Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MONGOLOK TITKOS TÖRTÉNETE
MONGKOL-UN NIUCSA TOBCSAAN (Монголын нууц товчоо)
Mongolból fordította Ligeti Lajos
A verseket fordította Képes Géza
Gondolat Kiadó, Budapest, 1962
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

PDF

Ligeti Lajos (1902-1987)

Tartalom

Előszó
Első könyv
Második könyv
Harmadik könyv
Negyedik könyv
Ötödik könyv
Hatodik könyv
Hetedik könyv
Nyolcadik könyv
Kilencedik könyv
Tizedik könyv
Tizenegyedik könyv
Tizenkettedik könyv

ELŐSZÓ

"A mongolok titkos történetét", a mongol nyelvnek és irodalomnak ezt a ma ismert legrégibb emlékét aránylag nemrég fedezték fel az orientalisták a tudomány és a világirodalom számára. Szövege csaknem kalandos körülmények között hagyományozódott ránk.
Az eredeti mongol nyelvű, mongol írásos szöveg nem maradt fenn. Mégsem veszett el örökre, s ezt annak köszönhetjük, hogy a kínaiak a XIV. század végén, csaknem másfél száz esztendővel keletkezése után, a mongol szöveget kínai írásjegyekkel átírták tolmácsiskolájuk számára, oktatás céljából; a sorok közt az egyes mongol szavakhoz kínai értelmezést fűztek, és minden egyes szakasz végéhez a mongol szöveget röviden összefoglaló kínai fordítást csatoltak. A mű ez újabb változatának sem az eredetije, sem annak egykorú másolatai nem maradtak fenn. Szerencsére, teljes szövegét belemásolták a hatalmas, 22 877 könyvet tartalmazó császári gyűjteménybe, a Jung-lo ta-tienbe. E gyűjteményt 1408-ban fejezték be, és két példány is készült belőle. Ezek közül az egyik 1645-ben Nankingban lett a lángok martaléka, a másik 1900-ban Pekingben. A Jung-lo ta-tien teljes megsemmisülése előtt azonban a kínai írástudók több könyvet lemásoltak belőle. Ezek közé tartozott "A mongolok titkos története" is. Egy ideig kéziratos másolatokban terjedt az érdeklődők egyre táguló körében, 1908-ban aztán Je Tö-hui közzétette első nyomtatott kiadását.
Ilyen előzmények után aligha meglepő, hogy e művel kapcsolatban felmerülő számos lényeges kérdésre még ma sem tudunk kielégítő feleletet adni.
Teljes homály borítja a szerző személyét, életét és működését. A lezajlott szenvedélyes vita ellenére sem világos, mikor írta meg művét a mongol Anonymus: a vélemények 1240, 1252 és 1264 között oszlanak meg. Nem ismerjük a mű eredeti címét sem; "A mongolok titkos története" - mint cím - nem régibb a XIV. század második felénél. Nyilvánvalóan nem eredeti a mű felosztása tizenkét könyvre, még kevésbé 282 szakaszra való tagolása.
Vita folyik műfaji meghatározása körül is: a történeti művek vagy a szépirodalmi termékek közé kell-e sorolnunk. "A mongolok titkos történetét"? Ez azonban már meddő vita. Kiindulópontja az a téves nézet, hogy a keleti irodalmi műfajok - így a mongol műfajok is - azonosak a nyugatiakkal, és azokkal gépiesen összeegyeztethetők. Arról nem is beszélve, hogy a társadalmi fejlődés adott szakaszán bizonyos "tiszta" műfajok még ott sem találhatók meg, ahol azok később világosan kifejlődtek.
"A mongolok titkos történetének" sajátosságaiból következik, hogy akadnak benne száraz, számunkra unalmas, katalógusszerű részletek, mint az egyes családfák véget nem érő ismertetése, vagy a 95 ezredes felsorolása. De ugyanakkor bőven találunk művészien ábrázolt, egyszerű eszközökkel apró részleteikben is megelevenített jeleneteket, mint amilyen Temüdzsin menekülése a merkitek elől, amikor Börtének nem jut ló; vagy amikor Temüdzsin Boorcsu segítségével visszaszerzi az elrabolt nyolc paripát; vagy amikor Mönglik atya felszedi fiának, Teb-tenggerinek a tűzhely peremére esett süvegét. És folytathatnók a felsorolást még igen hosszan. Ugyanígy egymást váltogatja stílusában a fenséges és a közönséges, nyelvében az ünnepélyes és a hétköznapi.
De függetlenül minden problémájától, minden nehézkességétől, "A mongolok titkos története" hallatlanul izgalmas olvasmány, mert leplezetlenül feltárja, szándéka ellenére, mint indult el világhódító útjára a jelentéktelen kis mongol törzsfőnöknek, Jiszügejnek a fia, Temüdzsin, mint lett Temüdzsinből Dzsingisz kán, és milyen szerény kezdetekből sarjadt ki a hatalmas mongol világbirodalom. Nem véletlen hát az az egyre növekvő érdeklődés, melynek eredményeképpen máris lefordították német, orosz, francia, angol, japán, török és cseh nyelvre, továbbá mai kínaira, s végül több fordító tollából, több változatban megjelent modern mongol nyelven is.
A mi számunkra "A mongolok titkos története" persze egyebet is jelent, mint egyszerű útikalauzt, melynek a segítségével talán valamennyire könnyebben tájékozódunk a világtörténelem egyik jelentős korszakában. Feltárulkozik lapjairól: honnan indult el a magyarországi tatárjárás. Mi több, a könyvben rólunk, magyarokról is szó esik, a meghódított nyugati népek sorában ott olvashatunk a madzsarokról is.
Végül, de nem utolsósorban, hasznos útmutatással szolgálhat ez a könyv - ha közvetett formában is - a magyar ősköltészet számos vitatott vagy fel sem vetett kérdésében. A mongol Anonymus segítségével talán könnyebben megértjük a magyar honfoglalás mesemondóit és igriceit, akiket oly határozott formában elutasított magától a magyar Anonymus, de akiknek a hatása alól, szerencsére, mégsem sikerült magát teljesen kivonnia.
Fordításomban hűségre törekedtem; ebben az annyit vitatott műben a pontosság a helyes értelmezés kulcsa. Ugyanakkor igyekeztem elkerülni a szolgai fordítás veszedelmeit is: olykor mellőztem egy-egy mongol szó átültetését, mert az a magyarban felesleges, pongyola lett volna; máskor meg befűztem egy-egy szót, mert a mongol tömörség nálunk homályosságra vezetett volna. Mindebben megpróbáltam mértéket tartani, nehogy átírjam, stílusában meghamisítsam az eredeti művet.
A mongol szöveg helyes értelmezése számos ponton vita tárgyát képezi ma is. Fordításomban figyelembe vettem mások legújabb magyarázatait, néhány helynek magam kísérlem meg itt első ízben az eddigiektől eltérő értelmezését; egy-két esetben fordításom ideiglenesnek tekintem (ezekre az esetekre a jegyzetekben utalok).
A fordításban a mongol neveket és szavakat a magyar helyesírás szerint adom. E nevekben az aa, ee írásmód (pl. baatur, Szübeetej) betű szerint értelmezendő, tehát nem hosszú á-nak és é-nek, hanem két szótagnak. A magyarban régóta használatos, meghonosodott neveket ettől a szabálytól eltérően, bevett alakjukban idézem: Dzsingisz kán ( nem Csinggisz kan), Kerülen (nem Kelüren), Szelenga (nem Szelengge) stb. A Név- és szómutató azonban minden esetben utal a mongol szövegben használt eredeti alakra is.
A mongol nevek gyakran több alakban jelentkeznek. Az eredeti mongol szövegnek ezen ingadozásait pontosan követem, a Név- és szómutató, valamint a Jegyzetek azonban e szétágazó változatokat egybefogják, és, ahol kell, magyarázzák.
A Jegyzetek a szöveg megértéséhez szükséges magyarázatokat tartalmazzák, a terjedelem korlátai miatt a teljesség igénye nélkül. Az érdeklődők további tájékoztatására, de meg tudományos eligazítás céljából is, az egyes kérdések megtárgyalásához rövid bibliográfiai utalások járulnak.
Az Utószó a Jegyzetek szétszórt tanúságait összegezi, kiegészíti. Feleletet próbál keresni olyan kérdésekre, amelyek a mongol mű egészét érintik. Ilyenek: mi a helyzet jelenleg "A mongolok titkos történetének" eredeti szövege körül? Mit tudunk e kor mongol irodalmának hasonló termékeiről? Mi a viszonyuk e műveknek a "Titkos történethez", és hogyan segítik annak megértését? Ki lehetett "A mongolok titkos történetének" a szerzője? Mi lehetett az eredeti címe? Mikor keletkezett? Mai formájában miféle későbbi betoldásokat tartalmaz?
Végül, "A mongolok titkos történetének" nagy anyagában való eligazodást kívánja megkönnyíteni a Név- és szómutató, a Dzsingisz kán családfáját bemutató vázlatok, a térképek, az időrendi táblázat és a legfontosabb tudományos munkák bibliográfiája.
1961. október 1.
Ligeti Lajos

ELSŐ KÖNYV

Dzsingisz kán mondai ősei. Dobun-mergen a félszemű Duva-szokor segítségével feleséget szerez magának. Dobun-mergen vadász-zsákmányhoz és szolgához jut. Alan-koa egységre inti öt fiát. A testvérek kitagadják Bodon-csart, mire az egy ócska gebével beveszi magát a pusztába. Egy gazdátlan nép mellett telepszik meg, később ezt a népet testvérei segítségével meghódítja. A mongol nemzetségek mondai kialakulása. Ambakaj kagánt, minden mongolok urát a tatárok elfogják, és rabságra vetik. Jiszügej rablással megszerzi magának feleségül Höelünt, a merkit Jeke-csiledü fiatal feleségét. A mongolok Ambakaj utódjaként Kutulát teszik meg kagánnak. Megszületik Temüdzsin. A még gyermek Temüdzsint apja, Jiszügej lánynézőbe viszi, és eljegyzi Börtével. Hazatérőben Jiszügej betéved a tatárokhoz, s azok alattomban megmérgezik.

(1) Dzsingisz kán származása. Élt egy kékesszürke farkas, ki az Ég rendeléséből született. Felesége egy rőtes szarvasünő volt. Átkeltek a Tenggisz taván, megszálltak az Onon folyó forrásánál, a Burkan-kaldun hegyénél, ott született meg fiuk, Batacsikan.
(2) Batacsikan fia Tamacsa volt, Tamacsa fia Koricsar-mergen, Koricsar-mergen fia Audzsam-boroul, Audzsam-boroul fia Szali-kacsau, Szali-kacsau fia Jeke-nidün, Jeke-nidün fia Szem-szocsi, Szem-szocsi fia Karcsu,
(3) Karcsu fia Bordzsigidaj-mergen, Bordzsigidaj-mergen felesége pedig Mongkoldzsin-koa. Bordzsigidaj-mergen fiát Torokoldzsin-bajannak hítták, ennek volt egy felesége, Borokcsin-koa, egy legénye, Boroldaj-szujalbi és két pompás paripája, a Barna meg a Szürke. Torokoldzsinnak két fia született, Duva-szokor, a vak, meg Dobun-mergen, az okos.
(4) Duva-szokornak csak egy szeme volt, a homloka közepén, de háromnapi járóföldre ellátott vele.
(5) Egyszer Duva-szokor öccsével, Dobun-mergennel felment a Burkan-kaldunra. Amint Duva-szokor a Burkan-kaldunról lenézett, meglátta, hogy a Tönggelik patak mentén egy csomó ember közeledik feléjük.
(6) Ekkor így szólt: Az errefelé vonuló emberek között az egyik fekete ernyős kocsi bakján egy szép leány ül. Ha még nem adták férjhez, öcsém, Dobun-mergen, megkérem neked. És odaküldte öccsét, Dobun-mergent, nézné meg.
(7) Amikor Dobun-mergen odaért az emberekhez, kiderült, hogy a leány csakugyan nagyon szép és jóhírű, Alan-koa a neve, és még nem adták férjhez.
(8) Ezzel a csomó emberrel pedig így állt a dolog. A Köl-barkudzsin völgykatlan urának, Barkudaj-mergennek a leányát, akit Barkudzsin-koának hívtak, a kori-tümetek fejéhez, Korilartaj-mergenhez adták feleségül. A kori-tümetek földjén, az Arik-uszun vize mellett Korilartaj-mergen felesége, Barkudzsin-koa szülte ezt az Alan-koa nevezetű leányt.
(9) Korilartaj-mergen azonban megharagudott, mert a kori-tümetek földjén elzárták előle coboly- és mókus-vadászterületeit, megalakította hát a Korilar-nemzetséget, és mivel Burkan-kaldun földje vadban gazdag és jó, megindult, hogy átvonuljon Burkan-kaldun uraihoz, az urjankaj Burkan-boszkakszanhoz és Sincsi-bajanhoz. Ez a története annak, hogyan kérték meg a Kori-tümet-nembeli Korilartaj-mergen leányát, az Arik-uszun vizénél született Alan-koát, és hogyan vette őt feleségül Dobun-mergen.
(10) Alan-koa tehát Dobun-mergenhez ment feleségül, és két fiat szült neki. A fiúkat Bügünütejnek és Belgünütejnek hívták.
(11) Dobun-mergen bátyjának, Duva-szokornak négy fia volt. Közben Duva-szokor meghalt. Halála után fiai nagybátyjukat, Dobun-mergent kitagadták a családból, gyalázkodva otthagyták őt, és elvonultak. Megalakították a Dörben-nemzetséget, ebből keletkezett a dörben nép.
(12) Egyszer azután Dobun-mergen a Tokocsak dombra ment vadászni. Az erdőben összetalálkozott egy Urjangkaj-nemzetségbeli emberrel, aki egy hároméves szarvast ejtett el, és éppen oldalasának meg belsőségeinek sütésével foglalatoskodott.
(13) Dobun-mergen rászólt: Bajtárs, vadász-zsákmányt, hé! Adom, mondotta az, és a tüdőt, a fél szügyöt meg a bőrt megtartva magának, a hároméves szarvas többi húsát mind odaadta Dobun-mergennek.
(14) Dobun-mergen a hároméves szarvast felrakta lovára. Amint ment, mendegélt, útközben összetalálkozott egy szegény emberrel, aki kézen fogva vezette a fiát.
(15) Dobun-mergen megkérdezte: Miféle ember vagy? Erre az ember így felelt: Maalik vagyok, a Bajaut-nembeli, nagy ínségben élek. Adj nekem annak a vadnak a húsából, odaadom érte a fiamat.
(16) Dobun-mergen erre a hároméves szarvas fél combját levágta, odaadta; a fiút meg magával vitte, hogy a házában szolgáljon.
(17) Ezenközben Dobun-mergen meghalt. Dobun-mergen halála után Alan-koa, bár nem volt férje, három fiút szült. Ezeket Buku-kadaginak, Bukatu-szaldzsinak és Bodoncsarnak, az ostobának hívták.
(18) A korábban Dobun-mergentől született két fiú, Belgünütej és Bügünütej így kezdett tanakodni anyjuk, Alan-koa háta mögött: Anyánknak nincsenek fivérei, nincsen vele egy fedél alatt élő férfi-atyafisága, nincsen férje, mégis ezt a három fiút szülte. A házban az egyedüli férfi Maalik, a Bajaut-nembeli, a három fiú bizonyosan az övé. Anyjuk, Alan-koa megtudta, mit beszélnek a gyerekek róla a háta mögött.
(19) Egyszer aztán tavasszal megsütött egy télen született bárányt, fiait, Belgünütejt, Bügünütejt, Buku-katagit, Bukatu-szaldzsit, Bodoncsart, az ostobát, mind az ötöt leültette sorjában, és mindegyiknek adott a kezébe egy-egy nyílvesszőt. Törjétek el - mondotta. Azok minden nehézség nélkül széttörték az egyes nyílvesszőket. Majd csomóba kötött öt nyílvesszőt, azt adta oda, és így szólt: Ezt törjétek szét. A csomóba kötött öt nyílvesszőt mind az öten kézbe vették, egyik a másik után, sorjában, de eltörni nem tudták.
(20) Anyjuk, Alan-koa erre így szólt: Fiaim, Belgünütej és Bügünütej, te engem magatok között gyanúsítgattok, hogy kié, kinek a nemzetségéből való a három fiú, akit szültem. Hogy gyanakodtok, igazatok van.
(21) Éjszakáról éjszakára egy ragyogó, aranyos férfi jött hozzám a jurta fényeresztő nyílásának vagy az ajtóhomlokzatnak a fénynyalábján, megcirógatta hasamat, és fénysugara méhembe hatolt. Amikor elment, a nap és a hold sugarán távozott kúszva, mint valami aranyos eb.

Esztelenül mit fecsegtek?
Eszes ember érti a jelt:
Ég isten fiai ők.
Fekete fejű férfiak
Fel nem érnek hozzájuk.
Mikor majd mindenek kánjai lesznek:
Mindent megért a köznép is.

(22) Ezután Alan-koa intő szóval fordult öt fiához: Fiaim, mind az öten egyazon anyaméhből jöttetek a világra. Ha külön-külön maradtok, mint az iménti öt nyílvessző, akkor akárcsak az egyes nyílvesszőket, bárki könnyen összetör benneteket. De ha csomóba kötött nyílvesszők módjára együtt, egy akaraton lesztek, ugyan ki boldogulna veletek egykönnyen? Közben anyjuk, Alan-koa meghalt.
(23) Anyjuk, Alan-koa halála után az öt testvér osztozkodni kezdett a vagyonon. Belgünütej, Bügünütej, Buku-katagi és Bukatu-szaldzsi, ők négyen kivették részüket, de Bodoncsarról azt mondották, hogy ostoba bolond, nem számít a családhoz, ezért neki részt nem adtak.
(24) Miután kitagadták a családból, így szólt Bodoncsar: Minek maradjak itt? Felszállt túros hátú, hátán fekete csíkos, csonka farkú pej lovára. Ha meghal, meghalok, ha életben marad, én is életben maradok - mondotta, és útnak indította lovát az Onon mentén lefelé. Ment, csak ment, egyszer aztán elérkezett a Baldzsun szigethez; itt szalmából kunyhót készített magának, s megtelepedett benne.
(25) Ahogy így éldegélt, meglátta egyszer, amint egy barna nőstény sólyom egy fácánt ejtett el, és éppen lakmározott belőle. Túros hátú, csonka farkú, hátán fekete csíkos pej lovának szőréből hurkot készített, azzal elfogta a madarat, és gondjába vette.
(26) Amikor nem volt mit ennie, lesbe állt, és a farkasoktól sziklaszirthez űzött vadakat lenyilazta, s így táplálkozott; de táplálékul összegyűjtötte magának a farkasok maradék ételét is. Ekképpen jól tartotta a maga torkát meg a barna solymát. Eltelt ez az év.
(27) Kitavaszodott, megjöttek a vadkacsák, barna solymát éhkoppra fogta, majd rájuk szabadította. Az elejtett vadkacsákat meg vadlibákat szerteszét aggatta, úgyhogy

Ott vén fákról szállott bűz,
Odvas törzsekről terjedt a szag.

(28) Düjren hegyének északi oldaláról, a Tönggelik patak mentén lefelé vonulva, egy csapat nép jött ide, nyáját legeltetve. Bodoncsar solymászás után ehhez a néphez ment, nappal kumiszt ivott náluk, éjszakára azonban szalmakunyhójába tért aludni.
(29) Ezek az emberek Bodoncsartól kérték a barna sólymot, az nem adta. De nem kérdezték tőle, ki fia, mely nemzetségből való; Bodoncsar sem kérdezte tőlük, miféle nép is ők. Így éldegéltek együtt.
(30) Bátyja, Buku-katagi ide jött megkeresni öccsét, Bodoncsart, az ostobát, minthogy erre, az Onon mentén lefelé távozott. Megkérdezte az embereket, akik a Tönggelik patak mentén lefelé vonulva jöttek ide, nem láttak-e ilyen meg ilyen embert, ilyen meg ilyen lovon.
(31) Ezek az emberek így feleltek: Van itt ember is, ló is olyasféle, amilyent kérdezel. Van egy barna sólyma is. Minden áldott nap ide jön hozzánk, kumiszt iszik, aztán elmegy; az éjszakát, ki tudja, hol tölti. Amikor északnyugatról fúj a szél, a barna sólymától elfogott vadkacsák meg vadlibák tollai, pihéi úgy szállnak kavarogva errefelé, mint hópelyhek a fergetegben. A közelben kell lennie, ebben az időben szokott megjönni. Várj csak egy kicsit!
(32) Rövid idő múlva egy ember közeledett a Tönggelik patak mentén felfelé; mikor odaért, látta, hogy csakugyan Bodoncsar az. Amint bátyja, Buku-katagi megpillantotta őt, megismerte, és magával vitte. Az Onon mentén felfelé elügettek.
(33) Bodoncsar bátyja, Buku-katagi nyomában ügetett lovával, egyszer csak megszólalt: Bátya, bátya, úgy van az rendjén, ha feje van a testnek, gallérja a ruhának! De bátyja, Buku-katagi ügyet sem vetett a beszédre.
(34) Bodoncsar ugyanezt megint elmondta, bátyja azonban most sem hederített rá, választ neki nem adott. Menet közben Bodoncsar újra elmondta ugyane szavakat, mire így szólt a bátyja: Mit jelentsenek imént ismételgetett szavaid?
(35) Ekkor így szólt Bodoncsar: Annál az előbbi, Tönggelik patak menti népnél nincs nagy meg kicsiny, rossz meg jó, nincs fej meg pata, egyenlők mind. Könnyű nép. Rohanjuk meg őket.
(36) Erre aztán helyeselt a bátyja. Ha így van, ahogy hazaérünk, megbeszéljük a dolgot a testvérekkel, és megrohanjuk ezt a népet - állapodtak meg.
(37) Ahogy hazaértek, a testvérek meghányták-vetették a tennivalókat, és lóra kaptak. Magának Bodoncsarnak meghagyták, nyargaljon előre előörsnek.
(38) Bodoncsar, az előörs, rájuk rontott, és egy nőt rabolt magának, aki a terhesség fele idejében járt. Megkérdezte: Melyik nemzetségbe tartozol? A nő így válaszolt: A dzsarcsiutok Adangkan-Urjangkaj-nemzetségből származom.
(39) Ezt a népet a testvérek, öten, megrohanták hát, kirabolták, s ekképpen vagyonhoz, szolganéphez meg szálláshelyhez jutottak.
(40) A terhesség fele idejében tartó nő Bodoncsarhoz ment, s egy fiúgyermeket szült neki. Minthogy idegen nép fia volt, Dzsadzsiradajnak nevezték el; ő lett a dzsadaranok őse. Dzsadaradaj fiát Tügüüdejnek hívták. Tügüüdej fia Büri-bulcsiru, Büri-bulcsiru fia Kara-kadaan, Kara-kadaan fia Dzsamuka volt. Ezek lettek a Dzsadaran-nembeliek.
(41) Ez az asszony még egy fiút szült Bodoncsartól; minthogy rablással szerzett asszony volt, a fiút Baaridajnak nevezték el, ő lett a baarinok őse. Baaridaj fia Csidukul-bökö volt. Csidukul-bökönek sok volt a felesége, fia temérdek született. Tőlük származtak a Menen-baarin- nembeliek.
(42) Belgünütejtől valók a Belgünüt-nembeliek, Bügünütejtől a Bügünüt-nembeliek, Buku-katagitól a Katagin-nembeliek, Bukatu-szaldzsitól a Szaldzsiut-nembeliek, Bodoncsartól a Bordzsigin-nembeliek.
(43) Bodoncsar maga választotta feleségétől született fiát Barimsiiratu-kabicsinak hívták. Kabicsi-baatur anyjának hozományba hozott szolgálóját Bodoncsar magához vette ágyasul, tőle is született egy fia. Ennek Dzsevüredej lett a neve. Dzsevüredej kezdetben részt vehetett az áldozati szertartásokon.
(44) De amikor Bodoncsar meghalt, Dzsevüredejt kitiltották az áldozati szertartásokról; azt mondták róla, hogy a házban állandóan ott tartózkodott egy Adangka-Urjangkaj-nemzetségbeli ember, s ő bizonyosan attól való. Erre megalakította a Dzsevürejt-nemzetséget, s ő lett a dzseüretek őse.
(45) Kabicsi-baaturnak Menen-tudun volt a fia. Menen-tuduntól hét fiú származott: Kacsi-külük, Kacsin, Kacsiu, Kacsula, Karaldaj, Kacsiun és Nacsin-baatur.
(46) Kacsi-külüknek a fia Kajdu volt, aki Nomolun anyától született. Kacsin fiát Nojagidajnak nevezték, uras természete miatt; tőle valók a Nojakin-nembeliek. Kacsiu fiát Barulatajnak hívták, nagy darab ember volt és falánk az evésben; tőle valók a Barulasz-nembeliek. Kacsula fiait, mivel szintén nagyevők voltak, Nagy Barulának meg Kis Barulának hívák. Őket is Barulasz-nembelieknek tartották, és az Erdemtü-Barula, a Tödöen-Barula meg a többi Barula tőlük ered. Karaldajnak a fiai a kásáért illemet nem ismerve marakodtak, ezért tőlük származtatják a Budaat-nembelieket. Kacsiunnak a fiát Adarkidajnak hívták, mivel a testvérek között csak hordta a rágalmakat; tőle valók az Adargin-nembeliek. Nacsin-baaturnak a fiait Uruudajnak és Mangkutajnak nevezték, tőlük származnak az Uruut- és Mangkut-nembeliek. Nacsin-baatur maga választotta feleségétől született fiait Sidzsuudajnak és Dokoladajnak hívták.
(47) Kajdunak három fia született, Baj-singkor-doksin, Csarakaj-lingku és Csaudzsin-örtegej. Baj-singkornak a fia Tumbinaj-szecsen volt. Csarakaj-lingkunak a fiától, Szenggüm-bilgétől és Ambakajtól származnak a Tajcsiut-nembeliek. Csarakaj-lingkunak azt a fiát, aki sógornőjéből lett feleségétől született, Beszütejnek hívták; tőle valók a Beszüt-nembeliek. Csaudzsin-örtegej fiaitól származnak az Oronar-, Kongkotan-, Arulat-, Szünit-, Kabturkasz- és a Genigesz-nembeliek.
(48) Tumbinaj-szecsen fia Kabul kagán és Szem-csecsüle volt. Szem-szecsüle fiát Bültecsü-baaturnak hívták. Kabul kagánnak hét fia született, közülük a legidősebbnek Ökin-barkak volt a neve, utána következtek Bartan-baatur, Kutuktu-mönggür, Kutula kagán, Kulan, Kadaan és Tödöen-otcsigin.
(49) Ökin-barkak fia Kutuktu-jürki, Kutuktu-jürki fia Szecse-beki és Tajcsu volt; tőlük származnak a Jürki-nembeliek.
(50) Bartan-baatur fia Möngetü-kijan, Nekün-tajsi, Jiszügej-baatur és Daritaj-otcsigin, ez a négy volt. Kutuktu-mönggür fia Büri-bökö volt, az Onon erdejében rendezett lakomán ő hasította szét Belgütej vállát.
(51) Kutula kagántól három fiú származott: Dzsocsi, Girmau és Altan. Kulan-baatur fia Jeke-cseren volt, ő volt a Badaj és Kislik nevezetű darkánok ura. Kadaan és Tödöen magtalan maradt.
(52) Valamennyi mongolnak Kabul kagán volt a kormányzója. Kabul kagán után, Kabul kagán végakarata szerint - bár neki magának hét fia volt -, Szenggüm-bilge fia, Ambakaj kagán lett minden mongolok ura.
(53) Ambakaj kagán a leányát a Bujur tó és a Kölen tó között, az Ursiun folyónál élő ajriut- és bujruut-tatárokhoz adta feleségül. Felkerekedett hát, hogy leányát személyesen odakísérje, közben azonban a tatár dzsüjin nép elfogta őt. Amikor a kitat Altan kagánhoz vitték Ambakaj kagánt, az egy Beszüt-nembeli emberre, Balakacsi követre ezt az üzenetet bízta:
Mondd meg Kabul kagán hét fia közül a középsőnek, Kutulának, mondd meg tíz fiam közül Kadaan-tajsinak a következőket: Ha egyszer mindenek kagánja, a nép ura lesztek, példámon okulva óvakodjatok lányotokat személyesen elkísérni a vőlegényéhez. Tatár nép tart fogva engem.

