Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Czeiner Nándorné
Thaiföld - Laosz útinapló

http://www.agra.hu/cikkek/utibeszamolok.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
2001. december 3-tól december 9-ig

Burma útinapló
Kambodzsa útinapló


Elöljáróban: Thaiföldről nem írok részletes ismertetőt, hiszen itt csak átutazóban vagyunk, s Bangkokon kívül, mindössze Wat Chaimongkhonban és Ayutthayában voltunk. Ezekről a helyekről részletesen, burmai útinaplómban írtam, utazásunk időrendi sorrendjének megfelelően.

December 3. folytatása
Bangkokban töltöttünk egy éjszakát és egy jó félnapot, így legalább erről a hatalmas világvárosból is kaptunk némi ízelítőt. A repülőtéren egy nagyon kedves, és nagyon aktív, - szerintem túl kedves, és túl aktív, - idegenvezető várt minket, aki rettentő nagy elánnal vetette be magát belénk. Először is megtanított bennünket köszönni. Szabati kha - ez a thai nők köszönése. A férfiaké hasonló, de azt nem jegyeztem meg, azt hiszem ott még egy r betű is van! S ehhez még kézösszetétel és mély meghajlás is dukál. (Na, kíváncsi vagyok közülünk hányan fognak így köszönni!) Aztán elmondta, mi mindent fog nekünk ez alatt a fél nap alatt megmutatni. Hát nem mondom, zsúfolt program lesz. Ma este már nincs program - szerencsére, - ugyanis nagyon fáradtak vagyunk. Hotelszobánk szép, tiszta rendes, ki sem pakoltuk (minek?!) csak a hálóinget és tisztálkodószereket, tusoltunk, s dőltünk be az ágyba.

December 4.
A thaiak Khrung Thepnek nevezett városa, (angyalok nagy városa) Bangkok. Folyóján a Menam Chao Prayan-on hajóztunk végig, több helyen kiszállva. Füllesztő volt a hőség. Valószínűleg az áradás következtében a vízben rengeteg hulladék úszott. A folyó hossza 365km, eredetileg 4 folyó folyik itt össze, s kb. 20 mérföld után ömlik a tengerbe. A folyó fő közlekedési eszköze a városnak. Bangkokban százezrek laknak a folyó hátán. Tehetik, mert a Menam méltóságteljes lassúsággal, lustán, alig láthatóan folyik a tengerbe, sodrása nem veszélyezteti, a vízbe pottyant gyerekeket, akik rendszerint a járással együtt tanulnak meg úszni. Mármint a folyón élő családok gyerekei. A Menam és a Bangkokat keresztül-kasul átszelő mellékágai, csatornái néhány évtizeddel ezelőtt még a főváros fele lakosságának adtak otthont. A víz fölé bambuszból épült cölöpházakban, főként pedig a folyón és a csatornák - a klongok - vizén ringó bárkákban, ma is százezren laknak, közben azonban Bangkok lakossága négyszeresére nőtt és már túllépte a 6 milliót. Sajnos most éppen az áradás miatt a klongok le vannak zárva, így nem tudtunk oda behajózni, pedig érdekes lett volna! Amerre csak néztünk, a folyó mindkét partján, a bódék és luxusvillák mögött jellegtelen toronyházak sorjáztak, köztük szörnyen ízléstelenek is, például láttunk egy "isten tudja hány emeletes monstrumot", tetején "bazilika-szerű" kupolával, esküszöm úgy állt rajta, mint tehénen a gatya. Ahogy elnéztem ezt az ellentmondásos városképet, kezdtem megérteni, miért mondják, hogy Thaiföld az ellentétek országa. ltt a nyomorúságos, sietve összetákolt víz és csatorna nélküli viskók mellett, ott láthatjuk a világ legelőkelőbb szállodáját az "Orientalt", ahol arannyal díszített márványtermekben, orchidea özönben fogyaszthatják délutáni teáikat a gazdag turisták. Ellentétet érzek a modern életvitel, a játékkaszinók és mulatók világa és a hagyományok tisztelete között, mintha az emberek is valami furcsa kettősségben élnének, egyrészt tisztelik a múltjukat, de ugyanakkor kísértésbe hozza és megmételyezi őket a modern világ. Kétségtelen, hogy az "Aranyháromszög" országai közül a legfejlettebb Thaiföld, a legfejlettebb az infrastruktúrája, technikája, de ugyanakkor ennek óriási ára van. Adóssága milliárdos nagyságrendű, sokkal több, mint szomszédaié, például Burmáé és valahogy elvesztette egyéni arcát is. Az egyre jobban terjedő drogfogyasztás kikezdte az emberi lelkeket is, a bűnözés, ijesztő méreteket öltött. Aki meg tudott maradni vallásosságában, az türelemmel viseli a gondokat, a szegénységet. A "Mai pen rai", (nem számít) hangoztatása nem üres szólam, buddhista filozófián alapszik. Mindig őrizzük meg mosolyunkat, - vallják, s talán ezért is lett Thaiföld az idegenek számára a mosoly országa. Nem tehetek róla, de - talán éppen "csupa mosoly" és "mindig mosoly" idegenvezetőnknek köszönhetően, - nekem az a benyomásom, hogy elvesztett arcukat pótolják mosollyal, (keep smiling!) ami nem tűnik valóságosnak, mert nem a lélek mélyéből jön, az egész valahogy olyan mű, olyan - jobb kifejezést nem találok - amerikai!

Első megállónk a Bath Arun (Hajnalpír) pagoda volt.

A templomban a fő helyen egy öreg cserkész kinézetű alak trónolt. Éppen kérdeztük volna, hogy ez ki, mikor az idegenvezető máris belekezdett Taxin király méltatásába. Thaiföld függetlenségét ennek a királynak köszönheti, 1997-80-ig uralkodott. Halála után a Ráma dinasztia vette át az uralmat. Idegenvezetőnk hirtelen megállt, egy hatalmas családi csoportkép előtt. Hosszan magyarázta a családfát, a rokoni összefüggéseket. Kezdte I. Rámával. Mikor elmondta róla a tudnivalókat, - lassan és alaposan, - áttért II. Rámára. Ahogy rápillantottam a képen látható népes családra, kezdett nagyon elegem lenni Rámáékból. Valahogy nem volt elég levegő a helyiségben, és iszonyatos volt a tömeg. Vezetőnk kényelmes precízséggel magyarázott, véletlenül sem hagyva ki senkit. III. Rámánál már ott tartottam, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni. Azután mégis maradtam, elvégre egy királyi családdal, ilyet nem tesz az ember. Szerettem volna kicsit felpörgetni idegenvezetőnket, de teljesen hiába is tettem volna, megszállottan magyarázott. Nem vette észre, hogy fogy körülötte a hallgatóság. Te jó Isten, mikor érünk a végére?! Nem tehetek róla, Rámáék története nem csigázta fel érdeklődésemet, tulajdonképpen dög unalom volt egytől-egyig, illetve....... Egyszer csak megpillantottam a képen, egy marha csinos, magas barna fiatalembert, ez igen! - VIII. Ráma volt. "Csupa mosoly" éppen arról beszélt, hogy őt, sajnos meggyilkolták, máig is tisztázatlan körülmények között. Ez az én formám..... az egyetlen érdekes figurát! Talán éppen csinossága irritálta a rokonságot, s emiatt tették el láb alól! (Persze senki nem mondta, hogy a rokonság volt, én csak gyanítom, mert királyi családokban általában így szokás!)

Matyi nem akarván felmászni meredek lépcsőkön a sztupára, - ideadta a videót s én kedvemre videózhattam. Gyönyörű dolgokat láttam! Kameravégre kaptam a tányér alakú kerámiadíszeket, a sztupát tartó démonokat, egyik szebb, mint a másik! Remélem Matyi megdicsér majd ezekért a felvételekért.

Rövid séta után visszaszálltunk a hajóba, s indultunk tovább. Észrevettem, hogy a hajóskapitány felesége egy nagy kendőben, kenyereket hoz. Nocsak, talán kapunk valamit enni! Tévedtem, nem nekünk, a halaknak hozta. Kiosztotta ugyan köztünk, de csak azért, hogy dobáljuk be a halaknak. Hajigáltam is nekik szorgalmasan, Matyi meg videózott Falánk, verekedős népség volt, elkapkodták egymás elől, most megtapasztalhattuk, hogy a halaknál is van kenyérharc!

Ezután megnéztük a királyi bárkákat. Sajnos fényképezni nem lehetett, pedig a hajóorrok csodálatosak!


Következő állomásunk a Borom Phirom, a királyi palota volt. Csodálatos! Szemkápráztatóan csillog-villog az egész! Iszonyatos mennyiségű itt az arany és a palotaőrző hatalmas szobrok (jakok) félelmetesek, hátborzongatóak szörnyűek és gyönyörűek!

A palota közelében van a Wat Ohra Kaeo templom, ahol a Smaragd Buddhát őrzik. A szentély körül aranyozott félig állat, félig ember szobrok (kinnarák) állnak őrt.

A jaspisból faragott kis műalkotás az ország legtiszteltebb Buddha-szobra. Drágakövekkel díszített ruháját csak a király cserélheti ki; erre megszabott időközökben kerül sor, nagy pompa közepette. Ezerarcú világunk Ázsia-Ausztrália Thaiföld fejezet 398.old.


A Smaragd Buddhának különös története van.

Egy vadász nem nagy sikerrel űzte a vadat, - alig tudott annyit elejteni, hogy magának és családjának elegendő élelem jusson; mintha átok ült volna rajta! Vad volt mindenütt bőségesen, de amint ő megjelent, eltűnt mind, mintha a föld nyelte volna el. Ha mégis sikerült egyet-egyet becserkésznie, és olyan közel jutnia hozzá, hogy számszeríjával megcélozhatta, a lövés nem tett kárt az állatban, - a nyílvessző az utolsó pillanatban letért pályájáról, vagy csak lehullott, mintha falba ütközne. Tőrei, vermei, hurkai, csapdái üresek maradtak, - rejtélyes módon mindig úgy, hogy látszott, megfogták a vadat, de az mégis elszabadult.
Egy napon nagyon messzire követte a kiszemelt zsákmányt, túl azon, ahol addig valaha is járt. Úgy látta a vad egy barlangban tűnt el. Követte és belépve a barlangba, - melyben embernek semmi nyoma nem látszott, - a sötétségben zöldes derengést látott. Félve, óvatosan közelített - hát egy gyönyörű szobor fénylett a feketeségben!
Egy ideig nem mert közelíteni, azután mégis odalépett és megbabonázva nézte a kristályszerű anyagú ülő alakot. Majd virágokat szedett és illatos füstöt adó gyantával átitatott pálcákat gyújtott a szobor előtt. Ezután mindig könnyen, bőségesen ejtett zsákmányt. A vadász ezután nem mulasztott el a zsákmányból illő részt a csodatévő szobornak juttatni: mindig megkente vérrel annak száját.
Később már nem félt a Buddha-szobortól - mert az volt; de ezt a szellemhitű (animista) vadász honnan tudhatta volna?
Végül úgy gondolta: nem fog többé nagy távolságokat bejárni a szobor miatt, hiszen vadat mostanában bőven ejthet a faluja közelében is. Így a szobrot (miután gondosan tisztálkodott és ünneplőbe öltözött) óvatosan iszákjába rejtette és hazavitte. Itt még bőségesebben jutott a szobornak szép virág és illatos füstölőpálca, gyertya. A legfontosabb a véráldozat sem maradt el sohasem.
Egy idő után - ahogy az lenni szokott - híre ment az ember kivételes és soha el nem maradó vadászszerencséjének. A herceg fülébe is eljutott a mendemonda, és embereit elküldte, vizsgálják meg a dolgot. A mi emberünk (jó lelkiismerettel, hiszen rosszat nem tett), nem titkolt semmit, megmutatta a házában, nagy becsben őrzött szobrot. Az előkelők rögtön látták, hogy az egyszerű vadász házánál méltóbb hely illeti meg a szobrot! Kellő (?) kártalanítás után magukkal is vitték és a Smaragd Buddha - mert hiszen róla volt szó egész idő alatt - hamarosan eljutott a királyig.
A csodatévő szobor új tulajdonosa, a király azonnal hozzálátott, hogy palotájánál is méltóbb helyet építsen a csodatévő szobor számára; hiszen ha egy ember hódolata elegendő volt arra, hogy annak a megélhetését biztosítsa, - akkor a király áldozata az egész népet boldoggá teheti!
A király építette új pagodában - annak idején úgy látszott - "végleges" otthonra talált a szobor, amely egyébként nem smaragd, "csak" jade. Az, hogy "végleges", azért került idézőjelbe, mert, mint mindjárt látni fogjuk, története során csak ritkán volt tartósan egy helyen, és sokan úgy gondolják (remélik!) hogy még most sincs a végleges helyén.
Egyes források szerint a Smaragd Buddha kétezer éves! Indiában készült, még i.e. 43-ban, és onnan háromszáz év múlva, vészterhes időkben jobbnak látták Ceylonba (Sri Lankára) menekíteni. Innen aztán tovább vándorolt Angkor Thomba (Kambodzsa), de csak azért, mert hajója viharba került, és nem tudta eredeti úti célját elérni; az eredeti rendeltetési hely ugyanis, vagy Pagan (Burma), vagy Ayuttaya (Thaiföld) lett volna. Végül mégis eljutott Thaiföldre, mégpedig igencsak érdekes körülmények között!
Angkor Thomból az ereklye hamarosan Angkor Watba került át (abba a templomvárosba, mely minden idők egyik legszebb építménye Délkelet-Ázsiában). Amikor a thaiok betörtek a khmer birodalomba, és leverték, kifosztották Angkor Watot, magukkal hurcolták annak kincseit, - közöttük a legbecsesebbet, a legendás Smaragd Buddhát és a legbájosabbakat, az udvari templomi szolgálatra felnevelt-kiképzett táncosnőket! Így honosodott meg a sziámi udvarban Ayuttayában a rituális táncforma (melyet máig is megcsodálhatunk például a bangkoki Erevan-szentély előtt, ha szerencsés csillagzatunk odavezérel).
Most már csak az a kérdés: a táncosnők "elhódítását" minek lehet tekinteni; szellemi exportnak aligha, hiszen az eredeti tulajdonos szándéka ellenére történt. De szellemi importnak se, mert egy táncosnő legfőbb értéke esetleg nem a szelleme.
Ej, - de hiszen ez profán beszéd; a táncosnők nem mulatóban léptek fel, hanem a szertartások résztvevői (mégpedig igen fontos szereplői) voltak, és azok ma is.
Ezután egy időre eltűnt a Smaragd Buddha, majd (a barlangban való fölfedezés után) Csiangmaiban őrizték. Itt a kormányzó - jó oka volt rá! - vastag lakk- és gipszréteggel, majd arannyal boríttatta be a mintegy 75 centiméter magas szobrot és idővel szerencsésen feledésbe merült, mit rejt a megtévesztő felszín. Ám egy napon villámcsapás érte a pagodát, melyben állott és a drágakőhöz képest koldus-köntös alól előbukkant a Smaragd Buddha!
A nép nagy tisztelettel övezte - vesztére, mert a hír Csiangmaiban székelő király fülébe jutott, aki azonnal díszes küldöttséget menesztett érte. Ünnepélyesen, elefántháton utazott a szobor Csiangmai felé, ám oda csak sok év múltán érkezett meg!
Nem, az út nem tart ilyen soká elefántháton! Az történt, hogy egy útelágazásnál az elefánt nem volt hajlandó a kellő irányba menni: inkább Lampangba igyekezett. A király ebben égi jelet látott, és ezen a helyen építtetett egy új pagodát, amely máig is őrzi a szobor nevét, - de magát a szobrot nem, mert egy új király már nem törődött az egykori elefánt kedvével és mégiscsak Csiangmaiba hozatta a szobrot.
Innen viszont a laoszi király - Szetthathirat - "térítette" el (az a király, akiről az egyik vientiáni főutcát elnevezték). Mentségére szolgáljon, hogy előbb lett Csiangmai királya, mint Luang Prabangé; amikor viszont otthon is megüresedett a trón, sietve elfoglalta azt, és magával vitte a Smaragd Buddhát. Igaz, elhagyott népének azt ígérte: "csak rövid időre", aztán hamarosan visszajuttatja. Ám erről, - nyilván - megfeledkezett, és a Smaragd Buddha igen jó "társaságban" töltötte idejét Luang Prabangban, ahol együtt őrizték a másik nevezetes szoborral az arany Pra Banggal - a város névadójával.
Az utóbbi ma is Laoszban van, de a Smaragd Buddha hamarosan továbbutazott Szetthathirattal Vientiánba, ahonnan 1778-ban egy thai tábornok (aki fölégette a várost és lemészároltatta annak lakóit) zsákmányként magával vitte Bangkokba; így került ismét Thaiföldre. Ma a bangkoki királyi pagoda legfőbb kincse.
A teljességhez tartozik, hogy ugyanakkor a Pra Bangot is elvitték, de ezt a thai uralkodóház harmadik tagja később visszaadta Luang Prabang királyának.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 143-146 old.

Mint olvastuk, elég sok kalandja volt szegény Smaragd Buddhának, ha rajtam állna inkább vándor, vagy utazó Buddhának hívnám. A laosziak nyilván úgy érzik, jogtalanul került ide, a thaiföldiek, meg ugyancsak sajátjuknak érzik, bizonyára Kambodzsában is sajnálják, hogy elkerült Angkor Thomból. Tulajdonképpen egymástól lopkodták, és a köztük dúló háborúk, szinte "legalizálták" ezeket a rablásokat. Mindenesetre kezdem megérteni, hogy a laosziak miért szidják a thaiföldieket, a thaiföldiek a laosziakat, de más ügyből kifolyólag a burmaiak is szidják thaiföldieket és thaiföldiek is Burmát Ayuttaya lerombolása miatt. (így van ez már a szomszédoknál!) Szegény kis Buddha meg hol ide megy, hol oda, vándorol, s gondolom már maga sem tudja, hol van igazi otthona. Talán leginkább a hajdani vadász házába vágyna vissza, de az már nem él. Mindenesetre itt Bangkokban megvan kosztja, kvártélya, maga a király öltözteti, tisztelik, szeretik, panaszra tehát nincs oka!

Volt még egy kis idő indulásig. A többiek elmentek étterembe enni, mi Matyival nem akartunk költeni, - egyébként bathunk sem sok maradt - az utcán vettünk két csirkecombot, felvittük a szobánkba és bűnös falánksággal vetettük rá magunkat. Fantasztikusan jól esett, remélem, megússzuk betegség nélkül! A csirkecomb után dermaforinnal lekezeltem saját combomat, a nagy hőségben ugyanis alaposan kidörzsölődött, s fáj. Holnap nadrágot veszek. Persze, kell nekem ilyen kövérnek lenni?!

