Biográfia zen könyv kerámia kert gasztronómia Bibliográfia könyvei tanulmányai interjúk

« vissza Terebess Gábor különlapjára
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Terebess Gábor
TÖRÉS
A selejt művészete
(Mozgó Világ, VI. évfolyam, 1980. 9. szám, 108-112. oldal > PDF)

angolul (Ceramics Monthly, Volume 29, Number 2, February 1981, pp 27-31.)
németül

Darabokra tört egy csésze. Levertem. Bosszantó az ügyetlenségem; nekikászálódom, hogy a használhatatlanná vált edény cserepeit összekotorjam, és kidobjam a szemétbe. Míg felmérem, mennyire hulltak széjjel, azon kapom magam, hogy (illő) lelkifurdalás helyett rácsodálkozom a látványra. Az eltört csésze bármikor behelyettesíthető a széria egy másik, ép példányával, de ezek a töredékek pótolhatatlanok. Alakjuk, helyzetük, egyszeri, ismételhetetlen.

Ha ezt a kis balesetet az imént filmre veszi valaki, maradt volna róla dokumentumom. Most csak a végkifejletét fényképezhetem le. Vagy miért ne őrizhetném meg így, ahogyan van, cserépként? Legalább plasztikusan rögzíti a megtörtént eseményt. E tényanyagot akár dokumentum-kerámiának is hívhatom, hiszen: felismerni a készen talált anyag formáját – a szociográfia, a dokumentumirodalom titka se más.

Persze eszem ágában sem volt holmi tört dokumentumot készíteni. De a váratlan, rossz gesztussal nem csupán egy használható edényt tettem tönkre, alkottam is valamit: egy részeire szakadt kerámia tárgyat. Akaratom ellenére. Ez az én negatív műalkotásom. Anyagi értelemben hasznavehetetlen, mint egy éretlen vagy férges vagy rohadt alma, de szellemi értelemben egyáltalán nem az. Vajon az az igazi (kerámia) művészet, amely diadalunkat harsogja az anyag felett, elképzeléseink szakszerű valóra válását, ugyanakkor botlásaink, bukásaink nyomát gödörbe temeti a szeméttel?

A kerámia bizony törik. Miért ne lehetne ezt a hátrányát előnyére fordítani, s épp oly természetességgel használni fel formálására, mint a korongozást, a mintázást, az öntést? Miért ne lehetne a kerámiaművészet nyersanyaga bármilyen kerámiaanyag, bármilyen állapotban és minőségben, kivétel és feltétel nélkül? A kiégetett anyag is, a „kész” kerámia? Csorbíthatom, törhetem, csiszolhatom, ragaszthatom, újra- (és túl-) égethetem. Tovább átalakítható mindenkor. Nincs végleges formája semminek – vágja képembe minden tört kerámia (szemétre is kerül mindahány) –, továbbá: az egész a résztől, a teljesség a töredéktől, a meglévő a hiányzótól az, ami.

A törés mindig tabu volt a kerámiaművészetben. Talán az eltört edény használati értékvesztése riasztott vissza bennünket, és leszállította szemünkben az azonos anyagú műalkotás értékét is. A múzeumok persze féltve őrzik az ásatásokból előkerült régi és ritka edénytörmeléket, és a hajdani paraszt háztartásban takarékosságból vagy ragaszkodásból a drótozott, foltozott cserépedényt is megbecsülték, tovább használták. A fenekén lyukas köcsög jó volt locsolásra, az elrepedt főzőfazék tárolásra, az erősen csorbult tányér kutya, macska ivó-evő edénynek, a törött gyermekjátéknak. A cserépdarabok kötőanyagként szolgáltak faltapasztásnál és kemenceépítésnél. De csak szabályt erősítő kivételként fordult elő, hogy a japán Hon’ami Kóecu (1558-1637) aranylakkal ragasztott teáscsészéjét vagy az amerikai Peter Voulkos (sz. 1924) epoxigyantával ragasztott tálját egyenértékűnek tartsuk az éppel. És csak a kerámiaművészeten kívül, vegyes technikájú képzőművészeti alkotások részeként, egyéb anyagokkal kombinálva találkozunk néha tört tányérral (Julian Schnabel), bögrével és aljjal (Martha Holt), csempével (Jean-Pierre Raynaud).

