetesebb műemlékegyüttese. 5 lépcsős, vagy ötszintes pagodáknak is nevezik őket, mert az akkori építészeti stílus szabályai szerint ilyennek kellett lenniük. I, illetve II. Ráma király építtette őket, részben a maga számára, részben a bátyja emlékére. Elég rossz állapotban vannak, talán nem is annyira a fősztúpák, inkább a körülötte levők. A meredek lépcsőkön felmenve, csodálatos faragású kapukat látni, ezek hál' Istennek épen megmaradtak.
(Szuzu és Gergő magyarázata)

A sztupák egyikét elneveztem pisai ferde sztupának, legalább olyan ferde, mint a híres torony. Láttunk egy olyan sztupát is, amelyiknek a teteje már le is esett. Az oszlopok többé-kevésbé épen maradtak, az egyiken különösen szép, a lótuszlevelekkel díszített az oszlopfőt láttam.

A régi sztupák mellett egészen közel van egy viszonylag új szentély, melynek újjáépítéséhez a burmai miniszterelnök tetemes összeggel hozzájárult. Ehhez tudni kell, hogy annakidején háborúk során, a burmaiak sok thaiföldi templomot megrongáltak, sőt elpusztítottak a hadiszerencsétől függően, s vice versa, így nem csoda, ha van mit egymásnak jóvátenni. Itt szinte mást sem hall az ember, mint azt, hogy a burmaiak így, meg a burmaiak úgy, gondolom, ha Burmába érünk, ugyanezt fogják mondani a thaiföldiekről. Laoszban szintén fognak valakiket szidni és Kambodzsában sem lesznek szentek az emberek. Pedig, minden országnak vannak szomszédai, hacsak nem sziget a tengerben vagy óceánban. Persze még ott is adódhatnak problémák (lásd Ciprus!) Szerintem itt mindenki megtette a magáét, nehéz lenne igazságot tenni. Azért, bizonyos fokig megnyugodtam, hogy nem kell feltétlenül európainak (vagy magyarnak) lenni ahhoz, hogy a szomszédokkal baj legyen! Az viszonylag új "jóvátételi" szentély trónján ülő Buddha szobor vastagon be van vonva arannyal, látszik, hogy nem volt smucig a burmai miniszterelnök s úgy gondolta, ha már lúd, legyen kövér! Az ajándék lónak ne nézd a fogát (illetve aranyát), itt nem érvényes!

Ezután elmentünk még egy sztupához, amelyik kambodzsai stílusú, bár Gergő szerint inkább az indiai sztupákhoz hasonlít, legalábbis formáját illetően. Az igaz viszont, hogy a középső részén végighalad egy faragott minta, ami lehet, hogy valóban Kambodzsában honos.

Közben találkoztunk felcicomázott "séta elefántokkal". Aranyosak voltak, hátukon ülőkosarakban nevetgélő emberek integettek nekünk. A vidámságra pedig azt hiszem nem sok okuk volt, mert én is ültem elefántháton, tudom mi az, korántsem élvezet. Na de ők tudják....

Délután utaztunk tovább Rangoon felé. A rangooni repülőtéren nagy izgalom volt,
mert a Laci bácsi elhagyta a pénzének egy részét és a vízumfényképeit. Teljesen
konfúz volt, Izgatottan kereste és a csoport vele izgult. Aztán izgalmában pisilnie
kellett. Zolit kérte meg kísérje el. A WC-ben előkerült a pénzének egy része a
gatyájából. Azután ismét kiment a WC-re és még egy adag pénz került elő,
ugyancsak a gatyájából. A fényképeknek viszont nyomuk veszett! Aztán valahogy
Gergő elintézte a vízumot, (azt hiszem valaki másnak a fényképét tették be a Laci
bácsi képe helyére, fontos, hogy kép legyen! Az, hogy nem hasonlít, hogy fiatalabb,
hogy esetleg nő, mind nem számított / fene bánja! /,fontos, hogy a bürokráciának
megadjuk a magáét.) Miután minden elintéződött, indulhattunk a szállodába, s
végre, lehunyhattuk két napja virrasztó szemeinket.

November 23.
Mielőtt rátérnék a mai látnivalókra, azt hiszem, nem árt, ha pár sort írok magáról a buddhizmusról, hiszen az elkövetkezendő 3 hétben számtalan buddhista templomot fogunk megnézni, illő hát, hogy valamennyire felkészüljünk a látnivalók megértésére. Meg kell ismernünk a történelmi Buddhát és a tant, melyet megalkotott, és amely szerte világon elterjedt, és a világ emberiségének több mint 8%-a választotta vallásának.

A buddhizmusról
Észak Indiából ered. Buddha neve a szankrit szóból ered, annyit jelent, a megvilágosodott ez alatt olyan embert értünk, aki az igazság megismerésének, a bűnök legyőzésének szenteli az életét. Buddha legismertebb tanítása a legrövidebben fejeződik ki a "négy szent igazságban".

1/ a szenvedésről, (az élet merő szenvedés),
2/ a szenvedés keletkezése a vágy vagy szomj (az élvezetek iránt),
3/ a vágy vagy szomj fojtja a lényeket a lélekvándorlásba,
4/ a nyolc ösvényű út vezet a szenvedés megszüntetéséhez

A nyolc ösvényű út:

1/ az igaz hit,
2/ igazi elhatározás,
3/ igaz szó,
4/ igaz tett,
5/ igaz élet,
6/ igaz törekvés,
7/ igaz gondolat,
8/ igaz elmélyedés

Minden szellemi törekvésnek célja a nirvána (a kialvás), az újjászületésekből való megszabadulás, minden szenvedéstől megszűnés.

A legmagasabb megváltáshoz vivő utak három területen mennek keresztül: az igazságosság, elmélyedés és a bölcsesség.

Az igazságosság követelményei túlnyomóan tagadó jellegűek: különösen 5 rendelet lép itt előtérbe: élőlényt nem ölni, másét el nem tulajdonítani, másnak feleségét nem bántani, hazugságtól, és szeszes italoktól óvakodni.

Az elmélyedés jelenti: a koncentráció és exsztázis művelésének tervszerű gyakorlását, szerepe van ennél az autohipnozisnak is.

A "bölcsesség", megismerése a négy igazságba vetett tannak.
(lásd: Révai lexikon)

A történeti Buddha élete
A nemes királyfi Siddhártha herceg Krisztus előtt a VI. században élt és a Sákják törzséből származik. A Sákják országa a Himalája tövében terült el. Májá Sziddhártha herceg édesanyja egyszer, egy ünnep alkalmából önmegtartóztatásra tett fogadalmat és arra kérte férjét, hogy ne közeledjék hozzá szerelmi vágyával. A következő éjszakán azt álmodta, hogy egy fehér elefánt hatol be az oldalába. Ettől kezdve kizárólag vallásos gondolatoknak és gyakorlatoknak szentelte magát és tízhónapos terhesség után gyermeket hozott világra, aki különbözött minden más gyermektől, mert magja a korábbi létezések karmája által létrejött szellemlény anélkül került az anyaölbe, hogy ehhez az anyának az apától történő megtermékenyítésére szükség lett volna, holott egyébként a fogamzáshoz három tényező kell: apa, anya és gandharva (szellemlény). A szülés Lumbini falu ligetében ment végbe, ahol a szülei meglátogatására indult Máját útközben meglepték a fájdalmak. Hét nappal a szülés után Májá meghalt, buddhista felfogás szerint azért, mert azt a drága edényt, amely Buddhát születése előtt magába zárta, soha többé nem volt szabad világi célra felhasználni. Buddha csodás világrajöttét gyakran állítják párhuzamba Krisztuséval. Eltekintve attól, hogy mindkét vallás alapítója Zarathustrához és sok máshoz hasonlóan, csodás módon született, az erről szóló elbeszélések maguk, valamint az alapjukul szolgáló motívumok különböznek egymástól. Krisztus szűztől született, mert ő mentes minden bűntől, a szülei távol tartották magukat az érzéki vágy és a nemi érintkezés minden gondolatától. A buddhista ezzel szemben arra helyezi a legnagyobb súlyt, hogy az anya soha többé nem lett anyává. Buddha születésekor még sok más csoda is történt, amelyek megfelelői Krisztus életrajzában is előfordulnak: az eget ragyogó fény töltötte be, a bölcs Aszita megjövendölte a gyermek Buddha későbbi nagyságát (mint az öreg Simeon, Lukács 2, 25 skk.) már kora ifjúságától megdöbbentette tanítóit rendkívüli ismereteivel. stb.
Sziddhártha herceget anyjának egyik leánytestvére, Mahábpradzsápati, Suddhódana egyik felesége, nevelte fel. Nagy pompa és gazdagság közepette nőtt fel, az egyik szöveg szerint azt mondotta: "Kényeztettek, nagyon elkényeztettek. Csak benáreszi szantállal kentem magam és kizárólag benáreszi kelmébe öltöztem. Éjjel-nappal fehér napernyőt tartottak fölém. Volt egy téli palotám, egy nyári és egy az esős évszak idejére. Az esős évszak négy hónapja alatt egyáltalán nem hagytam el palotám, és zenészlányok vettek körül". Gautama fiatalon feleségül vett egy előkelő lányt, akit a szövegek különböző neveken említenek (Jasódhará, Gópá), rajta kívül azonban volt még egy táncosnőkből álló háreme is. A külső pompa ellenére nem érezte magát boldognak, a fényűző életmód nem elégítette ki, mert tisztában volt azzal, hogy - mint minden embert - őt is fenyegeti az öregség, a betegség és a halál. Így tette fel magának a kérdést: "Van, ami mentes a bajoktól: az öregségtől, betegségtől és a haláltól? s ha igen, mi az, és hogyan érhető el?"
A 29 esztendős Gautama belső fejlődését a legenda szerint külső hatások, élmények segítették elő. A legenda szerint Suddhódanának megjósolták, hogy fiából vagy világhódító, vagy a világ megvilágosítója lesz; az apa, hogy a neki cseppet sem tetsző utóbbi lehetőségnek elejét vegye, a herceg palotáit övező parkot őrökkel elzáratta, hogy minden bajt, kellemetlen benyomást kívül rekesszen. Sziddhártha előtt azonban négy egymás utáni kikocsizása alkalmával megjelent egy isten, előbb aggastyánként, majd mint beteg ember, aztán holttestként, végül pedig aszkéta alakjában és ezzel a mulandóság és a világ megtagadásának gondolatát juttatta eszébe. Az elmés történet, amelyik egyébként eredetileg nem Gautamáról, hanem egyik mitikus elődjéről szólt, Indiából kiindulva diadalmenetben bejárta az egész civilizált világot és nemcsak a Távol-keleten toborzott mindenütt hívőket a Tökéletes megváltástana számára, hanem keresztény álöltözetben Nyugaton is közkedveltségre tett szert. Amidőn Siddhártha herceg a negyedik kikocsikázásáról hazatért a legenda szerint az a hír várta, hogy született egy fia, Ráhula. De ez az új kötelék, amelynek az élethez kellett volna láncolnia, sem volt képes eltéríteni szándékától. Még azon az éjszakán elhatározta, hogy megkezdi a hontalanok életét. Távozása előtt bement felesége hálótermébe, hogy megnézze az újszülöttet. Mivel a hercegné álmában kezét fia fején nyugtatta, nem merte a gyermeket karjába venni, nehogy az anyját felébressze és ezzel távozása elé akadályokat gördítsen. Búcsú nélkül hagyta el tehát feleségét és gyermekét, valamint háreme sok táncosnőjét, akik pedig azelőtt annyira megigézték művészetükkel. Kocsihajtójának Csandakának kiséretében három országon nyergelt át Gautama, míg elérkezett az Anavamá folyóhoz. Itt levetette fejedelmi ruháját. lenyírta haját és felöltötte az aszkéták köntösét, melyet egy isten hozott számára. Csandakát hazaküldte, hogy beszámoljon hozzátartozóinak hollétéről; hűséges paripája, Kanthaka azonban nem élte túl az urától való elválást, belepusztult és egy mennyei világban istenként született újjá.
A megváltáshoz vezető utat keresve, Gautama először Áráda Káláma mesterhez csatlakozott, majd, amikor tőle már mindent megtanult, Udraka Rámaputra tanítványa lett. Hosszabb ideig azonban ott sem volt maradása, mert úgy találta, hogy az ő tanaik - valószínűleg az upanisadi jóga két formája - csak átmeneti lépcsőfokok az igazsághoz vezető úton, és nem maga az igazság. Ezért egymagában átvándorolt Magadha földjére (a mai Bihar tartomány) és végül Uruvélában a mai Gajá közelében telepedett le. Ott megkísérelte, hogy fájdalmas önsanyargatással és szigorú böjtöléssel, ezeket elmélkedéssel és szemlélődéssel összekapcsolva, erőszakolja ki a megvilágosodást. Amikor már teljesen legyengült rájött, hogy ezzel a módszerrel nem juthat el a megismeréshez. Ettől kezdve ismét bőségesebben táplálkozott, és megpróbált tisztán szellemi úton célhoz érni. Visszaemlékezett rá, hogy egy alkalommal, apjával egy jambózafa (rózsaalmafa) hűs árnyékában ült, amikor elérte az elmélyedés első fokát. Most folytatta a meditációnak ezt a módját és sikerült továbbfejlesztenie, míg végighaladt az elmélyedés négy fokán.
Egyszer, remeteségének hetedik évében, amikor éjszaka egy fügefa alatt ült, elérte a megvilágosodást (bódhi) és bódhiszattvából buddhává lett. Három egymást követő virrasztás alatt megszerezte 1/ a visszaemlékezés képességét saját korábbi létformáira, 2/ más lények újra megtestesülésének felismerését és 3/ a négy nemes igazság tudását és a három főbaj, az érzéki gyönyör, a létezés gyönyöre és a tudatlanság megszüntetését. Ekkor támadt fel benne a megismerés: "A megváltottban rejlik a megváltás. Megszűnik az újjászületés, véget ér a szent átalakulás, elvégeztetett, amit el kellett végezni, ez után az élet után nem jön másik."