Ez után már csak a búcsú volt hátra "csupa mosolytól". Összetett kézzel, mélyen meghajoltam előtte, s elrebegtem egy "Szabati Kha"-t, ennyit igazán megérdemelt. Visszahajolt.

Bangkokkal tehát végeztünk, irány LAOSZ.


Mielőtt azonban elkezdeném laoszi beszámolómat, lássuk csak, mit is kell tudnunk erről az országról:

Az európaiak jobbára csak az indokínai háborúk harctereként ismerik Laoszt. A nyomorúságos, szegény ország, amelynek pedig gazdag nyersanyagkincsei vannak, hatalmasabb szomszédai Thaiföld és Vietnam közé beszorítva, még mindig ki van szolgáltatva az idegen érdekeknek. Laoszban a nagyhatalmak, valamint a thaiföldiek és a vietnamiak keverik a kártyákat.


Földrajzi adatok:

Területe: 236 800 km2
Kiterjedése: keleti-nyugati irányban 45km,
északnyugat-délkeleti irányban 1100km
Legmagasabb pontja:
Phou Bia 2820m
Leghosszabb folyó: Mekong,
laoszi szakasza 1600km (teljes hossza 4184km)

A hosszan elnyúló tengertől elzárt ország az indokínai-félsziget közepén terül el.


Természeti viszonyok:

Laosz északi része úttalan, mély völgyek és szakadékok által szaggatott hegyvidék. A hegyláncok több mint 2000m magasak, közöttük húzódik meg a számos, 1000-1500m magasan fekvő fennsík, mint például a Xiangkhoang, az "Agyagkorsók fennsíkja" (Tran-Ninh-fennsík).
Az Annam-hegylánc innen délkeletre nyúlik, több mint 2000m magas csúcsai képezik a vietnami határt. Ettől nyugatra a vidék teraszosan süllyed 500 méteres magasságig. A Boloven-fennsík viszont - a maga 1702 méterével - szigetként emelkedik ki a környezetből. Délnyugaton a Mekong-síkság terül el, nagy kiterjedésű termékeny földekkel (nagyjából Savannakhet körzetében). Míg keleten hegyek képezik az országhatárt, nyugaton Burma és Thaiföld felé nagyrészt a Mekong folyása. Ez az ország legfontosabb vízi útja; vízével termőföldeket öntöznek, s áramot termelnek.


Éghajlat

A nedves, párás időszak esőzéseit (májustól-októberig) a délnyugati monszun okozza (éves csapadékmennyiség 2000mm körül, a hegyekben 4000mm). A téli hónapok (októbertől februárig) szárazak és viszonylag hűvösek (átlaghőmérséklet 16-22 fok), az elő monszun időszaka (március-május) viszont forró (28-32 fok)


Növény és állatvilág

Az ország területének felét trópusi erdő borítja. Északon örökzöld eső- és hegyi erdők nőnek, tölgy, fenyő, magnólia, babérfa, délen a monszun meghatározta lombhullató erdők (teak- és szantálfa, ébenfa, bambusz). Néhány fennsík szavannás.
Az elefántok és tigrisek, leopárdok, gaurok majmok természetes környezetükben élnek a vízibivalyokat háziállatként is tartják.


Politikai rendszer

Az állam neve: Sathamalid Pasathu pait Pasasim Lao
Állam és kormányforma:
népi demokratikus köztársaság
Fővárosa: Vientiane (Viangchan)
Nemzetközi szervezeti tagság: ENSZ, ESCAP, Colombo-terv

1975 óta, mióta kikiáltották a köztársaságot, Laosznak nincs alkotmánya. A legfelső törvényhozó testület az l989 áprilisában egységes lista alapján újraválasztott "Legfelsőbb Népképviselet", 79 képviselővel; ők választják az államfőt. A parlament legfőbb feladata az alkotmány kidolgozása és elfogadása.
Az ország l6 tartományra oszlik. A bírói szervek: a Legfelsőbb Bíróság, fellebbviteli bíróságok, tartományi bíróságok, békebíróságok.


Népesség

Lakosság: 4,5 millió
Népsűrűség: 19 lakos/km2
Népszaporulat: évi 2,3%
Nagyobb városok:
Vientiane (377.000 lakos)
Savannakhet (60.000 lakos)
Népcsoportok: lao-lum 56%
lao-thung 34%, lao-shoung 9%
kínai és vietnami kisebbségek.

A lakosság többsége a thai néppel áll rokonságban. A lakosok 48%-a l5 évnél fiatalabb. A korábbi lakosság csaknem 30%-a az indokinai háborúk miatt elmenekült az országból, vagy kitelepítették őket. Sok férfi munkaerő vándorolt el, így a nők jelentős többségben vannak. A hivatalos nyelv a lao, ami a thai nyelv rokona. A legtöbb laoszi buddhista, de sokan a pogány vallások követői.


Szociális helyzet, oktatás

Állami társadalombiztosítás nincs. A lakosság a hagyományokhoz híven általában a mezőgazdaságból él, ami elfedi a belső munkanélküliséget. Az egészségügyi ellátás nem kielégítő. Az oktatási rendszert jelentősen kiépítették; az analfabéták aránya ma már csak l5%. Vientiane-ban 1958-ban egyetem létesült.


Gazdaság

Pénznem: 1 kip = 100 at
Brutto nemzeti termék
(ágazatonként) mezőgazdaság, erdészet 59%, ipar 20%, szolgáltatás 21%
Legfontosabb kereskedelmi partnerek: Thaiföld, Japán, EK-államok, Malajzia

Laosz a világ egyik legszegényebb állama. 1976-ban a szocializmus felépítésének jegyében minden gazdasági ágazatban megkezdődött az államosítás és a kollektivizálás. Az elmúlt években bekövetkezett javulás ellenére Laosz még mindig gazdasági segélyekre szorul.


Mezőgazdaság

A laoszi gazdaság gerince az agrárszektor. A fő tápláléknak számító rizs szerepel azt első helyen, ám így sem elegendő a lakosság ellátására. Kávét, dohányt, gyapotot, teát részben exportra termesztenek. A hivatalos tilalom ellenére is termesztik a mákot, amiből ópiumot állítanak elő ("arany háromszög")


Természeti kincsek, energia

Az országban számos érclelőhely van, de csak az ónbányászat, ami említésre méltó. A villamos áramot nagyrészt vízi erőművekből nyerik.


Ipar, külkereskedelem

Az ipar fejletlen. Elsősorban - főként kisüzemekben -agrártermékeket, dolgoznak fel, valamint mezőgazdasági eszközöket s néhány fogyasztási cikket állítanak elő. A legfontosabb exporttermék a Thaiföldnek szállított elektromos energia. Importtermékek: gépjárművek, vas, acél, fém- és vegyipari készítmények.


Közlekedés, idegenforgalom

Laosznak mintegy 13.000km-es, rossz állapotban lévő úthálózata van. Fontos közlekedési út a Mekong folyó, ám a hajózás a zuhatagok s a jelentősen ingadozó vízállás miatt csak némely szakaszon lehetséges. A légi forgalom igen fontos, mert az ország egyes területeit nem lehet megközelíteni szárazföldön. Nemzetközi repülőtér Vientiane-ban van. Az idegenforgalomnak nincs jelentősége.


Történelem

A laók, egy thai népcsoport, a 8.században Délnyugat-Kínában megalapította a Nanchao Királyságot, majd délnek hatolt előre. A népvándorlás a 13.sz. közepén érte el csúcspontját, amikor a mongolok elfoglalták Kínát. Az angkori khmer uralkodó segítségével Fa Ngum 1353-ban megalapította az első laoszi államot. Lanchangot (Lan Xang), melynek fővárosa Moung Svaval (ma Luang Prabang) volt; az ország fővárosa 1563 óta Vientiane. Lanchang - leszámítva egy rövid burmai uralmat (1574-1637) - a 18.sz. elejéig létezett, majd három egymással versengő királyságra esett szét. Vientiane-ra Luang Prabangra és Champasakra. Még ugyanabban az évszázadban a három királyság régense a sziámi (ma Thaiföld) uralkodó vazallusa lett. Chaoz Anou, vientiane-i király kísérlete, hogy országát megszabadítsa a megszállástól, csődöt mondott. A thaiföldiek 1828-ban lerombolták Vientiane-t. Luang Prabangnak 1836-ban, Champasaknak 1861-ben kellett elismernie a sziámiak fennhatóságát. A francia gyarmati uralom 1885-ben kényszerítette Sziámot, hogy mondjon le valamennyi Mekong bal partján fekvő birtokáról. 1893-ban Franciaország Laoszt Francia Indokína protektorátusává tette. A második világháború alatt Franciaországnak Japán nyomásra vissza kellett adnia Thaiföldnek az 1904-ben zsákmányolt, a Mekong jobb partján húzódó területeket. A második világháború után Laoszt ismét franciák szállták meg; névlegesen a luang prabangi király lett valamennyi laoszi terület uralkodója. 1947-ben életbe lépett az alkotmányos monarchia. 1949-ben a királyság, a Francia Unió független állama lett. Teljes függetlenségét a genfi Indokína-konferencián nyerte vissza (1954. június 20. s azzal a feltétellel, hogy semleges lesz, - ez a franciák Dien Bien Phu-i (Vietnam) vereségének következménye volt.
A törékeny belpolitikai helyzetet továbbra is a részben Laoszra is átterjedő vietnami háború határozta meg. 1959-ben a különböző politikai irányzatok, a kommunista orientáltságú Patet Lao-mozgalom, s a konzervatív, Nyugat-barát irányzat között nyílt polgárháborúra került sor. Az 1961-1962-es genfi Laosz-konferencia is csak átmeneti enyhüléshez vezetett.
1962-ben a Patet-Lao vezetői, akik észak-vietnami segítséggel ellenőrzésük alatt tartották az ország északi részét, a semlegességi politika elismert híveként számon tartott Suvanna Phuma vezetésével koalíciós kormányt alakítottak, ám 1964-ben kiléptek a kormányból. A vietnami háború alatt Észak-Vietnam 1964-től az ún. Ho Si Minh-ösvény segítségével egyre inkább a Nemzeti Felszabadítási Front (Vietcong) utánpótlási területévé tette Laosz kommunisták által ellenőrzött vidékeit. Az Egyesült Államok többször bombázta az "Agyagkorsók fennsíkját" a Patet-Lao támaszpontjait. Emellett fokozták a politikai nyomást is Laoszra. 1973-ban az ország fegyverszünetet kötött, amely előírja, hogy minden külföldi alakulat elhagyja Laoszt. 1975. december 2-án (nemzeti ünnep) kikiáltották a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságot. A nyolcvanas évek elejétől pragmatikus reformokat vezettek be. Az 1989-es választásokon a mandátumok 30%-át nem kommunista jelöltek szerezték meg.


Kultúra

Lanchang állam megalakulása óta elsősorban az ország déli része került a khmer birodalom befolyása alá; az északi részt a burmai és thaiföldi kultúra befolyásolta.
Laosz, akárcsak a szomszédos országok, erősen az indiai művészetek és a buddhizmus hatása alatt áll. Ez leginkább az egyházi építészetben (pagodák és templomok, a legtöbbjük Luang Prabangban található), szembetűnő. A szobrászatban s a faragóművészetben jelentős a thaiföldi befolyás.
A klasszikus irodalom csak a l6. sz. után bontakozott ki, elsősorban vallásos írások fordításával, s az indiai Rámájana-eposz feldolgozásával. A népi verses regényeket, sztereotip cselekmény jellemzi. A laoszi népköltészet elsősorban szájhagyományon alapszik, ezért a legendák, mesék, versek, dalok még ma is élőszóban terjednek. A laók énekei szorosan összefüggnek a jellege szerint is dallamos lao nyelvvel.
Igen széles körben elterjedt a "mohlam", egy improvizált felelgető, amit egy férfi és egy nő ad elő. A legfontosabb laoszi hangszer a több vékony bambuszsípból álló khene: egyaránt használják szólóhangszerként s dalok és táncok kíséretére. A hagyományos laoszi színház a szöveg, pantomim, tánc és ének egysége. A fő téma színházban is a Rámájana-eposz nemzeti feldolgozása. A 20.sz. elején a Thaiföldről származó, átvett drámai formából (likay) alakult ki Laoszban a zenés színház új műfaja (mohlam luong); ebben már a khene helyettesíti a thaiföldi hangszereket, s a dialógusok és táncok helyébe a mohlam stílusú ének lépett.*
Ezerarcú világunk Ázsia Ausztrália Laosz fejezet 288-289 old.

* Az adatok nem mostaniak, így némelyiknél lehet némi eltérés


Kicsit kibővítve a kultúráról szóló részt, hozzá kell fűznöm, hogy nagyon gazdag a szájhagyomány útján terjedő népköltészet és mesevilág, s ennek illusztrációjaként nem állom meg, hogy ne idézzek egy mítoszt, egy legendát és egy népmesét Román József és Maróczy Magda könyveiből.


A teremtés (mítosz)

Kezdetben még nem volt semmi, csak a nagy óceán. A víz fölött, a felhőkben alakot öltött az isten, de nem volt sem neve, sem feje, sem karja. És az isten a saját kebléből létrehozott egy másik istenséget, aki úgy nőtt ki belőle, mint az erdei gomba. És midőn az új istenség alakot kapott, hozzáfogott a teremtés művéhez.
Az ős isten az új istenség egyik darabjából roppant rákot alkotott, és megparancsolta a ráknak, merüljön a tenger alá, és tartsa hátán a földet. Ezután az istenségből, megformált még egy kígyót, egy elefántot, és végül egy hatalmas pókot. És ráparancsolt a pókra, szőjön egy óriáshálót. A pók beszőtte a hálót és az isten ebből a hálóból, csinálta meg az ég boltozatát.
És ebben az ősi időben létrejött az ég, a föld, a fű és megszülettek az istenek és a szellemek. Ekkor még az istenek, a szellemek és az emberek gyakran meglátogatták egymást. A földön három nagy kán uralkodott: Pu Lang-szong, Kan kán és Ket kán. A nép halászatból és rizstermesztésből élt.
Egy napon a thenek, az istenek kihirdették az embereknek, hogy valahányszor leülnek a tál rizs mellé, ezt jelenteniük kell az isteneknek. Ha pedig húst fogyasztanak, az állat lábát, ha meg halat, akkor egy sült halat az isteneknek kell felajánlaniuk.
De az emberek nem követték a thenek parancsát. Hiába figyelmeztették őket háromszor is, továbbra sem engedelmeskedtek. Ekkor az istenek megharagudtak és az alsó világot vízözönnel árasztották el. Az óceán kilépett medréből, elborította a földet, és az ár mindent elpusztított. Homokfelhők emelkedtek az égig, s az emberek mind egy szálig kivesztek. Csak a három nagy kán értette meg, hogy az emberek magukra haragították az isteneket. Hozzáfogtak egy faház és egy nagy tutaj építéséhez. A faházat gerendákkal a tutajra emelték, és amikor minden készen volt, beköltöztek asszonyaikkal és gyermekeikkel, s a hullámok magasba lendítették a tutajt. Az áradat egyre nőtt, úgyhogy a tutaj végül is az istenek birodalmában kötött ki. A kánok felkeresték az istenek királyát, hogy tiszteletüket kinyilvánítsák.
- Miért jöttetek a birodalmomba ? - kérdezte az istenek ura.
- Eljöttünk, hogy lerójuk az illő tisztelet adóját és elmondjuk, mi történt a földön.
A kánok beszámolójára az istenek ura így felelt:
- sokszor megintettük az embereket, tiszteljék az egekben lakozó theneket. Én magam hirdettem: "Becsüljétek meg uraitokat, és akkor boldog öregség vár rátok." Nem hallgattak szavamra, most megbűnhődtetek.
A thenek királya kijelölte a kánok és családjuk lakhelyét az istenek között. A földön nemsokára leapadtak a vizek, s a szilárd föld ismét kiemelkedett az óceánból. A három kán ekkor újra felkereste az istenek urát, és így szólt:
- Nem maradhatunk tovább a magas egekben, mert itt nem tudunk kedvünkre járni-kelni. Engedd meg, hogy visszaköltözzünk a földre, ahol biztos talaj van a lábunk alatt.
A legfőbb isten beleegyezett a kánok kérésébe, és egy kurtaszarvú bivalyt ajándékozott nekik, hogy az elszállítsa őket az alsó birodalomba. Odalent megtelepedtek, a bivaly segítségével felszántották a földet, és rizst vetettek. De három év múlva elpusztult a bivaly, s az állat testét otthagyták ajándékul az isteneknek.
Kevéssel utóbb a bivaly orrlikából kihajtott egy inda, mely egyre növekedett, míg végül három kosár nagyságú tök termett rajta. A három tök belsejében pedig emberek születtek. Az emberek éktelenül kiáltoztak tök-bölcsőjükben. Pu Lang szong kán megsokallta zsivajgásukat, és egy vörösre izzított vassal átfúrta a tök héját. A lyukon egymást lökdösve tolongtak elő az emberek, de mivel csak kínosan tudtak kibújni rajta, Kan kán késével egy nagyobb nyílást is vágott a tökön, s ezen keresztül három nap és három éjjel özönlöttek ki az emberek. Akik a kisebbik nyíláson bújtak elő, két csoportra oszlottak: a Thai Lom és a Thai Li csoportra. A nagyobb nyílásból kijövők három csoportot alkottak: a Thai Long, a Thai Lo és a Thai Kvang csoportot.
Amikor valamennyien a napvilágra kerültek, Pu Lang-szong megtanította őket a rizstermesztésre, a szövés-fonásra és az élelemszerzésre. Azután összepárosította az asszonyokat és a férfiakat és megtanította őket a házépítés tudományára. Pu Lang-szong arra oktatta az embereket, hogy tiszteljék szüleiket, táplálják őket, és gondoskodjanak az öregekről. Amikor a szülők meghaltak, a gyermekek hosszan siratták őket és Pu Lang-szong törvényei szerint temették el holttestüket. Mert így szólt Pu Lang-szong:
Azok holttestét, akik a késsel vágott nyíláson át jöttek a világra, égessétek el, és tisztára mosott csontjaikat helyezzétek egy kicsiny házikóba, és ott mindennap mutassatok be ételáldozatot. Azok testét, akik a kicsiny lyukon bújtak elő, temessétek el a földbe, emeljetek fölébe sírkövet és áldozzatok naponta rizst és bort.
A nép, amelyik a késsel vágott nyíláson át jött elő a tökből - a thai nép volt, a kicsiny lyukon át előbújt nép meg a kha, a rabszolgák népe. De mindegyik a három nagy kánt szolgálta, a kánok hőséges alattvalói voltak.
Az emberek elszaporodtak és annyian lettek, mint a vízcsepp. És a sokaságot nem lehetett többé kormányozni, már nem követték Pu Lang-szong és Kan kán útmutatását. A három kán felment az istenek urához és panaszt emelt az emberek ellen. Az istenek ura ekkor két égi herceget nevezett ki az emberek vezetőjéül, ezek azonban nem sokat törődtek alattvalóik javával, inkább napestig ittak és mulatoztak. Az istenek ura igen elégedetlen volt a két kán kormányzásával, visszarendelte őket az égbe, és saját fiára, az erényes Bulom hercegre bízta az emberek sorsának irányítását.
Bulom kán díszes kísérettel érkezett az alsó világba. A thenek ura fiával együtt a földre küldte a menny két isteni építőjét Then Tenget és Pitszanukukant. Az egek isteni építőmesterei megtanították az embereket kések, kapák, ásók kovácsolására, a selyem- és gyapotszövésre és az ételek elkészítésére. Megparancsolták, hogy az elkészített ételekből az állatok lábát és egy sült halat áldozzanak az isteneknek. Megszabták az ünnepnapokat és a munka szünetelésének napjait, amikor tilos volt szőni, fonni, őrölni és bármely más fárasztó munkát végezni.
- Ha követitek rendeleteinket - mondta a két isteni építő az embereknek, - akkor békében élhettek.
Then Teng és Pitszanukukan ezután visszament az égbe, és jelentette az istenek urának, hogy teljesítették küldetésüket, megtanították az embereket a munkaeszközök gyártására és a szokások betartására.
- Adtatok-e az embereknek olyan eszközöket is, amelyekkel szórakozhatnak? - kérdezte az istenek ura küldötteitől.
- Arról bizony elfelejtkeztünk - felelték.
Ekkor az istenek ura megbízta a mennyei zenészek vezetőjét, ereszkedjen le a földre és tanítsa meg az embereket a dob, gong, tambura, kürt és más zeneszerszámok készítésére.
A mennyei zenészek vezetője csakhamar elvégezte dolgát, és visszatérve így szólt az istenek urához:
- Ezentúl meg kell tiltani az embereknek, hogy fellátogassanak az égbe. De az isteneknek sem szabad többé leereszkedniük az emberek közé.
A thenek ura megparancsolta, hogy rombolják le a bambuszhidat, mely összekötötte az eget a földdel. És ettől a naptól kezdve az istenek, a szellemek és az emberek nem látogatták többé meg egymást.
Nem sok idő múltán, hogy Bulom herceg földi uralma elkezdődött, nagy szerencsétlenség sújtotta az embereket. Egy nagy láp közepéből vastag törzsű inda hajtott ki. Az inda egyre vastagodott, ind magasabbra nőtt, szárai szertetekerőztek a birodalom felett, végül is a sűrű levelek árnyékba borították a földet. A nap sugarai nem hatoltak át a lombokon, mindenütt dermesztő hideg uralkodott, a nép hiába művelte földjeit. Bulom kán parancsot adott embereinek, vágják ki a veszedelmes növényt gyökerestül, de valamennyien dolguk végezetlenül tértek vissza. Az indának, mérges kigőzölgései miatt, még csak a közelébe sem lehetett férkőzni. Végül egy öreg házaspár, Tha Niö és Thaon Ja vállalkozott a nehéz feladatra. Mielőtt elindultak, így szóltak:
- Azt kérjük az emberektől: ha elpusztulnánk, áldozzanak nekünk. Szólítsanak nevünkön minden étkezés előtt, és csak a tiszteletadás után vegyék magukhoz a táplálékot.
Az emberek megfogadták, hogy eleget tesznek a két hős öreg kívánságának. Azok pedig fejszével vállukon nekivágtak a lápnak. Három hónap és három napon át, pihenés nélkül munkálkodtak, míg végül az inda lezuhant - de maga alá temette a két bátor öreget. Haláluk után ők lettek a vidék jótékony szellemei, és amikor az emberek az ételük elé ültek, így kiáltottak:
- Nio ősünk, egyél!
Ezután a béke és jólét köszöntött a földre, és Bulom herceg igazságosan uralkodott a népen. Később a hercegnek hét fia született, és amikor a fiúk férfivá értek, atyjuk hét birodalomra osztotta a földet, és a birodalmak élére egy-egy fiát állította.
Román József: Mítoszok könyve, 300 old.

