Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Czeiner Nándorné
Kambodzsa
útinapló
http://www.agra.hu/cikkek/utibeszamolok.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

2001. december 9-től december 14-ig

Burma útinapló
Thaiföld – Laosz útinapló


Földrajzi adatok

Területe: 181 035 km2
Kiterjedése: kelet-nyugati irányban 550km, észak-déli irányban 430km
Legmagasabb pontja: Phnum Aoral (1771 m)
Leghosszabb folyója: Mekong, kambodzsai szakasza 510km (teljes hossza 4184 km)
Legnagyobb tava: Boeng Tonle Sab (3000-től 20 000 k
m2)

Kambodzsa Indokína legkisebb országa. Területének legnagyobb része egyetlen, szív alakú medence. Thaifölddel, Laosszal és Vietnammal határos. Délnyugaton kijárata van a Thai (Sziám)-öbölhöz.


Természeti viszonyok

Az ország területének háromnegyed részét a Mekong folyó és a Nagy tó mentén fekvő termékeny központi síkság foglalja el. A Boeng Tonle Sab Délkelet-Ázsia legnagyobb belvize. Területe az esős évszakban, amikor a megáradt Mekong vize a folyásiránnyal szembe a tóba ömlik, 3000 km2-ről 20 000 km2-re is megnő.
A síkságot hegyek koszorúzzák: a legmagasabbak délkeleten, a Kravanh-hegységben vannak (meghaladják az 1700 m-t). Északon közel 800 méterre emelkedik a Dangrek-hegység, keleten az Annamita-hegylánc előhegyei (1484m) nyúlnak be az ország területére. Délen, az öblökben gazdag, lapos tengerpart és a központi síkság között emelkedik az 1100 m magasságot elérő Elefánt-hegység.


Éghajlat

Kambodzsa trópusi monszun éghajlatában két jellegzetes évszak különböztethető meg: májustól októberig az esős délnyugati monszun uralkodik (évente átlagosan 1500-3000 mm csapadék; a part menti hegyekben akár 5000 mm is). Novembertől márciusig a száraz északkeleti monszun határozza meg az időjárást. Phnom Penhben 27,5 fok az átlaghőmérséklet, évszakonként alig változik.


Növény és állatvilág

Kambodzsa háromnegyed részét erdők borítják. A hegyek eső felőli oldalán trópusi esőerdők, az ország belsejében szárazerdők, a síkság peremén monszunerdők, a tengerparton mangroveerdők nőnek. A síkságon főként mezőgazdasági kultúrák vannak, de akadnak szavannák és ritkás erdővel borított területek is.
Az országban sok a nagyvad: elefánt, tigris, párduc, leopárd, medve. A rendkívül sokszínű madárvilágban megtalálható a pelikán, a kormorán, sokféle réce, a daru, gémfélék, a vízityúk, a páva és a fácán. Vannak mérgeskígyók is: kobrák (szemüveges kígyók) az akár öt és fél méter hosszúságot is elérő királykobrák; itt él a rettegett krait is - a szárazföldi kígyók között ennek van a legerősebb mérge. A 107 k
m2-es Angkor Nemzeti Parkban él a sambar nevű ritka szarvasfajta, és a csak 50cm magas muntyákszarvas.


Politikai rendszer

Az állam neve:
Roat Kampuchea
Állam és kormányforma:
szocialista népköztársaság
Fővárosa Phnom Penh
Nemzetközi szervezeti tagság:
ENSZ, Colombo-terv, ESCAP

Az 1981-es alkotmány szerint az ország vezető politikai ereje a Kambodzsai Forradalmi Néppárt. Az államfői tisztet az Államtanács héttagú gréniuma tölti be; a végrehajtó hatalom a 17 miniszterből álló kormány. A törvényhozás a 117 képviselőből álló Nemzetgyűlés, amely a legfontosabb állami tisztségviselőket is megválasztja. Tagjait 1981-től öt évre választották, de mandátumukat 1991-ig meghosszabbították. Megőrizték a régi közigazgatási bontást: az ország 18 tartományból és két szabad városból áll.


Népesség

Lakosság: 7,8 millió
Népsűrűség: 43 fő/k
m2
Népszaporulat: 1,9% évente
Legnagyobb városa: Phnom Penh (720 000 lakos)
Népcsoportok: 93% khmer, 4% vietnami, 3% kínai

Kambodzsa lakosságának súlyos szenvedéseket okoztak a háborús évek. Csupán a Pol-pot rendszer idején több mint egymillió embert ölhettek meg; jelenleg az összlakosságnak majdnem 70%-a nő. Rendkívül magas a gyermekhalandóság (egyéves korig l6%), 43 év a várható átlagéletkor. A 15 éven aluliak aránya 44%-ról (1962) 32%-ra esett vissza. a lakosság négyötöde a Mekong-delta központi síkságán él.
A hivatalos nyelv az indiai írásjegyekkel írt khmer. 1990 óta ismét államvallás a lakosság 90%-át felölelő buddhizmus.


Szociális helyzet, oktatás

A lakosság szociális biztonsága úgyszólván kizárólag a családra épül; a háborús viszonyok azonban sok családot szétszakítottak. Az egészségügyi ellátás nem kielégítő. Az alapfokú oktatás kiheverte már a hetvenes évek politikai zavargásait, de a felnőttek 50%-a nem járt iskolába.


Gazdaság

Pénznem: 1 riel = 100 sen
Bruttó nemzeti termék
(ágazatonként): mezőgazdaság, erdészet 4l%, ipar l6%, szolgáltatás 43%
Legfontosabb kereskedelmi partnerek: FÁK, EK-országok, Japán, Ausztrália


Mezőgazdaság

Kambodzsa - Indokína egykori rizseskamrája - ma éppen csak a belföldi rizsszükségletet tudja kielégíteni. Igyekeznek föllendíteni a háborús pusztítások miatt visszaesett kaucsuktermelést. Termesztenek kukoricát, zöldségféléket, gyümölcsöt és gyapotot is. Fontos ágazat a belvízi halászat. A rossz szállítási feltételek miatt alig tudják hasznosítani az értékes nemesfa-állományt.


Természeti kincsek, energia

Csupán foszfátot bányásznak (műtrágyagyártás). A szűkös energiaellátást új, illetve újra beindított hő- és vízi erőművekkel akarják javítani.


Ipar, külkereskedelem

A fejletlen ipar elsősorban élelmiszert, műtrágyát, textíliákat, autógumit, festéket és papírt állít elő. A kambodzsai nyerskaucsuk fejében főként gépeket, fölszereléseket és kőolajat importálnak Oroszországból. A kivitel egyébként nagyon csekély. A thaiföldi határon át illegálisan különféle külföldi termékek jutnak be az országba.


Közlekedés, idegenforgalom

Az úthálózat (kereken 13.000 km) rossz állapotban van, háromnegyed része makadám- vagy földút. Phnom Penht két, összesen 700 kilométer hosszú, helyenként üzemképtelen vasútvonal köti össze Thaifölddel, illetve Kampong Saom tengeri kikötőjével. Phnom Penh közelében nemzetközi repülőtér van.
Kambodzsába jelenleg csak turistacsoportok utazhatnak be. 1987 óta ismét látogatható az angkori templomváros.


Történelem

A Mekong-deltában a Kr.u. 1. században jött létre Délkelet-Ázsia első jelentős, Indiai befolyás alatt álló királysága. Dél-Kambodzsa és Dél-Vietnam mellett Funan uralma alá tartoztak, Thaiföld, Burma egyes részei, a Maláj-félsziget és Jáva; a 6 század végén ezeket a területeket meghódította a vazallus állam, Chenla (a Mekong középső folyása, és a Khorat-fennsík). E két állam egyesüléséből jött létre az első Khmer Birodalom.
II. Jayavarman (802-850) uralkodása alatt, aki Angkort a l5.századig uralkodó dinasztia központjává tette, megkezdődött a Khmer Birodalom klasszikus időszaka. A 12-13. sz. fordulóján Ammantól - Laoszon és Thaiföldön át - a Maláj-félsziget északi részéig terjedt. Kultúrája is ebben az időszakban élte virágkorát. Hanyatlása Angkor 1431-es lerombolásával kezdődött, amelyet a mongol betörések következtében délre húzódó thaiok a 13 századtól többször is megtámadtak. 1434-ben elesett a főváros, s Phnom Penh lett az uralkodó székhelye. Az elkövetkező évszázadokban hol a sziámi királyság, hol a dél-vietnami Nguyen királyok főhatalma alatt állt az ország. I. Norodom király, hogy megakadályozza az ország teljes beolvadását a szomszédos államokba, 1863-ban protektorátusi megállapodást írt alá Franciaországgal, amely azonban 1867-ben az akkoriban létrehozott Francia Indokína részévé tette Kambodzsát.
A második világháború után Norodom Szihanuk herceg - a japán megszállókkal egyetértésben - 1945 szeptemberében bekövetkezett japán kapituláció után Kambodzsa ismét Franciaország védnöksége alá helyezte magát, s 1946-ban - független államként - tagja lett a Francia Uniónak. Teljes függetlenségét csak 1954 július 20-án a genfi Indokína-konferencia után nyerte el. Szihanuk 1955-ben lemondott az uralkodói tisztről, de pártjának a Szocialista Népi Közösségnek választási győzelme után még ugyanebben az évben miniszterelnök, majd 1960-ban államfő lett.
A vietnami háború idején Szihanuk egy ideig semlegességet tanúsított, de 1965-ben, mikor az USA szövetségese, Thaiföld segítségével rátámadt országára, megszakította a diplomáciai kapcsolatokat az amerikaiakkal, s Kína támogatását igyekezett megszerezni. Az USA által támogatott belpolitikai ellenfelei, Lon Nol tábornok vezetésével 1970-ben megbuktatták Szihanuk Pekinbe emigrált, ahol ugyanez év májusában száműzött kormányt alakított.
1970. szeptember 9-én kikiáltották a nyugatbarát Khmer Köztársaságot. Ezt követően polgárháború tört ki: Lon Nol tábornok híveinek (akiket az USA és Dél-Vietnam támogatott) és a kommunista vörös khmereknek (őket Észak-Vietnám és Kína támogatott) a küzdelme az utóbbinak győzelmével végződött. a vörös khmerek 1975. április 17-én elfoglalták Phnom Penht. Vezérük Pol Pot vezetésével véres terroruralmat hoztak létre, s radikális módszerekkel agrárországgá akarták átalakítani Kambodzsát (1976-tól Kambodzsai Népköztársaság).
1977-től határviszályok keletkeztek az egy éve egyesült Vietnammal, aminek következtében 1978 végén vietnami csapatok vonultak be az országba. A száműzött kambodzsaiakkal együtt 1979. január 7-én (nemzeti ünnep) kiverték a vörös khmereket Phnom Penhből, majd Heng Samrin vezetésével Vietnam-barát kormányt hoztak létre. Az új rendszer három ellenálló csoporttal találta magát szemben (Szihanuk hívei; a vörös khmerek, polgári republikánusok), amelyek 1982-ben közös emigráns kormányt alakítottak. 1989-ben kivonultak a vietnami csapatok. Nemzetközi erőfeszítések kezdődtek a kambodzsai konfliktus megoldására, ám az évekig elhúzódott tárgyalások mindmáig nem hoztak megnyugtató eredményt*.