Kalapácsot ragadok, és lerohanok az utcára. Nem kell messzire mennem, hogy rábukkanjak az első rakás téglára.

Gyermekkoromban sokszor megbámultam a szomszéd kőművesmestert, hogyan töri ketté a téglát: először komótosan körbekocogtatta a kalapácsa élivel, majd a tenyerébe fektette és a fokával rácsapott. Többé-kevésbé ott pattant el, ahol akarta. De én nem akarok szakszerűen törni, a kőművessel konkurrálni, nincs szükségem mesterségbeli tudásból többre, mint amennyivel bárki azonnal rendelkezik. Azért vágtam neki, hogy lássam, milyen lesz, nem azért, hogy lássam, amit elképzeltem.

A vaktában tört kerámia: kerámia kézművesség nélkül, technológiája a technológia hiánya, felejtése mind a tudásnak, mind a tudatlanságnak, elrúgja magától a szakmát.

Egy üreges tégla külső és belső felszíne sima, síkjai szabályosak: a gépen átsajtolt, majd a metsződróttal felszabdalt nedves anyag viselkedését őrzi. Azt is mondhatnám, elidegenedett énjét színleli még mindig, mint formába fagyott jég a vízét. A törés „elszólja”, leleplezi tűzben átváltozott természetét. Ugyanakkor nemcsak a tégla pozitív hasábját csonkítja meg, hanem megbontja a lyukak negatív formarendszerét is. A rendszert magát persze nem tudja megváltoztatni. Csupán torzót csinál belőle, megtöri párhuzamos szerkezetét, nem funkcionálhat többé rendeltetésének megfelelően. Miután a törés nyersanyagnak tekinti az eredeti művet, a tört kerámia értékét – ha van – nem az eredeti mű értéke határozza meg. Ugyanis tönkrement.

Az ütéstől-ejtéstől formálódó cserép egyszerre engesztelhetetlenül merev és kiszámíthatatlanul szeszélyes – nem arra van, hogy megfeleljem várakozásainknak –, csak hozzávetőlegesen hajlandó tükrözni gesztusainkat. Saját, kész stílussal rendelkezik, nem veszi át a miénket, ha csak olyan kis repeszekre nem törjük, hogy semmi se utaljon többé „előéletére”. De csak hagyjuk szóhoz jutni, engedjünk a kommersznek, flörtöljünk a giccsel, ereszkedjük le a durvakerámiához, feleseljünk a népi fazekassággal. Az eredeti és a belőle tört mű kikerülhetetlen kettősségét nyers agyagból csak mesterségesen hozhatnánk létre. Ott mindig „tiszta lappal” kezdünk, egy új világot kell teremtenünk az alaktalan masszából, itt dialógust folytathatunk a (meglévő) világgal.

A cseréptörés jóvátehetetlen. A nyers anyagot, amíg képlékeny, mindig módosíthatom, javíthatom, helyesbíthetem. De a törés visszafordíthatatlan folyamat. Csak tovább mehetek, még apróbb szilánkokra törhetem a cserepet (másképp törni, újra törni lehetetlen), mígnem pozdorjává nem zúzom. Nincs tovább. Az évmilliók alatt porrá mállott kő, amely egy szempillantásnyira újra kővé égett a kerámiában, ismét porrá lesz.