Nagyon hasonlóan dolgozza fel a történetet egy laoszi népmese.


A nagy özönvíz (népmese)

Nagyon régen történt, hogy egy szép nyári napon egy serdülő fiút és a leánytestvérét a szomszédos erdőbe küldtek a szüleik, hogy gombát, ehető gyümölcsöket és fiatal hajtásokat keressenek.
A gyerekek szót fogadtak, útnak indultak és az erdőbe érve szorgalmasan szedegették a gombát és vadgyümölcsöt, amikor egy kövér patkányt pillantottak meg, amint vígan harapdált egy diót, éppen csak egy lépéssel előttük.
A gyerekek úgy gondolták, hogy ez a patkány még hasznos lehet számukra, akár mint játszótárs, akár mint élelem, és ezért elhatározták, hogy megfogják és hazaviszik. A patkány azonban kisiklott az ujjaik közül, és illa berek, nádak, erek! úgy elillant, hogy nyomát sem lelték.
A testvérpár nem nyugodott bele, hogy a patkány így eltűnt, ezért másnap reggel jókor újra megjelentek az erdőben, és óvatosan, lépésről-lépésre közelítették meg azt a helyet, ahol a kis állatot először meglátták. Keresztül-kasul átkutattak minden bokrot és fűszálat, és végtére meg is találták a kövér kis állatot, amint békésen szundikált egy nagy odú legmélyén.
A kis patkány nagyon megrémült, amikor édes szunnyadásából felriadva a gyerekek kezei között találta magát... Könyörögve kérte támadóit, kegyelmezzenek neki és engedjék szabadon. A gyermekek tanácstalanok voltak, szerették is volna hazavinni zsákmányukat, meg sajnálták is.
"Ha szabadon engedtek - mondta a kis patkány -, olyan titkot árulok el nektek, amit senki sem tud."
"Miféle titkot?" - kérdezték a gyerekek.
"Megmondom nektek, hogyan kell kivédeni egy nagy természeti csapást."
A gyerekek továbbra sem voltak biztosak abban, hogyan cselekedjenek, de végül is elfogadták a kis patkány ajánlatát.
"Ha azt látjátok, hogy én ebbe a lyukba ásom el magam, és csak a farkam hegye fog kilátszani, vigyázzatok, mert hat nap múlva özönvíz támad. Ha túl akarjátok élni, vágjatok ki egy erős fát és a törzséből vágjatok le egy jókora darabot. Vájjatok egy mélyedést benne és helyezzétek el oda a szükséges ennivalókat. A kivájt fatörzset aztán függesszétek fel a legmagasabb pálmafára és ti is bújjatok be a kivájt lyukba. A lyukat jól tömjétek be a végén méhviasszal, hogy a víztől jól elzárja. Pontosan dolgozzatok.!"
A testvérek szót fogadtak a patkánynak.
A hatodik napon éjjel-nappal esett az eső és napokon belül vízözön támadt. A két testvér két pici lyukat fúrt a fatörzsön, és azon keresztül láthatták, milyen hatalmas katasztrófa szakadt az egész tájra, ameddig csak elláttak. Mindent, de mindent elborított a víz és egyetlen élőlényt sem láttak maguk körül.
Több nap és éjjel telt el így, a gyermekek rémületére, míg végre a víz kezdett visszahúzódni és a gyermekek elő mertek bújni rejtekhelyükről.
Hiába keresték bármilyen emberi lény nyomát, nem tudtak ráakadni.
"Talán nem mentünk el elég messzire" - mondta a fiú. Otthagyta leánytestvérét és napokra eltűnt. A lány, ellenkező irányba ment, hátha neki több szerencséje lesz, de kimerülten, félholtan csak a bátyja talált rá az erdőben.
Mindketten teljesen kimerülve és reményvesztetten ültek le egy fa árnyékában és vártak a halálra. Talán sokáig aludtak, talán csak elszunnyadtak, de gyönyörű madárcsicsergésre ébredtek.
A madár a fiú és a leány elé is egy-egy kis kobakos tököt ejtett le. A fiú kedvtelve nézte és játszani akart vele, hiszen mégiscsak gyerek volt, ám a tök kiesett a kezéből és eltört a kobakja.
Hát, ki hinné el, a kis tökből végeláthatatlan sorban emberek, asszonyok masíroztak ki, ezek voltak a Tai Dam, a Lao és a Neua nemzetség ősei.
A kisleány elmerülten nézte saját kobakos tökjét és a földhöz vágta, hogy megtudja, mi van benne. A tök leesett, de nem tört szét, nem nyílt ki. Akkor eszébe jutott, hogy egy bambuszszálat hegyezzen ki és óvatosan a parázs fölé tartva izzítani kezdte. Ügyes, könnyű kezével pici lyukakat fúrt a tökbe, s így egy kis járatot készített. A nyílás egy kicsit bekormozódott a pernyétől és az ezen a nyíláson át kiömlő Khmu nemzetség tagjai egy kicsit sötétebbek lettek, mint a többi törzs férfiai és asszonyai.
A sok-sok ember aztán elkezdett rizst termeszteni és munkájukkal meg is keresték mindennapi élelmüket.
Maróczy Magda: A Távol-Kelet varázsa Népmesék, legendák, történetek 76. old.


A vízözön (legenda)

Ezt a legendát nemzedékről nemzedékre örökítették át az ősök, ükapáink és azok elődei. Szerintük az Idők kezdetén a Menny és a Föld még nem voltak elválasztva, lakóik jó szomszédságban éltek. A Menny lakóit isteneknek vagy szellemeknek nevezték, a Föld lakóit pedig Khon-nak, azaz embernek. Gyakran meg is látogatták egymást.
A Földön három magas rangú férfiú uralkodott: Khun Lang Szeng, Khun Khan és Khun Khet. Alattvalóikkal együtt a folyók halaiból és a rizsföldek terméséből éltek.
A Menny urai - akik magukat a Földön élő lényeknél magasabb rendűnek érezték - leküldtek egyet maguk közül a Földre, és azt parancsolták a három Khun uralkodónak: "Reggel, délben és este, amikor esztek, hívjatok meg vendégül magatokhoz. Amikor pedig húst esztek, egy darabot tegyetek félre nekünk, irántunk való tiszteletetek jeléül."
Ám az emberek nem fogadták meg az égi intelmeket. Az Ég királya Phagna Thene másodszor, majd harmadszor is leküldte egyik fiatal szellemét parancsaival az emberek, azonban most sem hallgattak rá.
Az Ég királya dühében vízzel árasztotta el a Földet, sok ember pusztulását és megdöbbent elkeseredést okozva ezzel.
Megtapasztalva az égiek dühét, a három Khun király tutajt ácsolt, arra felrakták feleségeiket, gyerekeiket és az Ég királyához Phagna Thenéhez mentek, hogy segítséget kérjenek tőle.
A mennyei uralkodó azonban még mindig bosszús volt, és azt mondta: Ti semmibe vettétek a mi mennyei országunk kívánságait. Nem tisztelitek isteneiteket. Nem engedem tehát, hogy hosszú életűek legyetek, kétszáz évnél tovább nem élhettek. Most pedig menjetek a beosztottamhoz Thene Lo-hoz, majd ő törődik veletek."
Hosszas várakozás után megjelent Thene Lo, és mivel a víz már visszahúzódott a Földön, megengedte, hogy visszatérjenek és ajándékba egy bivalyt is adott nekik.
A három Khun király visszatért tehát családjával együtt a Földre, és Muang-Thenében, a mai Szienghuanban telepedett le.
Ismét rizst termesztettek és az ajándékba kapott bivalynak nagyon jó hasznát vették a földeken. Háromévi szorgos munka után azonban a bivaly elpusztult. Halála után nyomban, ahogy a három király észrevette, az orrából egy növény indái kanyarodtak elő, azon pedig három pici, uborka formájú termés látszott, amely nem volt nagyobb, mint egy-egy rizsszem. A rizsszemek belsejéből különös zajt hallottak. Khun Lang Szeng az erdőből fát hozatott, egy gallyat levágott belőle és abból egy éles vesszőt faragott. A vessző hegyét megtüzesítette, és úgy fúrt lyukat a rizsszemen.
A rizsszemből egyszer csak ezer és ezer ember tódult elő, elárasztva az egész környéket. Khun Khan egy hatalmas ollót ragadott, és azzal vágta át a rizsszemet. Ebből is emberek tömege özönlött elő.
Azok az emberek, akik az erdő mellett jöttek elő, csapatokban távoztak az erdők belsejébe. Ezek utódai lettek a Taj Lom és a Taj Li nemzetségek. Az ollóval elnyisszantott rizsből három embercsoport származott: a Taj Lo, a Taj Leung és Taj Khuang nemzetség.
A két uborkából származó népek tudatlanok voltak és semmihez nem értettek. Nem tudtak dolgozni, még azt sem tudták, hogyan kell használni az ujjaikat. Pu Lang Szueng megtanította őket, hogyan kell a rizsföldeken dolgozni, és hogyan kell kunyhót építeni. Azt tanácsolta nekik, hogy házasodjanak meg, tanítsák szorgos munkálkodásra gyerekeiket, meg az ősök tiszteletére, az öregek és magatehetetlenek megbecsülésére.
Azoknak a népeknek, amelyek az ollóval szétvágott rizsszemekből származtak, azt tanácsolta, hogy haláluk után égessék el hozzátartozóikat, és hamvaikat becsüljék meg. Azoknak pedig, akik a tüzes pálcával kilyukasztott rizsszemekből származtak, azt tanácsolta, hogy temessék el a holtakat, a koporsójuk fölé építsenek egy fedett sírkamrát, és ott emlékezzenek meg halottaikról.
Utolsó és igen fontos tanácsa pedig az volt, hogy minden család házában emeljenek egy kicsiny oltárt a ház szellemei és az elhúnyt ősök tiszteletére. Az oltáron mindig legyen friss gyümölcs, víz és néhány szem rizs, a szellemek illő táplálására.
A két uborkából származó emberek háromszáz évig is éltek és sokasodtak, akár a víz meg a homok.
A három földi király, Khun Lang Szeng és a második uborka királyai, Khun Khun és Khun Khet sokat fáradoztak, hogy alattvalóikat minden hasznos dologra megtanítsák, de a munka túlságosan sok és nehéz volt számukra. Elhatározták, hogy ismét elmennek az Égi Birodalomba segítséget kérni munkájukhoz. Phagna Thene meghallgatta a kívánságukat és le is küldött két szellemet, két fiatal égit, Khun Khát és Khun Khangot, hogy segítsenek az uralkodásban. Ez a két szellem azonban szerfölött haszontalan és semmirekellő szellem volt - állandóan csak ittak és részegségükben mindenféle komisz játékot eszeltek ki, segítség helyett csak gondot és bosszúságot okoztak.
Khun Khan és Khun Khet hosszas habozás után megint elszánták magukat arra, hogy felmenjenek a Mennybe, Phagna Thenéhoz kérve a két haszontalan szellem visszaparancsolását.
Az Ég királya menten visszahívta és megfeddte a két semmirekellőt és helyettük leküldte a Földre Khun Bulom Radzsadiradzsot.
Khun Bulom - hatalmas sereg kíséretével - egy fehér elefánton szállt le a Földre. Muang Thenben szállt meg és azonnal erélyesen munkához látott.
Az uborkákból származó népek közül kiemelte az okosakat és szorgalmasakat, azokat, akik már értettek a rizsföldek megműveléséhez és a házépítéshez: őket tette meg a többi tudatlan elöljáróinak és tanítóinak. Azok közül, akik semmihez sem konyítottak, sokan bevonultak az erdőkbe, hogy gyűjtögetéssel, favágással keressék meg a napi betevő falatukat. Sokan pedig a nehéz mezei munkával foglalkoztak, arcuk verejtékével keresve meg szűkös élelmüket.
Khun Bulom kísérete tagjaival megkezdte az ország építését. Megtanították az embereket, hogyan kell a rizstermesztésen kívül, állatot szelidíteni és munkára fogni, vagy a húsukat felhasználni., hogyan kell gyümölcsfákat és hasznos növényeket ültetni, hogyan kell gyapotot termeszteni, azt megfonni és megszőni ruhává, hogyan kell a konyhába szükséges edényeket és eszközöket előállítani, hogyan kell tüzet rakni és még sok-sok más hasznos és fontos dologra, azt is megtanították, milyen napokra jönnek az ünnepek és mikor kell böjtölni...Khun Bulom minden népek atyja és jótevője lett.
Amikor odafönn a Mennyben Phagna Thene látta, hogy a Földön már rendben mennek a dolgok, visszahívta Khun Bulomot és azt mondta: "Miután a Föld lakói most már képesek magukat eltartani, nem kell, hogy szabad bejárásuk legyen hozzánk a Mennybe, és nekünk, az Ég szellemeinek nem kell már többé lemennünk a Földre."
S azzal megparancsolta szolgáinak, hogy válasszák el a Földet az Égtől.
Ettől kezdve a Thene és Khun nemzetségek soha többé nem látogatták meg egymást.
Maróczy Magda: A Távol-Kelet varázsa Népmesék, legendák történetek 101. old.

Érdekes a hasonlóság a Román József Teremtés c. mítosza és a Maróczy Magda könyvében leírt "Vízözön" c. népmese között. Egyes részek teljesen megegyeznek, csak, míg a fenti mítoszban tökből, addig a népmesében uborkából jönnek elő az emberek. (Megkockáztatom, hogy egy harmadik fordításban előfordulhat, hogy cukkiniben, vagy patisonban netán padlizsánban voltak az emberek összezsúfolva. Egy biztos: valami tökfélében! A fordítások már csak ilyenek! (Ezzel kapcsolatban óhatatlanul is eszembe jut Karinthy Frigyes műfordításról szóló írása). Pár sorral lejjebb a történet már rizsszemekről ír! Micsoda fejetlenség!!! Nem szeretnék kukacoskodni, de azért kíváncsi volnék, végül is honnan jöttek elő az emberek?!

E kis vargabetű után kanyarodjunk vissza úti beszámolómhoz.

December 4 folytatása
Estére érkeztünk meg Vientiánéba egy csodálatosan szép szállodába. Azt hiszem vitathatatlan, hogy ez a szálloda a csúcs! Hatalmas előcsarnokában óriás feldíszített fenyőfa fogadott. Jézusom! Hiszen nemsokára karácsony! El is felejtkeztünk róla, ebben a verőfényes nyárban! Most a feldíszített fenyőfa egyszerre ráébresztett, hogyha hazaérünk, mekkora kapkodásba kell kezdjek, hogy az ünnepekre valahogy elkészüljek, s máris csilingel a Jézuska!