Hét napon át ült Buddha a megvilágosodás fája alatt és élvezte a megváltás boldogságát, majd hosszabb időt töltött a környéke0n más fák alatt. A legenda szerint ezekben a napokban megkísértette Mára, az ördög. Mára, aki a Magasztost fenyegetésekkel és ígéretekkel már korábban is rá akarta venni, hogy hagyjon fel az igazság keresésével, most azt tanácsolta neki, térjen meg azonnal a nirvánába, hogy ily módon megfossza az emberiséget a megváltó tanításoktól. Egy másik hasonló történet szerint Buddha maga vette fontolóra, vajon hirdesse-e az üdvözülés igazságát, mivel kora nemzedéke nem érett meg rá.
Buddha fontolóra vette, kivel közölje először tanait. Két tanítómestere nem jött már számításba, mivel időközben meghalt. Ezért úgy döntött, hogy első tanítványainak öt aszkétát választ, akik még Uruvélában csatlakoztak hozzá, de amikor a szigorú önsanyargatást abbahagyta, elhagyták őt. Miután földöntúli szemével meghatározta, hol van a tartózkodási helyük, a Benáresz melletti Risipatana vadaskertbe ment és ott indította el a "tan kerekét" azzal, hogy megismertette az öt aszkétával tanainak alapjait.
A Magasztos benáreszi prédikációiban kifejtette, hogy nem az érzéki élvezetek hajhászása, de nem is a túlzásba vitt önsanyargatás vezet az üdvösséghez, hanem a világról való mértéktartó lemondás középútja. Ennek előfeltétele azonban a szenvedésről, a szenvedés keletkezéséről, a szenvedés megszüntetéséről és a szenvedés megszüntetéséhez vezető útról való négy nemes igazság ismerete. Szenvedéssel teli mindaz, ami az életvágytól függ, a szenvedés oka a vágy és a sóvárgás, a szenvedés megszüntetése a vágyaktól való megszabadulás segítségével történik, az erre szolgáló módszer a nemes nyolcas út: a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyedés.
Az öt aszkéta ennek alapján magáévá tette Buddha nézeteit és ők lettek szerzetesrendjének első tagjai.
A Magasztos több mint negyven éven át járta Északkelet-Indiát, hogy párbeszédekkel és prédikációkkal terjessze tanait. Csak, amikor az esős évszak négy hónapjában Észak-India felázott talaja megakadályozta a vándoréletet, tartózkodott szerzeteseivel a városok melletti parkokban, ligetekben, ahol a kegyes világiak kunyhókat és csarnokokat létesítettek számukra. Az "esőkivárás"-nak ez a szokása egyes országokban pl. Ceylonban ma is él a szerzetesek körében, annak ellenére, hogy India klimatikus viszonyai, amelyek ezt indokolnák, ott nincsenek meg.
Amikor Buddha nyolcvanéves lett, a béluvai Vihárában, ahol az esős évszakot töltötte megbetegedett. Állapota később javult, úgy, hogy elmehetett Pavá faluba. Itt Csinda a kovácsa azzal az étellel vendégelte meg, amelyet a páli szövegek "szúkara-maddavá"-nak azaz "vaddisznó lágyának" neveznek. Régóta vitatott kérdés, hogy vajon ez puha disznóhúst, vagy egy szarvasgomba, illetve campignon fajtát jelent-e. A mai buddhisták az utóbbit feltételezik, a régebbi időkben azonban a buddhista aszkéták nem idegenkedtek a húsevéstől feltéve, hogy az állatot nem ők pusztították el. A nehéz étel elfogyasztásától a Tökéletes ismét megbetegedett, de még eljutott Kusinagarába a mallák fővárosába. Itt búcsút vett szerzeteseitől és ezután bevonult a teljes nirvánába. A mallák a világ uralkodójához méltó nagy és pompás ünnepséget rendeztek tiszteletére, majd elégették holtestét, csontmaradványait pedig ereklyeként szétosztották és sztúpákat emeltek föléjük. A legenda elbeszélése szerint a Tökéletes halálát kozmikus jelenségek kísérték, hatalmas földrengés támadt, megperdültek az istenek dobjai és amikor a tetemet elégették a levegőből egy vízsugár eloltotta a máglya tüzét.
(Helmut von Glasenapp: Az öt világvallás c. könyve. A buddhizmus 75 old-86 old-ig)

Buddha tana
Mivel Buddha egyetlen sor írást nem hagyott hátra, tanainak megismerésénél kizárólag mások beszámolóira kell hagyatkoznunk. Áttekinthetetlenül nagy a száma azoknak a mondásoknak és prédikációknak, amelyek szanszkrit nyelven, középind dialektusban (páli, prákrit), kínai, tibeti és más nyelveken az ő neve alatt vannak forgalomban. Közülük természetesen csak kevés bizonyult valóban olyan réginek és megbízhatónak, hogy autentikusként komolyan számításba jöhessen. A szkepticizmus végletekig való kiélezését jelentené azonban, ha valaki azt hinné, hogy Buddha szavaiból tartalmilag és formailag semmi sem maradt ránk, és hogy mindazt, ami róla fennmaradt, kizárólag szerzetesei munkájának kell tekintenünk. Mindent áhítatosan, kritikálatlanul elfogadni mint Buddha szavait, illetve szkeptikus álláspontról mindent kétségbe vonni, e két véglett között van az arany középút, amely azt tartja, hogy a legrégibb feldolgozások a Magasztos valódi beszédei és fejtegetései alapján készültek, s hogy ezeket a későbbi generációk természetesen tovább fejlesztették. Azt azonban igen valószínűnek tarthatjuk, hogy a későbbi átdolgozások számára Buddha valódi szavai szolgáltak szilárd alapul. Vannak igen régi tanok és formulák, amelyek a buddhista irodalomban mindig visszatérnek; ilyenek a "négy nemes igazság"-ról, a "függőségben történő keletkezés"-ről, "az állandó én nemlété"-ről, a "nemes nyolcas út"-ról és a nirvánáról, mint a világban való vándorlás végső céljáról szóló tantételek. Ezeket még a legszigorúbb kritika sem vitathatja el Buddhától, hacsak nem akar megrekedni a terméketlen tagadásban, vagy nem óhajtja saját fantáziájának tartalmatlan termékeit a ránk hagyományozódottak helyébe tenni.
Buddha tanításának kiindulópontja az a felismerés, hogy világunk valamennyi jelensége átmeneti. Nem érte azonban be annak megállapításával, hogy minden, ami keletkezik, ismét elpusztul, hanem megkísérelte ennek az őt rendkívül módon izgató ténynek okát is kikutatni. Megállapította, még azt is, hogy az ember és az általa átélt világ nem alkot egységes egészet, hanem számtalan különálló alkotórészből tevődik össze, testi dolgok, érzések, észlelések és elképzelések, ösztönök és tudatos cselekedetek kombinációjából áll. Ezek az összetevők azonban szintén nem változatlan, végső realitások, amelyek egybeilleszkedve átmeneti jelenségeket hoznak létre, majd miután kapcsolatuk meglazul, ismét másfajta, új kapcsolatokra lépnek, hanem ők maguk is, rövid életű elemek, amelyek létrejönnek, átmenetileg léteznek, azután megsemmisülnek. Buddha tehát nem hitt abban, mint a materialisták, hogy léteznek örök anyagi atomok, amelyek ideiglenesen testekké, gondolkodó szervekké stb. állanak össze és ezzel a valóság jelenségeinek sokaságát hozzák létre, és épp ily kevéssé ismerte el halhatatlan lelkek vagy szellem-monádok létezését, amelyek miután a test elpusztul, elpusztíthatatlanul tovább élnek, mint azt a különböző korok spiritualistái teszik.
Tagadta az örök ős-szubsztancia létezését is, amelyből az upanisadoknak a Minden-Egy-tana szerint emanáció vagy evolúció útján minden szellemi és anyagi keletkezett. Elkerült minden olyanfajta spekulációt, amely a mulandó jelenségek mögött bármiféle maradandót akar kimutatni, legyen az akár a sokságban, akár a végső egységben. Szerinte az egyén, valamint annak külső és belső világa egyszerű elemekre oszlik, amelyek állandó jövés-menésben vannak. Ezek az egyszerű elemek azonban nem esetlegesen és összefüggés nélkül vannak jelen, nem egymástól függetlenül lépnek fel, és nem ok nélkül tűnnek el, hanem szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve, ők a világtörvény (dharma) végtelen sokaságú megnyilvánulási formái, annak a világtörvénynek, amely éppúgy megnyilvánul a kozmosz célszerű elrendezésében, mint a világ erkölcsi rendjében, amely a karma következmény-okság-elvén alapszik. Ezeknek az egyszerű elemeknek ezért szintén "dharma" a nevük. Megközelítőleg úgy lehet őket definiálni, mint olyan realitásokat, amelyek - a buddhisták véleménye szerint - már nem tevődnek össze másokból, hanem tovább nem osztható, véglegesen különálló egységek. Ilyenfajta dharmáknak tekinthetők a világ alkotóelemei: a föld, a víz, a tűz, a levegő, a színek, a hangok stb., az életerő, a képességek, a látás, a hallás, az érzékelés, az akarat megnyilvánulások, a gondolkodás tevékenysége, az öntudat, a nem tudás, a gyűlölet, a vágy, az óvatosság, a dicsőség, a szépség, a gazdagság, az igaz és a hamis tanok, a nemi hovatartozás, az alvás, az éhség, a betegség, a születés, a keletkezés, az öregedés, a halál és sok más. A "dharma" gyűjtőnév alatt tehát a legkülönfélébb szubsztanciákat, tulajdonságokat, folyamatokat stb. foglalják össze, olyan dolgokat, amelyeket mi teljesen különböző kategóriákba sorolnánk. Az élőlények és a külvilág konkrét tárgyai kivételével a legrégibb szövegekben csaknem mindent dharmának neveznek, amiből valamiféle hatás kiindulhat. Buddha tehát azzal a nálunk közkeletű elképzeléssel, hogy vannak meghatározott szubsztanciák, amelyek meghatározott sajátságokkal rendelkeznek és meghatározott állapotokon mennek át stb., olyan nézeteket állít szembe, amely a világ és az élet egész folyamatát koordinált elemek együttműködéseként értelmezi: ezek az elemek mind egyforma "dologi" léttel rendelkeznek, leginkább "erők"-nek lehetne őket jellemezni. Ezért az, ami számunkra egységes személyiségnek látszik, a legkülönfélébb dharmák kötege, amelyek látszólagos egésszé fonódtak össze. Az egység látszatát az kelti, hogy a dharmák oly bensőségesen működnek együtt, és keletkezésükkor és elmúlásukkor oly gyorsan váltják fel egymást, hogy ennek nem is ébredünk tudatára. Hiszen a tapasztalati világ dharmái állandó mozgásban vannak, másoktól függően keletkeznek, rövid ideig léteznek, majd ismét megsemmisülnek, hogy másoknak adjanak helyet. Létrejöttük előfeltétele más dharmák sokaságának létezése, ugyanúgy, amint egy növény keletkezése feltételezi a magok, a talaj, a nedvesség, a levegő stb. létezését. Ha egy dharma hatóereje kimerül és ezért eltűnik, akkor az okok, amelyek létrehozták, ugyanolyan fajta másik dharmát teremtenek és ez lép a kiesett helyébe. Az ember tehát nem más, mint egymással párhuzamosan vagy egymás után törvényszerűen megjelenő lételemekből álló, szünet nélkül áramló, mindig megújuló folyamat. Ez a folyamat a halállal sem szakad meg, mivel a természeti, szellemi és erkölcsi erők, amelyek együttesen alkotják az egyént, nem érhetnek véget hirtelen és váratlanul, hanem a fizikai test pusztulása után is működnek még, ezzel megteremtik az alapot egy új individum léte számára, aki majd örököse lesz az elpusztult valamennyi jó és rossz tettének. Míg a legtöbb bráhmana azt feltételezi, hogy a halott testéből egy változatlan szellem-monád hatol be az anyatestbe, és ebben talál új létéhez fizikai hordozóra, addig Buddha olyan újra-megtestesülést tanít, amelyben egy szüntelenül változó öntudatáramlás folytatódik, és a véget ért létben felgyülemlett erők új egyénné illeszkednek össze. Buddha tanára a "lélekvándorlás" kifejezést csak akkor lehet alkalmazni, ha "lelken" valami egészen mást értünk, mint a bráhmanák és a legtöbb ókori, keresztény és iszlám filozófus, tehát nem egyszerű, elpusztíthatatlan, örök szellem-monádot, hanem szellemi elemek változékony összességét, amelyek fizikai burkukat egy testben találják meg. Szigorúan véve, a halott és az, aki a holtnak továbbra is ható karmikus erői révén újjászületik, két különböző lény, de mégsem az, mert az új egyén voltaképpen ugyanolyan szükségszerűen következik a régiből, mint "a második éjszakai őrség tüze az elsőéből".
A megszűnt és az újonnan keletkezett lét közötti összekötő kapocs: azok az akarat-megnyilvánulások, hajlamok (szanszkára), amelyektől az új lételemek egyénné való összefonódása függ, mindenekelőtt a vágy (pontosabban az élet szomjúhozása, az ind nyelven "trisná") a varrónő, aki a múltat és jövendőt összeférceli".
Az élet szenvedéssel teli, nemcsak azért, mert az első perctől az utolsóig a legkülönfélébb fájdalmak kísérik, hanem különösen azért, mert mulandó, és mert a legboldogabb is ki van téve a betegségnek, a megöregedésnek és a halálnak. A szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a vágy és a többi szenvedély, amelyek az újramegtestesülést előidézik maguk is megszűnnek. Ez azonban csak fokozatosan, sok újjászületés során lehetséges. Buddha tana ezért a megváltás felé való fokozatos előrehaladással számol, amelynek során először a világi élet durva erkölcsi rosszasága szűnik meg, majd később szellemi aszkézis segítségével a szenvedélyek finomabb formái is kiküszöbölődnek. Azzal, hogy az egyén (pontosabban: a dharma-kombinációknak az indivídumok egymást követő sorában szüntelenül folytatódó áramlása) a sok létezés közepette megtisztul, az újjászületés előfeltételei mindig jobbak lesznek, úgyhogy a pokolban, vagy állat alakban, vagy boldogtalan emberi életkörülmények között való lét lehetősége egyre csekélyebbé válik, és a további előrelépés valószínűsége állandóan nő. Amikor azután egy lény végtelenül sok időtlen idők óta egymást követő létformáinak végén, számos visszaesés és ismételt felemelkedés után, végül eléri a tökéletes szenvedélymentességet, akkor ezzel a világban való vándorlása véget ér. Az arhat (szent) még a földön él, míg karmája el nem fogy, halálakor azonban mindörökre megszabadulva az újjászületéstől,. eljut a nirvána örök nyugalmába. Ez maga is "dharma", világtörvény szerinti realitás, amely azonban abban különbözik minden más dharmától, hogy ezt nem hajlamok (szankszkára) idézik elő, és ezért nem is enyészhet el ismét. Ez olyan valami, amely nem mérhető semmiféle mulandó földi dologhoz, ez a szüntelen mozgásban levő világhoz viszonyítva a nyugalomban levő semmi - a bölcs számára azonban az egyetlen igazi, boldogító realitás, amely fennmarad akkor is, amikor minden mulandó dharma elenyészik.
A buddhista hitvallást számos felirat a következőképpen foglalja össze (e szavak állítólag már a mester életében is a tan lényegét hitelesen kifejező megfogalmazásnak számítottak):
"Az okozati feltételektől függő dharmák (lételemek) okait a Tökéletes feltárta, és azt is, hogyan lehetséges (ezeknek a dharmáknak) a megszüntetése. Ebből áll a nagy aszkéta tana."
Ha igaza van ennek a sokat idézett és az összes mai buddhista által elismert mondásnak abban, hogy Buddha megváltás-tanának a lényegét a dharmákra vonatkozó elméletben látja, akkor ez utóbbi filozófiai rendszerként jellemezhető. Ez abban különbözik a kereszténységtől és az iszlámtól, de a Visnu és Síva kegyelmében bízó vallásoktól is, hogy a létezés összes folyamatát racionális józansággal vizsgálja és igyekszik e folyamatok egymással való oksági kapcsolatait feltárni. Ebből a szempontból némiképp közel áll a modern "pozitivizmus"-hoz, annyiban, hogy vizsgálódásait az adottra, a ténylegesen létezőre korlátozza és eltekint az olyan örök szubsztanciák feltételezésétől mint isten, lélek, anyag stb. Másrészt viszont mégis magán viseli a metafizika bélyegét, mert karmikus következményről és megváltásról beszél és elismeri túlvilági (noha mulandó) lények létezését az égben és a szellemek birodalmában, valamint alvilági lények létét a pokolban és a kísértetek világában. Ami azonban domináló etikai tartalmát, valamint a szent dolgok iránti erős érzékét illeti, mind megnyilvánulási formáiban, mind szervezetében teljes mértékben eleget tesz a vallással szemben támasztható követelményeknek, ha a vallás fogalmát nem, korlátozzuk helytelenül a nyugati értelemben vett teista hitformákra.
Buddha tanítása minden másnál jobban hangsúlyozza a világ összes jelenségének mulandóságát, szüntelenül hangoztatja, hogy a földön és az égben egyaránt minden szenvedéssel teli, mert törvényszerűen tovatűnik. A létnek ezzel a pesszimisztikus szemléletével azonban soha felül nem, múlható optimizmussal rendelkező hitbeli meggyőződés áll szemben: az az elképzelés, hogy a szenvedés legyőzhető; hogy a szanszárát működésben tartó okok és következmények láncolata felhasználható arra is, hogy az elkövetkezendő újjászületési lehetőségeket megsemmisítse; hogy a jó erősebb a rossznál, és hogy létezik az örök boldogság nyugalmának állapota, amelyben a szüntelen ide-oda tévelygés teljesen és mindörökre véget ér. A rendíthetetlen bizalom az erkölcs hatalmában és a törhetetlen remény a megváltás bekövetkezésében azok a legyőzhetetlen életforrások, amelyből Buddha és követői erőt merítettek ahhoz, hogy a szenvedés világában diadalmas derűvel harcoljanak és tevékenykedjenek.
Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás Buddhizmus fejezete
90 old.-tól a 96 old.-ig