Nem olyan könnyű eltűntetni kerámiatermelésünk és -fogyasztásunk törmelékeit: a törött tégla legfeljebb teniszőrleménynek jó, a porceláncserép visszaőrölhető a masszába – de gyűjteni, mint a vasat és a fémet, papírt, rongyot, üveget, semmiképp sem érdemes. Bontáson és építésen, úton-útfélen beléjük botlunk városszerte – magunk is szaporítjuk. A törni-zúzni való kerámiát nem kell keresni; nem lehet nem észre venni. Fölösleges agyagot égetni hozzá – van már égetve elég.

Vasárnapi sétánk bizarr szórakozása lehet szemét és sitt között fürkészni-turkálni a tömör és soklyukú téglák, fal- és padlóburkolatok, cserepek törmelékében. Igen, ebben a környezetben élünk, a 20. század végi „skanzenből” valók ezek a tárgyi emlékek. Behozhatjuk őket akár a múzeumba – megspóroljuk a majdani ásatást. Többet árulnak el a korról, mint a kort kifejezni veselkedő mai kerámiaművészetünk, amely vagy a természettől elszakadt ember nosztalgiájával etet bennünket: organikus formák, sár, föld, kőzetek, fatörzsek, levelek, bimbók, sejtek; vagy nosztalgiájával a Rend után: mértani alakzatok, forgástestek, a természet esetlegességeivel szemben az ember kopár rendje. De az aszfalt- és betonutópia egyre távolabbinak tűnik, a természethez meg nem lehet visszatérni. (Hol van?) A túliparosítás, az eltakaríthatatlan szenny, a megemészthetetlen hulladék rákként burjánzó városaiban, itt és most, aki nyitott szemmel jár, keramikus lehet, mielőtt keramikus lenne.

Akár törünk, akár nem, tört kerámia mindig akad bőven (ahogy égetni, úgy törni is fölösleges). A törés amúgy se tesz mást, minthogy a formálás, szárítás, égetés folyamán keletkező feszültségek, észrevehetetlen hajszálrepedések vonalait láthatóvá bontja.

Ha tovább keresgélünk, most már nemcsak építkezésen és bontáson, hanem tégla- és porcelángyári sitthalmok, kerámiaműhelyek, fazekasudvarok lim-lomjai körül, találunk még egy torzszülöttet: a túlégetett kerámiát.

A faragott kő-fa – a legyőzött természet; az összeolvadt téglacsomó – a legyőzött ember. A vetemedett vagy sérült nyersáru anyaga felhasználható újra, az alulégetett vagy mázhibás áru újraégethető, de ez a kettő: a tört és a túlégetett cserép végleges, kijavíthatatlan selejt. A selejt művészete nem rombol, azt emeli fel, amit az ipari társadalom elhajított, félrelökött, eltussolt. Az alkotás pozitív és a rombolás negatív útja között a zéró, a középút, a nulla út.

A provokatívan művészi alkotásként kiállított mindennapi tárgyat (például a Duchamp ready-made-jeit) a kiemelés váltja tömegtermékből egyedivé. A selejt viszont balesetben tönkrement mindennapi tárgy, kóros és ésszerűtlen, magától egyedi, akár kiemeljük, akár nem. Csak példává válhat, nem sémává. A sikertelenség a sikere, mert ha sikerül, köznapi szériatárgy maradt volna. Versenyeinkből, kiállításainkról, publikációinkból, kereskedelmünkből igen, de az életünkből nem zsűrizhetjük ki balsikerült műveinket. Amikor a munkás véletlenül átlépi az előírt tűréshatárokat, és már nem azonos terméket állít elő, akkor nem ismétli önmagát, se nem másol, termelés helyett akaratlanul elkezd teremteni. A baleset műalkotássá teszi (tönkre?) az árut.