December 5.
Reggel lucullusi lakoma következett a szálloda éttermében. Fantasztikus volt a választék! Ma csak félnapunk volt Vientiane megtekintésére, mert a délutáni géppel utazunk Luang Prabangba. Fél nap alatt rengeteg dolgot megnéztünk. Laoszi idegenvezetőnk igen furcsa kis emberke. Szerintem sem a tudása, sem a természete nem alkalmas az idegenvezetésre. És mintha még gátlásos is lenne, vagy csak fél valamitől, - vagy valakitől, - ki tudja, itt ebben a nagy kommunizmusban! Mindenesetre, számomra ismerős a légkör, nem volt az még olyan messze, amikor mi is körülnéztünk ki hallja, mit mondunk! Azt például észrevettük, hogy volt egy kísérőnk, aki nem is annyira minket figyelt, mint inkább az idegenvezetőt. Feltehetően egy hithű párttag, akinek ez volt a pártmunkája! Lehet, hogy a mi kis emberkénk, ezért ennyire feszült. Persze még az is lehet, hogy én tévedek, s csak a régi beidegződés kezdett el bennem működni! Ahogy gyalogoltunk a pagoda felé, nagy meglepetéssel vettem észre, hogy az egyik házon egy vörös sarló-kalapácsos zászló leng, büszkén és magabiztosan. Helyben vagyunk, így teljes a kép! Aztán, ahogy mentünk előre, sokasodtak a zászlók, sőt! Megjelentek a feliratok, buzdító jelszavak. Az egyiket lefordítattuk. "Éljen december 2." Nem tudom mit jelent ez a dátum, de biztos valami olyat, mint nálunk volt az április 4. Volt egy három szóból álló felirat is, ezt már önkényesen én fordítottam le: Világ proletárjai egyesüljetek! Ha nosztalgiázni akartunk, itt most volt rá alkalmunk, mi Matyival inkább, eléggé el nem ítélhető módon, a pagodákra fordítottuk a figyelmet.

Wat Ong Teu és Wat Chan pagodákat néztük meg először és a mellettük levő kolostort. Az egyik pagodában az ablakrácsok voltak különlegesek, a másikban a rózsafából faragott ablakok. Azok közül is a talán a legszebb illetve legkülönlegesebb az az ablaktábla, ahol két fekvő Buddhát láttunk, átlós irányban ábrázolva. A kolostor udvarán a kút káváján kígyó tekereg (természetesen nem élő, de megszólalásig olyan, mintha az lenne!). A kolostorudvart roppant hangulatossá teszi a hatalmas banjanfa, viszont iszonyúan ronda látvány, a bejárati kapu mögött sorjázó beton lakóházak, melyek bizony, túlszárnyalják a Fehérvári úti lakótelep házsorainak "szépségét".

Ezután lesétáltunk a Mekonghoz. Nekem nagy csalódás volt, valahogy nem ilyennek képzeltem a "Vizek Anyját". (Később rehabilitáltam!)

Sok ország számára jelenti az életet. Elindul Tibetből és 4500 kilométeres futása során, Burmán, Laoszon, Thaiföldön, Kambodzsán és Vietnamon átvezet az útja, míg beömlik a Dél-kínai tengerbe. Maga a deltavidéke legalább kétszer akkora, mint mondjuk Hollandia és bár vízgyűjtő területének kiterjedése és átlagos vízhozama is nagyon hasonlít a Dunáéra, árvíz idején félelmetesen megnő. Csak Kambodzsában a Tonlé Szap-tóba "visszafolyó" vize miatt lapul el az árhullám. A Kambodzsa szívében lévő tó medencéje igen alacsonyan fekszik; a tavat a Mekonggal egy folyóág köti össze, melyen alacsony Mekong-vízállás idején a tó vize lefolyást talál a tenger felé. Ám, amikor a Mekong megárad, vize sok méterrel magasabban hömpölyög a medrében és a Tonlé Szapba is beáramlik az összekötő ágon. A tó hatalmasra duzzad és hamarosan olyan bővében van a halnak, hogy alig győzik a halászok! Így a tó és a tenger közötti szakaszon mindig kisebb a Mekong árvize, mint feljebb - a tó "biztonsági szelepként" működik, és hatalmas vízmennyiséget tároz a száraz évszak idejére.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 26.old.

A szemben lévő oldal már Thaiföld, a Mekong tehát határfolyó.

A Wat Pra Keo nem pagoda - hiszen nincs mellette kolostor -, "csak" egy szentély, de ez volt a királyi szentély, és most, múzeum.
Döngessük meg tehát a hatalmas vasajtót, mely a kerítőfalban nyílik (és amely jóval később nem tudta megakadályozni, hogy betörők behatoljanak, megöljék az őrt és elraboljanak értékes holmikat; végül elnyerték büntetésüket).
A szentély kivételesen magas talapzaton emelkedik, ezzel is jelezve, hogy egyike a város legfontosabb kultikus épületeinek.
A szépen rendben tartott kertben tarka virágok és a fákon Buddha virágai illatoznak.
A szentélyhez felvezető lépcső két oldalán a pagodabejáratnál megszokott sárkánykígyók őrködnek, és mellettük ott kuporog két barátságos mosolygó hatalmas szobor; a kezükben tartott öblös edény a szerzetesek alamizsnakolduló kupájára emlékeztet, de a gyógyítás szellemének kezében is hasonló szokott lenni.
A kora reggeli napfényben szikrázva csillog a hatalmas, háromszögű oromzat faragott dísze. A tető enyhe ívelése hallatlan eleganciát kölcsönöz az épületnek.
A lépcsőn felkapaszkodva, a körbefutó oszlopos folyosó fedele alatt ősrégi kő- és bronzszobrok galériája fogad. Nem ritka, hogy a bronzszobor szemöldöke ezüsttel, sőt arannyal berakott (tausírozott). Sajnos csak egy bozótvágó kés élének nyoma jelzi az egyik Buddha-szobron, hogy féldrágakőből volt a pupillája, - amelyet ki tudja, mikor, melyik ellenséges katona vitt magával?
Buddha köldöke - már tudjuk, a személyiség központja - apró, kerek tükördarab.
A szentély négy oldalát körülvevő folyosón sok tucat nagyméretű és feliratos kőoszlop sorakozik.
A templom mögött - ahogy illik - hatalmas, ősrégi banjanfa áll; léggyökerei sűrű szakállként csüngnek alá ágairól. Árnyékában - jelkép is lehetne a királyi palota területén, mint az ország egyik nevezetes tájának darabja - egy szépen faragott "kőedény" vagy "rizsesköcsög". (A negyedik, amely nincs az eredeti helyén!) Faragását, anyagát, méreteit igen alaposan tanulmányozhattam - így semmi kétségem nem marad a felől, hogy ezek halottak "végső" nyughelyei voltak. Kár, hogy eredeti fedele nem maradt meg. (Vagy csak nem hozták ide?) Világos ugyanis, hogy volt egy kőkorong, amely betakarta; ezt mutatja az edény szája körül gondosan megfaragott perem, mely megakadályozta a fedél elmozdulását és a csapadékvíz bejutását.
A legszebben hangzó legenda - amely szerint rizspálinkát tároltak bennük - már csak azért sem lehet igaz, mert a homokkőből mihamar kiszivárgott volna a drága nedű, hacsak viasszal vagy még inkább gyantával nem tették át nem eresztővé. Azt hiszem egyébként, hogy ha ilyen anyaga nyomát fel lehetne benne fedezni, az is csak a holttest jobb megmaradását szolgálhatta.
Az 1563-ban épült szentélyt megkerülve jutunk vissza annak három faragott ajtótáblás bejáratához, melyek egyikét az őr időközben kinyitotta. A magas küszöbön csak nagyot lépve lehet átjutni. (A pekingi császári palotában majdnem térdig érő küszöbök vannak, ezek állítólag meggátolják a földön kúszó rossz lelkek bejutását; kígyó, skorpió, százlábú legalábbis biztosan nehezebben jut be, és a gerenda csökkenti a huzatot is.)
Odabenn rengeteg a látnivaló. A kő- és bronzszobrok mellett sok a faszobor, (természetesen arannyal, aranyfestéssel borítva), de akad ezüst, porcelán és mázas kerámia is. A bronzszobrok - állítólag, bár nemigen látszik a felszínükön - jelentős mennyiségű aranyat is tartalmazó ötvözetből készültek. A Pra Keót, a Smaragd Buddhát 1778-ban innen vitték el (mint tudjuk) a thaiok.
Szép edények, főként keménycserépből való rituális korsók és ereklye- vagy könyvtartó ládák, szekrények állnak a fal mellett. A kényesebb holmit ugyanis nemigen lehet szabadon hagyni - patkány, egér, rovarok férhetnek hozzá.
Ősrégi épületek egy-egy megmaradt, gazdagon faragott gerendavége is látható itt; ezek mocsárban, tőzeg közé ágyazva konzerválódtak, s így nem estek áldozatul a termeszeknek, gombáknak.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 229-231 old.

A legjobban a - termetre nyúlánk - esőkérő Buddha szobor tetszett, mely Buddhát természetellenesen hosszú ujjakkal ábrázolja. A szobor, álló helyzetben van, a két kéz a testhez tapad. Engem egy archaizáló stílusú modern szoborra emlékeztet.

Az árkádok alatt végig szobrok álltak, s én felfigyeltem egy különleges álló Buddha szoborra, mely kezeit maga előtt keresztezve tartja. (Számomra kicsit olyan, mintha bilincselésre várna, s rögtön arra gondoltam, ez talán a politikai foglyok számára kitalált kéztartás). Megkértem Gergőt kérdezze meg az idegenvezetőt milyen mudra ez, hiszen ezzel eddig még nem találkoztunk. Mint kiderült, ez a jövőbenlátó gondolkodás mudrája (tulajdonképpen kissé áttételesen ugyan, de nem volt rossz az asszociációm!)

Ez után az út túloldalán levő pagodába a Wat Sziszaketbe mentünk.

Az utcáról először egy előkertbe jutunk; itt egy nagy that és a kolostor szép fa épületei közelében áll Vientián egyik jelképe - amelyet festményeken, domborműveken is gyakran ábrázolnak - a nagy ereklyetartó, az oszlopokon álló, szobányi, négy oldalán ajtóval ellátott és majdnem embermagas falazott lábakon nyugvó épület. Négyszer tagolt teteje alatt akkora szekrény, hogy mellette csak a falhoz lapulva lehet mozogni. A szekrénynek is négy ajtaja van; ezeket mindig zárva láttam.
A belső udvar fala magasabb, mint az utca felőli, és boltozott kapualjában ül a "portás", aki a belépőjegyeket árulja és felügyel.
A pagoda (mely egykor a kormány felesketésének színhelye is volt) ma, szintén, múzeum. Szoborgalériája a kerítőfal mentén húzódó fedett folyosó. Itt legalább olyan pompás szobrok sorakoznak, mint a Pra Keóban. Egyik-másik még "szolgálatban van" - vállán átvetve sárga kendő, mint egy jelképes szerzetesi köpeny.
A teljesen ép bronzok mellett számos csonka is látható; ezeknek egy részén világosan felismerhető, hogy a hiányzó rész tűzvészben olvadt meg. Mások inkább mintha a korrózió áldozatai lennének - ezeket talán mocsárba rejthették az ellenség elől, és ottfelejtődtek, míg a véletlen ismét napvilágra nem hozta őket.
A galéria falába több sorban egymás mellett csúcsíves szoborfülkécskék mélyülnek; ezek mindegyikében egy-két, három Buddha-szobrocska ácsorog. Anyaguk bronz, cserép, szárított agyag, fa vagy esetleg néha méhviasz. Rácsos ajtóval elzárt, lépcsőzetes polcon őrzik a különlegesen becses, ásatásból származó Buddhákat (kő és bronz az anyaguk), melyek csonkák - vagy a fejük hiányzik, vagy a letört fejnek nincs törzse.
A szentély - híréhez méltóan - igen gazdag, Falfestményeit alighanem hivatásos, thai iskolán nevelkedett művész készíthette; sajnálatos módon a vakolat hámlik, és így a képek egy része már pusztulóban van.
A falak nagy részét itt is csúcsíves fülkék tagolják, ezek mindegyikében vannak szobrok. Néhány fából faragott szobor Luang Prabani stílusú - ezek a "tenger lecsendesítése" kéztartásról felismerhetően a Pra Bangot, az Arany Buddhát utánozzák.
Mint a legtöbb pagodában, itt is vannak trónszékszerű ülőalkalmatosságok, melyek egyikén - nagy tisztelettől övezve - a nagy ünnepek idején, tekintélyes öreg szerzetes helyezkedik el az előcsarnokban. Ő a pagoda főnöke.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 231-232 old.

Az egyetlen templom, amelyik túlélte a thaiokkal a háborút, szentélyében a freskók természetes anyagokkal vannak festve, de a vízfesztiválkor ezek is kapnak vizet és ezért sok helyen már lekopott a festék.

Siettünk a repülőtérre, mert a gépünk 13.40-kor indult Luang Prabangba Ezen az úton úgy szállunk fel, s alá a repülőgépekre, mint otthon a buszra, csak nem ráz annyira, nincs akkora tömeg és nincsenek köztes megállók, (szerencsére!), illetve még ezt sem lehet mondani, hiszen erre is volt példa, hazafelé menet.

Szállodánk igazán nagyon szép, bár először egy ablaktalan sötét szobát kaptunk, de aztán Matyi és Eszter elintézték a szobacserét, s betelepedhettünk a szálloda legszebb, hatalmas terasszal rendelkező szobájába, ami azért volt főnyeremény, mert azonnal nagymosást csináltunk. Teleaggattuk a teraszt bugyijainkkal, ez külön emelte a szálloda színvonalát, különösen, ha az utcáról felnézett valaki. (Reméljük a járókelők, nem gyanakodtak nagymosásra, inkább hitték azt, hogy a magyar csoport, sarló-kalapácsos zászló helyett, a maga szerény, ám sajátságos módján, így köszönti december 2-át, a nagy nemzeti ünnepet!)

Na, most egy kis zűr következik! Két pagodát is megnéztünk, de ezek neveit sajnos nem tudom. A diktafonomban betelt a kazettám, a videófilmen nem hangzik el a pagoda neve, és a saját jegyzeteim olvashatatlanok. A Rádai-féle könyv térképe szerint a Wat Ahamnak kellene lennie, a programunkban a Wat Visunalatot nem tudtam kipipálni, de az O Wat Luang sem lehetetlen. Sajnos egyik név sem dereng agyam sötétjében! Miután semmi sem biztos, elneveztem "Nevenincs" pagodának, a továbbiakban ezen a néven szerepel. Annyira emlékszem biztosan, hogy az egyik pagodában csodálatos freskókat láttunk, ahol a legalsó sorban olyan pokolábrázolások vannak, hogy az még Boschnak is ötleteket adhatna! Brr! Semmiképp sem szabad odakerülni! A felső sor freskó Buddha életének fontosabb eseményeit rögzíti.

Kilépve a kapun már messziről megláttunk egy különös formájú sztupát. Félgömb alakú felső része miatt kapta a That Mak Mo, azaz Dinnye-that nevet.

1504-ben emeltette egy királyné. Sokáig állta a trópusi viharokat, de az eső úgy alámosta, hogy 1914-ben összeroskadt, így kerültek napvilágra az egyébként tömör belsejében lévő üregekbe rejtett kincsek. A bronz-, ezüst-, aranytárgyak sokasága, a palota múzeumba került. Az építményt Henry Marchal - Angkor Wat restaurátora - tervei alapján építették újjá. A feljegyzések szerint majdnem félmillió tégla kellett hozzá!
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 94. old.


Rövid buszút után meglátogattunk a Mekong partján két egymás mellett épült pagodát. Közvetlen szomszédságban vannak, az egyik az itt lakó vietnámiaké, a másik a laoké. Jól megférnek egymás mellett, s bár különböznek stílusban egymástól, egyben közösek, sok szép gondozott virág van a kertjükben, s ettől otthonosak, barátságosak. Egy fiatal szerzetes éppen locsolókannával járt körbe, hordta a vizet virágoknak. Meredek lépcsőkön kellett lemennünk a Mekong-partra. Megérte a fáradtságot! Utazásunk egyik legszebb naplementéjét láttuk. A hegyek mögött bukott le a nap, aranyvörös sugarai megcsillantak a folyó vizén. A sugárözön közepén egy halászcsónak ment el éppen. Ezekből az összetevőkből, fantasztikus látvány kerekedett, s remélem szép felvétel is, igaz közben Matyinak elrontották az örömét, mert a többi fotós letolta.

December 6.

Reggel kilépve a teraszra, meglepetéssel vettük észre, hogy itt járt a Mikulás. Két szem piros szaloncukor volt az ajtónk előtt. Hát ez ki lehetett töprengtünk hülye felnőtt módra, ahelyett, hogy elfogadtuk volna, hogy maga a Mikulás, piros ruhában, hosszú szakállal, puttonnyal a hátán járt itt. Miután közös teraszunk van Eszterékkel, rövid gondolkodás után kikövetkeztettük, hogy a Mikulás (hogy stílszerű legyek), Eszter inkarnációjaként látogatott meg minket.

Reggeli után motoros hajóra szálltunk s meglátogattunk egy lao falut Ban Xan Hait, ahol beavattak minket a rizspálinkafőzés rejtelmeibe, megnéztünk egy régi, - véletlenszerűen feltárt - agyagégetőt és s vásároltunk egy csomó ópiumpipát. Nagyon aranyosak, kedvem lett volna venni egyet, de persze megint azok a hülye anyagiak tartottak vissza, pedig irtó jól mutatott volna relikviáim között. Kerámiából készülnek ezek a pipák és legtöbbször elefánt alakúak, de láttam teknős formájút is.

Továbbhajóztunk a Pak Ou barlangtemplomhoz.

Két barlang van egy alsó és egy felső. A XVI században a csiangmai uralkodó utazott erre és ő hozta létre ezt a barlangszentélyt. Az uralkodó neve Szetthathirat volt, akinek a szobra Vientianeban látható. Eredetileg 7000 buddha szobor volt a két barlangban. 1993-ban egy ausztrál régész jött ide rendezgette és megszámolta őket, de ő már csak 4000-et talált. Aranyból, ezüstből és kristályból készült szobrok is voltak, de ezek eltűntek. A fából készült szobrok egy részét termeszek ették meg, más része elégett, amikor a hívők gyertyát gyújtottak tiszteletükre. A szobor mosást áprilisban itt is elvégzik a hívők. 1975 előtt maga a király vezette ide az embereket, ma most a helyi kormányzó.
(Idegenvezető és Gergő magyarázata)


Ezután átmentünk a folyó túloldalára ebédelni. Kissé rossz volt a gyomrom így elhatároztam, hogy rizst fogok rendelni és csirkét. Ki is hozták a ragacsos rizst, s meg kell, mondjam nagyon ízlett. Szinte úgy éreztem meg is gyógyított. Érdekes elkészítési módja van, nekem kicsit macerásnak tűnik, na de miután nem nekem kell előállítanom, így nem különösebben izgat.

