ZEN IRODALOM ZEN LITERATURE
« Zen főoldal
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
六祖大鑒慧[惠]能 Liuzu Dajian Huineng (638–713)
[曹溪慧能 Caoxi Huineng]
六祖壇經 Liuzu tanjing (六祖大師法寶壇經 Liuzu dashi fabao tanjing)
(Rōmaji:) Rokuso Daikan Enō: Rokuso dankyō, 六祖大師法宝坛经 Rokuso daishi hōbō dan kyō
(English:) The Platform Sutra of the Sixth Patriarch / The Sixth Patriarch's Dharma Jewel Platform Sutra
(Magyar:) Ta-csien Huj-neng (liu-cu, a hatodik pátriárka): Liu-cu tan-csing / A szózat szútra* / Az alapvetés könyve** / Prédikálószék-szútra***
Composed during the 8th to 13th century
*©Terebess Gábor **©Tőkei Ferenc ***©Bódogh-Szabó Pál
 Tartalom |
 Contents |
|
Liang-kaj két festménye Huj-nengről A hatodik pátriárka művei magyarul PDF: Wei-Lang: A hatodik Patriárcha sūtrája PDF: Hui Neng zen tanításai
Hui-neng: Az alapvetés könyve PDF: A rőzsehordárból lett Hatodik Pátriárka |
Hanging scrolls, painted by Liang Kai Gâthâs of Shen-hsiu and Hui-neng Encounter Dialogues of Dajian Huineng Sutra Spoken by the Sixth Patriarch on the High Seat of "The Treasure of the Law" PDF: The Altar Sutra of the Sixth Patriarch, Part 1; Part 2 PDF: The Platform Scripture, the Basic Classic of Zen Buddhism, PDF: The Platform Sutra of the Sixth Patriarch PDF: The Platform Sutra of the Sixth Patriarch PDF: The Sutra of Hui-neng PDF: The Sutra of the Sixth Patriarch on the Pristine Orthodox Dharma. PDF: The platform sutra: the Zen teaching of Hui-neng PDF: The Platform Sutra: The Zen Teachings of the Sixth Patriarch The Sixth Patriarch's Dharma Jewel Platform Sutra PDF: Original Nature: Zen comments on the Sixth Patriarch's Platform Sutra PDF: Inventing Hui-neng, the Sixth Patriarch: Hagiography and Biography in Early Ch'an PDF: The Other Neng: Topography and Hagiography of the Sixth Ancestor The Zen Revival [An Interpretation of Hui Neng] PDF: Conspiracy’s Truth: The Zen of Narrative Cunning in the Platform Sutra Morten Schlütter on the Platform Sutra The Six Chinese Patriachs (Picture Gallery) |
Hamar Imre: Huineng
A kínai buddhista iskolák közül a legismertebb a chan, sokan ezt tekintik az igazi kínai buddhizmusnak. Ez a szemlélet D. T. Suzuki huszadik század elején folytatott tevékenységének köszönhetően alakult ki. Suzuki sokat tett annak érdekében, hogy a nyugati világ megismerje a chan, japánul zen buddhizmus eszmevilágát, mégha erősen idealizált formában is. A chan buddhizmus története az utóbbi időben Yanagida Seizan kutatásainak eredményeképpen új megvilágításba került.
A hagyományos chan felfogás szerint a chan tanítását Bódhidharma hozta el Indiából Kínába 520-ban. Találkozott Liang Wudivel, ám nem aratott nagy sikert, így átkelve a Jangcén az Északi Wei királyságba ment. Ott kilenc évig ült a fallal szemben, a falmeditációt gyakorolva. Miközben gyakorolt, egyszer egy Shenguang 神光 nevezetű szerzetes kereste fel, s kérte, hogy tanítsa meg neki a chant. Bódhidharma azonban tudomást sem vett az érdeklődőről egészen addig, míg az le nem vágta a kezét. Ekkor tanítani kezdte, s elnevezte Huikenek 慧可. Huike volt tehát a második pátriárka, majd a következő mesterek vezették az iskolát egymást követően: Sengcan 僧粲 (h. 606), Daoxin 道信 (580-651), Hongren 弘忍 (602-675) és Shenxiu. A hatodik pátriárka, Shenxiu神秀 a kor híres mestere volt, Wu császárné a fővárosba hívatta, ahol nagy ünnepséggel fogadták. Iskoláját az északi chan iskola néven ismerték. 734-ben egy déli szerzetes, Shenhui 神會 (670-762) kétségbe vonta Shenxiu legitimitását. Azt hirdette, hogy a hatodik pátriárka nem Shenxiu, hanem Huineng (638-713), akinek Hongren átadta a szerzetesi köntösét. Bírálta Shenxiu tanítását a fokozatos megvilágosodásról, s helyette a hirtelen megvilágosodás elvét vallotta. Shenhui pályája gyorsan felfelé ívelt, híveinek száma napról napra gyarapodott. 745-ben Luoyangba hívták, ahol továbbra is hevesen támadta az északi chan iskolát. Shenxiu szellemi örökösei nem nézték jó szemmel mindezt, a közrend megzavarásával vádolták meg 753-ban. Shenhuit letartóztatták, és Jiangxibe száműzték. Ennek ellenére sikerült megnyerine a tömegeket, s az északi iskola csillaga leáldozott. Az An Lushan felkelés kitörésekor visszament a fővárosba, s a szerzetesi levelek árusításával foglalkozott, hogy segítséget nyújtson az uralkodóháznak.
Huineng 慧能 Dél-Kínából Xinzhouból származott. Egy nap, mikor tüzifát árult, hallotta, hogy valaki a Gyémánt szútrát recitálja. Olyan nagy hatást gyakorolt ez rá, hogy elhatározta, felkeresi a kor híres mesterét, Hongrent. A mester kezdetben le akarta beszélni a buddhizmusról, azt mondva, hogy a délieknek nincs buddha.természetük. Huineng erre azt válaszolta, hogy a buddha-természetet illetően nincs különbség déli és északi között. A mester rögtön felismerte tanítványa tehetségét. Az ötödik pátriárka titokban egyik éjszaka adta át köntösét Huinengnek, mert félt, hogy a féltékeny társai életére törnének. Ezt követeően Huineng néhány évig visszavonultan élt, majd harminchét éves korában 676-ban kezdett el tanítani. Huineng életét és tanítását tartalmazza a hatodik pátriárka prédikációi című szútra (Liuzu tanjing 六祖壇經).
Shenxiu azonban a források tanúsága szerint soha nem utalt iskolájára az északi iskola néven, helyette a keleti hegy tanítása (dongshan famen 東山法門) nevet használta. Ugyancsak ehhez a csoporthoz tartozta Daoxin és Hongren. Bódhidharma és Huike idejében a chan iskolában nagy hangsúlyt fektettek a Lankávatára szútra tanulmányozásának, ezért úgy is hívják, hogy a Lankávatára iskola. Az északi chan kifejezést valószínűleg csak Shenhui vezette be, hogy saját iskoláját megkülönböztesse ettől. Valószínű azonban, hogy a pátriárkák között nem volt olyan szoros a kapcsolat mint ahogy az ún. lámpás átadása című munkák feltételezik. A chan buddhizmusban nagyon fontos ez a szoros kapcsolat, mivel a mester tudatról tudatra adja át tanítását (yi xin chuan xin 以心傳心), s ezért a chan különbözik a korábbi buddhista tanításoktól (jiaowai biechuan 教外別傳). A Jingde korszakban készült lámpás átadása (Jingde chuandeng lu 景德傳燈錄) például felsorolja a hét korábbi buddhát, huszonnyolc indiai pátriárkát (az első Sákjamuni, az utolsó Bódhidharma), a hat kínai pátriárkát és későbbi chan mestereket. Ezek a művek párbeszédek formájában tartalmazzák a mesterek tanításait hasonlóan a lejegyzett mondásokhoz (yulu 語錄) és a nyilvános esetekhez (gongan 公案), amelyek a chan buddhizmus klasszikus műveinek számítanak.