Míg öt körmötök el nem vásik,
Mind a tíz ujjatok el nem kopik,
Ne szűnjetek bosszút állni,
Ne szánjátok, ki megsértett.

Ezt üzente.
(54) Ebben az időben történt, hogy Jiszügej-baatur szokása szerint az Onon mellett solymászott, mikor összeakadt a merkit Jeke-csiledüvel, amint az az olkunuut néptől éppen egy leányt kísért haza feleségül. Jiszügej-baatur nyakát előre szegve kémlelődött, s úgy látta, hogy a nő rendkívül szép. Hazavágtatott, magával hozta bátyját, Nekün-tajsit meg öccsét, Daritaj-otcsigint.
(55) Érkeztükre Csiledü megrettent. Gyors pejlova volt, megvagdosta pejkója tomporát, és egy dombon át eliramodott. Azok hárman utána. Csiledü megkerülte a domb kiugró lábát, és visszatért kocsijához. Höelün nagyasszony ekkor így szólt hozzá: Láttad azt a három embert? Még a szemük sem áll jól. Olyan a nézésük, mintha életedre törnének. Ha megmarad életed,

Fenn a bakon szép lányokat,
Fekete kocsin asszonyokat,
Majd találsz te
Magadnak.

Ha megmarad életed, leányt is, asszonyt is lelsz te magadnak. Ha más a neve, nevezd el őt is Höelünnek. Menekülj! Szívd magadba szagomat, és eredj! Levetette ingét, az meg kinyújtott karral, lóhátról elvette. Ekkorra a három ember megkerülte a domb kiugró lábát, és odaért. Csiledü a gyors pej tomporát megcsapkodta, gyorsan elfutamodott, és az Onon mentén felfelé elmenekült.
(56) Azok hárman nyomába szegődtek, hét dombon át üldözték, aztán visszajöttek. Höelün nagyasszony kocsiját vezetékre fogva Jiszügej-baatur vezette, bátyja, Nekün-tajsi a menet élére állt, öccse, Daritaj-otcsigin a kocsirúd mellett haladt. Amikor így mentek, Höelün nagyasszony megszólalt: Én jó uram, Csiledü,

Szembe fúvó vad szelek
Szép fürtjeid nem tépázták,
Sem gyomrod a pusztán
Soha éhség nem gyötörte.

De most mi lesz? Mit tesz majd, mikor két oldalfonata hol a hátára vetődik, hol a mellére pattan, hol előre, hol hátra? Mi lesz vele! Ezt mondta, s úgy zokogott hangosan, hogy hullámokat vetett tőle az Onon, és belerengett a parti erdő. Amint így mentek, egyszer csak melléje lépett Daritaj-otcsigin, és így szólt:

Most kit ölelni vágyol,
Már sok hágón átalhágott;
Sóhajtozva kiért sírsz,
Sok vízen átkelt.
Hívod ugyan, hátra nem néz,
Hogy téged lásson.
Keresheted, nincs nyoma,
Kesereghetsz, hiába!

Csendben légy - intette őt. Ezután hazavitte Höelün nagyasszonyt a jurtájába. Íme, ez a története annak, hogyan rabolta el Höelün nagyasszonyt Jiszügej.
(57) Ambakaj kagán üzenete szerint, amely Kadaant és Kutulát megnevezte, az összes mongolok meg tajcsiutok összegyűltek az Onon mellett, a Korkonak erdejében, és Kutulát tették meg kagánjuknak. A mongolok örömükben táncoltak, lakmároztak, úgy vigadtak. Amikor Kutulát káni rangra emelték, Korkonaknál, a Lombos-fa körül annyit táncoltak, hogy

Övig süppedt már az ösvény,
Ők térdig porban tapostak.

(58) Amikor Kutula kagán lett, Kadaan-tajsival együtt a tatár nép ellen vonult. A tatár Kötön-barakával és Dzsali-bukával tizenháromszor ütköztek meg, de Ambakaj kagánért bosszút állni, érte elégtételt venni nem tudtak.
(59) Amikor Jiszügej-baatur a tatár Temüdzsin-ügét, Kori-bukát más tatárokkal együtt foglyokként hazahozta, Höelün nagyasszony éppen várandós volt. Az Onon menti Deliün-boldaknál laktak ekkor, itt született meg Dzsingisz kán. Születésekor jobb kezében alvadt vércsomót szorongatott, mely akkora volt, mint egy bokacsont. Így született meg. Mivel akkor jött a világra, amikor a tatár Temüdzsin-ügét meghozták, azért adták neki a Temüdzsin nevet.
(60) Jiszügej-baaturnak Höelün nagyasszonytól négy fia született: Temüdzsin, Kaszar, Kacsiun és Temüge. Született még egy leánya, Temülün. Temüdzsin kilencéves korára Dzsocsi-kaszar hétéves volt, Kacsiun-elcsi öt, Temüge-otcsigin három. Temülün még bölcsőben feküdt.
(61) Amikor Temüdzsin kilencéves lett, Jiszügej-baatur Temüdzsinnel együtt felkerekedett Höelün anya rokonaihoz, az olkunuut néphez, fia anyai nagybátyjaihoz leánykérőbe. Mentében, Csekcser és Csikurgu között, összetalálkozott az Onggirat-nembeli Dej-szecsennel.
(62) Dej-szecsen így szólt: Jiszügej sógor, hová igyekszel? Jiszügej-baatur így válaszolt: Azért indultam útnak, hogy fiam anyai nagybátyjaihoz, az olkunuut néphez menjek leánykérőbe. Dej-szecsen erre így szólt: A te fiadnak

Olyan a szeme mint a tűz,
Orcája mint a napfény.

(63) Jiszügej sógor, álmot láttam az éjszaka. Egy fehér szongorsólyom repült oda hozzám, karmai közt a nappal meg a holddal, és a kezemre telepedett. Álmomat elmondtam az embereknek: a napot meg a holdat csak tekintetünkkel látjuk, most meg a szongor odahozta hozzám a karmai közt, és a kezemre telepedett. Leszállott a fehér madár. Ugyan milyen szerencsét jelent ez számomra? Azt jelentette az álmom, Jiszügej sógor, hogy eljössz a fiaddal hozzám. Szép álmot álmodtam. Hogy mit jelent ez az álom? Megmondta előre, hogy a Kijat-nemzetség szerencsét hozó hírnökeiként eljöttök ti ide.

(64)
Lám, nekünk, onggirat népnek,
Lányaink lányai szépek.
Nekünk szép lányaink születnek,
Nem törünk mi más országra.
Orcájuk-szép lányainkat,
Országló kánokhoz adjuk:
Kazak kocsikra ültetjük őket,
Kocsi elé fekete hím-tevét fogunk,
Kán-asszonyi székre
Ügetve visszük el,
Ültetjük őket kán-asszonyi trónra,
Mellettük kán-uruk.
Más népekre mi nem törünk.
Kisasszonyainkat,
Kik ily szépekké serdültek,
Kocsi bakjára feltesszük,
Fürge, sötét teve-csődört
Fogunk a kocsi elé:
Kán-asszonyi székig
Kísérjük őket,
Fele trónusra
Fel is tesszük őket.
Nálunk, onggiratoknál, ősidőktől fogva
Kán-asszony a pajzsunk,
Közbenjárónk a leányunk.
Szép lányaink hírét
Szétviszik messze földre.
(65)
Derék fiainknak szállását nézik,
De lányainknak szépségét dicsérik.

Jiszügej sógor, menjünk a jurtámba. Kicsiny még a lányom, nézd meg, sógor - mondotta Dej-szecsen, majd bevezette őt, és leültette.
(66) Mikor az megnézte a leányt, egy ragyogó arcú, tüzes szemű kislányt látott maga előtt; igen megtetszett neki. Tíz éves volt, egy évvel idősebb, mint Temüdzsin, és Börtének hívták. Jiszügej az éjszakát ott töltötte, s másnap, midőn megkérte a leány kezét, Dej-szecsen így szólt: Ha sokat kéretném magamat, mikor odaadom, fennhéjázónak tartanál, ha keveset kéretném magam, mikor odaadom, lenéznél. De a lánynak az a sorsa, hogy nem öregszik meg annál a jurta-ajtónál, ahol született. Odaadom a lányomat, te meg hagyd itt a fiadat vőnek. Megegyeztek a dologban. Jiszügej-baatur ekkor így szólt: Itthagyom a fiamat vőnek. De az én fiam nagyon fél a kutyától; sógor, ne ijesztgesd őt kutyával! Ezzel vezetéklovát odaadta foglalóba, Temüdzsint pedig otthagyta vőnek, és elment.
(67) Útközben Jiszügej-baatur Csekcser mellett, a Sira-keeren, a Sárga pusztában lakomázó tatárokra bukkant. Megszomjazott, közéjük ült hát ő is. De a tatárok megismerték: Itt van Jiszügej, a kijan - mondották, és eszükbe jutott, hogy most bosszút állhatnak korábbi kirablásukért. Ezért titokban mérget kevertek ételébe. Jiszügej útközben rosszul érezte magát, majd amikor háromnapi lovaglás után hazaért, még rosszabbul lett.
(68) Jiszügej-baatur ekkor így szólt: Rosszul vagyok nagyon. Ki van a közelemben? A Kongkotan-nembeli Csaraka apó fia, Mönglik megszólalt: itt vagyok. Magához hívta őt, és így szólt: Édes fiam, Mönglik, apró gyerekeim vannak. Fiamat, Temüdzsint odahagytam vőnek, hazajövet útközben a tatárok alattomban megmérgeztek. Nagyon rosszul vagyok. Viseld gondját apró, hátramaradt öcséidnek, özvegy sógornődnek! Fiamat, Temüdzsint hozd ide gyorsan, édes fiam, Mönglik! Szólt, és meghalt.

MÁSODIK KÖNYV

Temüdzsin hazakerül anyjához. A rokonok cserbenhagyják az özvegy Höelün nagyasszonyt, népét mind egy szálig elviszik a tajcsiutok. Höelün felneveli az árvákat. A négy felcseperedett fiú összevész, az egyik testvért, Bektert megölik. Megjelennek a tajcsiutok, hogy elvigyék Temüdzsint. Az az erdőbe menekül, de később elfogják. A fogságból Szorkan-sira és családja segítségével megszökik, és hazatér. Rablók ütnek rajtuk, elviszik lovaikat. Temüdzsin fiatal bajtársa, Boorcsu segítségével visszaszerzi a lovakat. Temüdzsin feleségül veszi Börtét, a kapott nászajándékot elviszi Ong kánnak. Váratlanul rájuk tör a három merkit. Temüdzsin megmenekül, de feleségét, Börtét két másik asszonnyal együtt elhurcolják, bosszúból Höelün egykori elrablásáért.

(69) Jiszügej-baatur szavát megfogadva, Mönglik elment, és így szólt Dej-szecsenhez: Jiszügej bátya nagyon búsul Temüdzsin után, fáj a szíve. Eljöttem, hogy elvigyem Temüdzsint. Dej-szecsen így válaszolt: Ha a sógor búsul fia után, csak menjen. De ha látta, jöjjön vissza nyomban. Mönglik atya erre Temüdzsint elvitte magával.
(70) Ezen a tavaszon Ambakaj kagán feleségei: Örbej és Szokataj kivonultak, hogy áldozatot mutassanak be az ősöknek. Höelün nagyasszony is odament, de késve érkezett. Mikor ezért mindenből kisemmizték, Höelün nagyasszony így szólt Örbejhez és Szokatajhoz: Azt gondoljátok, meghalt Jiszügej, és még nem nagyok a fiaim. Azért semmiztek ki az ősöknek bemutatott ételekből, az áldozati húsmaradékból meg az áldozati húsból, ugye? Odáig vetemedtek, hogy szemem láttára esztek, és felszedve sátorfátokat, elvonultok anélkül, hogy engem felébresztenétek.
(71) E szavakra Örbej és Szokataj asszony így válaszolt:

Nem akkor kapsz, ha hívnak - ezt vallod.
Némán elveszed, ha adnak - így szoktad.
Nem akkor veszel, ha hívnak - ezt vallod.
Nemet nem mondasz, ha adnak - így szoktad.

Azt gondolod, meghalt Ambakaj kagán, és még egy Höelün is így a szájára vehet bennünket?
(72) Az a legokosabb, ha ezeket anyástul, gyerekestül itthagyjátok a szálláson; ne vigyétek őket magatokkal, és vonuljatok tovább. Így beszéltek, és másnap reggel a tajcsiut Tarkutaj-kiriltuk, Tödöen-girte meg a többi tajcsiut megindult az Onon folyó mentén lefelé. Amikor Höelün nagyasszonyt, az anyát és gyerekeit otthagyták, és megindultak, hogy elvonuljanak, a Kongkotan-nembeli Csaraka apó odament, hogy visszatartsa őket, de Tödöen-girte így szólt:

Folyó mély vize megapadt,
Fényes kő meg szertemállott.

Ezzel tovavonultak. Csaraka apónak meg azt mondták: Mit intesz te itt bennünket? - és hátulról lándzsával átszúrták a lapockáját.
(73) Csaraka apó sebesülten hazament, és súlyos betegen feküdt, mikor Temüdzsin elment őt meglátogatni. A Kongkotan-nembeli Csaraka apó ekkor így szólt: A jó atyád gyűjtötte népet, mindnyájunk népét magukkal vitték, és elvonultak. Amikor vissza akartam tartani őket, ezt tették velem. Erre Temüdzsin sírva fakadt, és elment. Miután otthagyták őket, s elvonultak, Höelün nagyasszony kitűzte a lobogót, saját maga szállt lóra, és a fele népét visszatérésre bírta. De az a nép sem maradt meg, amely így visszafordult, hanem elvonult a tajcsiutok után.
(74) Elvonultak hát a tajcsiut testvérek, otthagyták Höelün nagyasszonyt, az özvegyet, a gyerekeket, az aprókat, az anyát és a gyerekeket a szálláson. De Höelün nagyasszony derék asszonynak született, nevelte apró gyermekeit.

Fejdíszét, ím,
Fejébe nyomta,
Szoknyája övét
Szorosra fűzte,
Onon folyó mentén
Ottan fel-le futkosva,
Berkenyét szedett,
Bogyót, vadmeggyet,
Éhes torkukat
Éjjel-nappal tömködte.
Ügyes, bátor Üdzsin anya
Így táplálta felséges fiait.
Kis ásója citrusfa,
Kiásott véle vérfűgyökeret,
Ízes pimpó-tövet is,
Így táplálta övéit.
Komoly Üdzsin anya vadhagymán s fokhagymán nőtt fiai,
Kikből később kánok lettek,
Kedves Üdzsin anyának
Kicsinyei liliom-gumót eszegettek,
Közben derék, eszes fiakká serdültek.
(75)
Szép Üdzsin anya
Szívós csemetéi
Értek derék fiakká,
És a derék fiak
Fényes eszű, szép termetű
Férfiakká fejlettek.
Mondták: most már mi tápláljuk anyánkat!
Most Onon folyó partján ülve,
Csináltak kampós horgot,
Csonka-bonka halat fogtak.
Tűt hajlítván horoggá,
Türelmesen lazacot meg póchalat fogtak.
Akkor gyalmot szerketelve,
Apró halat halásztak.
Attól fogva hálás szívvel
Anyjukról így gondoskodtak.

(76) Egyszer Temüdzsin, Kaszar, Bekter és Belgütej négyen együtt üldögéltek, és horgásztak. Közben egy fényes szokoszun-hal akadt a horogra, de Temüdzsintől és Kaszartól Bekter és Belgütej erőszakkal elszedte a halat. Temüdzsin és Kaszar hazament, s így szólt Üdzsin anyához: Egy fényes szokoszun-hal harapott horgunkra, de Bekter és Belgütej testvérünk erővel elvette tőlünk. Erre Üdzsin anya így szólt: Jaj, mit csináljak veletek? Ti testvérek, hogy viselkedhettek így egymással?

Osztályos társatok csak árnyékotok,
Ostorotok csak lovatok farka.

Amikor arról kell beszélnünk, mint veszünk elégtételt a tajcsiut testvéreken a rajtunk elkövetett gyalázatért, akkor hogy egyenetlenkedhettek így, mint Alan-koa öt fia! Elég volt!
(77) Temüdzsinnek és Kaszarnak azonban nem tetszett ez a beszéd, és így szóltak: Múltkor egy pacsirtát lőttünk tompa hegyű nyíllal, azt is elrabolták tőlünk; most megint így megraboltak bennünket! Hogy élhetnénk mi együtt velük! Bevágták az ajtót, és elrohantak. Bekter egy dombon a fakó paripákat, a kilenc lovat őrizte éppen. Temüdzsin hátulról, Kaszar elülről odalopózott hozzá. Mikor lövésre kész nyíllal odaértek, Bekter megpillantotta őket, és így szólt: A tajcsiut testvérek rajtunk elkövetett gyalázatát nem tudjuk elviselni, és arról van szó, ki tud ezért rajtuk bosszút állni, s most ti úgy viselkedtek velem, mintha pilla volnék a szemetekben, szálka a szátokban.

Osztályos társunk csak árnyékunk.
Ostorunk csak lovunk farka.

Miért forgattok hát ilyen gondolatokat fejetekben? Ne pusztítsátok el tűzhelyemet, ne öljétek meg Belgütejt! Szólt, s ott ült maga alá vont lábbal, és várt. Temüdzsin meg Kaszar pedig elülről rányilazott, mint valami céltáblára, és elment.
(78) Amint beléptek a jurtába, Üdzsin anya két fia tekintetéből megértett mindent, és így szólt: Ó jaj, elvetemültek! Ez itt ni

Méhem melegéből mikor mohón előtört,
Markában vérrögöt szorítva született ez tőlem.
Magzatát marcangoló vérebként,
Magas sziklának pattanó párducként,
Féktelen dühvel tomboló oroszlánként,
Foglyát elevenen elnyelő kígyóként,
Csalfa árnyára lecsapó sólyomként,
Csendben ragadozó csukaként,
Csikaja bokáját mardosó hímteveként,
Csikaszként, ki fergetegben támad,
Elmaradozó kölykeit felfaló anggir-kacsaként,
Elszánt sakálként, ki védi a vackát,
Vad tigrisként, ki zsákmányát elkapja,
Vaktában ugró baruk-kutyaként

viselkedtetek.

Osztályos társatok csak árnyékotok,
Ostorotok csak lovatok farka.

A tajcsiut testvérek rajtunk elkövetett gyalázatát nem tudjuk elviselni, és arról van szó, ki tud ezért bosszút állni rajtuk, és most ti azzal, hogy mint legyetek meg egymással, így viselkedtek!

Régi igéket
Rebegve,
Ó igéket
Óbégatva,
Hatalmasan
Haraguvék.

(79) Eközben a tajcsiut Tarkutaj-kiriltuk nappali testőrei élén megjelent, és így szólt: Hát a

Csupasz fiókák megtollasodtak,
Csemeték felcseperedtek!

