沢木興道 Sawaki (Somon) Kōdō (1880-1965)

宿無し興道 / 宿なし興道
(Rōmaji:) Yadonashi Kōdō
(English:) Homeless Kōdō
(Magyar:) Sehonnai Kódó*

Tartalom

Contents

Kódó Szavaki zen mester élete

PDF: Kódó Szavaki - Az azonnali felébredés éneke

Kódó Szavaki
Kommentár Jóka Daisi Sódóka című verséhez
1-10. fejezet

Kódó Szavaki a zazenről

PDF: Conferences de maître Kodo Sawaki

PDF: The Zen Teaching of Homeless Kodo
by Uchiyama Kosho & Shohaku Okumura

Excerpts from The Dharma of Homeless Kôdô by Uchiyama Kosho

PDF: To You: Collected Sayings of Kodo Sawaki

Excerpts from To you by Sawaki Kôdô

Sawaki rōshi's Zen Ancestors Chart

PDF: Discovering the True Self: Kodo Sawaki's Art of Zen Meditation
translated and edited by Arthur Braverman

PDF: Sawaki Kōdō, Zen and Wartime Japan: Final Pieces of the Puzzle
by Brian Victoria
The Asia-Pacific Journal, Volume 13. Issue 18. Number 3. 2015

PDF: “Zen at War” Brian Victoria: Throwing Bombs at Kodo
by by Jundo Cohen

PDF: Living and Dying in Zazen: Five Zen Masters of Modern Japan
by Arthur Braverman
Weatherhill, 2003, 176 p.

[A marvelous book combining the life stories and teachings of five masters - Kodo Sawaki, Sodo Yokoyama, Kozan Kato, Motoko Ikebe, and Kosho Uchiyama.]

PDF: Dharma Brothers Kodo and Tokujoo:
A Historical Novel Based on The Lives of Two Japanese Zen Masters
by Arthur Braverman
Ojai, CA: Taormina Books, 2011. 581 p.

A historical novel based on the lives of two Japanese Zen Masters, 沢木興道 Sawaki Kōdō (1880-1965) and 加藤耕山 Katō Kōzan (1876-1971).

Kódó Szavaki kommentárja a Sódókához
Kommentár Jóka Daisi Sódóka című verséhez
Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2000
Fordította Yvon Mjóken Bec és Boros Dókó László

Minden zen szerzetes ismeri Tózan Rjókai versét a Hókjó zanmait. Ez egy ének, akár a Sódóka, és a két műben még az is közös, hogy mindannyiunkhoz szól. A Hókjó zanmai első strófája közvetlenül hozzánk fordul: „Most, hogy megkaptad, kérlek vigyázz rá jól!” Tózan és Jóka szándéka bensőséges kapcsolatot teremteni az olvasóval. Innentől már nem névtelen valakik vagyunk egy tömegben, személytelenül és távol. Jóka nekem címzi üzenetét a kimi személyes névmással, amely megjelenik a vers első szakaszának elején, és az utolsó sorban. Kimi az, aki zazent gyakorol és az Utat tanulmányozza. Ez a keret, amely bevezeti és lezárja a művet.
A Sódóka Jóka Daisi tanúbizonysága az ő személyes felébredéséről a legvégső realitásra. Saját szellemi fejlődésének útját írja le benne. Mai modern nyelvünkön nevezzük úgy, hogy ez a tudatosságnak egy vizsgája, egy bensőséges elgondolkodás saját felébredésének tapasztalatáról. Jóka Daisi személyes tanúsága azonban mindazokat érinti, akik zazent gyakorolnak ezen a földön.
„Barátom, nem látod?” Ha nem versről volna szó azt mondaná nekem: „Lehet, hogy nem látsz semmit! Akkor elmagyarázom.” Akit te nem látsz, az „az Út nyugodt embere, aki már nem tanul és nem cselekszik. Nem utasítja el az illúziókat, s már az igazságot sem keresi.” Másképpen mondva, nem látod az univerzum elvét, amely minden dolgot betölt. Jóka tapasztalata azon a tényen alapul, hogy nincsen semmiféle szakadás, folytonossági hiány az én, Buddha, a világegyetem és minden létező között a tíz irányban .
A mi vallásunk jó vallás, mert minden cselekedetünk az összes buddha cselekedete a tíz irányban, és a három időben . Ez azt jelenti, hogy én, mint egyén, nem vagyok annyira elhanyagolható, mint ahogy látszik. Persze az ember szeret nagy dolgokra gondolni, és akinek sok gondolata van, még ha csak kissé közismert ember is, szereti a szélrózsa minden irányában hirdetni ezeket a gondolatokat, mert ő fontosnak tartja, hogy mindenki megtudja. Mindenkinek ugyanilyen sok gondolat van a lelke mélyén. De amit ezek az emberek elfelejtenek az az, hogy ebben a pillanatban ők maguk az egész világegyetem. Amikor tüsszentek, az egész világegyetem tüsszent. Minden cselekedet, legyen bármilyen intim és titkos, az egész világegyetemben rezeg. Ezért van az, hogy amikor valaki zazent gyakorol, az összes buddha felébredését éleszti fel, és új erőt ad az Út tanulmányozásának. Ezzel szemben, valamilyen rossz cselekedet elkövetése az egész világegyetemet sérti, és támadás az összes buddha és az összes élőlény ellen a három időben és a tíz irányban.
Aki azt gondolja, hogy az egyén bármit megengedhet magának, megalázza a világegyetemet. Ezzel szemben a világegyetemért dolgozva a végrehajtott cselekedet örökkévalóvá válik. „Barátom, nem látod?” — lepődik meg Jóka. Nem, nem látod „az Út nyugodt emberét, aki már nem tanul és nem cselekszik.” És ezzel Jóka jelzi nekünk az irányt, amit a Sódókának ad, vagyis nyilvánvalóvá teszi azt az alapvető elvet, amely szerint egy cselekedetünk sem válik el a világegyetemtől.
Számunkra a bukás az, ha elvágjuk magunkat a világegyetemtől. Amikor az én elveszti szolidaritását és a világegyetemen kívül helyezkedik el, az a vég. Ezzel szemben, amikor az ember magához öleli, és személyesen magára vállalja az egész világegyetem terheit, akkor az ember azt bizonyítja, amit Sinran Sónin írt: „Minél többet gondolok Amida fogadalmaira, amiket akkor tett miután öt kalpán keresztül meditált, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy azokat kizárólag az én kedvemért és az én megmentésemért tette.”
Felismerve, hogy a fogadalmakat Amida őérte tette, Sinran megérti, hogy magában hordja az egész emberiséget, és hogy következésképpen a gyakorlást az összes élőlényért vállalta magára. Valójában nem kell az egész világot bejárni azért, hogy olyan embert találjunk, aki illúziókban él, elég csak behunyni a szemünket és elgondolkodni egy kicsit, máris látjuk tömött sorokban tódulni az illúziókat. Ezt mindenki meg tudja érteni, és még csak nem is kell másvalakire gondolni, nézzünk egyszerűen csak magunkba, ahol ugyanúgy ott hemzsegnek. Minden egyes ember az univerzum egy kicsinyített mása.
Ez a fúzió a világegyetemmel pontosan az, amit úgy hívunk, hogy buddhává válás. Minden, egyszerűen minden buddhává válik: élő és élettelen lények, füvek, fák, országok és bolygók, minden, kivétel nélkül buddha. Ha csupán magunkat megértjük, buddhák vagyunk, és ez azt jelenti, hogy magunkban tartalmazzuk az egész univerzumot. Ezt az elvet nem látod, és nem látod „az Út nyugodt emberét, aki már nem tanul és nem cselekszik.”
Mindenesetre, ha az ember tudatára ébred annak, hogy illúziókban él, akkor abban a helyzetben van, mint egy szegény ember, aki tudja, hogy szegény. De ez a megállapítás csak később jön, mint az arcfesték. Egy csecsemő nem tudja, hogy szegény. Egyébként egy gazdag ember, aki tudatában van a gazdagságának, szintén csak elbizakodott. Amikor egészen kis gyerek volt, nem törődött vele, hogy gazdag.
Ugyanilyen tűrhetetlen, amikor azt halljuk: „Szatorim van!” Az ember nem tud róla, hogy szatorija volt, vagy hogy illúziók között él. A pontosan megfelelő tudatállapot a hisirjó , gondolkodni gondolkodás nélkül, vagy gondolkodni a gondolkodáson túl. Ebben az állapotban nincs tudomásunk sem a szatoriról, sem az illúziókról. Azt is szokták mondani, hogy ez nem mást mint gondolkodás fogalmak és saját akarat nélkül. Ezzel együtt nem kell azt hinni, hogy a tudat ettől eltűnik a felhők közt, mint egy luftballon.

Az életről és a halálról

A Sidzsúnisógjó szútrában arra a kérdésre: „Kinek kell felajánlást tenni, hogy a legnagyobb érdemre tegyünk szert?” az a válasz, hogy nagyobb az érdem, ha egy jó embert táplálunk, mint ha egy rosszat. Mondjuk, hogy jobb egy ebédet egy rendőrnek felkínálni, mint egy gengszternek.
Ha pénzt adsz kölcsön egy pókerjátékosnak, abból nem származik érdem. Ha több érdem van abban, hogy egy erényes emberen segítünk, mint egy rossz emberen, akkor a befektetés még jobb, ha a szatori emberén segítünk. Márpedig a szatoriban több szint létezik, és minél feljebb emelkedik valaki a hierarchiában, annál nagyobb előnyöket élvez, és fenn a csúcson, ahol már nincs sem egyenlő sem felsőbbrendű, ott van Buddha. Következésképpen ahelyett, hogy felajánlást tennék egy millió embernek, akik elérték a szatorit, akik kisebbek nála, inkább magának Buddhának teszem. De van, ami még ennél is jobb: az ember gondolkodás nélkül, ragaszkodás nélkül, gyakorlás nélkül, szatori nélkül. Ő az, akinek felajánlást teszek, tehát ő az, aki által a legnagyobb erényre teszek szert. Ez a gondolkodás nélküli, ragaszkodás nélküli, gyakorlás nélküli, szatori nélküli ember: „Az Út nyugodt embere, aki már nem tanul és nem cselekszik.”
Az Út nyugodt embere olyan ember, akit senki és semmi nem tud megingatni, megmozdítani. Egy faember, vagy egy kőasszony. Kiotóban a Godzsó hídon van egy kép egy zen szerzetesről, akit karddal fenyegetnek, és már éppen le akarják vágni a fejét. A szerzetes előrehajtja a fejét, és mintha éppen azt mondaná: „Mire vársz? Rajta!” Ezt a szerzetest Daitó kokusinak hívták, ő volt az, aki megtérítette Godaigó császárt, támadója pedig egy Asikaga volt, aki szövetségesévé akarta tenni: „Közénk állsz?” „Nem.” „Akkor levágom a fejed!” „Na és! Rajta!” És Daitó közelebb dugta a fejét. A kép felirata így szól: „A szerzetes nem törődik a nagy kard fagyos leheletével, olyan, akár egy fabáb.” Ez az ember megrendíthetetlen, és közömbös a halál iránt. Pontosan ő a gondolat, ragaszkodás, gyakorlás és szatori nélküli ember.
A probléma nem a halál elfogadásának tényében van, mert arra akárki képes lehet, ez csak a kor vagy a körülmények kérdése. Kuniszada Csúdzsi és Banzuiin Csóbee sokszor kockára tették az életüket, pedig nem voltak buddhista pátriárkák. Megint mások, mint például mi — akik messze vagyunk attól, hogy forrófejűek legyünk — szintén kockára tesszük az életünket azzal, hogy zazent gyakorolunk. Még egy velejéig romlott ember is, ha zazent gyakorol, bensőséges viszonyba kerülhet a halállal. A nehézség nem itt van. Dógen zendzsi mondta a Gakudójódzsinsúban : „Sokan voltak, akik a régi időktől fogva összezúzták csontjukat és összetörték testüket, de közöttük igen kevesen tudták átadni a Törvényt. Azok is sokan vannak, akik magukat sanyargatták, de közülük kevés valósította meg a felébredést.” Van még valami, ami még nehezebb, mint az, hogy az ember ráveszi magát arra, hogy porrá töri a csontjait, vagy tönkreteszi a testét az önsanyargatással: az, hogy nem érezzük, hogy az életünkkel játszunk, amikor végrehajtunk egy cselekedetet.
Keizan Dzsókin írta a Zazenjódzsinkiben : „A nagyszerű ember, akinek a gondolkodása nem gondolkodik, olyan, mint egy nagy holttest.” Ezt az embert semmilyen jelzővel nem lehet minősíteni, olyan nagy, hogy az mérhetetlen, és azt mondjuk rá, hogy olyan mint egy halott. Ez a nagyszerű, halott ember egységben van a világegyetemmel.
Az Út nyugodt embere, aki már nem tanul és nem cselekszik, nem engedi, hogy az orránál fogva vezessék. Nem dől be sem a szatori bájának, sem egy szép nőének, nem is beszélve egy csúnya nőről. Ez a nagy ember, akinek a gondolkodása nem gondolkodik — aki hasonló egy nagy holttesthez, és aki egységben van a világegyetemmel — megszökne egy csúnya nő elől? Ő még azt sem tudja, mi az, hogy illúzió. Az illúzió nem más, mint megkülönböztetés, fantáziálás, elméletek fabrikálása. buddhának lenni pedig annyi, mint az Út nyugodt emberének lenni, aki már nem tanul és nem cselekszik. Mondjuk, hogy ő nem utasít el semmilyen jelenséget, és nem is ragad meg semmilyen jelenséget. Nem utasít el semmit, mert nincs semmi ami elutasítandó lenne; nem ragad meg semmit, mert nincs semmi amit meg kellene ragadni. Ő az egész föld és az ég. Nincs tehát semmi, ami elől szökni kéne, vagy ami után futni kéne. Mindig mondom: „Tüzet szüntess!” Mindig ezt a bizarr szót vesszük elő, hogy „szatori”, amit összevissza használunk és arcátlanul csúfot űzünk belőle. Azt hinni, hogy szatorink van, csak illúzió. Nincs ennél nagyobb képtelenség.
„Nem utasítja el az illúziókat, és az igazságot sem keresi.” Furcsák az emberek: aki azt hiszi, hogy jobb mint a többi, nem feltétlenül az, és aki magát alulbecsüli, nem olyan rossz, mint gondolja. Ugyanígy, ha valaki azt gondolja, hogy illúziók között él, az máris azt bizonyítja, hogy nem is olyan nagyon. Nem kell sem az illúziókat elutasítani, sem az igazságot keresni. Nem tűzzük célul magunk elé, hogy buddhává válunk, még csak nem is gondolunk rá.
E bevezető három sor után most vágjunk bele a sűrűjébe.