Huineng után a chan buddhizmusban a következő személyek voltak egymás után meghatározóak: Mazu 馬祖, Baizhang 百丈, Huangbo Xiyun 黃糪希運 (halála 850) és Linji Yixuan 臨濟義玄 (halála 866). A Tang-kor második felében a chan iskola öt házra oszlott: 1. Guiyang 溈仰 (Gui hegy (Hunan) Yang hegy (Jiangxi) ), amelynek alapítója Guishan Lingyou 溈山靈祐 (771-853) 2. Linji 臨濟 3. Caodong, amelynek alapítói Dongshan Liangjie 洞山良价 (807-869) és Caoshan Benji 曹山本寂 (840-901), 4. Yunmen 雲門 (864-949), 5. Fayen 法眼 (885-958).
Terebess Gábor fordításai
Anekdota a Folyik a híd-ból
A szél lobogtatta a templomi zászlót. Két szerzetes arról vitatkozott, vajon a zászló mozog-e vagy a szél. Csűrték-csavarták a szót, de egyikük sem tudta meggyőzni a másikát.
Egyszer csak megszólalt mellettük a hatodik pátriárka:
– Nem a szél és nem a zászló az, ami mozog. Hanem a tiszteletre méltó elmétek.
A szerzetesek riadtan elhallgattak.
李蕭錕 Li Xiaokun (1949-) rajza
泰龍文匯 Tairyū Bun’i (1826–1880) tusfestménye
Réber László rajza
A szózat szútra híres párverse Terebess Gábor fordításában,
In: David Scott: Egyszerűen zen, Magyar Könyvklub, 2004, 25. o.
A megvilágosulás fája tested,
Tiszta tükör az értelmed.
Törölgesd és dörzsöld folyton,
Nehogy a por rárakódjon.
(Sen-hsziu)
A megvilágosulásnak nincsen fája,
A tükörnek is üres az állványa.
A buddha-természet tiszta mindenkor,
Vajon hová rakódjon a por?
(Huj-neng)
Liang-kaj két festménye Huj-nengről,
az
írástudatlan tűzifa-házalóról
梁楷 Liang Kai (c. 1140 - c. 1210)
|
Huj-neng bambuszt hasít |
 |
Huj-neng összetépi a szútrákat |
Ta-csien Huj-neng (liu-cu, a hatodik pátriárka) művei magyarul
Hui Neng: A Hatodik Pátriárka szútrája. A „The Sutra of Hui Neng” című könyv felhasználásával magyarra átültette: Szigeti György. [Budapest]: Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1998. 141 p. Első fejezet: Hui Neng önéletrajza
ua.: utánnyomás. Hui Neng zen tanításai. Ford. Szigeti György. [Budapest]: Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 2001. 141 p.
Hui-neng: Az alapvetés könyve. Ford. Tőkei Ferenc In: Kínai buddhista filozófia. Budapest: [MTA] Orientalisztikai Munkaközösség - Balassi Kiadó, 1993. pp. 101-108.
ua.: utánnyomás. Budapest: [MTA] Orientalisztikai Munkaközösség - Balassi Kiadó, 1996. pp. 101-108.
ua.: In: Kínai filozófia: Ókor. III. kötet. Budapest: Magiszter Társadalomtudományi Alapítvány: [Budapest: Kossuth Kiadó], 2005. pp. 453-460. [A Tőkei Ferenc életműsorozat III. kötetében Kósa Gábor munkája nyomán már a legfontosabb szakkifejezések és nevek kínai eredetije, valamint pinyin átírása is megtalálható.]
PDF: Wei-Lang: A hatodik Patriárcha sūtrája. Ford. Dr. Hetényi Ernő. Budapest: Buddhista Misszió, 1984. 156 p.
PDF: A rőzsehordárból lett Hatodik Pátriárka. [Huineng, a csan 6. pátriárkájának élettörténetét A Hatodik Pátriárka szútrája 1. fejezete tartalmazza. Az itt közölt szöveget Thomas Cleary angol fordítása alapján Sitkéry Zoltán készítette. A szöveget a kínai eredeti alapján lektorálta: Fődi Attila.] In: Ullmann, Robert, Reichenberg-Ullmann, Judith: Szentek, bölcsek, mesterek és misztikusok: Megvilágosodásbeszámolók a régmúlttól napjainkig. Budapest: Filosz Kiadó, 2005. pp. 33-43.
Hui-neng [慧能]
Az alapvetés könyve [六祖壇經]
Fordította: Tőkei Ferenc
In: Kínai buddhista filozófia. [MTA] Orientalisztikai Munkaközösség - Balassi Kiadó, Budapest, 1993. 101-108. oldal
In: Kínai filozófia: Ókor. III. kötet. Budapest, Magiszter Társadalomtudományi Alapítvány: [Budapest : Kossuth Kiadó], 2005. pp. 453–460. oldal
Az Ötödik Pátriárka egy napon hirtelen magához szólította minden
tanítványát, és amikor minden tanítványa összegyűlt nála, az Ötödik
Pátriárka így szólt hozzájuk: „Meg kell mondanom nektek, hogy a
világiak számára az élet és a halál nagyon nagy dolog, ti pedig,
tanítványaim, egész nap csak felajánlásokat tesztek, kizárólag a
megáldott földeket keresitek, nem tudván elszakadni az élet és halál
keserű tengerétől. S ha ti tévelyegtek a saját természetetekben, akkor
az áldások hogy is menthetnének meg benneteket? Most pedig
mindannyian térjetek vissza szobáitokba és nézzetek magatokba, s
akikben megvan a bölcsesség kegyelme, vegyék hasznát ennek az
eredeti természetükben rejlő prajñā-tudásuknak. Mindannyian írjatok
egy versezetet és ajánljátok fel nekem, én pedig megvizsgálom a
verseiteket, és ha valaki megértette a fő gondolatot, akkor annak
átadom majd a ruhát és a Törvényt, felkérvén őt, hogy legyen a
Hatodik Pátriárka. Siessetek hát, siessetek!"
Sen-sziu főszerzetes pedig a harmadik őrség idején [= éjfélkor] a déli
folyosó középső részének falára gyertyával a kezében felírt egy verset,
anélkül hogy bárki tudomást szerzett volna róla. A vers így szólt:A test a bodhi [= a bölcsesség] fája,
Az elme olyan, mint egy tiszta tükör állványa,
Mindig szorgalmasan törölgetni kell,
Nem szabad engedni, hogy belepje a por.[...]
Az Ötödik Pátriárka azt mondta neki: „Ez a vers, amit írtál, mutatja,
hogy megközelíted, de még nem éred el (a tökéletes tudást); csak a
kapu elé értél el, de még nem adatik meg, hogy be is lépj rajta. A
közönséges emberek, ha ezt a verset követve cselekszenek, nem
vallanak kudarcot; ám ez a felfogás, ha megvizsgáljuk, semmit sem
jelent a legfelső bodhi szempontjából, azt ennyivel még nem lehet
megszerezni. Márpedig be kell lépni a megértés kapuján, hogy
megláthassuk saját eredeti természetünket. [...]"