* Az adatok 1993-ban megjelent könyvből vannak, tehát ma már nem mindenben érvényesek


Kultúra

A Funan Királyság korából építészeti emlékek nem, csak szobrok (6. sz.) maradtak fenn. A művészet eleinte indiai befolyás alatt állt, csak Kr. u. 600-800 között alakultak ki helyi sajátosságai. A khmer szakrális építészet jellegzetes formája a "prasat", a téglából épített toronyszentély. Az épületdíszeket (domborművek, oszlopok, párkányzatok, szobrok) homokkőből faragták ki.
A művészet az angkori Khmer Birodalomban (802-1032) élte virágkorát; jellemzői a monumentális templomokat gazdagon díszített galériák és folyosók kötötték össze. Mértanilag elrendezett duzzasztással nyert tározómedencék voltak körülöttük: ezek segítségével fogták fel a monszunesők vizét, s öntözték a rizsföldeket.
A khmer művészet klasszikus periódusában (12. sz.) épült Angkor Vat, a hatalmas hindu templomegyüttes, melyből öt torony magasodik ki. A Cham-pusztítás (1177) után újjáépített Angkor késői virágkorát érzékelteti Angkor Thom, az 1200 táján épült főváros. Jelképe a Bayon-templomhegy, amely a Merut, a mitikus világhegyet a "világ központját' - testesítette meg. Központi épületének sajátossága a 24 torony. 1970-78 között jelentős károk érték Angkort is.
Az Angkor-periódus ó-kambodzsai irodalmából csupán töredékek maradtak fenn: a "Ream-Ker", az indiai Rámájana-eposz dramatizált feldolgozása és a "Trai Phum" buddhista kozmogónia. A későbbi évszázadok irodalmában sok a népi ihletésű regény, dal, mese; ezekre a buddhista világszemlélet nyomja rá bélyegét.
Ezerarcú világunk Ázsia-Ausztrália Kambodzsa fejezet 236-237. old.

Még mindig december 9.
A viszonylag rövid repülőút után megérkeztünk Kambodzsa fővárosába Phnom Penhbe. Már várt ránk az idegenvezető és betereltek bennünket egy irtó pici kis buszba. Na, ennek már volt egy kis "felfedezőút" stichje. Nem is tudom, hogy végül, hogy fértünk el. Egymás hegyén-hátán, azt hiszem. Mi Attilával az utolsó sorban ültünk és a hátunk mögött már "csak" csomagok voltak. Az egyik - nem tudom melyik, mert hátranézni nem volt módomban - közvetlenül a nyakamnál gyakorolt rám nyomást. Próbáltam addig fészkelődni, míg sikerült ezt a kényszerű együttélést kényelmesebbé tennem, és a csomag éleit a vállhajlatomba beillesztenem, így tartottuk egymásban a testet és lelket, s szerencsésen stabilizálódtunk. Vállamon a nem tudom ki, nem tudom milyével, jámborul beletörődtem sorsomba, de az egyik kanyarnál a csomagok elkezdtek önálló életet élni. Jöttek-mentek - főképp gurultak - s csak mikor megtalálták az egyetlen stabil pontot (jelen esetben engem!) állapodtak meg. Elismeréssel gondoltam szegény Atlaszra, aki az egész földet tartja a vállán. Mindenképpen szép teljesítmény! De még megpróbáltatásaim sora nem ért véget! Az egyik renitens csomag rövid habozás után ugrott egyet, majd a fejemről rugaszkodva egy dupla luc után az ölemben landolt. Mondanom sem kell tán, saját hálátlan barna táskám volt. Hát ez övön aluli - háborogtam jogosan - hiszen e barna sátán, egyenesen az életemre tör! Miatta már egyszer a repülőtéren ki kellett pakolnom, és még mindig nem hagyja abba! Erélyesen letettem a földre magam elé, és mint a vadász az elejtett vadra, ráhelyeztem a lábaimat. Most moccanj te disznó - morogtam fenyegetően. Sajnos ezzel sem sokat segítettem magamon, mert így viszont én kerültem magzati helyzetbe, ami lehet, hogy kényelmes volt az anyaméhben, de itt és most, semmiképp. Ennek ellenére, végre kezdhettem figyelni a városra és az idegenvezető szavaira. Közben teljesen besötétedett. Még így a sötétben is láttam, nem szép város, de roppant érdekes. Az idegenvezető, rengeteget magyarázott az országról. Tulajdonképpen az ember Kambodzsáról már elég sokat hallott, (különösen az utóbbi évtizedekről) hiszen a hírhedt Pol Pot rezsim hallatott magáról, éppen eleget. Az egész világ felháborodott azon a szörnyű diktatúrán, ami még nem is olyan régen, tizedelte itt az embereket, (nem is tizedelte, hanem felezte, a lakosság csaknem fele elpusztult!) A 7 millió lakosból 3 millióan vesztek oda, másfelet kivégeztek, másfél millióan éhen haltak. Szerintem ez volt a legnagyobb népirtás az emberiség történetében. Pol Pot ezzel Guiness rekordot döntött - ha Guinessék jegyeznék az ilyesmit - hiszen túlszárnyalta Hitler és Sztálin rémtetteit, pedig "népirtásilag" azok sem tétlenkedtek! És akkor még nem is beszéltünk a háborús áldozatokról! Rengeteg ember nyomorodott meg az egész országot behálózó taposóaknáktól. Sokszor ma is megtörténik, hogy váratlanul robban egy ottfelejtett akna, s letépi valakinek a kezét, lábát. A turisták járta helyeket megtisztították, de bizony óvatosságból minket is figyelmeztettek, hogy akármerre is megyünk, az útról lehetőleg ne térjünk le. Hihetetlenül sok nyomorékot láttunk. Gyereket, felnőtt férfit, öregembert, az akna senkit sem kímél - robban! A királyi palota felé jöttünk, hogy legalább valamennyire megnézzük. Természetesen a sötétben nem sokat láttunk belőle, éppen ezért nem is volt számunkra érdekes. Annál érdekesebb volt keresztül jönni az emberekkel zsúfolt téren. Megtudtuk, hogy itt az a szokás, hogy esténként az emberek kimennek az utcára és leülve a földre, eszegetés közben jóízűen beszélgetnek. Láttunk egy asszonyt, aki még az esti vacsorát is itt főzte családjának. Az emberek szorosan egymás mellett ültek kisebb-nagyobb társaságban és élénk társadalmi életet éltek. Itt és most döbbentem rá, mennyire különböznek tőlünk európaiaktól. Mi európaiak, - természetesen tisztelet a kivételnek, - már teljesen elidegenedtünk egymástól, s lassan elfelejtünk beszélgetni. Csak a legszükségesebbet közöljük a másikkal, (s azt is sokszor milyen hangnemben!) s alig várjuk, hogy munka után bebújjunk saját vackunkba, s lehetőleg ki sem dugjuk az orrunkat másnapig a lakásból. A baráti beszélgetéseket felváltotta az internetezés, az olvasást, a tévézés. Egy kicsit, mintha mizantroppá váltunk volna, mintha az emberi kapcsolatok lassan, észrevétlenül megszűnnének, felszámolódnának. Ezért volt számunkra annyira érdekes, hogy a kambodzsaiaknak milyen hihetetlenül nagy "emberigényük" van. Itt szeretnek együtt lenni, kívánják egymás testi-lelki közelségét. Kíváncsiak a másik gondolataira, együtt örülnek és együtt sírnak. Sokkal fejlettebb bennük az empátiaképesség. Fantasztikus élmény volt keresztülvágni ezen az eleven emberszőnyegen!

A szálló, mit mondjak, elég szörnyű volt! Egy kétes tisztaságú zsúfolt vendéglőn kellett keresztül mennünk, hogy az emeleti szobákhoz jussunk. Recepció nem volt, csak valami rozoga kopott pult mögül halászták elő a kulcsainkat. A meredek szűk lépcsőn, alig tudtuk felvonszolni csomagjainkat. Persze, mint minden az életben, ez is relatív, hiszen boldogult hátizsákos turistáskodásunk idején, ez a szálló fejedelminek számított volna! Most óhatatlanul is a Hotel Plazaval hasonlítottuk össze, s ahhoz képest, túl nagy volt a kontraszt! Na mindegy! Egy rövid éjszakára megteszi, márpedig ez az éjszaka valóban nagyon rövidnek ígérkezett, holnap hajnalok hajnalán indulunk hajóval Siem Reapbe.

Eléggé elgyötörtek voltunk a hosszú úttól, s vágytunk egy meleg leveskére. Fel is tettük a vizet. Tudvalevő, hogy minimum 10 percig kell forralni a csapvizet, ahhoz, hogy biztonságosan iható legyen. Érdekes, most először történt meg velünk, hogy mire a 10 perc letelt, a víz is elforrt. Hát ez patthelyzet! Választanunk kellett, vagy nem forraljuk 10 percig, (ez félveszély!) vagy mindössze három kanál leves-sűrítményt iszunk (ez éhhalál!) Végül köztes megoldást választottunk, csak 5 percig forraltuk a vizet, és három újjnyi leveskével beértük. Mondanom sem kell, gyorsan ágyba bújtunk, abban reménykedve, hogy álmunkban nem halljuk gyomrunk korgását!

December 10.
Hajnalban felébredtem s mivel már visszaaludni nem mertem, kinyitottam a erkélyajtót és kinéztem az utcára. Ébredezett a város. A kopott házak között megindult az élet. Egy-egy szállítómunkás, hátán ládákkal, vitte az árút a boltokba. A szemben levő ház gondnoka vagy házmestere, (ha ugyan vannak itt házmesterek) szorgalmasan söprögetni kezdte halomba gyűlt szemetet. Egy jól megtermett patkány ijedten ugrott ki a szemétkupacból és menekült a seprű elől, be a házba. Lent az úton triciklis (nem tudom, itt minek hívják!) hajtott el, egy hajnali utassal, s ahogy néztem őket, nagyon elcsodálkoztam. Ebben a járműben hátul ül az, aki hajtja és előtte az utas. Nem valami praktikus megoldás, hiszen akinek látnia kellene az utat és a forgalmat, az semmit sem lát, mert előtte ülnek, magyarán szólva csak teker a vakvilágba... Mikor Matyi felébredt, megkértem videózza le az utcát, hiszen ez is Kambodzsához tartozik!

Kellemetlen meglepetés volt, hogy csak hideg víz volt, nem tudtunk tusolni, így beértük egy macskamosdással, s máris indultunk, a kikötőbe. Korán indul a hajó, ami majd Siem Reapba visz. Onnan busszal megyünk tovább szálláshelyünkre és kambodzsai első és utazásunk utolsó látnivalójához Angkorhoz.