Buddha és az ördög

Az illúziók gyökere a tudatlanság. Az illúzió és a szatori nem két különböző dolog, ahogy azt képzelhetnénk. Buddha arca és az ördög arca ugyanaz is lehet. Nem úgy, hogy egyfelől nézve az egyik, másfelől nézve a másik. A kettő ugyanaz. Néha az ördög, néha Buddha. Sóken Kótaikó császárnő írta egy versében: „Aszerint, hogy milyen a szíve annak, aki birtokolja, az arany kincs, vagy ellenség.” Látni olyan szülőket, akik vért izzadnak egész életükben, hogy pénzt tegyenek félre a gyerekeik számára, de ez az oly nehezen megszerzett pénz ritkán hoz boldogságot annak, aki örökli.
Nem jobb hát szegénynek lenni? Én azt gondolom, hogy igen, ha az ember egészséges, nem romlott a lelke mélyén, és nem keserű a szíve. A szegénység jó, és a gazdagság is, ha nem száll az ember fejébe. A pénz praktikus dolog, én is tudom. Röviden, az egyéntől függ, hogy a pénz szövetségessé vagy ellenséggé válik. A szegénységtől egyesek keserűek lesznek, de ugyanakkor megszilárdítja a jellemet, mert erősíti a függetlenség szellemét. Annak a szívétől függ, akinek a pénz a kezébe kerül. A gyerek utálja az apját, amikor az morog vele, mert valami butaságot csinált, de amikor szüksége volna rá, és az apja nincs ott, ugyancsak egyedül érzi magát. Pedig az ugyanaz az apa. Akkor hol van az igazság? Az igazság az, hogy mi magunk vakítjuk meg magunkat. Minden illúziónk gyökere a saját vakságunkban van.

A függetlenség útja

Mijamoto Muszasi a Dokukódó címet adta annak a viselkedési kódexnek, amelyet a harcosok számára írt. Ezt a címet a Sódóka egy szakaszából kölcsönözte: „Mindig egyedül megy, mindig egyedül jár”. A harcosok katonai kiképzésben részesültek, de a busidó túlmegy a fegyveres gyakorláson, ez egy becsületkódex, amely a szülői kapcsolatokhoz való hűségen és a zenen alapul. A „szamurájok zenjét” tanulmányozva észrevehetjük, hogy ahogyan ők értik Buddha útját, az meglepően igaz és mély.

1. Ne szállj szembe a kor szokásaival, amelyben élsz.
2. Ne keresd az élvezeteket.
3. Mindenben maradj pártatlan.
4. Másokkal törődj, ne magaddal.
5. Egész életedben hagyd figyelmen kívül a vágyaidat.
6. Ami megtörtént, megtörtént, ne sajnáld.
7. Ne irigyelj senkit, se jóban, se rosszban.
8. Akármi legyen is az utad, indulj szomorúság nélkül.
9. Ne tégy szemrehányást sem másnak, sem magadnak.
10. Ne őrizz kötődéseket a szívedben.
11. Ne sóvárogj semmi után.
12. Ne kívánj otthont magadnak.
13. Ne keresd az ínyencfalatokat.
14. Ne gyűjts régiségeket, hogy aztán eladd őket.
15. Ne gyakorolj önmegtartóztatási rítusokat.
16. A fegyvereiden kívül ne ragaszkodj semmilyen tárgyhoz ezen a világon.
17. Addig gyakorold az Utat, amíg már nem félsz a haláltól.
18. Ne kívánj gazdagságot öreg napjaidra.
19. Tiszteld az isteneket és a buddhákat, de ne kérj tőlük semmit.
20. Mondj le az életedről, de nem a becsületedről.
21. Soha ne térj le a harcosok útjáról.

Sóhó, 2. év, 5. hónap, 12. nap.
Sinmen Muszasi, Terao Magonojo nagyúrnak

„Ne keresd az élvezeteket”, mert az élvezetek keresése az ember illúziói közé tartozik. „Másokkal törődj, ne magaddal.” Általában nem vesszük a dolgokat könnyedén, és fontos is, hogy az életet komolyan vegyük. A régi harcosok azonban azt gondolták, hogy amikor nincs más megoldás, akkor úgy helyes, ha maguk vetnek véget az életüknek úgy, hogy harakirit követnek el. Így gondolták át a helyzetet, karddal a kezükben, maguk felé fordított pengével, és ha úgy látták, hogy menthetetlen, akkor hopp! már be is döfték. Ez a mondandója annak, hogy másokkal törődj, ne magaddal. Manapság nem magunkat áldozzuk fel, hanem a többieket. Csak magunkra gondolunk, és arra, hogy a zsebünket megtöltsük. Akit valamilyen kudarc ér, az panaszkodik a sorsa felett, a sérelmeit számolgatja és meglóg. Íme, aki magával törődik, nem másokkal!
A hatodik pont mulatságos: „Ami megtörtént, megtörtént, ne sajnáld.” A régi harcosok józan eszű emberek voltak. Muszasi 1645-ben halt meg, egy héttel azután, hogy megírta a Dokudódót. A kéziratot Kumamotóban őrzik.
Egyszer eljött hozzám egy ember, akinek a szeme vérben úszott és nagyon idegesnek látszott. Elmondta, hogy attól fél, hogy nem fog állást kapni a nagy hivatalnoki álláspályázaton. Arra gondoltam, hogy nem azért akar-e zazent gyakorolni, hogy meggyógyuljon a depressziójából és így válaszoltam: „Ha megbukik a pályázaton, akkor az azért lesz, mert voltak Önnél jóval erősebb versenyzők is. Ennek tehát örülnie kell. Ha sikeres lesz, az azt jelenti, hogy Ön a legjobb, és ebben az esetben bánkódnia kell, hogy az országban ilyen sok közepes ember van.” Meglepődött a válaszomon. Meg kell értenünk az ilyen dolgokat, különben folyton csak bánhatjuk, amit tettünk. Jobb, ha azt mondjuk magunknak: „Ha megbukom a vizsgán, az azt jelenti, hogy vannak nálam jobbak. Ahogy a közmondás mondja: Öreg folyó nem szárad ki. Ha el is romlik a vize, van még benne aranyhal. Japánban sok értékes ember van, ez nagyon jól van így, örülök neki.” Íme, ezt kell gondolni, de ezt kevesen értik meg. Ami megtörtént, megtörtént, a legtöbben mégis sajnálják.
A hetedik pont: „ Ne irigyelj senkit, se jóban, se rosszban.” A harcosok nem irigyelték mások sorsát, ma mindenki irigyli a szomszédját. A Dokukódó nagyon rövid szöveg, de minden mondata célba talál.

Egy fényes világ

A tudatlanság az, amikor sajátmagunkat tartjuk sötétségben. Megfosztjuk a világosságtól a saját életünket, és a világegyetem minden lényének életét. Aki sötétségből sötétségbe vándorol, tudatlan.
A hétköznapi ember az idejét és az életét a tudatlanság szolgálatában fogyasztja. Másképpen mondva az illúziók szolgálatában. Sötétségben él. A város rosszul megvilágított negyedeiben mint fantomokat, csinos, fiatal lányokat látsz, akik el akarnak csábítani. Őszintén szólva nem vagyok az a fajta férfi, aki vonzza őket, de egy nálam jobb képű fickót biztosan menthetetlenül elkapnának ezek a szép teremtmények, és nem szabadulna, amíg ki nem ürül a pénztárcája. Így vesztegetjük el az időnket, amikor a tudatlanság homályában élünk. Hiábavalóan megsemmisült napok.
A Törvény nagy kereke a Dharma-kerék, amely forogva legyőzi és megbékíti ideáljaink világát. Szörnyű nagy robajjal gurul a Tenrindzsó királyok előtt, minden ellenséget elpusztítva, ami útjában áll, mintha hatalmas hegyeket lapítana széjjel. Az ellenség nem kardokkal és dárdákkal felfegyverzett harcosokból áll, az ellenség, amelyet recsegve-ropogva porrá zúz, az illúziók. Lassan, súlyosan egy fényes világot nyit meg. Ott van a fény, ahol a Törvény nagy kereke van. Ahol a tudatlanság van, ott sötétség van. Gazdag vagy szegény, a tudatlan az árnyékban él. A tudás és a megismerés segítségével sem tud előjönni az éjszakából, mert fény nélküli utakat választ. Ha nem tanul, a sötétség még sűrűbb. Amikor eszik, túl sokat eszik. Amikor iszik, túl sokat iszik. Enni és inni jó, de minden attól függ, hogyan csináljuk.
Egy tárgy az egy tárgy, egy pillanat az egy pillanat. Nincsenek kedvező és kevésbé kedvező pillanatok a buddhává váláshoz. Bármelyik pillanat megfelel. Nincsen jó vagy rossz nap az Út gyakorlására. Minden nap jó nap, akár esik, akár fúj. A tudatlannak még az is egy szerencsétlen nap, amikor ajándékot kap. Ha pénzt adsz neki, amikor nincs semmije, ellustálkodja az egész napot: minek dolgozni, amikor van mit enni?
Az orosz-japán háború idején egy katona megkapta az Aranykánya rendet . Sok pénzt kölcsön is vett, amit a nyugdíjából akart visszafizetni. Amíg várt a nyugdíjra sokat szórakozott, és sötét helyeken elszórt mindent amit kölcsönvett. Őszintén szólva, sötét vagy nem sötét, semmin nem változtat. Amikor megkapta a nyugdíját újabb hiteleket sikerült szereznie, amelyeket szintén a gésákkal költött el. Így folytatta, egészen addig, amíg már lehetetlenné vált visszafizetni az adósságait és családja nyomorúságba esett. Használhatta volna a pénzt az ország, az Út, a társadalom vagy mások javára. Egy dolog, az egy dolog, se nem jó, se nem rossz önmagában. A különbség abból ered, hogy erre vagy arra használjuk.
Dógen a Sóbógenzó Bussó című fejezetében ezt írja: „Nincs olyan pillanat, amely ne lenne megfelelő, nincs olyan pillanat, amelyben a buddha-természet ne nyilatkozna meg.” Milyen figyelemreméltó beszéd! Örvendezzünk amikor piknikelés közben roston sült angolnát eszünk, és akkor is, amikor zazen után rizses zöldséglevest. Lehetünk boldogtalanok attól, hogy egy rossz levest eszünk. Lehetünk boldogok is. Egy haiku költő, aki hosszú ideje súlyos betegen feküdt ágyában, így panaszkodott: „Milyen boldog az ember, ha egészséges! Milyen nyomorúság betegnek lenni!” Újra elkezdett verseket írni, és ettől egy kicsit jobb kedve lett. Egy nap a következő verset írta: „Ó, ez több mint amit megérdemlek! Ma megint rizslevest eszem és nézegetem ezeket a hajnalkákat. Asszony! Sokáig akarok élni!” Ezt is mondhatta volna: „Ó, bánat, bánat! Ma megint ezt a rizslevest kell nyelnem, és nézni ezeket az egészséges hajnalkákat, amelyek fittyet hánynak nekem. Asszony! Nem akarok tovább élni!” Ugyanolyan körülmények között, ugyanabban a pillanatban, ugyanarról a dologról nyilatkozhatunk elismeréssel is és panaszkodva is.