Megijedtek, s az anya meg a testvérek a sűrű erdőben elsáncolták magukat. Belgütej fákat döntött le, és egy helybe huzogálva, torlaszt emelt. Kaszar nyílharcba fogott. Kacsiun, Temüge és Temülün egy sziklahasékba rejtőztek. Amint így ellenálltak, a tajcsiutok kiáltozni kezdtek: Bátyátokat küldjétek ide, a többiekre közületek nincs szükségünk. A kiáltozásra Temüdzsint lóra ültették, hogy meneküljön. Az az erdőbe futott. Mentében a tajcsiutok meglátták, üldözőbe fogták, de sikerült bevennie magát a Tergüne-ündür sűrűjébe. A tajcsiutok nem tudtak utána hatolni, mire a sűrű erdőt körülvették, és őrködni kezdtek.
(80) Temüdzsin három éjszakát töltött az erdő sűrűjében, ekkor elhatározta, kimegy belőle. Amikor lovát maga után vezetve megindult, nyerge megoldódott, és lezuhant a lóról. Visszament, és látta: lezuhant a nyereg, bár a szügyelő meg a hasló szorosra volt csatolva. A hasló hagyján, de hogyan oldódhatott meg a szügyelő? Csak nem az Ég intése? - gondolta. Visszament, és még három éjszakát maradt. Amikor újra kifelé indult, a sűrű bejáratánál akkora kő zuhant eléje, mint egy fehér sátor, és a bejáratot eltorlaszolta. Csak nem az Ég intése? - mondotta. És megint még három éjszakát maradt. Már kilenc napja élt így táplálék nélkül, ekkor ezt gondolta: nem nyughatom bele, hogy hírnév nélkül haljak meg. Kimegyek! A sátor nagyságú követ, mely eléje zuhant, s a bejáratot eltorlaszolta, áthatolhatatlan sűrűségű fák vették körül, úgyhogy kimenni nem lehetett volna, nyílvágó késével ezeket elvagdosta, és lovát óvatosan maga után vonszolva, kijutott az erdőből. A tajcsiutok azonban őrséget álltak, elfogták, s magukkal hurcolták.
(81) Miután Tarkutaj-kiriltuk elhurcolta Temüdzsint, megparancsolta embereinek, hogy minden ajilban tartsák ott egy-egy éjszakára. Amint így sorjában éjszakáztatták, történt, hogy a nyár első havának tizenhatodikán, a telihold napján, a tajcsiutok lakomát rendeztek az Onon partján. Napnyugtakor szétszéledtek. Temüdzsin, akit ezen a lakomán egy suttyó legény vitt magával, megvárta, míg a lakoma résztvevői szétszéledtek, ekkor elragadta a legénykétől a nyakra való békót, jól fejbevágta, és elfutott. Ha az Onon erdejében maradok, meglátnak - gondolta, s ezért ráfeküdt háttal a víz folyására, nyakra való békóját a víz sodrára bízta, arca pedig szabadon maradt.
(82) Az ember, akitől elszabadult, harsányan kiáltozni kezdett: megszökött a fogoly! Erre a szerteszéledt tajcsiutok visszasereglettek, s a nappali világosságot árasztó holdfénynél végigkutatták az Onon part menti erdejét. A Szuldusz-nembeli Szorkan-sira közvetlenül Temüdzsin mellett ment el, meglátta, amint ott feküdt a víz sodrában, és így szólt hozzá: Éppen mert ilyen fortélyos vagy, meg mert

Olyan a szemed mint a tűz,
Orcád meg mint a napfény,

tajcsiut testvéreid azért irigykednek rád ennyire. Csak maradj így! Nem árullak el, szólt, s továbbment. Mikor megint abban egyeztek meg, hogy megismétlik a kutatást, Szorkan-sira így szólt: Úgy ismételjük meg a kutatást, hogy ki-ki a maga járt útján vegye szemügyre a még nem látott helyeket. Helyeselték, és ebben is maradtak; mindenki a maga járt útján kutatni kezdett újra. Szorkan-sira pedig elhaladva Temüdzsin mellett, így szólt: Szájukkal, fogukkal acsarogva jönnek a testvéreid. Maradj így, vigyázz csak magadra! Ezzel tovament.
(83) Majd mikor abban állapodtak meg, hogy ismét kutatni fognak, Szorkan-sira így szólt: Tajcsiut legények, fényes, világos nappal szalasztottatok el egy egész embert, most, sötét éjszakában hogyan találnánk meg! A maga járt útján vegye ki-ki megint szemügyre a még nem látott helyeket, vizsgálja meg, aztán menjünk haza. Holnap majd összegyűlünk és megkeressük. Ugyan hová mehet az az ember a nyakra való békóval? Ebben mindnyájan megegyeztek, és újra kutatni kezdtek. Szorkan-sira ismét elment Temüdzsin mellett, s így szólt: Abban állapodtunk meg, hogy még egyszer átkutatunk mindent, aztán hazamegyünk, és holnap majd megkeresünk. Most várd meg, míg teljesen szétszéledünk, aztán eredj, keressd meg az anyádat meg öcséidet. Ha valaki meglátna, meg ne mondd, hogy láttalak, elárulva ily módon, hogy én láttalak. Ezzel elment.
(84) Temüdzsin megvárta, míg mind szerteszéledtek, ekkor ezt gondolta magában: Nemrégiben, mikor ajilról ajilra való éjszakáztatásom során Szorkan-sira ajiljában töltöttem az éjszakát, fiai: Csimbaj és Csilavun igen megsajnáltak szívükben, s azon az éjszakán, mikor megláttak, leszedték a nyakra való békómat, s lehetővé tették, hogy kényelmesen töltsem az éjszakát. Most meg, mikor Szorkan-sira meglátott, nem árult el, hanem továbbment. Ezek bizonyára most is oltalmukba vesznek engem. Megindult hát az Onon folyó mentén lefelé, hogy megkeresse Szorkan-sira jurtáját.
(85) Arról lehetett megismerni a jurtát, hogy tejet öntögetve, kumiszukat egész éjszaka pirkadatig köpülték. Menet közben, erre az ismertetőjelre neszezve, a köpülő zaját figyelte. Megérkezett, s belépett a jurtába. Szorkan-sira megszólalt: Nem megmondtam, eredj megkeresni az anyádat meg az öcséidet? Mienk jöttél ide? Fiai, Csimbaj és Csilavun azonban így szóltak: Mikor a verebet a torontál-sólyom a bokorba űzi, a bokor oltalmába fogadja. Hogy beszélhetsz vele így most, hogy ide jött hozzánk? Apjuk szavával mit sem törődve, nyakba való békóját szétfeszítették, a tűzben elégették, őt pedig egy jurta megetti, gyapjúval megrakott kocsira szállatták, s Kadaan nevű húgukra bízták, akinek meghagyták, hogy teremtett léleknek ne szóljon róla.
(86) A tajcsiutok harmadnap arra jutottak, hogy Temüdzsint bizonyosan elrejtette valaki. Megbeszélték, hogy maguk között rendeznek kutatást. Neki is fogtak a kutatásnak. Végigkutatták Szorkan-sira jurtáját, kocsiját, de még az ágyalját is. Felléptek a jurta megetti gyapjaskocsira, s mikor a bejáratnál levő gyapjút kiráncigálták, s a kocsi végéhez közeledtek, Szorkan-sira megszólalt: Ebben a cudar hőségben ugyan ki bírná ki a gyapjú alatt? A nyomozók erre leszálltak a kocsiról, és elmentek.
(87) Mikor eltávoztak a nyomozók, így szólt Szorkan-sira: Kevésen múlt, hogy miattad a földig nem perzseltek. Most aztán eredj, keressd meg az anyádat meg öcséidet! Hátasul adott Temüdzsinnek egy fehér pofájú aranyderes meddő kancát, megsütött neki egy kétszeresen szoptatott bárányt, ellátta egy kis tömlővel meg egy naggyal. Nem adott neki sem nyerget, sem tűzkövet, de adott neki egy íjat meg két nyílvesszőt. Ekképpen ellátva, útjára bocsátotta.
(88) Amint így elment Temüdzsin, egyszer csak odaért arra a helyre, ahol eltorlaszolták és elsáncolták magukat. A fűben levő nyomokat az Onon mellett felfelé követve, eljutott oda, ahol a Kimurka patak nyugat felől a folyóba torkollik. Itt tovább követte a nyomokat fölfelé, míg összetalálkozott övéivel, akik a Korcsukuj dombnál tanyáztak, a Kimurka patak menti Beder kiugrása közelében.
(89) Miután egymásra leltek, tovább vándoroltak, aztán megszálltak a Köke-naurnál, a Kék tónál, amely a Burkan-kaldun déli oldalán, a Gürelgü hegységben, a Szenggür patak menti Kara-dzsirügen mellett fekszik. Itt elejtett mormotákból és mezei pockokból tartották fenn magukat.
(90) Egy szép napon rablók jöttek, s a fakó paripákat, nyolc lovat, amelyek éppen a jurta mellett álldogáltak, szemük láttára elrabolták. Gyalogszerrel utánuk eredtek, látták is őket, de lemaradtak. Belgütej a kopasz farkú pejlovon éppen mormota vadászaton volt. Este, napnyugta után jött meg Belgütej, gyalog vezetve maga után a kopasz farkú pejlovat, melyet úgy megrakott mormotával, hogy az csak úgy rengett rajta. Mikor megmondták neki, hogy a fakó paripákat a rablók magukkal vitték, Belgütej így szólt: Utánuk megyek! Kaszar szólt: Te nem tudsz, én megyek! Temüdzsin erre: Ti nem tudtok, én megyek utánuk! És Temüdzsin felszállt a kopasz farkú pejkóra. A fakó paripákat a fűben hagyott nyomok után három álló napig követte. A következő reggel az úton, egy nagy ménes mellett, egy kancát fejő legényre bukkant. Mikor a fakó paripák után kérdezősködött, a fiú így szólt: Ma reggel, napkelte előtt a fakó paripákat, a nyolc lovat erre hajtották el. Megmutatom neked az utat, amerre mentek! Máris otthagyatta a kopasz farkú pejkót, Temüdzsint egy hátán fekete csíkos fehér lóra ültette, maga meg egy gyors járású pejlóra kapott. Haza sem ment, eldobta a pusztában bőrkannáját meg fejősartárját, és ezt mondta: Bajtárs, te bizony nagy bajba jutva jöttél hozzám. De a férfiembernek közös a baja. A bajtársad leszek. Apám Naku-bajan, egyetlen fia vagyok, Boorcsu a nevem.
A fakó paripák nyomát követve, három éjjel, három nap telt el. Este, amikor a nap a dombra ereszkedett, egy kerektáborban élő emberekhez értek. Megpillantották a fakó paripákat, a nyolc lovat, éppen a kerektábor szélén álldogáltak és legelésztek. Temüdzsin így szólt: Bajtárs, maradj csak itt! A fakó paripák, ezek azok, majd kihajtom őket! Boorcsu így szólt: Azért jöttem, hogy bajtársad legyek. Hogy maradnék itt? Erre együtt berontottak: kihajtották a fakó paripákat.
(91) Emberek nyomultak utánuk, egyik a másik után, hogy üldözőbe vegyék őket. Fehér lovon, botos lasszóval a kezében egy ember kivált a többi közül, és utol akarta érni őket. Boorcsu így szólt: Bajtárs, add csak ide az íjat meg a nyilat, hadd bocsátkozzam vele nyílharcba! Megfordult, s nyilazni kezdtek egymásra. Az ember a fehér lovon megállt, botos lasszójával feléje mutatott. Ekkorra odaértek hátramaradt társai is. A nap azonban leáldozott, leszállt az alkony, az üldözők, kiket elnyelt a sötétség, végképp elmaradtak.
(92) Egész éjjel lovagoltak, aztán még három nap és három éjjel utaztak, végül is megérkeztek. Temüdzsin így szólt: Bajtárs, nélküled nem tudtam volna visszaszerezni a lovaimat. Osztozzunk meg hát rajtuk! Mondd, mennyit akarsz belőlük: Boorcsu így szólt: Azért jöttem, hogy a bajtársad legyek, segítsek a jó barátnak, mivel te, az én jó barátom bajba jutottál. Hát zsákmány ez, hogy részt kérjek belőle? Apámat Naku-bajannak hívják, Naku-bajan egyetlen fia vagyok én, apám szerzeménye nekem untig elég. Nem kell nekem semmi. Segítségem miféle segítség volna! Nem kell semmi!
(93) Megérkeztek Naku-bajan jurtájához. Naku-bajan fiának, Boorcsunak elvesztése miatt keserves könnyeket hullatott. Mikor váratlanul betoppantak, és ő meglátta a fiát, hol sírt, hol meg szitkozódott. Fia, Boorcsu így szólt: No ugyan mi történt? Jó barátom nagy bajában hozzám jött, bajtársául szegődtem, s vele mentem. Most megjöttem. Ezzel elnyargalt, elhozta a pusztában eldobott bőrkannáját meg fejősartárját. Temüdzsinnek levágtak egy kétszeresen szoptatott bárányt, odaadták neki útravalóul, s lovára raktak még egy bőrből való nagy tömlőt kancatejjel. Miután így ellátták útravalóval, Naku-bajan így szólt: Fiatalok vagytok, vigyázzatok egymásra, egymást többé soha cserben ne hagyjátok! Temüdzsin elment, három nap, három éjjel tartó utazás után megérkezett jurtájához, a Szenggür patak mellé. Höelün anya, Kaszar meg az öccsei búsultak miatta, és amikor meglátták, igen megörültek.
(94) Ezután Temüdzsin elindult Belgütejjel a Kerülen folyó mentén lefelé, hogy megkeresse Börte nagyasszonyt, Dej-szecsen leányát, akitől elszakadt, alighogy vele kilencéves korában megismerkedett. Csekcser és Csikurku között lakott Dej-szecsen, az onggirat. Mikor Dej-szecsen meglátta Temüdzsint, nagyon megörült, és így szólt: Tudom, hogy tajcsiut testvéreid irigykednek rád, igen elkeseredtem s kétségbeestem miattad. Bizony, nem nagyon bíztam abban, hogy megint látlak. Ezután Börte nagyasszony mindjárt odaadták neki feleségül, s felkerekedtek, hogy elkísérjék őket új otthonukba. Amint így kísérték, útközben, a Kerülen melletti Urak-csöl nevű kiugrástól Dej-szecsen visszafordult. Feleségét, Börte nagyasszony anyját Csotannak hívták. Csotan elkísérte leányát, és meg is érkezett vele a férj otthonába. Temüdzsin ekkor a Gürelgü hegységben, a Szenggür patak mellett tartotta szállását.
(95) Miután Temüdzsin Csotant hazamenesztette, elküldte Belgütejt, hívja el Boorcsut, lépjenek egymással szövetségre. Boorcsu Belgütejt fogadva, egy szót sem szólt apjának, hanem

Durva nemez köpenyét kapta,
Domború hátú pejlovára pattant,

és eljött Belgütejjel. Íme, ez a története annak, hogyan léptek szövetségre, miután előbb bajtársakká lettek.
(96) A Szenggür pataktól tovább hajtották nyájukat, és a Kerülen folyó forrásánál, a Bürgi partján ütötték fel szállásukat. Csotan egy fekete cobolyprémből készült daku-ködment hozott magával veje anyjának nászajándékba. Ezt a dakut Temüdzsin, Kaszar és Belgütej magukhoz vették, és elindultak otthonról. Egyszer régen ugyanis Jiszügej kán atyával a kereit nép Ong kánja esküvel testvérséget fogadott. Erre Temüdzsin azt mondotta: Aki apámmal esküvel fogadott testvérséget, az olyan nekem, mintha tulajdon apám volna. Miután megtudták, hogy Ong kán a Tola melletti fekete parti erdőben tartózkodik, odamentek hát. Megérkezve Ong kánhoz, Temüdzsin így szólt: Egyszer régen apámmal esküvel fogadtál testvérséget, azért olyan vagy nekem, mintha apám volnál. Megnősültem, elhoztam a nászajándékot neked. És átadta a coboly dakut. Ong kán igen megörült, és így szólt:

Fekete coboly dakuért
Féktelen felbomlott néped
Fürgén összeterelem.
Szép coboly dakuért
Szétszaladt néped
Szerbe-számba szedem néked.
Ím, hátul a vese helye,
Illendő vágyé - a szívben legyen.

(97) Innen hazatértek, és éppen a Bürgi partján voltak megszállva, amikor a Burkan-kaldunról egy Urjangka-nembeli ember, Dzsarcsiudaj apó, kovácsfújtatójával a hátán elhozta Dzselme nevű fiát. Dzsarcsiudaj így szólt: Mikor az Onon menti Deliün-boldak dombjánál laktatok, és Temüdzsin megszületett, egy cobolyprémből való pólyát adtam ajándékba. Ezt a fiamat, Dzselmét is odaadtam akkor, de mert még kicsiny volt, visszavittem magammal. Most aztán Dzselme

Nyergelje nyergedet,
Nyitogassa ajtódat.

Szólt, és odaadta őt.
(98) A Kerülen folyó forrásánál, a Bürgi partján levő szállásukon éltek, mikor egyszer kora hajnalban, ahogy sárgás fénnyel éppen pitymallani kezdett, Koakcsin anyó, aki Höelün anya jurtájában szolgált, felugrott ágyáról, és így szólt: Anya! Anya! kelj fel gyorsan! Dübörög a föld, rengést hallani! Csak nem azok a rettenetes tajcsiutok jönnek? Anya, gyorsan fel!
(99) Höelün anya így szólt: Keltsd azonnal a gyerekeket! És maga is nyomban felkelt. A fiúk, Temüdzsin meg a többiek is, rögtön felkeltek, megragadták lovaikat. Egy lóra Temüdzsin szállt. Egy lóra Höelün anya szállt. Egy lóra Kaszar szállt. Egy lóra Kacsiun szállt. Egy lóra Temüge-otcsigin szállt. Egy lóra Belgütej szállt. Egy lóra Boorcsu szállt. Egy lóra Dzselme szállt. Temülünt Höelün anya ölébe vette. Egy lovat vezetéklónak szereltek fel. Börte nagyasszonynak nem jutott ló.
(100) Temüdzsin és a testvérek lóháton jó korán a Burkan felé vették útjukat. Koakcsin anyó, hogy elrejtse Börte nagyasszonyt, egy fekete ernyős kocsira ültette, a kocsiba egy véknyán tarka ökröt fogott, és megindult a Tönggelik patak mentén felfelé. Amint így haladtak a félhomályban - már éppen derengeni kezdett -, katonák ügettek velük szembe. Ahogy odaértek, körülvették és megkérdezték őt: Ki vagy? Koakcsin anyó így szólt: Temüdzsin házanépéhez tartozom. Birkát nyírni jöttem a nagy jurtába, most hazafelé tartok. Erre azok így szóltak: Otthon van Temüdzsin? Mennyire van ide a jurtája? Koakcsin anyó így szólt: A jurta közel van. Hogy Temüdzsin otthon van-e, vagy nincs, azt bizony nem tudom; hátulról jöttem el.
(101) A katonák erre elügettek. Koakcsin anyó véknyán tarka ökrét megvagdosta, és sebesen tovább akart vonulni, a kocsi tengelye azonban kettétörött. Amikor eltörött a tengelyük, már éppen elhatározták, hogy gyalogszerrel menekülnek az erdőbe, de ebben a pillanatban ugyanazok a katonák ügetve visszaérkeztek; az egyik mellé oda volt ültetve a lóra Belgütej anyja, mind a két lába a levegőben lógott. Mit viszel a kocsiban? - kérdezték. Koakcsin anyó így szólt: Gyapjú van benne. A katonák parancsnokai így szóltak: Öcséink, fiaink szálljanak le, és nézzék meg! Az öccsök leszálltak, elvették az ernyős kocsi ajtaját: bent egy előkelő nő ült. Kihúzták a kocsiból, leszállították, majd őt is, Koakcsint is nyergükbe emelték, és elvitték magukkal. Ezután a fűben maradt nyomokat követve, megindultak Temüdzsin után a Burkan felé.
(102) Temüdzsin nyomában háromszor kerülték meg a Burkan-kaldunt, de elfogni nem tudták. Bár hol erre, hol arra tértek ki, a süppedős, mocsaras erdő annyira áthatolhatatlanul sűrű volt, hogy még a jóllakott kígyó sem lett volna képes keresztülvergődni rajta. Nyomában voltak ugyan, kezük közé kaparintani azonban nem tudták. Ez volt a három merkit: az udujit-merkitek közül Toktoa, az uvasz-merkitek közül Dajir-uszun, a kaat-merkitek közül Kaataj-darmala. A három merkit most bosszút állni jött azért, mert valamikor Höelün anyát Csiledütől elrabolták. A merkitek ezt mondták egymásnak: Höelün bosszúját megbosszultuk, most elvittük asszonyaikat. Bosszúnkat megbosszultuk. Így szóltak egymáshoz, aztán lejöttek a Burkan-kaldunról, és hazamentek.
(103) Temüdzsin Belgütejt, Boorcsut meg Dzselmét elküldte a merkitek után hogy három nap, három éjjel maradjanak a nyomukban, és derítsék fel, vajon a három merkit valóban hazatért-e, vagy csak lesbe állt. Megvárta Temüdzsin, míg a merkitek jó messzire eltávoztak, ekkor lejött Burkan hegyéről, s öklével mellét verdesve így szólt:
Mivel Koakcsin anyának

Hallása mint menyété,
Hölgymenyété a látása,
Bőrömet ím, megmentettem,
Békós lóval szarvasnyomon lopakodtam,
Szilfavesszőből
Szárnyékot raktam össze,
Burkan hegyén bujdokoltam,
Burkan-kaldun tetűnyi életem megóvta.
Egyetlen életemért rettegve,
Egy szál lóval jávornyomon nyargalásztam,
Kunyhót raktam nyírfa-ágból,
Kaldun-Burkan tetűnyi életem megóvta.

De megriadtam én! Burkan-kaldunnak ezentúl minden reggel áldozatot mutatok be, minden nap imát mondok hozzá: ezt ivadékim ivadékai is jól véssék eszükbe! Szólt, és szembefordult a nappal, övét nyakába akasztotta, süvegét kezében lógatta, öklével mellét verdeste, és kilencszer leborult a nap felé, áldozatot mutatott be, s imát mondott.

HARMADIK KÖNYV

Temüdzsin segítségért fordul Ong kánhoz és Dzsamukához, velük együtt döntő csapást mér a mit sem sejtő merkitekre. Börte megszabadul a merkit rabságból. Csilger elmenekül. Temüdzsin és Dzsamuka esküvel fogad egymásnak testvérséget. Másfél évi barátkozás után szétválnak. Ahogy Temüdzsin megkezdi önálló életét, egymás után csatlakoznak hozzá nemzetségek, egyes családok, bátor harcosok. Új híveinek egy része Dzsamukától pártol hozzá, mint Korcsi, aki fényes jövőt jövendöl Temüdzsinnek. Az összesereglett hívek a Kimurka patak menti Ajil-karakanában Temüdzsint Dzsingisz kán címmel fejedelmüknek teszik meg. A hűségesküt Altan, Kucsar és Szacsa-beki mondja el, azok, akiknek a származás jogán elsőbbségük volna Temüdzsinnel szemben a fejedelmi címre. Dzsingisz kán kinevezi első tisztségviselőit: a tegzeseket, szakácsokat, juhászokat, a kocsisokat, kardhordozókat, csikósokat és a követeket. A fejedelmi rangra emelésről követei útján értesíti Ong kánt.

(104) Nyomban megtanácskozták a dolgokat, és Temüdzsin Kaszarral meg Belgütejjel elment a kereit Tooril Ong kánhoz, aki ekkor a Tola folyónál, a fekete part menti erdőben tartózkodott, és így szólt hozzá: A három merkit rajtunk ütött, mikor nem is sejtettük, s elrabolta a feleségemet. Fejedelmi atyám, azért jöttünk, szabadítsd ki a feleségemet - mondotta. E szavakra Tooril Ong kán így válaszolt: Hát múltkoriban nem megmondtam már neked? Amikor a coboly daku-ködment elhoztad, ezt mondtad: Mivel apád idejében vele esküvel testvérséget fogadtam, olyan vagyok neked, mint az apád. Amikor rám adtad a dakut, akkor ezt feleltem:

Fekete coboly dakuért
Féktelen felbomlott néped
Fürgén összeterelem.
Szép coboly dakuért
Szétszaladt néped
Szerbe-számba szedem néked.
Vágy helye a szívben vagyon,
Vese helye mindig hátul legyen.

Nem ezt mondtam? Beváltom szavamat,

Most coboly dakuért cserébe
Merkitek írmagját is kiirtva,
Megmentem Börte-üdzsinedet,
Fekete coboly dakuért cserébe,
Felkoncolva minden merkitet,
Felséges Börte asszonyt
Fényes trónjára visszahozzuk ketten.

Küldj üzenetet Dzsamuka öcsémnek. Dzsamuka öcsém most bizonyosan Korkonak-dzsuburnál van. Innen két tümen lovassal indulok majd hadba, én leszek a jobbszárny; Dzsamuka öcsém két tümen lovassal induljon útnak, ő legyen a balszárny. Találkozásunk helyét hadd határozza meg Dzsamuka.
(105) Miután Temüdzsin, Kaszar és Belgütej Tooril kántól hazaértek, Temüdzsin elküldte Kaszart meg Belgütejt Dzsamukához, és így szólt: Mondjátok meg Dzsamuka andának, hogy ezt üzenem:

Három merkit, ím, idejött,
Hirtelen üressé tették ágyam.
Hát egy nemzetségből valók vagyunk - vagy nem?
Hogyan álljuk meg bosszúnkat?
Haragtól szívem széthasad.
Hisz egy májból szakadt nemzetség volnánk!
Hiszem, bosszúnkat megálljuk!

Ezt üzente. A Dzsamukának szóló üzeneten kívül elmondták azokat a szavakat is, melyeket a kereit Tooril kán üzent: Visszaemlékezve arra a segítségre és jóságra, amelyet Jiszügej atya irántam tanúsított, pártodra állok: két tümen lovassal jobbszárnyként megyek hadba. Üzend meg Dzsamuka öcsémnek, két tümen lovassal induljon. Találkozásunk helyét Dzsamuka öcsénk határozza meg! E szavak végére érve, Dzsamuka így szólt: Temüdzsin andának,

Hallom, ágya üres lett,
Harag hasít szívembe.
Már ő johát kitépték,
Májam sajog miatta.
Most bosszúnkat megálljuk!
Udujit-, uvasz-merkiteket
Úgy kiirtjuk, nyomuk sem marad.
Börte-üdzsint megmentjük,
Becsületed tisztára mossuk.
Kaat-merkiteket kiirtjuk,
Kán-asszonyod, Börtét megmentjük.

Most ez a

Toktoa, ki nyergének
Takaróját ha megcsapják, megretten:
Tompa dob dobban, úgy hallja -
Tanyáját most a Buura pusztában üté fel.
Dajir-uszun, ki tegeznek
Tokja ha zörren,
Tüstént elinal társaitól,
Talkun szigetén tartja táborát,
Távol, az Orhon és a Szelenga közt.
Ördögszekér szálltakor
Összerezzen és sötét erdőbe fut
Kaataj-darmala, ki most
Karadzsi pusztán pöffeszkedik.