Én, Hui-neng, ugyancsak alkottam egy verset, és megkértem egy
embert, aki tudott írni, hogy írja fel azt a nyugati folyosó falára, hadd
legyen világos az én saját eredeti gondolkodásom. Aki ugyanis nem
ismeri saját gondolkodását, hiába tanulja a Törvényt, nem gyarapszik
általa, aki azonban ismeri gondolkodását és látja saját természetét, az
nyomban megérti a fő gondolatot. Hui-neng verse így szólt:A bodhi gyökerét tekintve éppen nem fa,
Miként a tiszta tükörnek sincs állványzata,
A buddha-természet örökké világos és tiszta,,
Ugyan hol is lephetné be azt a por!Egy másik verse meg így szólt:
Éppenséggel az elme a bodhi fája,
S a test a tiszta tükörnek állványzata,
A tiszta tükör eredendően világos és tiszta,
Ugyan hol is piszkolná be azt a por![...]
Az Ötödik Pátriárka éjjel, mikor eljött az éjfél, a csarnokba szólított
engem, Hui-nenget, és beszélni kezdett a Gyémánt Szútráról, én pedig,
amint rneghallottam, szavai közben egyszerre megértettem. Azon az
éjszakán elsajátítottam a Törvényt, anélkül hogy bárki tudomást
szerzett volna róla, és így reám hagyatott a hirtelen megvilágosodás
módszere és a (pátriárkai) ruha (mondván): „Te vagy immár a Hatodik
Pátriárka, ez a ruha hiteles bizonyítéka az átruházásnak, mely
nemzedékről nemzedékre száll; a Törvény pedig elméről elmére
hagyományozódik, és ennek eredménye, hogy mindenki maga képes
megvilágosodni".
[...]
Jó és tudós barátaim! Az én módszerem, a kezdet kezdetétől fogva,
akár hirtelen, akár fokozatos megvilágosodásról van szó, mindenképpen
a nem-gondolkodást állítja fel legfőbb elveként, a nem-jellemzőt
tartja a lényegének, és a nem-ragaszkodást az alapjának. Mit nevezek
nem-jellemzőnek? A nem-jellemző nem más, mint a jellemzők közt
elszakadni a jellemzőtől; a nem-gondolkodás nem más, mint gondolkodás
közepette nem gondolkodni [= nem sodortatni el egy gondolat
által]; a nem-ragaszkodás pedig az ember eredeti természete, mely
gondolkodik és gondolkodik, de nem ragaszkodik (egy gondolathoz
sem), a korábbi gondolkodás, a mostani gondolkodás és a jövő
gondolkodása, a gondolkodás örök folyamata, amelynek sohasem
szakad vége. Ha egy pillanatra megszakítjuk a gondolkodás folyamatát,
akkor a Törvény-test azonnal elszakad a fizikai testtől. A gondolkodás
közepette egyetlen dharmához sem szabad ragaszkodni, mert ha
egyetlen gondolathoz ragaszkodunk, az egész gondolkodási folyamat
ragaszkodóvá válik, ennek a neve pedig gúzsbakötöttség, míg ha az
összességet tekintve a gondolkodás folyamata semmihez sem ragaszkodik,
akkor az maga a kötetlenség. Ezt jelenti, hogy a nem-ragaszkodást
tekintem alapnak.
Jó és tudós barátaim! Csupán a minden jellemzőtől való elszakadást
jelenti a nem-jellemző; s csak ha képesek vagyunk elszakadni a
jellemzőtől, akkor lehet természetünk lényege tiszta és nyugodt. Ezt
jelenti, hogy a nem-jellemzőt tartom a lényegnek. A külvilág tárgyaitól
nem bepiszkolódni, ezt nevezem nem-gondolkodásnak; mert gondolkodásunkat
meg kell szabadítani a külvilágtól, és a dharmák felől nem
szabad gondolatokat támasztani. Ámde ha a száz dologról nem
gondolkodunk, s minden gondolkodástól megszabadulunk is, egy
gondolat megszakad és elhal, más helyen akkor is új életet nyer. Az Út
tanulói ügyelnek erre, s közülük senki sem gondolkodik a Törvény
értelmén. Hogy valaki maga tévedjen, az lehetséges, de más eset, ha
más emberek tévelygését mozdítja elő; nem látja, hogy saját maga
tévelyeg, s ráadásul szégyent hoz a Könyvre és a Törvényre. Ezért
állítottam fel a nem-gondolkodást mint legfőbb elvet. S mivel a
tévelygő emberek a külvilágról sokat gondolkodnak, gondolataikban
sok ferde nézet keletkezik, így hát minden világi nyomorúság és téves
gondolat éppen ebből születik.
Ezért iskolánk fő tételeként állította fel a nem-gondolkodást. Ha
korunk emberei elszakadnának (téves) nézeteiktől, akkor gondolatok
sem támadnának bennük, és ha nem lennének olyanok, akiknek
gondolataik vannak, akkor a nem-gondolkodás tételét sem kellett volna
felállítani. A nem-lét vajon minek a nem-létét jelenti? A gondolkodás
vajon mi dologról való gondolkodást jelent? A (gondolkodás) nem-léte:
elszakadás a két jellemzőtől [= a lét és nem-lét dualizmusától] és a világi
élet minden nyomorúságától; az Abszolút Valóság a gondolkodás teste
[= lényege], a gondolkodás pedig az Abszolút Valóság működése. A
magunk természete támasztja a gondolatokat, s ezért igaz ugyan, hogy
látunk, hallunk, érzünk és tudunk, (saját természetünk) nem szennyeződik
be a tízezer külső dologtól, hanem mindig magában létező [= szabad]
marad. A Vimalakirti-sutra ezt mondja: „A külső alapján jól el
tudjuk választani egymástól a különböző dharma-jellemzőket, de a
benső megmarad az Első Elvnél és nem mozdul".
Jó és tudós barátaim! Hallgassátok a ti jó és tudós barátotok szavait.
Ha most, jó és tudós barátaim, saját fizikai testetekben meglátjátok
saját öntörvényű természeteteket, amely Buddha három testét is
magában foglalja, akkor ez a három Buddha-test a természetetekből
született.
Mit is nevezünk Tiszta Törvény-testű Buddhának? Jó és tudós
barátaim! Az emberek természete eredetileg magától tiszta, és minden
dlrarma a saját természetben lakozik. Ha mindenféle gonosztettekről
gondolkodunk, már ezzel gonoszságokat művelünk; ha pedig
mindenféle jótettekről gondolkodunk, akkor máris jó tetteket gyakorolunk.
Hát így van az, hogy minden dharma kivétel nélkül a saját
természetünkben rejlik.
A saját természet mindig tiszta, miként a nap s a hold is mindig
fénylik, csupán a felhők homályosíthatják el őket, de fenn akkor is
ragyognak, csak alattuk van a homály, amelytől nem láthatjuk meg a
napot, a holdat és a csillagokat; ám ha hirtelen jótékony szél támad,
mely elfújja és szétszórja mind a felhőket és ködöket; és mind e tízezer
jelenség bőséggel szétáradhat, de mind egyidőben is meg jelenhet
előttünk. Az emberek természetének tisztasága olyan, mint ahogyan
kék az ég, jóindulata olyan, mint a nap, bölcsessége pedig akár a hold;
s ez a tudás és jótékonyság örökké fénylik. Csak ha kívül állván
ragaszkodunk a külvilág dolgaihoz, és a téves gondolatok gomolygó
felhőkként homályba borítják, akkor nem képes ragyogni a saját
természet. Ezért, ha jó és tudós baráttal találkozunk, akik elmagyarázzák
a tökéletes módszert, ezzel elfújják a tévelygéseket, s a benső és
külső megvilágosodik, a saját természetben pedig minden dharma
láthatóvá lesz.