„A képzőművészet a technikai reprodukálhatóság korában véget ért” – állapítja meg Walter Benjamin, de a selejt művészetének éppen a technikai reprodukálhatóság biztosít eszményi táptalajt. A művész eddig csak azért ment a gyárba, hogy hasznosítsa a korszerű ipari technológia mesterfogásit, holott az ipari technológia melléfogásai sem kevésbé tanulságosak számára. Akár a kivitelezésnél, itt is elválik a készítő és a művész. De fordított a helyzet. A kerámia elkészül, mielőtt a keramikus tudna róla. Nevezhetem „alkotás utáni művészetnek”. Az ipar kára itt a művészet haszna (s éppen a kiváló sorozatgyártmány a művészet selejtje).

A selejt cáfolja azt, hogy új forma csak a tervező asztaláról kerülhet le. Az ipari formatervező csupán a hivatalos változások őre. Cáfolja azt, hogy csak jó kézműves lehet jó művész. (A kézműves örököse egyébként sem az iparművész, hanem a szakmunkás, a mérnök, a tervező. Ahogy régen a fazekas, most ők gyártják a közösség ízléséhez igazodó használati tárgyakat.) A selejtnél nem fordulhat elő, hogy valaki tanultsággal, netán szakmai bravúrral palástolja a hamisítványt, az utánérzést, a gondolkodás sekélyességét. A selejten hiába kérjük számon a kitálaló önkifejezését, a megtaláló hozzáállására kell figyelnünk: aki feladja képzettségét, felszerelését, kilép a műhelyből/műteremből; nem elszigetelten, „kísérleti körülmények” között dolgozik, hanem adott, ipari környezetében észreveszi azt is, amiről a teljesítménytársadalom meg akar feledkezni; nem konstruál, hanem felfedez; nem keres örömöket a kifinomult, míves tárgyakban, hanem elfogadja a kivetettet is, méghozzá olyannak, amilyen; amikor minden áruvá vált, használhatatlan dolgokat guberál a szemétdombon, és odafigyel egy-egy olyan tárgy szavára, amely nemhogy ingyenes, hanem mindenki számára teher.

– Mi a legértékesebb dolog a világon? – kérdezi a Salinger által is idézett egyszeri szerzetes.
– Egy döglött macska – feleli a zen mester.
– Miért?
– Mert azt senki sem értékeli.

Nem a művészet teszi naggyá az embert, hanem az ember a művészetet. A műtárgy csak törmelék az útja mentén, amit mindig túlhalad.

A selejt emberi kéztől érintett, de eredeti mondanivalóját vesztett tárgy, többnyire nincsen régisége, patinája, más kort idéző atmoszférája. Csak egy baleset megőrzése, ezért hiányzik belőle az emberi szemfényvesztés, a spekuláció is, nem tud csalni, hazudni. Nem áll más helyett, még ha az ember meghiúsult célja visszasejlik is láttán. A selejt hiábavaló erőfeszítésünk, eltékozolt energiánk, elfecsérelt időnk tárgyiasulása, és egy kézlegyintéssel elintézhetjük, mígnem – ahogy Dürrenmatt írja A balesetben (Die Panne, 1956) – „egy csavar esetleg meglazul, egy tekercs elromlik, egy billentyű meghibásodik, s itt a rövidzárlat, a téves kapcsolás, a világ vége. Így hát nincs többé Isten, aki fenyegethetne, nincs igazságszolgáltatás, nincs sors, mint az Ötödik Szimfóniában, csak közlekedési baleset, műszaki hiba előidézte gátszakadás, laboránsnők szórakozottsága folytán levegőbe repülő atombombagyár, tévesen beállított keltetőgép.”

A selejt korunk metaforája. A bármikor bekövetkezhető kisiklás modellje.

Talált téglák:
Kábeltégláim
Keramitkő
Kúpcserepek
Töröm a klinkert
Túlégett falazótéglák

Törtek és egészek:
Csempetájak
Csészeművek
Fazekasemlékek
Jó étvágyat!
Porcelánszigetelők
Teátlan kannák
Három raku gömb
Öntött porcelánvázák

Terebess Gábor elveszett kerámiáiból