Menjünk hát most nyílegyenesen, keljünk át a Kilko folyón, kössünk tutajt - csak a szakal-bajan-fű kedvező állapotban legyen -, és üssünk rajtuk.

Gyáva Toktoa tetőnyílására zúdulva,
Gyám-oszlopát szétzúzzuk,
Asszonyait, gyerekeit
Azon nyomban levágjuk.
Szentelt ajtaját
Szerteszét verjük.
Így egész népét kiirtjuk,
Írmagjuk sem maradjon.

(106) Így szólt még Dzsamuka: Mondjátok meg Temüdzsin andának és Tooril kán bátyámnak, hogy ezt üzenem: Ami engem illet,

Felszenteltem zászlómat:
Fenn lobog, messzire látszik.
Barna bika bőrével
Beborított döngő dobra
Hatalmasat ütöttem,
Hamar lovamra felültem,
Harci zekémet magamra öltöttem,
Vashegyű lándzsámat megragadtam,
Vadbarackfa-kérges nyilamnak
Végin rovást hasítottam,
Vívni kész vagyok - induljunk a kaat-merkitekre!
Vidd ezt üzenetül.
Jó messzire látszó
Jakfarkas zászlóm felszenteltem,
Ökörbőrrel beborított
Öblös hangú dobomat öklömmel megdöngettem,
Hátán fekete csíkos
Hamar lovamra pattantam,
Magamra öltöttem bőrpáncél-ruhámat,
Markolatos kardom megmarkoltam,
Kézbe kaptam rovásos végű nyilamat:
Kész vagyok küzdeni
Uradért életre-halálra
Udujit-merkitekkel.

Ezt mondd meg!
Tooril kán bátyám, amikor elindul, jöjjön a Burkan-kaldun déli oldala előtt, Temüdzsin anda érintésével, és az Onon folyó forrásánál, Botokan-boordzsinál találkozzunk. Ahogy innen megindul az ember, és az Onon folyó mentén felfelé halad, ott van az anda népe. Az anda népéből egy tüment, innen tőlem egy tüment, összesen két tüment viszek magammal. Az Onon folyó mentén felfelé haladva, Botokan-boordzsinál, a találkozás helyén egyesüljünk. Ezt üzente.
(107) Kaszar és Belgütej megjöttük után elmondták Temüdzsinnek Dzsamuka szavait, majd Tooril kánhoz eljuttatták az üzenetet. Miután Tooril kán megkapta Dzsamuka üzenetét, két tümen lovassal el is indult. Amikor Tooril kán megindult, a Burkan-kaldun déli oldalán, a Kerülen menti Bürgi felé vette útját. Éppen ezért Temüdzsin, aki a Bürgi partjánál tartózkodott, ily módon útba esett, kitért, s a Tönggelik mentén fölfelé vándorolt, majd a Tana pataknál, a Burkan-kaldun déli oldalán szállt táborba. Temüdzsin innen indította útnak seregét. Tooril kán egy tümennel, Tooril kán öccse, Dzsaka-gambu egy tümennel, együtt tehát két tümennel a Kimurka patak melletti Ajil-karakanában szálltak táborba. Ekkor ő is csatlakozott a közös táborhoz.
(108) Temüdzsin, Tooril kán és Dzsaka-gambu egyesültek hát, majd együtt felkerekedtek. Mikor pedig megérkeztek az Onon folyó forrásánál fekvő Botokan-boordzsiba, a találkozás helyén Dzsamuka már három nappal korábban megjelent. Amint Dzsamuka megpillantotta Temüdzsin, Tooril és Dzsaka-gambu csapatait, nyomban rendbeszedte és hadirendbe állította a maga két tümenből álló seregét. Temüdzsin, Tooril és Dzsaka-gambu is csatarendbe állította seregét, de amint egymáshoz közel értek, nyomban megismerték egymást. És ekkor Dzsamuka így szólt:

Vad vihar vághat, de a gyűlésről -
Vagy eső verhet: a találkozásról el nem késünk.

Nem ebben állapodtunk meg? A mongoloknak nemde "igen" az esküjük? Az "igen" után kullogókat kivetjük sorainkból. Ebben egyeztünk meg. Dzsamuka szavaira Tooril így válaszolt: A találkozás helyén három nappal később jelentünk meg, ezért Dzsamuka öcsémnek joga van bennünket büntetni, korholni. Hát ilyen szemrehányások estek a találkozás körül.
(109) Botokan-boordzsiból felkerekedtek, s megérkeztek a Kilko folyóhoz. Tutajt kötöttek, átkeltek rajta, és a Buura pusztában Toktoa-beki

Tetőnyílására törve,
Tartó-oszlopát szétzúzták.
Asszonyait, gyerekeit
Azon nyomban levágták,
Szentelt ajtó-szerkezetét
Szerteszét verték.
Míg gyilkolva rabolták őket,
Még mozdulni sem bírtak.

Mialatt Toktoa-beki aludt, a Kilko folyó menti halászok, a cobolyosok meg a vadászok, egész éjjel menetelve, hírül hozták Temüdzsinék érkeztét azzal, hogy vágtatva közeleg az ellenség! Mikor megkapta Toktoa a hírt, az uvasz-merkit Dajir-uszunnal együtt a Szelenga mentén lefelé Barkudzsinba vette útját, s néhányadmagával csupasz életét futással mentette.
(110) A merkitek népe az éjszaka sebbel-lobbal menekült lefelé a Szelenga mentén, de seregeink még éjszaka is a menekülő merkitek nyomában voltak. Amint így raboltak, fosztogattak, Temüdzsin a loholva menekülő emberek felé hangosan kiáltozott: Börte! Börte! Egyszer csak mentében egy menekülő csoporttal találkozott össze. Börte nagyasszony e menekülők között volt. Meghallotta és megismerte Temüdzsin hangját, leszállt a kocsiról, s futva jött feléje. Börte nagyasszony és Koakcsin Temüdzsin kantárát meg kötőfékét az éjszakában megismerték, s megragadták. Sütött a hold. Odanézett, megismerte Börte nagyasszonyt. Egymás karjába estek.
Ezután Temüdzsin még azon az éjszakán megüzente Tooril kánnak és Dzsamuka andának: Amit kerestem, megleltem. Ne menjünk tovább az éjszakában, szálljunk itt táborba. A merkitek népe, a menekülők, azok is megállapodtak, s ott töltötték az éjszakát, ahová a felfordulásban éppen jutottak. Ez a története annak, mint esett a találkozás Börte nagyasszonnyal, s mint ment végbe megszabadítása a merkit néptől.
(111) Egyszer régen az udujit-merkit Toktoa-beki, az uvasz-merkit Dajir-uszun és Kaataj-darmala, a három merkit, háromszáz emberrel voltaképpen azért kerekedett fel, hogy bosszút álljon, mert valamikor Jiszügej-baatur elrabolta Höelün anyát Jeke-csiledütől, Toktoa-beki öccsétől. Amikor Temüdzsin nyomában háromszor megkerülték a Burkan-kaldunt, akkor kaparintották kezükbe Börte nagyasszonyt, és Csiledü öccsére, Csilger-bököre bízták. Így hát ő törődött vele. Csilger-bökö most, mikor elindult, hogy elbujdosson, ezt mondta:

Engem, fekete varjút
Elhullott bőr illet meg,
Mégis darunak, lúdnak
Meleg húsára vágytam.
Éktelen arcú Csilger,
Én Üdzsin asszonyt
Érinteni merészeltem,
Ezért minden merkiteknek balsorsa lettem.
Falánk szolga, Csilger, én
Fekete fejemmel fizetek érte.
Bús éltem hogy megmentsem,
Búvok sötét szurdékba -
Befogad-e még bárki is engem?
Egerész ölyü, hitvány madár
Egeret, pockot ragadhat,
Hattyút, darut kívántam mégis,
Hitvány göncű Csilger, én.
Felséges, szent nagyasszonyt
Feleségül elragadtam -
Bizony minden merkiteknek
Balsorsa lettem.
Szerencsétlen, nyomorult Csilger,
Szikkadt koponyám
Szétverik érte.
Juhganajnyi életemet hogy mentsem?
Jut-e szárnyék szegény fejemnek?
Lyukba búvok, mély verembe.
Juhganajnyi életem
Jó menedéket hol találhat?

szólt, s elrohant, hogy elbujdokoljon.

(112)
Kaataj-darmalának,
Kit elfogva idehoztak,
Békót vertek nyakára,
Bizgatták, vezesse őket
Burkan-kaldun irányába.

Jelentették ugyanis, hogy Belgütej anyja az egyik ottani ajilban tartózkodik. Belgütej odament hát, hogy kiszabadítsa anyját. Mikor azonban Belgütej a jobboldali ajtón bement a jurtájába, anyja rongyos báránybőr-bekecsben a baloldali ajtón kilépett, és odakint így szólt az emberekhez: Azt mondják, fejedelmek lettek a fiaim. Én meg itt egy hitvány embernek jutottam ágyasul. Hogy nézzek most fiaim szemébe? Szólt, elfutott és nekiiramodott a sűrű erdőnek. Keresték egy darabig, de nem lelték. Belgütej-nojan pedig közeles, csonthegyű nyilával rálőtt minden emberre, ha az merkit nemből származott, s így kiáltozott: Hozd vissza anyámat! A háromszáz merkitet, akik körülvették a Burkan-kaldunt, írmagostul kiirtották, s földig perzselték. A megmaradt nők közül az ágyasnak valókat ágyasokká tették, az ajtón bebocsátani valókat az ajtajukon bebocsátották.
(113) Temüdzsin Tooril kánnak és Dzsamukának hálálkodva így szólt: Fejedelmi atyám és Dzsamuka anda, ti mellém álltatok. Az Ég és Föld istene erőmet megnövelte,

Föntről az Ég hívott el,
Földanyánk karolt fel.
Férfibosszút forraló
Kegyetlen merkiteknek
Keblöket is üressé tettük,
Ádáz májuk kitéptük,
Ágyukat üressé tettük,
Nemzetségük fiait
Nem kíméltük, leöltük;
Mi megmaradt belőlük,
Mind rabságba veténk bizony!

A merkit népet ily módon tönkretettük, menjünk haza.
(114) Mikor az udujit-merkitek sietve elmenekültek, otthagytak szállásukon egy szeme tüzes ötéves kisfiút, kit Kücsünek hívtak. Cobolyprémből volt a kucsmája, szarvasláb bőréből a csizmája, és vízicoboly irhákból varrt ruhát viselt. Katonáink megtalálták, elhozták magukkal, s odaadták ajándékba Höelün anyának.
(115) Miután Temüdzsin, Tooril kán és Dzsamuka egyesült erővel a merkiteknek

Szétverték záras kocsijait,
Szép asszonyaikat elrabolák -

az Orhon és a Szelenga közti Talkun szigetről visszavonultak. Ezután Temüdzsin és Dzsamuka együttesen a Korkonak-dzsubur irányába vette visszafelé az útját. Tooril kán visszavonulóban a Burkan-kaldun északi oldalán áthaladt a Hökörtü-dzsuburon, majd áthaladt Kacsauratu-szubcsiton, aztán áthaladt Hulijatu-szubcsiton, és miután ott vadászott, a Tola menti fekete parti erdőbe vonult vissza.
(116) Temüdzsin meg Dzsamuka együtt a Korkonak-dzsuburban táboroztak le. Visszaemlékezve az egykor megkötött testvérségre, elhatározták, hogy megújítják azt, s barátságot kötnek újra. Amikor hajdanában először testvérségre léptek egymással, Temüdzsin tizenegyéves volt. Dzsamuka akkor őz-bokacsontot adott Temüdzsinnek, cserébe Temüdzsin pedig egy rézből öntött bokacsontot adott neki, és testvérséget kötöttek egymással. Megkötve a testvérséget, együtt játszadoztak a csontokkal az Onon jegén. Így léptek egymással testvérségre. Később, tavasszal faíjakkal felszerelve lövöldöztek. Ekkor Dzsamuka egy kétéves borjú két szarvát összeragasztotta, lyukat fúrt belé; az így elkészített zengő nyilat Temüdzsinnek ajándékozta Temüdzsin ciprusfa-gombban végződő nyiláért cserébe, és testvérséget kötöttek egymással. Ez a története annak, mint léptek egymással másodszor testvérségre.
(117) Az ősök hagyománya szerint az a szabály, hogy az esküvel fogadott testvérek, az andák úgy szeretik egymást, hogy egy egész életen át nem hagyják egymást cserben, óvják egymás életét. Megegyeztek, hogy most felújítják a testvérséget, s szeretni fogják egymást. Temüdzsin a merkit Toktoától zsákmányolt aranyövet Dzsamuka anda derekára csatolta, Toktoa fekete sörényű, fekete farkú, több éve meddő pejkancáját hátasul adta Dzsamuka andának. Dzsamuka az uvasz-merkit Dajir uszuntól zsákmányolt aranyövét Temüdzsin anda derekára csatolta, a szintén Dajir-uszuntól származó kecskegida-fehér színű szarvas lovat hátasul adta Temüdzsinnek. A Korkonak-dzsuburnál fekvő Kuldakar-kun napos oldalánál álló Lombos-fánál esküvel testvérséget fogadtak egymásnak, s nagy barátságban mulatoztak, vigadoztak, és éjszaka egy takaró alatt háltak.
(118) Egy évet meg a második év első felét Temüdzsin és Dzsamuka szeretetben töltötték el. Egyszer azután elhatározták, hogy felkerekednek szálláshelyükről, s nyájaikkal tovább vonulnak. Föl is kerekedtek, s a nyár első havának tizenhatodikán, a telihold napján elindultak. Temüdzsin és Dzsamuka együtt haladtak a kocsik előtt. Ekkor megszólalt Dzsamuka: Temüdzsin anda, Temüdzsin anda!

Szorosan a hegy lábánál
Szorgos csikósaink
Szárnyékot hadd leljenek;
Szorosan a pataknál,
Szálljunk meg ottan,
Juhaink őrizői
Jussanak ott élelemhez!

Temüdzsin nem tudta felfogni Dzsamuka e szavait, s hallgatott. Hátramaradt, megvárta a menet közepén haladó kocsikat, és menet közben elmondta Temüdzsin Höelün anyának, hogy Dzsamuka ezt mondta neki:

Szorosan a hegy lábánál
Szorgos csikósaink
Szárnyékot hadd leljenek;
Szorosan a pataknál,
Szálljunk meg ott szépen,
Juhaink őrizői
Jussanak ott élelemhez!

Szavait nem tudtam megérteni, semmit sem válaszoltam hát. Azért jöttem ide, hogy megkérdezzelek, anyám. Mielőtt Höelün anya szóra nyithatta volna száját, megszólalt Börte nagyasszony: Dzsamuka andának az a híre, hogy mindenre ráun. Most sor került arra, hogy elege van belőlünk is. Dzsamuka anda imént mondott szavai világosan ránk céloznak. Ne táborozzunk le, a vonulás során szépen szakadjunk el tőle, s egész éjjel menetelve vonuljunk tovább. Ez a legokosabb.
(119) Börte nagyasszony szavait helyeselték, nem táboroztak le, hanem egész éjszaka meneteltek, és tovább vonultak. Közben az úton a tajcsiutok mellett haladtak el. A tajcsiutok megrettentek, s még ugyanazon az éjszakán vad összevisszaságban Dzsamukához vonultak. A tajcsiutok és a beszütök szállásukon egy Kököcsü nevű kisfiút hagytak hátra; a mieink elhozták, s odaajándékozták Höelün anyának. Höelün anya gondjába vette őt.
(120) Egész éjszaka meneteltek. Pirkadatkor megpillantották a Dzsalair-nembeli Kacsiun-tokuraunt, Karakaj-tokuraunt, Karaldaj-tokuraunt, a három Tokuraun-testvért, ezek egész éjszakai menetelés után hozzájuk jöttek. Hozzájuk jöttek még a tarkutok közül Kadaan, Daldurkan a testvérekkel együtt, az öt tarkut. Hozzájuk jöttek Mönggetü-kijan fiai is, Önggür meg a többiek, csangsiutjaikkal és bajautjaikkal együtt. A barulaszok közül eljöttek a Kubalaj- és Kudusz-testvérek. A mangkutok közül eljöttek a Dzsetej- és Dokulku-cserbi-testvérek. Boorcsu öccse, Ögölen-cserbi otthagyta az arulatokat, szintén eljött, hogy bátyjához, Boorcsuhoz csatlakozzék. Dzselme öccsei, Csaurkan meg Szübeetej-baatur az urjankajoktól elszakadtak, és eljöttek, hogy Dzselméhez csatlakozzanak. A beszütök közül eljöttek a Degej- és Kücsügür-testvérek is. A szulduszok közül eljöttek a Csilgütej-, Taki- és Tajcsiudaj-testvérek is. A dzsalairok közül eljött Szecse-domok is két fiával, Arkaj-kaszarral meg Balával. A kongkotanok közül eljött Szüjketü-cserbi is. A szükekenektől eljött Dzsegej-kongdakor fia, Szükegej-dzseün is. Eljött a Neüsz-nembeli Csakaan-uva is. Az olkonuutok közül Kinggijadaj, a korolaszoktól Szecsiür, a dörbenektől Mocsi-bedüün szintén eljött. Az ikireszek közül szintén eljött Butu, aki éppen itt járt mint vő. A nojakinoktól Dzsungszo is eljött. Az oronaroktól Dzsirkoan szintén eljött. A barulaszok közül Szukuszecsen is eljött fiával, Karacsarral együtt. Eljött még a baarinok közül Korcsi, Üszün apó, Kökö-csosz, menen-baarinjaikkal együtt egy kerektábor.
(121) Korcsi, miután megjött, ezt mondta: Bodoncsar őfelsége rablással szerzett feleségétől születtünk, egyazon anyaméhből származunk Dzsamukával. Nem is hagytam volna el Dzsamukát, de égi jelet kaptam, mely szemem előtt mutatkozott meg: jött egy fakó tehén, körüljárta Dzsamukát, szarvaival megdöfködte jurta-kocsiját, megdöfte Dzsamukát is, erre fél szarva letörött, csonka lett a szarva. Add vissza szarvamat - bőgte és bőgte Dzsamuka felé. És a lábával rúgta, csak rúgta a port. Aztán Temüdzsin mögött a nagy úton egy csonka szarvú fakó ökör közeledett, hátára véve és maga után vonva egy jurta alsó cölöpét, szüntelenül ezt bőgte: Az Ég és Föld egyetértésben úgy határozott, hogy Temüdzsin legyen az ország ura, ezért itt hozom felrakva az országot. Ezek az égi jelek jelentek meg szemeim előtt, mutatkoztak meg előttem. Temüdzsin, ha te leszel az ország ura, mivel örvendeztetsz meg engem ezért a jóslatért? Temüdzsin így szólt: Ha valóban megadatik nekem, hogy az ország ura legyek, megteszlek egy tümen parancsnokává. Ugyan miféle öröm az nekem, aki ilyen fontos dolgot mondtam meg előre, ha egy tümen parancsnoka leszek? Tegyél meg tümen-parancsnoknak, de engedd meg, hogy az ország legszebb és legjobb lányai között szabadon válogathassak magamnak, s hadd legyen harminc asszonyom! És bármit is mondok, hallgasd meg!
(122) Kunan vezetésével eljöttek a genigeszek is, egy kerektáborral. Aztán eljött Daritaj-otcsigin is, egy kerektáborral. A dzsadaranoktól eljött Mulkalku is. Azután eljöttek az ündzsinek, a szakajitok, egy kerektáborral.
Amikor Temüdzsin Dzsamukától elvált és tovább vonult, majd a Kimurka patak melletti Ajil-karakanában letáborozott, eljöttek még: a Dzsamukától szintén elszakadt dzsürkinek közül Szorkatu-dzsürki fiai, Szacsa-beki és Tajcsu, egy kerektáborral. Azután Nekün-tajsi fia, Kucsar-beki, egy kerektáborral; továbbá Kutula kán fia, Altan-otcsigin, egy kerektáborral. Ezek mind otthagyták Dzsamukát, s elvonulta, hogy Temüdzsinhez csatlakozzanak, s letáborozzanak nála, mikor az a Kimurka patak melletti Ajil-karakanában tartotta szállását. Innen tovább vonultak, és a Gürelgü hegységben a Szenggür patak melletti Kara-dzsürügen közelében, a Kökö-naurnál, a Kék tónál vertek tábort.
(123) Altan, Kucsar és Szacsa-beki, miután megállapodtak maguk között, így szóltak Temüdzsinhez: Megteszünk téged kánnak, és Temüdzsin, ha te leszel a kán, akkor mi

Hatalmas hadra sereg élén rontva,
Hajadont, szép asszonyt, palotasátrat,
Idegen nép szép asszonyát, lányát
Idehozzuk néked s a jófarú lovakat.
Vadon élő vadra vadászván,
Vadonerdő vadját elédbe hozzuk:
Mikor a puszta vadjait űzzük,
Míg hasuk össze nem ér, szorítjuk őket,
Mind neked adjuk!
Meredek mart vadjait űzvén,
Míg faruk össze nem ér, hajtjuk őket,
Mind neked adjuk!
Háború napján,
Ha háborognánk parancsod ellen,
Vagyonunktól, családunktól
Választott asszonyunktól
Válassz el minket!
Veszett fekete fejünket
Vesd ki puszta földre!
Békében, ha megbotlunk,
Bölcs törvényed ha megtörjük:
Fekete atyafiaktól,
Feleségtől, gyermekektől eltépve,
Fejünket vesd ki gazdátlan földre,
Ily igéket szóltak,
Így esküdtek hűséget.

Temüdzsinnek a Dzsingisz kán nevet adták, s megtették kánnak.
(124) Dzsingisz kán, mikor kán lett, Boorcsu öccsére, Ögölej-cserbire tegezt akasztott, Kacsiun-tokuraunra tegezt akasztott. Dzsetej- és Dokulku-cserbi-testvérekre tegezt akasztott.
Önggür, szüjketü-cserbi és Kadaan-daldurkan így szóltak:

Italt reggel jó korán
Idehozni el nem mulasztjuk,
Estéli itallal
El sohasem késünk.

Ezzel szakácsok lettek.

Degej ezt mondta:

Kétéves ürüből
Készítek jó levest,
El nem mulasztom reggel,
Este el nem késem.
Tarka birkákat őrzök,
Tele rakom a kocsi-kast vélek.
Barna birkákat őrzök,
Biz én a karámot megtöltöm vélek.
Hitvány falánk voltam eddig,
Híven őrzöm a birkákat,
Ha eszem is, csak pacalt eszem.

Degej őrizte a juhokat. Öccse, Gücsügür ezt mondta:

Szemem a záros kocsikon lesz,
Szög a tengely végén meg ne lazuljon.
Őrködöm, a tengely-kocsi
Össze ne rogyjon úton-útfélen.

Gondját viselem majd a jurta-kocsiknak - mondotta. Dodaj-cserbi ezt mondta: én majd a jurta cselédségére ügyelek. Dzsingisz kán Kubilajnak, Csilgütejnek és Karkaj-tokuraunnak, hozzájuk véve Kaszart is, kardot kötött oldalára, s ezt mondta:

Kötekedőnek nyakát szegjétek,
Kevélynek mellkasát roppantsátok.

Aztán ezt mondta: Belgütej és Karaldaj-tokuraun, viseljétek a lovaknak gondját, legyetek lovászok. Azután ezt mondta: Tajcsiut-nembeli Kutu, Moricsi és Mulkalku, őrizzétek a méneseket. És ezt mondta: Arkaj-kaszar, Takaj, Szükegej és Csaurkan, legyetek távolba szálló koocsak-nyilaim, közelre repülő odora-nyilaim. Szübeetej-baatur így szólt:

Fürge patkányként gyűjtök majd,
Fekete varjú módjára,
Felszedek mindent, behordok.
Fedőnemez leszek, hogy
Föléd védőn terüljek.
Fúvó széltől óvom én
Fejedelmi jurtádat.

(125) Dzsingisz kán pedig, ahogy kán lett, így szólt Boorcsuhoz meg Dzselméhez: Amikor árnyamon kívül más társam nem volt, ti ketten árnyaim voltatok, lelkembe nyugalmat hoztatok. Lelkemben legyen a helyetek. Mikor a lófarkon kívül nem volt más ostorom, kísérőimül szegődtetek, szívembe nyugalmat hoztatok. Szívemben legyen a helyetek. Hát ne ti parancsoljatok ezeknek mindnek, ti ketten, mert kezdetben mellettem álltatok? Azután Dzsingisz kán ezt mondta: Amikor az Ég és Föld erőmet megnövelte, és oltalmába vett, ti eljöttetek Dzsamuka andától, hogy rám gondolva, hozzám csatlakozzatok. Hát nem ti vagytok az én régtől való, szerencsét hozó bajtársaim? Ezért kinevezlek benneteket, kit-kit a maga helyére.
(126) Dzsingisz kán azzal a hírrel, hogy kán lett, a kereit Tooril Ong kánhoz követekül elküldte Dakajt és Szügegejt. Tooril kán ezt üzente vissza: Nagyon helyes, hogy fiamat, Temüdzsint megtettétek kánnak. A mongolok kán nélkül hogyan is volnának meg? Csak aztán megállapodástokat fel ne rúgjátok, kötésteket meg ne bontsátok, gallértokat szét ne szaggassátok!