A mahāprajñāpāramitā szó T'ang [= Kína] nyelvén: „a nagy bölcsesség,
amellyel elérni a Másik Partot". Ezt a Törvényt meg kell valósítani,
ez pedig nem függ az ismételgetéstől. Ha csak ismételgetjük, de nem
valósítjuk meg, akkor olyan, mint egy képzelődés, vagy mint egy
jelenés; ám ha valaki megvalósítja, annak Törvény-teste Buddháéval
egyenlő lesz. De miért van ott a névben a mahā? A mahā szó azt jelenti:
„nagy". Az elme befogadóképessége hatalmas, akárcsak az üres téré.
Ha valaki üres elmével üldögél, az már belépett a nem-emlékezés [= a
közömbösség] ürességébe. Az üres tér képes magában foglalni a napot,
a holdat és a csillagokat, a nagy földet, a hegyeket és a folyókat,
mindenféle füvet és fát, a rossz embereket és a jó embereket, a rossz
dharmákat és a jó dharmákat, a mennyet és a poklokat; mindez ott van
az ürességben; és az emberek természetének üressége ugyancsak ilyen.
Az emberi természet magában foglal minden dharmát s ezért nagy, az
összes dharma pedig nem más, mint a saját természet. Lát minden
embert és nem-embert, minden gonoszt a jóval együtt, rossz dharmát
és jó dharmát, közülük egyről sem mond le, mégsem szennyeződik be
tőlük, mert nem is ragaszkodik hozzájuk, éppen úgy tehát, mint az
üres tér, s ezért nevezik nagynak. Ezt jelenti a mahā. A tévelygő ember
ismételgeti a szájával, a bölcs azonban elméjében megvalósítja. Vannak
olyan tévelygő emberek is, akik üresen tartják elméjüket és nem
gondolkodnak, csak nagynak nevezik; ez azonban ugyancsak nem
helyes. Az elme befogadóképessége nagy, de ha nem valósítják meg (a
tökéletes módszert), akkor bizony kicsiny. Ne fecsegjetek róla a
szátokkal, ha azután nem gyakoroljátok a megvalósítását, mert így
nem lehettek az én tanítványaim.
S mit jelent a prajñā név? A prajñā: bölcsesség. Ha valaki minden
időben folyamatosan gondolkodik és nem ostoba, akkor mindig a
bölcsességet valósítja meg, s ez ugyanaz, mint a prajñā megvalósítása.
Ha egyetlen gondolat ostoba, a prajñā máris megszakad, ám egyetlen
bölcs gondolat, és a prajñā máris újjászületik. Az emberek elméjében
állandó az ostobaság, de magukról azt mondják, hogy ők a prajñā-t
gyakorolják. A prajñā-nak nincs testi alakja és jellemzője; nem más,
mint a bölcsesség természete.
S mit jelent a pāramitā? Ez szanszkrit szó a nyugati országból, T'ang
[= Kína] nyelvén: „elérni a Másik Partot", amely annyit jelent, mint
elszakadni [= szabadnak lenni] az élettől és az elmúlástól. Ha valaki
ragaszkodik a külvilág dolgaihoz, fölemelkedik számára az élet és az
elmúlás, akárcsak a vízben a hullámok, ez pedig nem más, mint az
Innenső Part; ám ha valaki megszabadul a külvilág dolgaitól, annak
számára nem létezik születés és elmúlás, akárcsak a vízben, mely
folyvást folyik tovább, ezt jelenti hát az elnevezés, hogy „elérni a
Másik Partot", s ez az oka a pāramitā elnevezésnek is.
A tévelygő ember csak szájával ismételgeti, de a bölcs elméjében
megvalósítja; amikor csak mondogatják, ott vannak a tévedések, s ha
ott vannak a tévedések akkor az nem az Igazság birtoklása; csak ha a
folyamatos gondolkodással megvalósítják, akkor mondhatjuk ezt az
Igazság birtoklásának. Aki megérti ezt a módszert, az megérti a
prajñā-t és gyakorolja is a prajñā megvalósítását; aki pedig nem
gyakorolja, az közönséges ember. Aki csak egy, gondolattal is gyakorolja
a megvalósítását, annak Törvény-teste Buddháéval egyenlő.
Jó és tudós barátaim! A szenvedés nem más, mint a bodhi [= bölcsesség],
aki (fenntartja) egy korábbi gondolatát, mely téves volt, az
közönséges ember, de aki egy későbbi gondolattól megvilágosodik, az
buddhálvá lesz.
A három korszak [= a múlt, jelen és jövő] minden buddhája,
valamint a tizenkét osztályba sorolt Könyv (bölcsessége) mind
eredetileg és együtt megvan az emberi természetben. Aki nem képes
önmaga megértésére, annak szüksége van jó és tudós barátokra, akik
megmutatják neki az utat, amelyen megismerheti a természetét; ha
azonban valaki megérti önmagát, akkor annak nem kell jó és tudós
barátokhoz folyamodnia. Ha valaki a külvilágban keresi a jó barátot,
tőle remélvén a megszabadítást, az sehol sem fogja megtalálni ezt.
Felismerni, hogy saját elméjén belül van a jó és tudós barát: ez a
megszabadulás valódi elnyerése. De ha valakinek saját elméje elferdült
és eltévelyedett, téves gondolataitól minden felfordult benne, akkor az
odakinti jó és tudós barátok elláthatják ugyan tanításokkal, megmenteniük
azonban nem sikerülhet.
A Nagy Mester mondotta: „A nagy gyülekezet legyen óvatos és
figyelmes. Az emberek saját fizikai teste egy-egy városfal, amelynek
szemünk, fülünk, orrunk, nyelvünk és testünk a városkapui; kívül van
ez az öt kapu, belül pedig ott az értelem kapuja. Az elme nem más,
mint a földterület, az emberi természet pedig a király; ha a természet
megvan, a király is megvan, de ha a természete elhagyta, akkor a
király nem létezik. Amíg a természetünk megvan, addig testünk és
elménk is megmarad, de ha természetünk elhagyott bennünket, akkor
testünk és elménk is elpusztul.
Buddha is a saját természetének alkotása, ne keressétek hát a
testeteken kívül. Ha saját természete tévelyeg, akkor egy buddha sem
más, mint egy közönséges élőlény; s ha saját természetét megérti, a
közönséges élőlény máris buddha. A könyörületesség nem rnás, mint
Kuan-jin |= Avalokitesvara], az öröm neve Mahāsthāma, a tisztaságra
való képesség maga Sākyamuni, az egyenlő egyenesség pedig Maitreya.
Az ember énje a Meru-hegy, az elferdült elme egy hatalmas tenger, a
szenvedések a hullámok rajta, a rosszindulatú elme egy gonosz
sárkány, a gyötrődések halak és teknőcök, a hazugságok és tévedések
nem mások, mint szellemek és kísértetek, a három méreg nem más,
mint a pokol, az ostobaság és a csalódások állati lények, a Tíz Jótett
pedig maga a Mennyország.
Ha nem léteznék az emberi én (elmélete), a Meru-hegy magától
leomlana; ha megszabadulhatnánk az elferdült elméktől, a tenger vize
elfogyna; ha szenvedések nem léteznének, a hullámok is elhalnának;
ha a mérgező kártevések megszűnnének, a halak és teknőcök kipusztulnának.
A saját elménk területén természetünk megértésének
Eljövendője [= Tathāgata] kiterjeszti majd nagy bölcsességének
ragyogását, fényességétől a hat kapu [= az érzékelés hat gyökere]
megtisztul, fénye áthatol a Hat Vágy Minden Világán [= a vágy hat
mennyországán és hat világán]. S ha a három méreg eltávolíttatott, a
pokol egyszerre csak megsemmisül, benn és kívül világosság lesz, és
nem különbözünk majd a Nyugati Vidéktől. Ha nem ezt (a módszert)
gyakorolnánk, hogyan is érhetnénk valaha is oda?"