A hajó már benn állt, de mi még csináltunk egy gyors bevásárlást, ugyanis nem elég, hogy tegnap alig vacsoráztunk, de ma reggelink sem volt, nem beszélve arról, hogy vizünk sincs, márpedig a nélkül nem lehet utazni. Én még háromszögletű sajtot is vettem, mert az otthonról hozott élelmiszer készletem - néhány háztartási keksz kivételével - elfogyott. A hajó fenekén volt az ülőhelyünk, s azonnal megállapítottam, ha lehet, nem maradok itt. Az ülőhely keskeny, az ablakok koszosak, nem lehet kilátni, márpedig én akartam, hiszen nagyon érdekes útnak ígérkezett ez a hajóút. A Tonlé Thom folyóról indult a hajó, ami később hatalmas tóba torkollott, s azon mentünk tovább, egészen Siem Reapig. Matyi közben eltűnt, nem tudtam mire vélni, hova lett és keresni indultam. Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam a hajó tetején. Hogy került ez oda? Egyáltalán, hogy lehet oda felmenni, sehol egy belső lépcső, csak a hajótest vékony peremén vezet út, de korlát csak egy darabig van. Szent Isten! Nekivágjak?! De ha Matyi feljutott, akkor én sem lehetek ennyire gyáva!.... Lelki szemeim előtt már láttam magam, amint lent evickélek a vízben, s fulladozva segítségért kiáltok. A hajósinas kiabál a kapitánynak: ember a vízben! Dobják nekem a mentőövet, amit én nem tudok elkapni, és mindenki engem átkoz....miattam nem halad a hajó! Miközben ezeket a fantáziadús rémképeket részleteiben is kidolgoztam, óvatosan lépkedtem a korlátnélküli keskeny peremen. Közben buzgón fohászkodtam, jobb híján Poszeidonhoz, (az idevalósi tenger istennek, nem tudom a nevét!) ne toljon már ki velem, segítsen feljutni a tetőre! Láss csodát kis naplóm, a kambodzsai Poszeidon segített. Pár perc múlva már fent voltam Matyi mellett. Társaim egy része ugyancsak feljött s lelkesen megéljenezték érkezésemet. Arra egyelőre gondolni sem mertem, hogy fogok innen lejutni! Jól elfészkelődtünk Matyival, s ő máris megkezdte a videózást. Szélsebesen száguldtunk a folyón felfelé. A szél rettenetesen fújt, és a vízpermet az arcunkba vágott. Ennek ellenére nagyon élveztük a dolgot, olyan igazi hajóskaland volt. Egészen véletlenül teljesen stílszerűen öltöztem, ugyanis kék-fehér csíkos póló volt rajtam. Sokan lefeküdtek és napoztak, én inkább nézelődtem és Gergővel beszélgettem. Egy idő után azonban éreztük, hogy már túlságosan is süt a nap, de nem volt hová bújnunk előle. A szél egyre hevesebben fújt, s ennek következtében Matyi barátnőm kezdett ledéren viselkedni, szoknyája szinte állandóan a nyakában volt. Megkért, hogy mielőtt az erkölcsrendészet lecsapna rá, fogjam le a szoknyáját. Lekuporodtam a földre, összefogtam a szoknyát és abba kapaszkodtam. Csodálatos látvány lehettünk. Matyi, egyszer csak azt újságolta, hogy neki a szél felpattintotta a szemhéját. Elfogott bennünket a nevetés. Jó ideig ezen kuncogtunk. A nap hétágra sütött s éreztük, hogy kezd a helyzet veszélyessé válni, alighanem nem ússzuk meg napszúrás nélkül. Itt a tetőn nem volt hová bújni, viszont lemenni mégsem mertünk, hiszen ha a parton egyhelyben álló hajón is problematikus volt a közlekedés, hogyan mehetnénk most le, mikor szélsebesen száguldunk?! Alighanem, itt élnünk halnunk kell! Legalábbis addig, míg a hajó, valahogy partot nem ér. Egyébként gyönyörű volt ez a vidék! Kis települések magányos pagodák és különös alakú fák kísérték utunkat. Madarak rikoltoztak a fejünk felett. Nem csoda, hogy a varázslatos Tonlé Thom folyóról számtalan legenda keletkezett az idők során. A képzelet jó királyokkal, gonosz trónbitorlókkal, rémekkel, tündérekkel és sellőkkel népesítette be a vidéket.

A Barackvirág-forrás legendája
A fiatal khmer herceg, Fan Liu nagy vadász volt. Egyetlen nyíllövéssel leterítette a száguldó párducot és a sebes röptű sólymot. Apja vadaskertjében fejlesztette ügyességét. Funan királya büszke volt gyermekére. Biztos volt abban, hogy a herceg egyszer majd átveszi tőle a birodalom gondját és az ellenség is megemlegeti erejét és ügyességét. Reggelenként a vjádhapurai palota előtt várta az ifjút nevelője, a nagyeszű és nagy erejű Quang, aki szakszerűen fejlesztette tanítványának izomzatát és gondja volt arra is, hogy Fan Liu becsületes és művelt emberré váljon. Csak így lehet majd igazi atyja Funan népének.
Egy hajnalon is egymás mellett haladtak a sűrű rengeteg csapásán, amely az erdei patakhoz vezetett. Lovukat kötőféken fogva vezették. Halkan beszélgettek, nehogy megzavarják az ébredő erdő vidám életét. Madárcsicsergés gyönyörködtette, majmok kergetőzése nevettette meg őket. A patak partjára érve a két férfi térdig gázolt a hideg vízbe. Ott hallotta meg Quang a bokrok felől a panaszos, segélykérő hangot. Partra ugrott és görbe kését magasra emelve gázolt a tüskés ágak közé. De nem döfött. Hátraintett a királyfinak: jöjjön gyorsan. Fiatal, fehér elefánt szorult csapdába. Minél jobban ki akart szabadulni fogságából, annál szigorúbb és annál fájdalmasabb lett a szorítás.
A királyfi részvéttel nézte a szerencsétlen állatot. Már-már azon volt, hogy nyilával a szemébe lő, hogy megszabadítsa szenvedésétől, amikor váratlanul megszólalt a fehér elefánt:
- Légy üdvözölve, Fan Liu. Megölhetnél, de légy irgalmas hozzám, ahogy ez egy jövendő uralkodóhoz illik. Szabadíts ki a csapdából. Meghálálom, hogy egész életedben emlékezzél a jótettedre, és ezerannyi jót cselekedhessél majd népeddel.
A királyfinak megesett a szíve a bajba jutott állaton. Leszerelte a csapdát, és kiszabadította az elefántot. Az így szólt:
- Méltó vagy híredhez királyfi, jótettedért jót várj. Ülj fel a hátamra és elviszlek oda, ahová minden teremtett lélek születésétől fogva vágyik, de soha nem juthat el. Megláthatod a Barackvirág-forrást.
A királyfi hallott már a csodás forrásról. Egy ugrással az elefánt széles hátán termett, és intett Quangnak, üljön mögé. Ám az elefánt fölágaskodott.
- Tanítód nem jöhet oda veled. Csak te ismerheted meg a forrásnál a boldogságot, amelyben majd egykor népedet is részesíteni fogod.
Megbeszélték, hogy a herceg nevelője sátrat ver az erdei patak partján, és ott megvárja urát. A hatalmas állat ezután áttört a sűrűségen. Az ifjú elgyönyörködött a fák koronáján áttörő napsugárban, a leveleken sütkérező lepkékben, a színváltó gyíkokban és a színes tollazatú madarakban. Ahogy az elefánt előretört a rengetegben, Fan Liu észrevette, hogy alattuk lassan elmocsarasodik a talaj. Az elefántnak nemsokára úsznia kellett. Vad, zuhatagokkal szabdalt folyón haladtak céljuk felé. Ekkor egy nagy fekete bogár pottyant az elefánt fülére és ott ügyetlenül vergődni kezdett, mert nem tudott hasára fordulni. A herceg óvatosan megfogta, hogy segítsen neki. Ám hirtelen éles fájdalmat érzett ujja hegyén. Egy pillanat múlva úgy érezte, mintha tüzes szikrák futkároznának ereiben. Kiáltani akart az elefántnak, de nem jött ki hang a torkán. Elveszítette eszméletét és álomtalan éjszakába zuhant.
Arra ébredt, hogy valaki a levegőbe emeli, majd gyengéden a földre helyezi. Kinyitotta szemét. Hűs ligetben, halkan csobogó forrás mellett feküdt. Körülnézett. Az elefánt már messze ügetett, és nemsokára el is tűnt a szikla mögött.
A herceget mohával benőtt kis szigetre tették le. Körös-körül sima tó tükrözte vissza a mélykék eget. A tavon foltokban virított a lótuszvirág és a vízililiom. A nap most bújt ki a környező fák koronája közül. Fölötte óriási tölgyfa magasodott. Roppant ágai csaknem a víztükörig hajoltak, gyökerei fölött kőlépcső vezetett a magasba. A herceg sétált egyet a kis szigeten. Nem tudott betelni a hely békéjével. Csak az éhség zökkentette ki önfeledtségéből. Teljes napja nem evett egy falatot sem. Ilyen gyakorlott vadásznak a táplálék megszerzése azonban nem jelentett gondot. Nyílvesszőt helyezett íjára, és célba vett vele egy galambot. De ekkor valaki hátulról megmarkolta íját és kitépte a kezéből. Az ifjú harcra készen megpördült.
Szépséges leány állt előtte, amilyent még soha nem látott. Magas volt és karcsú. Testét földig érő, hímzett öltözet borította. Hollófekete, fényes haja a derekáig ért.
- Harcolni akarsz? - kérdezte. Nem sokra mennél, mert én sebezhetetlen vagyok. A Boldogság Szigetén vagy, Fan Liu herceg. Mi nem ismerjük a harcot, nem ölünk sem embert, sem állatot. Ne sértsd meg ezt a törvényt, mert nem maradhatsz többé közöttünk.
Dehogyis verekedett meg a királyfi ezzel a tündérrel. Kínzó kíváncsiság rohanta meg, hogy mindent megtudjon erről a varázslatos birodalomról. A leány Náng Nák hercegnő, a Hold-birodalom királyának lánya elmondta neki, hogy a szigeten fakad az örök élet forrása. Itt együtt él a Tökéletes Őskezdet, a Tökéletes Őstisztaság, a Holdbéli Első és Földi Kezdet. Csandravansa király erre a szigetre gyűjti a hősöket, a bölcseket, a buddhákat, a bodhiszattvákat, a szeretet és az irgalom szentjeit. Itt nincs törvény, és nincs erőszak. Itt nem ismerik a csalást, a hazugságot, a hitszegést.
Náng Nák elmondta, hogy apja meg akarja őt házasítani, de mindeddig nem talált számára megfelelő férjet. A makulátlan és bátor Fan Liut méltónak tartotta az ő kezére, ezért küldte el érte szolgáját, a fehér elefántot. Ezután megfogta a herceg kezét és felvezette őt a lépcsőn a Hold palotájába, a király színe elé.
A holdkirály szívesen fogadta az ifjú herceget. Az bevallotta neki, hogy Náng Nák szépsége és egyénisége mély hatással volt rá. A leány is közölte, hogy szívesen adná kezét a nemes lelkű ifjúnak. Örök hűséget esküdtek egymásnak. Éjszakájukat a nagy tölgyfa ágai között épült, nászszobában töltötték.
Hajnalban Fan Liu felriadt. Megcsókolta ifjú hitvesét, kiugrott az ágyból és gyorsan felöltözött. A mozgolódásra a tündér is felébredt. Fan Liu elmondotta neki, hogy a patak partján vár rá jó tanítója Quang. Hűségével nem élhet vissza. Megígérte, elbúcsúzik az öregről, és azonnal visszatér hitveséhez. Becsületessége annyira meghatotta az ifjú asszonyt, hogy szolgálójával előhívatta a fehér elefántot és megparancsolta az állatnak, szállítsa vissza a vízpartra a herceget. A fehér elefánt letaposta a bokrokat, félrerúgta a sziklákat, ormányával gyökerestül kicsavarta az útjában álló vastag fatörzseket. Az ifjú gyakran hátrafordult, hátha meglátja még egyszer kedvesét. Egyszerre megint éles fájdalom hasított az ujjába. Aléltan borult az elefánt hátára. Akkor eszmélt csak föl, mikor az állat gyöngéden lerakta őt a bokor mellé, ahol Quang társaságában nemrégiben kiszabadították az elefántot a csapdából.
Azon a helyen, ahol elbúcsúzott mesteréről, porladó csontváz hevert. Nem messze tőle két ló csontjaira talált. Az elefánt világosította fel:
- Harminc esztendő is elmúlt a holdnaptáron, amióta Quanggal megmentettetek a csapdából. Atyád birodalmában az emberi élet véges. A halál nem engedte meg tanítódnak, hogy megvárjon.
A királyfi zokogva borult a mester földi maradványaira. Most eszmélt rá, hogy a boldog embernek harminc esztendő úgy rohan el, mintha egyetlen nap lenne csupán. Szólongatta mesterét, csókjával borította csontkezét, de mindhiába. Mire feltekintett, eltűnt a fehér elefánt. Gyalogszerrel indult az atyai házba, Fan Man király várába.
Oda is későn érkezett. Királyi apját bérgyilkosok ölték meg. Fan Csan a trónbitorló, uralkodott. A birodalomra nehéz évek virradtak. Éhínség, dögvész és háború pusztított. Fan Liu elkeseredve látta Funan nyomorát. Valaha arról álmodott, hogy boldoggá teszi népét, és íme, mi lett belőle.
Jól tudta azonban, ha felfedi kilétét, akkor a nép követni fogja. Elűzi a trónról Fan Csant és helyreállítja a birodalom jólétét, tekintélyét. Tele volt tervvel és tettvággyal. Kibontotta a felkelés zászlaját. Ám csalódott. A törvényes uralkodó hívására sem fogott fegyvert a megfélemlített khmer nép. Fan Csan ezer fegyverest indított útnak, hogy kutassák fel Fan Liut. Ezer aranyat ígért annak, aki trónusának zsámolyára helyezi a herceg fejét.
Hiába rejtőzött el a rengetegben, az embervadászok rövidesen Fan Liu nyomára bukkantak. Bármerre menekült, pénzéhes zsoldosok csörtetését hallotta. Sok sebből vérzett. Fáradtan roskadt le azon a helyen, ahol valaha a fehér elefántra bukkant. Súlyos léptek közeledtek. Valaki félrehajtotta az ágakat. Utoljára Fan Csan dühtől eltorzult arcát látta. A trónbitorló két kézzel roppant kardot emelt a feje fölé. Aztán nem érzett semmit. "Nem fájt" - erre gondolt, mielőtt eltűnt volna körülötte a világ.
Csobogásra ébredt. Először azt hitte, hogy a vére folyik. Fel akarta emelni a fejét, de nyaka nem engedelmeskedett. A fejéhez kapott, de keze sem mozdult. Nem látott és nem hallott. Tudta ugyanakkor, hogy él és mozog. Mennyi ideje fekhetett ebben a különös állapotban? Eszébe jutott, hogy ütközet után a csatatéren még a győztes ellenség is segít a sebesültnek. Talán ha nyögne, ha sóhajtana, ha szólna, akkor felfigyelnének rá. De a hangja is megváltozott. Furcsa zúgás volt ez a hang, amelynek értelmét ő felfogta, de tudta, hogy mások csak mormogásnak tartják. Annál nagyobb örömet okozott, hogy azonnal válaszoltak. Náng Nák szólította: "Mi nyugtalanít drága férjem?"
Most, hogy mellette volt a szeretett asszony, fény derült minden titokra. Fan Csan darabokra vágta a herceg testét, és azt hitte, végzett a trón várományosával. Hogy is sejthette volna, hogy Fan Liut halhatatlanná tette a holdkirálylány szerelme. Náng Nák azonban nem tudta összeforrasztani a a férfi összekaszabolt testét, ezért mindenható apja segítségével folyammá változtatta szerelmét. Azóta hömpölyög végig Kambodzsán és éltető vizével termékennyé teszi a khmer nép földjét. Úgy lett, ahogy a herceg ifjú korában kívánta: elégedetté, boldoggá és gazdaggá tette népét.
Náng Nák sem maradt a szigeten. Barackvirág-forrást nagy tóvá változtatta, amelyet azóta Tonlé Sapnak neveznek. Ha férjét, a Tonlé Thomot elragadja az indulat, és árvíz fenyegeti birodalmát, gyorsan magába fogadja a túlcsorduló vízmennyiséget. Ha meg elapadna a folyam, a gondos hitves kisegíti, vizet ad át neki, hogy elegendő tápláléka legyen a khmer földnek.
- Mióta vagyok folyó - kérdezte a herceg egy éjszakán.
- Ha földi mértékkel méred - felelte a hitves -, lehet annak háromezer éve vagy talán ennél is több. De legjobb, ha apámhoz fordulsz, ő azóta is éber szemmel ügyel rád a magasból.
A herceg fölnézett az égre, és hálatelt szívvel köszönte meg a holdkirálynak a gondoskodást.
Máté György: Kambodzsa tájfun után 43-48 old.