NEGYEDIK KÖNYV

Egy ménes elrablása miatt szakításra kerül a sor Dzsamuka és Dzsingisz kán között. Dzsamuka Dalan-baldzsunnál megütközik Dzsingisz kánnal, de a kán vereséget szenved, s kénytelen visszavonulni. A vereség ellenére újabb csoportok csatlakoznak Dzsingisz kánhoz. Ennek örömére lakomát rendeznek az Onon mellett, ott azonban Dzsingisz kán emberei és a szövetséges dzsürkinek összeverekednek. A verekedés során Büri-bökö, a birkózó megsebesíti Belgütejt. Észak-Kína császárának szövetségében Dzsingisz kán és Ong kán megtámadják és megverik a tatárokat; jutalmul mindketten címeket kapnak a császártól. A dzsürkinek távol maradnak a közös hadjáratból, s helyette kirabolják Dzsingisz kán törzstáborát. Büntető hadjárat a dzsürkinek ellen; vezéreiket elfogják, s kivégzik, Büri-bököt csellel megölik. Dzsamuka egy sor törzset maga köré gyűjt, szövetségre lép velük, s azok nagykánjuknak választják meg (1201). Az új szövetségesek támadásra készülnek Dzsingisz kán és Ong kán ellen, ők azonban időben értesülnek erről, s maguk indulnak a szövetségesek megtámadására. Győztes csata után Ong kán Dzsamuka üldözésére indul, Dzsingisz kán pedig a tajcsiutokkal ütközik meg. Dzsingisz kán a nyakán súlyosan megsebesül, Dzselme megmenti életét. Találkozás Szorkan-sira leányával. Újabb hívek érkeznek.

(127) Dzsingisz kán Arkaj-kaszart meg Csaurkant Dzsamukához küldte követségbe. Dzsamuka ekkor így szólt: Mondjátok meg Altannak és Kucsarnak, hogy ezt üzenem: Altan és Kucsar, miért idéztetek elő szakítást Temüdzsin anda közt és köztem, az anda

Szíve táját
Szurkálva,
Bordái közt
Böködve?

Amíg nem választottatok szét bennünket, az andát meg engem, hanem együtt voltunk, miért nem tettétek meg akkor kánnak Temüdzsin andát? Bármit is gondoltatok, most már megtettétek kánnak. Altan és Kucsar, kimondott szavatokat tartsátok meg, az anda szívét nyugtassátok meg, s andámat szolgáljátok legalább becsülettel. Ezt üzente.
(128) Ezután Dzsamuka öccse, Tajcsar, aki a Dzsalama déli oldalán, az Ölegej-bulak forrásánál lakott, elment, hogy a közülünk való Dzsocsi-darmalának, aki a Szaari-pusztában tartózkodott, elrabolja a ménesét. Tajcsar Dzsocsi-darmala ménesét el is rabolta. Mikor Dzsocsi-darmala ménesét elrabolták, s elhajtották, társainak inukba szállt a bátorságuk, Dzsocsi-darmala maga indult hát üldözésükre. Az éjszaka folyamán ménese nyomába ért, s amint májával lova sörényére borulva megérkezett, Tajcsart, gerincén kettélőve, megölte, s a maga ménesét visszaszerezte.
(129) Mivelhogy öccsét, Tajcsart megölték, Dzsamuka meg a többi dzsadaran szövetségre lépett tizenhárom szomszédos törzzsel. Három tümenbe rendeződve átkeltek Alaut-turkaut dombjain, és Dzsingisz kán ellen vonultak. Érkeztükről a hírt az ikireszektől Mülke-totak és Boroldaj vitte meg Dzsingisz kánnak, aki ekkor a Gürelgünél tartózkodott. Amikor megtudta a hírt Dzsingisz kán, neki is tizenhárom kerektábora volt, embereit szintén három tümenbe rendezte és Dzsamuka ellen vonult. Dalan-baldzsunnál ütköztek meg. Dzsamuka itt Dzsingisz kánt visszavetette. A kán az Onon melletti Dzserene szorosban keresett menedéket. Dzsamuka ekkor így szólt: Visszaszorítottuk hát az Onon melletti Dzserenébe! Mielőtt megindult volna visszafelé, hetven katlanban megfőzette a Csinosz-nembeli fiúkat, levágta a Neüsz-nembeli Csakaan-ua fejét, lova farkához kötötte, s maga után vonszolva úgy távozott.
(130) Megvárva, míg Dzsamuka innen visszatér, az Uruut-nembeli Dzsürcsedej uruutjai élén, a Mangkut-nembeli Kujuldar mangkutjai élén otthagyta Dzsamukát, és Dzsingisz kánhoz jött. A Kongkotan-nembeli Mönglik atya ekkor Dzsamukánál élt. Mönglik atya hét fiával szintén otthagyta Dzsamukát, és eljött, hogy Dzsingisz kánhoz csatlakozzék. Dzsingisz kán örvendezett, hogy Dzsamukát ennyi nép otthagyta, és hogy ennyi nép hozzá jött. Ezért Dzsingisz kán, Höelün nagyasszony, Kaszar, a Dzsürkin-nembeli Szacsa-beki meg Tajcsu elhatározták maguk között, hogy az Onon menti fekete erdőben lakomát rendeznek. Amint ott lakomáztak, az egyik kupa italt Dzsingisz kánon, Höelün nagyasszonyon, Kaszaron és Szacsa-bekin kezdve töltötték ki a többieknek. Azután egy másik kupa kitöltését Szacsa-beki "kisanyján", Ebegejen kezdték el. Koridzsin-katun meg Kuurcsin-katun ekkor ezt mondta: Miért nem nekem töltenek először, miért töltenek Ebegejnek először? Ezért aztán elverték a szakácsot, Sikiürt. Megveretése után a szakács, Sikiür ezt mondta: Meghalt Jiszügej-baatur és Nekün-tajsi, ezért vertek meg engem így, de mi dolog ez! Szólt, s hangosan zokogott.
(131) A lakomát részünkről Belgütej rendezte. Belgütej kívül maradt a táboron, hogy Dzsingisz kán lovait őrizze. A dzsürkinek részéről Büri-bökö volt a lakoma rendezője. Nyeregőrző állomásunkról egy Kadagin-nembeli ember ellopott egy kötőféket. A tolvajt elfogták, de Büri-bökö ezt az embert oltalmába vette. Belgütej egy darabig birkózott Büri-bökövel, majd jobb karjáról lehúzta ruhája ujját, s meztelenül birkózott tovább. Az így lemeztelenített bal vállába Büri-bökö kardjával belevágott. Belgütej, noha megsebesült, kutyába se vette a dolgot, oda sem hederített, s hagyta, hogy folyjon a vére. Dzsingisz kán azonban, aki ott ült az árnyékban, a lakoma színhelyéről jól látta, mi történt, előlépett, s így szólt: Hogyan bánhatnak velünk így? Belgütej erre így szólt: Nincs sebesülés! Csak össze ne zördülj miattam a testvérekkel! Nincs semmi baj, jól vagyok. Most, mikor a testvérekkel éppen csakhogy összemelegedtünk, bátya, ne tégy semmit! Várj egy kicsit!
(132) De hiába óvta így Belgütej Dzsingisz kánt, az nem hallgatott rá. Faágakat tördösve maguknak, kumisz-tömlők köpülőit marokra ragadva, csépelni kezdték egymást az emberek. A dzsürkineket legyőzték, elragadták tőlük Koridzsin-kadunt és Kuurcsin-dadunt is. Később mégis arra jutottak, hogy kibékülnek, visszaküldték hát Koridzsin-kadunt és Kuurcsin-kadunt.
Amikor a kibékülés érdekében követeket küldtek egymáshoz, akkor történt, hogy a kitat nép Altan kánja, minthogy a tatár Megüdzsin-szeültü és társai nem voltak hajlandók vele egyetértésben élni, elküldte Ongging-csingsziangot, hogy késedelem nélkül szálljon hadba a tatárok ellen. Ongging-csingsziang Megüdzsin-szeültüt és a többi tatárt, nyájukkal, élelmükkel együtt, az Uldzsa mentén fölfelé visszaszorította, és érkeztét megüzente. Az üzenetről tudomást szerezve,
(133) Így szólt Dzsingisz kán: A tatár nép ősidők óta halálos ellenségünk, nagyapáink, apáink pusztítója. Most aztán éljünk az alkalommal, fogjuk őket harapófogóba. Ezután követeket küldött Tooril kánhoz ezzel az üzenettel: Altan kán embere, Ongging-csingsziang azt mondja, hogy a tatár Megüdzsin-szeültüt meg a többi tatárt az Uldzsa mentén felfelé szorította, és közeledik felénk. Fogjuk hát harapófogóba a nagyapáinkat, apáinkat pusztító tatárokat! Tooril kán atyám, gyere gyorsan! Mikor megkapta az üzenetet Tooril kán, így szólt: Fiam üzenete helyes. Fogjuk hát őket harapófogóba! Harmadnap Tooril kán seregét összegyűjtötte, megindult a sereggel, és gyorsan hozzásietett. Dzsingisz kán és Tooril kán a dzsürkin Szacsa-bekinek, Tajcsunak meg a többi dzsürkinnek is megüzente: Fogjuk harapófogóba a most kínálkozó alkalommal élve az ősidők óta nagyapáinkat, apáinkat pusztító tatárokat, induljunk ellenük együtt hadba. Hat napig vártak attól kezdve, hogy a dzsürkineknek meg kellett volna érkezniök, de aztán Dzsingisz kán és Tooril kán seregeikkel felkerekedtek, s megindultak az Uldzsa mentén felfelé, hogy az ellenséget Ongging-csingszianggal együtt harapófogóba fogják. A tatár Megüdzsin-szeültü meg a többi tatár az Uldzsa menti Kuszutu-sitüennél és Naratu-sitüennél eltorlaszolták magukat. Dzsingisz kán és Tooril kán az ily módon magukat eltorlaszolt tatárokat a torlaszok mögül kiszedték. Megüdzsin-szeültüt ott nyomban megölték, ezüstbölcsőjét és drágagyöngyös takaróját ekkor Dzsingisz kán zsákmányul magával vitte.
(134) Dzsingisz kán és Tooril kán elmentek Ongging-csingszianghoz, s jelentették, hogy megölték Megüdzsin-szeültüt. Ongging-csingsziang igen megörült, mikor megtudta, hogy megölték Megüdzsin-szeültüt, és Dzsingisz kánnak a dzsautkuri címet adták. Akkor adta a gereit Toorilnak is az ong címet. Az Ong kán név tehát ebből az időből származik, Ongging-csingsziang adta, kinevezés eredményeként. Ongging-csingsziang pedig még így szólt: Altan kánnak igen nagy szolgálatot tettetek azzal, hogy Megüdzsin-szeültüt harapófogóba fogtátok, s megöltétek; szolgálatotokat jelenteni fogom Altan kánnak. Altan kánnak gondja lesz rá, hogy Dzsingisz kán mostani címét megemelje, s neki a dzsautau címet adja. Ezután Ongging-csingsziang módfelett örvendezve hazatért. Dzsingisz kán és Ong kán meg kirabolták a tatárokat, a zsákmányon megosztozkodtak, majd hazatérve táborba szálltak.
(135) A Naratu-sitüen melletti táborban, ahol a tatárok eltorlaszolták magukat, a kirablásuk alkalmával otthagytak egy kisfiút. Katonáink a táborból összeszedték. Arany orrkarikája volt, cobolyprémmel bélelt, arannyal átszőtt selyemzekét viselt a fiúcska; elhozták őt, s Dzsingisz kán Höelün anyának adta ajándékba. Höelün anya így szólt: Előkelő ember fiának kell lennie, bizonyosan nemes származású ember sarja. Öt fia öccseként hatodik fiává fogadta őt, a Sikiken-kuduku nevet adta neki, s anyjaként nevelte.
(136) Dzsingisz kán törzstábora a Hariltu tónál telepedett meg. Azok közül, akik a törzstáborban maradtak, a dzsürkinek ötvennek elrabolták a ruháját, tízet pedig megöltek. Amikor a törzstáborunkban megmaradottak Dzsingisz kánnak jelentették, mint bántak el velük a dzsürkinek, Dzsingisz kán a hír hallatára nagy haragra gerjedt, és így szólt: Hogy tehették ezt velünk a dzsürkinek! Amikor az Onon erdejében lakomát rendeztünk, ők voltak, akik megverték a szakácsot, Sikiürt. Ők voltak, akik Belgütejt vállán megsebesítették. De mi mégis azt akartuk, béküljünk ki, s visszaküldtük nekik Koridzsin-kadunt és Kuurcsin-kadunt is. Aztán mikor ősidőktől fogva halálos ellenségeinket, a nagyapáinkat, apáinkat pusztító tatárokat harapófogóba fogva meg akartuk támadni, hat napig vártunk rájuk, s megint a dzsürkinek voltak azok, akik nem jöttek. Most is az ellenséghez húznak, sőt maguk is ellenségeinkké lettek. Erre megindult Dzsingisz kán a dzsürkinek ellen. A dzsürkinek ekkor a Kerülen menti Ködöe szigetének Doloan-boldaut nevű helyén tartózkodtak, itt rabolta ki népüket. Szacsa-beki és Tajcsu néhányadmagukkal elmenekültek. Nyomukba szegődve, Teletü-amaszarnál utolérték őket, és Szacsa-bekit meg Tajcsut elfogták. Jelfogásuk után Dzsingisz kán így szólt Szacsához és Fajcsuhoz: Miben egyeztünk meg mi régen? Erre Szacsa meg Tajcsu azt válaszolták: Nem tartottuk meg adott szavunkat, cselekedj velünk szavunk szerint. Szavukra emlékezve, kinyújtották nyakukat. Dzsingisz kán emlékeztetve őket szavukra, esküjük értelmében megparancsolta, hogy végezzenek velük, s temetetlenül otthagyta őket.
(137) Amikor végzett Szacsával meg Tajcsuval, visszajött, s útnak indította a dzsürkinek népét. Ekkor a dzsürkineknél tartózkodott éppen a Dzsalair-nembeli Telegetü-bajan három fia: Güün-ua, Csilaun-kajcsi és Dzsebke. Güün-ua fiaival, Mukalival és Bukával a kán elé járult, s így szólt:

Szentelt küszöbödnek
Szolgái legyenek.
Szentelt küszöbödtől
Szolgáid ha elpártolnak,
Inukat vágd el!
Ím, tulajdon szolgáid ők,
Intésedre várnak.
Mihelyst ajtód elhagyják,
Májukat vágd ki, vesd ki!

Szólt, s odaadta neki őket. Csilaun-kajcsi szintén elhozta fiait, Tönggét meg Kasit, s Dzsingisz kán színe elé járulván így szólt:

Arany küszöböd őrizzék,
Azért hagyom itt őket.
Széles ajtó-nemezed
Szépen emelgessék.
Széles ajtó-nemezed
Szó nélkül ha itt hagyják,
Szívüket szakítsd ki.

Dzsingisz kán Dzsebkét Kaszarnak adta. Dzsebke a dzsürkin szállásról egy Boroul nevű kisfiút hozott magával, azt hódolattal Höelün anyának adta ajándékba.
(138) Höelün anya a jurtában négy fiúcskát nevelt: egy Gücsü nevű kisfiút, akit a merkitek táborában találtak, egy Kököcsü nevű kisfiút, akit a tajcsiutok között a beszütök táborában találtak, egy Sigiken-kutuku nevű kisfiút, akit a tatárok táborában találtak, egy Boroul nevű kisfiút, akit a dzsürkinek táborában találtak. Höelün a maga jurtájában nevelte őket, mert ugyan ki gondoskodjék arról, hogy fiainak

Fürkésszen szeme nappal,
Füle éjjel mindent halljon.

(139) Íme, mint lett a dzsürkin nép dzsürkinné. Kabul kán hét fia közül a legidősebb testvér Ökin-barkak, annak fia Szorkatu-dzsürki volt. Dzsürkin lévén, Kabul kán - minthogy fiai közül a legidősebb volt - a népéből szemelgetve kiválogatta számára a birkózásban legerősebb bajnokokat, akiknek

Bátorság a májukban,
Biztos lövés hüvelykjükben;
Szívük tele vitézséggel,
Szájuk tele haraggal.
Erő feszül bennük,
Erényekkel ékesek.

Erélyesek, bátrak, büszkék és ellenállhatatlanok voltak, ez hát a magyarázata, hogy dzsürkineknek nevezték őket. Ezt a büszke népet Dzsingisz kán leigázta, s a dzsürkin nemzetséget megsemmisítette. Egész népét Dzsingisz kán a maga örökös rabszolgáivá tette.
(140) Dzsingisz kán egy napon meghagyta, hogy Büri-bökö és Belgütej keljenek egymással birokra. Mikor még Büri-bökö a dzsürkineknél élt, történt egyszer, hogy Büri-bökö Belgütejt félkézzel megragadta, féllábbal elgáncsolta, a földhöz vágta, és leszorította úgy, hogy mozdulni sem bírt. Büri-bökö a nép birkózóbajnoka volt. Most azután, mikor azt kívánták, hogy Büri-bökö meg Belgütej keljenek egymással birokra, Büri-bökö, a legyőzhetetlen hagyta, hogy a földhöz vágják. Belgütej azonban nem tudván őt a földre lenyomni, megragadta a vállát, s ráült a hátulsó részére. Belgütej egy pillantást vetett hátra, s amikor rápillantott Dzsingisz kánra, a kán alsóajkába harapott. Belgütej ezt megértette. Lovaglóülésben ráugrott, két gallérját összekapva meg a felé húzta, és rátérdelve, gerincét eltörte. Büri-bökö törött gerinccel így szólt: Belgütej nem tudott volna legyőzni engem. A kántól féltemben szándékosan a földre zuhantam, s bizonytalankodtam; életemmel fizettem érte. Szólt, és meghalt. Belgütej, miután eltörte gerincét, kihurcolta őt a porondról, félredobta, s eltávozott.
Kabul kán hét fia közül a legidősebb Ökin-barkak, az utána következő Bartan-baatur, annak fia pedig Jiszügej-baatur volt. Sorrendben utána következett Kutuktu-mönggür, ennek a fia volt Büri. A birkózásban Bartan-baatur fiait is túlszárnyalta, s Barkak büszke fiaihoz lehetett mérni Büri-bököt; a nép birkózóbajnoka úgy halt meg mégis, hogy Belgütej eltörte a gerincét.
(141) Ezután a tyúk-évben (1201) a kadaginok és a szaldzsiutok egyesültek. A kadaginok közül Baku-csorogi meg a többi kadagin, a szaldzsiutok közül Csirgidaj-baatur meg a többiek szövetségre léptek a dörbenekkel meg a tatárokkal. A dörbenek közül Kacsiun-beki meg a többiek, a tatárok közül az alcsi-tatár Dzsalin-buka meg a többiek, az ikireszek közül Tüge-maka meg a többiek, az onggiratok közül Dergek-emel és Alkuj, a korolaszok közül Csook-csakaan meg a többiek, a najmanoktól a gücsüüt-najman Bujruk kán, a merkitek közül oktoa-beki fia, Kutu, az ojratok közül Kuduka-beki, a tajcsiutok közül Tarkutaj-kiriltuk, Kodun-orcsang, Aucsu-baatur és más tajcsiutok: mindezek a törzsek az Alkuj-bulak forrásánál összegyűltek, hogy a Dzsadzsirat-nembeli Dzsamukát kánjukká tegyék. Levágtak egy csődört meg egy kancát, és esküvel pecsételték meg a szövetséget. Ezután elvonultak az Ergüne folyó mentén lefelé, s a sziget széles kiugrójánál, ott, ahol a Ken folyó az Ergünébe torkollik, Dzsamukát gür-ká rangra emelték. A gür-kává való választás után elhatározták, hogy megtámadják Dzsingisz kánt és Ong kánt. A hadbavonulást elhatározó megegyezésről azonban a korolasz Koridaj értesítette Dzsingisz kánt, aki akkor a Gürelgünél tartózkodott. Amint Dzsingisz kán megkapta a hírt, továbbította azt Ong kánhoz. Ahogy Ong kán megkapta a hírt, megindította a seregeit, és sietve meg is érkezett Dzsingisz kánhoz.
(142) Dzsingisz kán megvárta míg megérkezett Ong kán, akkor aztán közösen elhatározták, hogy együttes erővel Dzsamuka ellen vonulnak. Megindultak hát a Kerülen folyó mentén lefelé. Dzsingisz kán a sereg élén előre küldte Altant, Kucsart meg Daritajt, Ong kán pedig a sereg élére küldte Szenggümöt, Dzsaka-gambut és Bilge-bekit. Az előretolt csapatokból felderítőket küldtek még előrébb. Enegen-güjletünél létesítettek egy felderítő állomást, azon túl Csekcsernél létesítettek egy felderítő állomást, azon túl Csikurkunál létesítettek egy felderítő állomást. Mikor előretolt csapatainkkal Altan, Kucsar, Szenggüm meg a többiek megérkeztek Utkijába, elhatározták, hogy letáboroznak. Ebben a pillanatban azonban a Csikurkunál felállított felderítőktől egy ember érkezett futva azzal a hírrel, hogy itt az ellenség. Mikor megjött a hír, nem szálltak táborba, hanem tovább mentek az ellenség felé, hogy nyelvet fogjanak. Egymásra bukkanva fogtak is nyelveket. Mikor kihallgatták, kik ők, megtudták, hogy Dzsamuka előre kiküldött csapatai: a mongoloktól Aucsu-baatur, a najmanok közül Bujruk kán, a merkitek közül Toktoa-beki fia, Kutu és az ojratok közül Kuduka-beki. Ezek négyen mint Dzsamuka előretolt csapatai vonultak felénk. Előreküldött csapataink amazokhoz átkiáltoztak, addig kiáltoztak, míg besötétedett. Holnap majd megküzdünk egymással - mondván, mindegyikük visszahúzódott, a derékhadhoz csatlakozott, s ott töltötte az éjszakát.
(143) Másnap megindították a seregeket. Mikor egymás közelébe jutottak, Köitennél hadirendbe állottak. Amikor az egyes csapatrészeket előre-hátra átcsoportosították és elrendezték, kiderült, hogy az említett Bujruk kán meg Kuduka varázslattal esőt és vihart tud előidézni. Fel is idézték varázslattal az esőt meg a vihart, az azonban ellenük fordult, s a varázs-eső meg vihar rájuk zúdult. Ők maguk képtelenek voltak tovább haladni, s egyik kátyú után a másikba ragadtak. Nem kedvel bennünket az Ég - mondták, és ki merre látott, elment.
(144) A najman Bujruk kán otthagyta a többieket, s az Altaj déli oldalán az Uluk-tak felé vonult. A merkit Toktoa fia, Kutu a Szelenga felé indult. Az ojrat Kuduka-beki az erdőbe igyekezve Siszgisz felé vette útját. A tajcsiut Aucsu-baatur az Onon felé vonult. Dzsamuka az őt kánná választó népeket kirabolta, majd maga is megindult haza az Ergüne mentén lefelé. Miután így szétugrasztották őket, Ong kán az Ergüne mentén lefelé Dzsamuka üldözésére indult, Dzsingisz kán pedig az Onon irányában a tajcsiut Aucsu-baaturt vette üldözőbe. Aucsu-baatur, ahogy megérkezett népéhez, sebbel-lobbal tovább költöztette őket. Aucsu-baatur és Kodun-orcsang, a tajcsiutok az Onon túlsó partján Hüleüt-turasznál csatarendbe állították seregeiket, hogy megütközzenek. Csatarendben álltak, mikor Dzsingisz kán megérkezett. Megütköztek a tajcsiutokkal. Szüntelenül ide-oda hullámzott a csata, míg csak be nem sötétedett. Ekkor ugyanott a csatamezőn, egymással szemben töltötték az éjszakát. A nép, amely nagy sebbel-lobbal megjött, seregeivel együtt kerektáborba szállt, szintén ott töltötte az éjszakát.
(145) Ebben a csatában Dzsingisz kán megsebesült a nyakán, az ütőerénél. A vérzést elállítani nem lehetett, és ebben a szorongatott helyzetben meg kellett várni, míg lenyugszik a nap; ott helyben, szemben az ellenséggel letáboroztak hát. Az eldugult vért Dzselme szívta, száját már egészen összekente vérrel, de Dzselme nem kért mástól segítséget, hanem ott maradt a kán mellett, és vigyázott rá. Eltartott éjfélig, míg eldugult vérrel minduntalan tele lett a szája, s azt hol lenyelte, hol kiköpte. Mikor elmúlt éjfél, Dzsingisz kán belsejében megenyhült, s megszólalt: Egészen megalvadt a vér, megszomjaztam. Ekkor Dzselme süvegét, csizmáját, zekéjét, ruháját mind levetette, és egy szál nadrágban meztelen-csupaszon a szemben letáborozott ellenség közé futott. Odaát a kerektáborba szállt nép kocsijára fellépett, kancatejet keresett, de nem talált, mert azok siettükben kancáikat fejetlenül hagyták. Miután nem sikerült kancatejet találnia, az egyik kocsiról leemelt egy nagy vödör aludttejet, s a hátán elhozta. Útközben - sem menet, sem jövet - nem látta meg senki. Biztosan az Ég is óvta. Mikor elhozta az aludttejet a nagy vödörrel, akkor Dzselme még vizet is keresett. Azt is elhozta, összekeverte az aludttejjel, s odaadta a kánnak, hogy igyék. Háromszor szünetet tartva ivott is belőle a kán, majd így szólott: Belül szemeim megint megfényesedtek - szólt, nyújtózott egyet, majd felült. Már pirkadni kezdett, megvilágosodott az ég, s amint körülnézett, meglátta, hogy a hely körül, ahol feküdt, apró tócsákban áll az eldugult vér, amelyet Dzselme szívott, csak szívott, és kiköpdösött. Dzsingisz kán, mikor ezt meglátta, így szólt: Ez itt micsoda? Mi történt volna, ha egy kicsit messzebbre köpdöstél volna? Erre Dzselme így felelt: Amikor szorongatott helyzetben voltál, attól tartottam, hogyha eltávolodom, elszakítanak tőled. Siettemben lenyeltem, amit lenyeltem, kiköptem, amit kiköptem, izgalmamban még a hasamba is jutott belőle valamennyi. Dzsingisz kán erre így szólt: Mialatt ilyen állapotban itt feküdtem, meztelenül hogyan futhattál át? Ha elfogtak volna, nem mondtad-e volna meg, hogy én ilyen állapotban vagyok? Dzselme ezt felelte: Azt gondoltam, ha meztelenül megyek oda, és elfognak, akkor azt mondom nekik: át akartam hozzátok állni, de megtudták, elfogtak, és hogy megöljenek, ruhámat mind elszedték, csak a nadrágot nem vették le rólam; hirtelen elszabadultam, s hozzátok menekültem. Hitelt adtak volna nekem, elláttak volna ruhával, és gondjukba vettek volna. Én azonban lóra pattanva nemde egy szempillantás alatt megjöttem volna? Ezt gondoltam magamban, és hogy a szomjúságtól elgyötört kánom kívánságát időben teljesítsem, szemrebbenés nélkül így határoztam, s elmentem. Dzsingisz kán erre így szólt: Mit mondjak most? Régen, mikor a három merkit megjött, s háromszor megkerülte a Burkant, életemet akkor mentetted meg először. És most megint visszaadtad életemet, mikor az alvadt vért ajkaddal kiszíttad. Azután mikor gyötört a szomjúság, szemrebbenés nélkül az ellenség közé hatoltál, szomjamat oltottad, s visszahoztál az életbe. E három szolgálatodra mindig emlékezni fogok. Ezt mondta a kán.
(146) Mire teljesen kivilágosodott, a csapatok, melyek velük szemben táboroztak, az éjszaka leple alatt szerteszéledtek. Csak azok az emberek maradtak ott, akik kerektáborban táboroztak le; minthogy messzire nem juthattak volna, nem vonultak el táborhelyükről. Dzsingisz kán is felkerekedett éjszakai szálláshelyéről, hogy a menekülőket visszatérítse. Amint így menetelt, s a menekülő népet visszatérítette, az egyik hágón ott állott egy pirosruhás nő, és keserves hangon, sírva, zokogva szólította Temüdzsint. Maga Dzsingisz kán is meghallotta ezt, s odaküldött egy embert, tudja meg, kinek a felesége az az asszony, aki ennyire jajveszékel. Az ember odament hozzá kérdezősködni, ekkor az asszony ezt mondta: Szorkan-sira leánya vagyok, Kadaannak hívnak. Az uramat a katonák elfogták, és meg akarják ölni. Amikor uramat meg akarták ölni, kiáltoztam és zokogtam, hogy Temüdzsin mentse meg őt. Amint megjött az ember és elmondta e szavakat, Dzsingisz kán meghallgatta az üzenetet, s odalovagolt Kadaanhoz. Ahogy Dzsingisz kán odaért hozzá, leszállt a lováról, s megölelték egymást. Az urát katonáink már korábban megölték. Miután Dzsingisz kán azt a népet visszahozta, a nagy sereggel ugyanott letáborozott, Kadaant odahívta, s maga mellé ültette. Másnap reggel Szorkan-sira meg Dzsebe, a tajcsiut Tödöge emberei szintén megjöttek, Dzsingisz kán ekkor így szólt Szorkan-sirához:

Nyakra való súlyos fát
Nyomorultról leszedtétek,
Nyakra kötött kölöncöt
Nyomban földre vetettétek.

Apa, fiú, a ti érdemetek volt ez. Miért késtetek hát így meg? Szorkan-sira erre így válaszolt: Bensőmben már akkor bizalmat éreztem irántad. De hogy siethettem volna? Ha korábban sietve eljöttem volna, tajcsiut uraim hátrahagyott családom, vagyonom a földig perzselték volna. Ezt gondoltam, s nem siettem. De most megjöttünk, hogy kánunkhoz csatlakozzunk. Mikor szavait befejezte, helyeselt neki a kán.
(147) Dzsingisz kán azután ezt mondta: Amikor Köitennél hadirendbe állottunk, s ide-oda nyomakodva rendeztük sorainkat, a hegyoldalból egy nyíl repült ide, és harci paripámnak, a fehér pofájú, fekete sörényű, fekete farkú, hátán fekete csíkos fakó lovamnak eltörte első csigolyáját. Ki lőtte ezt a nyilat ide a hegyről? E szavakra így válaszolt Dzsebe: Én lőttem a hegyről. Ha most megölet a kán, tenyérnyi földön rohadok el, ha kegyelmet nyerek, a kán szolgálatában

Folyó mély vizét kiapasztom
Fényes követ szétmállasztom,

úgy vetem magamat előre érte;

Kész vagyok, ha kézzel int,
Kék követ ott szétzúzni,
Amikor mondja: rajta!
A fekete követ ekkor
Apróra morzsolom szét,

úgy vetem magamat előre érte. Dzsingisz kán erre így szólt. Ki egyszer ellenség volt, az az öldöklését, kártevését, de magát is titkolja, féket tesz nyelvére. Ez meg itt ni, öldöklését, kártevését nem rejti, sőt nyíltan megvallja. Érdemes vele barátságot kötni. Dzsirkoadaj volt a neve, de mivel nyilával fehér pofájú, fekete sörényű, fekete farkú, hátán fekete csíkos fakómnak eltörte első nyakcsigolyáját, Dzsebének nevezem el, hadd harcoljon nyíllal. Dzsebe legyen a neved, és szolgálj mellettem. Ezt mondta a kán. Ez a története annak, mint jött el Dzsebe a tajcsiutoktól, és mint lett belőle bajtárs.

ÖTÖDIK KÖNYV

Leszámolás a tajcsiutokkal. Tarkutaj-kiriltuk, a tajcsiutok főnöke megmenekül. A kereitek fejedelmének, Ong kánnak korábbi, viharos élettörténete. Leszámolnak a tatárokkal is: megsemmisítő csapást mérnek rájuk, a tatár foglyokat pedig kegyetlen küzdelem után kiirtják. A tatár Jeke-cseren két lányának a története. Ong kán hadjárata a merkitek ellen. Dzsingisz kán és Ong kán közös hadjárata a najmanok ellen: győzelmet aratnak felettük a Kisilbas tavánál. Kökszeü-szabrak, a najman vezér az elvonuló győztesek után veti magát. Mielőtt ütközetre kerülne a sor, az éjszaka leple alatt Ong kán és Dzsamuka cserbenhagyja Dzsingisz kánt, mire az is elvonul. Kökszeü-szabrak üldözőbe veszi Ong kánt, súlyos csapást mér rá: Szenggüm is csaknem fogságba esik. Ong kán kérésére Dzsingisz kán négy bajnoka segítségével kimenti őket szorongatott helyzetükből. Ong kán hálából esküvel fiává fogadja Dzsingisz kánt. Dzsingisz kán házassági terveit azonban elhárítják, és Szenggüm mesterkedései következtében elhidegül köztük a viszony. Később mégis házasság ürügyén akarják tőrbe csalni Dzsingisz kánt. Mikor ez nem sikerül, összeesküvést szőnek ellene, és rajtaütéssel akarják elfogni. Az összeesküvés hírével Jekecseren két csikósa Dzsingisz kánhoz vágtat.

(148) Dzsingisz kán ekkor kirabolta a tajcsiutokat, a Tajcsiut-nembeli férfiakat, Aucsu-baaturt, Koton-orcsangot, Kuduudart meg a többi tajcsiutot földig perzselte és írmagostól kiirtotta. Népüket azonban elhozta magával, s a telet Kuba-kajában töltötte el.
(149) A nicsügüt-baarinok közül való Sirgüetü apó fiaival, Alakkal és Najaával együtt elfogták a tajcsiutok főnökét, Tarkutaj-kiriltukot, aki az erdőben rejtőzött el, minthogy halálos ellenség volt. Tarkutaj lóra szállni nem tudott, kocsira ültették hát. Amikor Sirgüetü apó fiaival, Alakkal meg Najaával Tarkutaj-kiriltukot magával vitte, Tarkutaj-kiriltuk fiai és öccsei futva közeledtek feléjük, hogy visszaragadják őt. Ahogy Tarkutaj fiai és öccsei futni kezdtek feléjük, Sirgüetü apó felszállt a kocsira, lovaglóülésben ráült a felállni nem tudó Tarkutaj hátára, kihúzta kardját, és így szólt: jönnek a fiaid meg az öcséid, hogy visszaragadjanak téged. Ha nem is öllek meg, de mivel rád, kánomra kezemet emeltem, ha megölni is megöllek, mivel rád, kánomra kezemet emeltem, egyként akkor is megölnek engem. Minthogy így is, úgy is meg kell halnom, úgy halok meg, hogy magammal viszlek téged párnának. Erre lovaglóülésben rátelepedett, s kardjával éppen a torkát akarta elvágni, mikor Tarkutaj-kiriltuk harsányan öccseit, fiait szólítva ezt mondta: Sirgüetü meg akar engem ölni. Ha már megölt engem, és holt, élettelen tetememet elviszitek, mit kezdtek vele? Mielőtt megölne, forduljatok vissza gyorsan. Temüdzsin nem fog megölni engem. Temüdzsinért kiskorában elmentem, hogy elhozzam, és el is hoztam, mert

Olyan volt a szeme mint a tűz,
Orcája mint a napfény,

és mert gazdátlan szálláson, elhagyottan élt, és mert

Mint a harmadfű csikót is
Minduntalan tanítják,
Ilyenformán intettem,
Idomítottam őt én.

Még ha azt mondaná is, hogy megöl, biztosan nem tudna megölni. Most azt hallom:

Elméje
Elmélyül,
Szíve
Szépen nyílik.

Nem öl meg engemet Temüdzsin! Fiaim, öcséim forduljatok vissza gyorsan, nehogy Sirgüetü megöljön engem - kiáltozott jajveszékelve. Fiai és öccsei erre tanakodni kezdtek egymással. Azért jöttünk, hogy megmentsük apánk életét. Ha Sirgüetü már kioltotta apánk életét, mit kezdünk üres, élettelen testével. Mielőtt megölné, forduljunk vissza gyorsan; mondták és visszamentek. Alak meg Najaa, Sirgüetü apó fiai, akik érkeztükre eltávoztak, most visszajöttek. Apjuk megvárta, míg odaértek, akkor együtt tovább indultak. Amint mentek, útközben, ahogy odaértek Kutukul-nuuhoz, egyszer csak megszólalt Najaa: Ha mi ezzel a Tarkutajjal mint fogollyal megérkezünk, Dzsingisz kán azt fogja mondani rólunk: Itt jönnek azok, akik törvényes kánjukra kezet emeltek! Miféle bizalmat érdemelnek az ilyen emberek? Meg aztán hogy fognak velünk szövetségre lépni? A szövetségre méltatlan embereket, az olyan embereket, akik kezet emelnek törvényes kánjukra, le kell fejezni, talán le is vágják a fejünket. Jobb, ha Tarkutajt most szélnek eresztjük, csak magunk megyünk Dzsingisz kánhoz, és megmondjuk: Eljöttünk felajánlani szolgálatunkat. És mondjuk meg azt is, hogy elfogtuk Tarkutajt, vele jöttünk, de nem tudtuk elárulni törvényes kánunkat, s szemtől szembe hogyan okozhattuk volna halálát? Szabadon engedtük hát, és eljöttünk, hogy őszintén szolgáljunk téged. Najaa szavait apa és fiú egyaránt helyeselte. Tarkutaj-kiriltukot Kudukul-nuunál így szabadon engedték. Amikor Sirgüetü apó fiaival, Alakkal és Najaával megjött, elmondták, miért jöttek. Sirgüetü apó Dzsingisz kánhoz így szólt: Tarkutaj-kiriltukot elfogtuk, de mikor úton voltunk, azt gondoltuk, hogy akit törvényes kánunknak tisztelünk, hogy okozzuk annak halálát. Nem tudtuk elárulni, elengedtük hát, s eljöttünk, hogy téged szolgáljunk. Dzsingisz kán erre ezt válaszolta nekik: Ha úgy jöttetek volna ide, hogy kezet emeltetek volna kánotokra, Tarkutajra, akkor nektek, mint olyan embereknek, akik törvényes kánjukra kezet emeltek, ivadékostul lefejezés lett volna sorsotok. Helyes, hogy arra gondoltatok, törvényes kánotokat nem árulhatjátok el - szólt, és megjutalmazta Najaát.
(150) Ezután eljött a kereit Dzsaka-gambu Dzsingisz kánhoz, mikor az a terszütöknél tartózkodott, hogy csatlakozzék hozzá. Amikor eljött, minthogy a merkitek megjelentek harcolni, Dzsingisz kán és Dzsaka-gambu megütköztek velük, és visszaverték őket. Magával hozta ekkor a tümentübegeneket meg az olon-dongkajitokat, e szétszórt kereit népeket, és behódolt neki. A kereit Ong kán, az korábban, Jiszügej-baatur idejében, szép egyetértésben élt vele, és Jiszügej-baaturral testvérséget kötött. Íme, így történt a testvérségük megkötése. Ong kán az apjának, Kurcsakusz-bujruk kánnak meg akarta ölni az öccseit, ezért ezek nagybátyjukkal, Gür kánnal szövetkeztek, fellázadtak ellene, s beszorították Karaun-kabcsalba. Onnan száz emberrel kitört, és mikor Jiszügej kánhoz jött, az magához fogadta, saját seregét indította hadba, Gür kánt Kasin felé űzte, és Ong kánnak visszaadta népét. Ezért kötött hát vele testvérséget.
(151) Ezután Erke-kara, Ong kán öccse, mikor tulajdon bátyja, Ong kán meg akarta ölni, elmenekült, és behódolt a najman Inancsa kánnak. Inancsa kán útnak indította seregeit, erre Ong kán három város mellett elhaladva a kara-kitat Gür kánhoz menekült. Azután elszakadt tőle, s elhaladva az ujgurok és tangutok városai mellett, fogott magának öt kecskét, azok tejével táplálkozott, tevéből csapolt vér volt az itala. Mikor nagy nélkülözések közepette így megérkezett Güszeür-naur tavához, Dzsingisz kán elküldte hozzá követeit, Takaj-baaturt és Szükegej-dzseünt, tartva magát a testvérséghez, melyet korábban Jiszügejjel kötött. Dzsingisz kán pedig a Kerülen forrásától személyesen sietett elébe. Mivel kiéhezve, csontig soványodva jött meg Ong kán, külön szolgáltatást vetett ki számára, befogadta őt a kerektáborba és mindennel ellátta. Ezen a télen sorjában felszedelőzködtek, és Dzsingisz kán a telet Kuba-kajában töltötte el.
(152) Ekkor Ong kán öccsei és nemesurai ezt beszélték egymás között: Bátyánknak, a kánnak gyalázatos a jelleme, rothadt a mája belsejében, úgy is viselkedik. Testvéreit meggyilkolta. Megadta magát a kara-kidatoknak, és szenvedést hozott a népre. Most mit tegyünk vele? Ha meggondoljuk, mi is volt régen, hát mikor hétéves volt, a merkit nép elrabolta, és fekete-tarka bakkecske dakuban a Szelenga menti Buura pusztában a merkiteknél a mozsárban törés volt a dolga. Apja, Kurcsakusz-bujruk kán a merkit népet megrohanta, és kiszabadította a fiát. De amint megjött, tizenhárom éves korában, a tatár Adzsaj kán anyjával együtt megint elrabolta, és tevéit őriztette vele. Így élt ott, egyszer azután Adzsaj kán juhászát is magával hozva, visszaszökött. Ezután a najmanoktól féltében elmenekült, s a szartaulok földjén, a Csuj folyó mellett élő kara-kidat Gür kánhoz ment. Itt egy év sem telt belé, ismét elrugaszkodott, tovább vonult, s végigvándorolta az ujgurok meg a tangutok földjét. Vándorlása során nagy nyomorba jutott, fogott hát magának öt kecskét, azokat fejte, s tejükkel táplálkozott, tevéből csapolt vér volt az itala. Egy szál fekete sörényű, fekete farkú, hátán csíkos, fakó, vak lovával ínségében fiához, Temüdzsinhez jött, az külön szolgáltatást vetett ki számára, s mindennel ellátta. Most pedig megfeledkezik arról, hogyan bánt vele fia, Temüdzsin, úgy viselkedik, hogy büdös a máj a belsejében. Mit tegyünk hát? Amit így maguk közt tanakodtak, Altun-asuk mind besúgta Ong kánnak. Altun-asuk ezt mondta: Igaz, én is csatlakoztam az összeesküvéshez, de téged, kánomat mégsem tudtalak elárulni. Erre Ong kán az összeesküvőket, El-kuturt, Kulbarit, Alin-tajsit, továbbá öccseit, nemesuraikat elfogatta. Öccsei közül Dzsaka-gambu elmenekült, és a najmanokhoz ment át. A többieket bilincsbe verve behozatta a jurtába, és így szólt hozzájuk Ong kán: Miben állapodtunk meg, amikor az ujgurok és a tangutok földjén jártunk? Mit tartsak az olyan emberekről, amilyenek ti vagytok? Szólt, levetette róluk a bilincset, és szemen köpte őket. Miután a kán leköpte őket, akik a jurtában voltak, mind felálltak, és leköpték őket.
(153) A telet áttelelve, a kutya-év (1202) őszén Dzsingisz kán a csakan-tatárok, az alcsi-tatárok és az arukaj-tatárok ellen Dalan-nemürgesznél csatasorba állott. Mielőtt harcra került volna a sor, Dzsingisz kán mindenkivel közölte a következő utasítást: Ha legyőzzük az ellenséget, nem állunk meg a zsákmánynál. Ha a győzelem végleges, úgyis miénk a zsákmány, és megosztozunk majd rajta. Ha az ellenség visszavonulásra kényszerítene bennünket, amint elérünk támadásunk kiinduló pontjára, visszafordulunk. Aki az eredeti támadási ponton nem fordul vissza, azt lefejeztetjük. Ezt az intézkedést adta ki valamennyiüknek. Dalan-nemürgesznél megütköztek, és a tatárokat visszavonulásra kényszerítették. Legyőzték őket, s amikor népükkel Ulkuj-silügeldzsitnél egyesülni kényszerültek, kirabolták őket. A csakan-tatár, alcsi-tatár, dutaut-tatár és az arukaj-tatár előkelőit, népét itt megsemmisítették. A kiadott utasítás szavait, melyben mindannyian megegyeztek, nem tartotta meg Altan, Kucsar és Daritaj, hanem megálltak a zsákmánynál. Ezért Dzsingisz kán Dzsebét meg Kubilajt elküldte hozzájuk, a zsákmányolt nyájat, valamint minden egyebet, amihez hozzájutottak, elvette tőlük.
(154) A tatárokat hatalmába kerítette, és teljesen kirabolta őket. Ekkor, hogy eldöntsék, mit tegyenek a néppel, Dzsingisz kán nemzetségével egy jurtába gyűlt össze nagy tanácskozásra. A tanácskozás során megállapodtak abban, hogy - mivel a tatár nép ősidők óta nagyapáinkat, apáinkat gyilkolta - nagyapáink, apáink bosszúját megbosszuljuk, sérelmüket megtoroljuk, s a tengelyszöghöz mérve egy szálig kiirtjuk és elpusztítjuk őket. Akik megmaradnak, azokat rabszolgasorba taszítjuk, kit ide, kit oda, magunk közt szétosztjuk őket. A tanácskozás végeztével, mikor kimentek a jurtából, a tatár Jeke-cseren megkérdezte Belgütejtől, mit végeztek. Belgütej erre azt mondta: Abban állapodtunk meg, hogy mindnyájatokat a tengelyszeghez állítunk és lemészárolunk. Belgütej e kijelentéséről Jeke-cseren értesítette tatárjait, akik erre elsáncolták magukat. Amikor a magukat eltorlaszoló tatárokra katonáink rávetették magukat, nagy veszteségeket szenvedtek. A magukat eltorlaszolt tatárokat végül is nagy kínnal megadásra kényszerítve megtörték, és a tengelyszeghez állítva le akarták őket mészárolni. A tatárok azonban abban egyeztek meg, hogy minden ember kést rejt ruhája ujjába, s úgy hal meg, hogy párnát visz magával a halálba. A mieink ezúttal is súlyos veszteséget szenvedtek. Végül is a tatárokat a tengelyszeghez állították, és teljesen kiirtották. Ekkor Dzsingisz kán így szólt: Mivel Belgütej kibeszélte a nemzetségünkkel tartott nagy tanácskozás határozatait, csapataink súlyos veszteséget szenvedtek. Ezentúl a nagy tanácskozásokra Belgütejnek nem szabad belépnie. Amíg a tanácskozás tart, a kívüllevőknek tartson törvényt. Törvényt tartva ítélkezzék azok felett, akik veszekedésben, tolvajlásban vagy csalásban vétkeztek. Miután befejeztük a tanácskozást, és megittuk az áldomást, Belgütej és Daaritaj akkor beléphetnek hozzánk. Így rendelkezett.
(155) Ekkor a tatár Jeke-cseren leányát, Jiszügen-katunt Dzsingisz kán megtartotta magának. A nászéjszakán Jiszügen-kadun így szólt: Ha a kagán oly kegyes hozzám, és emberszámba vesz, s értéknek tekint engem, akkor törődni fog velem. De van nekem egy nővérem, idősebb nálam, Jiszüj a neve. Különb, mint én vagyok, s jobban illik fejedelmi férfihez. Nemrég ment férjhez. Most ebben a felfordulásban elkeveredett valahová. Erre Dzsingisz kán így szólt: Ha nővéred nálad is szebb, megkerestetem. Ha nővéred megjönne, átengednéd-e neki helyedet? Jiszügen-kadun erre így válaszolt: Ha a kagán olyan kegyes, mihelyt meglátom nővéremet, átengedem neki helyemet. Erre Dzsingisz kán kiadta a parancsot, hogy kerestessék meg. Katonáink rá is akadtak, amint az erdőben bujkált ifjú férjével, akihez hozzáadták. Férje elmenekült, őt pedig elhozták ide. Amikor Jiszügen-katun meglátta nővérét, korábbi ígéretét beváltva felállt, leültette arra a helyre, ahol ő ült, maga pedig lejjebb foglalt helyet. Mivel Jiszüj-kadun csakugyan olyan szép volt, amilyennek Jiszügen-katun mondotta, Dzsingisz kán belészeretett, elvette, és feleségei sorába iktatta.
(156) A tatár nép teljes megsemmisítése után egy napon Dzsingisz kán kint ült, és másokkal együtt iddogált. Amint Jiszüj-kadun és Jiszügen-kadun között ott ült és iddogált, Jiszüj-kadun egyszer csak nagyot sóhajtott. Dzsingisz kán erre gondolt valamit magában, oda hívatta Boorcsut, Mukalit s más nemesurakat, és így szólt: Az itt összegyűjtött embereket mind állítsátok fel törzsek szerint külön-külön. Aki nincs a saját törzsével, azt állítsátok külön. Így rendelkezett. Amikor törzsek szerint külön-külön felállították az embereket, egy fiatal, jóképű legény a törzseken kívül, egyedül állt. Mikor megkérdezték, kicsoda, ezt válaszolta: Én vagyok a vő, akihez a tatár Jeke-cseren Jiszüj nevű lányát adták. Amikor rajtunk ütött az ellenség, megijedtem, és elmenekültem. Most aztán előjöttem, mert megnyugodtam, s elindultam. A sok ember között ugyan hogy ismernének fel? E szavakat jelentették Dzsingisz kánnak, mire az így szólt: Ellenség volt, csavargó tolvaj lett belőle, most meg kémkedni jött ide. Az ilyeneket a tengelyszeghez kell állítani. Mit késlekedtek? Pusztuljon a szemem elől! Erre nyomban le is vágták a fejét.
(157) Ugyanebben a kutya-évben, mikor Dzsingisz kán a tatár nép ellen vonult, Ong kán megtámadta a merkit népet, és Toktoa-bekit a Barkudzsin medence felé űzte, Toktoa legidősebb fiát, Gögüsz-bekit pedig megölte, Toktoa lányait, Kutuktajt és Csaalunt, valamint feleségeit elrabolta, fiait, Kutut meg Csilaunt népükkel együtt elfogta. A zsákmányból Dzsingisz kánnak nem adott semmit.
(158) Ezután Dzsingisz kán és Ong kán a najmanok gücsügüt nemzetségéből való Bujruk kánja ellen vonult, aki akkor az Uluk-tak menti Szokok vize mellett tartózkodott. Mikor odaérkeztek, Bujruk kán már nem tudta csapatait hadirendbe állítani, ezért átkelt az Altajon, és elvonult. Ahogy Bujruk kánt a Szokok vizétől az Altajon keresztül a Kum-singgir melletti Ürünggü mentén lefelé üldözték, egyszer csak megjelent felderítőként az ő részéről egy Jedi-tubluk nevezetű nemesúr. Felderítőink üldözőbe vették, mire az eliramodott a hegyen fölfelé, közben azonban nyeregtartó szíja elszakadt, és ő fogságba esett. Az üldözést tovább folytatták az Ürünggü mentén lefelé. Kisil-bas tavánál utol is érték őket, itt Bujruk kánra döntő csapást mértek.
(159) Ezután Dzsingisz kán és Ong kán hazafelé tartottak. Ezalatt a najman bajnok, Kökszeü-szabrak Bajidarak-belcsirnél hadirendbe szedte seregeit, azzal a szándékkal, hogy megütközzék velük. Dzsingisz kán és Ong kán szintén hadirendbe szedték seregeiket, hogy harcba bocsátkozzanak. Mire azonban odaértek, beállt a sötétség. Harcirendben éjszakai pihenésre vonultak azzal, hogy másnap majd megütköznek. Ekkor Ong kán táborában tábortüzeket gyújtottak, s az éjszaka leple alatt felfelé a Kara-szeül mentén elvonult.
(160) Ekkor Dzsamuka Ong kánnal együtt szintén elvonult. Menet közben Ong kánhoz így szólt Dzsamuka: Az én Temüdzsin andám régóta követküldő viszonyban van a najmanokkal, most nem is jött velünk. Kán, kán, egy helyben megülni szerető pacsirta vagyok én, és vándorpacsirta az én andám. Bizonyosan azért ment a najmanokhoz, mert meg akar nekik hódolni; ezért maradt hátra. Dzsamuka szavára így szólt az Ubcsik-nembeli Gürin-baatur: Hízelgésből hogyan rágalmazhatja meg valaki becsületes testvérét?
(161) Dzsingisz kán változatlanul ott töltötte az éjszakát, hogy majd megütközzék. Másnap reggel azonban, amint a hajnali derengésben átnézett Ong kán állásaira, üres volt minden. Hát ezek halotti áldozatnak szántak bennünket! Mondotta Dzsingisz kán, és ezután ő is elvonult. Átkelt az Eder-Altaj völgyszorosán, s ugyanebben az irányban vonult tovább, majd a Szaari-pusztában táborozott le. Ezután Dzsingisz kán és Kaszar tisztába jöttek a najmanok szándékaival, többé nem is sorolták őket embereik közé.
(162) Kökszeü-szabrak üldözőbe vette Ong kánt, s Szenggüm családját, népével együtt, elrabolta, és magával vitte Ong kán Telegetü-amaszarban tartózkodó fele népét és nyáját is, majd hazatért. A hadivállalkozás alkalmával jelen voltak a merkit Toktoa fiai, Kutu meg Csilaun is, de azok népüket magukkal vitték, Ong kánt otthagyták, s a Szelenga mellett lefelé elvonultak, hogy apjukhoz csatlakozzanak.
(163) Miután Kökszeü-szabrak kirabolta Ong kánt, a kán követeket küldött Dzsingisz kánhoz. A követek útján ezt üzente: A najmanok elrabolták népemet, feleségemet, gyermekemet, arra kérlek téged, fiam, küldd el nekem négy bajnokodat, és mentsd meg nekem népemet. Dzsingisz kán erre hadirendbe szedte seregét, s elküldte négy bajnokát: Boorcsut, Mukalit, Borokult és Csilaun-baaturt. Mielőtt a négy bajnok megérkezett volna, Szenggüm Hulaan-kutnál harcba akart bocsátkozni az ellenséggel, lova azonban tomporán megsebesült, és Szenggüm azon a ponton volt, hogy fogságba esik. A négy bajnok éppen ekkor ért oda, megmentették őt, népét, családját mind kiszabadították. Ekkor Ong kán így szólt: Régen a te jó apád népemet, mely ugyanígy tönkrement, visszaszerezte nekem. Most az én fiam elküldte négy bajnokát, tönkrement népemet megint visszaszerezte nékem. Az Ég és Föld védőszelleme a tanúm, hogy ezt meghálálom.
(164) Ong kán még ezt mondta: Jiszügej-baatur, esküvel fogadott testvérem elveszett népemet egyszer már visszaszerezte nékem; Temüdzsin fiam elveszett népemet megint visszaszerezte nékem. Amikor az apa és fiú szétszéledt népemet újra összeszedték, hát kinek a kedvéért fáradtak, hogy összeszedjék:

Megöregedtem biz én,
Megyek már, nemsokára,
Magas hegynek csúcsára.
Már én bizony megvénhedtem,
Majd ha felhágok egyszer
Magas szent hegy ormára,
Ki fogja az én népemet
Kormányozni akkor?

Öcséim képességek nélkül valók. Egyetlen fiam van, Szenggüm, de ő mintha nem is volna. Temüdzsin fiamat Szenggüm bátyjává teszem, két fiam lesz, és akkor megnyugszom majd. Ong kán Dzsingisz kánnal együtt megjelent a Tola mellett a fekete erdőben, ott egymást apává-fiúvá fogadták. Az apává-fiúvá fogadással így állt a dolog. Régen Jiszügej kán atyával Ong kán testvérségre lépett, ennek alapján ő már apának számított. Ez volt hát alapja, hogy most egymást apává-fiúvá fogadták. Akkor különösen megfogadták:

Ellenség hadára rontva,
Egy szívvel-lélekkel
Egymás mellett harcolunk;
Erdei vadra törve,
Egy szívvel-lélekkel
Együtt vadászunk.

Dzsingisz kán és Ong kán még ebben is megállapodtak:

Mérges kígyó uszíthat,
Mégsem esünk egymásnak.
Szájjal-foggal ha szólunk,
Szót értünk mi egymás közt.
Undok méregfogas kígyó
Uszít minket sziszegve,
Utált szavát megvetjük,
Szájjal-nyelvvel ha szólunk,
Szívünk egymást megérti.

Ezt megfogadták, és barátságra léptek egymással.
(165) Ha barátság, hát legyen kétszeres barátság, gondolta Dzsingisz kán, és Dzsöcsi számára megkérte Szenggüm húgát, Csaur-bekit, ugyanakkor cserébe felajánlotta Szenggüm fia, Tuszaka számára a mi Kodzsin-bekinket. Szenggüm ekkor azonban dölyfösen így szólt: Ha valaki közülünk hozzájuk menne, az ajtószegletben állva szüntelen a főhelyre nézne. Ha valaki közülük hozzánk jönne, a főhelyen ülve is az ajtószegletet szemlélné. Lenézve bennünket dölyfösen így beszélt. Csaur-bekit nem adta, ellenkezőleg, igen haragudott. E szavakra Dzsingisz kán Ong kántól és Nilka-szenggümtől szívében elhidegedett.
(166) Az elhidegedésről tudomást szerzett Dzsamuka, és a disznó-év (1203) tavaszán Dzsamuka, Altan, Kucsar, Kardakidaj, Ebügedzsin, Nojakin, Tooril a Szügeen-nemzetségből, Kacsiun-beki, ezek mindnyájan egy véleményre jutva felkerekedtek, s elmentek Nilka-szenggümhöz, aki ekkor a Dzsedzseer-ündür északi oldalán, a Berke-eleten tanyázott. Dzsamuka így áskálódott: Temüdzsin, az én andám állandóan híreket és követeket küld a najman Tajang kánhoz. Szája folyvást apáról-fiúról beszél, magatartása azonban egészen más. Hisztek-e neki? Ha váratlanul nem üttök rajta, mi lesz veletek? Ha Temüdzsin anda ellen mentek, én majd oldalba kapom őt. Altan és Kucsar erre így szólt. Mi meg neked Höelün fiai közül

Bátyjával elbánunk,
Öccsét örökre elűzzük.

Ebügedzsin, Nojakin és Kardaat ezt mondta: Kedvedért

Kezét kezéhez kötözzük,
Lábát lábához láncoljuk.

Tooril pedig így szólt: a legjobb, ha odamegyünk, és elvisszük Temüdzsin népét. Ha elvesszük népét, nép nélkül mihez kezdenek ezek! Kacsiun-beki ezt mondta: Nilka-szenggüm, te fiú, ahová csak gondolod, veled megyünk:

Magasnak csúcsára,
Mélynek fenekére.

(167) Mindenben megállapodtak, és ekkor Nilka-szenggüm a megállapodásról Szajkan-tödöen útján értesítette apját, Ong kánt. Miután elmondták Ong kánnak az üzenetet, az így szólt: Hogyan gondolhattok ilyesmire fiammal, Temüdzsinnel szemben? Eddig ő volt a támaszunk. Ha most fiam ellen ily gonoszat forralunk, megver bennünket az isten. Dzsamuka összevissza beszél, mindig azt mondja: nemde-ugyebár? Így üzente meg, hogy nem tetszik neki a dolog. De Szenggüm üzenetet küldött újból: Ha egyszer olyan ember beszél, akinek szája van, nyelve van, miért nem hiszel neki? Még kétszer-háromszor üzent, de semmire sem ment, akkor személyesen ment oda, és ezt mondta: Bár még életben, jó erőben vagy, már nem vesz bennünket semmibe. Valóban, ha majd te, az ő apja, a kán,

Fehértől fuldokolsz,
Feketétől haldokolsz,

vajon engedi-e akkor, hogy mi kormányozzuk a népedet, amelyet oly nagy fáradsággal és oly nagy számban gyűjtött össze az apád, Kurcsakusz-bujruk kán? Kinek és hogyan hagyja majd kormányozni? Ong kán erre így szólt: Gyermekemet, fiamat hogy taszítsam el? Eddig támaszunk volt, illik-e most gonoszat forralni ellene. Megver érte bennünket az isten. E szavakra fia, Nilka-szenggüm megharagudott, bevágta az ajtót, és elment. De aztán megsajnálta Ong kán a fiát, Szenggümöt rosszkedvéért, visszahívatta, és így szólt: Hát csakugyan kegyelni fog bennünket az Ég? Mivelhogy én fiamat elárulni nem tudom, csináljatok, amit akartok, a ti dolgotok.
(168) Erre Szenggüm így szólt: Ezek megkérték a mi Csaur-bekink kezét, most hívjátok meg eljegyzési lakomára. Kitűzzük a napot, idehívatjuk, és itt majd elfogjuk őt. Ezt javasolta, és ebben meg is állapodtak. Megüzenték hát: Odaadjuk Csaur-bekit, gyertek az eljegyzési lakomára! A meghívásra Dzsingisz kán el is indult tíz emberével. Útközben betért éjszakára Mönglik atya jurtájába. Ekkor így szólt Mönglik atya: Amikor megkértük Csaur-bekit, ugyanezek az emberek lefitymáltak bennünket, és nem adták. Hogy van az, hogy most, ezzel ellenkezően, eljegyzési lakomára hívtak? Ezek a hencegő emberek miért hívnak, és miért mondják korábbi szavukkal ellenkezőleg, hogy odaadják a lányt? Ez olyan megbízhatatlan nemde-ugyebár észjárás. Fiú, körültekintéssel járj el. Ürügyül üzend meg, hogy itt a tavasz, méneseink soványak, előbb fel kell hizlalnunk őket. Ne menj oda, Bukatajt és Kiratajt küldd az eljegyzési lakomára. Dzsingisz kán Mönglik atya jurtájából hazatért. Mikor megjött Bukataj meg Kirataj, Szenggümék így beszéltek egymás között: rájöttek tervünkre, de holnap reggel bekerítjük és elfogjuk őt.
(169) A megállapodást, hogy Dzsingisz kánt bekerítik és elfogják, Altan öccse, Jeke-cseren hazatérve elbeszélte: Megállapodtunk, hogy holnap reggel elfogjuk Temüdzsint. Ha valaki szavaimat hírül vinné Temüdzsinnek, mily nagy volna jutalma! Amikor így beszélt, megszólalt felesége, Alak-it: Micsoda ostobaságokat beszélsz össze! Embereink közül valaki még komolyan vehetné! Amint így beszélgettek, csikósa, Badaj behozta a tejet, és meghallotta ezt a beszédet, majd visszament. Badaj miután kiment, csikós barátjának, Kisliknek elmondta, mit beszélt Cseren. Kislik erre így szólt: Én is odamegyek, megtudom, miről is van szó. Szólt, és odament a jurtához. Cseren fia, Narin-keen kint ült, nyílhegyeit köszörülgette, közben ezt mondta: Miről beszéltünk az imént? Ki kellene érte tépni a nyelvünket. Most már kinek tehetünk féket a nyelvére? Ezt mondta Narin-keen, és még odaszólt csikósának, Kisliknek: Fogd meg, és hozd ide a Merkidej fehér lovat meg a Fehér pofájú pejkót. Kösd meg őket, az éjszaka korán ellovagolunk. Kislik elment, és ezt mondta Badajnak: Ellenőriztem, amit az előbb mondtál. Igaz. Most ketten elmegyünk, megvisszük Temüdzsinnek a hírt - állapodtak meg. Befogták a Merkidej fehér lovat meg a Fehér pofájú pejkót, és megkötötték. Még az este kunyhójukban megölték egyik bárányukat, ágyuk deszkájánál megsütötték. Felpattantak a felnyergelve megkötött Merkidej fehér lóra meg a Fehér pofájú pejkóra, és elindultak az éjszakában. Az éj folyamán megérkeztek Dzsingisz kánhoz. A jurta mögött beszélni kezdett Badaj és Kislik. Amit Jeke-cseren mondott, amit Naarin-keen nyílhegyeit köszörülve, ültében mondott, meg azt, hogy a Merkidej fehér lovat és a Fehér pofájú pejkót fogd meg és kösd meg, mind-mind elbeszélték neki. Aztán még ezt mondta Badaj és Kislik: Ha Dzsingisz kán olyan kegyes, nincs helye késedelemnek: abban állapodtak meg, hogy bekerítenek és elfognak téged.

HATODIK KÖNYV

Dzsingisz kán elmenekül embereivel. Ong kán Dzsamukával üldözőbe veszi őket. Dzsamuka kétszínű játékkal Dzsingisz kán ellen uszítja Ong kánt, ugyanakkor titokban értesíti Dzsingisz kánt a készülő támadásról. Az ütközet a Kalakaldzsit pusztában zajlik le: mindkét fél komoly veszteséget szenved, s visszavonul. Dzsingisz kán Dalan-nemürgesznél megvárja sebesült híveit, majd folytatja útját a Kalka mentén, s az onggiratok meghódítása után a Töngge patak közelében tábort ver. Innen követei útján drámai üzeneteket küld ellenfeleihez, elsősorban Ong kánhoz, aki esküvel fogadkozik és ígér hűséget. Hasonló üzenetek Dzsamukához, Altanhoz, Kucsarhoz, Toorilhoz és Szenggümhöz. Szenggüm kihívó válaszára Dzsingisz kán tovább indul, és Baldzsuna tavánál száll táborba. Ide érkezik Dzsingisz kán testvére, Kaszar is, aki Ong kántól szökött meg. Kölcsönös követküldés után Dzsingisz kán seregeivel rajtaüt a mit sem sejtő kereiteken, akik hosszú, véres küzdelem után megsemmisítő vereséget szenvednek. Ong kánnak és Szenggümnek a nagy kavarodásban sikerül elmenekülnie.

(170) Miután Dzsingisz kán meghallgatta, amit mondtak, hitelt adott Badaj és Kislik szavának, s még az éjszaka értesítette közelében tartózkodó bizalmas embereit. Hogy könnyítsenek magukon, otthagyták holmijukat, és az éjszaka folyamán elmenekültek. A Mau-ündür északi oldalán vonultak végig. A Mau-ündür északi oldalán utóvédnek megtette az Urjangkaj-nembeli Dzselme-koát, akiben megbízott, maga mögött felderítőket hagyott hátra, és őröket állított, s úgy vonult tovább. Így menetelt hát tovább. Másnap délben - hogy megvárja, míg alkonyodni kezd - a Kalakaldzsit homokpusztára érve megálltak enni és pihenni. Míg ettek és pihentek, Alcsidaj paripáinak őrzői, Csigidej és Jadir elmentek, egyik a másik után, hogy paripáikat a zöldben legeltessék. Ekkor meglátták a port, amelyet hátul, a Mau-ündör déli oldalán, a Hulaan-burkat előtt elvonuló ellenség vert fel. Itt az ellenség - mondották, és paripáikat maguk előtt hajtva visszajöttek. A hírre, hogy itt az ellenség, odanéztek, és látták, hogy a Mau-ündür déli oldalán és Hulaan-burkat előtt elvonulva csak verik fel a port. Ez Ong kán! Üldözőbe vett bennünket, most itt jön. Dzsingisz kán, amint észrevette a port, összefogatta a lovakat, felmálháztak és elvágtattak. Ha ezt akkor nem veszik észre, úgy lepték volna meg őket, hogy mit sem sejtenek. Amint így közeledtek, Dzsamuka Ong kán mellett haladt. Ong kán megkérdezte ekkor Dzsamukát: Temüdzsin fiamnál kik azok, akik értenek a harchoz? Dzsamuka a kérdésre így válaszolt. Hát itt vannak az uruutok meg a mangkutok, az ő népe. Ezek az emberek jól harcolnak aztán:

Ha ellenséget bekerítnek,
Hadsoruk mind egyenes marad.
Robogva ha hátrálnak,
Rendjeik rendezettek.

Gyermekkortól kezdve kardhoz, lándzsához szokott emberek ezek. Fekete és tarka jakfarkas zászlaik vannak. Ezektől az emberektől bizony óvakodni kell. E szavakra Ong kán így válaszolt: Hát ha így van, akkor dzsirgin vitézeink közül Kadakot állítjuk velük szembe, és dzsirgin vitézeinket vetjük be ellenük. A dzsirginek megerősítésére a tümen-tübegenek közül Acsik-sirunt vetjük be, a tübegenek megerősítésére Ong kán ezer nappali testőrének az élén Koril-silemün-tajsi támadjon. Az ezer nappali testőr megerősítésére a derékhaddal mi indulunk majd támadásra. Ong kán még ezt mondta: Dzsamuka öcsém, te vezesd hadba a seregünket. Erre Dzsamuka félrevonult, s bajtársaihoz így szólt: Ong kán azt mondja, vegyem át serege parancsnokságát. De én sohasem voltam képes harcolni az anda ellen. Hogy most én legyek a sereg parancsnoka, ez annyit jelent, hogy Ong kán nálam alábbvaló. Alkalmi barát! Hírt küldök az andának, legyen az anda résen. Dzsamuka titokban megküldte a hírt Dzsingisz kánnak, s ezt üzente: Ong kán megkérdezte tőlem, Temüdzsin fiánál kik azok, akik értenek a harchoz. A kérdésre ezt válaszoltam: az uruutok meg a mangkutok járnak az élen. Szavaimra - dzsirginjeiket tartva a legtöbbre - őket állították a csatarend élére. A dzsirginek megerősítésére a tümen-tübegenek közül Acsik-sirunt jelölték ki. A töbegenek megerősítésére az olon-dongkajitokat jelölték ki. JA dongkajitok megerősítésére Ong kán ezer testőrének a parancsnokát, Kori-silemün-tajsit jelölték ki, végül pedig abban állapodtak meg, hogy az ő megerősítésére Ong kán derékhadával áll fel harci felkészültségben. Ong kán még ezt mondta: Dzsamuka öcsém, te vezesd harcba a sereget. Ezt a megbízást adta nekem. Hogy tudnának seregükkel veled szembeszállni? Ebből is kiviláglik: csak alkalmi barát ő! Én régebben sohasem voltam képes harcolni az anda ellen, de Ong kán nálam alábbvaló. Anda, ne félj, légy résen! Ezt üzente.
(171) Amikor megjött a hír, így szólt Dzsingisz kán: Dzsürcsedej bátya, az uruutok közül, mit szólsz hozzá: téged teszlek seregeim élére. Mielőtt Dzsürcsedej szóra nyithatta volna száját, megszólalt Kujildar-szecsen a mangkutok közül: Én akarok harcolni az anda előtt. Később, mikor majd árva fiaimat gyámolítani kell, az andának legyen rájuk gondja. Dzsürcsedej erre így szólt: Dzsingisz kán előtt hadd harcoljunk az élen mi, uruutok és mangkutok. Erre Dzsürcsedej és Kujildar uruutjaikkal és mangkutjaikkal Dzsingisz kán előtt csatarendbe álltak. Amint csatarendbe álltak, megérkezett az ellenség is, a dzsirginekkel az élen. Ahogy megjöttek, az uruutok meg a mangkutok nyomban rájuk vetették magukat, és legyőzték a dzsirgineket. Amikor győztesen tovább nyomultak, rájuk támadt a tümen-tübegenek közül való Acsik-sirun. A támadás során Acsik-sirun átszúrta Kujildart, a lováról a földre taszította. A mangkutok erre visszafordultak, és körülvették Kujildart. Dzsürcsedej uruutjaival támadásra indult, és leverte a tümen-tübegeneket. Amikor győztesen tovább vonultak, az olon-dongkajitok támadtak rájuk. Dzsürcsedej az olon-dongkajitokat is legyőzte. Amikor győztesen tovább hatoltak, rájuk támadt Kori-silemün-tajsi az ezer nappali testőrrel. Dzsürcsedej Kori-silemün-tajsit is visszaszorította. Győztesen megint tovább indultak, ekkor - Ong kán engedélye nélkül - rájuk akart támadni Szenggüm, de kifestett arcát átlőtték; Szenggüm nyomban a földre zuhant. Amikor Szenggümöt a földre taszították, a kereitek megfordultak, s mindnyájan Szenggüm köré gyűltek. Legyőzték hát őket, és amikor a lenyugvó nap a domb tetejét súrolta, a mieink visszajöttek. Kujildart, aki sebesülten a földre zuhant, magukhoz vették, és úgy indultak meg visszafelé. Dzsingisz kán eltávozott a helyről, ahol a mieink Ong kánnal megütköztek; este felszedelőzködött, s egy távolabbi helyen szállt meg éjszakára.
(172) Az éjszakát készenlétben töltötték el; megvárták, míg kivilágosodik, ekkor számba vették, megvan-e mindenki: Öködej, Borokul és Boorcsu hiányoztak. Dzsingisz kán ekkor így szólt: Boorcsu és Borokul, ez a két megbízható ember Öködejjel maradt. Akár élnek, akár meghaltak, semmiképpen sem hagyták egymást cserben. A mieink lovuk kantárszárával kezükben töltötték az éjszakát. Dzsingisz kán így szólt hozzájuk: Ha utánunk jön az ellenség, harcba szállunk vele. És csakugyan: hadirendbe álltak, s vártak. Amikor kivilágosodott, arra lettek figyelmesek, hogy közeledik valaki feléjük. Amint közelükbe ért, felismerték, hát Boorcsu volt. Megvárták, míg odaért Boorcsu, s ekkor így szólt Dzsingisz kán: Áldott legyen az örökkévaló Ég! - szólt, és mellét öklével verdeste. Boorcsu erre így szólt: A támadáskor lovamat kilőtték alólam, s az a földre zuhant, én meg gyalogszerrel futottam tovább. Ekkor történt éppen, hogy a kereitek megfordultak, és körülállták Szenggümöt. Ebben a pillanatban észrevettem egy málhás lovat, amely éppen ott állt meg, s melynek málhája félrebillent egyik oldalára. A málhát levágtam, felpattantam a málhás nyeregbe, és eljöttem. Megtaláltam, s követtem a nyomokat, melyeket a mieink hagytak, mikor onnan elmentek. Most aztán itt vagyok.
(173) Alig telt el azután valamelyes idő, megint egy ember közeledett feléjük. Amint közelebb ért, alul még mintha valaki lógatta volna a lábát, de úgy látszott mégis, mintha egy ember volna. Amikor egészen odaért, látták, Öködej mögött Boroku ült a nyeregben, szája szegletéből szivárgott a vér. Így érkeztek oda. Öködej nyakán az ütőerét egy nyíl megsebezte, amikor vére megalvadt, Borokul szájával kiszívta az eldugult vért, és hagyta, hogy a szája szélén csorogjon a vér; így jöttek meg. Mikor meglátta őket Dzsingisz kán, szeméből kicsordultak a könnyek, és szenvedett szívében. Nyomban tüzet rakott, kiégettette a sebet, és meghagyta, keressenek italt Öködejnek, s adják oda neki. Ha jött volna az ellenség, kész lett volna vele szembeszállni. Borokul azonban így szólt: Az ellenség által felvert por a túlsó oldalon, a Mau-ündürtől délre, a Hulaan-burkat felé száll, magasan felfelé. Elmentek azok a túlsó irányban. Borokul e szavaira így válaszolt: Ha ide jöttek volna, szembe szálltunk volna velük. És ha megfutamított volna bennünket az ellenség, seregünket újra rendbeszedtük volna, s szembeszálltunk volna vele. Mondotta, és tovább vonultak. Ahogy így vonultak, az Ulkuj-silügeldzsit mentén felfelé haladtak, majd betértek a Dalan-nemürgeszbe.
(174) Ezután megjött ide Kadaan-daldurkan, odahagyva feleségét, fiait. Amikor megjött Kadaan-daldurkan, elmondta, mit beszélt Ong kán. Ong kán, mikor Szenggüm kifestett arcát egy ucsumak-nyíllal átlőtték, s a földre zuhant visszafordulva körülvették őt, akkor ezt mondta:

Veszteg maradnunk bár jobb lett volna,
Vesztünkbe rohantunk.
Távol maradnunk bár tanácsos lett volna,
Támadtuk őket.
Szegény fiam arcába
Szeget magam verettem.