1. A tan

A buddhizmus tanrendszere egészében egy nagy házra hasonlít, amelynek szilárd alapzatára a lakók különböző generációi mindig újabb emeleteket húznak fel. Annak érdekében, hogy a hasonlat egészen találó legyen, el kell még képzelni azt is, hogy a felső emeletek lakói szükségesnek és jogosnak ismerik el az alsó emeletek létezését, ezzel szemben a földszinten és az első emeleten lakók elutasítóan viselkednek az emeletráépítési törekvésekkel szemben és ezért elkerülik a felső emeleteket. A buddhista tanítás fejlődésének itt leírt szimbóluma egyúttal gyakorlati útmutatással szolgál a legjobb módszerről, amellyel áttekintést lehet adni a dogmatikai alapelvekről, márpedig oly módon, hogy először a hínajána általánosan kötelezőnek tekintett elképzeléseit ismertetjük és ezután tárgyaljuk a tan későbbi fejleményeit, mintegy rétegenként, úgy, hogy a jelen fejezet 2. szakaszának áttekintése megközelítőleg összefoglalót ad arról, amit ma Ceylonban, és Hátsó-Indiában hisznek, míg a 3. szakasz a Kínában, Japánban, Tibetben és Mongóliában mértékadónak tartott hitelveket foglalja magában. A "gyémányszekér"-t nem tárgyalom részletesen ebben az összefüggésben, mivel nem esik bele a buddhista nézetek általános belső fejlődési irányvonalába, hanem (a keresztény gnoszticizmussal együtt) eltávolodást jelent az eredeti tanítás szellemétől és ma már csak aránylag kevés követője van.

2. A "kis szekér"

a/ A szent iratok

A hínajána különböző iskoláinak mindegyike rendelkezik egy-egy kanonikus iratgyűjteménnyel, amelyet szanszkrit nyelven tripitakának ("hármas kosár"), páli nyelven "tripitaká"-nak neveznek, mivel három részből áll. a fegyelem, a diszciplina kosarából (vinajapitaka) a tanbeszédek kosarából (szútra-, a páliban: szutta-pitaka) és a metafizika vagy dogmatika kosarából (abhidharma-, a páliban: abhidhamma-pitaka). Az egyes szekták gyűjteményei nemcsak elrendezésükben és tartalmukban, hanem nyelvükben is különböznek egymástól. A szankszkrit nyelvű és prákrit nyelvjárásokban írott szent szövegek csak töredékesen, vagy kínai, illetve tibeti fordításokban maradtak ránk, a théravádinok páli nyelven készült kánonja azonban teljes egészében rendelkezésünkre áll, és Ceylonban, valamint Hátsó-Indiában még ma is Buddha hiteles szavának számít. Eredetileg a szájhagyomány tartotta fenn, és először állítólag az i.e. I. században foglalták írásba Ceylonban.
A vinaja-pitaka három, a szerzetesi fegyelemmel foglalkozó műből áll. A Szutta-pitaka tanbeszédek négy nagy gyűjteménye (nikája); a "hosszú beszédek gyűjteményé"-t (digha-nikája), a "közepes hosszúságú beszédek" gyűjteményét (maddzshima-nikája) a növekvő számsorban elrendezett beszédek gyűjteményét (anguttara-nikája) és a csoportok szerint elrendezett beszédek gyűjteményét (szamjuttanikája) tartalmazza. Ehhez járul még a rövidebb művek gyűjteménye (khiddaka-nikája), amelynek tizenöt szövege közül a dhammapada ("a vallás szavai" vagy az "igazság ösvénye"), az udána, az itivuttaka és a szuttanipáta szintén Buddha szövegeit tartalmazzák, részben költői formában. Ugyanennek a gyűjteménynek része még az irodalmilag igen jelentős "szerzetesek dalai" (théra-gáthá) és a "szerzetesnők dalai" (théri-gáthá), valamint a "dzsátaka" néven ismert elbeszélések Buddha korábbi létezéseiről.
Az abhidhamma-pitaka hét műből áll, amelyek száraz, tudományos formában dogmatikai kérdésekkel foglalkoznak. Noha a mai buddhisták ezeket is Buddhának tulajdonítják, nyilvánvaló, hogy későbbi skolasztikus szerzők művei.
A páli kánonokhoz terjedelmes páli nyelvű vallásos irodalom csatlakozik, közülük a Milinda király kérdéseit (Milinda-panha) és Buddhaghósza kommentárjait tartják a legnagyobb becsben.

b/ A külső világ

Az általánosan elfogadott buddhista nézet szerint a világ folyamatának kezdetét vagy végét éppúgy nem lehet elképzelni, mint a világ térbeli határait. Buddha a kánon egyes helyein kifejezetten elutasította, hogy nyilatkozzék arról, hogy vajon a világ örökkévaló vagy nem örök, véges vagy végtelen; ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a buddhizmus nem ismeri el a világ kezdetét, sem minden dolog teljes befejeződését, hanem csak a világok keletkezésének és pusztulásának kezdet és vég nélküli sorát; nem egy világrendszer létezését feltételezi, hanem végtelenül sok világrendszert. E világrendszerek mindegyike vízből, szélből (azaz mozgásban levő levegőből) és éterből (légüres térből) álló rétegeken nyugszik, és három részre oszlik: az érzéki örömök régiójára (kámávacsara), az alakok régiójára (rúpávacsara) és az alaknélküliség régiójára (arupávacsara). A régiók közül a legalsó, az érzéki élvezeteké, durva anyagból áll (amely anyag az elemek: a föld, a víz, a tűz, a levegő atomjaiból képződött), és durva anyagú testtel rendelkező lények lakják. Egészen lent terül el a forró és a hideg pokol, fölötte a földkorong, szárazföldekkel és tengerekkel, amelyek a Méru hegy körül csoportosulnak. A földön állatok, emberek, préták (szellemek, kísértetek) és démonok (aszurák) élnek; a Méru körül keringenek a nap, a hold és a csillagok, rajtuk különböző fajta istenek laknak, felettük ismét más égi lények tartózkodnak léghajószerű repülő palotákban (vimána). Ezek az istenek még valamennyien rabjai a nemi vágynak, habár náluk ez csak szublimált módon nyilvánul meg.
Az "alakok régiója" azoknak a magasabb rendű isteneknek a székhelye, akiknek még van finom anyagú testük, de érzéki vágyaik többé már nincsenek. Tizenegy osztályukat az elmélyedés négy fokozata alapján osztják fel, amelyek segítségével a meditáló felemelkedhet hozzájuk.
Az "alaknélküliség régiója" a testetlen istenek birodalma, akik ezer és ezer világkorszakon át elmerülnek a "tér végtelenségében", az "öntudat végtelenségében", a "semmiféleségben", vagy a "különbözőség és különbség nélküliség határának szférájában", és ebben az állapotban maradnak, amíg e roppant időszak elteltével a földön ismét újjászületnek.
A két felső régió, valamint az "érzéki örömök régiójának" legfelső ege az ott lakók karmája következtében állandóan a létezés állapotában marad, ezzel szemben a világrendszer valamennyi alsóbb rétege, egész Brahmá egéig, alá van vetve a periodikus keletkezésnek és elmúlásnak. Ez a törvényszerű folyamat négy mérhetetlen hosszú világkorszak során játszódik le; a dogmatikusok jellemző módon erről szóló leírásaikat mindig a fennálló világ pusztulásának ábrázolásával kezdik, hogy eleve kiküszöböljék azt a téves nézetet, hogy egy világ másként is keletkezhet, mint azokból az előfeltételekből, amelyek egy másik világ pusztulása révén jönnek létre. A pusztulás korszaka azzal kezdődik, hogy a poklok a föld és az alsó mennyország lakói meghalnak, és egy másik világrendszerben vagy a Brahmá-világ felett levő égben újjászületnek. A kiürült világot ezután tűz, víz és szélvihar maradéktalanul elpusztítja, és a mérhetetlen hosszúsági kalpa-időszakra eltűnik. A nyugalmi időszak elmúltával az újjászületésre szomjazó lények karmájának hatására a légüres térben levő semmiből egymás után létrejön az alsó mennybolt (kezdve a Brahmá-világgal) a föld és a poklok. Mind megtelik azokkal a lényekkel, akik a világpusztulást a magasban levő mennyekben túlélték. A világ fennállása ekkor kezdődő peridóusainak első korszakában paradicsomi állapotok uralkodnak a földön, az emberek nem nélküli fényes lények, akiknek csak finom és könnyű táplálékra van szükségük és nem kell dolgozniok. Idővel azonban vágyaik támadnak és ez a "bűnbeesés" fokozatosan arra vezet, hogy durva ételeket vesznek magukhoz, megművelik a földeket, házakat építenek, és a határsértések bírájául királyt kell választaniuk. Így keletkeznek a kasztok és a legkülönbözőbb állami és szakrális intézmények. A következő évezredekben folytatódik az erkölcsi hanyatlás, úgyhogy az emberek, akik ennek a világkorszaknak a kezdetén elképzelhetetlenül hosszú ideig éltek, már csak tízéves korukig maradnak életben, és végül egy hétnapos háborúban nagyrészt elpusztítják egymást. Néhány békés lény ebben a kaotikus korban visszahúzódik az erdőkbe; ezek az ezután kezdődő második világkorszakban ismét létrehozzák a kultúrát, az általános helyzet és az erkölcsi állapotok nemzedékről nemzedékre javulnak és az emberek végül 80 000 évig élnek. Ezután váltakozva követik egymást a javuló és hanyatló világkorok, amelyekben az életkor 80 000 évről 10 évre csökken, majd ismét 80 000 évre nő. Amikor a huszadik világkorszakban ilyen optimális állapot következik be, új pusztulási periódus veszi kezdetét, amely a világrendszer már ismertetett megsemmisülését eredményezi.
Ez a történelmi konstrukció azt fejezi ki, hogy nem lehetséges sem állandó hanyatlás, sem vég nélküli haladás, hanem a kozmoszban a jó szüntelenül rosszá, a rossz pedig jóvá alakul át. Ezt a kultúrák felemelkedéséről és hanyatlásáról szóló spengleri elméletre emlékeztető elképzelést oly módon hangolták össze az újramegtestesülés tanával, hogy azt képzelték, a lények ebben vagy egy másik világrendszerben mindig karmájuknak megfelelő kulturális környezetben születnek újjá.
A kultúra meghatározott hanyatló periódusaiban lépnek fel a buddhák, akik megmutatják az emberiségnek a megváltáshoz vezető, mindig újra elvesztett utat. A mi világrendszerünkben Gautama Sákjamuni előtt Krakuccshanda, Kanakamuni, Kásjapa és még több más megvilágosult jelent már meg, néhány évezred múlva várható Maitréja Buddha eljövetele, aki jelenleg bódhiszattvaként az istenek világában tartózkodik.