Az arany egy mérges kígyó

A törvénytestre ráébredni nem más, mint megragadni az életet. Szilárdan meggyökereztetni lábunkat a földben és megérteni, hogy az emberi lény a világegyetem terméke, és semmi nem választja el attól. Ha nem vesszük észre, hogy énünk és a világegyetem oszthatatlan egységet képeznek, akkor saját egónk martalékává válunk, és becsapjuk magunkat. Amikor ez a becsapás véget ér, megértjük, hogy nincs semmi.
A jóslatok vagyon és szegénység, szerencse és balszerencse hírét hozzák. De vajon szerencse-e valamit megszerezni? Nem eggyel több gonddá válik csupán? Vajon balszerencse, ha elveszítjük a pénzünket? Nem a terhünk lesz ezzel kevesebb? Lehet-e valójában tudni, hogy mi a szerencse, és mi nem az? Ha egy kicsit mélyebbre nézünk, rájövünk, az egyik dologban ugyanúgy van jó, mint a másikban.
Ami engem illet, utálok ajándékot kapni. Nem tehetek róla. Ezzel szemben az adás nagy örömöt szerez, imádok ajándékozni. Ha vagyont örökölnék, gyorsan elosztogatnám. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre semmim sincs, és minden nap új küzdelem. Ez se nem szerencse, se nem szerencsétlenség.
Buddha azt mondta, hogy az arany mérges kígyó. Volt egyszer egy öregember és egy öregasszony, akik igen nagy szegénységben éltek. Egy nap Sákjamuni és Ánanda arra jártak, épp amikor egy kő levált a hegyoldalról és aranypénzek kezdtek hullani a földre. Ezt látva Sákjamuni azt mondta Ánandának: „Itt mérges kígyók vannak.” Ánanda így válaszolt: „Valóban, ezek mérges kígyók” és továbbmentek útjukon. A két öreg hallotta beszélgetésüket. A nagypapa azt mondta a nagymamának: „Mi lenne, ha megnéznénk?” Közelebb mentek és aranypénzeket láttak, amelyek csillogtak a napfényben. „Az ilyen mérges kígyók, ha ezrével vannak, nem zavarnak engem.” — mondta a nagypapa. Elvittek egyet és lakomát rendeztek belőle. Aztán elvittek még egyet és szép ruhákat vettek belőle. Azután elvittek még egyet, és még egyet, egészen addig, míg nem maradt több. Az aranypénzek Adzsásze király pénzverdéjében készültek. A hatóságok nyomon követték őket, és a két öreget letartóztatták. Arra gondoltak, ha vallanának, akkor még elvennék tőlük azokat a mérges kígyókat is, amiket még rejtegettek, tehát megegyeztek, hogy nem beszélnek, akármi történjék. Amikor a fejüket a vérpad tőkéjére tették a nagypapa azt mondta a nagymamának: „Ezek tényleg mérges kígyók voltak.” „Igen, valóban mérges kígyók voltak” — felelte a nagymama. Amikor megkérdezték őket, hogy mi az utolsó mondanivalójuk, mindketten azt mondták: „Mérges kígyók voltak”. Ez a beszéd olyan furcsa volt, hogy újból kihallgatták őket, és az öregek végül bevallottak mindent. Innen származik az a mondás hogy az arany egy mérges kígyó.
Lao-ce azt mondta, hogy a szépség nem boldogság. Ha szépnek lenni boldogság, az nem jelenti azt, hogy csúnyának lenni boldogtalanság. Egy teljesen önkényes emberi ítéletről van szó. Az emberek folyton latolgatnak: Te szép vagy, én csúnya vagyok. Semmi sem ilyen határozott és eldöntött. Irigylik egymást, és értéknek tartanak egy mulandó, illékony állapotot.
Az ember különös teremtmény. A gazdag lenézi a szegényt, a szép nő pöffeszkedik, aki eszes, zseninek gondolja magát. Mi számít mindebből? A halál után nem marad semmi. A születés előtt nem volt semmi. Ez mind csak mulandó jelenség. Mi, emberi lények, csak kis penészfolt vagyunk, a földgolyó párájának és melegének váladéka. Valójában tényleg ugyanúgy fejlődünk, mint a penészgomba. Ki ne látta volna még ezeket a furcsa gombákat, amelyek bárhol kinőnek a semmiből egy éjszaka alatt? Íme, ezek vagyunk: gombák, amelyek gondolkodnak és beszélnek. Egy gomba, amelynek gondolatai végtelen számú illúziót tartalmaznak. Ritka köztük az olyan, akinek szatorija volt. Egy erőszakos és gonosz gomba, aki furcsa és közismert dolgokról beszél, mint a civilizáció, a haladás, a gondolkodás, a filozófia.
Mi hát akkor a civilizáció, amiről annyit beszélünk, miközben az emberi természet semmit sem fejlődött? Újabb bizonyíték arra, hogy Sákjamuni egyedülálló. Nem született azóta ember, aki mérhető lenne Bódhidharmához vagy Dógenhez. Még ha mindent tűvé teszünk, akkor sem találunk mást, csak olyan jelentékteleneket, mint én. Vajon az, hogy csokoládét eszünk, az a civilizáció és a haladás bizonyítéka? Olyan csodálatos dolog, hogy gumiszandálban járhatunk? Nem, igazán nem. Sokkal csodálatosabb lenne szalmapapucsban járni!
Amikor tudatára ébredünk a törvénytestnek, az egész univerzumba kapcsolódunk be és egységben vagyunk vele. Ez azért van, mert része vagyunk a világegyetemnek, mert élünk. Vele egységben kell cselekednünk.
Ibaraki tartományban van egy hely amit Makabénak hívnak. Élt ott régen egy Heisiró nevű szolgáló. Egy napon nagy hideg volt, és a gazdája éppen hazatért. Heisiró gondosan bedugta gazdája getáit a kimonója alá, hogy melegen tartsa őket, amikor az hirtelen hazaérkezett. Heisiró sietve előhúzta a getákat a ruhája alól. Arra nem volt ideje, hogy visszategye rájuk a kötőzsinórokat is, ezért úgy adta át őket, ahogy voltak. A gazda nem arra gondolt, hogy szolgája a legnagyobb gondossággal járt el, hanem arra, hogy ugyanolyan semmirekellő, mint a többiek, akik lenn üldögéltek. Megfogott egy getát és arcon csapta vele. Heisiró dühös lett. „Megüt, pedig én csak melegen akartam tartani a getáit!” — mondta magában, és megfogadta, hogy bosszút áll. Még aznap éjjel megszökött a várból és magával vitt egy getát. „Majd módot találok rá, hogy bosszút álljak” — gondolta. Így aztán úgy döntött, hogy szerzetes lesz, hogy imádkozhasson gazdája haláláért. Lázasan gyakorolt, és később Kínába ment, ahol a híres Kinzan kolostorban élt. De minél többet gyakorolt, annál kevésbé imádkozott már mestere haláláért, míg végül teljesen elfelejtette. Amikor visszatért Japánba, a császár éppen megbetegedett. Éppen rá esett a választás, hogy kitókat tartson őfelsége gyógyulása érdekében, és ettől országszerte híres lett. Hálából a sikeres gyógyításért felajánlották neki a makabei templom elöljárói tisztségét, ami akkor éppen betöltetlen volt. Így történt, hogy újra találkozott régi gazdájával. Amikor Heisiró elment bemutatkozni, magával vitte a már félig elrohadt getát. Az úr meglepődött: „Ez a geta valami fura kóan?” Heisiró elmesélte, hogy valamikor szolgáló volt ebben a házban, és akkor az úr igazságtalanul megütötte őt a getával. Ez a történet az eredete a következő korabeli mondásnak: Amikor az ember megérti a törvénytestet, már semmi sincsen. Íme, itt van a makabei Heisiró! Ezt a mondatot kétségkívül helyi dialektusban mondták. Az öreg gazda az maradt, aki volt, miközben Heisiró más ember lett, mert megértette a törvénytestet.
„Eredeti természetünk a tiszta buddha”; ez azt jelenti, hogy nincs szakadás köztünk és a világegyetem között.

Gombák egy éjszaka alatt

Az öt szkandha : a forma, az érzékelés, a fogalomalkotás, a mentális képzőerők és a tudatosság.
A forma az élet fizikai aspektusa, minden ami anyagi és konkrét. Magába foglalja az öt érzékszervet, vagy a hat gyökérokot és azok tárgyait, vagyis: a szem és amit a szem lát, a fül és a hangok, az orr és a szagok, a nyelv és az ízek, a test és a tapintható dolgok, és a tudatosság. A forma magába foglalja azokat a dolgokat is, amelyeket nem láthatnánk mikroszkóp vagy távcső nélkül, és nem hallhatnánk például egy rádió nélkül. Mondjuk úgy, hogy minden fizikai jelenség, amelyeket az érzékszervek által tapasztalunk. Az érzékelés a befogadott információ pszichológiai hatása: a fájdalom és az öröm, az elviselhetetlen hideg, vagy a kellemes meleg. Ami az elképzelést illeti, például elképzeljük egy szerzetesről, hogy ő egy nagyszerű szerzetes, egy másikról meg, hogy nagyon kedves.
A gjó írásjegy, ami a mentális cselekvést fejezi ki, tartalomban igen gazdag. Megtaláljuk a sógjó mudzsó kifejezésben, „minden jelenség állandótlan”, ahol azt jelenti, „jelenség”, de a gjó szkandhának más aspektusai is vannak. Jelentheti az időt is. Az idő különös fogalom, se nem tudat, se nem anyag. Vagy például az irány — ez is furcsa, határozottan olyan, mintha létezne, de nincs állandó jellege. A gjó jelenti a társadalmi pozíciót is. Azt mondjuk valakire, hogy „kiváló ember”, de nem tudjuk, mi a kiváló benne. Mi, szerzetesek, amikor felvesszük a szerzetesi köntöst, elutasítunk mindenféle megkülönböztetést a társadalmi rang alapján. Hogy valaki fontos ember-e vagy sem, nem érdekel bennünket. Ugyanolyan jó barátaink vannak a lovászok között, mint a tábornokok között. Ez nem jelenti azt, hogy a társadalmi osztályok nem léteznek. Egy nagy ember, az egy nagy ember. De mi alapján mérjük egy ember nagyságát? A fizetése alapján? Vagy a tehetsége alapján? A mennyiség fogalma is ugyancsak pontatlan. Azt mondjuk „sok”, de milyen mennyiségnél kezdődik a sok? Milyen mennyiség alatt mondjuk valamire, hogy „kevés”? A gjó egyszerre magába foglalja a fizikai jelenségeket és azok fogalmi megjelenéseit.
A tudatosság a megkülönböztetés képességét jelenti, amit ma ítélőképességnek nevezünk. Íme, ezért mondja a vers: „Az öt szkandha? Felhők szállnak itt-ott, céltalanul.”
Az Iszan no keiszakuban van a következő mondat: „Illuzórikus test, az álmok lakóhelye, az üresség formája.” Ez megint egy gomba-ügy. Egy gomba fontoskodó képpel azt mondja: „Kérem, ne szégyenítsen meg.” Egy másik azt feleli: „Minek képzeled magad? Te is csak egy gomba vagy, semmi különös! Te óvod itt a tekintélyedet? Micsoda nagyképűség! Te csak egy gomba vagy! Te a gombák életét éled, és nem fogsz száz évig élni!” Egy kicsit nagyobb távolságból szemlélve a mi életünk hossza a világegyetemben még annyi sincs, mint a gomba egyetlen éjszakája. Igazán kis dolog.
Egyszer volt egy szerzetes, aki zazent gyakorolt. Arra ment egy démon egy holltesttel a vállán, és épp a szerzetes előtt leejtette. Ekkor egy másik démon jelent meg: „Add nekem ezt a hullát!” — mondta. „Ez az enyém! Én hoztam!” — felelte az első démon, és veszekedni kezdtek. Mivel nem sikerült a vitát megoldani, úgy döntöttek, hogy a szerzeteshez fordulnak: „Mester, én hoztam ezt a hullát!” — mondta az első démon. „Igen, tényleg te hoztad” — felelte a szerzetes. A második démon erre dühödten leszakította a szerzetes karját, és befalta. Az első démon felkiáltott: „Szegény szerzetes! Most énmiattam szenved!” — azzal leszedte a hulla egyik karját, és a szerzetes hiányzó végtagja helyére illesztette. Erre a másik démon letépte a szerzetes másik karját és lenyelte. Aztán rávetette magát az egyik lábára, majd a másikra, aztán a fejére, és így sorban odalett az egész test. Az első démon sorban kipótolta a részeket. Így történt, hogy a szerzetes elvesztett mindent amije volt, miközben zazent gyakorolt. Most minden testrésze a hullától származott. Eredeti személyéből nem maradt semmi. „Ez a test nem egy hulla? Ez a test nem az enyém? Végülis ki vagyok én?” Ha belegondolunk, különös, hogy ego nélkül születünk. A születés előtt az anyaméhben tartózkodunk. A mikroszkopikus méretű ivarsejtek, kanál formájú részecskék ugrálva közlekednek — ezek az apa gombái, amik találkozni akarnak az anya gombáival — és aztán bumm, egy egyedülálló sejt keletkezik. Befogadja az anyaméh, ahol egy anyagcsere-folyamaton esik át, és a végén megszületik. Szopja az anyja mellét és növekszik. Szájával táplálékokat nyel le, majd a maradékot kipottyantja a vécén, ahol azt egy démon megkaparintja. Aztán újra elmegy az étterembe, és jóllakik egy újabb démon. A fürdőben lefolyik az izzadság, a fodrásznál lehullik a haj. Így anyagcsere-folyamatról anyagcsere-folyamatra, átalakulásról átalakulásra elérkezünk a mai napig: „Az öt szkandha? Felhők szállnak itt-ott, céltalanul.”
A tudat pontosan így működik: „A három méreg? Buborékok tűnnek fel és el, üresek”. A három méreg a sóvárgás, a düh és az ostobaság. Hab az óceánon. Sókuszandzsin írta régen: „Hát nem buborékok vagyunk csupán, akik szenvedélyeink folyóján sodródunk?” Sírunk vagy nevetünk rajta, szeretjük vagy nem, mellette vagyunk vagy ellene, „amikor ráébredünk a törvénytestre, már semmi sincsen”, mert „eredeti természetünk a tiszta buddha”: ez az igazság.