Elbűvölt engem ez a történet. Azt hiszem nem véletlen, hogy hol, miről és hogyan keletkeznek legendák, mesék. A táj szépsége, különlegessége szinte kötelezi az embert arra, hogy köré mesét szőjön. A kambodzsaiak, - de ugyanez értendő a burmaiakra és laosziakra is - hihetetlen gazdag képzeletvilággal rendelkeznek. Talán nyugodt életritmusuk, talán éppen a buddhizmus, meditációra késztető filozófiája az, ami szárnyat ad a fantáziának. Nem hiszem, hogy a XX sz. európai embere, a modern világ állandó rohanásában, folyamatos stresszek hatása alatt, képes lenne mesékben és meséken gondolkodni! Jószerivel észre sem veszi a táj szépségét, vagy ha észre is veszi, elrohan mellette. Nincs ideje arra, hogy ráérősen álmodozzon s a látványt mesévé szője. Sajnos azt kell mondanom, túl nagy árat fizettünk a modern civilizációért, azért, hogy van TV-énk, mobiltelefonunk, tudunk internetezni, s még sorolhatnám a műszaki csodákat, de eközben elfelejtünk megpihenni, álmodozni, beszélgetni. A hajdani barátok, - ha ugyan vannak még barátok, s nem csak üzlettársak - egymástól függetlenül hajszolják a pénzt, gazdagodásuk közben észre sem veszik, mennyire elszegényednek. A veszteség nagyobb és pótolhatatlanabb, mint a nyereség. S azzal, hogy a kényelem és gyorsaság érdekében minden gépesítve van, házhoz jön, a lélek elsivárosodása után a test is sorvadni kezd. "Szép új világ!" Megéri???

Örülök annak, hogy nekem eddig még sikerült megőriznem szépre való érzékenységemet, hogy számomra a Tonle Thom, csakis Fan Liu herceg lehet, és a Tonlé Sap, Náng Nák királylány. Lírai történetük pedig, a szerelem halhatatlanságáról szól.

Amikor betorkoltunk a Tonle Sab-ba, még izgalmasabbá vált a vidék. Egyre több hajót láttunk, lakóhajókat. Látszott, hogy az embereknek ez az otthonuk, itt élnek. A vízben fák álltak, volt, amelyiknek a törzse derékig a vízben volt, és volt, amelyiknek csak a lombkoronája állt ki a vízből. Mind sűrűbben sorakoztak a hajók egymás mellett, valóságos hajó utcákat láttunk, s a hajón hancurozó gyerekek meglátva bennünket, lelkesen integettek. Megérkeztünk a kikötőbe. Hát a lejövetel a tetőről, minden volt, csak nem egyszerű! Sokáig ott toporogtunk, mint a tojó galamb, s nem mertünk nekiindulni. Soha nem volt tériszonyom, most volt. Már csak mi gyávák voltunk a tetőn, mikor végre halált megvető bátorsággal megkezdtem a leereszkedést, véletlenül sem pillantva le a mélybe. Beleizzadtam, a félelembe és a nagy igyekezetbe. Óriási megkönnyebbülés volt, mikor partot, illetve peremet ért a lábam. A java azonban még hátra volt a megpróbáltatásoknak. Egy keskeny pallón - első fellépéses kötéltáncosként - kellett végigegyensúlyozni, alattunk a víz. (ehhez képest a hajdani iskolai gerendagyakorlatok, smafu!) Mikor partot értünk kiderült, hogy a csomagokért vissza kellene menni, mert azok a hajón maradtak. Nem! Én még egyszer oda nem, inkább vesszen a csomag! Ildikó, egyik nagyon kedves útitársam megszánt és visszament érte. Az életben nem tudom ezt neki meghálálni! A parton millió várakozó ember állt, kezükben tábla, nevekkel, címekkel. Megint bezsúfolódtunk a picike buszba, s indultunk szálláshelyünkre.


Sétaközben láttuk a Ta Toung templomot, illetve csak a kapuját. VII. Yayavarman építette. 1975-ben a vörös khmerek katonai kórháznak használták. A háború alatt minden összeomlott csak a kapui maradtak épen.
(Li és Gergő magyarázata)

Délután már megkezdtük angkori programunkat. Nagyon okosan csoportosították a látnivalókat, külön választva a korai khmer stílust a későbbiektől. Valóban, ha az ember rögzíteni akarja a tudnivalókat, kronológiai sorrendben, sokkal könnyebb. A restaurálásokat a franciák végezték.


Prasat Kravan (921-944) A korai khmer stílus jellemzi. Bár ez a templom kívülről kicsinek és középszerűnek tűnik, van néhány jelentős téglaszobor a belső falakon, amelyek a khmer művészet egyedülálló alkotásai. Az öt torony közül kettő belsejében Visnut és hitvesét Laksmét ábrázoló szobrokat találunk. A középső torony a leglátványosabb.
A franciák újították fel ezt a templomot, új alapot kapott, a vízelvezető csöveket rekonstruálták. A külső téglák legtöbbjét a legnagyobb óvatossággal kicserélték, de hogy látni lehessen, melyek az új téglák és melyek a régiek, az újakat CA (Angkor megőrzése) jelzéssel látták el.
(Kambodzsai angol nyelvű ismertető szöveg fordítása)


Örültem a régi ismerősöknek, Visnut és Laksmét még Indiából ismerem, cseppet sem változtak, ugyanúgy elbűvöltek, mint akkor!