c/ A belső világ

Az érzékszerveinkkel felfogható világ élőlények és élettelen szubsztanciák sokaságaként jelenik meg előttünk. A filozófiai elemzés azonban bennük csupán "dharmák", "lételemek" végtelen bőségét látja, amelyek tovább már nem elemezhető végső realitásokként, pontosabban erőkként határozhatók meg. Ezek a dharmák feloszthatók olyanokra, amelyek minden mástól függetlenek és ezért elpusztíthatatlanok, mint pl. a légüres tér vagy a nirvána, és olyanokra, mint a "szanszkrita-dharmák", amelyek száma felmérhetetlen; ezek más dharmákkal funkcionális összefüggésben keletkeznek és rövid (sőt, a későbbi felfogás szerint csak egyetlen szempillantásig tartó) létezés után ismét megszűnnek. Minden egyes élőlény ilyen dharma-kombinációk egymást szabályszerűen követő sorozatából áll. Annak az alapelvnek, amely szerint az én által tapasztalt, átélt színes, hangos, szagos, ízlelhető, megérinthető, elképzelt világ az énnel elválaszthatatlan egységet alkot, következetes végigvitele esetén e tan szerint csupán a különálló életáramlatok végtelen sokasága létezik, amelyek időtlen idők óta áramlanak és mindörökké ezt fogják tenni, ha csak ki nem apadnak. Az egyének különféle létezési formái tehát, egy saját erejéből mindig megújuló folyamat egymást karmikus szükségszerűséggel követő fázisai, a folyamat ugyanolyan természetesen megy végbe, mint amilyen természetes, hogy az a láng, amelyet mindig új tüzelőanyag táplál, tovább lobog.
A kánon a dharmákat, amelyek a látszólagos indivídumot alkotják, öt csoportra (szkandha) osztotta: rúpa, a testi; védana, érzet; szandnyá, az észlelés (érzékelés) és képzelet megkülönböztetése; szanszkára, hajlamok (különösen karma-létrehozó szenvedélyek) és vidnyána (tiszta öntudat). A dogmatikusok azon fáradoztak, hogy összeállítsák az élet és a megváltás szempontjából fontos dharmák jegyzékét és a fenti és további kategóriákba osszák.
A buddhista gondolkodásnak rendkívül nagy energiát kellett fordítania arra, hogy érthetővé tegye, miképpen jön létre egy korábban meghalt lény kialakította előfeltételekből törvényszerűen az új egyén, ha elutasítja azt a hitet, hogy létezik örökkévaló lélek-szubsztancia, amely a felbomló testből átvándorol az újonnan képződőbe; de ugyanakkor vitába száll azzal a tanítással is, amely azt hirdeti, hogy az egyéni lélek egy egyetemes szellembe tér vissza, majd ismét kiáramlik belőle. A megoldás, amelyet állítólag Buddha éspedig még bódhiszattvaként, fedezett fel, a híres "függőségben való keletkezés" formulában rejlik, amely valószínűleg a buddhista dogmatika legősibb állományához tartozik és minden bizonnyal joggal tulajdonítható Gautamának. Ez az ún. "okozati összefüggés-formula" 12 tagból áll, mindegyik tag egy dharma (illetve dharmák egy csoportja); úgy vannak elrendezve, hogy a tagok láncot alkotnak, amelyben minden tag a megelőzőtől meghatározott, attól funkcionálisan függő viszonyban keletkezik. A tantétel a kánon több helyén is szerepel, de részletesen nincs megmagyarázva, ezért nem biztos, hogy már a legrégebbi időkben is úgy értelmezték, ahogyan a későbbi dogmatikusok egybehangzóan tették. A még ma is csaknem általánosan elterjedt magyarázat azt tartja, hogy a két első tag azokat a dharmákat nevezi meg, amelyek egy új élőlény jelenlegi létének a régebbi, elmúlt létben keletkezett előfeltételei. A 3-10. tag így új individum fokozatos keletkezését ábrázolja (3-5) és az ennek során létrejövő azon erőket, amelyek az eljövendő létformában történő újjászületésének előfeltételei lesznek majd (6-10). A két utolsó tag a jövendő létezés meghatározó momentumait közli, amelyek a korábbi karma-létrehozás következményei.
Az okozati összefüggés-formula legtömörebb megfogalmazása így hangzik:
A nem tudás (1) mint előfeltétel révén ösztönző erők (2) keletkeznek, az ösztönző erők létrehozzák a tudatot (3), a tudat a szellemi-testi individualitást (4), az individualitás a hat érzéket (5), a vágyat (8), a vágy az élet utáni vonzalmat (9), az élet utáni vonzódás a karmikus létet (10), a lét az újjászületést (11), az újjászületés az öregséget, halált bánatot, jajveszékelést, fájdalmat, szomorúságot, kétségbeesést (12).
Az okozati összefüggés-formula az ősi filozófia egy darabkája, teljes mértékben magán viseli az archaikus gondolkodásmód bélyegét, amely mindennek, ami létezik, dologi létezést tulajdonított. A nem tudás, a vágy, a születés, az öregség, halál itt azonos szintre kerül az érzékszervekkel és az öntudattal, ennek megfelelően nincs különbség anyagok okok és hatások között. A dogmatikusoknak az a nyomatékkal hangsúlyozott tanítása, hogy új dharmát nem hozhat létre egy másik egymaga, hanem csak a különféle dharmák sokaságának együttműködése, elismert kommentárok véleménye szerint nem áll ellentétben a formula szövegével, mivel az minden egyes új dharmának csak a főokát tárja fel, és emellett még más dharmák is közreműködnek mellékokokként.
A lételemek oksági láncát rögzítő formula értéke a buddhisták számára nem egyedül abban rejlik, hogy vele a cselekedetek megítélése következményeiről és az újramegtestesülésről szóló tanítást igyekeznek racionálisan alátámasztani, hanem főképp a megváltás elérése szempontjából van gyakorlati jelentősége. Ha tudjuk, hogy miképp keletkezik a fájdalom, az életvágy, a testi-lelki individum, miképp a két létezés között hidat alkotó öntudat, a karmikus ösztönző erők, akkor elkerülhető, hogy a lejárt élethez mindig megint új élet kapcsolódjék. Negatív, visszafelé olvasott formájában a formula feltárja az újjászületés megszüntetésének lehetőségeit. Ez abból adódik, hogy a vágyak és akarat megnyilvánulások sokainak nem tudása az, ami szükségszerűen újramegtestesüléshez vezet. A világ valódi természetének megértését akadályozó elvakultság megszüntetése és minden földi dolog mulandóságának, lényegtelenségének és szenvedésteljes voltának felismerése a kiindulási pont a megváltáshoz vezető úton; ez a nagy fordulópont az egyéni életáramlás kezdet nélküli létfolyamatában.

d/ Erkölcs és áhitat

A régi buddhizmus az egyéneknek kívánja megmutatni a megváltáshoz vezető utat; az egyén azzal, hogy távol tartja magát a rossztól, jótetteket visz véghez, lelkét elmélkedéssel megtisztítja, fokozatosan eljut a nirvánába. Buddha nyilatkozatainak túlnyomó része intelem az erkölcsös életmódra. Mivel nincs isten, aki parancsokat ad ki, és ezek meg nem tartását bünteti, ezért a buddhista parancsolatok tisztán erkölcsi parancsok, vagyis olyan előírások, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ember az erkölcsi világrenddel összhangban éljen. Aki ezeket követi, az fokozatosan átkerül a szanszára evilági partjáról a túloldalra, a nirvánába. A gyakorlati etikát a Magasztos alábbi kijelentése foglalja össze: "Gyilkosság, lopás, nemi kicsapongás, hazugság, rágalmazás, gyalázkodás, fecsegés, kapzsiság, rosszindulat és téves nézet: ez az innenső part; a szakítás ezzel a tíz dologgal: ez a túlsó part. Az említett fő tilalmakhoz: gyilkosság, lopás, házasságtörés, hazugság hozzájárul az alkoholtilalom; ez az öt alkotja az öt szabályt (pancsa-sila). A világiaknak csak ezt az öt vagy tíz parancsolatot kell megtartaniok, a szerzetesekre ezek szigorúbb formája érvényes (semmiféle nemi érintkezés), és ezenkívül még egész sor részletesen kidolgozott rendszabálynak kell eleget tenniük. Nagy súlyt helyeznek az elmélkedésre, mivel ez vezet el a lélek megszabadulásához minden rossztól.
A hinajána ősi etikája individualista érzelmi etika, az összesség jóléte bizonyos mértékig az egyén helyes magatartásának mintegy örvendetes következménye és kellemes mellékterméke; a végső cél azonban, amelynek érdekében "mozgásba hozták a törvény kerekét", nem ez, hiszen a világkorszakokról és a kezdet nélküli szanszárában létező végtelen sok élőlényről való egész elképzelés nem teszi lehetővé, hogy a világ tökéletesedésébe vetett hit kialakuljon. Ez természetesen nem zárja ki, hogy a szent életű buddhisták igyekeztek erkölcsi alapelveiket általános érvényűvé tenni. Ennek a törekvésnek szép, a világon egyedülálló dokumentumai Asóka király ediktumai az i.e. 3. sz. közepéről. Közülük a másodikban ezt mondja: "Pijadaszi (Asóka másik neve) király, az istenek kedveltje, saját és szomszédai birodalmában mindenfelé meghagyta, hogy létesítsenek lakhelyeket, lakhelyeket az embereknek és lakhelyeket az állatoknak. Elrendelte, hogy ahol nincsenek az emberek és az állatok számára hasznos növények, oda mindenüvé vigyenek ilyeneket és ültessék el őket. Az utak mentén fákat ültettetett és kutakat ásatott az emberek és az állatok számára." Kilencedik szikla-ediktumában kárhoztatja a külsőleges rítusok túlértékelését, helyettük erényes tetteket ajánl, igazi és hasznos, áldást hozó cselekedetként (mangala): "Balga nők még sokfajta és különféle értelmetlen és haszontalan üdvözítő szertartásokat végeznek. Pedig csak a következő üdvöt hozó szokások azok, amelyek valóban gazdagon gyümölcsöznek, jóakarat a rabszolgák és szolgák iránt, tiszteletadás a tiszteletet érdemlő személyeknek, az élőlények megkímélése, bőkezűség a bráhmanákkal és aszkétákkal szemben... A jámbor élettel szerzett üdvözítő erő soha nem évül el. Még ha ebben az életben nem is éri el célját, akkor is végtelenül nagy érdemet jelent a túlvilágon."
Asókára még ma is mint az uralkodó mintaképére tekint minden buddhista, mert jól kormányozta alattvalóit, támogatta a szerzeteseket, nem háborúskodott és főképp mert ő maga is a törvényeknek megfelelően élt. Hiszen Indiában éppúgy, mint Kínában, azt a hitet vallották, hogy az uralkodók erénye nem csupán abból áll, hogy magatartásukkal mintaképül szolgálnak alattvalóiknak, hanem az egész ország boldogulásán kell fáradozniuk. Így mondja ezt az Anguttara-nikája: "Ha a királyokból hiányzik az erény, akkor hiányzik az erény hivatalnokaikból is; ha a hivatalnokok nem erényesek, akkor a bráhmanák és a polgárok sem erényesek; ha nem erényesek a bráhmanák és a polgárok, akkor erény nélkül élnek a parasztok is; ha a parasztok nem erényesek, akkor a nap, a hold és a csillagok letérnek helyes pályájukról. Akkor megszűnik a nappalnak és az éjnek, a hónapoknak, az évszakoknak és az éveknek szabályos váltakozása. Azután ellenkező irányban kezdenek fújni a monszunszelek. Akkor megharagszanak az istenek és az esőisten nem ad megfelelő esőt. Ha pedig nem esik elég eső, akkor nem érik be rendesen a termés, és akkor az emberek élete megrövidül, rútak, gyengék és betegesek lesznek." (Talán nem volna haszontalan, ha ezeket az elveket a mai ember is megszívlelné, mert én úgy látom ránk, már stimmel a "rútak, gyengék és betegek" jellemzés! - megjegyzés tőlem) Ha a kánonnak ez a részlete ki is tér az államélet kérdéseire, a buddhista iratok általában mégis kizárólag arra törekednek, hogy az egyént a világról való lemondásra biztassák és eljuttassák a megváltáshoz, nem pedig arra, hogy előírásokkal szolgáljanak az állami és társadalmi élet számára. Bár a buddhizmus fontos céljának tartja az állam és társadalom megfelelő és célszerű rendjét a világiak erényeinek kibontakoztatása és a szerzetesei közösségek virágzása nélkülözhetetlen előfeltételeként, ugyanakkor azonban nem tekinti a maga feladatának, hogy ennek megvalósításától gondoskodjék, hanem átengedi ezt a tevékenységet a világi hatóságoknak, és megelégszik azzal, hogy ezeket saját szellemével áthassa. Csak később alakult ki egyes buddhista országokban bizonyos mértékben a buddhista jog- és államelmélet.
A buddhista vallási élet vezetése kezdettől fogva teljes egészében a szerzetesek kezébe került. A szerzetesek többnyire kolostorokban élnek, számos előírás (szüzesség, a koldulással szerzett élelmet csak délelőtt szabad elfogyasztaniok) megtartása közepette, életüket a meditációnak szentelik. A külső formák, amelyek között életük folyik, rendkívül egyszerűek; a két szertartás, amely a világból való "kilépés"-t és a novíciusi idő eltelte után a rendbe való belépés kíséri, tulajdonképpen formulák gépies elmondásából áll, amelyekkel meghatározott kötelességeket vállalnak magukra. A világiakat, akik adományaikkal, alamizsnával és kegyes alapítványokkal biztosítják a szerzetesek anyagi életlehetőségeit, cserébe vallási útmutatást kapnak tőlük, főként az upavaszatha-napokon, azaz telihold és a többi nagy holdfázis idején.
A kultusz a régebbi időkben ereklyék tiszteletére korlátozódott, amelyeket sztúpákban (emléktemplom) vagy dágobákban (dhátugarbha: "ereklyetartó") helyeztek el, csak később terjedt el az a szokás, hogy Buddhát és mitikus elődeit képeken, szobrokon ábrázolják és éppúgy, mint a hinduk istenábrázolásaikat, virágadományokkal és más ajándékokkal tiszteljék. Mivel a buddhák a nirvánában maradéktalanul elenyésznek, nem vehetnek tudomást az áhítatos hívők kultikus cselekedeteiről, és nem jutalmazhatják meg értük őket. A kultusz célja a még ma is érvényes elképzelés szerint csupán az, hogy a közben keletkező áhítat a hivő lelkét megtisztítsa, és ily módon megváltás felé irányítsa.
Ez az átszellemült kultusz sohasem lett volna képes arra, hogy nagyszámú,. részben még alacsony kulturális színvonalon álló ember igényeit kielégítse, ha az egyedüli forma lett volna, amely a világiak számára vallásos tevékenységük kifejtésére rendelkezésre áll. A középkori indek, hasonlóan a mai szingalézekhez, burmaiakhoz és sziámiakhoz, Buddhán kívül még számos démont, szellemet, további férfi és női istenséget is tiszteltek, abban a reményben, hogy tőlük világi előnyökhöz juthatnak. Habár ezek a "dévaták" bizonyos meghatározott tisztségek hosszú életű, de a szanszárának alávetett betöltői, tudásban és hatalomban elmaradnak a buddhák mögött, másrészt viszont földöntúli erővel rendelkező eleven és aktív lények, így a buddhákkal ellentétben, abban a helyzetben vannak, hogy a nekik szentelt kultuszt jótéteményekkel megjutalmazhatják. Ilyen körülmények között érthető, hogy ezeknek az isteneknek a tisztelete a néphitben mindig jelentős szerepet játszott, még ha a szerzetesek műveiben nem is történik erről sok említés.
Helmut von Glasenapp: Az öt világvallás buddhizmusról szóló fejezete 110 old.-tól 121. old.-ig