A tapadós rizs a laoszi ember legfőbb tápláléka. Ha van egy kosárka rizse, már nem marad sehol éhen; valami mindig kerül mellé, ha egyéb nem, hát egy kis erős paprika, és akkor már nincs nagy gond.
Elkészítéséről ugyanis még el kell mondanom, hogy nem főzik. hanem gőzölik. Ehhez pedig két különleges edény kell. Cserépből vagy régebben - falun sok helyütt még most is - bronzból öntött fazekat használnak; újabban már kezdi kiszorítani a hagyományos anyagokat az alumínium. Az edény anyagát nem könnyű felismerni, hiszen nyílt tűzön történik a gőzölés és így minden fazék koromfekete. A rizsgőzölő edény egy magas fazék, amelynek enyhén beszűkülő nyaka kiszélesedő tölcsérben folytatódik - ebbe állítják a fordított püspöksüvegre emlékeztető kosarat, melybe az előző este alaposan, többször kimosott és egész éjszakára beáztatott, válogatott, leendő tapadós rizs alapanyaga kerül. Ezután a kosár aljáig természetesen fel nem érő víz gőze kezdi átjárni a rizsszemeket; félidőben az ügyes háziasszony kiemeli a kosarat a fazékból és egyetlen lendülettel a levegőbe hajítja a benne lévő rizst, mely megfordítva hullik vissza a kosárba, így a másik felét is megpuhítja a gőz.
Amikor elkészült egy deszkalapon lapátszerű fakanállal meg kell "gyúrni", majd rizses kosárba kell gyömöszölni a még forró rizst, amely ott kihűl és szorosan összetapad.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 300-302 old.

Marini könyve minden bizonnyal a portugál (mások szerint olasz( J.M.Leria élményei alapján íródott; egyes megállapításait magam is megerősíthetem. A rizsről így ír: "páratlan, és olyan illata, íze van, ami mindenre jellemző, ami itt terem, ez a rizs olyan kitűnő, hogy úgy gondolom, nincs hozzá hasonlítható a Kelet más részén..."
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 88. old.

Matyi halat rendelt, állítólag nagyon finom volt. Kicsit sétáltunk a faluban s fantasztikusan szép lepkéket láttunk, illetve nem is biztos, hogy lepke volt, mert túlságosan nagy volt a teste (jobban megnézve kiderült, nem is a teste, hanem valami "uszályfélesége") és nagyon szaporán verdesett a szárnyaival. Remek felvételeket csináltunk róla.

Hajózásunkból visszatérve, egy csodálatos pagodát, illetve pagoda-együttest néztünk meg, mely talán a legnagyobb élményünk volt itt Laoszban, ez pedig a Wat Xieng Thong volt.


Wat Xieng Thong - az Aranyváros Pagoda - a Mekong- és a Khan folyócska által közrefogott keskeny földnyelv csúcsán emelkedik. A legnagyobb, legszebb épületegyüttes a városban, királyi alapítás.
A kapu előtt áll az elefántoszlop. Pontosabban két oszlop ez; mintegy embermagasságúak, és három vízszintes gerenda köti össze őket. Eredetileg négy ilyen oszlop volt a városban; három még ma is áll. Itt azt mondják, hogy a király elefántjai e mellé állva hallgatták végig újév napján a nekik szóló prédikációt.
A kapun belépve megragadó látvány fogad: a hatalmas, kövezett udvarban, több mint húsz építmény áll látszólag szabálytalanul, mégis harmonikus egészet alkotva. A főépület a szentély. Megérdemli a "királyi" jelzőt! Teteje bonyolult, olyan, mintha a hármas tetőkből (tehát hat tetősíkból) három egyre kisebbet raktak volna egymás tetejébe. Falait porcelán és üvegtükör mozaik borítja. Alighanem a hátulsó homlokzat a leggazdagabb; a fát ábrázolja, mely alatt Buddha "megvilágosodott". Ez az ásvattha- vagy pippala-fa, utóbb bódhi-fának nevezték.
A szentély mellett áll a Vörös Szentély. Ha nem lenne agyonismételt közhely, azt mondanám, mint egy ékszerdoboz! Benne Buddha fekvő bronzszobra. Az alsó (meghaló, a nirvána állapotában nyugvó) testtartás egyike a "kanonizált" pózoknak. Ez a szobor nemcsak szép, de kora miatt is kivételes értékű: igen régies betűkkel készült felirata szerint 1569-ben készíttette Szajaszettathirat király.
Története a későbbi korokban elég kalandos. A franciák 1931-ben elszállították a párizsi gyarmati kiállításra. 1949-ben Vientiánban, a királyi pagoda múzeumban, helyezték el és csak három év múlva került vissza eredeti helyére a "világot járt" alkotás.
Egy másik épület, az álló Buddha-pagoda, eredetileg könyvtár volt; ajtaján kívül csak apró szellőzőnyílása van.
A dobot itt kivételesen nem toronyban őrzik, hanem egy oszlopokon álló tető alatt. Faragása és festése, lakkozása, aranyozása: mestermunka. A dob egyetlen fatörzsből vájt, méteres átmérőjű henger. Membránja bivalybőr. A bőr gombos fejű, másfél-két araszú hosszú faszögekkel van fölfeszítve. Ezek a dobok hengerpalástjának belső oldalán, mint kusza nyársak meredeznek, - de csak akkor láthatók, ha a dob megsérül.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 91-94 old.


Ez a templom kívülről is extra szép. Oldalain fekete-fehér-ezüst színben különböző történetek vannak Buddha életéből.

A Wat Xieng Thonggal "vis a vis" helyezkedik el a király szekerének csarnoka. Homlokzata rendkívül szép. Vastagon aranyozott domborművein balra lent, az egyszerű nép hétköznapi életéből látunk jeleneteket, jobbra a királyi udvar életét. A homlokzat felső részét pedig a Rámájánából való jelenetek töltik ki. Bent a csarnokban láthatjuk a király halottszállító szekerét.

l959-ben, amikor meghalt a király, a fia keresett egy ácsot, illetve asztalost, hogy elkészítse a szekeret a koporsó számára. Középen látható az urna, nyolc ló húzta ezt a szekeret a templomtól a stadionig, ahol elégették a holttestet. Utána visszahozták ide a szekeret és az urnát, megépítették a szekérnek ezt az új épületet. 1961-es ez az épület. A másik urna az édesanyjáé, a szekér elején pedig a testvérének az urnája van.
Az idegenvezető és Gergő magyarázata)

A jobbról emelkedő épület nem templom - homlokzatán egyetlen kétszárnyú ajtó nyílik, de a fatáblákból álló homlokfal egy része nagy magasságig nyitható. Leginkább garázsajtóra emlékeztet, nem véletlenül! Benne őrzik ugyanis azt a mintegy két emelet magas, vízikígyókkal (nága vagy nák) ékesített kocsit, amelyet a királyok temetési szertartásán a hamvak szállítására használtak. A kocsin álló, embermagasságú nagy urna - tulajdonképpen "that" ez is - fölé díszes sátortetőt emeltek, melyet négy karcsú oszlop támaszt alá. A hatalmas sárkánykígyókkal díszített alsó rész - maga a kocsitest - lényegében hajó alakú.
A hajó már az egyiptomi fáraók sírjaiban is ott volt; a vikingek hajóban temették el királyaikat, a rómaiak halottainak lelkét az alvilági révész szállította át a holtak folyóján. A valaha volt laoszi királyok hajó alakú kocsiján tehát, nincs mit csodálkozni. Meglepő inkább az ősi szokás fennmaradása; az archaikus hangulatból csak keveset vont le az a megfigyelésem, hogy a hajótest alatt a kocsin "hernyótalpú". terepjáróautó-gumikkal felszerelt kerekek vannak.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 93.old.

Számomra legszebb a könyvtár épülete volt, melynek ciklámenszínű fala ezerféle színben csillog a napfényben. Színes üvegmozaikkal díszített képein láthatunk, vadregényes tájat, embereket, állatokat, pálmafákat, mindezt fantasztikus kivitelezésben. Igazi műremek ez a fal, méltán tartják nagy értékűnek, ha jól tudom a világörökségnek is része. (A képekhez a színes üveget Japánból hozatták!) Tarkasága megállásra készteti az embert, s ha már megállt, nem tud, nem is akar továbbmenni. Mi is lecövekeltünk előtte és gyönyörködtünk. A sok komoly aranydombormű után jól esett ez a vidám színfolt. Végtelenül kedves, naiv báj van az alakok ábrázolásmódjában. Gyerekrajzokhoz, vagy naiv festők műveihez hasonlít. A lila színben tündöklő csillogó-villogó elefánt, épp úgy elragadó, mint a tarkaruhás emberek, vagy a zöld pálmafák. Különálló alakoknak is felfoghatjuk, de egyetlen képként is, s egy kis képzelőerővel összefüggő történetet is keríthetünk köré. Szárnyalhat a fantázia, amerre csak akar, semmilyen kötöttség nem szab határt. Gergőnek többször is ránk kellett szólnia, hogy menjünk, tovább, valahogy sehogy sem akaródzott. Találkoztunk egy hivatásos fotóssal is, gondolom az már alig várta, hogy eltakarodjunk. A Wat Xieng Thong oldalán felfedeztünk egy hatalmas elefántfejet, melynek ormányából folyik ki a szenteltvíz a rituális Buddha-mosdatáskor. A mosdatás bent történik a templomban egy olyan szerkezettel, melyet már többet is láttunk. Egy hosszú vályúszerű mélyedés, melyben víz folyik. A végén általában díszes sárkányfej van. A mosdatás után a víz kifolyik az elefántfejbe, és ormányán keresztül ki a szabadba. A szenteltvízből bárki vihet haza, állítólag szerencsét hoz a háznak. A Buddha-mosdatás nagyon fontos szertartás és kb. a mi húsvétunk tájára esik. (Ez különben az egyik itteni újév!) Tulajdonképpen nemcsak a szobrokat mosdatják meg vízzel, hanem az emberek is meglocsolják egymást. A király, (már amikor még volt király és funkcionált, - megjegyzés tőlem!) a szerzetesek, az egyszerű nép, valamennyien részt vesznek a locsolkodásban, a végén mindenki csuromvizes. Lám csak, ez is egy olyan népszokás, mely sok nemzetnél megtalálható. Nálunk Buddha kimarad a dologból, de különben a mi hagyományos húsvéti locsolkodásunkhoz nagyon hasonló. Természetesen azért itt a szakrális rész nagyobb hangsúlyt kap. Buddháké az elsőbbség, a többi már csak szórakozás.

A Wat Saen pagodát azért nevezik, így mert a király talált a folyóparton egy aranyrögöt, ezt eladta, s a pénzből építtette fel ezt a pagodát. Ennek a templomnak is két versenyhajója van. Az evezősök nem szerzetesek, hanem környékbeliek, és ha díjat nyernek a versenyen, a díjat felajánlják a templom számára.
(Idegenvezető és Gergő magyarázata)

Következő pagodánk a Wat Maj volt, mely talán az egyik leglátványosabb, legalább is, ami a külső díszítését illeti.

A Wat Maj építését 1796-ban kezdték el, de többször félbeszakadt. Bármilyen hihetetlennek tűnik a mai szemlélő számára, homlokfalának a páratlan szépségű aranyfüsttel borított domborműveit, amelyen a város legszebb pagodái is megjelennek csak 1967-1968-ban készítették.
Egy ideig a Wat Majban őrizték a Prabangot, a laosziak legbecsesebb nemzeti ereklyéjét, az arany Buddha-szobrot. A kecses szobornak most csak a másolata van a városban. Az eredetit a fővárosban, egy kincstárban őrzik.
Rédei Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel

Rengeteget nevettünk Matyival. Mindennap veszünk palackos vizet, hiszen anélkül nem is lehetne kibírni a hőséget. A szomjhalál küszöbén álltunk, illetve ültünk, mikor is képtelenek voltunk kinyitni a palackokat. A szállodai szoba ágyán kuporogtunk, s teljes erőbevetéssel próbáltuk tekerni a dugót, de nem sikerült. Kétségbeesetten próbálkoztunk mindennel, hiába, az üveg nem nyílt. Dühösen szidtam a laosziakat és dicsértem eddigi utazásaink országait, ahol semmi probléma nem volt a palackokkal. Matyi nagy bölcsen megjegyezte: "Látod, ahol egy kis kapitalizmus van, mindjárt jobban nyílnak a vizek". Ezen, rengeteget nevettünk, s szerintem e mondásnak esélye van arra, hogy klasszikussá váljon! Végül is olló, kés és fogaink épségének kockáztatásával sikerült kinyitnunk a palackokat, s hozzájuthattunk jól megérdemelt vizünkhöz.

December 7.
Húú, a mai nap nagyon érdekes volt. Busszal utaztunk a Kuang Si vízeséshez. Közben meglátogattunk egy monk falut, majd egy másik falut Banout.

A falut a monk törzs lakja, akik azelőtt fent éltek a hegyekben és erdő-irtással nyertek maguknak művelésre alkalmas földet. Itt termelték meg saját szükségleteiket. A kormány - mikor már veszedelmesen fogyóban voltak az erdők - látta, valamit sürgősen tenni kell! Lehozatta hát a törzset a hegyekből és lent a síkságon biztosított számukra földet. Azóta itt élnek. Érdekes módon nem vették át a lakosság buddhista vallását, hanem továbbra is a saját animista vallásuk szerint, törzsi közösségben élnek. Nem tudnak írni-olvasni, teljesen analfabéták. Most, hogy ezeket Gergő elmondta, láttuk, hogy valóban sehol a környéken nem látunk egyetlen pagodát sem. Mikor buszunk megállt a falu szélén, azonnal körülvett minket a falu népe - főleg gyerekek - s máris árulni kezdték portékáikat. Szép dolgokat láttam náluk. Nekem legjobban azok a terítők tetszettek, melyeket (bordó vagy kék) vászonra hímeztek. Zömében naiv festők rajzaira emlékeztető falusi jelenet ábrázoltak. Szívesen vettem volna tőlük valamit, de nem volt pénzem (megint váltanom kell dollárt). A felnőtt lakossághoz mérten feltűnően sok a itt a gyerek. Félmeztelenül rohangáltak, a kicsi négyéves hátán vagy a karjában vitte a 2 évest. Legtöbbjük valami fehér retekszerűséget harapdált. Kíváncsiak voltunk mi lehet, gyümölcs vagy zöldségféle, de leginkább reteknek véltük. Később Matyi is hozzájutott egyhez, s megkóstolva láttuk, nem sokat tévedtünk, valóban retek íze volt, de édeskés. Nem volt rossz! Biztos nagy a vitamintartalma!

Mentünk tovább. Banou faluban megnéztük, hogyan kártolják a gyapjút, amiből híres takaróikat készítik. Ahogy ballagtunk a főutcán, egyszer csak nagyobb tömörülést vettünk észre. Mi is odacsődültünk s legnagyobb meglepetésünkre igazi kínai piaccal találkoztunk (hát ezek már mindenütt vannak?!). Mellette ismerős kép fogadott, egy nagy halom ruha csak úgy egymásra dobva, gyűrötten, ahogy annak lenni kell. Ha nem csalódom, ez meg az itteni turkáló. Kezdtem magam otthon érezni, s ha nem sietünk, nem kizárt, hogy megpróbáltam volna valamit kitúrni magamnak.

De indulnunk kellett tovább a Kuang Si vízeséshez, mely a mai nap utolsó látnivalója. A továbbiakban szabad programunk lesz. Hosszú sétányon gyalogoltunk, hatalmas gyönyörű fák és mikulásvirág bokrok közt. Közben megnéztünk egy kis állatkertet, ahol él egy magányos és meglehetősen morcos tigris. Kezdetben hárman voltak, de a másik kettő elpusztult. Szerintem ez az egy meg depressziós, nyilván nehezen viseli a magányt. Próbáltuk kameravégre kapni, de sajnos rácson keresztül nem nagyon sikerült, különben is szörnyen unta a dolgot, hátat fordított, s még véletlenül sem akart szembenézni velünk. Pedig Tamás még egy csirkecombot is vett neki ajándékba! Kicsit megértettem szegény állatot, egyedül, rabságban, állandó macerának kitéve. De azért én a helyében a csirkecombnak nem tudtam volna ellenállni! Nekünk mindenesetre jól jött volna, ha falánkabb, vagy kevésbé embergyűlölő!

Hamarosan zúgást hallottunk. Nocsak! Feltámadt a szél, vagy vihar készül?! Hamarosan rá kellett jönnünk, ez már a vízesés, melyet Rádai Ödön nagyon találóan nevezett el smaragd vízesésnek.

A hatalmas fák fölé magasodik a mésztufa domb, amelyről a víz susogva, szinte csilingelve, muzsikálva csepeg, csurog, záporoz alá. Smaragdszíne nem költői túlzás: ilyen, amint a felhők mögül - talán a mi kedvünkért? - ki-kibukkan a nap.
Egymásba illesztett, egymás fölé magasodó csúcsos kupolák alkotják a vízesést. Lehetne egy nagyon modern szobrász, építész álma is. De nem az; minden kis porcikáját a természet építette!
Hogy mi kellett hozzá? Először is oldott szén-dioxidban és így mészben gazdag karsztvíz. Kellett továbbá egy meredek hegyoldal, meg a nagyon dús trópusi növényzet.
Amint a forrásból szökdelve meginduló kis patak elérte a meredek hegyoldalt, szétterült azon, és így nagy felületen kezdett érintkezni a mindig zöld növényekkel. A moha-, zuzmó-, páfrányszőnyeg mohón fogyasztja a víz szén-dioxidját, és a szétterülő víz felületi feszültsége is segít annak leadásában. A kalcium-karbonát-tartalom tehát kicsapódik a vízből és finom bevonat formájában vonja be a növényeket. És molekulánként épül a mésztufa-harangok sora egymás felett. (Itthon a Bükkben a Szalajka-völgyben (Szilvásváradon) a Fátyol vízesés is így képződött; hasonló van a Mecsekben is (Melegmány); barlangokban is képződnek mésztufa gátak.)
A víz alatt kristálytiszta vizű tó terül el. Úgy tükröződik benne a smaragd-csoda, mintha önmagában gyönyörködnék!
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 119-120 old.

A vízesés alján volt keresztben egy híd, ahonnan remekül be lehetett látni az egészet. Állítólag még egy híd volt itt kissé feljebb, de négy nappal azelőtt egy nagy szikladarab leszakadt és elsodorta Szerencse, hogy nem akkor jártunk itt, most csoboghatnánk a sodrásban isten tudja hova! Emberéletben nem esett kár, pont akkor nem voltak itt sem turisták, sem helybéliek. Elég sok időt töltöttünk itt, valahogy egyikünk sem tudott betelni a látvánnyal, na meg aztán már ránk is fért egy kis pihenés. Nemcsak a vízesés volt gyönyörű, hanem a környezete is. Csodás piros virágok, pálmafák keretezték. Matyi kicsit leült a padra pihenni és gyönyörködni, s ideadta nekem a videót. Nem tudtam mit is vegyek kameravégre, annyi volt itt a látnivaló. Ahol már megcsöndesedett a víz, apró halakat fedeztem fel a teraszosra mosott homokpadkán, majd óriás hangyákat, akik hosszú tömött sorokban bőszen igyekeztek valami titokzatos hely felé. Miután láttam, hogy a társaság még pihen, gondoltam egy nagyot és merészet és lefelé indultam egy keskeny kis ösvényen a vízesés nyomában. Itt már patakká szelídült a víz. Elképesztően vadregényes volt a táj. Amerre csak néztem buja zöld növényzet, virágok, vízre hajló, vízbe lógó faágak. Remélem szép képeket sikerült csinálnom. Szaladva értem utol a többieket, akik már elindultak a buszhoz. Útközben láttunk még egy tavacskát lótuszvirágokkal, Matyi megörökítette.