East Mebon (i.sz. 952) Az East (keleti) Mebont és a szomszédságában lévő Pre Rupot egyaránt II. Rajendravarman király építtette, mindössze 9 év eltéréssel és így ezek mind tervezésükben, mint építészetükben és díszítésükben hasonlóak. A legfőbb különbség, hogy az East Mebon valaha egy kis szigeten állt az Eastern (keleti) Baray közepén, amely egy hatalmas tó volt (2x7 km), melyet a Siem Reap folyó táplált. Megközelítése csak csónakkal lehetett, a templom négy oldalán található kikötőkön át. Manapság, a Baray öntözési lehetőségül szolgálva már csak egy napos rizs ültetvény, így a látogató képzeletére van bízva, hogy meglássa a templom néhai, eredeti fenséges látványát a hatalmas tó közepén.
(Kambodzsai angol nyelvű ismertető szöveg fordítása)

Pre Rup (i.sz. 961) II. Rajendravarman király építtette. A Pre Rupot a párizsi Gurmet Múzeum vezetője a Kelet Városának nevezte. Az építészeti tervezés merészsége mindent felülmúló és a templomnak egyensúlyt, arányosságot ad. A templom stílusában közel áll az East Mebonhoz, bár néhány évvel később épült. Ez a hatalmas templom a Meru hegyet szimbolizálja A kambodzsaiak ezt a templomot mindig a temetési szertartásokkal társították, de eredeti funkciója ismeretlen. Mindazonáltal a Pre Rup név emlékeztet egy hamvasztási szertartásra, melynek során az elhunyt testének körvonalait a hamvaival körvonalazva a különböző égtájak felé bemutatták.
(Kambodzsai angol nyelvű ismertető szöveg fordítása)

Mai utolsó programunk a Phnom Bakeng volt, ahol megnéztük a naplementét. Hosszú és meredek és rossz állapotban levő lépcső vitt fel a hegyre, s mi felmértük Matyival a helyzetet. Kizárt dolog, hogy itt feljutunk kéz és lábtörés nélkül! Volt rá más mód is, hiszen álltak itt elefántok, ezeknek hátán fel lehetett volna menni, persze iszonyatos árat kellett volna fizetni érte. Tanácstalanul toporogtunk, nem tudva mit csináljunk. Hol az elefántokat bámultuk, hol a lépcsőt, melyiket válasszuk? Aztán adódott egy harmadik megoldás. Az elefántok ösvényén meredeken, de lépcsőmentesen gyalogosan felsétáltunk. Li roppant aranyosan, mellénk adott kísérőként két fiatalembert, ezek aztán segítettek, ahol kellett, de nem nagyon kellett, viszonylag kényelmesen feljutottunk a templomhoz. Itt viszont már nem vállaltuk a lépcsőket. Volt látnivaló a templom oldalában is rengeteg. Váratlanul nagy örömmel fedeztem fel Síva isten hátaslovát Nandit, a templom oldalában. Azonnal megismertem, s egyszerre rám tört a múlt. Eszembe jutottak az indiai szép napok Nándival. Mikor az egyik templomban megismerte névrokonát Nandit, nagy szeretettel üdvözölték egymást. Mennyit viccelődtünk akkor ezen. Jaj Nándi, de nagy kár, hogy már nem veled járom a világot!

A Phnom Bakheng, a IX. sz. vége felé épült. Az első Angkor főváros. Yasovarman király (880-900) építtette. Röviddel azután, hogy I.Yasovarman király lett, (i.sz. 889-ben) elhatározta, hogy a fővárost, Roluosból - ahol elődje uralkodott, - a mai Angkor néven ismert területre költözteti. Új fővárosát Yasodharának nevezte, és felépíttette Bakhenget, mint a központi (legfőbb) templomot. A templomot a természetes hegyet formáló sziklából vágták ki, és homokkővel burkolták. Ennek a módszernek a nyomai jól láthatók az észak-keleti és dél-keleti sarkokon. Fejlett építészeti technika és tartósabb anyagok használata tükrözi mindezt. A Bakheng templom jelképrendszere a Mount Meru másolata, és a tornyok száma kozmikus szimbolizmust sugall, a hindu mitológiában lévő Indra hét mennyországát. A templom bizonyára látványos hely lehetett teljes egészében, mert eredetileg 108 tornyot helyeztek el az üléssorok körül és még egyet a központi szentély csúcspontján. Ma már a legtöbb torony összeomlott.
(Kambodzsai angol nyelvű ismertető szöveg fordítása).


December 11.
Ma is gazdag program várt ránk. A mai műemlékek a későbbi khmer időkből valók
kb. a XI. századra tehetők. Elsőnek megnéztük a későbbi fővárost Baphuont.

Baphuon (XI sz. közepe) Angkor fővárosa a XI. sz. közepén. Masszív mérete és hatalmassága ma már felismerhetetlen, mert sok templom összeomlott, vagy lebontották. Az EFEO éppen újjáépítette ezt a templomot, mikor arra kényszerítették, hogy abbahagyja a munkát és elhagyja Angkort 1972-ben a háború miatt. Most újra kezdték a munkát. Kb. 10 millió USD-ra becsülik a teljes felújítást. 2004-re tervezik a munka befejezését. A Baphuon Angkor Thom királyi városon belül helyezkedik el, a XI. századból származik. A templom híressége a központi relief, amely mindegyik másiktól különbözik, mivel arcképeket faragtak ki a kis kő négyzetekbe, egyiket a másik fölé helyezve, a templom falán, zsindelyezéshez hasonlóan. Sajnos csak kevés látható ezekből, a templom leromlott állapota miatt.
(Kambodzsa angol nyelvű ismertető szöveg fordítása)

Phimeanakas (korai XI sz.) II. Rajendravarman építtette. A templom, amely a Királyi Palota épületegyüttesében található, az a templom, ahol a király imádkozott. Eredetileg egy arany díszítő tornyocskája volt, legalábbis a kínai utazó, Zhou Daguan leírta.

Ehhez a templomhoz egy legenda fűződik.

Itt lakott egy kilencfejű kígyószellem. A kígyó megjelent a király előtt nőnek álcázva magát, és megparancsolta a királynak, hogy minden nap nála aludjon az arany toronyban, mielőtt a feleségéhez, vagy ágyasaihoz ment volna. Megfenyegette a királyt, hogy meghal, ha egyetlen estét is kihagy. (Arról nem szól a fáma, hogy szerencsétlen király meddig bírta ezt a kettős megterhelést! - megjegyzés tőlem!)
(Kambodzsai angol nyelvű ismertető szöveg fordítása)

Northern et Southern Khleang, (XI sz. eleje).
Úgy tartják, hogy a két épület raktár volt. Más források szerint ezek az épületek a külföldi méltóságok fogadására szolgáló fogadótermek voltak.
(Kambodzsai angol nyelvű ismertető szöveg fordítása)

Az elefántok terasza (XII sz. vége) VII. Yayavarman királysága alatt épült (1181-1219) A teraszt minden bizonnyal újjáépítették és kiegészítették, és úgy hiszik, hogy mindez VII. Yayavarman uralkodásának idején, a XII. sz. végén, vagy a XIII. sz. elején történt. A 300m hosszú terasznak három fő szintje van és két kiegészítője. A déli lépcsőzetet háromfejű elefántok keretezik, amik lótuszvirágokat gyűjtenek az ormányukkal. A központi lépcsőt oroszlánokat és garudákat ábrázoló domborművek díszítik. Ennek a terasznak a legfőbb vonzereje a homlokzata, amit elefántok és a rajtuk ülő emberek - oldalnézetből ábrázolva, - díszítenek.
(Kambodzsai angol nyelvű ismertető szöveg fordítása)


Nem tudom friss élményként megítélni, - hisz annyi csodálatos dolgot láttunk már eddig is, - hogy a leprás király terasza nem a legszebb angkori látnivaló-e. A terasz két egymás mögé épített fala közötti szűk folyosóra belépve, a döbbenettől elállt a lélegzetem. Nem! Ennyi szépség talán nincs is, talán káprázik a szemem, talán a hőségtől vizionálok, talán, talán... Lecövekeltem, nem mertem továbblépni, nehogy eltűnjön a látomás. Ha a képzelet játszik csak velem, akkor nem mozdulhatok, mert elillan, s mindennek vége. És mégis, igaz lehet, én valóban látom ezeket a kőből faragott csodákat. Ennyi gyönyörűség pár négyzetméteren, hihetetlen! Az egész így együtt, befogadhatatlan szemnek s léleknek egyaránt. Istenkém segíts, hogy mégis képes legyek rá! Megpróbáltam részleteire bontani az összképet s egyenként szemügyre venni a domborműveket. Tökéletesek! El kellett jönnöm ide Kambodzsába, hogy rájöjjek, Sophokles igazságára, "sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb". Igen, minden hibája és gyarlósága ellenére Isten legsikerültebb teremtménye az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett, s akit felruházott azzal a tehetséggel, hogy - fából, vagy kőből, vagy bármi más anyagból, tökéleteset alkosson!

Leprás Király terasza, (XII. sz. vége) Különös neve arra a Leprás király szoborra utal, ami a lépcsősor teraszán áll. A ma látható szobor másolat. Az eredeti a Phnom Penh-i Nemzeti Múzeum udvarán látható. Az alakot ülő helyzetben, jobb térdét felemelve ábrázolják, amit néhány művészettörténész a "jávai stílusnak" tart. A szobor elnevezésének eredetét miszticizmus és bizonytalanság övezi. Az a régi elmélet, mely szerint VII. Yayavarman leprás volt, és ezért építtetett olyan sok kórházat az egész birodalomban, történelmileg nem alátámasztott. Néhány történész úgy gondolja, hogy a figura Kuberát a gazdagság istenét vagy I. Yasovarmant jelképezi, mindkettő állítólag leprás volt. A másik elmélet azon a feliraton alapul, mely a szobron található XIV, XV. századi jelekkel írva, s mely lefordítva Yamara, a halál és ítélkezés istenére utal.
(Kambodzsai angol nyelvű ismertető fordítása)