3. A "nagy szekér"

a/ A szent iratok

A "nagy szekér" (mahájána) buddhizmusa a tan régebbi formájának kibővítése; ezért hitelesnek ismeri el a hinajána kánonját, de egy sor más szent irattal egészíti ki azt, amelyeknek nagyobb értéket tulajdonít, mivel ezek korszerűbb, noha állítólag már Buddha által hirdetett, de mindeddig rejtve maradt és csak most felfedezett bölcsességeket tartalmazanak. A mahájána szútrái (tankönyvei) közül az alábbi szankszkrit nyelven írott és kínai, valamint tibeti fordításban is rendelkezésre álló művek a legfontosabbak: A bölcsesség tökéletessége (Pradnyápáramitá) kínaiul i.sz. 170; A -Tiszta Ország rendszere (Szukhávati-vjúha), kínaiul i.sz. 147-187; A jó Törvény Lótusza (Szaddharma-pundarika) kínaiul i.sz. 265-3l6; A tan ceyloni kinyilatkoztatása (Lankávatára), kínaiul 4-6 sz.; A Buddha-ékszer (Buddhávatamszaka), kínaiul 4-8.sz. A szövegek keletkezési ideje nem bizonyos, a kínai változatok megjelölt keltezése mégis támpontot ad annak alsó határától. Ezekhez és más szent iratokhoz még számos mű járul, amelyeket emberi szerzőknek, költőknek egyháztudósoknak és filozófusoknak tulajdonítanak. A szanszkrit nyelven ránk maradt mahájana-szövegek száma rendkívül csekély azokhoz képest, amelyek csak kínai vagy tibeti fordításban maradtak fenn. Ennek oka az, hogy a buddhizmusnak Elő-Indiából való eltűnése után a szanszkrit szövegeket ott többé nem foglalták írásba, hanem csak Nepálban vagy az indiai kultúrkörhöz tartozó más országokban hagyományozódott tovább, míg a kínai és tibeti változatok máig használatban maradtak és másolatok is készültek róluk.

b/ A mindenség egységes voltáról szóló tanítások

A hínajána filozófiája az élőlényekből és az élettelen anyagból álló világot a múlékony, törvényszerűen együttműködő lételemek (dharmák) sokféleségévé bontotta fel. A nirvána a változó világgal (szanszára) szemben valami egészen más; a nirvána és a szanszára olyan ellentétek, amelyek nem vezethetők vissza valamilyen végső egységre. Az i.sz. 2. században élt Nágárdzsuna "középső tana", amely "A bölcsesség tökéletessége" szútráin alapul, viszont monizmust hirdet. Mindannak, ami mulandó, és ami valami mástól függően keletkezik, vagy létezik, szerinte nincs igazi realitása, nem valóságosabb, mint egy gyorsan tovatűnő álom. Valóságos csak az, ami nem keletkezik, és nem múlik el, nem korlátozott sem térbelileg, sem időbelileg, sem fogalmilag, sem okozatilag. Ez az az "üresség" (súnja), amelyben a változás végtelen láncára fűzve, egy elvarázsolt lélekhez hasonlóan minden felbukkan, majd ismét eltűnik. Az "üresség" tehát az a viszonylagos semmi, az a feneketlen szakadék, amely felett minden lebeg, nem pedig valami végső ős-szubsztancia, amelyből minden keletkezett. Az "üresség" amely az egyedüli változatlanul maradandó a szüntelenül változó jelenségek áradatában, egyenlő a nirvánával; ez tehát tulajdonképpen minden lény sajátsága már, noha közülük sokan vakságukban ennek nincsenek tudatában. A bölcs, aki megszabadítja magát a tévedésekből köré szőtt irreális korlátoktól, már itt a földön nirvánában érzi magát, és halála után azzá lesz, ami mindig is volt: a kifejezhetetlen és meghatározhatatlan ürességgé, amelynek Minden-Egy voltában megszűnik a lét és nemlét minden különbsége. A buddhák és tanaik Nágárdzsuna szerint végső fokon természetesen éppoly valótlanok, mint a sokság világa, mégis értékesebbek annál, mert megmutatják a gyakorlati módját, hogyan lehet a látszatvilágot saját eszközeivel legyőzni.
Más úton jár Aszanga (i.sz. 4.sz.) "csak tudat-tana". Eszerint nem létezik valóságos külvilág, mindaz, amiről azt hisszük, hogy tudatunkon kívül észleljük, valójában annak kivetülése. Ha tudatunkat elemezzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy minden individuális szellemi élet végső alapja a "tároló tudat" (álaja-vidnyána), amely hasonlóan egy mindig megtelő tartályhoz, az egyén tevékenységének forrása, valamint tapasztalatainak és karmikus rendeltetéseinek gyűjtőmedencéje. Ez a "tároló tudat", amely időtlen idők óta létezésről-létezésre folytatódik, a bráhmanista rendszerekben a lelket helyettesíti, különbözik azonban tőle abban, hogy nem állandó szubsztancia, hanem szakadatlan változásban levő áramlat. E változékonyság miatt éppoly kevéssé tulajdonítható neki valóságos, maradandó létezés, mint a gondolatoknak vagy a külvilág általuk kialakított dolgainak. Az egymás mellett áramló személyiség-kontinuumok vagy tároló tudatok (tudattárak) számára alapul szolgáló végső, kizárólagos realitás tisztán szellemi: a szubjektumra és objektumra szét nem választott tudat. Ez a szavakkal ki nem fejezhető, hanem csak meditáció segítségével, intuitív úton felfogható "ilyenség" (tathatá) minden feltételezettnek maradandó alapja. Ennek az abszolútnak a relatívhoz való viszonya nem, határozható meg másként, mint "se nem különböző, se nem különböző". Ha ugyanis minden, ami relatív teljességgel különböző volna az abszolúttól, akkor egyáltalán nem is létezhetne, ha ellenben azonos volna vele, akkor hozzá hasonlóan tisztának és tökéletesnek kellene lennie.
A két mahájána iskola abban különbözik egymástól, hogy a "középső tan" nem ismert el semmiféle olyan pozitív "magában való valóságot", amelyen minden mulandó nyugszik, hanem csupán egy meghatározhatatlan űrt, amelyben úgy jelenik meg minden, mint a villám az üres világűrben, a "csak tudat-tan" viszont úgy képzeli, hogy valamennyi jelenség nem viszonylagos, hanem abszolút szellemi alapon nyugszik. Mindkét tanítás nagy befolyásra tett szert India határain túl. Tibetben főként Nágárdzsuna rendszerét tanulmányozták, sőt kifejezetten a dalai lámák államfilozófiájának volt tekinthető. A "csak tudat-tan" elsősorban Kínában és Japánban lett nagy jelentőségű.
A Távol-Keleten azonban később hiánynak érezték azt, hogy ezek a tanok nem mondanak közelebbit az abszolútum és a jelenségek változó világának viszonyáról és emiatt csupán a "teljesen kifejlett mahájána rendszer" tökéletlen előzményeinek tekintették őket. A "teljesen kifejlett mahájána rendszer" a jelenségek világát kifejezetten az abszolútum megnyilvánulásának látta. Ez az ens realissimut a japán tendai- és singon-iskolák a Mindenség-Buddhával Vairocsanával azonosítják. A világ hat összetevője, az elemek: a föld, a víz, a tűz, a levegő, a tér (éter) és a tudat nem más, mint Vairocsana megjelenési formái, az összes buddha, bódhiszattva, isten, ember, állat, növény, hegy, csupán az ő egyedi alakjai, hasonlóképp az ő tevékenysége nyilvánul meg a víz zuhogásában, valamint a szél fúvásában és testi cselekedetekben, a beszédben és gondolkodásban. Ez a kelet-ázsiai természetérzéstől áthatott szemlélet tehát a jelenségek világát, a régebbi idők filozófiájával ellentétben nem tartja lényegtelennek, mulandónak és szenvedéstelinek, hanem az egyetemes szellem megnyilvánulási formájának: az örökkévaló nemcsak alapja a világ létének, hanem milyensége is tőle függ. A Mindenség-Buddha ebben a felfogásban bizonyos értelemben azonos a panenteista hinduk mindenség-istenével, de míg a világnak a Bhagavadgitában megjelenített örökkévaló ura felette áll minden jónak és rossznak és a belőle kiáramló lényegeket bábszínházi figurákként táncoltatja, egyeseket kegyesen megszabadít a szanszárától, másokat a poklokra vagy démoni anyaölbe taszít, addig a Mindenség-Buddha kizárólag a megváltás megszemélyesített princípiuma. Nem ítél, és nem büntet, hanem csak megváltást és boldogságot hoz. Csak, mert az élőlényeket vakká teszi a tudatlanság és a szenvedély, azért nem képesek megérteni saját valódi természetüket, amely egy a Mindenség-Buddhával és azért nem ismerik fel a kozmosz és az ember erőiben az ő áldásos tevékenységét. E nézet szerint tehát ahhoz, hogy az emberek megtalálják a szenvedéssel teli, változó világban az annak alapul szolgáló isteni Minden-Egyet és ennek révén a megváltást, nem kell más, csupán szellemi átalakulás.
Azokat a különböző formákat, amelyeken a mahájána monizmusa végighaladt, ha tökéletlenül is, de talán érthetővé teszi az alábbi hasonlat: Nágárdzsuna szerint csupán a szakadék, az üres tér a valóságos, minden egyéb az okok és következmények kezdet nélküli szakadatlan láncban folytatódó fantazmagóriája. Aszanga szerint az abszolútum a mindenség-szellem egy óceán, az óceán hullámai a karma szelétől előidézett jelenségek, amelyek ily módon egyszerre azonosak vele és mégis különböznek tőle. Az ún. kifejlett mahájána szerint viszont az óceán hullámai az abszolútumnak valóságos reális hatásai. A járatlan hajós számára ezek is veszedelmesnek, szenvedést hozónak látszanak; ennek oka az, hogy nem mérhetetlenségükben "sub specie aeternitatis" nézi, hanem saját kis, vágyakkal teli énjéhez viszonyítja őket.