Hazafelé menet még betértünk egy szövőfaluba, ahol hatalmas nagy teremben árultak sálakat, terítőket. Majdnem kísértésbe estem egy sálra, de aztán moderáltam magam.

A délutánunk a továbbiakban már szabad program volt, mindenki azt csinált, amit akart. Mi először a piacon kötöttünk ki, ahol vettem Öcsinek egy pólót és Nócikának egy szoknyát. Rettenetes volt a hőség, legszívesebben egy kád hideg vízbe ültem volna, de ki kellett használnunk az időt, s így megpróbáltunk felmenni a templomhegyre. Óriási kerülőt tettünk, de egy tiltó tábla megállított. Most aztán hogyan tovább?! Tévelyegtünk egy darabig, majd elindultunk, hogy a másik oldalról közelítsük meg. Közben alaposan megéheztünk s nekem megint nagyon fájt a lábam, így gondoltunk egy nagyot - s kerül, amibe kerül - beültünk egy vendéglőbe ebédelni. Ketten akartunk egy adagot enni, de a pincér nem értette meg magyarázkodásunkat, s külön-külön hozott egy menüt. Rántott csirke volt salátával és hozzá egy pohár sör. Nagyon jól esett.

Miután megtömtük a bendőnket, újból nekiveselkedtünk valami feljáratot keresni a hegyre. Közben azonban meglátogattuk a mellettünk levő II. sz. piacot, ahol szerencsénkre, (pénztárcailag pechünkre!) csodálatos dolgokat árultak. Matyi elefántot és sálat vett, én elefántot és egy olyan "monk terítőt", aminek a faluban még ellenálltam. Ha nem vettem volna már Nórának selymet az étkezőasztalára, megvettem volna azt a bordó alapon tarka hímzéses hatalmas terítőt, ami baromi jól mutatott volna az asztalán. De biztos vagyok benne ez a kicsi is nagyon fog neki tetszeni!

Ezután visszakanyarodtunk a hegyhez, amit a főútról valóban meg lehetett közelíteni, természetesen iszonyatosan sok lépcsőn keresztül és tetemes belépődíj ellenében. Matyi nem vállalkozott az útra, ideadta a videót s én felmentem. Nehézség azért itt is volt, mert nem tudtak dollárt váltani, s nekem megint elfogyott az itteni pénzem. Szerencsémre Ildiék pont jöttek, s tőlük kértem kölcsön. Felérve a csúcsra kiderült, majdnem az egész csoport itt kötött ki. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, kevés kivétellel itt voltunk valamennyien. Gondolom mindnyájunkat a naplemente várható szépsége vonzott. Mivel kicsit elfáradtam a nagy lépcsőmászásban, gondoltam leülök pihenni az egyik vaskorlátra. Gergő, (ő is itt volt), későn figyelmeztetett, hogy a korlát törött, majdnem a földön kötöttem ki. Rajtunk kívül is elég sok naplementés turista volt fenn. Naptól függetlenül is gyönyörű volt innen a kilátás le a két folyóra. Jobbra a Mekongra, balra a Nankangra lehetett lelátni. A nap ránk való tekintettel (persze nyilván anélkül is!), jó oldalon ment le. Egy francia turista, viszont teljesen indokolatlanul, tett hátrafelé néhány kecses tánclépést, s ennek következtében majdnem felborultam s így a felvételem sem lesz tökéletes. Ezt a részt majd ki kell vágni a filmből, de azért e nélkül is sikerült néhány tűrhető képet csinálnom. Mire leértem Matyihoz, alkonyodott, majd besötétedett. Bizonytalanok voltunk, merre kell hazamenni, s némi izgalommal vágtunk neki a hazaútnak. Irgalmatlan hosszan gyalogoltunk, s jó ideig nem volt ismerős utca. Töksötét volt, mire végre hazataláltunk. Ili jött át hozzánk szomszédolni, jót beszélgettünk.

December 8.
A napot a volt Királyi palotával kezdtük, mely most múzeum. Sok értékes tárgy van itt felhalmozva, többek között itt van az arany Buddha is egyelőre, de végső helye, majd a That Maj szentély lesz.

A laosziak legbecsesebb nemzeti ereklyéje az Arany Buddha, itteni nevén Pra Bang. Egy ideig a Wat Majban őrizték, de a kecses szobornak most csak a másolata van a városban, egy másik pagodában. Az eredetit a fővárosban, egy kincstárban őrzik. Mi is ez a palládium: védelmi erő, mágikus szobor? Prózai leírása ez lehetne: 83 cm magas, 43,4 kg, anyaga: arany (felülete is aranyozott), vas, ezüst, réz ón és drágakövek. Igen a leírások szerint vas is került az ötvözetbe - nyilván mágikus céllal, hogy "erejét" növelje.
Buddhát álló helyzetben ábrázolja úgy, hogy két kezét kifelé fordított tenyérrel könyökmagasságba emeli; ez a klasszikus "abhaja mudra" (félelemelhárító kéztartás), egy a buddhista ikonográfiában szentesített tartás: a "béke", a "háborgó tenger lecsendesítése". (Más források szerint a "családi perpatvar csitítása" a kellő kifejezés rá; de hiszen lehet, hogy a tengert néha eredményesebb vállalkozás nyugalomra bírni, mint a felindult kedélyeket.)
A szobor olyan régi, hogy eredete homályba vész. A hagyomány szerint a Himalája lábánál élő szerzetesek készítették. Más források szerint 874-ben öntötte egy Csulanangathéra nevű pap Ceylonban Innen, - ahol mindig nagy becsben tartották, - 1056-ban Kambodzsába induló küldöttség vitte el a kambodzsai király számára, aki Buddha, ezen híres szobrát kérte, hogy a buddhista hitet segítsen erősíteni.
A szoborról azt tartja a hagyomány, hogy benne egy buddhista szent öt csontocskája rejtőzik, és ez az ereklye adja mágikus erejét, amely békét, gazdagságot, boldogságot biztosít a népnek.
Fa Ngum, - a birodalmat egybekovácsoló lao uralkodó, - 1358-ban szerezte meg a szobrot. Bár ő maga Szieng Dongban (ma Luang Prabang) székelt, a szobrot - külön az e célra emelt pagodában Vien Csanban (Vien Kham, ma Vientián) őriztette. Innen majd csak 1489-ben került a királyi székhelyre, amelynek neve két évvel később már: Luang Prabang.
Fa Ngum pályafutása maga is regénybe illő (szül. 1316, meghalt: 1373; uralkodott 1353-71). A történeti kútfők huszonegy királyt emlegetnek az ő trónra kerülése előtti időből, de a hat évszázadból, amit uralkodásuk átfog, csak nevük maradt fenn. Utánuk idegen hódítók, katonái taposták Laosz földjét és Fa Ngum rázta le az igájukat, messzire visszaszorítva őket.
Fa Ngum herceg harminchárom foggal jött a világra (mint a magyar ősi hitvilág táltosa, aki "fölös csonttal" születik!) és az udvari csillagjósok ezt nagyon rossz jelnek tartották. Apját száműzték, és az ifjú csatlakozott hozzá. Tutajon utaztak a Mekong vizén. Egy zúgónál öreg és bölcs szerzetesre akadtak, aki hét éven át, oktatta a herceget, és ezután bevezette a khmer király udvarába, aki annyira megkedvelte az ifjút, hogy saját fiaként bánt vele. A királyi udvarban sok mindent megtanult Fa Ngum és, amikor betöltötte a tizenhatodik évét, a király az egyik lányát nőül adta hozzá.
Kalandos évek után az apósától kapott sereggel hazatért, hogy nagyapjától megszerezze a trónt, - és vele Luang Prabangot is. Birodalmát - kihasználva a határos ország gyenge voltát, - tetemesen megnövelte. Még vietnami területet is meghódított. Ekkor egyezmény jött létre a két ország között az új határ megállapítására. Ebből tudjuk, hogy a lao ház már ekkor is más volt, mint a vietnami. Az egyezmény szerint ugyanis a lábakon, cölöpökön álló házak Laoszhoz tartoznak; amely területen a lakások közvetlenül a földre épültek, az, vietnaminak számít. Érdekes az is, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonítottak a vízfolyásoknak; a határt hegyvidéken úgy jelölték ki, hogy az a vízválasztóval egyezzék meg. A gerinceken megállapították, merre fut a lefolyó víz és a Laosz felé igyekvő patakok folyók vízgyűjtője Fa Ngum birodalmához került. Északra pedig a Fekete-folyó lett a határ - mélyen a mai Vietnam területén.
Fa Ngum katonái egy várost ostromoltak, de nem jutottak semmire, mert a települést igen sűrű bambuszbozót övezte, és ez áthatolhatatlannak bizonyult. A király ezért visszarendelte katonái nagy részét, és három vezérének parancsot adott: készíttessenek ezüst és arany nyílvesszőket, és három napon át ezekkel lövette a bozótot, majd mindenki elvonult a város alól. Amikor a város lakói látták, hogy vége az ostromnak, előjöttek és a bozótban heverő ezüst-arany nyilak után kutatva, kivágták azt. Így maguk fosztották meg városukat természetes védelmétől. Fa Ngum csak arra várt, hogy elfogyjon a bozót - és könnyedén bevette a várost.
Aki már volt bambuszerdő sűrűjében, az nem vonja kétségbe a történetet - legalábbis, ami a bozót áthatolhatatlanságát illeti.
Fa Ngum hadserege 48 000 emberből állott, és 500 harci elefántja volt. (Más forrás szerint 600 000 katonája volt, ami bizonyára túlzás. Bár ha igaz, hogy 1000 tehenet, 2000 bivalyt és 10 elefántot ettek meg egy győzelmi ünnepen?)
Ami a Pra Bang későbbi történetét illeti: 1828-ban a Vientiánt elfoglaló thai csapatok Bangkokba vitték és onnan csak 1867-ben került vissza Laoszba. Egy alkalommal hajón akarták Luang Prabangba szállítani, de a hajó a Mekong sellőin felborult. A hajósok megmenekültek, mi több, kiemelték a folyóból a szobrot is. Félelmükben, hogy elvész, nem Luang Prabangba vitték, hanem Vientiánba.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 84-87 old.

A királyi palotában - lehet, hogy ez most nevetségesnek tűnik, - de az esődobokon kívül, nekem legjobban a trónterem fala tetszett, kicsit emlékeztetett a monkok által hímzett terítőkre, csak amíg a faluban vásznon hímző fonál segítségével ábrázolják történeteiket az asszonyok, addig itt a falon bordó alapon színes üvegdarabkákkal díszített történeteket láthatunk, a stílus viszont nagyon hasonló. Mintha csak egy hatalmas terítővel volna a fal beborítva! A trón, ún. hattyú trón és az az érdekessége, hogy ezen a trónon a király sohasem ült, mert közben rendszerváltás volt, jött a kommunizmus, s ugyebár legfeljebb a Központi Pártbizottság elnökét illethette volna e trónus, de szerencsére ennyire nem szemtelenedett el!

A királyi lakosztály számomra meglehetősen barátságtalannak tűnt, vagy legalábbis ridegnek. Valahogy nem tudtam igazán lelkesedni a francia bútorokért, valószínűleg Franciaországban tetszettek volna, (mindent a maga helyén, vallom én!) de itt! Amiért viszont egyértelműen lelkesedtem az az esődobok voltak. Már hallottam róluk, de életemben most találkoztam velük először közvetlen közelről. Egyik szebb, mint a másik!

Luang Prabang sok mindenről nevezetes (fekvése, ősi volta, pompás pagodái, királyi palotamúzeuma, az ország legszebb panorámájú szállója, a leggazdagabb újévi ünnepségek Pu Njö, Nja Njö és a Szörny táncával, de hírét a világba, talán semmi más nem vitte úgy szét, mint a híres lao dobok, vagy esődobok. Ezek a régészeket, művészeket történészeket, néprajzosokat, műkereskedőket, gazdag gyűjtőket, nincstelen boncokat és az őserdő szélén lakó nemzetiségeket egyaránt foglalkoztatják; mindenkit a maga módján!
No és engem is, - hogy milyen minőségben, azt nehéz lenne megmondani, hiszen azt sem tudnám pontosan meghatározni, mikor, hol találkoztam először a nevezetes dobokkal. Nevezetesek, mert ismereteim szerint még könyv is íródott róluk, - sajnos, nem sikerült hozzájutnom. És rejtélyesek is.
Hogy mi a rejtélyes körülöttük? Minden! Titokzatos a koruk, az eredetük, a rendeltetésük, a rajtuk található szimbólumok pontos jelentése, de még a nevük sem biztos.
Hogy ezek után mit tudunk róluk biztosan?
Először is azt, hogy gyönyörűek, ősi hangulat, varázslatos hang és számtalan legenda lengi-zengi körül valamennyit. Azután azt is tudjuk, hogy Luang Prabang környékén még máig is kerülnek elő példányok, - állítólag az ismertek nagyobb része erről a helyről való, de a dobok (bár itt lao dobnak hívják) előfordulnak Thaiföldön, Burmában és Dél-Kínában meg Vietnamban is, - vagyis nem köthetők a laókhoz, sokkal inkább a nemzetiségekkel hozhatók kapcsolatba. Külföldi szerzők néha ká vagy kha doboknak hívják őket, - egy nemzetiségről elnevezve, mely nagy területen él, és nemigen ismer országhatárokat.
Az én képzeletemet régen foglalkoztatják a bronzdobok. Az imént azt mondtam: nem tudom, hol, mikor találkoztam velük először. Nos, ez talán nem is egészen pontos fogalmazás, mert igenis tudom, hol láttam az első dobokat "szemtől szembe".
1973-ban Hanoiban, Vietnamban a munkatársaim, - ismerve szinte mohó érdeklődésemet a régészet, a néprajz iránt, - elvittek a múzeumba, ahol (magam lepődtem meg legjobban) messziről felismertem valami furcsa, hatalmas, zöld patinával borított, leginkább nagy, fölfordított fazékra, vagy óriás gombára emlékeztető tárgyat: egy bronzdobot. Csak később tudtam emlékezetem mélyéről, - mint az előhívó vegyszerben lassan megjelenő fényképet, - előbányászni egy régen látott ábrát, amely a múzeumi dob láttán a képzettársítás révén mintegy megsúgta nekem a tárgy mibenlétét. Vientiánban azután az eset fordítva ismétlődött meg. Itt egy fametszetről nyomtatott képes levelezőlapot láttam egy boltban. Rajta a bambuszorgona (ken), egy xilofon és egy különös formájú valami volt látható; néhány másodpercig néztem a képet és agyamban szinte hallható zümmögéssel futott az emlékezet képeit a valósággal sorban összevető "számítógépi művelet", az asszociáció (képzettársítás), melynek eredményeként egymás után beugrott a "Dong Szon" és az "esődob" fogalma. Ez után már csak egy másodperc töredéke kellett, hogy képzeletben újra ott álljak a hanoi Történeti Múzeumban, és hallgassam a szakember ismertetését, mely szerint Észak-Vietnamban, egy Dong Szon nevű település közelében (Thanh Hoa tartomány) tárták fel azt a bronzkori települést, mely hamarosan világhírű lett, - elsősorban az ott talált dobok és gabonatároló bronz "hombárok" révén. A szakemberek ugyanis megállapították, hogy az említett bronzok az i.e. V. sz. körüli időből származnak, és így térség legrégibb és legnagyszerűbb bronzkori műveltségének alkotásai. A gabonatartó edények hordó alakúak, és fedelükön körben négy helyen olyan pózban látható egy férfi- és egy nőalak, ami nem teszi kétségessé, hogy termékenységvarázslat céljából kerültek a helyükre.
A laoszi levelezőlapon ábrázolt dobot azért nem ismertem föl első pillantásra, mert az alakja eltér a vietnamiakétól.
Hogy meglepődtem, amikor nem sokkal később végre kézzelfogható közelségbe került hozzám egyszerre két dob is! Virágot - főként rózsát - egy helyen lehetett igazán szépet kapni Vientiánban. A kertész feleségéről kiderült, hogy gyönyörűen sző hagyományos mintájú szöveteket, selymeket, sőt el is ad belőlük. Feleségem szeretett volna vásárolni nála, így jutottunk be a lakásba - ahol én nagy örömmel fedeztem föl az említett két dobot. Amíg az asszonyok a szövetekkel voltak elfoglalva, engedélyt kértem, hogy megnézzem, sőt - sohase hittem, hogy részem lehet ilyen élményben! - alaposan megforgassam, körültapogassam a dobokat.
A következőket láttam. Profán hasonlattal élve (hiszen számomra nem volt kétséges, hogy a dobok kultikus célra készültek) egy kis kerek asztalkát formáznak a dobok, amelyeknek azonban nem lábuk van, hanem előbb elszűkülő, majd kúposan kiszélesedő henger a testük. Az asztallapra emlékeztető lap a dob lényege: a membrán, - tehát az a lemez, amelyet megszólaltatásakor megütnek. A membrán szélén egymástól egyenlő távolságban négy bronzbéka ült; kétségtelenül a víz az eső hírnökei. Ezeket a levelezőlap kicsi fametszete nem tudta ábrázolni, ezért nem számítottam rájuk. A membrán közepén sokágú csillag képe domborodott: a Nap, - melynek sugarai minden élet éltetői, és melynek heve felszippantja a vizet, hogy a pára felhővé sűrűsödve esőként hulljon alá. A Nap képét körökbe rendezett és néha ismétlődő apró ábrák fogták körül. Szembetűnő volt közöttük a hal és valamiféle vízimadár, de volt mértani forma is: erről később tudtam, meg hogy rizsszemnek hívják - tehát ugyancsak szoros kapcsolatban van a vízzel. A hengeres test oldalán (amely mintegy az asztal lábát képezi, és tulajdonképpen rezonátor) átellenesen két-két fül volt, talán, hogy ennél fogva lehessen felfüggeszteni a dobot, mert a földön állva természetesen nem lehet igazán zengő a hangja, ha megszólaltatják. (Később egy Burmából származó fényképen láttam, hogy fakeretre lánccal fel is függesztik a dobot.) A hengeres test oldalán még egy "életfa'" volt látható; gazdagon kígyózó ágai, levelei szimmetrikusan burjánzottak, és feltűnt még egy elefánt, egy krokodil és egy teknős apró szobrocskája is, - a krokodil és a teknős kapcsolata a vízzel ismét nyilvánvaló, de az elefánt se idegenkedik tőle! Egyébként a testet is (sorokba rendezett) minta szegte.
A másik dob, melyet ezután néztem meg alaposabban (még azt is megengedték, hogy a nyitott ajtóhoz vigyem), újabb meglepetéssel szolgált: ennek membránját négyszer két béka díszítette - mégpedig párzó pózban! Íme: a Dong Szon-i dobok és gabonatartók legfőbb jellemzője (a víz és a termékenység szimbóluma) a laoszi dobon együtt található. Az ábrázolás csak annyit szelídült a legősibb bronzokhoz képest, hogy emberi alakok helyett békákat ábrázolt a művész.
Művész? Igen. Művész, mert a dobok, - ezt most láttam, sőt tapinthattam, - igen magas kvalitású műalkotások. Pompásak az arányaik, és mesteri minden apró részlet megmintázása. A felületük pedig szinte bársonyos simaságú, - hála a sajátos bronzöntési módszernek, melyet "viaszveszejtéses" eljárásnak szokás nevezni. Ennek lényege, hogy agyag- "mag"-on méhviaszból mintázzák meg a dob testét és annak felületét, majd a viaszt újabb agyagréteggel borítják. Miután az agyag kiszáradt, óvatosan hevítik, és így a viasz megolvadván, kicsorog belőle. Ezután már "csak" a megolvasztott bronzot kell a viasz helyére önteni, és kihűlése után kész a dob. Az eljárásnak legfőbb előnye, hogy a teljes dob (membrán, békák, rezonátortest a fülekkel, díszekkel) egyetlen egészet alkot: nincs rajta forrasztás, hegesztés, szegecselés, ami rontaná a hangját is. Az se lényegtelen szempont, hogy a viasz igen finom mintázást tesz lehetővé, mert remekül formálható. Az ismétlődő motívumokat - madáralakokat, halakat, "rizsszemeket" stb. - pedig úgynevezett pecsételővel lehet mintázni; fából, esetleg cseréppé égetett agyagból, (talán bronzból a gyerekek gumibélyegző játékához hasonló, tehát nem betűkből, hanem ábrákból) álló pecsételőket készítenek. Ezeket azután szépen sorban újra meg újra belenyomják a lágy viaszba, pontosan ismétlődő figurákat kapva.
A bronzdobok becse olyan nagy volt, hogy általában elásva tartották, mint a nemesfém vagyont és csak szükség esetén vették elő, -így tudták a két dob tulajdonosai. Megengedték, hogy - igen óvatosan - megszólaltassam a dobokat: lélegzetelállító a hangjuk. mint az égzengés!
Hogy mire használták? Ebben már a kertész és a felesége sem tudtak megegyezni, - de én később találtam több anyagot, és azokból kiderült egy s más. Esőhívó dobok, - tehát a varázsló kellékei voltak. Ez következik mennydörgésszerű hangjukból is! De szerepük volt a halotti szertartások során is, - így tudják más szerzők. Háború idején harci riadót zengtek. Egyszer a hegylakók úgy űzték el a közelgő ellenséget, hogy összes dobjaikat (állítólag minden családnak volt legalább egy) vízesés lezúduló víztömege alá rakták; az ellenség hallván a hatalmas zengést, megfutott azt hívén, hogy óriási sereg rejtőzik az erdőben.
A laoszi királyok kitüntetésként rézlemezből domborított kis esődob "modelleket" adtak külföldi diplomatáknak. Két ilyen arasznyi magasságú dobocskát egyszer árultak is a piacon. Azt mondta a kereskedő, a nagyobbacskát a férfi kapta, a kisebbet a feleség.
A valódi dobok magassága általában 60cm és a membrán átmérője 70cm körüli. De a méretek igen változatosak lehetnek, hiszen láthattuk: mind egyedi darab.
Hogy mikor készülhettek? Olvastam valahol, hogy a legrégibbek az "egybékások"; ezek korát hétszáz évre becsülik. A legfiatalabbak a "hárombékások" (négyszer három egymás hátán; ilyen is van mégpedig talán ez a leggyakoribb) - de ezek is mintegy ötszáz évesek.
Bankokban, egy szállodában fakeretbe foglalt dobok szolgálnak asztalka gyanánt. Ezek mind egyformák, tehát szétszedhető öntőmintával készülhettek, és bizonyosan a szálló megrendelésére. Egy Thaiföldről érkező idegen azt mondta: látott olyan hamisítványt, melyet benzineshordóból kalapáltak ügyes kezek. Olyan történetet is hallottam, hogy vannak ügyes iparosok, akik eredeti dob után készítenek öntvényt, hogy gazdag turistáknak eladják. Arra a kérdésemre, hogy miként lehet a frissen öntött és ezért ragyogóan fényes bronzot, mint régiséget eladni, azt válaszolták: néhány hétre termeszbolyba kell ásni, és a rovarok savas váladéka tökéletes "évszázados" patinát ad.
A Dong Szon-i dobokat egyébként muzsikusok, harcosok és "sárkányhajók" (versenycsónakok) díszítik. Laoszban egy figurális díszítésű dobot láttam messze délen, - de erről még szót ejtünk!
10-15 évvel ezelőtt a dobok állítólag még viszonylag nagy számban fordultak elő Luang Prabang környékén. Egy francia katonatiszt úgymond 200 dobot gyűjtött hosszú gyarmati szolgálata alatt. Közöttük ezüstdobok is voltak, - ezek másolatok lehettek talán.
A Luang Praban-i palotamúzeumban őrzik a királyok gyűjteményét, mintegy 230 darabot.
Láttam olyan dobot is (hárombékásat), melyről egy béka hiányzott. Később leltem valakit, aki magyarázattal is szolgált. A dobokat régebben a hegylakók a nagycsalád fejének halálakor vele temették. Minthogy azonban a dob nagyon nagy érték, később csak jelképesen tették a sírba (a hegyi törzsek nem égetik el halottaikat), mégpedig úgy, hogy egy békát letörtek és azt adták a halottal.
A némely dobon látható korróziós nyomok (rozsdásodás) is utalnak arra, hogy földből kerülhettek elő, - de hiszen elásva őrizték is némelyiket. Egy dobról, - amelyet még részletesen megismerünk később, - azt mondták a boncok, akik őrzik, hogy mintegy 4 méter mélyen feküdt a földben.
Én magam két év alatt számos darabot láttam. Egyik-másikról alkalmam volt fényképet is készíteni. A képek meggyőzően szemléltetik: a dobok kivételes alkotások!
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 78-83 old.