Hui Neng önéletrajza
Fordította: Szigeti György
Hui Neng zen tanításai, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, Budapest, 2001, 5–21. oldal
Egyszer, amikor a Pátriárka a Pao-lin kolostorba érkezett, Sao-csou elöljárója, Vej más hivatalnokok társaságában meglátogatta, és arra kérte, tartson nyilvános beszédet a buddhizmusról a Ta-fan templom csarnokában, Kanton városban.
A hallgatóság kellő időben egybegyűlt, így Vej elöljáró, kormányzati hivatalnokok és konfuciánus tudósok körülbelül harminc-harmincan, szerzetesek, szerzetesnők, taoisták és világiak körülbelül ezren. Miután a Pátriárka elfoglaltaa helyét, a gyülekezet mély tisztelettel köszöntötte, és arra kérte, tartson beszédet a buddhizmus alapvető tanairól. A Pátriárka a következő beszédet intézte a hallgatósághoz:
– Tanult hallgatóság, tudatunk igazi lényege, mely a megvilágosodás csírája, természeténél fogva tiszta, és csupán ennek közvetlen megtapasztalásával érhetjük el a buddhaságot. Engedjék meg nekem, hogy most a saját életemről meséljek, és arról, hogyan váltam a meditációs iskola titkos tanának birtokosává.
Édesapámat, aki Fan-jangban született, egy napon elbocsátották hivatalából és a kuang-tung-beli Hszin-csouba száműzték közembernek. Sajnos édesapám gyermekkoromban meghalt, így édesanyámmal szegénységben és nyomorúságban magunkra maradtunk. Nemsokára Kantonba költöztünk elég mostoha körülmények közé.
Akkoriban tűzifát árultam a piacon. Egyszer az egyik vásárlóm arra kért, hogy bizonyos mennyiséget vigyek el a boltjába. Leszállítottam a tűzifát és megkaptam fizetségemet, s miután kiléptem a boltból, összetalálkoztam valakivel, aki éppen egy szútrát recitált. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam a szútra szövegét, megvilágosodtam. Ezután megkérdeztem tőle, mi annak a könyvnek a címe, amelynek szövegét recitálja. Ő azt válaszolta, hogy a Gyémánt szútrát recitálja. Majd tovább kérdezősködtem, honnét jött és miért recitálja a Gyémánt szútrát. Ő erre azt válaszolta, hogy a Huang-mej tartománybeli Csi-csouból, a Tung-san kolostorból jött; ahol Hung-zsen, az Ötödik Pátriárka az apát, aki körülbelül ezer tanítvány mestere. Alkalmi ismerősöm elmesélte, hogy amikor ott járt és tiszteletét tette az Ötödik Pátriárka színe előtt, alkalma volt végighallgatni annak tanítását a Gyémánt szútráról. Ezután elmondta azt is, hogy Hung-zsen gyakran arra inspirálja a világiakat és a szerzeteseket, hogy eme szútra szövegét recitálják, mert ezáltal megtapasztalhatják tudatuk igazi lényegét és így elérhetik a buddhaságot.
Nem kétséges, hogy a korábbi életek jó karmájának köszönhetően találkoztam ezekkel a szavakkal, s hogy valaki tíz pénzt adott nekem édesanyám létfenntartására. Ez az illető adta nékem azt a tanácsot is, hogy menjek el Huang-mej-be és kérjek tanítást az Ötödik Pátriárkától. Miután édesanyám részére a legszükségesebbeket előteremtettem, elindultam Huang-mej felé, ahová kevesebb, mint harminc nap múlva megérkeztem.
Mikor tiszteletemet tettem az Ötödik Pátriárka színe előtt, az megkérdezte tőlem, honnan jövök, és mit akarok tőle. Akkor én így válaszoltam:
– A kuang-tung-beli Hszin-csou-ból származom, és azért jöttem ilyen messzire, hogy tiszteletemet tegyem Ön előtt. Egyedül azt kérem, hogy buddha váljon belőlem!
– Valóban Kuang-tung szülötte vagy, fiam? Ebben az esetben hogyan is remélted azt, hogy buddha leszel?
– Csakugyan vannak északi és déli emberek, de az észak és a dél nem teszi különbözővé Buddha-természetüket. Az igaz, hogy egy hétköznapi ember test ifelépítésében különbözhet Öntől, de Buddha-természetében nem.
Az Ötödik Pátriárka úgy tűnt, mondani akart még valamit, de a jelen levő tanítványok miatt letett szándékáról. Majd megparancsolta nekem, hogy csatlakozzak a munkásokhoz. Ekkor így szóltam:
– A bölcsesség gyakorta felötlik bennem. Ha valaki a tudatának igazi lényegét tapasztalja, akkor azt az illetőt az érdemek szántóföldjének nevezhetjük. Nem világos, hogy minő munkát szán nekem?!
– Lám, ez a fiú nagyon bölcs – jegyezte meg az Ötödik Pátriárka. – Most pedig vonulj vissza az istállóba, és ne szólj többet!
Ahogy visszavonultam, az egyik világi testvérem elmondta, mi lesz a dolgom. Tűzifát kellett aprítanom, és rizst kellett hántolnom.
Több mint nyolc hónap telt el. Egy napon az Ötödik Pátriárka meglátott, és így szólt hozzám:
– Jól tudom, hogy mélyen átláttad a buddhizmust, de nem beszélhetek veled, nehogy a rosszakaróid ártsanak neked. Megértesz, ugye?
– Igen – feleltem. – Azért, hogy elkerüljem azokat, akikről szólt, még csak közelébe sem megyek a csarnoknak.
Egy napon az Ötödik Pátriárka összehívta tanítványait, és így szólt hozzájuk:
– A folytonos újraszületés kérdése nagyon fontos kérdés. Napról napra, ahelyett, hogy megpróbálnátok kiszabadulni az élet és halál eme sötét tengeréből, csak az újraszületéseket okozó érdemeket hajszoljátok. Még az érdemek sem segítenek rajtatok, ha tudatotok igazi lényege ismeretlen előttetek. A bölcsességet a tudatotok mélyén keressétek, és aki megvilágította azt, írjon nekem egy négysoros verset róla! Aki átlátta tudatának igazi lényegét, az lesz eme köpeny birtokosa, és az kapja meg tőlem a Tant. Az lesz a Hatodik Pátriárka.
Most pedig vonuljatok vissza, és ne késlekedjetek a négysoros vers megírásában, hiszen a mérlegelés teljesen szükségtelen és hasznavehetetlen. Ugyanis, aki megtapasztalta tudatának igazi lényegét, bármikor képes róla beszélni. És még akkor sem veszíti el a belátást, amikor harcba bocsátkozik valakivel.A tanítványok, ahogy megkapták ezt az útmutatást, visszavonultak, és így tanakodtak egymás között:
– Minek mélyedjünk el a tudatunkban, és írjuk meg a négysoros verset, s vigyük oda a Tiszteletreméltó színe elé, hiszen úgyis tanítónk, Sen-hsziu lesz a következő pátriárka. Ha pedig összecsapjuk a négysorost, csak erőnket pazaroljuk el.
A tanítványok megállapodtak abban, hogy nem írnak verset, majd így folytatták:
– Miért is fáradoznánk? Mostantól fogva tanítónkat, Sen-hsziut követjük mindenhová, és tőle várunk útmutatást.
Ez idő alatt Sen-hsziu így gondolkodott magában:
– Tekintettel arra, hogy én vagyok a tanítójuk, egyikőjük sem fog a pátriárkaságra törekedni. Vajon írjak egy négysoros verset, és odavigyem a Tiszteletreméltó színe elé? Ha nem teszem meg, akkor a Pátriárka honnan tudja meg, hogy a bölcsességem elmélyült-e, vagy felszínes? Ha a szándékom a Tan átvétele, akkor az irányvételem tiszta. De ha minden vágyam a pátriárkaság, akkor nem, hiszen ebben az esetben a tudatom még mindig világias, és rabló módjára tör a Pátriárka szentséges helyének elfoglalására. Viszont ha nem írom meg a négysoros verset, akkor esélyem se lesz a Tan átvételére. Ajjaj! Valóban nehéz döntés szakadt rám!