A buddhizmus gyakorlásának az a célja, hogy felfedeztesse velünk az igazi valóságot. Rögtön felébreszt bennünk egy kényszerítő vágyat, hogy megtudjuk, milyen. Márpedig a valóság igazi jellemvonása az az egyedülálló jellemvonás, hogy nincsenek jellemvonásai. Se nem ilyen, se nem olyan. A világegyetem minden létezője együttesen, kivétel nélkül minden jelenség, ez adja a valóság igazi természetét. A Hannja singjó mondja: „Minden létezőnek az a természete, hogy nincsenek tulajdonságai, nincs sem születés, sem csökkenés, sem szennyeződés, sem tisztaság.” Ilyen a valóság: szépség nélküli, szenny nélküli, születés nélküli, halál nélküli.
Emberi szemszögből ezt a valóságot nem láthatjuk. A mi korunkban az emberek, főleg az értelmiségiek, azok, akik hozzá vannak szokva, hogy vizsgákat tegyenek le, és képesek bármilyen témáról teleírni egy lapot, ugyancsak próbálgatják a tollukat, hogy leírják, de minél többet próbálkoznak, a valóság annál inkább elrejtőzik előlük, és ami a papírjukra kerül, az leginkább egy icipici ürülékre hasonlít. Egy emberi lény számára lehetetlen meglátni a valóság igazi természetét, éppen amiatt a tény miatt, hogy emberi lény. Mi, emberek, csak a mi emberi világunkat láthatjuk. Egy hal sem lát mást, csak az ő hal-világát. Egy tolvaj mindenütt tolvajokat lát. Mesélték, hogy egy bíró azt mondta: „Én mindenkiben bűnözőt látok.” Kétségkívül igazat mondott. Ez az ember a hazugságokban ismeri ki magát jól, normális tehát, hogy a bűnösség fogalmaiban gondolkodik.
Ha az ember egy buddhát tisztel, és az ember éppen egy műkereskedő, akkor azzal kezdi, hogy a felbecsüli az értékét: „Hány millió jenért tudnám eladni?” Amikor meglát egy buddhát, mindjárt ráragaszt egy címkét. Ezért tűntek el mind a buddhák.
Ha a világot Buddha szemével nézzük, minden buddha. Nincsenek többé démonok. Minden lény, érző, és nem érző, nem más mint az Út: a füvek, a fák, az ország, a bolygó, minden buddha. A testünk úgy ahogy van, buddha.
A mai, hétköznapi ember azt fogja rám mondani, hogy nem vagyok buddha, hanem egy olyan ember, mint a többi, mert a hétköznapi ember színes szemüvegén keresztül néz engem. Ha kék szemüveget visel, kékben látja a világot. Ha a vágy szemüvegét hordja, csak a vágy tárgyait látja a világban.
Meg kell tehát értenünk az igazi valóságot. Kell, de mivel az emberi állapot ennek ellentmond, ez nem könnyű feladat. Itt minden illúzió. Mindenben, ami csak létrejön a világban, semmi sem létezik az illúziókon kívül. Kivétel nélkül minden illúzió. Mondjuk, hogy minden karma . Egy ember, aki épp ellopott valamit, fél és menekül. Egy rendőr utánaveti magát, és erősen figyeli a járókelőket, s közben azt kérdezi magától, hogy nem az a fickó-e a tolvaj, aki épp előtte megy. Következésképpen üldöző és üldözött teljesen különböző világokban járnak. Íme, ezért van, hogy az igazi valóságot olyan nehéz megismerni. A valóság igazi természetét felfedni nem más, mint egyetlen pillantással átfogni az egész világegyetem látványát. Amikor így látjuk a világot, akkor megértettük Buddha tanítását.
Ahhoz, hogy a világegyetemet így megszemléljük, nem kell sem a távcsövünket elővenni, sem a mikroszkóp fölé hajolni. Nem érdemes ennyit vesződni. Elég annyi, hogy nem fogadjuk el valóságosnak mindazokat az illúziókat, amelyek elvakítanak. Azt kell mondani magunknak: a gondolataim hibásak, ez téves, az is, mind hibás, nem fogadom el őket. Ha mindegyiket utolértük, már semmi sem létezik bennünk. Így van megírva: „Ha a karma kötelékeit elvágjuk, minden lecsendesedik. Már nem a jó és a rossz fogalmaival gondolkozunk, nem különböztetjük meg az igazat a hamistól.” Röviden, teljes és azonnali képünk van a valóságról. Elég tehát, ha a szemüvegünk fölött átnézünk, vagy még jobb, ha levesszük.
A világegyetemet egyetlen pillantással átfogni nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Még ha figyelembevesszük a világegyetem sarkai közötti ennyi meg ennyi fényév távolságot, azon túl akkor is ott van az ismeretlen. A Lótusz szútra a világegyetem élettartamát ötszáz kozmikus ciklusra becsüli. Akár végtelenül nagy, akár végtelenül kicsi ez, a világ korlátlan. Az igazi probléma se nem a tér, se nem az idő, hanem a világegyetem lényege.
Azért sírunk és nevetünk, mert nem tudjuk a világegyetemet egyetlen pillantással átfogni. Amikor teljes képet látunk, akkor nincs vonzás és nincs taszítás: a dolgok azok, amik, és ez minden. Ez csak ez, az csak az. A társadalom vívmányai akármilyenek is, jót akarnak, de ha nem teszik boldoggá az embert, akkor nem értjük többé. Ezek valójában egy olyan embert céloznak meg, aki szegény, és azzal, hogy jótékonykodnak vele, csak növelik megalázottságát, és még elégedetlenebb lesz, mint azelőtt. Mindig mondom, hogy koldulnunk kéne a szegényektől. A nyomorgó azt gondolná: „Lám, még lehet tőlem kérni valamit”, és hirtelen visszanyerné emberi méltóságát. Ezért kérte Sákjamuni az almanizsnát a legnyomorúságosabb nyomorulttól. Az ember nem szegény, amikor ad. Ennek bizonyítéka, hogy a gazdag ember retteg attól, hogy alamizsnát adnak neki, mert ezzel a legfőbb jellemzőjétől fosztják meg, a pénzétől, ami nélkül nem létezik többé. Irtózik attól, hogy adományként elfogadja azt, ami neki a legdrágább a világon, a pénzt. Ebben a példában egy pillantással megragadtuk az univerzum lényegét. Egy ilyen világos pillantás nem szorul magyarázatra: egyszerűen csak látunk.
A régi időkben nem volt sem szemüveg, hogy az eget nézzük, sem röntgensugarak, sem mikroszkóp. Semmi ilyesmi nem létezett. Az embernek saját magának kellett tehát olyan szemekkel felszerelkeznie, amelyekkel jól látott, mert semmilyen szerszám nem állt a rendelkezésére. Egy napon tehát egy szem, első alkalommal, megpillantotta a valóságot a maga teljességében. Ez a szem, rendkívüli módon átható pillantású, saját magát is ugyanolyan jól látta, mint a többieket. Behatolt, átlátta a boldogságot ugyanúgy mint a szerencsétlenséget. Ahogy a világon mindent megnézett ezzel a csodálatos szemmel, életében először olyan világ tárult fel előtte, amelyben egyáltalán semmi nem létezett.
Egy nap az árnyékszékben egy bélféreg lepottyant a jéggé fagyott földre. Látván, hogy ez a szánalmas féreg veszélyben van, egy jótét lélek a segítségére sietett, és egy olyan helyre vitte, ahol egész éjjel melegben lehetett. Másnapra a féreg elpusztult. Amit ez az ember jónak gondolt a féreg számára, az annak nem volt jó. Téved, aki azt hiszi, hogy ami az egyik embernek szerencse, a másiknak is az.
Ki kell fejleszteni látásunk erejét, hogy képesek legyük egyetlen pillantással látni a szegényt és a gazdagot, a férfit és a nőt. Ha csak azt nézzük, mi jó az egyiknek vagy a másiknak, akkor nem látunk semmit. Amikor egyetlen pillantással átfogunk mindent, akkor uraljuk az egész világegyetemet. Nem csinálhatjuk a dolgokat félig, nem állhatunk meg félúton. Nem maradhatunk a levegőben felfüggesztve. El kell menni egészen végig, és elérni a célt, azt a pontot, ahol ráébredünk az igazi valóságra.
„Amikor meglátjuk az igazi valóságot, már nincs sem ember, sem Törvény.” Meglátjuk az ember ürességét és a Törvény ürességét. Márpedig az illúziók gyökere abban van, ami az ember sajátosságát adja, az énjében. Ez azt jelenti, hogy az ember nézőpontja szubjektív és személyes. Másképpen mondva, nem haladja meg az emberi szubjektivitást, nincs folytonosságban a világegyetemmel, csak saját magával van folytonosságban. Meg van írva: „Add fel az ego nézeteit, add fel az üres ember és az üres Törvény kettősségét.” Amikor ráébredünk arra, hogy minden dolog üres, az ember egója nem létezik többé. Már semmi sem béklyóz.
Egy vers ezt mondja: „Születés és halál jönnek és mennek, ez az ember igazsága. A négy elem és az öt szkandha az ő számára megmegsemmisíthetetlenek.” Tévesen gondoljuk, hogy a születés egy boldog esemény. Lehet nyomoréknak, vagy akár idiótának is születni. Nem kell tehát a születést állandó jelleggel a szerencsés események közé sorolni. Ahhoz is hozzá vagyunk szokva, hogy a halált szerencsétlenségnek fogjuk fel. Valójában örülni kell neki. A motor, amely szenvedéseinket okozza, nem forog tovább. Meglátunk egy szép nőt, szenvedély ébred bennünk, meglátunk egy jó ételt, máris egy másik vágy keletkezik. Akármit mondanak, a testünk az, ami ezeket létrehozza, és azon a napon, amikor ez eltűnik, megkönnyebbülten kellene felsóhajtanunk: „Na végre! Megszabadultam a testemtől és az élet szenvedéseitől!”

Nincs zsákutca

Egyszer, amikor havazott, a Kiotói Császári Egyetem egyik hallgatója a következőket írta levelében egy barátjának: „Azt mondják, egy behavazott táj felvidítja a lelket, de belőlem semmilyen kellemes érzést nem vált ki. Nem megyek ki, mert minden lépésnél elcsúszom. Micsoda megkönyebbülés lenne, ha a hó, amely a hegyeket minden égtáj felé beborítja, elolvadna! Vacog a fogam, ha csak meglátom ezt a rengeteg havat.” A barátja Tokióból ezt válaszolta: „Vannak emberek, akik szeretik a havat, a virágokat, a holdat, és ünnepeket rendeznek a tiszteletükre, pedig nincs bennük semmi különös. Én igen kellemesnek találom, ha a tűz mellett üldögélve szakét iszogathatok egy szép lány társaságában, és mindemellett szeretem a havat. Olyanokra is gondolok, mint a postás, akinek a havas reggeleken is ki kell hordania a leveleket. Hol az igazság? Te azt mondod, utálod, mikor esik a hó, de nem normális dolog, hogy télen esik a hó?” Amikor az egész univerzumot átfogod egyetlen pillantással, születés és halál jönnek és mennek, a négy elem és az öt halmaz lényeg nélküliek. A Fugen-kjó mondja: „Minden karmikus akadály az illúziókból származik. Ha a megbánást akarod gyakorolni , ülj le zazenbe, és gondolj az igazi valóságra.” Ráébredni az élet igazi egységére nem más, mint olyan látással rendelkezni, amely minden dologba behatol. A világegyetem azonnali és teljes látványa.
Hajdanán kategorizálták a különféle akadályokat és béklyókat , amelyek nehezítették a gyakorlást, és elmagyarázták, hogy hibás nézeteink az illúzióinkból származnak. Mai modern nyelvünkön azt mondanánk, hogy illúzióink csapdába ejtenek bennünket, és mindannyian saját természetünk szerint nagyszámú csapdába esünk bele. A zange szó valamiféle ördögűzésre emlékeztet bennünket, de itt nincs szó semmiféle mágiáról. A zazen az, amelynek során az akadályokat megszüntetjük és felfedezzük a jelenségek természetét, egyetlen pillantással magunkhoz ölelve az univerzumot. Tehát, nekünk is ugyanaz a boldogság, mint a féregnek a latrinán? Nem, akármi is legyen neki a boldogság, az nem ugyanaz, mint a mienk. Mindannyian magunkban hordozzuk a saját boldogságunkat, amit magunknak kell felfedeznünk. Sokan azt gondolják, amikor meglátnak egy csavargót, hogy ők boldogabbak, mint az, de annak a csavargónak is megvan a maga boldogsága. Amikor a napja véget ér, jókedvűen tántorog haza. Összekucorodik nyomorúságos odújában, és elalszik, mint egy üdvözült. Íme a boldogság! Amikor egyetlen pillantással látjuk a világegyetemet, akkor már nincs megoldhatatlan helyzet. Szintén a Fugen-kjó mondja: „Minden hibánk olyan, mint a harmatcseppek a füvön.” A hiba, ami megbéklyóz, nem létezik sehol. Ez — ez, és ez jól van. Az — az, és ez is jól van. Te te vagy, és ez jól van; én én vagyok, és ez is jól van. A fej az fej, a láb pedig láb, mindegyik játssza a maga szerepét. „Minden hibánk olyan, mint a harmatcseppek a füvön, eltűnnek a bölcsesség napsugara alatt.” Ha megvan a bölcsességünk ahhoz, hogy magunkhoz öleljük a világmindenséget, nem fogja ez a bölcsesség eltüntetni a hibáinkat is, amelyek miatt csapdába estünk? Hibáink foglyai vagyunk. Mik ezek a hibák? A fogalmaink, előregyártott gondolataink, előítéleteink. Sokan irigylik mások szerencséjét: „Milyen jó lenne az ő helyében lenni!” — gondolják. De ami neked a boldogságot jelenti, nekem nem jelenti ugyanazt. A saját boldogságodat neked kell felfedezned saját magadban.
Amikor ráébredünk az igazi valóságra „Az avícsi karma azonnal megsemmisül”. Azt gondoltuk, hogy valaki elkövetett egy óriási hibát, és az avícsi pokolba került, ahol a szenvedés egy pillanatra sem szűnik meg. Egy pillanat , a buddhista terminológiában valóban csak egy rövid pillanat: amíg behajlítjuk a mutatóujjunkat, annak a hatvankettedrésze. Amit a szenvedés alatt értünk, az nem egy előre meghatározott dolog, amit előhúzunk egy dobozból. Mindannyiunknak a maga jelleme szerint megvan a maga szenvedése, és alapjában véve, ha a szenvedés nem létezne, akkor nem létezne az öröm sem. Így ha kijózanodunk a szenvedésből és az örömből, mintha álomból ébrednénk, egy pillanat alatt valódi képet kapunk az igazi valóságról, és megragadjuk az univerzumot. Az illúziók elhalványulnak, amikor elfogadjuk a szenvedést úgy, ahogy van, és az örömöt úgy, ahogy van, és „az avícsi karma azonnal megsemmisül”. A pokol, ahol a szenvedés egy pillanatra sem szűnik meg, eltűnik.
Egy szútra mondja: „Aki ráébred a múlt, jelen és jövő összes buddhájára, az természetes módon meglátja a világ törvényének lényegét, ahol minden dolog egy.” Természetes módon meglátni a világ törvényének lényegét pontosan azt jelenti, mint egyetlen pillantással átfogni a világegyetemet. A sokféleségből egység lesz. Szeretem, hát szeretem. Utálom, hát utálom. Én én vagyok, olyan amilyen. Te te vagy, olyan, amilyen. Jamaoka Tessú írta egy festményről, ami a Fudzsi-jamát ábrázolta: „Tiszta vagy felhős az idő, a Fudzsi-jama szép, és kontúrja ugyanaz.” Ilyen az igazi valóság.
„Ha hazudok hogy becsapjam az embereket, kitépett nyelvvel szenvedjek örökre.” Jóka Daisi esküszik, hogy tanúsága igaz, ha nem, kerüljön a hazugok poklába , ahol kitépik azok nyelvét, akik rászedik az embereket.