c/ Az aktivista etika

A "kis szekér" olyan etikát tanított, amely az egyén öntökéletesítését tekintette legfőbb céljának, és amely ezt az ideált a világról lemondó szentben látta megvalósultnak, az "arhat"-ban, aki már itt a földön megszabadult a tévedésektől és a vágyaktól, és a halálban teljesen megsemmisül. A régi tanítás szerint kevés kiválasztott lény van, aki később a buddha rangot elnyerheti, és mint ilyen nemcsak saját üdvössége érdekében, hanem másokért is tevékenykedhet. A mahájána nézete szerint az emberi erő indokolatlan lebecsülésének számít, ha valaki azt hiszi, hogy kevés kivételtől eltekintve a többség a legjobb esetben is csupán saját megváltásáért fáradozhat anélkül, hogy embertársai üdvösségéért bármit is tehetne. Ezért úgy véli, hogy ha nem is mindenki, de legalábbis sok lény van predesztinálva arra, hogy végül buddhává legyen, és másoknak megvilágosodást nyújtson. Ennek előfeltétele: aki elhatározza, a hogy buddhaságra törekszik, az ünnepélyes bódhiszattva-fogadalmat tesz. Ebben kinyilvánítja, hogy minden lénynek segít és valamennyi ezután bekövetkező újra-megtestesülésében mások javára fog tevékenykedni. Az önmaga és mások közötti különbséget az a felismerés hidalja át, hogy saját én nem létezik, hanem csak a dharmák ideiglenes összetömörülése, és az idegen én ugyanazt a szenvedést és örömet érzékeli, mint a saját, ezért a kettő közötti különbség csak múló és viszonylagos. Valamennyi teremtmény összetartozik, mint egy test tagjai. A meditatív elmélyedésben éppúgy, mint a gyakorlati életben a bölcs-jelölt megvalósítja "a felebarátnak saját énné való átváltoztatását." Az idegenre úgy tekint, mint hozzá közelállóra, úgy, hogy ráruházza az apa, anya, fiú és lány fogalmát. Minden lény iránti egyetemes szeretete nem ér véget az ellenségnél sem, nem táplál haragot iránta, mert tudja, hogy saját maga a bekövetkező balsors karmikus előidézője. "Valamikor régebben egyszer valakinek hasonlóképpen én okoztam ugyanilyen szenvedést, ezért sújt most ez a baj. Fájdalmamnak két oka van: az egyik az ellenség fegyvere, a másik saját testem. Tőle származik a fegyver, tőlem a test. Ugyan kire haragudhatnék most? Ezt az ütésekre érzékeny, test formájú daganatot én szereztem magamnak. Ha ezen fájdalmat érzek, ki ellen kellene nekem a szenvedélytől elvakultnak dühöngenem?...Ha ellenségeimmel szemben türelmet tanúsítok, ezzel jóváteszem sok vétkem, ők azonban miattam a hosszan tartó kínok poklába kerülnek. Én vagyok tehát az, aki bajt okozok nekik és ők azok, akik jót cselekszenek velem...Az sem helyes, ha gyűlöletet érzek azok iránt, akik a buddha képeket, sztúpákat és az igaz vallást pusztítják, hiszen ezek a képek stb. nem szenvednek a fájdalomtól"
Ha a buddhaság emberi várományosa magát valamennyi erény megvalósításával fokozatosan a tökéletesség magasabb fokára emelte, földi halála után felsőbbrendű világokban újjászületik, és onnan gyakorolja áldásos hatalmát valamennyi élőlény érdekében. Mint szabadító és üdvhozó segít azoknak, akik kéréssel fordulnak hozzá; hogy enyhítse az elkárhozottak gyötrelmeit, ráveti magát a pokol tüzének zsarátnokára, és különböző alakokban jelenik meg, hogy prédikációival a többieket hozzásegítse a megváltáshoz a számukra megfelelő módon.
Némely bódhiszattva tettvágya oly nagy, hogy tartósan meg akar maradni ebben az állapotában és lemond a buddhának járó nirvánáról. Az a hit, amely szerint a mások javára végzett szakadatlan tevékenység a legmagasabb rendű valamennyi törekvés közül, és annak is kell maradnia, csúcspontját a nirvána fogalmának új felfogásában érte el: az a nirvána, amelybe a hinajána szentje halálakor bekerül, "hasonló egy lámpa kialvásához" és a boldog nyugalomból áll, de az elérhető legmagasabb rendű megváltási állapotnak csupán alsóbb szintje. A legmagasabb szintű nirvána nem statikus, hanem dinamikus (Apratisthita) szenvedéstől, szenvedélyektől, karmától és korlátoktól mentes lét, amelyben a buddha szakadatlanul jótéteményeket gyakorol mindegyik világban és valamennyi lénnyel "mint az esőfelhő, amely vizét egyformán önti magasra és mélyre, jóra és rosszra".

d/ A bódhiszattvák és a buddhák

A hívő mahájánista abban reménykedik, hogy egyszer belőle is bódhiszattva és buddha válhat; addig pedig, amíg ő maga nem emelkedett fel a megismerés és az erény magasabb fokára, tiszteli azokat, akik szellemi pályájukon messzebb jutottak nála, s a felsőbbrendű világokban trónoló bódhiszattváktól és buddháktól törekvéseinek támogatását várja. A "kis szekér" megelégszik azzal, hogy különböző legendákat beszél el Gautama Buddhának azokról a korábbi létezéseiről, amikor még bódhiszattvaként állati, emberi vagy isteni alakban a szanszára kötelékében tévelygett. Jelenleg élő és kegyeket osztó bódhiszattva e tan szerint csak egy van. Maitréja, a jövő Buddhája, szerepe azonban nem sokban különbözik attól, amit a "nagy szekér" iskolája tulajdonít a bódhiszattváknak. Ezek a bódhiszattvák, különösen Mandzsusri ("a bájos szépségű") és Avalókitésvara ("az Úr aki (kegyesen) letekint"), vagy "a látottak Ura", azaz a világ ura, gyakran nevezik Lókésvarának is), a tűztől vagy víztől származó veszedelemben segítenek, óvják a foglyokat, védelmezik az utazót, meggyógyítják a betegeket, és elhárítanak minden szenvedést, ha az őket megillető tiszteletben részesítik őket.
A mahájánában a buddhák helyzete és jelentősége is alapvetően megváltozott. A "kis szekér" tanítása szerint buddhák csak ritkán jelennek meg a földön és ugyanabban a világrendszerben soha sincs egyszerre több. Habár a buddha képes csodatetteket véghezvinni, ameddig emberként bolyong a földön, mégsem egyéb "útmutató"-nál, a szent életmódra ösztönzőnél, nem megváltó, és halála után nem gyakorol többé közvetlen hatást a hívőkre. A mahájána szerint buddhák minden időben megjelennek a világban "számuk végtelen, mint homokszem a Gangeszben". Képesek arra is, hogy miután földi látszat-testük (nirmána-kája) feloszlott, "gyönyörű testükkel" (szambhóga-kája) a földöntúli világban megajándékozzák a kegyes hívőket, miközben ezzel egyidejűleg "a legmagasabb rendű valóság- (vagy a világtörvény) testükkel" (dharmakája) felülemelkedve az egész sokságon, eggyé válnak az abszolútummal.
A mahájána-szövegekben megnevezett buddhák roppant sokaságából kettő emelkedik ki, akiknek a hívők hitében különleges hely jut: Amitábha és Vairocsana. Amitábha ("mérhetetlen fényű") állítólag, amikor aionokkal azelőtt Dharmákara szerzetesként az akkori Buddha Lókésvararádzsát tisztelte, fogadalmat tett, hogy maga is buddhává lesz, de azzal a feltétellel, hogy (jótettei erejével) egy buddha-országot hozhasson létre, amelyben nincs szenvedés és mindenki, aki ebben az országban újjászületik, képes legyen megérni a nirvánára. Miután Dharmákara számos világkorszakon át bódhiszattvaként jót tett a lényekkel elnyerte a megvilágosodást. Amitábha vagy Amitájusz ("mérhetetlen hosszú életű") néven "Szukhávati"-ban , a "Tiszta Országban" időzik, a kozmosz nyugati részén elterülő képzeletbeli paradicsomban, ahová mindazok kerülnek haláluk után, akik Amitábha megmentő segítségében bizakodva imával oltalomért fordulnak hozzá. Ebben a boldog országban, ahol nincs vágy és fájdalom, ahol ismertetlen a tulajdon fogalma, és minden lakó lótuszvirágon ül, vagy lótuszkelyhében lakik, kizárólag vallásos dolgokkal foglalkozik és mindenki, aki utolsó újra-megtestesülését itt éli át, Amitábha prédikációi segítségével eljut a megváltáshoz. A "nyugat paradicsomá"-ba jutás az eredeti elképzelés szerint tehát nem az aszkézis és megismerés tövises útján érhető el, hanem az Amitábhába vetett bizalomteli hit könnyen járható ösvényén, és innen az élőlények mivel minden kísértés és akadály hiányzik, fáradság nélkül, megtisztulva emelkednek fel a nirvánába. Később egyeseknek annyira megtetszett a boldog csodaország eszméje, hogy az ebben való tartózkodást nem a cél felé vezető útnak tekintették, hanem magává a céllá léptették elő, sőt voltak, akik Szukhávatit, az igazi nirvánának nevezték. E hit követői Amitábha alakját is egyre nagyobb magasságba emelték; több buddha egyikéből ő lett a legfőbb buddha, a fény és az élet voltaképpeni princípiuma: kezdetben csak mérhetetlenül hosszú életet tulajdonítottak neki, amelynek lejártával a nirvánába jut, később azonban már úgy hitték, hogy üdvös tevékenysége sosem ér véget.
Egy másik buddhát, akit az őt külön tiszteletben részesítők közül sokan a legfőbb lény rangjára léptettek elő, "Vairocsaná"-t (Naphoz hasonló") egyes kelet-ázsiai szekták a jelenségek sokságában megnyilatkozó legfőbb valóságnak tekintenek.
A még ma is valamennyi hinajánista és a "nagy szekér" sok követője által szilárdan vallott eredeti nézet szerint a buddha olyan lény, aki kezdetben nem különbözik a többiektől, később azonban fokozatosan mentessé válik minden tévedéstől, megvilágosodása révén minden természeti korláton felülemelkedő bölcsességre tesz szert és ennek következtében az összes isten és ember felett áll. A mahájána a buddhák sokaságáról szóló régi elképzelést úgy fejlesztette tovább, hogy végtelen számú buddhát tételezett fel, másrészt azonban felállította azt a teóriát, hogy végső fokon minden buddha azonos. Az a tendencia, hogy egyes iskolák az általuk kiváltképp tisztelt buddhát közvetlenül az abszolútummal vagy a dharmakájával azonosították, panenteista eszmékhez való közeledésre vezetett. Ez akkor jutott teljességgel érvényre, amikor egy bizonyos buddhának a kozmikus legvalóságosabb létezőként való felfogása teljesen háttérbe szorította azt az elgondolást, amely szerint ő csak fokozatosan és lépésről lépésre jut el a teljes megvilágosodáshoz, és ezzel megszületett az az - önmagában kifejezetten buddhista - elképzelés, hogy van egy "kezdettől" (ádi) tehát "öröktől fogva" megvilágosodott "ős-buddha" (ádi-buddha), aki meditációja (dhjána) segítségével négy vagy öt más buddhát hozott létre, az ún. "dhjáni-buddhákat", akik az elemek, a színek, az évszakok stb. patrónusaiként tevékenykednek. A meditáció-buddhák ismét meditáció dhjáni-bódhiszattvákat hoznak létre, akik az élőlények érdekében fejtik ki működésüket. Valamennyi eddig említett buddha és bódhiszattva eszményien tökéletes lény, akik földöntúli régiókban tartózkodnak. Azok az ember-buddhák (mánusi-buddhák), akik megjelennek a földön, csak a természetfeletti dhjáni-buddhák visszatükröződései vagy kisugárzásai. A meditáció-buddhákat meditáció bódhiszattvákat és ember-buddhákat a különböző rendszerek kapcsolatba hozzák egymással; így a Nepálban elterjedt felfogás szerint a dhjáni-buddha Amitábhának a dhjáni-bódhiszattva Avalókitésvara a szellemi fia, az ember-buddha Sákjamuni pedig a földi visszatükröződése. Amint látjuk a késői indiai buddhizmusban és a legtöbb kínai, japán és tibeti iskolában a történeti Gautama vagy Sákjamuni Buddha alakja teljesen háttérbe szorult azokkal a nagyszámú buddhákkal szemben, akik a misztikus gondolkodás teremtményei. Az e buddhákhoz kapcsolódó elképzelések mindjobban eltávolodnak azoktól a régebbi tanításoktól, amelyeket a "kis szekér" Ceylonban és Hátsó-Indiában mindmáig megőrzött, és földöntúli istenségek elképzeléséhez közelednek. Az erősen hinduizált kevert rendszerektől eltekintve, a buddhista gondolkodás e késői megjelenési formáiban, ennek ellenére még eleven a buddhista alapeszme, amely szerint a világ folyását és az egyén sorsát nem a világ örökkévaló ura irányítja tetszése szerint, gondviselésszerűen, hanem az a karmikus ítélet rendíthetetlen vastörvényének van alávetve. A sok bódhiszattva és buddha, miként a legfőbb Mindenség vagy ős-Buddha, mint a szanszára kötelékeitől megszabadító megváltó kegyelem megszemélyesítője, és nem a szenvedéssel teli, nyugtalan világ alkotója vagy uralkodója. Éppen ez az erős hasonlóság, amely az Amitábha-hitet a keresztény kegyelem vallásával, a Vairócsana-kultuszt a hinduista panenteizmussal bizonyos fokig kapcsolatba hozzá, teszi szükségessé, hogy határozottan felhívjuk a figyelmet arra, hogy európai értelemben vett istenhitről, vagyis a világ temetőjébe és kormányzójába vetett hitről itt nincs szó. Ellenkezőleg a buddhizmus ebben is hű maradt eredetileg elfoglalt álláspontjához, amely a világ kezdetének kérdését, mint megoldhatatlant elvetette és a világ folyását, valamint az egyén sorsát egyedül cselekedetei megítélésének következményeiből magyarázta, és ezért mentesült egy teodicea szükségességétől.