A Pátriárka csarnokával szemben három folyosó nyílt, ezek falára az egyik udvari festőművésznek, Lu-csennek kellett volna jeleneteket festenie a Lankávatára szútrából, bemutatván tanításképpen a gyülekezet számára az öt pátriárka leszármazási rendjét.
Miután Sen-hsziu elkészült a négysoros versével, több ízben megkísérelte azt bemutatni az Ötödik Pátriárkának, de amint a csarnok közelébe ért, úgy összezavarodott, hogy egész testét kiverte a veríték. Képtelen volt összeszedni a bátorságát, hogy bemutassa a négysoros versét, noha négy napon keresztül tizenhárom ízben kísérelte meg azt.
Akkor így szólt önmagához:
– Jobban teszem, ha a négysoros versemet a folyosó falára írom, hogy a Pátriárka elolvashassa. Ha megelégedés tölti el versemet olvasva, akkor elébe járulok, hogy tiszteletemet tegyem, s bejelentsem, én írtam a verset. Ha esetleg nem nyerné el a tetszését, akkor hiábavalóan vesztegettem el időmet ezen ahelyen, és nem érdemlem mások tiszteletét sem! Ebben az esetben, haladtam-e előre bármit is a buddhizmus tanulmányozásában?
Sen-hsziu aznap éjfélkor titokban kiment, kezében lámpással, hogy felírja a déli folyosó falára négysoros versét, tudatva az Ötödik Pátriárkával, milyen szellemi belátásra tett szert. A négysoros verse így szólt:
Testünk bódhi fa.
Tudatunk tiszta tükör,
Amit tisztogassunk gondosan óráról órára!
Ne rakódhasson rá a por!Mihelyt elkészült, azonnal visszatért a szobájába, így senki sem tudhatta meg, hogy ő írta fel a verset. Ahogy visszatért, így tűnődött magában:
– Tételezzük fel, hogy holnap a Pátriárka megelégedéssel olvassa el a négysoros versemet. Ebben az esetben csakugyan kész vagyok arra, hogy a Tant átvegyem. De ha mégsem elégedne meg, akkor az azt jelentené, hogy alkalmatlan vagyok a Tan átvételére, köszönhetően az előző életeimben elkövetett gaztetteknek, amelyek homályba borítják a tudatomat. Fogalmam sincs, mit fog szólni holnap a Pátriárka versemet olvasva! – Sen-hsziut másnap hajnalig ily gondolatok ejtették rabul, s így képtelen volt lefeküdni, aludni, vagy egy helyben ülni.
De az Ötödik Pátriárka jól tudta, hogy Sen-hsziu még nem lépett át a megvilágosodás kapuján, mivel nem látta meg tudatának igazi lényegét.
Reggel az Ötödik Pátriárka magához hívatta Lu-csent, az udvari festőművészt, és kiment vele a déli folyosóra, amelynek falát képekkel kívánta befestetni. Ahogy megpillantotta a négysoros verset, így szólt:
– Sajnálom, hogy oly messziről idefárasztottam. A falra már nem kell festenie, ugyanis a szútra azt mondja: „Minden forma, illetve jelenség mulandó és csalóka.” Jobb lesz, ha a négysoros verset a falon hagyjuk, hogy a tanítványok tanulmányozhassák és recitálhassák. Ha annak tanítását a mindennapi gyakorlatokban megvalósítják, akkor megszabadulnak a létezés gonosz birodalmaiban való újraszületés szenvedésétől. A gyakorlók érdeme valóban nagy lesz!
Ezután az Ötödik Pátriárka tanítványait arra kérte, hogy gyújtsanak tömjént. Azután tegyék tiszteletüket a négysoros vers előtt, és recitálják azt, hogy megtapasztalják tudatuk igazi lényegét. Miután a tanítványok elrecitálták a négysoros verset, így kiáltottak fel:
– Valóban nagyszerű!
Éjfélkor az Ötödik Pátriárka a csarnokba hívatta Sen-hsziut, és megkérdeztetőle, hogy ő írta-e a verset.
– Igen, én írtam – felelte Sen-hsziu. – De távol álljon tőlem az ábránd, hogy én legyek a következő pátriárka. Ellenben arra kérném Szentségedet, mondja el nékem, hogy a négysoros versem minő bölcsességről tanúskodik.
– A te négysoros versed arról tanúskodik, hogy még nem tapasztaltad meg a tudatod igazi lényegét. Közel jársz ugyan a megvilágosodás kapujához, de még nem léptél át azon. A tökéletes megvilágosodás nehezen érhető el azzal a megértéssel, amellyel te rendelkezel.
A tökéletes megvilágosodás eléréséhez hirtelen kell ráébredned a tudat igazi lényegére, amely nem teremtett és nem semmisül meg. Ahogy pillanatról pillanatra érzékelsz, úgy folyamatosan képesnek kell lenned felismerni a tudat igazi lényegét. Akkor minden dolog akadálytalanná válik. Amint az olyanság, a tudat igazi lényege felismertetett, örökre megszabadulsz az érzékcsalódástól. A tudatod minden körülmények között az olyanság állapotában fog időzni. A tudatnak ez az állapota a teljes igazság. Ha képes vagy a világot ebből az állapotból szemlélni, akkor elmondható, hogy valóban tapasztalod a tudat igazi lényegét, amely maga a tökéletes megvilágosodás.
Jobban teszed, ha most visszavonulsz, hogy néhány napon át egy újabb vers megírásán dolgozz. Ha elkészültél, mutasd meg nékem a négysorost. Ha az arról tanúskodik, hogy beléptél a megvilágosodás kapuján, akkor átadom néked a köpenyt és a Tant.
Sen-hsziu meghajolt a Pátriárka előtt és eltávozott. Néhány napon át sikertelenül próbálkozott egy másik négysoros vers megírásával. Ez olyannyira felzaklatta, hogy lidércnyomásától gyötörve nem tudott egy helyben ülni, sem sétálni.
Két nap múlva egy fiatalember hangosan recitálva Sen-hsziu versét épp ama helység mellett haladt el, ahol én a rizst hántoltam. Mihelyt meghallottam, rögtön tudtam, hogy ennek a versnek az írója még nem tapasztalta meg a tudat igazi lényegét. Noha én nem kaptam semmiféle útmutatást erre vonatkozóan, mégis önmagamban már megfogalmaztam a lényeget.
– Minő vers ez? – kérdeztem a fiútól.
– Te bolond, hát nem hallottál erről a versről? – kérdezte tőlem, majd így folytatta:
– A Pátriárka azt mondta tanítványainak, hogy a folytonos újraszületés kérdése nagyon fontos kérdés. Annak, aki a köpeny és a Tan örökösévé akar válni, egy négysoros verset kell írnia, amely bizonyítja, hogy felismerte a tudat igazi lényegét. Aki sikeresen megírja a verset, az kapja meg a köpenyt és a Tant, az lesz a Hatodik Pátriárka. Eme kötetlen négysorost pedig az idősebb Sen-hsziu írta a déli folyosó falára, s a Pátriárka arra kért bennünket, recitáljuk azt. Valamint azt is mondta, hogy aki annak tanítását a mindennapi gyakorlatban megvalósítja, nagy érdemet nyer el, és megszabadul a létezés gonosz birodalmaiban való újraszületés szenvedésétől.