Zen hamisítványok

A szatoriról az embernek egy bűvésztrükk jut az eszébe, vagy egy lámpa, amely felgyullad a tudatban. Mindenképpen olyan benyomásunk támad, hogy valami megváltozott. Ezért olyan fontos mélyen felfogni ezt a mondatot: „Hirtelen, amikor megértjük Buddha zenjét .”
Az eltorzított gyakorlás aberrációkhoz vezet, az üzleti életben ugyanúgy, mint Buddha útján. Még a zazen gyakorlása is pokolivá, vagy mohóvá válhat. Fel kell tudni ismerni a meghamisított gyakorlást, hogy megragadhassuk az igazi zent, Buddha zenjét.
Úgy tűnik, hogy amikor körbemegyek a dódzsóban a bottal a kezemben, és elhaladok a „felhők és víz” sora mögött, jeges borzongás fut végig a hátizmokon, mintha egy kígyó volnék. A testtartások rögtön kiegyenesednek, de amint a vész eltávolodik, ismét elernyednek. Akkor is jól oda kell vágnom, amikor valaki elalszik, de aztán minden kezdődik elölről! Hát ezt nevezem én „a pokol zenjének”. Ha a zazen ilyen nehéz, miért jönnek ezek a fickók szerzetesnek? Nem értem.
Ha valaki azért gyakorolja a zazent, hogy meggyógyuljon valamilyen betegségből, azt kevésbé találom aberráltnak. Egy szerzetes mesélte nekem a minap, hogy a zazennek hála kigyógyult a beriberi betegségből. Két vagy három hónap alatt, tette hozzá. Azt nem tudom, hogy az egészségét visszanyerte-e, de szép, nagyon méltóságteljes testtartást ért el. Azt mondják, az ember akkor lesz beteg, ha nincs semmi dolga, ez tehát jó alkalom, hogy zazent gyakoroljunk, és hogy egy füst alatt kikezeljük a gyomorfájásunkat, lévén hogy szobafogságra vagyunk kárhoztatva, és nem tudunk engedni a kísértésnek hogy titokban rágcsáljunk, vagy túl sokat együnk, ami gyakran vezet gyomorfájáshoz. Másfelől az embernek nincs ideje, hogy haszontalan gondolatoknak adja át magát, amikor a bot ott csapkod körülötte, így a tudat megszabadulva minden egyéb foglalatosságtól nem fog másfelé kalandozni. Hogy a zazen biztos terápia a lelki bajokra, feltéve hogy nem súlyosak, arról meg vagyok győződve, de a zazen célja nem az, hogy a beteg testet gyógyítgassuk. Igazán nincs időnk arra, hogy a kis bajainknak szenteljük.
Régebben egyszer furunkulusok nőttek a fenekemen, egyszerre kettő is. Akkoriban igen elfoglalt voltam, mert két szessint vezettem, egyet otthon, egyet pedig kint, és nem volt időm orvost hívni. Nagyon fájdalmas volt ülve maradni, és amikor a fájdalom már elviselhetetlenné vált, akkor felálltam és járkáltam a dódzsóban. Természetemnél fogva teljes erőből szoktam a kjószakut adni, és már azzal, hogy körbesétálok, olyan feszültséget váltok ki, amitől azonnal kiegyenesednek a hátak. Azt mondtam hát magamban séta közben, hogy hála a furunkulusaimnak, végtelen érdemekre tettem szert! Volt ugyan egy kenőcsöm, de mivel állandóan mozognom kellett, nem használtam, hanem hagytam a dolgokat a maguk útján menni. Úgy múlt el, hogy észre sem vettem.
A zazen tehát nagyhatású gyógymód lenne a furunkulusok ellen? Régen, Szókó zendzsinek, a nagy bölcsnek lépfenéje volt, és amikor megmondták neki, hogy életveszélyben van, azt felelte, hogy akkor mindenképpen folytatnia kell a zazen gyakorlást. Így is tett — még nagyobb lelkesedéssel — és meggyógyult, azt mondják. Manapság, amikor az életünk veszélybe kerül, azt gondoljuk, hogy abba kell hagyni a zazen gyakorlást. A régiek pont fordítva, tudták, hogy a kelés gyakorlás közben magától kinyílik, a genny kiürül belőle és meggyógyul. Röviden, ha a zazent szenvedésként éled át, mert a kjószakuval ütéseket kapsz, akkor a pokoli zazent gyakorolod.
Ezután következik a mohó zen. Az ember mindig vágyik valamire, mint egy kiéhezett lélek, és amint egy vágya teljesült, mindjárt jön a következő: „Hogy szeretném ezt a ruhát! Hogy szeretném ezeket a szépítőszereket!” — mondják a nők, a férfiak meg: „Bárcsak annyit keresnék, mint ő!” A mohó lelkek között ugyancsak keveset gyötör a kielégíthetetlen vágy, hogy zazent gyakoroljanak, de olyanok persze biztosan vannak, akik vágynak a szatorira. A vége az, hogy mindent akarunk, ami jó, ami szép, és mohón vágyunk rá, hogy birtokoljuk azt a tárgyat. Éhséget érzünk a tárgy iránt. Egy mohó tudat, amely azért gyakorolja a zazent, hogy elérje a szatorit, nem sokat ér. Miután elérte, elveszti a fejét egy nő miatt, és még maga a szatori szó is füstté válik, mint egy szál cigaretta. Egyébként a mohó tudat sohasem nyer kielégülést, amint elér valamit, elveszti érdeklődését. Amikor megszerezte a pénzt, a hatalom kell neki, amikor megszerezte a hatalmat, a dicsőség kell neki.
A következő az állati zen. Ez különösen ostoba dolog. Ilyenkor az embert semmi sem érdekli, csak a szex és az ennivaló. Ezt a biológusok ismerik a legjobban, ez a kutatásuk tárgya, mivel az emberi faj túlélése a szexen és a táplálékon alapul. Tegyük hozzá ez utóbbiakhoz azokat, akik folyton alszanak zazen közben. A Lótusz szútra mondja: „Csak a vizet és a füvet ismerik, a többi nem érdekli őket.” Zazen közben azon jár az eszük, hogy hamarosan süteményt ehetnek, vagy hogy milyen zöldség lesz ma este és hogyan lesz a rizs elkészítve. Csak az evésre gondolnak, és ha egy perc szabadidőhöz jutnak, lefekszenek aludni, függetlenül attól, hogy mi történik körülöttük.
Ezután jön a dühös zen . Ez a versengés zenje. Az ember gyorsabb akar lenni mint a többiek, meg akarja nyerni a szatori-bajnokságot. Az ilyeneknél semmi más nincs, csak a vágy, hogy erősebbek legyenek, mint a többiek.
Az emberi zen képviselői szintén furcsa lények. Kellemes megjelenésük van. Egyesek választékot viselnek a hajukban, mások szakállt növesztenek, városias ruhájuk fölött viselik a kimonójukat, és kövér cseppeket izzadnak tőle. Szeretik a pénzt, és függenek tőle. A pénzzel való flörtölésen és szerelmen kívül furcsa babonáik is vannak.
A mennyei zen az eksztázisé. Az ember szereti a zazent. Jól érzi magát ülve, mozdulatlanul, boldogan.
Mindeddig, még zazen gyakorlás közben is, a halandók hétköznapi világában voltunk. Az élet kerekét a hat úton, vagyis a hatféle létállapot között forgattuk, mintha egy körforgalomban gyakorolnánk a zazent, amiből sohasem jutunk ki. Az, hogy a zazen testhelyzetet arra használjuk, hogy a haránkat erősítsük, megtaláljuk az extázist, sokáig éljünk vagy egészségesen táplálkozzunk, mindezeknek semmi közük a mi célunkhoz, és még beszélni sem érdemes róluk. Azóta, hogy Buddha tanított, a gyakorlásban kilencvenhatféle hibát jegyeztek fel, és ez sok dologra kiterjedt.
Most lépjünk be Buddha tanításának világába. Legalul találjuk a sómon zent, és a fölött az engaku zent. Itt olyan emberekkel van dolgunk akik fognak egy egy köbméteres dobozt, és miután telepréselték buddhista tudománnyal, azt mondják: „Íme, ez Buddha törvénye, egy köbmétert tesz ki!” Tegyük ezt a dobozt rögtön a csomagmegőrzőbe, és induljunk a csúcs felé, hogy felfedezhessük a bódhiszattva széles horizontját. Ezen a szinten két út van, egy alacsonyabbrendű, a hínajána , és egy magasabbrendű, a mahájána.
A hatféle út vagy létállapot és az Út két külön dolog, de a sómon és az engaku zen az Úthoz tartozik. Ez utóbbi gyakorlói belemerülnek Buddha tanításaiba, de még hétköznapi emberek maradnak. Amikor bódhiszattvákká válnak, rangot kapnak a szentek között, mert kiszabadultak a hétköznapi emberek erődjéből.
Elsoroltam az összes hibás zent, hogy világosan fel tudd ismerni Buddha zenjét. Attól kezdve, hogy ezt megérted, az összes többi eltűnik. A pokoli, a mohó, az állatias, a dühös, az emberi, a mennyei, még a sómon és az engaku is, mindezek a tudatállapotok nem léteznek többé. Amikor a zazen erős, hirtelen, egy csapásra megvalósítjuk Buddha zenjét. Másképpen mondva, megértjük, hogy buddhák vagyunk.

Mindennapi élet és vallás

A hat tökéletességet a hat páramitának is nevezik. Ezek azok az erények, amelyeket a bódhiszattva gyakorol, hogy elérje a túlsó partot. Jegyezd meg, ezek: az adakozás, a szerzetesi szabályok, a türelem, az energia, a koncentráció és a bölcsesség.
A mi korunkban, amikor adakozásról beszélünk, akkor egy pénzösszegre gondolunk, amit egy szerzetesnek, vagy egy templomnak fizetünk. Mi ez alatt azt értjük, hogy úgy gyakorolunk, hogy nem számítunk személyes haszonra, legyen az anyagi dolog mint a pénz, vagy szatori netán a paradicsom. Nem csak hogy nem vágyunk a paradicsomba, de a pokoltól sem félünk. Az adás átformálja mindennapi életünket. Azt eredményezi, hogy egy új ember jelenik meg, akinek nincs szüksége semmire, még az életre sem. Ez egy nagyszerű ember, szabad, laza, nyitott és nem hétköznapi.
Téved, aki azt gondolja, hogy a szerzetesi szabályok tilalmakon alapulnak. Így van megírva: „A szabályokban az örökre szóló büntetés fogalma nem létezik.” A szerzetesi szabályok azok az alapvető erények, amelyek elvezetik az embert oda, hogy azt tegye, ami helyes. Ez nem tilalmak kérdése.
A türelem nem akaratlagos erőfeszítés eredménye. Nem azt jelenti, hogy az ember kényszeríti magát, hogy kibírjon valamit, vagy hogy kitartson, hanem azt, hogy úgy élünk, mint egy ember, aki elfelejti az egóját, egy ember, aki mentes saját személyes nézeteinek béklyóitól, és nincs tudatában a szatorinak vagy a gyakorlásnak. Az önuralomnak nincs értelme, mivelhogy az ego alapjában véve nem létezik. Az én nem tud akarni valamit, bármi is legyen az, mivelhogy az én nem létezik.
Az energia nem azt jelenti, hogy telezabáljuk magunkat takanói tofuval, se nem azt, hogy a szóját nyeljük, mint egy ló, vagy fújtatunk mint egy bivaly. A japán sódzsin szó két írásjegyből áll: a só azt jelenti, kitűnő, tiszta, finom, a dzsin pedig azt, hogy előrehaladni, fejlődni. A sódzsin tehát ellentétes a passzivitással és a közönségességgel. Azt jelenti, hogy haladni a jó felé és elutasítani a rosszat. Fejlődni, megtorpanás nélkül. Igaz viselkedést tanúsítani és nem érintkezni a rosszal. Ez nem azt jelenti, hogy egy nyílegyenes, tiszta és makulátlan utat kell követni. De amikor eldöntjük, hogy megállunk, akkor megállunk. Például abbahagyni a dohányzást az sódzsin. Az is sódzsin, hogy nem iszunk mértéktelenül. Ezt a sódzsint valóban nem könnyű gyakorolni.
Kisebb a kísértés a túlzásokra, amikor a saját pénztárcánk korlátait kell átlépnünk, de ha ingyen itallal kínálnak, akkor is éberséget kell tanúsítani, és gyakorolni kell a sódzsint. Én saját elhatározásomból egyedül élek, és gyakran kérdezik tőlem, hogy hogyan bírom ezt az életet. Legszívesebben azt válaszolnám erre a kérdésre, hogy ha az ember nem tud uralkodni magán, akkor jobb, ha börtönbe vonul, ahol csupa agglegény van. Egy életfogytiglanra ítélt ugyancsak kényszerítve van arra, hogy asszony nélkül éljen. Még a lovak is, kivéve a tenyészcsődöröket, egyedül élnek. Ha ezek az állatok képesek fenntartani az életüket anélkül, hogy pszichés problémáktól szenvednének, akkor az ember, a teremtésnek ez a koronája miért ne lenne képes rá?
A koncentráció azt jelenti, a Törvénynek megfelelően élni, annak meghamisítása és beszennyezése nélkül, anélkül, hogy tetteinkkel ellentmondanánk neki.
A bölcsesség azt jelenti, hogy minden dologra világos, tiszta tekintettel nézünk.
A hat tökéletesség valójában csak egy. Ha mindennapi életünkben valóra váltjuk, magába foglalja minden fizikai és pszichikai tettünket. Például amikor az adást gyakoroljuk, annyit eszünk, amennyit szükséges, anélkül hogy többet kívánnánk, és akkor is ugyanígy viselkedünk, amikor vendégségben vagyunk. Az energia teszi, hogy reggel halogatás nélkül kelsz fel. Nem kapaszkodsz görcsösen az ágyadba, amíg a feleséged nem szólít, mert ebben az esetben ez nyomorúságos alamizsna. Mindez jóérzés, világosság és bölcsesség kérdése. A hat tökéletesség lényegét azok szétválasztása nélkül kell megragadni. A lényeget megragadni azt jelenti, hogy megérted Buddha zenjét, Buddha zenjét megérteni pedig azt jelenti, hogy buddhává válsz.
Valójában a legnehezebb azt megérteni, hogy hogyan lehet egycsapásra buddhává válni. Vegyük egy tolvaj példáját: „Nicsak, valaki ittfelejtette az óráját!”, és hopp, egy pillanat alatt becsúsztatja a zsebébe. Hirtelen tolvaj lett. Ugyanilyen hirtelen válhatunk mohó lélekké vagy ostoba állattá is.