Este lumpolásra adtuk a fejünket. Kerül, amibe kerül, (elég sokba) de elmentünk vacsorázni. A kaja is csábított, (kissé már unjuk a háztartási kekszet és a levesporokat) de a legfőbb csáberő az volt, hogy táncos folklór műsort ígértek. Mivel az eddigi táncokkal meglehetősen pechesek voltunk, egyik rosszabb volt mint a másik, most befizettük a pénzt, s a várható gasztronómiai és kulturális élményre felajzva, felvettük legjobb és egyetlen száraz tiszta ruhánkat (tiszta holmink van, csak vizes, most csináltunk nagymosást), s elvonultunk a turistáknak létesített, reprezentatív, étterembe, ahol roskadozó asztalokról lehetett válogatni sok finomság közül. A bőség zavarában mindenfélét összeszedtem a tányéromra, sok ennivalóról nem is tudva miféle. Csak a külsőt néztem, s mivel sok gusztusos étel volt, lassan az én tányérom kezdett roskadozni az asztal helyett. Az így megpakolt tányérral vonultam a helyemre. Alig kezdtünk el enni, kezdődött a műsor. Gyönyörű nők táncoltak be a színpadra. Ha semmit sem csináltak volna, csak vannak és mi nézhetjük őket, már az is elég lett volna, de ők még táncoltak is. Kecsesen, szépen, s végre hozzájutottam ahhoz az élményhez, amit eddig hiába kerestem. Nemcsak a nők voltak szépek, de a ruhájuk is, a zenéről nem is beszélve, igaz a zenékkel, eddig sem volt bajom. Egyik műsorszám a másikat követte, és én egész elfeledkeztem a megrakott tányérról, meglehetősen kihűlt mire észbe kaptam, hogy ennem is kellene. A táncról, - melyet kétségen kívül magas színvonalon adtak elő, - megállapítottam, hogy nehézségi foka ellenére, kissé unalmas és vontatott. Aztán következett egy újabb szám. Nagyon fiatalok voltak a táncosok, és nagyon aranyosak. Ebben a táncban sokkal több volt a lendület, és erősebb volt néptánc jellege. Kókuszdiókkal táncoltak, Matyi lelkesen videózott. Következett egy táncjáték, mely két vadászról és a majomkirályról szólt. Tökéletes kivitelezésű ám hosszú és unalmas volt. Aztán jöttek ismét a fiatalok, s mi gyönyörködve néztük őket. Kosarakkal táncoltak. Tulajdonképpen ez is táncjáték volt, de sokkal pergőbb, cselekménydúsabb, elevenebb, mint a vadászos volt. Szerelmi történetet adtak elő sok bájjal, kedvességgel, nagyon pontosan és jól. Szörnyen élveztem. Sajnos a vacsorázók egy része fontosabbnak érezte, hogy rövid idő alatt minél többet egyen, (illetve leegye a befizetett pénzt!) így aztán Matyi videója előtt gátlás nélkül közlekedtek, persze ez azt fogja eredményezni, hogy sokat kell majd a filmből vágni. Egy biztos, nagyon megérte, eljönnünk. Elégedetten hajtottuk álomra fejünket, szép és tartalmas nap volt a mai!

December 12.

Angkor Thom
VII. Yayavarman királysága alatt épült (1181-1219) utolsó főváros, valójában nagyváros volt, ahogy azt neve is sugallja, és az óriási és hatalmas Khmer Birodalom vallási és adminisztratív központja volt. Nagyobb volt bármelyik akkori európai városnál, és igen sok lakosa volt, talán 1 millióan is élhettek itt. A városfalakon belül lakott a király, a királyi család, a hivatalnokok, katonai vezetők és papok, míg a többi ember a bekerített városfalon kívül élt. A királyi épületek fából készültek, és mind elpusztultak, de a kőből készült műemlékeket nézve, a valaha hatalmas főváros nagyságáról képet kaphatunk.
(angol nyelvű magyarázat fordítása)


Angkor Thom legnevezetesebb építménye az Angkor Wat.

Hatalmas kiterjedésű, mesterséges árok veszi körül. Kétszáz méter hosszú, kőkockákkal kirakott úton lehet a főbejárathoz jutni. Ezt az utat a meditáció útjának nevezik. A király is itt sétált, ha gondolkodni akart. A főbejáratot elvitték Párizsba. Pavilonokon, fedett csarnokokon, kerteken, folyosókon és lépcsőkön lehet a templomi részekhez eljutni. Itt még kevés a dísz, mert az út végén magasodik a Meru szent hegyének mintájára emelt hármas kupola. Meredek emelkedőkön kell felkapaszkodni, hogy a zarándok célhoz érjen. A kapaszkodón Visnu és Síva szobrai állnak, és a 40-50 méter hosszú, domborművekkel díszített falakra a művészek az istenek életét és az istenkirályok nagy tetteit vésték fel. Ezekből is sokat elvittek a franciák. A megmaradtak többnyire jó állapotban vannak, és mint képeskönyvek tanúskodnak a hatalma csúcsára érkezett Kambodzsa anyagi és szellemi életéről.
Mesterien kiképzett sarokbástyák és díszesen faragott kapuk szakítják meg az oszlopcsarnokok egyhangúságát. Tágas udvarok következnek. Némelyik hossza a száz métert is eléri. Angkor Wat nem befejezett alkotás. Némelyik udvaron elkészültek a pompás domborművek, megmaradtak a gazdag faragások, mások fala sima, nem volt idő kifaragásukra. A déli domborműveken láthatjuk II. Szúrjavarman alakját is. Trónusán ül a kormány tagjainak társaságában. Megszemléli testőrségének tisztelgését. Megismerjük udvarának pompás életét. Látjuk az uralkodót a bráhman Nyolcadik Paradicsom gyönyörei közepette. Ellenségei a bráhman pokolban szenvednek: csontjaikat összetörik, örök tűzön égnek, féreg rágja a testüket.
A nagy uralkodó újra utat engedett a buddhizmus terjedésének. Ez azonban nem sok jót hozott Kambodzsára. A királyokat - a következő században tizenketten voltak - újra lefoglalták a belső lázadások és a chamok ellen megújuló háborúk. A khmer sereg többször is elfoglalta és felégette a cham fővárost, Vidzsaját, de utóbb megfizetett ezekért a győzelmekért.
A cham dinasztia zsoldjába fogadott néhány száz kínai tisztet és lovagot. Segítségükkel 1774-ben Kambodzsára meghatározó vereséget mértek. A chamok elfoglalták a déli fővárost, Jasodharapurát, megölték Tribhuvanáditjavarman királyt, palotájából, szentélyéből kocsiszám hurcolták el az aranyat és a drágakövet. Utána lerombolták, porig égették a büszke Jasodharapurát, amely közel 300 éven át volt a khmer istenkirály egyik székvárosa. VII. Dzsajavarman áttette székhelyét az akkor még elég szerény városkába, Angkor Thomba és ott gyűjtött erőt a visszavágásra. Uralkodásának egész időszakát háborúk töltötték ki. 1192-ben érkezett el a megtorlás pillanata: serege feldúlta a cham fővárost és újra khmer alkirályt küldött Champába. De egyre nehezebben tartotta össze hatalmas birodalmát. Húsz hűbérese mind függetlenségre törekedett. A sarokba szorított Dzsajavarman szakított a számára haszontalanná vált indiai kapcsolattal, a bráhmanizmussal és a mahajána buddhizmust tette államvallássá. Nagy és maradandó műve Angkor Thom a mahájána buddhizmus szellemét idézi. A központjában épült templomhegyet Avalokitésvara bodhiszattva óriás arcképei és a királyi hatalom jelképei uralják. Buddhista szemléletét tükrözik a domborművek is. Többségük a nép életét ábrázolja: asztalosok, szakácsok, hajósok, halászok, földművesek, pásztorok képei láthatók a szentély falán. Bemutatja a kocsisort is, amely a nagy köveket a fejtőhelyről angkorba szállítja. A harci jelenetekben a khmer sereg mindig győz, a chamok úgy hullanak csapásaik alatt, akár a legyek.
A királyi lakhely főépületei nagy teret zárnak körül, amelyen az ünnepséget és tornákat rendezték. Szükség esetén itt lehetett összevonni a palota védelmére kirendelt királyi gárdát. Angkor Thom központja Bayon egyben a mahájána buddhizmus fellegvára. A királyi szentélyt vizesárokkal vették körül. Ezen csak keskeny hídon lehetett átkelni. Partján a királyi gárda helyezkedett el.
A királyi székhely méreteiben egy közepes nagyságú európai városhoz hasonlítható. Hossza 35, szélessége 22 kilométer. Külvárosai alig voltak. A főváros lakóinak jólétéről az erdő lakói, vagy a távolabb élő népesség gondoskodott. Abban is különbözött a mai városoktól, hogy az istenkirály palotája és a hódolatára szánt térség aránytalanul nagy. Vatikán állam hasonlítható ebből a szempontból Angkorhoz. Ott is a szentélyek foglalják el a terület nagy részét. Angkor azonban felülmúlta mindezt. Csupán Bayon műhegyeit 200 óriás kőarc díszítette.
A város központjában megmaradtak a díszemelvények romjai, amelyeken a király, a családja és az udvar fogadta a nép hódolatát. Valószínű, hogy az emelvény egy részét még Angkor virágzásának időszakában lebontották. A palotával szemben öt kis kastély állt. Ezek a nagy becsben álló vendégek elszállásolására szolgáltak.
A mítoszok megelevenítésével VII. Yayavarman és művészei meg akarták valósítani a földöntúli világ egy darabját. Az istenkirály jelenléte egymagában is áhítattal töltötte el a tömeget. A rengeteg kincs, a sok arany és ezüst lenyűgöző élményt nyújtott, és azt az érzést kelthette a jelenlevőkben, hogy egy időben járnak a földön és a földön túli világban. Az uralkodó - akinek nem volt kétsége saját isteni mivoltáról - megalkotta Angkor Thomban a Nyugati Paradicsom minden gyönyörűségét, amely abban is különbözik a Tíz Gyönyörűségtől, hogy ebben a városban az élvezetek megszámlálhatatlanok, emberi ésszel felfoghatatlanok és szóval kifejezhetetlenek. Holott már a Tíz Gyönyörűség között is olyasmiket sorolnak fel, amelyek elmondhatatlan boldogsággal töltik el a lényt, aki érdemessé válik az élvezetére. Megláthatja a lótuszkelyhen ülő Buddhát, hallgathatja szavát, mellette haladhat a Tanítások útján, megszerezheti általa az Öt Tudást és örökké együtt maradhat vele. Együtt élhet már a bodhiszattvákkal, a többi között Avalokitésvarával, akinek egyetlen mosolyára napok születnek, és egyetlen sóhaja elsöpri a földi létet. De mindez csak az út. A Nyugati Paradicsom a megvalósulás, amely megtestesíti a Tant. Lakója úgy veti le vágyait, mint a koldus szánalmas rongyait. Testéből és lelkéből eltűnik a betegség, a kimerülés, nem ismeri többé az öregedést, a halált, a félelmet. A képzelet azonnali enyhülést hoz, és soha nem piszkolódik be. Fülében halk zene szól, de élvezheti a csöndet is, amely tökéletesedett itt, mint a legmagasabb hegycsúcs némasága.
Angkor Thom építője II. Szúrjavarman és VII. Yayavarman magas fallal vette körül a várost, hogy kirekessze belőle mindazokat, akiket az istenkirály méltatlannak talált a belépésre. A falon belül csak gondtalanok és kielégültek tartózkodhattak. Vasfegyelemmel összetartott hadsereg őrizte a gyönyörűségek résztvevőinek nyugalmát a külső támadó és a belső lázadó ellen.
Máté György: Kambodzsa tájfun után 17-22-ig

Ehhez a bőséges magyarázathoz nincs mit hozzátennem, legfeljebb azt, hogy emberpróbáló volt bejárni a magaslatokat. Matyit még menetközben elhagytam valahol, én felküzdöttem magam a második szintig, de aztán lecövekeltem, s egy lépést se tovább. Az előttem magasodó sziklafal meredeksége legalább 75 fokos volt, s a felvezető lépcsők magassága kb. 40cm, és szélessége mindössze 10-12 cm. Ehhez alpinistának, méghozzá fiatal alpinistának kellett volna lenni, mivel én egyik sem vagyok, letettem arról, hogy megmásszam ezt a monstrumot. Később láttam csak, hogy volt egy viszonylag könnyebb út, ahol korlát volt és egy kis ügyeskedéssel ide-oda lépkedéssel a lépcsőket is meg lehetett felezni. De, amikor ezt felfedeztem már nem volt hozzá elég idő, meg aztán lehet, hogy még így sem ment volna. Volt egy nő, aki a félúton megragadt, se föl nem tudott mászni, se lemenni, nem mert. Úgy kellett "lementeni". Betti és Péter sokat segítettek nekem és ők istápolták Laci bácsit is, aki csodával határos módon, a második szintig, velem együtt feljutott. Igazán rendes dolog Bettiéktől, hogy felvállalják az öregeket. Önkéntes, önzetlen karitatív tevékenység ez! Éppen ezért, mikor valahogy lekecmeregtünk, átvettem tőlük Laci bácsi kísérését a buszhoz, "vízszintesen" még én is használható vagyok.