Akkor azt mondtam a fiúnak, hogy én is szeretném ezt a verset recitálni, hátha elkövetkezendő életem során kapcsolatba kerülök annak tanításával. Majdazt mondtam neki, hogy noha nyolc hónapja rizst hántolok a kolostorban, mégnem jártam a csarnokban. Megkértem, hogy mutassa meg nékem Sen-hsziu négysorosát, hogy kifejezhessem tiszteletemet.
A fiú odavezetett, és én megkértem, hogy olvassa fel nekem, mivel jómagam írástudatlan vagyok. Éppen ott tartózkodott egy jelentéktelen kis hivatalnok Csiang-csou tartományból, s az olvasta fel a verset. Amikor a végére ért, közöltem, hogy közben én is írtam egyet. Megkértem, hogy írja fel nékem a falra.
– Igazán különös, hogy te is írtál egy verset! – kiáltott fel a hivatalnok.
– Kérem, ne vesse meg a kezdőt! – mondtam. – Hiszen a tökéletes megvilágosodás keresője vagyok. Különben is, az alacsony osztály gyermekei agyafúrtabbak, míg a magasabb osztálybeliek az eszükben bíznak. Ha pedig megvet másokat, nagy bűnt követ el.
– Jól van, mondjad hát a négysorosodat – kérte a hivatalnok. – Felírom neked a falra. De ne feledkezz meg arról, hogy engem is megszabadíts, ha te jutsz a Tan birtokába!
A négysoros versem így szólt:
Nincs bódhi fa.
Nincs tiszta tükör.
Valójában minden üresség.
Hol van a por?Amikor a hivatalnok befejezte az írást, a tanítványok és mindazok, akik éppen jelen voltak, nagyon meglepődtek. Csodálattal telve így szóltak egymáshoz:
– Milyen csodálatos! Kétségtelen, nem ítélhetünk meg senkit sem a külseje szerint. Hogyan is lehet az, hogy ilyen hosszú időn át szolgaként dolgoztattunk egy újraszületett bódhiszattvát?
Az Ötödik Pátriárka, látva a tömeg csodálatát, sarujával letörölte a falról a versem, nehogy irigyeim támadjanak. Majd azon véleményének adott hangot, amit tanítványai nyomban igaznak véltek, hogy eme vers szerzője sem ismerte fel a tudatának igazi lényegét.
Másnap a Pátriárka titokban ama helységbe jött, ahol a rizst hántoltam. Látva, hogy éppen egy mozsártörővel bajlódom, így szólt hozzám:
– Az Ösvény keresője kockára teszi az életét a Tanért, ugye? Vajon helyesen teszi? – Majd tovább kérdezett:
– Elkészültél a rizzsel?– Már régen – feleltem. – Csak a szitálása van hátra.
Ekkor az Ötödik Pátriárka háromszor a mozsárra ütött a botjával és elment.
Mivel tisztában voltam ennek a jelentésével, ezért az éjszaka harmadik órájában fölkerestem a szobájában. A Pátriárka, köntösét elénk téve, hogy senkine láthasson bennünket, beavatott engem a Gyémánt szútrába. „Mindenki oly módon használja tudatát, hogy az szabad legyen a kötöttségektől” – amint eme sorokat olvasta, hirtelen elértem a megvilágosodást, és felismertem, hogy a világmindenség a tudat igazi lényege.
– Ki gondolta volna, hogy a tudat igazi lényege valójában tiszta! – számoltam be felismerésemről. – Ki hitte volna, hogy a tudat igazi lényege valójában mentes a keletkezéstől illetve az elmúlástól! Ki gondolta volna, hogy a tudat igazi lényege valójában önmagában is megáll! Ki hitte volna, hogy a tudat igazi lényege valójában mentes a változástól! Ki gondolta volna, hogy a világmindenség a tudat igazi lényegének megnyilvánulása.
Az Ötödik Pátriárka tisztán látta, hogy felismertem a tudat igazi lényegét, és így szólt hozzám:
– Aki nem ébred rá a saját tudatára, az hiába tanulmányozza a buddhizmust. De aki ráébred a tudatra, és egy pillanat alatt átlátja saját igazi természetét, azt hősnek, istenek és emberek tanítójának, buddhának nevezzük.
A Pátriárka ekképpen adta át titokban a Tant nékem, és így váltam a hirtelen megvilágosodás iskolája tanainak örökösévé, s kaptam meg a köpenyt és az alamizsnás csészét.
– Mostantól fogva te vagy a Hatodik Pátriárka – jelentette ki. – Vigyázz magadra, és szabadíts meg annyi érző lényt, amennyit csak lehet! Terjeszd és védelmezd a Tant, ne hagyd, hogy feledésbe merüljön! Hallgass csak ide!
Az érző lények, kik a megvilágosodás magvait
az okozatok földjébe elvetik,
learatják a buddhaság gyümölcsét.
Ami élettelen, amiben nincsen Buddha természet,
az nem vet és nem arat.Majd így folytatta:
– Amikor Bódhidharma először érkezett Kínába, a legtöbb kínai bizalmatlanul fogadta. Ez a köpeny, mint a buddhaság tanúsága, egyik pátriárkáról a másikra száll. A Tan pedig szívről szívre öröklődik, s az örökösnek saját erejéből kell azt megvalósítania. A buddhák időtlen idők óta a Tanítás lényegét adják át az örököseiknek. A pátriárkák a titkos Tant szívről szívre hagyományozzák tovább. Mivel a köpeny civódásra adhat okot, ezért te vagy az utolsó, aki öröklöd azt. Ha át akarod adni az örökösödnek, akkor az életedet veszély fenyegeti. Most pedig amilyen gyorsan csak lehet, hagyd el ezt a helyet, nehogy valaki ártson neked!
– Hová is mehetnék? – kérdeztem tőle.
– Midőn megálltál Huajban, vonulj el Hujban!
Ahogy éjjel a köpenyt és az alamizsnás csészét átvettem, közöltem a Pátriárkával, hogy mivel délről származom, ezért nem ismerem a hegyi ösvényeket. Lehetetlen így elérnem a folyó torkolatát, ahol csónakra lelhetek.
– Ne aggódj! Veled megyek – mondta.
Az Ötödik Pátriárka elkísért Kiukiangig, ott szerzett egy csónakot. Mivel evezni kezdett, ezért megkértem, hogy üljön le, és adja át nékem az evezőt.
– Nekem kell téged átjuttatni – mondta.
– Mindaddig, amíg az érzékcsalódás rabja vagyok, Önnek kell átjuttatnia engem. De ahogy elérem a megvilágosodást, önmagamtól kelek át. Mivel a határvidék fia vagyok, ezért kiejtésem helytelen. Ennek ellenére abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Tant megkaptam Öntől. Mivel most már jómagam is megvilágosodott vagyok, ezért egyedül szelem át az élet és halál tengerét, folyamatosan tapasztalva tudatom igazi lényegét.
– Teljesen egyetértek. Igazságod van! – örvendezett a Pátriárka. – Tanításodat követően a buddhizmus meditációs ága nagyon elterjedt lesz. Fiam, távozásod után három évvel elhagyom ezt a világot. Most pedig indulj útnak! Amilyen gyorsan csak lehet, menj dél felé! Ne feledd azonban, hogy a tanításnak nem jött még el az ideje, mert a buddhizmus meditációs ága nem terjed el egyhamar.
Miután elbúcsúztunk egymástól, elindultam dél felé. Körülbelül két hónapmúlva elértem a Ta-jü hegyet. Ott észrevettem, hogy néhány száz ember azzal a szándékkal követ engem, hogy elrabolja tőlem a köpenyt és az alamizsnás csészét.