Csak az út túloldalára kellett átmennünk, hogy felkeressük a király magánszentélyét a Wat Páhuá-t. A király mindennap idejárt imádkozni. XVIII. századi eredeti freskóiról híres. Végre, lehetett videózni, senki nem tiltotta. A freskók gyönyörűek, s várakozáson felül, jó állapotban vannak.

Ezután hegymászás, pontosabban lépcsőmászás következett. A város szívében emelkedik a Phu Szi (továbbiakban "Puszi") mészkőszirtje a "Luang Prabang-i Gellérthegy", melynek tetején a That Csom Szi ereklyetartó obeliszkben őrzik Buddha lábnyomát, amelyet megcsodálhattam. Kár, hogy nem tudtam eléggé értékelni, mely szerintem nem is nagyon hasonlít lábnyomhoz! (Persze az is lehet, hogy azért hagyott cserben a fantáziám, s vagyok ilyen rosszindulatú, mert dühös voltam a 328 lépcsőre, melyet a látvány érdekében meg kellett másznom. Határozottan nehezteltem Buddhára, aki szerintem, hagyhatott volna valahol lejjebb is lábnyomot, tekintettel rozzant öregekre. Végül is ő sem lebegve jutott fel! Ha meg lépett, akkor lent is lehetne nyoma. Felérve megbocsátottam Buddhának, mert gyönyörű kilátás nyílt a városra és a folyóra. Egyszer megálltunk közben pihenni két kolostornál a Wat Paa Phai és Wat Pha Huaknál, melyet egyesítettek s ma már a Wat Pha Phutthabaat nevet viseli. A kolostorok előtt fiatal szerzetesek dolgoztak szorgalmasan. Láttuk a

Wat Pha Khe-t, más néven a hollandok pagodáját a XVII. sz-ban építette Szurijawongsza az Európában is híres uralkodó, akihez messze tájakról érkeztek követek. 1641-ben (más források szerint 1658-ban) egy holland utazó érkezett, hogy kereskedelmi lehetőségek felől tájékozódjék. A neve: Gerrit van Wusthoff.
A hollandoknak ekkor már kereskedelmi központjai vannak Vietnamban (Tonkinban és Annamban) meg Kambodzsában. A szervező: a Holland Kelet-indiai Társaság.
A többtagú csoport - élén van Wusthoff - a Mekongon viszonylag kis hajóval hatolt fölfelé. A vízesések, zúgók nem kevés gondot, fáradságot jelentettek az utazóknak.
Vientiánba a tizenkettedik hónapban érkeztek, amikor a király a That Luanghoz vonul. A csoport néhány tagja még az áprilisban lezajló laoszi újévi ünnepségeken is részt vett. Naplóik fennmaradtak és így útjuk minden részlete ismert. Mégis Luang Prabangban találhatók a holland látogatás legérdekesebb és legsajátosabb dokumentumai: Két pompásan faragott és aranyfüsttel borított fatábla, a Wat Pa Khe ajtói. A pagodát egyébként a Hollandok templomának is nevezik, persze csak a külföldiek.
A táblák pálmafák előtt ábrázolnak két holland férfit - jellegzetes köcsögkalappal és a félreismerhetetlen, vékony szárú pipával. Ugyanennek a pagodának másik két ajtószárnya az ugyanakkor Laoszban járt portugálokat ábrázolja; Giovanni Filippo de Marini írta meg történetüket. Vannak, akik úgy tudják: velenceiek néznek ránk a domborművekről.
A teljességhez tartozik, hogy mindkét csoport csak Vientiánig utazott - nem jutottak el Luang Prabangig. Az is igaz, hogy maga a pagoda 1853-ban épült, tehát kétszáz évvel az események után.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 87-88.old.

Már indultunk visszafelé, mikor Eszterék felvetették, látogassuk meg tegnap esti felfedezésüket, egy magyar fiatalasszonyt, Erzsikét, aki laoszi férjével, már másfél éve itt él, s van egy kis teázójuk. Még volt egy kis idő vendégségbe menni. Kedvesen fogadott minket s megkínált finom citromfű teával. Erzsike egyelőre nagyon jól érzi itt magát, s úgy vettem észre nincs honvágya, sőt a beszélgetés során úgy tapasztaltam, kissé keserűen nyilatkozott az otthoni dolgokról. Bizonyára sok csalódás érhette! Velünk nagyon kedves volt, s igazi magyaros vendégszeretettel kínálta a teát. Férjével - aki Magyarországon tanult - az egyetemen ismerkedtek össze. Megnéztük a vendégkönyvét, mely sok híresség bejegyzését tartalmazza. A kis teázó igazán otthonosan van berendezve, határozottan kedves hely, van hangulata. Beszélgetés közben kellemes zene szólt a CD-n. Megkérdeztem a címét, hogy otthon megvegyem Öcsinek, de természetesen, ahogy kitettem a lábam a kapun, már elfelejtettem. Az öregkor, vagy mindig is ilyen voltam, ki tudja ezt ma már! E látogatás után már csipkedni kellett magunkat, mert 14.30-kor indult a gépünk vissza Vientiánéba, ahol még egy éjszakát és fél napot töltünk. A repülőtéren vettem Zoli unokámnak, - akinek hobbyja a hajók és csónakok gyűjtése - egy méregdrága csónakot. Finoman kidolgozott munka, és ha sikerül épségben hazajuttatni, biztos nagyon fog neki örülni!

Visszaérve Vientianeba, szörnyen boldogok voltunk, mert újból a csodás szállóban aludtunk, s én elhatároztam, hogy kihasználom, az úszómedencét. Matyinak nem volt kedve, így egyedül mentem. Nem igazán tudtam, hogy ruhába menjek, s ott öltözzem át, (de akkor hová tegyem a ruhát), vagy vegyem föl itt a szobában fürdőcuccot, (akkor viszont a liftben kell pőrén utazzak), végül az utóbbi mellett döntöttem, csak magam köré kanyarítottam a fürdőlepedőt. Szerencsére csak két emeletet kellett lemenni és közben nem szállt be senki a liftbe. Öt perc múlva már a vízben lubickoltam. Mindössze egy férfi úszott, de hamarosan az is elment. Egyedül uraltam a medencét. A víz kellemes volt, talán egy kicsit melegebb, mint kellene. Lelkesen szeltem a habokat, s maradéktalanul boldog voltam. Istenkém, de finom dolog is ez! Nagyon szeretek úszni, testemnek, lelkemnek egyaránt jót tesz! Míg összehozom az 1000 méteremet, (cca. 40 perc), addig szoktam intenzíven gondolkodni mindenfélén. (Persze ez nem azt jelenti, hogy kizárólag úszás közben foglalkoztatom szürke agysejtjeimet, - ahogy Poirot mester mondaná - de azért kétségtelenül ez az időszak az, amikor a legráérősebben, legnyugodtabban tudom összegezni az aznap történteket, megbeszélni magammal a problémáimat, minek következtében sok megoldhatatlan kérdésre, vízben találom meg a megoldást. Nem tudom, ez miért van, de így van, talán ezért is járok otthon rendszeresen uszodába. (Bár ha elgondolom ezen az alapon mostanság már ki sem kellene jönnöm a vízből!) Mivel, ma rengeteg feldolgoznivalóm volt, az első méterek után nekifogtam. Majdnem végeztem, mikor hirtelen a csendet, hangos zeneszó törte meg, s pattogó vezényszavak hallatszottak. Nocsak! Mi ez, és honnan jön? Figyelni kezdtem. Először nem jöttem rá, de aztán alakokat fedeztem fel a félhomályban, akik gyékénnyel a hónuk alatt a medence melletti nagy betonplatohoz mentek, s elkezdtek tornázni, illetve aerobicozni. Elől állt egy fiatalember, aki vezényelt és mutatta a gyakorlatokat. Kedvet kaptam én is. Kimásztam a medencéből s felzárkóztam a csapathoz. Szerencsére könnyű bemelegítő gyakorlatokkal kezdtük, s én lelkesen csináltam. Aztán nehezedtek a gyakorlatok és egyszerre eszembe jutott, hátha ezért fizetni kell! Jézus Mária, már csak ez hiányzik, nincs nálam egy fillér sem, de különben is..... Hirtelen menekülhetnékem támadt. Egy utolsó erőteljes láblendítés után - a feltűnés elkerülése végett - egy darabig helyben jártam, majd futni kezdtem a lift felé. (Zrínyi méltán irigyelhetett volna teljesítményemért!) Szerencsére észre sem vették, (vagy legalábbis azt hiszem) hirtelen távozásom. Mindenesetre nem szaladtak utánam kasszírozni, ezt tehát megúsztam! Már a liftben kezdtem magam szidni, hogy lehetek ilyen hülye, hogy éppen Laoszban, a luxus Plaza Hotelben jut eszembe aerobic tanfolyamra járni. Esküszöm, nem vagyok normális!

Egyébként sem! Véletlenül a szeméttel együtt kidobtam egy teljes doboz vérnyomáscsökkentő gyógyszert. Fogalmam sincs, mivel foghattam össze, mindenesetre egy darabom sincs, s még 6 nap van hátra. Ez alatt nyilvánvaló, meg fog ütni a guta. Valamit tennem kell! Kezdtem útitársaimnál érdeklődni, ki tudna nekem gyógyszert kölcsönadni?! Szerencsémre Eszternél kezdtem az érdeklődést, aki felajánlotta, hogy megfelezi velem a betalocját, ami ugyan nem konkrétan vérnyomáscsökkentő, de azért az is van benne. Hálásan köszöntem, nagy veszedelemtől mentett meg!

December 9.
Hajnali úszás után mentünk le reggelizni. Eszter lehozta a betalocot. Szalvétába csomagolta, s én a tányérom mellé tettem. Egy túlbuzgó pincér, talán azt híve, hogy az előző vendég hagyta ott, felkapta, és már vitte is volna el. Ijedten szaladtam utána, hogy adja vissza. Nem igazán értette, miért ragaszkodom egy használtnak tűnő gyűrött szalvétához, de látva erőszakosságomat, kelletlenül visszaadta. Te jó Isten, mit mondtam volna Eszternek, hogy ezt is kidobom?!

Még három programot csináltunk Vientianeban, mielőtt útra keltünk volna Kambodzsába.

Először a That Luangba mentünk, mely Vientiane fő látnivalója.