Angkor Wat után ellátogattunk a Bayon pagodához, amely az egyik legszebb látnivalója (legalább is szerintem!) Angkornak. Miután megnéztük a lenti falon látható fantasztikus szépségű domborműveket, (melyeknek külön értéke, hogy a hétköznapi emberek életét is megjeleníti), felmentünk a meredek lépcsőkön, hogy testközelből is lássuk a hatalmas kőarcokat. Matyi nem jött fel, így egyedül mentem. Nem volt könnyű dolog, de megérte! A lépcsőn felérve közvetlen közelemben megláttam az első hatalmas kőarcot. Sokkoló hatása volt! Vannak az életben felejthetetlen pillanatok, ez ilyen volt. Csak álltam s megbabonázott pillantásomat nem tudtam levenni róla, mintha élne! Aztán még egy, majd még egy majd sok... Amerre mentem mindenütt ők néztek rám. Számomra hihetetlen, hogy a kőből egy szobrász mit tud kihozni, hiszen az anyag, eredendően kemény, ezek az arcok pedig lágyak, titokzatosak, sejtelmesek. A telt ajkak, mintha eleven test, eleven részei lennének, s szóra nyílnának, mondani akarnának valamit. Talán üzenetet a múltból, - nem tudom. Az arcok között nincs egyforma, az egyik mosolygósabb, a másik komolyabb, de amelyik komolyabb, annak a szája sarkában is van egy pici mosoly.

Azt hiszem már említettem néhányszor, hogy a kambodzsai mosoly egyedülálló, semmihez nem hasonlítható, egészen különleges.

"Emberi szó nincs erre a mosolyra, talán csak a Védák könyvének egyik versével lehet ezt a mosolyt megközelíteni:

Nem volt semminek nemléte, se léte,
nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? mi takarta, védte?
Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent a nap és az éjjel;
lélegzés nélkül lélegzett magától
az Egy, és magányát dobogta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett, s burkából kilángolt.

Megszületett a Szerelem, a lélek
magva és ura minden ösztönöknek;
nemlétig érő gyökerét a létnek
ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,
mi volt alul; és mi került fölébe?
Itt vak álmok, ott erők forradalma,
lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutattak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja?... Vagy nem tudja Ő se?

(A Védák 10. könyvének 129. költeménye,
Szabó Lőrinc fordítása)
(Máté György: Kambodzsa tájfun után 36-37 old.)

Ahogy próbáltam mindent befogni szemeimmel, mindent bejárni lábaimmal, éreztem, ez mind nem elég! Meg kell örökíteni a látottakat arra az időre, amikor a jelen múlttá válik, amikor az emlékezet cserbenhagy. Amikor még tudod, hogy valami csodában volt részed, de már nem tudod, mi is volt az a csoda. Meg kell mentenem az emlékezet számára a csodákat, meg kell mentenem mosolyokat!!! Leereszkedtem a meredek lépcsőn, megkerestem Matyit, aki éppen a domborműveket videózta és elkértem tőle a videót. Lihegve újból felmásztam, s mindazt, amit láttam, levideóztam. Sőt! Még többet is, hiszen nem voltam egyedül. Óhatatlanul is belekerült felvételembe élő személy, s ez így volt jó, így volt teljes! Én szeretem az embereket a képeimen (kivéve természetesen a fényképezőgépes japán turistákat!)

A Bayon (késő XII. század), Angkor Wattal együtt, a látogatók egyik kedvenc műemléke. A templomot kb. 100 évvel Angkor Wat után építették. Bár alapvető szerkezetét és a régebben épült részeit nem ismerjük, az biztos, hogy Bayont egy korábbi épület tetejére építették és a templomot nem egyszerre építették fel, és sok változáson ment át. A mai Bayon hatalmas központi tornyával a XIII.sz-ban épült és a művészeti stílus harmadik fázisához tartozik. VII. Yayavarman célja a főváros újjáépítése volt. A királyság életébe új erőt vitt, és a khmerek csodálatos jövőjéről álmodott. Ennek megvalósítása érdekében építtette Bayont. Olyan grandiózus építményt tervezett, mint egy templom-hegy. A tornyok, mind a négy oldalán hatalmas arc látható, mely arc a tudósok vitáinak tárgyát képezi. Néhányan úgy gondolják, hogy a Bodhisattva Avalakiteshvarat szimbolizálja a templom buddhista jellege miatt, de az általánosan elfogadott állítás szerint a tornyok arcai VII.Yayavarman királynak állítanak emléket és az ő hatalmasságát, szimbolizálják. Az építészeten és a mosolygó arcokon kívül Bayon hírességét növelik a domborművek, amelyek mind a belső, mind a külső galériákon láthatók. A külső galérián látható domborművek egyedülállóak, mivel nagyon sok jelenet a mindennapi életet ábrázolja.
(Kambodzsai angol nyelvű magyarázat fordítása)


Dzsungellel benőtt részhez érkeztünk, melyet a Kormány meg sem próbál kitisztítani, "rendbehozni". Ennek oka nemcsak az iszonyatos pénz, ami nincs, hanem az is, hogy itt már szét sem lehetne választani a köveket és a fákat. Annyit azonban megtettek, az utat megtisztították és járhatóvá tették a turisták számára. (Már csak azért is, mert tele volt ez a terület is taposóaknákkal. Itt is folytak a harcok a vietnamiakkal. Gergő külön felhívta a figyelmünket arra, hogy ne térjünk le az útról.)

Ta Prohm, (korai XIII.sz.) Ezt a templomot a régészek érintetlenül hagyták s csak egy utat tisztítottak meg a látogatóknak. Mivel eredeti állapotában látható, megtapasztalhatjuk a néhai felfedezők érzéseit, mikor a XIX. sz. közepén felfedezték a műemléket. A Ta Prohm kolostor komplexum. Angkor egyik legnagyobb műemléke. Egy szanszkrit felirat a köveken elmondja nekünk, hogy 79 365 emberre volt szükség, hogy fenntartsák az épületet. többek között 18 magasrangú pap lakott itt, 2740 hivatalnok, 2.202 segéd és 6l5 táncos.
(Kambodzsai angol nyelvű magyarázat fordítása)

A központi szentély falaiban látható lyukakban valamikor gyémántok voltak, persze ezek a későbbiekben eltűntek.
(Li és Gergő magyarázata)

Ez után mentünk a "fürdős templomba" a Neak Peanba, mely a XII.sz. végén épült .

"Az egymásba fonódott naga" úgy épült, mint egy sziget, 350 m2-en a Preah Khan közepén, egy négyszögletű medencével a középen, melynek közepén egy kör alakú medence van, vízköpők állnak mindegyik oldalán, melyből a víz kis szentélyekbe ömlik, amelyek a Himalájában lévő szent tóra az Anavatapta tóra emlékeztetnek, melyet gyógyító ereje miatt tisztelnek.
(Kambodzsai angol nyelvű magyarázat fordítása)

Ahogy közeledtünk a fürdő felé, megcsapott bennünket a gyógyfüvek illata, ott úszkáltak a főmedence sekély vizében. A levegőben levő párásság, még jobban felerősítette ezt az illatot, mely kellemes volt, fűszeres, bódító. A medencét oroszlán, ember és lófejek díszítik. Az emberfej nyitott szájából csorog le a víz a lenti medence szentélyébe. A fürdő partján zenekar játszott, valódi kambodzsai népzenét, különös, általunk nem ismert hangszereken. Mikor megálltunk mellettük, vettük észre, hogy valamennyien nyomorékok. Az egyiknek fél karja volt, a másiknak a lábai hiányoztak. Volt köztük vak és az egyik, természetellenes helyzetben tartotta a fejét. Gondolom, valamennyien a háború áldozatai. Ez a nyomorék zenekar itt, most egy egész népet képviselt, akiket sikerült csaknem teljesen kiirtani, ( a 7 millió lakosból 3 millióan pusztultak el a Pol Pot rezsim alatt!), s aki megmaradt közülük, azok nagy része, így kell tengesse életét. Valószínűleg taposó aknára léphettek, hisz egész Kambodzsa alá volt aknázva velük. A polgári áldozatok száma nagyobb volt, a katona áldozatokénál. Talán sehol a világon nincs ennyi nyomorék, s ez alól nem kivételek a gyermekek sem. Megrázó látvány volt látni ezeket a szerencsétleneket, akik összeadva azt, ami a testükből megmaradt, leültek ide a medence partjára zenélni, megmutatni a világnak, hogy így is lehet, - csonka félemberként is, - szeretni az életet, mert az életnek értéke van! Keserves és naponta ismétlődő küzdelem lehet nekik ide eljutni. És ők jönnek, mindennap jönnek! Hihetetlen erő van zenéjükben, erő és optimizmus, ez a zene a túlélés diadaláról szól!