Volt közöttük egy Huj-ming nevű szerzetes. Világi neve Csen volt. Ez az illető a világi életben negyedrangú hadvezér volt. Nagyon durva modorú és indulatos ember. Üldözőim közül legéberebben ő keresett engem. Amikor már majdnem utolért, letettem a köpenyt és az alamizsnás csészét egy sziklára, és így szóltam hozzá:
– Ez a köpeny csupán jelkép. Mi értelme annak, hogy erőszakkal szerezd meg magadnak?
Majd elrejtőztem. Ahogy Huj-ming a sziklához ért, megpróbálta elvennia köpenyt és az alamizsnás csészét, de nem tudta. Majd így kiáltott felém:
– Világi testvérem! A Tanért jöttem, nem a köpenyért!
Erre előjöttem a rejtekhelyemről és felültem a sziklára. Huj-ming tisztelettel meghajolt előttem és így szólt:
– Kérlek, taníts engem!
– Mivel a Tanért jöttél, ezért uralkodj a gondolataid felett és tartsd meg a tiszta tudatot! Akkor majd tanítalak téged.
Amikor láttam, hogy hosszú időn át követi a tanácsomat, így szóltam hozzá:
– Ha nem gondolsz se jót, se rosszat, akkor mi ebben a pillanatban Huj-ming szerzetes igazi arca?
Huj-ming, amint meghallotta ezt, hirtelen elérte a megvilágosodást. Majd így kérdezett:
– Azokon a titkos tanításokon kívül, amelyeket a pátriárkák egymásnak adnak át nemzedékek óta, van-e más, mélyebb tanítás?
– Amit elmondhatok néked, az egyáltalán nem titkos. Ha mélyen önmagad bensőjébe nézel, akkor ott megtalálod a titkot.
– Annak ellenére, hogy Huang-mej-ben éltem, mégsem láttam meg az igazi arcomat. Most, hogy tanításodat megkaptam, tudom, a víz csak annak hideg vagy meleg, aki tapasztalja. Világi testvérem, mostantól fogva te vagy a mesterem!
– Ha te ezt így gondolod, akkor legyünk inkább mindketten az Ötödik Pátriárka tanítványai! Vigyázz magadra!
Kérdésére, hogy hová is menjen azután, azt tanácsoltam neki, hogy álljon meg Juan-ban és telepedjen le Meng-ben. Ezek után tisztelettel elköszönt tőlem és eltávozott.
Nem sokkal később elértem Cao-csi-t. Ott gonosz alakok újra üldözőbe vettek és így kénytelen voltam Szuhuj-ban elrejtőzni. Ott vadászok között éltem vagy tizenöt éven át.
Alkalomadtán tanítottam őket, mégpedig úgy, hogy könnyen megértsék. Többször arra kértek, figyeljem kelepcéjüket, de amikor úgy találtam, hogy élőlény került a hálóba, szabadon engedtem. Az étkezések idején zöldséget tette abba a lábasba, amelyben húst főztek. Közülük néhányan kérdőre vontak, és én elmagyaráztam nekik, hogy csak olyan zöldséget eszem, amely húsos-lábasban készült.
Egy napon rádöbbentem arra, hogy nem kellene visszavonultan élnem tovább, s eljött az ideje a tanításnak. Ezért aztán elhagytam Szuhujt, és egyenest Kantonba, a Fa-hszin templomba mentem.
Akkoriban ott Jin-cung szerzetes, a Tan mestere tartott előadásokat a Maháparinirvána szútráról. Egy nap, amikor szél lobogtatta a zászlót, két szerzetes azon kezdett el vitatkozni, hogy a szél mozog-e vagy pedig a lobogó. Mivel nem tudtak megegyezésre jutni, ezért azt mondtam nekik, hogy nem a szél, nem a zászló az, ami mozog, hanem a tudatuk. Az egész gyülekezet elképedt azon, amit mondtam, majd Jin-cung szerzetes tisztelettel hellyel kínált és kikérdezett a szútra nehezebb részeiből.
Mivel látta, hogy a válaszaim helyesek és az igazságnak megfelelőek, s azok olyan bölcsességről tanúskodnak, amelyet könyvekből nem lehet megszerezni, ezért így szólt hozzám:
– Világi testvérem, te igazán különleges ember vagy. Régen azt hallottam, hogy az Ötödik Pátriárka köpenyének és tanításának örököse délre jött. Te volnál ez az ember?
Szavaira udvariasan igennel válaszoltam. Erre ő meghajolt előttem, és arra kért, hogy mutassam fel a gyülekezet előtt a köpenyt és az alamizsnás csészét, amit örököltem.
Majd megkérdezte, hogy milyen tanítást kaptam akkor, amikor az Ötödik Pátriárka átadta nékem a Tant.
– A tudat igazi lényegének megtapasztalásán kívül nem adott más tanítást. Nem beszélt nékem sem a meditációról, sem a megszabadulásról – válaszoltam.
– Miért nem? – kérdezte Jin-cung szerzetes.
– Mert az két utat jelentene – mondtam.
– A buddhizmusban nem lehet két út, csak egy.
Majd Jin-cung szerzetes megkérdezte, mi az egy út.
– A Maháparinirvána szútra, melyet Ön részletesen magyaráz, azt mondja, hogy a Buddha természet az egyetlen út. Például, ebben a szútrában Kao Kuej-te király, az egyik bódhiszattva megkérdezte Buddhától, hogy azok az emberek, akik elkövetik a négy gaztettet vagy az öt halálos bűnt, akik megszegik a fogadalmakat és elutasítják a bűnbánatot, kiirtják-e magukból a jóság elemét és a Buddha természetet. Buddha így válaszolt: „A jóság elemének két fajtája van: az örökkévaló és a nem-örökkévaló. Mivel a Buddha természet sem örökkévaló, sem nem-örökkévaló, ezért a jóság eleme kiirthatatlan. A buddhizmus, mint köztudott, nem ismer két utat. Noha vannak jó utak és gonosz utak, de a Buddha természet egyik sem az. A buddhizmusban ezért nincs két út. A hétköznapi emberek szemszögéből a személyiség alkotóelemei és a tudattényezők két különálló dolog. De a megvilágosodott emberek látják, hogy azok valójában egyek. A Buddha természet a nem-kettősség.”
Jin-cung szerzetes nagyon örült a válaszomnak. Miközben két tenyerét összetette, hogy kifejezze tiszteletét, így szólt hozzám:
– Az én szútra magyarázatom olyan értéktelen, mint a törött cserép, míg az Ön tanítása aranyat ér.
Ezek után szertartásosan levágta a hajam, s arra kért, fogadjam el tanítványomnak.
Ettől az időtől kezdve a bódhi fa alatt ülve tanítottam a Tung-san iskola tanait.
Mióta Tung-sanban átadták nékem a Tant, számos viszontagságon kellett keresztül mennem, s az életem gyakran csak egy hajszálon múlott. Ma abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy találkozhattam Önökkel ebben a gyülekezetben. Ezt az előző világkorszakok alatti bensőséges kapcsolatunknak tulajdonítom, valamint annak, hogy együtt áldoztunk a különféle buddháknak a múltbeli életeink során. Másképpen nem volna lehetséges, hogy a hirtelen megvilágosodás iskolájának tanairól halljunk, s így megalapozzuk a jövőben a Tan tökéletes megértését.
Ezt a tanítást a múlt pátriárkái hagyományozták utódaikra, s én nem tettem semmit hozzá. Azok, akik hallani akarják ezt a tanítást, tisztítsák meg a tudatukat! Miután végighallgatták, szabaduljanak meg a kétségeiktől, ahogyan a múlt bölcsei tették!
A Hatodik Pátriárka beszéde után a gyülekezet boldogsággal telve tisztelettel meghajolt és eltávozott a csarnokból.