A szóbeli hagyomány titkos bája

Minden tanítási módszer közül ez a leghatékonyabb. Lehet egy életen át egyedül tanulni teljesen eredménytelenül. Így van ez a karddal való bánás és minden egyéb gyakorlás esetében is. Nem elég ész nélkül kiabálni, hogy „jáá, jáá!” és ütni, mert így biztos, hogy a vesztedbe rohansz. De ha betartod a szabályokat, felveszed az alapállást és helyes a testhelyzeted, amikor célzol, „jáá!”, akkor eltalálod az ellenfeledet. A titok teljes mértékben a testhelyzetben van. A mester ezt örökölte az őseitől és minden csakis azon múlik, hogy követed-e a tanítását vagy sem.
Ismerek egy öregasszonyt, aki szabás-varrást, teaszertartást, kotót és mindenféle dolgokat tanít az unokáinak. Alkalmam volt megfigyelni, amikor csinálta. Amikor egy japán kreppből készült gallért mosol és túl erősen dörzsölöd a szappannal, akkor összemegy és elvékonyodik. A nagymama odahívta a kisunokáját és azt mondta neki: „Nézd, hogy csinálom!” Vizet forralt egy fazékban, egészen addig, amíg nagy buborékokkal forrni nem kezdett, majd megkérte a kislányt, hogy fogja meg a ruha másik szélét, aztán ide-oda húzogatták a gőz fölött, hogy meglágyuljon, végül pedig a nagymama megszárította.
A gyakorlati ismeretek átadásának ez a példája pontosan mutatja, hogy mit értek szóbeli hagyományon. Minden, amit tőlem hallotok Buddha tanításairól, szóbeli hagyomány, mert egyedül ez teszi lehetővé, hogy megragadd a titkokat és jól megértsd őket, még akkor is, ha a végén mindig leírják ezeket egy füzetbe. A titkos átadás itt és most mutatkozik meg, ezért olyan fontos.
A zazen Buddha tanításának titka, amit a mesterek a régi idők óta igyekeznek továbbadni tanítványaiknak: „Nyújtsd ki a hátizmaidat! Nyomd az eget a fejed tetejével! Nyomd lefelé a belső szerveidet! A has kidomborodik, ez így van jól! Engedd le a vállad...” Ha nem ismered a szóbeli hagyományt, gyere el akár csak egy háromnapos szessinre, és úgy el fogsz zsibbadni, hogy elsírod magad! A gyakorlás során sok efféle tapasztalatot szerezhetsz. Ezekből áll a titkos átadás, és ezeket nemzedékről nemzedékre adják tovább. Dógen művei, a Fukanzazengi és a Sóbógenzó két fejezete a Bendóva és a Zanmai-ó-zanmai ugyanúgy, mint Keizan Dzsókin műve a Zazenjódzsinki , ennek a hagyománynak a részei.
Ha jól megtanították neked a tartást, elismerést érzel és önkéntelenül gassót csinálsz. Jól érzed magad és kedved van leülni zazenbe. Ha a tartásod rossz, a kedved is rossz. Ez az oka, hogy leborotválom a hajamat. Sűrűn kinő, és ilyenkor rosszul érzem magam szerzetesi bőrömben. Amikor le van borotválva, harmóniában érzem magam saját magammal. Más a kedvem, aszerint hogy a hakama vagy a kesza van rajtam, amit tisztelek. „Hirtelen, amikor hirtelen megérted Buddha zenjét”, leborotválod a fejed és felveszed a keszát: pontosan a zazen tudatállapotában vagy. Ha nem, az nem Buddha zenje.
Ha leborotvált fejjel, keszába öltözve zazent gyakorolsz, és ha a tartásod helyes, semmilyen illúzió nem tud megjelenni. Ha a legkisebb rés támad, engeded behatolni az állati zent, vagy a mohó zent, tág teret engedsz az emberi vágyak áradásának. Mivel az emberi vágyak illúziók, védve leszel ellenük, ha zazent gyakorolsz, elzárva minden rést. Amikor egyszerűen csak ülsz, sikantaza , egy pontosan meghatárzott tartásban, akkor semmi sem tud beszűrődni.
Egyszer egy mester azt kérdezte egy fiatal szerzetestől, aki éppen zazent gyakorolt:
— Mit csinálsz?
A fiatal szerzetes azt felelte:
— Semmit.
— Hogyan? Hát nem éppen zazent gyakorolsz? — kérdezte a mester.
— Nem csinálok semmit. Még zazent sem.
Ez a fiatal szerzetes nagyon erős zent gyakorolt. Lélegzett. Semmi más nem hatolt belé. Nem azért gyakorolt zazent, hogy elérje a szatorit, vagy valami mást. Egyszerűen csak ült zazenben. Ez az, amit sikantazának nevezünk: teljesen koncenetráltnak lenni a cselekvésben.
Egyszer egy rosszindulatú ember azt kérdezte tőlem: „Azt értem, hogy egy szerzetes élete sikantaza, de lehetek-e én sikantaza amikor megiszom egy pohár whiskyt?” Egyesek, logikusan, úgy értelmezik a dolgot, hogy lehet gyakorolni alvás, evés vagy szórakozás közben is. Persze hogy lehet, de nem lesz könnyű annak, akinek nincs tapasztalata abban, hogy sikantazában éljen, akár az asztalnál, az ágyban vagy a latrinán. Itt van a probléma!
A Fukanzazengiben Dógen így ír erről: „Akár ülve, akár fekve, a testhelyzet mindegy.” Később a Sódókában ezt a mondatot olvashatjuk: „A járás zen, leülni úgyszintén. Akár beszél vagy hallgat, akár mozog vagy nyugton van, a test békében van.” Amikor megérted Buddha zenjét, és megvalósítod a mindennapi életben, akkor „a hat tökéletesség és a tízezer gyakorlás teljesen megvalósul a testben”. A zazen a mindennapi életeddé válik. Természetesen nem arról van szó, hogy zazenbe merevedve ülünk a végtelenségig! Ezt még Bódhidharma sem csinálta. Az ő esetében a legenda eltúlozta a történelmi igazságot. Képzeljük csak el, hogy bűzlött volna, ha kilenc évig mozdulatlanul maradt volna — ahogy néhány irodalmár vagy misztikus gondolja. Micsoda marhaság! Ha evett és ivott, akkor valószínűleg vécére is kellett mennie. Valószínűleg olvasott is. Felöltözött, és a ruháit is kimosta. Egyébként semmilyen élőlény nem bírna ki kilenc évet mozdulatlanul sorvadás és pusztulás nélkül. Nyilvánvaló, hogy más tennivalói is voltak. A zazen volt életének és tevékenységének a lényege. Éjjel aludt, kinhint is gyakorolt, ételt készített magának, és mindennap újra kezdte. Minden tettében Buddha zenjét valósította meg. Ezt hívom én úgy, hogy „mindig Buddha hullámhosszán lenni”.
Dógen írta Sóbógenzó című művének Zanmai ó zanmai című fejezetében: „A zazen azonnal meghaladja ezt a világot. Arra kényszerít, hogy behatoljunk a pátriárkák titkába és buddhává váljunk. A hibás és eretnek gyakorláson áthatolva arra késztet, hogy elérjük Buddha lakóhelyét. Egyedül a zazen teszi lehetővé, hogy elérjük Buddha tökéletes felébredését.” Ami megint csak azt jelenti, hogy zazent gyakorolni nem más, mint Buddha zenjének megvalósítása.
Jobban szeretem a megérezni szót használni a megérteni helyett, mert a felébredés egy intuitív megérzés. Keizan is ezt használja a Zazenjódzsin-kiben: „Amikor megérkezik a felébredés megérzése, az ember természetesen harmóniában van.” Másképpen mondva, ha az izmaid harmóniában és békében vannak, felébredsz. A tested harmóniában van Buddhával, érzed, hogy a természeted Buddha természete.
Mesélik, hogy régen egyszer valaki úgy gyakorolta a zazent, hogy a feje tetején egy huszonöt centiméter magas sztúpát tartott, egy másik meg golyót, olyat mint amilyen a hidak mellvédjén szokott lenni. Senki sem vonja kétségbe, hogy mozdulatlanul maradtak! Én, amikor fiatal voltam, szintén gyakoroltam a zazent úgy, hogy egy csésze vizet tettem a fejemre, és ha akármilyen kicsit is megmozdultam, leborult. Az biztos, hogy ez segít feszes tartást elérni. A csípő kiegyenesedik, a térd nyomja a földet, a nyakizmok megnyúlnak. A zazen tartás, amely lehetővé teszi, hogy megérintsd Buddhát, rendkívül szigorú.

A gyakorlás megalapozása az illúziókban

Dógen írta a Gakudójódzsin-súban: „A gyakorlás megalapozása az illúziókban azt jelenti, hogy megteremtjük a felébredés-tudatot még mielőtt észrevennénk.” A régiek az illúziókat az Út gyakorlásában egy értékes vérröghöz hasonlították. Az Út gyakorlása nagyon sok dolgot foglal magába, de a zazen mindig a mindennapi élet szívében lakozik. Azt mondják, hogy a gyakorlással elzárjuk az illúziók útját. Az ember mindig ember marad, és hiába mondják neki, hogy nincsenek csodák, mindig azt reméli, hogy a kívánságai teljesülnek, és hogy erőfeszítéseiért ellenszolgáltatást kap. Mivel az ember ilyennek van teremtve, az Utat illúziók közepette kell gyakorolni, és az illúziók megállítására való erőfeszítés nem egyéb, mint a hétköznapi ember zazenje. Ez utóbbi zazen közben modulatlanná teszi illúzióinak vérrögét azáltal, hogy megállítja, holott pedig a jó módszer éppen ellenkezőleg az, hogy elengedjük őket. Csak ezt a kérdést tegyük fel magunknak: Cselekedetem az Utat szolgálja vagy az illúziókat? Ha tudatosság nélkül, vakon cselekszünk, pont olyanok vagyunk, mint egy macska, amely egy papírzacskóval a fején a tokiói Ginza kellős közepén találja magát, nem tudja, merre van kelet és nyugat, és végül elpusztul anélkül, hogy tudná mit kell tennie. Valaki azt mondta: „Ötven éven át homályból homályba vándoroltam.” Ugyancsak hazárdőr élet!
Mostanában mindig ugyanazt mondom: a pénz azért van, hogy elköltsük. Manapság pedig túl sok ember engedi magát manipulálni a pénz által, és kiszolgáltatottá válik neki. Ha örököl a szüleitől, vagyona rabszolgájává lesz, és a páncélszekrényt őrzi egy életen át, anélkül hogy bármi mást csinálna.
A zen szótó ágában a gyerekek kívülről megtanulják a Gakudójódzsin-sút. Amikor felnőnek, még mindig emlékeznek a szövegre, de nem értik, mert a szavakat nem a mindennapi élet lényegeként értelmezik. Látják a szavakat, de nem értik a lényegüket. A szavakat valóban át kell élni.
„Pusztán csak átadni a szavakat, recitáltatni a szövegeket, mások kincseit tanítani reggeltől estig, ez mind semmit sem ér.” „A beszéd zöld, a szó éretlen.” Bizony jól mondja! „Hirtelen, amikor megérted Buddha zenjét” — ahogy Dógen mondja — annyi, mint „megalapozni a gyakorlást az illúziókban, és megteremteni a felébredés-tudatot még mielőtt megértenéd”. A buddhává válás nem más, mint egyszerűen csak zazenben ülni. A test amikor zazenben ül, úgy ahogy van, Buddha. Az Út felismerése az már az Út követése. A gyakorlás és a felébredés ugyanaz a dolog. Nincs felébredés gyakorlás nélkül.
Gyakorolva, ami azt jelenti, hogy az illúziók közepette gyakorolva, a felébredés megjelenik, még mielőtt tudatára ébrednénk. Hát nem csodálatos gyakorlat? Azután minden gyakorlás egy lágy fényt bocsát ki, amely megvilágítja az eredet felébredését. Íme ezt értjük az alatt, hogy „megérteni Buddha zenjét.” Természetesen nyilvánvaló, hogy könyveket olvasni gyakorlás nélkül semmiféle segítséget nem jelent az Úton.
Mindig kérdezik tőlem, hogy melyik könyvet kell elolvasni, hogy megértsük a zent. Ha éppen fekszem, mozdulatlanul szoktam felelni: „Nem érek rá, gyere zazent gyakorolni mindennap.” Az ilyenfajta igyekezet a hobbi kategóriájába tartozik. A zen az „csinálás”. A probléma mindenekfelett az, hogy ne kövessünk el hibákat a „csinálás” közben. Én segítek magyarázatokkal, a leggyakrabban kézenfogom az embereket és megmutatom hogyan kell ülni. Nagyon szigorú vagyok a tartást illetően.
A Komazava Egyetem dódzsójában mindig legalább kétszáz hallgató van, és mindig meglepődöm, hogy ilyen sok ember milyen mély csendben tud lenni. Ezek a fiatalok általában zajosak és közönségesek, de még sosem láttam egyet sem dudorászva vagy csikkel a szájában belépni a dódzsóba. Mindegyik olyan, hogy egy legyet sem tudna megölni. Csendben lépnek be, gassót csinálnak és leülnek. Azok, akik a bejáratnál várnak és még sosem gyakoroltak zazent, el vannak képedve. Egy csoport pontosan úgy viselkedik, mint a faszénparázs. Egy darabka parázs, ha nem táplálják, egymagában elalszik. Sok izzó parázs együtt nagy tűzzé válik. Ha valaki tüsszent, megtörli az orrát vagy megcseréli a lábát, azt feltűnés nélkül kell tennie. Amikor sokan vagyunk, mindenki felelős azért, hogy ne zavarja a többieket, aminek az az eredménye, hogy egyedülálló atmoszféra jön létre. Ez nem rajtam múlik, hanem a csoport minden egyes tagján.
A zen templomokban a nagyszámú résztvevő lehetetlenné teszi a meghátrálást. Én jól tartom magam, hála az egyetemistáknak, és viszont. Amikor ötvenen vagyunk, ötvenen vagyunk, hogy kitartsunk, amikor százan vagyunk, akkor százan vagyunk, tehát az atmoszféra rettenetes! Pontosan ez az a hangulat, amiről meg lehet ismerni Buddha útjának dódzsóját. Amikor átéljük ezt a tapasztalatot, a zazen tapasztalatát, megtestesítjük a hat tökéletességet: „A hold sugara áthatol a szennyeződés nélküli szív tiszta vizén, még ha a hullámok verik, akkor is tovább fénylik.” A mindennapi élet átlátszóvá válik, mint a tiszta víz. Ha a zazen tiszta volt, nem tudod a dódzsó hangulatát torkodszakadtából énekelve vagy egy pohár italt iszogatva elhagyni, mert könnyen a padlón találhatod magad.
A zazen azt jelenti, leülni anélkül, hogy bármit kívánnál. Az örökkévalóságról beszélünk, de a Buddha útja szerint az örökkévalóság a gyakorlást jelenti itt és most. Ha sikerül ezt megértetnem veled saját magad legmélyéből, akkor nem fogsz ötven évig homályban élni! De ha nem ragadod meg ezt a lényegi pontot, akkor nem tudod követni Buddha útját. A zazen a szerzetesi előírások betartását is jelenti itt és most. Most! Most! Most: az élet „most”-ok sorozata.
Amikor zazent gyakorolsz, a test eggyé válik az univerzummal és minden dolgok lényegével, következésképpen ego nélkülivé válsz. Amikor elhagyod az egódat, megtestesíted a türelmet, és ez megint csak azt jelenti, hogy a zazen: türelem. Csinálnod kell azt, ami az Útban benne van, és nem csinálnod azt, ami nincs benne. Ez szilárd alapot teremt a mindennapi életed számára, és sok energiát követel. Buddha törvényének megfelelően élve világos és bölcsességgel teli döntéseket fogsz hozni. Ezért van, hogy „a hat tökéletesség és a tízezer gyakorlás tökéletesen megvalósul a testedben.” A test Buddha zenjének testét jelképezi. Ez megint azt jelenti, hogy a hat tökéletesség és a tízezer gyakorlás ugyanúgy, mint Buddha útjának minden gyakorlása, benne van Buddha zenjében. E versszak két mondata rendkívül fontos, azt gondolom, hogy ezek jelentik a vers szívét.