e/ A kultusz

Az a körülmény, hogy a buddhák és bódhiszattvák végtelen sokaságát tisztelték, akik az embereknek a tökéletesség felé vezető útjuk során nemcsak az akadályok elhárításában segítenek, hanem földi bajaikban is melléjük állnak, szükségessé tette a kultusz gazdagabb kiépítését is. Ezért a nirvánában végleg kihunyt világmegvilágosító szobrai előtti egyszerű imádkozás mindinkább helyt adott egy bonyolult rituálénak, amelynek célja, hogy elnyerjék a kegyét azoknak a megváltáshozóknak, akik "szétszakítják a szenvedés hálóját, orvosai a betegnek, a boldogtalannak pedig apja és anyja lesznek". Az a régi elképzelés, amely szerint a végrehajtott szakrális cselekmények nem úgy nyerik el jutalmukat, hogy mivel a földöntúli lényeknek örömet okoznak, ezért azok valamilyen módon hálásnak mutatkoznak értük, hanem úgy, hogy ezek az aktusok önmagukban hatékonyak, képesek bizonyos erőket létrehozni, és a hívőknek transzcendens érdemeket szerezni, az újabb felfogás mellett változatlanul fennmaradt. Sőt, előfordult, hogy a földöntúli lényekhez intézett fohászkodás idővel mágikus hatású formula rangjára emelkedett és úgy gondolták, hogy e formulák kimondásával érdemeket lehet szerezni. Ilyen pl. a Tibetben elterjedt közismert hat szótagú varázsformula, "Óm mani padmé húm", eredetileg valószínűleg Manipadmához, az Avalókitésvarához közel álló istennőhöz intézett ima volt, később azonban Manaiapadmá nevének ("akinek drágakőből való lótusza van") a két áldást osztó hang: "Óm" és "húm" között álló vocativusát locativusnak (padmé = lótuszban) és egy előtte nominativusnak (manih helyett mani = drágakő) magyarázták, és így értelmezték: "a drágakő a lótuszban van". E szent szavaknak a legkülönfélébb misztikus magyarázatokat adták, pl.: "A buddha megjelent a világban" és hasonlókat. Mindenesetre feltételezik, hogy a formula alkalmazása gyarapítja a jótettek kincstömegét. A Kárandavjuhában egy bódhiszattva azt mondja. "Meg tudom számlálni, hogy hány homokszem van a négy nagy óceánban, de nem tudok számot adni annak az érdemnek a nagyságáról, amelyet a hat szótagú nagy varázsformula kimondása jelent."
A buddhák és bódhiszattvák és a kíséretükhöz tartozó felsőbbrendű lények kultusza, akárcsak a hindu isteneké, szent szavak és mondások gépies elhadarásán kívül ábrázolásaik és sztúpáik rituális körüljárásából, víz, gyümölcs, illatszerek, mécsesek adományozásából, ünnepélyes "nagymisék" és "misék" rendezéséből áll, amelyek során a papok szimbolikus eszközök stb. alkalmazása közepette meghatározott ceremóniákat végeznek, és más hasonlókból. A mahájána kultusza méreteiben és jelentőségében oly módon is állandóan gyarapodott, hogy magába olvasztotta a hindu istenek tiszteletét is. Bár a "kis szekér" hívei maguk is tisztelik az olyan isteneket, mint pl. Brahmá, Visnu, Siva, Laksmi stb. mégis ezeknek a tisztelete nem szerves alkotórésze a tulajdonképpeni buddhista kultusznak, és ezért a szertartásokat gyakran Buddha templomain kívül, nemcsak buddhista szerzetesek, hanem (mint pl. Sziámban) bráhmanák közreműködésével végzik, ugyanakkor a "nagy szekér" Kelet-Ázsiában és Tibetben a legkülönfélébb hindu istenségeket kebelezte be panteonjába. Minthogy ezek az istenek a buddháknál és bódhiszattváknál rangban sokkal alacsonyabbak és velük szemben hódolatteljes viselkedésre kötelezett megszemélyesítései a szanszárát mozgásban tartó természeti és erkölcsi hatalmaknak, ezért őket alacsonyabb rendű tisztelet illeti meg, ellentétben a buddhákkal, akiket még az istenek is imádnak, mivel ők legyőzték a világot.
Azokat az avatási szertartásokat, amelyeket a brahmánák gyermekek születésekor vagy az emberi élet más fontos eseményei alkalmával a királyok felkenésekor vagy egyéb ünnepi alkalmak idején szoktak végezni, valamint a különféle mágikus szertartásokat, amelyek meghatározott formulák (mantra) elmondásával, szent mozdulatokkal (mudrá) és más aktusokkal kapcsolatosak, szintén felvették a buddhista kultuszba, úgyhogy ez egyre inkább a bráhmanista hithez vált hasonlóvá. A kolostorba lépés szertartásai közé újat iktattak be, ezzel avatták a felszentelt szerzetest jövendőbeli bódhiszattvává. Ugyanabban a mértékben ahogyan a rituálé pompája és a kultusz külső ragyogása gyarapodott, nőtt a papság hatalma is. Kelet.-Ázsiában és Tibetben is létrejött a hierarchikus tagozódás; a papság általános elvilágiasodása a különböző országokban arra vezetett, hogy az egyházfejedelmek nagy latifundiumok birtokába jutottak, és beavatkoztak a politikai küzdelmekbe; Tibetben és Japánban ehhez még hozzájárult az is, hogy felhagytak a cölibátussal és létrehozták az örökletes papi dinasztiákat.
Ha a mahájána bizonyos vonatkozásban különösen a későbbi időkben erősen el is sekélyesedett, mégis mindvégig megőrizte azt az alapelvet, ahogy a buddhák tisztelete háttérbe szorul a minden lény iránti tevékeny segítségben, megnyilvánuló szeretet mögött. A Csandrapradipa-szútra ezt mondja: "Bármilyen mérhetetlenül sokféle tiszteletet is mutatnak be állandóan az országok milliárdjaiban és billiárdjaiban a buddháknak, ez a mérhetetlen sok (imádat) mégsem ér fel a lények iránti szeretet érzésével."
A buddhizmus eredetileg a bölcsek számára szolgáló tanítás kívánt lenni, követőinek nem mennyiségére, hanem minőségére helyezte a súlyt. Amikor mindinkább vallási mozgalommá lett, igyekezett megnyerni a nagy tömegeket. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy engedményeket tett ízlésüknek és igényeiknek. Azt a képességet, hogy különböző módon gondolkodó személyeknek műveltségi színvonaluknak és szellemi hajlamaiknak megfelelő módon magyarázta a tant, a mahájána, mint az üdvpropaganda eszközeinek alkalmazásában megmutatkozó készséget "upájá"-t igen nagyra értékelte, és a bódhiszattvák "tökéletességei" (főerényei) közé sorolta. Annak az alapelvnek szellemében, amely szerint tekintettel kell lenni az egyének érdekeire és alkalmazkodni kell kívánságaikhoz, ha ezzel el lehet őket vezetni a megváltáshoz, a buddhizmus hirdetői seholsem harcoltak a bennszülött népi kultuszok ellen, mint tévtanok ellen, hanem az üdvösséghez vezető igazság előkészítő fokozataként megtűrték őket, így Indiában a primitív és a bráhmana kultuszokat, Ceylonban és Hátsó-Indiában a szellemekben való hitet, Kelet.-Ázsiában a konfucianizmust, a taoizmust, a sintoizmust, Tibetben a démonimádatot. A különböző korok és embercsoportok igényeihez való alkalmazkodásnak ez a módszere végül oda vezetett, hogy a buddhizmus az elő-indiai szubkontinensen annyira átalakult már, hogy metafizikai alapelvei megőrzése ellenére sok vonatkozásban pontosan az ellenkezőjét tanította annak, amit eredetileg hirdetett. Buddha azt mondotta, hogy a brámhanák hite abban, hogy rítusaik segítségével egy embert halála után a mennybe juttathatnak éppoly téves, mintha valaki azt hinné, hogy egy vízbe zuhant sziklát szavai segítségével képes felemelkedésre késztetni. A késői mahájánában a varázsformulák (Dhárani) erejébe vetett hit, amely sosem tűnt el teljesen növekvő jelentőségre tett szert, különösen azután, hogy filozófiai megalapozást nyert azáltal, hogy a mantrák kimondását a meditáció párjának, kiegészítésének, sőt végül vele egyenértékűnek tekintette. Az idők folyamán az eszköz hamarosan elhomályosította a célt, egy formula elmormolását annyira hatékonynak tartották, hogy a teológiának külön ága alakult ki, amely a mantrák összeállításával foglalkozott, és a "mantra-módszer"-t (naja) a megváltás elnyerésében a "tökéletességek módszerei"-vel (páramitájana) egyenértékű eljárásnak tartották. A mantrizmus végül, a tantrikus hindu tanok és eljárások mintájára, külön "szekér"-ré fejlődött, amely "harmadik"-ként a "kis" és "nagy" mellé került. Ez az ún. "mantrajána" vagy "vadzsrajána" (gyémántszekér) mágikus, titkos tudományt hozott létre, amely később az eredeti buddhizmustól még jobban eltávolodott azáltal, hogy női isteneket és saktista eszmeáramlatokat is magába fogadott. A vadzsrajána az I. évezred második fele óta az egész buddhista világban követőkre talált, a "kis" és a "nagy szekér" hagyománytisztelő követőinél azonban, különösen erotizált formájában heves ellenállásba ütközött. Ezért ma már, eltekintve a japán singon- és tendai-szekták tiszta formáitól, csupán Nepálban, valamint a lámaizmuson belül maradt fenn bizonyos mértékben. Mivel a buddhisták túlnyomó többsége, mint Buddha valódi tanításainak meghamisítását, elutasítja, ezért a dogmatikának jelen összefoglaló ismertetésében nem szükséges behatóbban foglalkozni vele, annál kevésbé, mivel az iránta érdeklődő olvasó a szerzőnek Buddhistische Mysterien (Buddhista misztériumok) c. könyvében részletes leírást talál róla.
Ha a mahájána kultikus vonatkozásban sokszor külsőségessé is vált, a saktista vadzsrajánában egy szexuális vallás idegen alkotórészeit fogadta is magába, ennek ellenére alapanyagát tekintve Kínában, Japánban, Tibetben és ugyanúgy, mint hajdan a három Indiában (Elő-India, Hátsó-India, Indonézia) továbbra is a magasrendű etikai fővallás maradt, amely mind filozófiai bázisát, mind erkölcsi értékeit illetően a keresztény vallással mérhető össze. Az etikai eszményt az egyik bódhiszattva alábbi szavai fejezik ki: "Mint bódhiszattva megőrzöm szellemem szilárdnak és rendíthetetlennek, nyájasnak és állhatatosnak, tisztelettel és alázattal teltnek (a mesterek iránt); szégyennel és félelemmel telítettnek (a gonosszal szemben), nyugodtnak és csak arra gondolónak, hogy másoknak szolgáljak, minden kifogás alá nem eső dologban alárendelve magam mindig a lényeknek, hasonlóan egy varázsló alkotásához (amelyik csak a varázsló akaratának engedelmeskedik), büszkeségtől mentesen."
Helmut von Glasenapp: Az öt világvallás buddhizmusról szóló fejezete 122 old-tól 136 old-ig

Ahhoz képest, hogy pár sorban akartam ismertetni a buddhizmus lényegét, jó pár oldalra "sikeredett" ez a magyarázat, ezért alázatosan bocsánatot kérek az olvasótól és magamtól, s bűnbocsánatért esedezve, - mintegy engesztelésként - idézek egy szép verset, mely nem csak szemet s fület gyönyörködtetően szép, de megszívlelendő is, hiszen fittyet hányva a közben eltelt időre, éppúgy, mint ahogy szólt a régen élt emberekhez, szól a ma élőkhöz is.

A Jó törvény Lótuszában, azt mondotta Avalókitésvara bódhiszattva, hogy ő sok élőlénynek Brahmá, Indra, Siva vagy a világ személyes Ura alakjában hirdette az üdvözülést, a Vimalakirtinirdésa pedig azt vallja:

"Felölti bölcsen, ki bódhiszattva,
Bárki- s bárminek alakját,
S tanítja minden nyelvre szabva,
Örök törvénynek foglalatját.

Változik nappá s holddá az égen,
Lesz föld, vagy lég, vagy tűz vagy pára,
Indra, Brahmá, de lehet, hogy éppen
Más isten képét ölti magára.

Mert mindegy, bárki mily hitet vall,
Kövesse csak a megszokott utat.
Módot, legyőzni e világot,
Mindnek saját hite szerint mutat."

Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás
buddhizmusról szóló fejezete 140.old.

Most döbbentem csak rá, hogy tulajdonképpen milyen modern gondolatot tartalmaz ez az ősi vallás, hiszen azt is mondhatnám, először fogalmazódik meg egy vallási tanításban, hogy mindegy ki, melyik vallást vallja magáénak az üdvözüléshez a tettek a fontosak. Aki nem tesz rosszat, törekszik a helyes mértéktartó életre, nem bánt senkit, segít másokon, tud szeretetet adni, az vallásától függetlenül üdvözül, legyen keresztény, vagy hindu vallású, mohamedán vagy buddhista.

Na éppen ideje már, hogy végre arról is írjak, hová mentünk, mit láttunk, s hogy tetszett.

November 23.
A Swedagon pagoda megpillantása, számomra döbbenetes volt. Nem tudom nem a világ legszebb látványát láttam-e?! Mi Matyival lifttel mentünk fel, a többiek gyalogosan, a végeláthatatlan lépcsősoron. "Mikor felértünk a fehér és szürke márványlapokkal burkolt teraszra, amelyen a pagoda áll, az első pillanatban inkább megdöbbenést éreztem, mintsem csodálatot. A tulajdonképpeni épület óriási hegyes kalapra emlékeztet, teljesen be van borítva arannyal, s fokozatosan válik mind vékonyabbá; fönt azután száztíz méter magasan, több mint ezerötszáz gyémánttal ékesített arany korona tündöklik Burma égboltozatán. Az óriási épület rendkívüli méretei ellenére kecses és könnyed. A pagoda félelmetesen nagy is, és bájosan finom is; elkápráztatja a nézőt, de nem hat rá nyomasztóan. Az egyes részletek ugyanolyan lenyűgözőek, mint az egész. A nagy pagoda körül, mintha csak fiókái volnának, tömérdek hozzá hasonló kis épület áll, valamennyi aranyosan villog, s úgy veszik körül a főépületet, mint gyermekek az anyjukat. Mindegyik kis épület egy-egy szentély, bejáratát rács zárja el. A rács két oldalán arany, illetve porcelán dvarapalák, vagyis a "kapu őrei" őrködnek. Lábuk előtt félig kutya, félig oroszlán lények kuporognak, amelyeket "grifforoszlánnak" neveznek, alsó ajkuk lecsügg; olykor parányi elefántok helyettesítik őket". Ahogy a napsugár megcsillant az aranyos kupolákon a szépség oly töményen zúdult rám, hogy nehéz volt elviselni. Sokáig csak álltam, tökéletes gondolati bénaságban.