That Luang a Vörös téren áll. A Vörös tér nem hivatalos elnevezése - onnan ered, hogy ennek a talán százötven méter széles és ötszáz méter hosszú aszfaltozatlan térnek a talaja élénkvörös a terra rossától. (Persze ez a talajszín, azért nyilván kapóra jött a kommunistáknak!)
Egyik kiszögelésében hatalmas felkiáltójelként szúródik bele a gyakran mélykék égbe a laoszi nemzeti szentély: a That Luang. Magas, fehérre meszelt falai négyszög alakban övezik; a falak közé lépni a négy égtáj felé néző kapukon lehet, melyek közül leginkább a déli van nyitva. A hatalmas kapuszárnyakkal zárható bejárat az épület külsejének erődszerűségét csak növeli. A kapuépület teteje magas, és a boltozott kapualjban a falba kétoldalt ősrégi, óriási kőtáblákat illesztettek. Ezeken mértani jellegű mágikus ábrák és a buddhista "zodiákus" - állatövi jegyek - figurái mellett hosszú, laoszi írással bevésett szövegek láthatók; nagy szerepük volt és van a hagyományos jövendőmondásban, melynek célja főként a várható időjárás kifürkészése.
Más a boltozat alól - mintegy keretbe foglalja a látványt - elénk tárul a that képe. "A that" nem pontos fogalmazás; van ugyanis egy központi nagy négyszögű that és (ha jól számoltam) harminckét kisebb, mely ugyancsak négyszög alakban fogja körül az előbbit.
A négy kapuval szemben afféle "kápolnák" magasodnak; ezekhez lépcsőkön lehet felkapaszkodni. A kerítőfal belső oldalán oszlopokon álló féltető fut végig; ez alá húzódnak a szerzetesek és a hívek a napokig eltartó ünnepségek idején (éjszaka a gyékényen elheveredve és köpenyükbe burkolózva a boncok itt is alusznak.)
A központi that csodaszép formájú és gazdagon tagolt talapzaton emelkedik. Csúcsán ötágú csillag (Nana!!!) - jelképezve az ősi és az új találkozását, összefonódását. Alapját óriási lótuszszirmok övezik - Buddha virágai.
A központi részben helyezték el a rendkívül becses ereklyét: Buddha néhány hajszálát - legalábbis a legenda szerint. Hajszálakat Buddha életében is ajándékozott.
A buddhista ereklyéknek tulajdonított varázserő hallatlanul értékessé teszi ezeket a tárgyakat. Buddha földi maradványainak elégetése után egy kevés csontszilánk és néhány fog maradt meg, ezeket a tanítványok magukhoz vették, és illő tisztelettel való megőrzésük máig is fontos része a kultusznak.
A burmai krónikák arról tudósítanak, hogy Bajinnaung király valaha háromszázezer aranydukátot ajánlott fel Goa kormányzójának Buddha egyetlen fogáért.
A That Luang - minthogy a város egyik kiemelkedő "dombján", árvízmentes szigetén áll - messzire ellátszik és arannyal borított obeliszkje éjszaka teljesen valószínűtlen: szépségessé varázsolják a ráfüggesztett és a szélben himbálódzó villanykörtefüzérek (az izzók száma több ezer!) és a falakat fényben fürdető reflektorok.
A nagy nemzeti ünnepeken (amilyen május elseje is) már a hajnali sötétségben emberek - idősebbek és fiatalok, sőt gyerekek - ezrei, tízezrei vonulnak a That Luang sziporkázó fényei felé. Napkeltekor már mindenki a helyén van: a nézők, vezetők az emelvényeken és a felvonulók a számukra kijelölt várakozóponton, hogy majd kellő időben a szabályosan áramló-áradó menethez csatlakozzanak. (Érdekes szituáció lehet, az egy párttitkár, egy Buddha felállás, látványnak sem rossz, s felettük a magasban "őrző-védőként", egy ötágú csillag minden képzeletet felülmúl! - rosszindulatú megjegyzés tőlem!)
A május elsejei ünnepséget az emelvényről néztem végig; a rendkívül leleményes, néha élőképszerű jeleneteket fölvonultató dekoráció láttán újra meg újra felmorajlott a nézősereg. Én magam az emelvényen olyan kijelölt helyet kaptam, hogy "két tűz közé" kerültem. Előttem a díszszemle és a felvonulás szebbnél szebb néznivalói (gyönyörűek voltak például a népviseletben pompázó nemzetiségek), mellettem az emelvényen a kambodzsai művészegyüttes táncosnői. Őket nézve megértettem az Angkort elfoglaló hódítókat, akik a "hadizsákmány" legbecsesebb részének a khmer király udvari, tulajdonképpen templomi) táncosnőit tekintették! Még aznap este egyébként a kormányfogadáson feleségemmel együtt alkalmam volt művészetüket is megcsodálni.
A That Luang-i téren még két buddhista szentély áll, a hozzájuk tartozó kolostorral. Itt van továbbá egy régen volt lao király szobra is - a nevét már ismerjük, ő Szetthathirat", akiről utcát is elneveztek a fővárosban - cserkészkalapra emlékeztető nagy karimájú fejfedője mély árnyékot vet az arcára; úgy ül a trónusán, hogy két térdén nyugtatja a kardját.
Az állami és egyházi ünnepek idején csodás nyüzsgő, vásári forgatag önti el a teret; különösen este, éjszaka vannak sokan, amikor nincs hőség. Kapni és látni itt ilyenkor mindent, mi "szem-szájnak ingere".
A pislákoló olajlámpácskák fénye úgy borítja be a hatalmas teret, mint a szentjánosbogarak "csillagszemei". A sátrakban, pavilonokban szép népművészeti alkotásokat - gyönyörű szöveteket, fafaragásokat, cserépedényeket, népi hangszereket - árulnak. A "lacikonyhák" messze terjengő, ínycsiklandó illata pedig úgy csalogatja az embereket, mint a fény a rovart.
A kerek serpenyőkben (néha csak lyukas lavórokban) izzó faszén felett sülnek a kétfelé hasított csirkék, melyeket bambuszlécek közé csíptetnek be, és sáfránnyal festenek aranysárgára. Vaslemezeken pirulnak szép vörösesbarnára a magyarok által "vietnámi rétes"-nek elkeresztelt apró tekercsek. Ezek eredeti neve nam-szaigon vagy nam-vietnam - amit a vietnamiak úgy ejtenek: "nem"; pedig jobban illene rá a név: "ez már igen!".
Hártyavékony rizstésztába csavart, finoman vagdalt malachúst, rákdarabkákat, pompás fűszereket és fekete gombát, no meg sok hagymát, fokhagymát tartalmaz és az íze fenséges - főként a híres, már emlegetett hallébe mártogatva.
Igen ízletes csemege a bambuszcsőben készült édes rizs. Kókusztejjel elkevert rizst gyömöszölnek körülbelül 6 centiméter vastag és 35 centiméter hosszú bambuszcsőbe (egyik választófalát fenékként meghagyják). A bambuszdarab falának külső rétegét - mely igen kemény, és ezért a tűzben meghasadna; s egyébként is lehetetlenné tenné a ragacsos rizshez való hozzáférést - lefaragják. Ezután a bambuszedényt parázson forgatják, tartalmát megsütik, és ezzel kész is az édes rizs. Vékony falát könnyen hosszú csíkokra lehet hasogatni, és miután a szájnyílás felől megkeményedett rizsdarabokat eltávolították, az édeskét-ragacsos, de finom rizs máris fogyasztható. A bambuszból mindig egy-egy darabkát törnek le, így nem potyog szét a tartalma és csak annyi kerül napvilágra, amennyit leesznek belőle.
A That Luang tér a színhelye az évente megrendezett kiállításoknak is. Az 1980 évi kiállítás nemzetközi volt, mi magyarok is szerepeltünk ott, együtt a többi szocialista országgal. Különösen megkapó volt a kambodzsaiak anyaga; sok népművészeti alkotás - textil, fafaragás - és a híres templomromok néhány csodásan faragott kőtöredéke tette ki a javát.
A That Luang tér vásári vagy búcsúra emlékeztető forgataga csak egy-két napig tart, de a piacokon állandóan érződik valami az otthoni falusi "sokadalom" hangulatából.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 202-206 old.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem láttam vörös csillagot a pagoda tetején, lehet, hogy ezt csak fontosabb állami ünnepekre teszik fel, de az is lehet - sőt valószínű - hogy a könyv megírása óta már itt is kicsit más szelek fújdogálnak, legalábbis a vörös csillagot illetően.

Visszatérve a pagodára és saját élményeimre: legjobban megragadott az egyik homlokzati falon levő, gazdag aranyozású dombormű, mely Buddha életéből ragad ki 4 fontos jelenetet.

1. Buddha születését ábrázolja. Májá az édesanyja egy fába kapaszkodik;
2. Buddha ül a megvilágosodás fája alatt;
3. Benáresz mellett Szárnáthban Buddha először tanít, körülötte 5 tanítványa;
4. Buddha a parinirvána állapotában

A pagoda egyébként építészetileg nagyon szép és egyedi. Hatalmas lótuszlevelek övezik a sztupát, vastag aranyozással, majd a levelek közepéből mint egy hosszúszárú virág emelkedik ki a karcsú torony, csodálatos látvány! A sztupa körüli kerítés is nagyon szép.

Ezután elmentünk az Annosavari diadalívhez.

A diadalív sajátos és figyelemre méltó építmény. Alaprajza négyzet. Négy hatalmas pilléren emelkedik az ív, amely az alaprajznak megfelelően nem egyetlen áttörés, hanem a központi boltozat négy oldalán nyílik egy-egy árkád, amelynek íve több emelet magas. Bár hagyományos stílusban épült, anyaga és beosztása is korszerű. A vasbeton - amellett, hogy időtálló - lehetővé tette, hogy csak igen vékony falakat emeljenek, tehát héjszerkezetet alkalmazzanak, így a pillérek belsejében helyezhették el a lépcsőt, és az egyik "lábba" még felvonót is terveztek, de ennek csak az aknája készült el.
A diadalív belsejében a lépcsők sok helyütt eléggé sötétek. Hosszú szakaszokon még a korlát is hiányzik. A legfelső kis "fiatornyok"-hoz pedig igen szűk csigalépcsőn kell fölbotorkálni.
Kívül-belül domborművek díszítik a diadalívet. Ezek a plasztikák ritmusosan ismétlődnek. Kicsit kiábrándító, hogy valamennyi cementből készült, mégpedig negatív formába való öntés révén. A domborművek - maszkok, cirádák - némely darabjai, amelyek nem sikerültek tökéletesen, itt hevernek még a sarkokban. A diadalív felületdíszítése, részben hagyományos lett volna: üvegmozaik, tehát színes, néhol tükröző üvegdarabkákat ragasztottak a betonfelületre.
Rédei Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 32.old.

A diadalív többszintes és legfelső szintjéről csodálatos kilátás nyílik a városra, és a városba vivő széles sugárútra, mely engem így fentről nézve, a párizsi Champs-Elyséesre emlékeztet. A diadalív minden szintjén boltok vannak. Végre itt találtam igazán szép pólókat, vettem egyet Öcsinek. Nem volt túl olcsó, de elég jó anyagból van. Három dollárt fizettem értük, mint később kiderült, mások két dollárért vették. Hát ez az én formám! Balfácán vagyok, mindig is az voltam, nem szeretek és nem tudok vásárolni, az alkudozás, meg kifejezetten idegesít.


Harmadik programpontunk a Wat Sota Lang kolostor meglátogatása volt. A XV sz-ban épült kolostor, olyan "manréza" féle. Ide vonulnak a szerzetesek többnapos meditációra. Vannak itt apácák is, és - ami a csúcs - a szerzetesek fenntartanak szaunát és masszázsszalont is. Tudom, hogy ronda vagyok, - utólag el is szégyelltem magam - de az volt az első gondolatom ezt hallva, hogy nem is lehet itt olyan rossz szerzetesnek lenni.

A kolostornak a környékén a legérdekesebb volt, egy égetőkemence, volt, amiben a holttesteket égetik.

l0 éves kortól égetik el a halottat, a gyermekeket temetik. A halottat előbb három napig várakoztatják, virrasztanak felette, aztán elégetik. Az égetés több órát vesz igénybe. 1-1,5 órát ott van a család is az égetésnél, de aztán hazamennek, és halotti tort ülnek.
(idegenvezető és Gergő magyarázata)

Egyébként nagyon érdekesen írja le könyvében a temetési szokásokat Rádai Ödön.

A gyász az igen bonyolult és hosszan elnyúló szertartásban fejeződik ki. Ez is jelzi, hogy fontos, nemcsak az, hogy a tehetősek hallatlan pompával ünneplik meg.
A hagyomány szerint a gyászszertartás rendjét hajdanában egy lao király állapította meg. Ő határozta meg a különböző halálnemekhez tartozó szertartásokat. Két alapvető eset van: a hamvasztás és a temetés; de halálnem összesen hat. A neki tulajdonított ősi kézirat ezeket így sorolja fel: azok, akik vízbe fúltak, akiket villám sújtott, akik fáról lezuhanva lelték halálukat, akiket tigris ölt meg, az akasztottak és végül a betegségben elhaltak. (Milyen érdekes, hogy az öngyilkosság nem szerepel a hat halálfajta között, ebből arra következtetek, hogy nem nagyon fordult elő! Igaz viszont, hogy van olyan kategória, hogy hirtelen elhalt, valószínűleg ebbe tartozik az is, aki önkezével vetett véget életének - megjegyzés tőlem!)
Az eredeti, bizony eléggé kegyetlen szabályokat ma már nem mind tekinti áthághatatlannak; az asszonyok, akik várandós korukban haltak meg, avagy azok, akiket haláluk óráján a sors megfosztott a boncok jelenlététől és fohászaitól, bizony azelőtt sem a hamvasztás, sem a temetőben történő elföldelés áldásában nem részesülhettek.
(Ez azért disznóság, hiszen nem elég annak a várandós anyának, hogy meghal, mielőtt a gyermeke megszületik, még azzal is szembe kell néznie, hogy nem részesül áldásban! Miért? Hiszen nem tehet az egészről! - megjegyzés tőlem!)
"Természetes" halálnak a betegség következményét tekintették és tekintik; az így meghalt személy a legnagyobb kegyben részesül: holttestét elhamvasztják. Akik erőszakos halált szenvedtek, azokat haladéktalanul el kell temetni; holttestüket semmi esetre sem szabad egy napnál tovább ravatalozni. Ennek nyilvánvalóan egészségügyi okai is vannak, de nem ez az egyetlen magyarázat.
A hirtelen halállal elhaltat valahol az erdőben földelik el, és meg sem jelölik a sírját - úgy tudják, minél hamarabb tűnik el még a nyoma is a temetésnek, annál jobb. Alighanem attól való félelem szülhette ezt a szokást, hogy akinek a lelke nem tudott hozzászokni (mondjuk a betegség vagy öregséggel járó végelgyengülés során) a gondolathoz, hogy meg kell válnia testétől, az visszajár kísérteni és gonosz lélek válik belőle. Akinek megadatott a természetes halál kegye - mert erényes, szelíd életet élt - annak rokonai, szülei zárják le a szemét, majd illatos, langyos vízzel gondosan lemossák testét. Fogai közé ezüstpénzt vagy aranydarabkát illesztenek - ezzel is kifejezve minden gazdagság mulandóságát, és hogy a nagy útra annyi is elég, amennyit a szájában visz magával (talán az alvilági révész fizetségeként?)
Előkerülnek a fehér gyapotfonalak. Jut belőle a halott nyakára, csuklójára és bokájára - hitük szerint azt jelképezendő, hogy milyen gyengék a kötelékek, melyek a halandó testet a léthez kötik; mutatva, hogy az anyagiak, a vonzalmak, a szeretet, a szerelem - mind mulandó. Makulátlan szemfedővel beborítva fektetik végül a halottat a koporsóba, amely hat deszkából készül, és gyantával tapasztják be rajta a réseket. Ez hagyományosan még csak ideiglenes koporsó, a holttest nem ebben kerül majd a máglyára.
A koporsót ezután "banánfa" törzsből vágott hengerekre fektetik, jelezve, hogy az élet is olyan sérülékeny, mint a lágy banánszár.
A "boldog otthonba" eközben megérkeztek a boncok... Fohászaik arról szólnak, hogy a halál egy nagy igazságot mond el; azt, hogy a világ csak hiúság...
Lehajtott fejjel idézik Buddha igéit: "A test, melyet elhagyott a lélek, semmi; hamarosan olyan értéktelenné lesz, mint a kiszáradt fa."
"Az élet elröppen - a születés és halál váltakozása végtelen és természetes folyamat."
"Aki egyszer megszületett, szükségképpen meghal. Áldás és kegy belépni a halál ürességébe."
"Meg kell halnunk - nincs bizonytalanság a halálban." A "Boldog otthon" hét napon, hét éjszakán át zajos összejövetelek helye; vidám hangok töltik be a házat. Mintha mindenki elfeledkezett volna a koporsóban nyugvóról, csak a boncok mondják vég nélküli igéiket:
"Lélek kövesd végzeted! Siess az egekbe, vagy szüless új, jobb életre. Láthatatlan árnyék, ne időzz itt, hogy kísértsd otthonainkat; ne akarj részt venni az élők dolgaiban. Akiket itt hagytál, tudják már, hogy milyen boldog vagy, megszabadulván a földi élet nyomorúságától. Mindenki tudja sorsát, és megadással várja végzetét. Téged nem hiányolnak! Kövesd utadat."
Ügyes szomszédok ez alatt építik a katafalkot, a díszes thatszerű tornyot, mely majd a máglya felé vivő úton befogadja a koporsót.
Közben pedig - legalábbis hagyományos viszonyok között így volt - még szerelmek is szövődnek; a halál árnyéka hiába vetődik a házra, lehet, hogy éppen új élet fogan meg.
A szülők - ha fiatal az elhunyt - maguk is csatlakoznak a vidáman zenélő, éneklő, társasjátékokat játszó virrasztókhoz. Elrejtik fájdalmukat, mert ha kimutatnák, egyrészt rossz modorról tennének tanúságot, másrészt evvel is nehezítenék az eltávozott hosszú útját az egekbe, a túlvilágra.
Hét nap múltával a koporsót kiviszik a rizsföld sarkában emelt kunyhóba. Ide járnak immár a rokonok, barátok, megóvni a koporsót a termeszek, más rovarok esetleges támadásától. Nem feledkeznek meg a boncokról sem: a pagodába rendszeresen ajándékokat (ételt) küldenek.
Amint elérkezik a száraz évszak, és betakarították a rizst, emelvényt állítanak a rizsföld közepén. A holttestet most helyezik át abba a koporsóba, melyben majd a máglyára kerül.
Szól a ken, a bambuszorgona, és száll az ének. Tűzijáték, körmenetek teszik teljessé a virrasztás éjszakáit, és ha a család tehetős, még bábszínház vagy igazi színház, tánc is látható a ravatal mellett rögtönzött színpadon.
A koporsót, hatalmas madarat formázó kocsira helyezve, fehér gyapotkötelekkel vontatják a máglyához; valójában erős férfiak tolják a kocsit. A közeli családtagok - férfiak, nők egyaránt - levágott hajjal, hófehér köntösben jelennek meg a szertartáson.
A máglyán elhelyezett koporsót utoljára nyitják ki, mielőtt meggyújtanák a fahasábokat, és illatos vízzel vagy kókuszdió levével mossák, locsolják meg a halott arcát. Majd elérkezik a hajnal, és illatos füstölő rudacskákkal vagy éppen egy petárdával lángra lobbantják a máglyát.
A boncok kara, egyhangúan mormolja: "A test semmi, ha már elhagyta a lélek...az élet elröppen..."
Égig csap a máglya lángja, füstje egyenes oszlopként emelkedve felrepíti a lelket új honába.
A lángot a következő hajnalig tartják ébren; ekkorra már valóban csak maréknyi hamuvá vált a test; ezt a keveset urnába gyűjtik, és a pagoda kertjében álló thatban vagy a kőkerítés fülkéjében talál végső nyughelyet. A fülkét gyakran üveglap fedi és az urna szerepét egy öblös üvegedény játssza; így a hamvak láthatók maradnak. Tábla, felirat hagyományosan nem jelöli a hamvakat tartalmazó építményt, melyet nem szokás különösebben gondozni.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 27l-274 old.

Visszamentünk a szállodába az ottmaradt kézipoggyászért (a nagyokat már
kivitték a repülőtérre) és elmentünk Matyival vásárolni. Ő a keresztlányának akart valami ezüstöt venni, én meg népművészeti babáimat akartam szaporítani és még egy elefántot venni. Kicsit fájt a szívem, hogy már nem volt idő, úszásra. Eszterék a medencében töltötték az utolsó órákat. Érzékeny búcsút vettünk Laosztól és a csodálatos Plaza Hoteltől, s világvándoraként tovább indultunk Phnom Penhbe.