Mulandó gomba

Fogalmakat alkotunk Buddháról és azt képzeljük, hogy a buddhává válás és a szatori két különböző dolog. A kezdők nem értik és meglepődnek: „Amint leülök zazenbe, szenvedélyek bukkannak fel bennem!” Ez a megjegyzés jogos, feltéve, hogy az ember már gyakorolt zazent. Ha zazen közben szenvedélyek jönnek elő, hát jó, hadd jöjjenek! Akármennyi legyen is belőlük, nem az a célunk, hogy elűzzük őket. Éppen a zazen gyakorlása által válik nyilvánvalóvá számunkra, hogy minden dolog ugyanaz, a zazen ugyanúgy, mint a jelenségek.
Amikor a zazen minket magunkat is felnyit az átlátszóság számára, minden hazugsággá válik, legyen az a szatori, Buddha tanítása, sőt maga a zazen. Ezt jelenti ez a mondat: „Az álomban a hatféle ösvény világosan látszik.” A hatféle ösvény vagy hatféle út a létforgatag létezési módjai, vagyis: a pokoli, a mohó, az állati, a dühös, az emberi és a mennyei állapot.
Dógen írta egy versében: „Ostoba ember, hatféle úton toporogsz, ahelyett, hogy egyenesen a cél felé mennél!” Hogy tud az ember nap mint nap, élete végéig megállás nélkül így egy helyben forgolódni? Felfoghatatlan. Az igazság az, hogy egy ember, az egyáltalán semmi. Biológiai szempontból egy ember létezése ugyanolyan mulandó, mint egy gombáé. Mindenki a szomszédait lesi, az egyik magas beosztású hivatalnok, a másik gazdag. Mindenki a maga tetszése szerint határozza meg az értékrendjét, és mégis milyen semmiség mindez! Egy sóhaj és minden elrepül! Mint az egy éjszaka alatt kinövő gombák. Menjünk messzebb, mondjuk, hogy mindez az álmok világához tartozik. Még az igazság sem létezik, és a fogalmak, amelyek a tudatunkat alkotják szintén az álmok világához tartoznak. Egy régi buddhista szöveg mondja: „Amikor felismered, hogy a jó és a rossz csupán álmok, akkor hirtelen meghaladod az okság törvényét, és megvalósítod a semmi lényegét.” Következésképpen azok az elgondolások, amelyeket az emberi élet hoz létre bennünk nap mint nap, álmok. Amit ma szeretek, holnap utálni fogom. Akármilyen is ez a szerelem, nem tart örökké, hamarosan jön az unalom. Az élet egy ábránd. Egy buborék. Egy villám. Egy álom. A hatféle ösvény az álom világához tartozik, és ha azt kérdezed magadtól, hogy ott lesznek-e még, amikor felébredsz, a válasz, nem: „A felébredés után minden üres, még a világegyetem sem létezik.”
Takuan osó amikor halála közeledett egyik tanítványa kérésére írt egy verset az álomról. Tanítványa kérte, hogy tegye közzé utolsó beszédét. Takuan azt felelte:
— Nekem nincs olyan.
— Hogyhogy? Nincs semmi, semmi mondanivalója?
Mondott hát egyetlen szót:
— Álom. — és meghalt.
Íme Takuan verse, amelynek kalligráfiáját Sinagavában a Tókai-dzsiben őrzik:

Száz év, harminchatezer nap,
Miroku és Kannon, jók ők? vagy rosszak?
Miroku álom, Kannon is álom,
A jó álom, a rossz szintén álom,
Buddha azt mondta: „A dolgok pontosan így vannak.”

Mi is így látjuk a dolgokat. Száz év, harminchatezer nap... Hát, azt azért nem mondhatjuk, hogy Takuan ügyesen bánt a számokkal!…

Nyugodt igazság

Amikor tudatára ébredsz a legvégső realitásnak, akkor már nincs semmi: „sem boldogtalanság, sem boldogság, sem veszteség sem haszon.” Társadalmunkban egy embert megölni a körülményektől függően lehet iszonyatosan nagy bűn vagy nagyszerű hősi cselekedet. „A kioltás nyugalmában ne keress semmit.” Ez azt jelenti, hogy önmagunk és mások, szerelem és gyűlölet, kettősség és relativitás, minden megsemmisül. Amikor a kioltás nyugalmáról beszélünk, a halálra gondolunk. De nincs benne semmi. A közül, amit szeret és amit utál, az ember azt választja, amit szeret. Pedig az öröm csak illúzió. Szeretjük a szatorit, nem szeretjük az illúziókat, tehát futunk a szatori után, mint aki szembekötősdit játszik, és előfordul, hogy egy illúziót érünk utol. Bátorság és hidegvér kell ahhoz, hogy a kötést mely megvakít, letépjük a szemünkről. A hidegvér megőrzése azonban nem azt jelenti, hogy van merszünk hitelezőnk szemrehányásait rezzenetlen arccal hallgatni, úgy, mintha a fülemüle éneke lenne. Az a hidegvér, amiről én beszélek, egy magabiztos ember nyugodt ereje, aki számára nincs se jó se rossz, se Buddha, se szatori, semmi, amit keresni kéne, és semmi, ami elől menekülni kéne.
Az ember mindig a többiekhez hasonlítja magát: „Neki mindent lehet, mert van pénze. Én nem számítok, mert nekem nincs...” „Ő nagy, erős, én meg cingár vagyok és még ha négy helyett eszem, akkor sem növök nagyobbra!” Hajdanában Gankai , aki kivételes intelligenciájáról volt híres, több mint húsz éven át élt koldusként. Ha ő is olyan lett volna, mint ezek az emberek, akik terített asztal mellett ülve panaszkodnak, akkor ő lett volna a legboldogtalanabb ember a világon, márpedig messze nem volt az. Az emberek mindig elégedetlenek és panaszkodnak, akármekkora vagyonuk vagy tudásuk is van. A történelemben számtalan példa van erre. A Tairákról szóló elbeszélésekben egy nagy tanácsadó mondja: „Aki egyáltalán nem tartozik házunkhoz, az nem ér annyit, mint egy ember!” Taira no Kijomori abszolút hatalmat akart, meg is szerezte, de sosem volt elégedett. Ugyanez történt Taira no Maszakoval. Minamótó no Joritómó több mint hatvan tartományt kerített hatalmába, de sohasem csillapodott. Mindezek a nagyhatalmú személyek csak sajnálattal töltenek el engem.
Egy nap, mikor Teisin szerzetesnő látogatást tett Rjókannál , ő már haldoklott, szemei feldúltak voltak a betegségtől. Ezt mormogta: „Hol a színüket, hol a fonákjukat mutatva hullanak a jávorfa levelei.” Forognak egyik oldalukról a másikra, de ez semmin nem változtat, lehullanak. Hát ezt értem én „hidegvér” alatt: Rjókan megzavarhatatlan nyugalmát a halál előtt, ahogy a jávorfalevelekről vesz példát. Nem remél semmit, nem is kíván semmit, és nem is menekül semmi elől, a szenvedés elől sem. A szamuráj azt mondta: „Én harcos vagyok, még ha csak egy gót keresek is.” Ha azt mondta volna: „Én is szeretnék ezer kokut keresni, dühös vagyok, hogy csak egy gót keresek”, akkor nem töltené el büszkeséggel, hogy a harcosok rendjéhez tartozik. Ez ugyanolyan, mint a munkás, aki azt mondja főnökéről: „A gazember! A legjobb italokat issza!” Ugyanaz a haragos érzés. Ez a kifejezés, hogy: „Én harcos vagyok, még ha csak egy gót keresek is” egyenértékű azzal, hogy „úgy ahogy vagyok, buddha vagyok .” Ezért van az, hogy „a kioltás nyugalmában ne keress semmit”. Ha szerezni vagy találni próbálsz valamit ott, ahol nincs semmi és senki, akitől kérni lehetne, zsákutcába jutsz.
Így mindenütt, minden pillanatban és minden körülmények között nyugodtak, csendesek, lecsillapodottak vagyunk. Az is meg van írva: „A tiszta Törvény világának testében jelenségek nem jelennek meg és nem tűnnek el.” Még ha feltételezzük is, hogy feltűnnek, Kannon végtelen együttérzése megjelenik és segítségére siet azoknak, akik kérik. Azonban csak átmeneti időre jön, és szerepe arra korlátozódik, hogy azonosuljon minden emberi lénnyel, és részt vállaljon könnyeikből és nevetésükből. Én nem gondolom, hogy megszületni boldogság lenne. Ha így lenne, a szülők miért tennének annyi erőfeszítést, hogy örökséget hagyjanak a gyerekeikre? Még akkor is, ha feltesszük, hogy az ember szegénynek születik, ez balszerencse az elején, ami azután szerencsévé változik. A végtelen együttérzés megjelenik azoknál, akik kérik… Vajon vándorutunk ezen a földön balszerencse vagy szerencse? Őszintén szólva én nem törődöm vele, de „a kioltás nyugalmában ne keress semmit.”

Tisztán látni

Alighogy megtaláltuk a kioltás abszolút nyugalmát, ahol már nem kell keresni semmit, amikor azt mondja a vers: „Mostanáig gyűlt a tükrön a por.” Ami ugyancsak kellemetlen. Hát persze, meg kell csinálni, de épp most találtuk meg a nyugalmat, és testünk máris tiltakozik az ellen, hogy még egy lépést tegyünk.
Gyakran mondják nekem: „Engedje meg, hogy gratuláljak, kitűnő volt a beszéde...” Csak a szavakat találják kitűnőnek, és csak az eszükkel értik! „A zazent nem szeretem, de tetszik, amiket mond.” Előfordul, hogy berekedek a beszédtől, mert igyekszem érdekeseket mondani, hogy ne legyen unalmas. Mi mást tehetnék? Remélem, hogy így meg tudom mutatni a zazen útját. Ennek ellenére van, aki kicsúszik a kezeim közül. A minap a zazen végén odajött hozzám egy egyetemista és azt mondta: „Jó erős volt, amit mondott. Nagyon érdekes.” Tegyük fel, hogy bekapta a horgot. Fényesítenünk kell a saját tükrünket, és csak dörzsöléssel lehet viszaadni a fényét. Ha nem tiszta, deformált képeket fog mutatni. Amikor fényes és csillogó, nem torzítja el Buddhát. Elég csak annyit csiszolgatni, hogy teljes tisztasággal megmutassa, hogy az égnek és a földnek egyazon gyökere van, és hogy minden dolog egy.
Szép tükrünk van, de illúzióink párái elhomályosítják: „Itt az idő, hogy visszakapja csillogását.” Itt és most, bátran és energikusan visszautasítjuk a fogalmakat és a kategóriákat, leülünk szilárdan zazenbe és Buddha zenje hirtelen megvalósul. Meg van írva: „A karma kötelékeit elvágva mindenben megtalálod a békét, nem törődsz a jóval és a rosszal, nem teszel többé különbséget igaz és hamis között”. A Juikjógjóban is a szerzeteseknek címezve: „Mindezek a haszontalan viták csak zavart keltenek a tudatodban.” Egy másik szakaszban pedig: „Még ha fel is veszed a szerzetesi ruhát, ezzel még nem vetettél véget az illúzióknak, ezért kell azonnal véget vetni a hiábavaló vitáknak, amelyek tönkreteszik a tudatot.” Következésképpen tedd félre a fogalmakat, amelyeket illúzióidból fabrikáltál, gyakorold a zazent kitartóan és a Törvénynek megfelelően.
Így van ez az íjászatban is. Nem elég gyakorlatokat végezni, és a szabályoknak megfelelő testtartással rendelkezni, az is kell, hogy a tudat tökéletesen szabályozott legyen, mert a lövés minősége a tudat igaz vagy hibás hozzáállásától függ. Mi is, bizonyos értelemben, íjászok vagyunk. Gyakoroltatjuk ezt a száznyolcvan centi magas hústömeget, hogy elérje az igazi tartást, és az igazi buddha-tudatot. Amikor tükrünk sima és homálytól mentes, akkor világosan és tisztán meglátjuk, hol vannak az illúziók és a szatori, az ember ösvénye és Buddha útja: „Itt az idő, hogy visszanyerje csillogását.” Másképpen mondva, meg kell szabadítani tükrünket a rászáradt zselatin mázolmánytól, ami beborítja.