Az idő Swedagon-pagoda körül is mintha megállt volna: a lágy alkonyati fényben hívők térdelnek a 100 méternél is magasabb aranyozott pagoda, az ország jelképe előtt. Szentelt vizet hintenek a Buddha szobrokra, a lótuszvirágot áldoznak és a földre vetik magukat. Háromszor: egyszer Buddháért, egyszer a tanaiért, harmadszor a szerzetesközösségekért. Aztán szorosabbra vonják magukon a longyt a testükön körültekert ruhát s körbejárják a pagodát. Az óramutató járásának irányában, hogy mindig testük jó fele, jobb oldala legyen közelebb a szent helyhez. Amikor lenyugszik a nap, a pagoda minden csillogást elhalványítva arany fényben ragyog. Burmában ez is az örökkévalóságot idézi.
Ezerarcú világunk Ázsia Ausztrália Myanmar 3l6-317. old.

Amikor végre felocsudtam döbbenetemből tudtam csak figyelni Szuzura burmai idegenvezetőnkre, akinek magyarázatát Gergő hűségesen tolmácsolta.

A Svedagon pagodának négy bejárata van a négy égtáj felé, s a terület középpontjában áll a nagy sztupa. Körülötte szimmetrikusan helyezkednek el a különböző pagodák. A négy bejárat, négy megvilágosodott, azaz négy különböző Buddhának van szentelve. A buddhizmusban több Buddháról tudnak, minden világkorszakban van egy Buddha, a mostani világkorszakban a 2500 évvel ezelőtti Buddha, akit Gauthamának hívtak, azaz Sziddhártha hercegnek.
Az alapítási legenda kb. 2500 éves. Két kereskedő találkozott a Buddhával, ők felajánlottak a Buddhának némi kézműves munkát és cserébe kaptak 8 hajszálat a Buddha fejéről. Visszatértek a hajszálakkal a szülővárosukba és az akkori uralkodó tisztelete jeléül építtetett egy pagodát, ami azonban, akkor még csak 20m magas volt. De ebben a pagodában relikviaként, nemcsak a 8 hajszálat helyezték el, hanem Buddha sétabotját és egy szerzetesi ruháját is. A XVII.sz-ban az egyik hercegnő az akkori uralkodó felesége, saját testsúlyának megfelelő súlyú arannyal vonta be. Ami a sztupa kinézetét illeti, déli yanmari építészeti stílusban épült. Bővebben kifejtve: az északi stílus, inkább az indiai sztupákra hasonlít, tehát félgömb alakú, a déli stílus kézi csengettyűre hasonlít. Alul szögletesnek indul, kezdetben négyszög, majd egyre növekvő sokszögek következnek, míg végül eléri a kerekséget. A harangforma után lefelé vagy fölfelé álló lótuszszirmokat lehet látni, majd utána az a tekeformaszerű alak az a banánbimbót szimbolizálja, a legtetején van az ATI ezekben gyémántok vannak, több mint 1000 darab van benne. A lobogó, ami a sztupán látható, az a déli buddhizmusnak a zászlója. A sztupa tömör relikviatartó, nem lehet bemenni a belsejébe, míg a szentélyek inkább templomok, ezekben elhelyezik a különböző Buddha szobrokat, ezekbe be is lehet menni A sztupák eredetileg Közép-ázsiai eredetűek, tumulus temetkezési halmok, amelyekkel egyébként a Kunságban is találkozhatunk, állítólag ezekből fejlődtek ki, tehát Magyarországon is van ilyen. A belső körön Kb. 64 szentély található, a külső körön 72. Két szín használatos a szentélyeknél az arany és a fehér. (A piros és kék szín csak alapozó szín!) Az arany a Buddhát szimbolizálja, a fehér pedig a tisztaságot. A nagy sztupa körül vannak elhelyezve körben a szentélyek. Minden napnak meg van a megfelelő szentélye, s aszerint, hogy ki milyen napon született, ahhoz a szentélyhez megy imádkozni. Az az érdekesség a burmai hétben, hogy a hétnek 8 napja van, a szerda két napra oszlik, külön délelőttre és külön délutánra. A napoknak megvan a maga állatszimbóluma, a hétfőé a tigris, a keddé az oroszlán, a szerda délelőtti agyaras elefánt, a szerda délután agyar nélküli elefánt, a csütörtöké paatkány, a péntek tengerimalac, a szombat talán sárkány (de ez nem biztos!) a vasárnap griffmadár. Minden évben újra aranyozzák a szobrokat.
A burmai buddhizmus a helyi animista kultuszra épült rá. Vannak helyi védőszentek, ezeket nem lehetett kiirtani. A szellemhit beépült a magasabbrendű vallásba, ahhoz, hogy megépüljön egy pagoda ki kellett békíteni a helyi szellemeket. Mint látjuk, elég sokan jönnek ide ezekhez a natokhoz. A buddhizmus egy nagyon bonyolult és nagyon letisztult filozófiai-pszichológiai irányzat, tehát szükség van erre a szellemkultuszra is. A natok szentélye előtti kövekről azt tartják, hogy ha valaki valamiért imádkozik és utána megemeli ezeket a köveket, ha könnyűnek találja, akkor teljesedik az, amiért imádkozott, ha nehéz, akkor nem. (Nem állom meg, hogy földhözragadt gondolkodásom miatt egy kicsit ne morgolódjak, hiszen egy robusztus bikaerős embernek nyilván nagyobb esélye van, hogy kívánsága teljesüljön, mint egy cingárnak vagy egy nőnek és ez nem igazság! A gyengéket még Buddha sem védi?! - megjegyzés tőlem.)
A harangoknak is nagy szerepük van a szertartásnál, amikor imádkoznak, háromszor megkongatják, ami azt jelenti, hogy az érdemeiket az egész világra kiterjesztik. A hármas szám jellemzi a buddhista hármasságot, a Buddhát, a dharmát magát a buddhizmus tanát és a tangát, a buddhista közösséget.
A péntek egy fontos nap, mert különösen alkalmas a meditációra, a tanításra. Mint látjuk, itt is ül egy szerzetes és körülötte imádkoznak. A szerzetes mindig magasabban ül, mint a többiek, a hívőknek soha nem szabad magasabbra ülni, mint vallási vezetőjének.
Láttunk egy harangot, melyet az angolok el akarták vinni, hogy beolvasszák ágyúnak, de amikor véletlenül beleejtették a folyóba, azt mondták a burmaiaknak, ha sikerül kiszedniük, nem viszik el, meghagyják nekik. A burmaiak kiszedték, és azóta itt van ebben a szentélyben.
A szentélyek előtt ülő oroszlánokhoz történet füződik. Az erdőben élt két oroszlán egy apa és egy fiú. A fiú valamiért megharagudott az apjára és megölte. Aztán megbánta bűnét és úgy vezekelt, hogy a Buddha szobrok elé ült. Ezek az állattörténetek nagyon elterjedtek a buddhizmusban.
(Szuzu magyarázata, Gergő tolmácsolásában)

Magyarázat közben körbejártuk a pagodaegyüttest. A szentélyek előtt töménytelen virág, füstölő és imádkozó emberek. A füstölők fanyar, és a virágok édes illata, sajátos illatkeveréket adott. Felejthetetlen élmény volt végignézni ezeket a szentélyeket. Egy különös oszlopra lettünk figyelmesek, mintha minaret lenne. Pedig nem az volt, hanem győzelmi oszlop. Amikor befejeznek egy pagodaépítést, állítanak mellé egy ilyen oszlopot. Az egyik templom oldalfalán gyönyörű színes képeket látni, Buddha életéből ragad ki jeleneteket. Sajnos a fény nem volt igazán jó, kiváncsi vagyok, hogy fog sikerülni a felvétel?!

Láttunk egy ebédelő szerzetest, a hívők hozták neki a kosztot. (Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy a szerzetes körül legalább 6 kosztot hozó asszonyt láttam, millió étellel teli csetresszel. A szerzetes dundi volt és jóízűen evett, az asszonyok soványak és csak nézték, ahogy eszik.) A buddhista szerzetesek reggel nagyon korán kelnek, kb. l/2 4-kor, és van arra egy szabály, hogy l2 után már nem ehetnek. Most kb. 11 óra van, tehát ez náluk abszolút ebédidőnek számít. Este korán fekszenek ágyba, kb. 9 órakor már alszanak.

Majd elmentünk egy hatalmas tóhoz, ahonnan remek kilátás nyílt a Svedagon pagodára.

A Karaweik Hallt a kormány építtette s ezelőtt 80 évvel épült. Hajó alakú az épület, a hajóorrt karaweik madár díszíti.Mint tudjuk a karaweik madár félig ember félig madár, Visnu isten ennek hátán szokott utazni. Kőből épült, s megtévesztően úgy néz ki mintha a vizen lebegő hajó lenne.
(Szuzu és Gergő magyarázata)

Ezután mentünk a Shwe Tha Lyang pagodába megnézni a 70 m hosszú híres fekvő Buddhát, aki könyökére támaszkodva figyeli az emberiséget. (Nem látszik különösebb öröm az arcán, amit nem csodálok, akár Oszama Bin Laden, akár Busch jut az eszébe, nem is beszélve a különböző harcias politikusokról!... hadd ne soroljam!!!)

Fekvő Buddha neve onnan származik, hogy volt a városban egy ötszintes pagoda s mivel ezt a Buddha szobrot kínai kereskedők építették 1906-ban, mindenképpen magasabbra akarták, mint amilyen a pagoda volt. ezért nevezték el hat emeletesnek. Modern védőszerkezete van és nagyon ronda. A hat emelet nem a szerkezet magasságára utal, hanem a szobor nagyságára. Eredetileg nem volt lefedve, de a monszun és a napsütés szükségessé tette, hogy építsenek rá egy védőszerkezetet. Az eredeti szobor nem ilyen volt, hanem a Buddha felsőtörzse egyenes volt, az alsó része feküdt, később alakították át úgy, hogy végig fekszik. Egyébként a fekvő Buddhákat kétféleképpen ábrázolják. Az egyik testhelyzet az amikor a könyökére támaszkodva figyeli az emberiséget, a másik amikor teljesen fekszik ez a pari nirvána állapot, vagyis a tökéletes halál. A szobor 7o méter hosszú, a talpán pedig 108 jel látható. Ez a 108 jel azt jelenti, hogy, amikor megszületett a Buddha egy asztrológus megjósolta, hogy belőle Buddha lesz. Volt egy másik asztrológus is, aki viszont azt jósolta, hogy világuralkodó lesz, az elsőnek lett igaza.
32 nagy kötelező szépségjegye van a Buddha ábrázolásnak, ez fel van sorolva a skolasztikus irodalomban. Például: testi ábrázolásban hosszú fülcimpával kell ábrázolni, varkoccsal a fején, homloka közepén kötelező a kis jel, a szemöldökök ívelése, a karok hosszúsága, a ráncok a nyakán, mind kötelezőek, összesen 32 fontos jel van, és 82 apró. Ezek nélkül nem buddha a Buddha! Ez a második legnagyobb fekvő Buddha, a legnagyobb a mon tartományban levő egyik kolostorban Dél-Burmában van.
A jelek a talpán Buddha életét jövendölték meg, tehát, hogy a királyi palotából, hogy megy el és hogyan fejlődik Buddhává. A harmadik sorban levő állatalakokon keresztül szimbolikusan ábrázolja hogyan jut el az oroszlánig, azaz a győzedelmességig. Ezek a jelek az emberek világát, az istenekét és az állatokét is jelentik.
A talp alatt látható egy tábla, melyen fogadalmak vannak felsorolva páliul, ezeket recitálják a szerzetesek. Az első, "hogy a nagy türelem a legmagasabb erkölcsi gyakorlat, a nirvána a legmagasabb dolog, - ezt mondják a Buddhák. Egy szerzetes nem okoz kárt, és nem bánt másokat, aki másokat bánt, az nem szerzetes. A szerzetesek írtak dalokat, verseltek is, és ez aztán kanonizálódott. A második a buddhizmus összefoglalása; ne cselekedjünk rosszat, gyakoroljuk az erkölcsös életet, tisztítsuk meg az elménket, - ez a buddhák tanítása. A harmadik az utolsó, azt mondja; ne gyűlölködjünk, ne tegyünk semmiben kárt, tartsuk magunkat az alapfogadalmakhoz, mértékletesek legyünk az evésben, lakjunk egy nyugodt félreeső helyen, irányítsuk gondolatainkat a legmagasztosabb dolgokra, - ez a buddhák tanítása".
(Szuzu magyarázata, Gergő tolmácsolása)

Közben nagy szomorúság ért. A videó kamerám befuccsolt. A kapcsológomb nem működik, tehát nem tudok videózni. Nagyon elkeseredtem, szeretek videózni. Kissé szemrehányóan néztem a szemlélődő Buddhát, aki ha most valóban minket figyel, (márpedig abban a pózban fekszik, tehát így kell lennie), láthatja mi a helyzet velem és a kamerámmal, igazán segíthetne! De ha nem, akkor csak Matyira tudok hagyatkozni, amit majd ő felvesz, az lesz az én videó-filmem is. Még szerencse, hogy az ő gépe funkcionál! Szuzu megígérte, hogy Mandalayban megpróbálja megcsináltatni. Persze kérdés, vállalják-e és mennyiért, és okos dolog-e egyáltalán itt odaadni javításra!

Már otthon megállapítottam, hogy a burmai emberek igen gazdag fantáziával rendelkeznek s szinte nincs olyan létesítmény, melyhez ne fűződne valami legenda, vagy mese. Szuzu is rengeteg történetet tud, meséli is őket lelkesen! Ízelítőül a történetekből kiragadok egyet a sok közül, mely a Mai Lamu pagoda keletkezésének története, ezt még otthon olvastam s nagyon megkapott a történet bája, és népi meseszövése.

folytatás