Magunk mögött hagyva Nean Peant, elérkeztünk utolsó látnivalónkhoz, a Preah Khanhoz (a király titkos kardja)

Preah Khant VII. Yayavarman építtette édesapja emlékére. Ez egy téglalap alakú királyi város 700x800 méteres, várárokkal körülvéve, hasonlóan Ta Prohmhoz, de csak négy fallal. Kelet felé egy eredetileg csónak kikötőnek használt terasz nyílik. A nagy domborműves sírkő, melyet 1939-ben fedeztek fel, arról mesél nekünk, hogy a templomot a király apjának tiszteletére emelték. Utalás történik benne, egy kis kő épületre is, a 4 fallal körülvett területen, a "tűz házának" nevezve azt, talán, a zarándok látogatóknak szánták. A középső tornyon lévő sok üreg valószínűleg a bronz burkolat rögzítésére szolgált.
(Kambodzsai angol nyelvű magyarázat fordítása)

A XII. században a birodalom egyeteme. Templomként és oktatási központként funkcionált. Itt laktak a nemzetközi táncos lányok. 1192-ben épült a király édesapja számára. 102 tornya van. Az északi kapun léptünk be a területre. A híd korlátja a híres, már oly sokszor látott tejtenger köpülését ábrázolja.
(Li és Gergő magyarázata)

Ezt a részt is benőtte a dzsungel. A hatalmas fák gyökereikkel egyszerre feszítik és összetartják a köveket, ezáltal az ember alkotta mű és a természet elválaszthatatlanul, és örökre összefonódik, eggyé válik. Már nem tudnak egymás nélkül élni! A hatalmas fákat a kövek tartják és a köveket meg a fák. Különös és elragadó szimbiózis, mely lenyűgözi a látogatót. Különös hangulat fog el, ahogy körüljárjuk a templomot, s előre botladozunk a félhomályos folyosókon. Észre sem vesszük, de teljesen elveszítjük realitásérzékünket. Álomvilágba kerülünk, ahol bűbájos apsarák bújócskáznak és fogócskáznak egymással, a legváratlanabb helyekről bukkanva elő. Itt vagyok, fogj meg, ha tudsz, ingerkednek velünk, s a következő pillanatban már eltűnnek a szemünk elől, hogy aztán máshol ismét előbukkanjanak és csúfondárosan, egyre beljebb csalogassanak bennünket a folyosók labirintusába. S mi megbabonázottan megyünk utánuk. Nemcsak mi kerülünk bűvkörükbe, hanem már sokkal előbb, a fák is! Esetlen gyökérujjaikkal, vágyakozva nyúlnak utánuk, de nem érintik meg őket. Olyan ez, mint egy tiszta, soha be nem teljesülő szerelem, mely megelégszik azzal, hogy szolgál, hogy óv és véd. És a kedves kis apsarák hálásak ezért az alázatért. Hálából táncolnak a fáknak. Táncukhoz a kabócák szolgáltatják a zenét, s ahogy fokozódik a hangulat, úgy lesz egyre szenvedélyesebb a tánc és egyre vadabb a zene. Egy-egy majom sem akar kimaradni a mulatságból, éles, hangon belerikolt a "kabócazenébe". A levegő tele van fülledt erotikával. Alig kapunk levegőt. Iszonyatos a hőség, és a páratartalom, csaknem elviselhetetlen. Tapad ránk a ruha, de észre sem vesszük, annyira hatalmába kerít a helynek a hangulata. Aztán kiérünk a templomból. A kapunál álló két fejetlen őr búcsút int: menjetek békével! Elhagyva a kőfolyosókat, természet alkotta zöld alagúton folytatjuk utunkat, a nyugati kapu felé. A fák sűrű lombkoronája összeborul felettünk. A fáradtságtól, hőségtől és az élménytől szinte letaglózottan, elnehezült léptekkel vánszorgunk, a kijárat felé. A csendet nem töri meg emberi beszéd. A távolban feltűnik a nyugati kapu. Túloldaláról vöröses fény világít, a lemenő nap fénye. A kapu feletti hatalmas kőarc sokatmondó rejtélyességgel mosolyog, s bátorítóan bíztat: lépj át a kapun, ne félj! A kapuk azért vannak, hogy átlépjenek rajtuk! S mi az elmúlt órák varázslatának hatása alatt, bátran megtesszük az utolsó lépést, magunk mögött hagyva e felejthetetlen kőből-fából szőtt álomvilágot, s szinte azonnal, minden átmenet nélkül találkozunk az élettel. A kapu boltíve alatt 4-8 éves, bűbájos eleven apsarák járják táncukat, maszatos kezecskéjükkel bájosan utánozva kőtestvéreik mozdulatait. Pörögnek, forognak, hajladoznak és mosolyognak, igazi, hamisítatlan kambodzsai mosollyal. Ennivalóan aranyosak és vidámságuk sikeresen zökkent vissza minket a való életbe. Véget ér az álom!


December 13.

Ja, arról nem is írtam, milyen bajban vannak ezek a szegény kambodzsaiak a mi neveinkkel. Voltunk mi már Matyival Mrs. Nandorne és Mrs. Laszlone, Legújabb variációjuk az volt, hogy átkereszteltek Nandrone Czeinernek. Jót mulattunk különleges neveinken. Nekem ez a Nandrone név kifejezetten tetszik! Persze, megértem, tanácstalanságuk, hiszen általában a külföldieknél elől szokott lenni a keresztnév és utána jön a vezetéknév.

Elérkeztünk utunk végéhez, Nandronénak - azaz nekem - és Laszlonenak már csak az utazás van hátra, a hosszú és fáradtságos utazás. Reggel korán indultunk Siem Reapból Bangkokba, majd onnan pár órás várakozás után Ammanba. A bangkoki repülőtéren vettem Zolinak egy pólót, méregdrágán. Igaz, nagyon szép! Ezzel pénzem végéhez értem, most már csak kuncog a krajcár a pénztárcámban, illetve még az sem, mert van 1 dollárom, l bathom, 9 forintom, s ez a világon semmire sem elég. Egyébként a repülőtéren szemérmetlenül drága minden! Nézelődés közben csodálatos könyveket láttam, álmodozási szinten nézegettem őket.

Elég későn értünk Ammanba, legalább is nekem úgy tűnt, a fáradtságtól alig láttam. Hát ez a tranzitszálló, nos, ez nem volt valami fény. A szoba és fürdőszoba viszonylag tiszta volt, az ágy kényelmes, de a folyosó!!! Azért írtam három felkiáltójellel, mert elképesztően kopott és koszos volt. Nem tudom, hogy lehetséges ez! Egy légitársaság tranzitszállójának szerintem nem ilyennek kellene lennie. Jó, hogy itt csak átutazók vannak, de hát, azok is emberek! A padlószőnyegen óriási olajos foltok, a szőnyeg rongyos és kirojtosodott, eredeti színe a kosztól felismerhetetlen. S ez még a legjobb emelet lehet, mert itt vannak a külföldiek, gondolom a hazaiak szobái még lerobbantabbak lehetnek. (Persze az azért jó, hogy a hosszú utat egy éjszakai alvással megszakítjuk!) Lementünk vacsorázni. Nem volt túl nagy választék, s én talán a folyosói látvány miatt, a konyhájuk tisztaságában sem bíztam. Alig bírtam pár falatot lenyelni, nem volt hozzá gusztusom. Fent a szobánkban, biztos, ami biztos, felhajtottam egy stampedli konjakot, úgy éreztem sürgősen fertőtleníteni kell magamat, na meg aztán, miért cipeljem haza az italt, az is súly. Siettünk lefeküdni, mert reggel korán indul a gépünk. Most már húzunk hazafelé, mint a vadludak, holnap ilyenkor már otthon leszünk.

December 14.
A gépen Annamáriával és Tamással ültem egy sorban, Matyi meg az Eszterrel.
Ahogy vízszintesbe kerültünk, elkezdtem írni az útinaplót s a továbbiakban megszűnt körülöttem a világ! "Alkotásnak" szenteltem légi életem, hogy, amit eddig csúnyán elhanyagoltam, megpróbáljam valahogy behozni. Valószínű, de a közeljövőben biztos, hogy otthon nem lesz alkalmam naplóírásra, ki kell használnom, tehát ezt a hosszú holt időt. Hála Istennek hangulatom is volt az íráshoz, így aztán a tollam gyorsvonati, pontosabban, hogy stílszerű legyek repülőgépnyi sebességgel szántotta a papírt Elképesztően hamar 35 oldalnyit megírtam, igaz nyers fogalmazásban. Viszonylag könnyű dolgom volt, hiszen friss volt az élmény, méghozzá minőségi élmény! Ha rangsorolni kellene eddigi útjaimat, egészen biztos, az első tízben benne volna ez a mostani. Misi cukkolt, hogy irodalmi Nobel díjra törekszem. Nem is volna rossz, csak hát engem - eléggé el nem ítélhető módon - eddig elkerültek a Nobel díjak, s félek, ezután sem lesz másképp. Pedig problémáim zöme egy "nobeldíjnyi" kis vagyonnal megoldható lenne. Sajnos Montecuccolinak igaza volt a pénzzel kapcsolatban, utálom is érte!

Míg én békés lélekkel alkottam, Matyi kezdte szétszerelni a repülőgépet. Állítólag valamit akart állítani a szellőzésen, s egyik alkatrész a másik után hullott az ölébe. Szerencsére, mielőtt atomjaira szedte volna a gépet, abbahagyta. Elég ócska masinával jöttünk, mert én véletlenül a tollammal megböktem az ülésem karfáját és az beszakadt. Ez hogy lehetséges, néztem döbbenten a karfát?! Kiderült, hogy míg a mások karfáit masszív kemény alumínium burkolat borította, az enyémet csak "alufólia". Ez nem vicc! Kétségkívül ügyes munka volt, hisz eddig én sem vettem észre, szépen csillogott, de most a titok lelepleződött. Próbáltam eltakarni a toll ütötte sebet, de nem nagyon sikerült, megbékéltem a helyzettel és lyukas karfával utaztam tovább.

Sajnos Rómában leszállt a gépünk és igen hosszan várakoztunk. A római repülőtéren sokan szálltak fel s valóságos invázió lepett el bennünket. Tanakodtunk, milyen nációhoz tartoznak, de nem jöttünk rá. Sötétbőrűek voltak, de nem olaszok. Nem hinduk, nem burmaiak, nem kambodzsaiak, nem is albánok vagy spanyolok. Valami olyan nemzet tagjai lehettek, ahol még nem jártam. Idegen arcvonások, de nagyon jellegzetesek. Meglehetősen nyugtalan népség volt, állandóan cserélgették a helyeiket, volt közöttük állapotos nő, selyemfiú, és voltak zenészek is, legalábbis csomagjaikból ítélve azok. Titokzatosak voltak, rejtélyes nyelven beszéltek, s nem lehetett tudni, honnan jöttek, és hová mennek. Ahogy elnéztem őket, úgy éreztem, mintha valami furcsa filmet néznék.

Szerencsésen megérkeztünk Bécsbe. Misinek és Zsókának a kofferja tönkrement az utazás során. Elmentek jegyzőkönyvet felvétetni. Így kicsit későn indultunk haza. Az Agra képviseletében Kati jött elénk s hozta a télikabátokat. Furcsa volt a forró nyárból hirtelen bepottyanni a mínusz l7 fokos télbe. Az utakat vastag hóréteg borította. Amerre néztem mindenütt havas tájat láttam. Ezek szerint fehér karácsonyunk lesz. Egyszerre rám tört az aggodalom. Vajon mi van az itthoniakkal, Nórával és a gyerekekkel, Györgyiékkel, Öcsivel. Percek alatt aklimatizálódtam, hőmérsékletileg épp úgy, mint "gondilag". A hőmérsékleti különbség csaknem 50 fok volt, a hangulati, több mint 100. A Hősök terén már várt a családom, s hamarosan megtudtam, nem véletlenül aggódtam értük. Az utazás viszont gyönyörű volt, minden képzeletet felülmúlt. Csodálatosan feltöltődtem az elmúlt három hét alatt Szükségem is volt rá! Biztos vagyok benne, éppen ez az élmény fog erőt adni az itthoni nehézségek elviseléséhez. Hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetővé tette ennek a három rendkívüli országnak a megismerését. Csodaváró szemekkel indultam útnak és csodát látó szemekkel tértem vissza. Istenem köszönöm!