„Ki a gondolkodás-nélküli? Ki a születésnélküli?” A választ az első versszak adja meg: „Az Út nyugodt embere, aki már nem tanul és nem cselekszik, Nem utasítja el az illúziókat, s már az igazságot sem keresi.”
A kérdést másképp is fel lehetett volna tenni: Ki ez, az Út nyugodt embere, aki már nem tanul és nem cselekszik? Aki nem utasítja el az illúziókat, és az igazságot sem keresi? Aki nem vágyik gazdagságra és nem fél a szegénységtől? Aki nem keresi az örömöt és nem menekül a fájdalom elől?
Egy nap Szózan Daisitól azt kérdezte az egyik tanítványa: „A szemek és a szemhéjak tudnak egymásról?” Szózan így felelt: „Nem tudnak egymásról.” Vajon a szemek intelligenciahányadosa alacsonyabb, mint a szemhéjaké? Vajon a szemhéjak hülyébbek, mint a szemek? Nem lehet ilyen különbségről beszélni köztük. A szemek csendben ülnek a szemhéjak alatt, a szemhéjak pedig csendben ülnek a szemek fölött. Nincs semmilyen illúziójuk.
A Kegon-kjó írja: „Az ok nem ismeri az okozatot.” Az ember nem „gondolkodás-nélküli-születésnélküli” amikor arra gondol, hogy a hónap végén nagy prémiumot fog kapni. A dolgok, amiket az ember létrehoz, nagy hatalommal rendelkeznek, és köztük ott vannak azok a mentális konstrukciók, amiket modern nyelvünkben fogalmaknak nevezünk.
Amikor a haverjaid bulizni mennek egy üveg szakéval a hónuk alatt és te nem mész velük, akkor rosszul érzed magad, mert ez rossz hatással van rád. Vagy ha elmennek megnézni a virágzó szilvafákat a környéken, és te nem mész, mert nincs pénzed, az kellemetlen, ezért legközelebb inkább te is úgy dicséred a virágzó szilvafákat, mintha magad is láttad volna, még akkor is, ha nem ezt gondolod. Így teremti meg az ember a saját szenvedéseit saját maga ellen dolgozva.
Mi a boldogság? Azt mondják, hogy nagy vagyont örökölni az. Kétlem, hogy az a tény, hogy egy páncélszekrény őrzőjévé válsz, boldogság lenne. Azok közé tartozom, akiket szegénységben neveltek fel a „Japán a legjobb” jelszó időszakában. Azt hiszem, nehéz lett volna még szegényebbnek lenni. Szüleim a zálogház segítségével boldogultak, de nekem nem volt semmim, amit betehettem volna, hogy akár a legkisebb hitelhez jussak. Mégis azt gondolom, hogy a szülők vagyona fölött őrségben állva tölteni az életet nem akkora boldogság, amiért érdemes élni. Az én szüleim nemcsak hogy nem hagytak rám egy vasat sem, sőt egy nagy rakás adósság maradt utánuk, amit tanulmányaim ideje alatt dolgozva kellett visszafizetnem. Mégis addig merészkedem, hogy azt mondjam, egyértelműen jobb adósságokat örökölni és visszafizetni, mint egy vagyont elinni.
Az Út nyugodt embere, aki már nem tanul és nem cselekszik, gondolkodás-nélküli és születésnélküli. Azt a kifejezést is használjuk, hogy „tudatnélküli-gondolkodás-nélküli”, de ez nem jelenti azt, hogy extázisba esnénk. A zazennel kapcsolatban gyakran hallom: „Nekem nem sikerül tudatnélküli-gondolkodás-nélkülinek lenni.” Azt hinni, hogy az egónk meg tud szökni és belevetítődik az univerzumba, csupán egy tudati hozzáállás. Mivelhogy az égnek és a földnek ugyanaz a gyökere, és minden dolog egy, ebben az egónk is benne van, tehát nem tud abban szétoszlani. Következésképpen, amikor cselekszünk nem saját magunkért cselekszünk, sem nem másokért. Egyszerűen csak azt tesszük ami helyes, saját magunkért és a többiekért.
Egyszer valaki azt kérdezte tőlem: „Az Ön tetteinek célja az, hogy megmentse az összes élőlényt?” Ami engem illet, én csak megyek egyenesen előre, és csinálom, amit csinálni kell. Hogy segítek-e az embereken vagy nem, azt mindenki csak utólag dönti el a maga kedve szerint. Igazából én csinálom, amit csinálni kell, egyszerűen és hátsó gondolat nélkül. Következésképpen nem a társadalomért csinálom, sem pedig valaki másért, akárki legyen is az. Nem próbálok valamit megvalósítani. Engedem magam vinni a régiek árama által. A nyomukban maradok, oda megyek, ahová ők mondják. Ott van az igazság, és én azt gondolom, hogy elég követni az ő nyomukat, ez minden. Ugyanúgy, mint amikor egy napon gyalog elhagytam a szülőföldemet, és lépés lépés után elértem Tokióba. Gondolkodás nélkül lenni azt jelenti, hogy úgy cselekedni, hogy semmilyen szándék nem lép közbe, cél nélkül, a semmiért.
„Születésnélküli” azt jelenti, hogy nem volt születés, tehát nem kell lennie halálnak sem. A megszületés magában foglalja a halált, ugyanúgy, ahogy a létrehozás magában foglalja a rombolást. Így van ez a mi szellemi teremtményeinkkel is. A gondolatok, akármilyen szépek is, a tudat fabrikációi, és szükségképpen múlékonyak. Minden, ami létrejön, kivétel nélkül halálra van ítélve. Amit mi célbavettünk, az egy születés nélküli élet, következésképpen lerombolhatatlan.

Levenni a kötést

Ninomija Szontoku írta ezt a verset: „Zajtalanul és szagtalanul, a föld és az egek egy szöveg nélküli szútrát ismétel végtelenül.” Ez egy meg-nem-született szútra. Egy szútra, ami nincs megírva. Az ember által fabrikált szútrákban egerek fészkelnek. Amikor egy hat hónapos utazás után visszatértem, igen elkedvetlenedtem, amikor megláttam, hogy a termeszhangyák több millió jen értékű könyvemet falták fel. A szútrákat az ember készítette, tehát normális, hogy tönkremennek. Indiában a régi időkben bőrlapokba vésték őket, mégis tönkrementek. Amit meg-nem-születettnek hívunk, az a nem-létrehozott. Ez nem a gondolkodás kitalációja, hanem az igazi valóság.
„Aki igazán születés-nélküli, annak a születés-nélküliség sem létezik.” Ha a „született” szó nem létezik, akkor nyilván a „születés-nélküli” szó sem létezik. A szatori sem létezik, csak ellentéte, az illúziók révén. Aki igazán felébredett, annak az illúzió és illúziónélküliség kettőssége már nem létezik.
Ugyanúgy, az újgazdag kifejezés sem létezik, csak egy szegény ember számára, aki nemrégiben gazdagodott meg. Egy olyan ember számára, aki mindig is gazdag volt, nem létezik. Egy olyan országban, ahol nincs pénz, ott még a szegény szó sem létezik. Egy gazdag országban az emberek nincsenek tudatában annak, hogy gazdagok, még akkor sem, ha szegénynek mondják magukat, amikor épp kimerül a bankszámlájuk. Tehát: „aki igazán születésnélküli, annak a születésnélküliség nem létezik.” „Zajtalanul és szagtalanul, a föld és az ég egy szöveg nélküli szútrát ismétel végtelenül.” Az ég, a föld, az egész univerzum gondolkodás-nélküli és születésnélküli, és minthogy születésnélküliek, a születésnélküliség a számukra nem mond semmit.
Ennek a világnak az igazi valósága grandiózus, elég levennünk a szemünket takaró kötést, hogy szemügyre vegyük. Annyi mindent lehet benne felfedezni! De erről nem lehet beszélni az emberekkel, ez teljességgel lehetetlen. Nincs más megoldás, mint megölni az embert, aki bennünk van, és amikor az ember meghalt, nincs többé probléma.
Ahol az embereket megölik, az a hely a zen dódzsó. A „halott fák” termének is szokták nevezni. Való igaz, hogy amikor mind zazenben ülve sorakozunk, olyanok vagyunk, mint egy halott erdő. Mudzsú zendzsi írta: „Azért van élet, mert halál is van. Ha élni akarsz, meg is kell halnod.” Ha az ember nem hal meg, az evilági élet nem jelenik meg. Amíg él benned az ember, addig világunk az illúziók és agyrémek világa marad. Az ember sír, nevet, szeret és gyűlöl, örül aztán elveszti a reményt, anélkül hogy tudná miféle szerencséről vagy bajról van szó. Mindezek az értékek önkényesek.
Ahhoz, hogy a képesek legyünk a világot megszemlélni, elengedhetetlen meghalni. A világ érdekes látvány: koporsó belülnézetben. Sokan leírják végakaratukat, mielőtt meghalnak. Ezek között a végrendeletek között egyesek kiválóak, mások különlegesen hülyék. Például, hogy hogyan osszák szét a vagyonomat halálom után hét nappal...; azt akarom, hogy sírkövem természetes kőből legyen...; ilyen és ilyen helyen temessenek el...; XY-ra hagyok ilyen és ilyen összeget... Számtalan az ezekhez hasonló ostobaság. Ezzel szemben Toba Szódzsó , a mai képregényrajzolók előhírnöke, aki több mint nyolcvan évvel ezelőtt halt meg, igazán eredeti végrendeletet hagyott. Ő térítette meg már nem tudom melyik császárt, és nagy tiszteletnek örvendett az udvarban. Emiatt sok adományt kapott és, bár nem volt ilyen szándéka, hatalmas vagyont szerzett. Akármelyik legyen is a kor, az anyagi javakat mindig nagyra értékelik. Ez alól Szódzsó tanítványai sem voltak kivételek, a pénz jobban érdekelte őket, mint Buddha törvénye. Ez utóbbiban irigység nem létezik, tehát végrendeletet sem kell hagyni, de amott, amikor pénzről van szó, a helyzet rendkívül feszültté válik.
A probléma méginkább sürgőssé vált, amikor Szódzsó megbetegedett. A tanítványoknak már csak a pénz járt a fejében: ki fog örökölni belőle? „Biztosan én, nem lehet, hogy az a fickó...” Egyesek olyan messzire mentek, hogy azt gondolták, ha a vagyon nem lesz az övék, erőszakkal szerzik meg.
Aztán Szódzsó végleg lezárta szemét. A tanítványok keresni kezdtek valamit, ami végrendeletre hasonlít, és végül megtalálták. Aztán ugyancsak elképedtek. Az volt odaírva: „Ami a javaim elosztását illeti, verekedjetek, és győzzön a legerősebb!” Volt humorérzéke. A tanítványokat ez igazán szívenütötte, és a vita magától elmúlt. Az ügy, azt mondják, barátságosan elrendeződött. Ha Szódzsó hagyományos végrendeletet írt volna, az elindította volna a káoszt. Azoknak, akik még nem értették meg, hogy milyen értelmet tulajdonít Mudzsú az élet szónak, mélyen el kell gondolkodniuk ezen a mondaton: „Azért van élet, mert halál is van. Ha élni akarsz, meg is kell halnod.”
Egyszer egy ember éppen átkelőben volt egy folyón egy fatörzs segítségével, amikor epilepsziás roham tört ki rajta. Beleesett a vízbe a folyó közepén, és testét elsodorta az áramlás. Hajnalban amikor kinyitotta a szemét, nem tudta hol van. Hová sodorták a hullámok? Egy homokos parton feküdt, teste félig a vízben. „Hol vagyok? Odaát? Vagy itt lenn? Biztos a pokolba vezető úton vagyok! Milyen hideg van!” Akkor vette csak észre, hogy még mindig a vízben van. Lassacskán emlékezni kezdett... ebben az évben született... ebben a hónapban... ezen a napon... a Hjóe családban... megnősült... ebben az évben... ebben a hónapban... ezen a napon... a szomszéd faluban dolgozott... át akart kelni a folyón... és aztán... aztán semmi. „Ó! Ez már megtörtént velem, értem már, egy szerzetes mondta: »Azért van élet, mert halál is van. Ha élni akarsz, meg is kell halnod.«“ Íme a történet, tele humorral, amit Mudzsú zendzsi elmond a Kard és kő gyűjteményben.
Ki tudna bennünket eligazítani ebben a világban, amit nem tudunk megismerni, ha nem halunk meg? Próbáljuk megfigyelni az embert. Mit találunk? Melegvérű állatokat, amelyek egy rakás sejtből állnak. Dohányoznak, alkoholt isznak. Haszontalanok, hazudnak, csalnak és hipokriták. Semmit nem remélhetünk erről az oldalról. Még a tudásukról híres szerzeteseknek is vannak szexuális vágyaik, étvágyuk és megkívánnak egyet s mást, és mindenben azonosaknak bizonyulnak a többiekkel. Az ostobaság csúcsa azt gondolni, hogy így el lehet érni valamit.

Tudatlanságunk igazi természete
a buddha-természet,
Üres és illuzórikus testünk a törvénytest.

Amikor tudatára ébredünk a törvénytestnek, már
semmi sincsen,
Eredeti természetünk a tiszta buddha.

Az öt szkandha?
Felhők szállnak itt-ott, céltalanul,
A három méreg?
Buborékok tűnnek fel és el, üresek.

Amikor meglátjuk az igazi valóságot,
már nincs sem ember, sem Törvény,
Az avícsi karma azonnal megsemmisül.
Ha hazudok, hogy becsapjalak,
Kitépett nyelvvel szenvedjek örökre.

Hirtelen, amikor megértjük Buddha zenjét,
A hat tökéletesség és a tízezer gyakorlás
azonnal tökéletesen beteljesül a testünkben.

Az álomban a hatféle ösvény világosan látszik,
A felébredés után minden üres,
még a világegyetem sem létezik.

Nincs sem boldogtalanság sem boldogság,
sem veszteség sem haszon,
A kioltás nyugalmában ne keress semmit.

Mostanáig gyűlt a tükrön a por,
Itt az idő, hogy visszakapja csillogását.

Ki a gondolkodás-nélküli? Ki a születésnélküli?
Aki igazán születésnélküli,
annak a születésnélküliség sem létezik.

Tudatlanságunk igazi természete a buddha-természet, Üres és illuzórikus testünk a törvénytest.

Amikor tudatára ébredünk a törvénytestnek, már semmi sincsen, Eredeti természetünk a tiszta buddha.

Az öt szkandha? Felhők szállnak itt-ott, céltalanul, A három méreg? Buborékok tűnnek fel és el, üresek.

Amikor meglátjuk az igazi valóságot, már nincs sem ember, sem Törvény, Az avícsi karma azonnal megsemmisül. Ha hazudok, hogy becsapjalak, Kitépett nyelvvel szenvedjek örökre.

Hirtelen, amikor megértjük Buddha zenjét, A hat tökéletesség és a tízezer gyakorlás azonnal tökéletesen beteljesül a testünkben.

Az álomban a hatféle ösvény világosan látszik, A felébredés után minden üres, még a világegyetem sem létezik.

Nincs sem boldogtalanság sem boldogság, sem veszteség sem haszon, A kioltás nyugalmában ne keress semmit.

Mostanáig gyűlt a tükrön a por, Itt az idő, hogy visszakapja csillogását.

Ki a gondolkodás-nélküli? Ki a születésnélküli? Aki igazán születésnélküli, annak a születésnélküliség sem létezik.