Hogy megmentsük fiam életét, támadjuk meg őket újra! Erre Acsik-sirun így szólt: Kán, kán, hagyd el! Fiút kívántál, ki még nem volt sehol; bűbájjal, varázzsal abuj-babujt mormolva, imával könyörögtünk érte. Hogy aztán végre megszületett a fiú, Szenggüm, törődjünk hát vele. A mongolok nagy része, Dzsamukával, Altannal és Kucsarral együtt nálunk van. A Temüdzsinnel ellenünk lázadt mongolok ugyan hová mehetnének? Ezek már odáig jutottak, hogy

Futó lovuk hátán hálnak,
Fák lombja a födelük.

Ha nem jönnek maguktól ide, oda megyünk, ruhánk szegélyébe összeszedjük őket, mint a lóganéjt, és majd idehozzuk mi őket. Acsik-sirun e szavaira ezt mondta Ong kán: Ha így van, csak a fiamnak ne legyen valahogy baja, ne zaklassátok fiamat, hanem viseljétek gondját. Szólt, s hazatért a csatatérről. Így beszélt a követ.
(175) Ezután Dzsingisz kán elvonult Dalan-nemürgeszből a Kalka mentén lefelé, és számba vette seregét. Mikor a számlálást megejtették, kétezerhatszázan voltak. Ezerháromszáz emberrel Dzsingisz kán a Kalka nyugati oldalán indult tovább, ezerháromszázzal pedig a Kalka keleti oldalán az uruutok és mangkutok vonultak. Így vándoroltak előre, élelmükről vadászattal gondoskodtak. Kujildar sebe még nem gyógyult be, s bár Dzsingisz kán intette, nem hallgatott rá, vadászni indult ő is. Sebe felszakadt, és meghalt. Holttestét Dzsingisz kán a Kalka menti Or-nuu Keltegei-kada nevű helyén temettette el.
(176) A kán tudomására jutott, hogy ahol a Kalka a Bujur tóba ömlik, ott él Terge-emel meg a többi onggirat. Elküldte hát hozzájuk Dzsüresedejt uruutjaival együtt, és megizente: Ha az onggirat nép, úgy mint régen,

Onokáik orcájával,
Szép lányaik szépségével

gondol, akkor békésen meghódol, ha azonban lázadás jár a fejében, akkor biz fegyverrel támadunk rája. Mikor az üzenetet átadta Dzsürcsedej, békésen behódoltak neki. Minthogy békésen meghódoltak, Dzsingisz kán semmijükhöz nem nyúlt.
(177) Miután az onggiratokat meghódította, tovább ment, s a Töngge pataktól keletre letáborozott. Ekkor Dzsingisz kán Arkaj-kaszarra és Szügegej-dzseünre a következő üzenetet bízta: A Töngge pataktól keletre megszálltam. Füve kitűnő, lovaink megizmosodtak. Kán atyámnak mondd meg ezeket: Fejedelmi atyám, mely sérelem miatt ijesztettél rám? És ha már meg kellett engem ijesztened, miért nem úgy ijesztettél meg, hogy a te rossz fiaid meg a te rossz menyeid kedvükre kialhassák magukat? Miért úgy ijesztettél meg, hogy a széket, melyen magasan ültek, lesüllyesztetted, a füstöt, mely sátraikból felszállt, szerteszórtad? Fejedelmi atyám:

Oldalvást tőrt vető
Ontotta ki véred?
Rejtekből kirontó
Riasztott meg téged?

Fejedelmi atyám, miben állapodtunk meg mi ketten? A Dzsorkal-kun menti Hulaanuut-boldauton, a Vörös dombokon nem fogadtuk-e meg:

Mérges kígyó uszíthat,
Mégsem esünk egymásnak.
Szájjal, foggal ha szólunk,
Szót értünk mi egymással.

Hát nem ezt ígértük egymásnak? És most, fejedelmi atyám, vajon foggal, szájjal szót értettünk egymással, és úgy hagytál el engemet?

Undok méregfogas kígyó
Uszít minket sziszegve,
Utált szavát megvetjük:
Szájjal, nyelvvel ha szólunk,
Szót értünk mi egymás közt.

Hát nem ezt ígértük egymásnak? És most, fejedelmi atyám, vajon nyelvünkkel, szájunkkal szót értettünk-e egymással, és úgy váltál el tőlem? Fejedelmi atyám, kevés vagyok bár, de nem kerestettem veled olyant, aki sok; rossz vagyok bár, de nem kerestettem veled olyat, aki jó. Két rúdú kocsinak ha egyik rúdja eltörik, nem képes azt tovább húzni az elébe fogott ökör. Ilyen egyik kocsirudad voltam én, nemde? Kétkerekű kocsinak ha egyik kereke eltörik, nem képes továbbjutni. Ilyen egyik kocsikereked voltam én, nemde?
Ha visszapillantunk a múltba, atyád, Kurcsakusz-bujruk kán után a negyven fiú közül, mint a legidősebb, te lettél a kán. Miután kán lettél, öcséidet, Taj-temür-tajsit és Buka-temürt megöletted. Erke-kara öcséd, mikor meg akartad ölni, életét mentve a najman Inancsa-bilge kánhoz menekült. Testvérgyilkos lettél, ezért nagybátyád, Gür kán ellened vonult. Mikor megérkezett, te, hogy életedet mentsed, száz emberrel elmenekültél, a Szelenga mentén lefelé futottál, végül is bevetted magad a Karaun-kabcsalba. Mikor innen előbújtál, lányodat, Hudzsaur-üdzsint a merkit Toktoának adtad örömlánynak. Mikor kijöttél Karaun-kabcsalból, és megjöttél atyámhoz, Jiszügej kánhoz, ezt mondtad: Nagybátyámtól, Gür kántól szerezd vissza nekem a népemet. Ezt meghallgatva, atyám, Jiszügej kán így válaszolt: Mivel ilyen kéréssel fordultál hozzám, magamhoz veszem a tajcsiutoktól Kunant és Bakadzsit, s visszaszerzem neked a népedet. Seregét hadirendbe szedte, s megindult. A Kurban-teleszütnél tartózkodó Gür kánt, valami húsz-harmincemberével együtt, Kasin felé űzte, s visszaszerezte neked népedet. Ezután eljöttél, s a Tola menti fekete parti erdőben atyámmal, Jiszügejjel esküvel testvérséget fogadtál. Ekkor, Ong kán atyám, hálálkodva így szóltál? E jótéteményedért hálámat ivadékaid ivadékainak hálával fizetem meg! Tanúm legyen rá a magas Ég és a Föld védő szelleme. Így beszéltél hálálkodva.
Ezután Erke-kara a najman Inancsa-bilge kántól csapatokat kért, és ellened vonult. Mikor megjött, te életedet mentve cserbenhagytad népedet, néhány embereddel elmenekültél, s a kara-kidat Gür kánhoz mentél a Csuj folyóhoz, a szartaulok földjére. Egy év sem telt belé, Gür kánnak is hátat fordítottál, s elmentél az ujgurok meg a tangutok földjére. Nagy nélkülözések között vándoroltál. Ekkor öt kecskét fogtál magadnak, azokat fejted, s tejükkel táplálkoztál, tevéből csapolt vér volt az italod, egy szál, fekete sörényű, fekete farkú, hátán fekete csíkos fakó vak lovadon jöttél hozzám. És mikor megtudtam, hogy fejedelmi atyám, te ilyen nyomorba jutva közeledsz hozzám, visszagondoltam arra, hogy egykor te Jiszügej kán atyámmal esküvel fogadott testvérségre léptél, ezért eléd küldtem követül Takajt meg Szükegejt. Azután a Kerülen menti Bürgi partjáról fogadásodra magam is elindultam, s a Güszeür tavánál találkoztunk. Mivel úgy jöttél meg, hogy semmid sem volt, számodra külön szolgáltatást rendeltem. Figyelembe véve, hogy régebben te atyámmal esküvel fogadott testvérségre léptél, a Tola fekete partmenti erdejében mi is apává-fiúvá fogadtuk egymást. Hát nem így történt? Ezen a télen befogadtalak a kerektáborba, és mindennel elláttalak.
A telet átteleltük, a nyarat eltöltöttük, ugyanazon év őszén a merkit nép ura, Toktoa-beki ellen vonultam. Mürücse-szeülnél, a Kadiklik hegy oldalánál megütköztünk, és Toktoa-bekit a Barkudzsin medence felé űztem. A merkit népet kiraboltam, rengeteg ménesét, fejedelmi jurtáit, termését, mindenét elvettem, és, fejedelmi atyám, neked adtam. Éhséged nem hagytam, hogy délig tartson, soványságod nem hagytam, hogy fele-hónapig tartson. Azután a Gücsügür-nemzetségből való Bujruk kánt az Uluk-tak menti Szook vizétől az Altajon keresztül elűztük, végigmentünk az Ürünggü folyása mentén, a Kicsil-bas tavánál megvertük és megsemmisítettük őket. Ezután, mikor visszafelé közeledtünk, a najman Kökszeü-szabrak Bajdarak-belcsirnél csapatait rendbeszedte, és csatasorba állt ellenünk. De ránk szakadt az este meg a sötétség, és abban állapodtunk meg, hogy majd másnap reggel harcolunk. Mikor hadrendben pihenőre tértünk, fejedelmi atyám, állásaidban te tábortüzeket gyújtottál, és az éjszaka leple alatt a Kara-szeül mentél felfelé elvonultál. Másnap reggel, mikor körülnéztem, állásaidban csak hűlt helyed maradt, te elvonultál. Erre ezt mondtam: Hát ezek halotti áldozatnak szántak bennünket! Én is elvonultam hát, az Eder-Altaj völgyszorosán átkeltem, s mikor megjöttem, a Szaari pusztában szálltam táborba. Akkor téged Kökszeü-szabrak üldözőbe vett, Szenggüm feleségét, gyermekeit, népét, mindenét elvette. Fejedelmi atyám, a te Telegetü-amaszarnál levő fele népedet, ménesedet, élelmedet elrabolta. Amikor továbbállt, a merkit Toktoa fiai, Kudu és Csilaun népükkel együtt nálad voltak, de neked hátat fordítottak, s elvonultak tőled, hogy megtérjenek Barkudzsinba, és apjukkal egyesüljenek. Akkor, fejedelmi atyám, üzenetet küldtél nekem: A najman Kökszeü-szabrak népemet elrabolta, fiam, küldd el hozzám négy bajnokodat! De én nem úgy gondolkodtam, mint te, hanem rendbeszedtem csapataimat, és Boorcsuval, Mukalival, Borokullal meg Csilaun-baaturral, e négy bajnokommal elküldöttem hozzád. És amikor négy bajnokom megérkezte előtt Szenggüm Hulaan-kutnál harcba keveredett, lovát tomporán megsebesítették, őt magát majdnem elfogták. Ekkor érkezett meg négy bajnokom; megmentették Szenggümöt, feleségét, gyermekét, népével együtt mindenét visszaszerezték neki. Ekkor, fejedelmi atyám, hálálkodva ezt mondtad: Az én fiam, Temüdzsin szétszóródott népemet - négy bajnokát elküldve - nekem visszaszerezte.
Most, fejedelmi atyám, milyen sérelem miatt nehezteltél meg rám? A sérelem dolgában küldj hozzám követet. Ha küldesz, küldd Kulbari-kurit meg Idürgent. Ha mind a kettőt nem küldöd, küldd az utóbbit. Ezt üzente.
(178) E szavakra így szólt Ong kán: Ó jaj, a fiamtól megválni? A törvénytől váltam meg! A fiamat elhagyni? A kötelességet hagytam el! Szívében bánkódott, s így szólt: Ha most fiamra tekintek, s ellene fordulok, így ontsák véremet. Ezt az esküt tette, és kisujja hegyét nyílróvó késével megszúrta, nyomában kibuggyant a vére, azt nyírfakéreg-hüvelybe helyezte, s elküldte: adjátok fiamnak.
(179) Ezután Dzsingisz kán így szólt: Mondjátok meg Dzsamuka andának: Fejedelmi atyámtól elszakítottál, mert gyűlölsz engemet. Ki közülünk korábban kelt, fejedelmi atyánk kék kupájából ihatott. Korábban keltem, s mikor ittam, irigyeltél érte. Fejedelmi atyám kék kupájából most már annyit ihattok, amennyi belétek fér!
Ezután Dzsingisz kán így szólt: Mondjátok meg Altannak és Kucsarnak: Ti ketten velem végezve, engem holtan a csupasz földre akartok-e vetni, vagy pedig el akartok temetni? Kucsar, mivel te Nekün-tajsi fia vagy, azt akartam, te légy közülünk a kán, s kormányozz bennünket, mint atyád, hiszen Kutula kán is kormányzott bennünket, te sem vállaltad. Aztán a korábbiak közül Bartan-baatur fiaira gondoltam, és azt akartam, hogy Szacsa meg Tajcsu, ti legyetek a kánok, de megint nem mentem semmire. Nem tudtam elérni, hogy ti legyetek a kánok, s amikor azt mondtátok, legyek én a kán, hát elvállaltam a kormányzás gondját. Ha ti lettetek volna a kánok, s én parancsot kaptam volna tőletek, hogy előőrsként törjek a sűrű ellenségre, ha az Ég is kegyelt volna, az ellenséget kirabolva,

Idegen nép szép asszonyát, lányát
Ide hozom vala s jó farú lovait.
Vadon élő vadra vadászva,
Vadon erdő vadját hozom vala néktek.
Meredek mart vadjait űzve, mígnem
Mellső lábuk már egymást éri,
Völgykatlanok vadjait hajtva, mígnem
Végül már faruk egymásnak feszült,
Puszták vadjait hajszolva, mígnem
Párázó hasuk egymáshoz tapad -
hajtottam volna elétek.

Most aztán szolgáljátok becsülettel fejedelmi atyámat! Nehogy azt halljam rólatok, hogy állhatatlanok vagytok! És főleg ne hagyjátok magatokról azt mondani, hogy a csautkuri támaszai vagytok. Ne tűrjétek, hogy a három folyó forrásánál bárki is megtelepedjék! Ezt üzente.
(180) Ezután Dzsingisz kán így szólt. Mondjátok meg Tooril öcskösnek: Íme, miért nevezlek öcskösnek. Tumbinaj és Csarkaj-lingku elfogták Okdát, s magukkal hozták rabszolgának. Okda rabszolga fia Szübegej rabszolga, Szübegej rabszolga fia Kököcsü-kirszaan, Kököcsü-kirszaan fia Jegej-kongtakar volt. Jegej-kongtakar fia te vagy, Tooril, aki itt jársz-kelsz hízelkedve, hogy kinek a népét szállítsad uradnak. Annyi bizonyos, Altan és Kucsar nem engedi, hogy az én népemet bárki is kormányozza. Öcskösnek nevezlek, mert

Ükapám küszöbét
Ügyelő
Örökös szolgák,
Szépapám ajtaját
Szemmeltartó
Szemfüles szolgák
voltatok.

Ez az üzenetem számodra.
(181) Ezután Dzsingisz kán így szólt. Mondjátok meg Szenggüm andának: Én ruhában születtem fiúnak, te pőrén születtél fiúnak. Fejedelmi atyánk egyformán törődött mindkettőnkkel, de Szenggüm anda, te irigykedtél, hogy közétek kerültem, és üldöztél. Most azután fejedelmi atyánk szívét ne gyötörd este meg reggel, bemenet, kijövet; úgy élj, hogy őt vidítsd! El ne idegenítsd magadtól, hogy korábbi szándékoddal fel nem hagyva kán akarsz lenni még kán atyád életében, s ezzel sanyargatod fejedelmi atyánk szívét. Szenggüm anda, küldj hozzám követet. Ha küldesz, Bilge-beki és Tödöen bajtársakat küldd. Ezt üzente. Ha hozzám követeket küldtök, a kán atya két követet küldjön, Szenggüm anda is két követet küldjön. Dzsamuka anda is két követet küldjön. Altan is két követet küldjön. Kucsar is két követet küldjön. Acsik-sirun is két követet küldjön. Kacsiun is két követet küldjön.
Arkaj-kaszart és Szügegej-dzseünt elküldte, hogy ezeket az üzeneteket élőszóval átadják.
Mikor az üzeneteket előadták, Szenggüm így szült: Mikor beszélt ez fejedelmi atyáról? Hát nem vén gyilkosnak hívta? Mikor nevezett engem andának? Hát nem azt mondta mindig, hogy Toktoa táltos mohamedán birka farka után kullog? Értem én, mi van e szavaknak mögötte! Harcnak, háborúnak kezdetét jelzik e szavak. Bilge-beki és Tödöen, tűzzétek ki a hadilobogókat! Tartsátok jól a paripákat! Nincs helye a késedelemnek!
Erre Arkaj-kaszar visszatért Ong kántól, Szügegej-dzseünnek azonban nem volt bátorsága vele menni, mert feleségei, gyerekei Toorilnál éltek; Szügegej-dzseün ezért elmaradt Arkajtól. Arkaj, mikor megjött, elmondta az üzenetet Dzsingisz kánnak.
(182) Erre felkerekedett Dzsingisz kán, és a Baldzsuna tavánál táborozott le. Amikor itt táborba akart szállni, éppen akkor találkozott össze Csoosz-csakannal meg a korulaszokkal. A korulaszok ellenállás nélkül, békésen meghódoltak neki. Az önggüt Alakus-digit-kuritól egy Aszan nevű mohamedán szintén errefelé közeledett fehér tevével. Ezer ürüt hajtott maga előtt, hogy az Ergüne folyó mentén cobolyokat és menyéteket vásároljon. Vele is összetalálkozott, mikor az a Baldzsunához ment itatni.
(183) Dzsingisz kán szintén a Baldzsunánál itatott, mikor megjött Kaszar. Feleségét, három fiát, Jegüt, Jiszünggét és Tukut Ong kánnál hagyta, kevesedmagával - bajtársaival - eljött, hogy bátyját, Dzsingisz kánt megkeresse. Végigment a Karaun-csidün hegyoldalban, de nem tudta megtalálni. Ínségében állati bőrökkel, inakkal táplálkozott, de csak ment. Végül is a Baldzsunánál rábukkant Dzsingisz kánra. Dzsingisz kán nagyon megörült, s Kaszart magához fogadta. Megállapodtak nyomban, hogy követeket küldenek Ong kánhoz. A Dzsevürijet-nembeli Kaliudar és az Urjangkaj-nembeli Csakurkan útján üzenetet küldtek: Mondjátok meg a fejedelmi atyának, hogy Kaszarnak ez az üzenete:

Bátyámat láttam még,
Bámész szemem elől azután eltűnt.
Néztem, lestem - hiába,
Nem lelhettem nyomára.
Kiáltottam - hangom nem hallotta.
Kint fekszem most, nézem a
Pisla csillagokat,
Puszta föld a párnám.

Feleségem, fiaim a fejedelmi atyánál élnek, ha biztosítékot nyerhetek, visszatérek a fejedelmi atyához. Mondjátok meg, hogy ezt üzenem. Aztán még ezt mondta: Mi nyomban utánatok indulunk, s majd a Kerülen mellett, Arkal-geüginél találkozunk. Oda gyertek ti is. Így megegyeztek, s elküldték Kaliudart meg Csakurkant. Dzsüresedejt meg Arkajt pedig előreküldték felderítőként, utánuk mindjárt valamennyien felszedelőzködtek; ezután Dzsingisz kán a Baldzsuna tavától eltávozott, és a Kerülen melletti Arkal-geügihez lovagolt.
(184) Mikor Kaliudar és Csakurkan Ong kánhoz ért, elmondta az innen küldött üzenetet azzal, hogy azt Kaszar üzeni. Ong kán felállíttatta aranyos jurtáját, s mit sem sejtve mulatozott. Kaliudar és Csakurkan szavaira Ong kán így válaszolt: Ha így van, csak jöjjön Kaszar. Kezesül Itürgent küldöm. És velük együtt el is küldte. Így közeledtek. De amint a megbeszélt helyre, Arkal-geügihez értek, a nagy tömeget észrevéve, Itürgen, a követ, megfordult és eliramodott. Kaliudar lova gyorsabb volt, utol is érte, de nem merte elfogni; hol eléje, hol mögéje vágott, s úgy próbálta útját állni. De ekkor Csakurkan, akinek lassabb volt a lova, hátulról - lőtávolba jutva - rányilazott Itürgen aranyos nyergű, fekete paripájára. Farát eltalálta, úgyhogy a ló nyomban leült. Ekkor Itürgent Kaliudar és Csakurkan elfogta, s Dzsingisz kánhoz vitte. Dzsingisz kán szót sem váltott Itürgennel, csak ezt mondta: Vigyétek Kaszarhoz, Kaszar majd elintézi. Mikor odavitték, Kaszar, anélkül hogy szóba elegyedett volna vele, nyomban kivégezte, és temetetlenül félredobta.
(185) Ekkor Kaliudar és Csakurkan így szólt Dzsingisz kánhoz: Ong kán mit sem sejt, felállíttatta aranyos jurtáját, s dáridózik. Gyorsan kapjunk lóra, éjszaka is folyvást meneteljünk, kerítsük be, és rajtaütéssel fogjuk el. Szavaikat helyeselték. Dzsürcsedejt és Arkajt előreküldték felderítőnek. Éjszakákon át meneteltek, de megérkeztek, s bekerítették, amint éppen a Dzsedzseer-ündürnél, a Dzser-kabcsikaj völgynyílásában tartózkodott. Három éjjel, három nap állt a harc. Mivel be voltak kerítve, a harmadik nap már nem tudták magukat tartani, megadták hát magukat. Ong kán és Szenggüm az éj leple alatt valahogy kijutottak a gyűrűből anélkül, hogy észrevették volna őket. A harc lelke a dzsirgin Kadar-baatur volt. Kadar-baatur, mikor megjelent, hogy megadja magát, így szólt: Három éjjel, három nap harcoltunk. Törvényes kánomra tekintve ekkor ezt mondtam magamban: hogy fogjam el és okozzam halálát? Nem tudtam őt elárulni; hogy életét mentse, s elmenekülhessen, küzdöttem tovább, és húztam a harcot. Ha ezért most megölnek, meghalok. De ha Dzsingisz kán megkegyelmez nekem, őt fogom szolgálni. Dzsingisz kán helyeselte Kadar-baatur szavait, és így szólt: Aki törvényes kánját nem képes elárulni, hanem harcol, hogy a kán életét mentve elmeneküljön, az férfi, nemde? Az ilyen ember méltó arra, hogy vele szövetkezzenek. Szólt, s megkegyelmezett neki, és nem ölette meg. Azért, hogy Kujildar életét adta, Kadak-baatur meg száz dzsirgin köteles Kujildar feleségét és fiait szolgálni. Ha fiai születnek, azok is kötelesek szolgálni Kujildar utódait, ivadékaik ivadékainak végezetéig. Ha lányai születnek, szüleik nem adhatják őket saját tetszésük szerint férjhez, hanem Kujildar felesége körül kell nekik szolgálatot teljesíteniök. Kegyesen így rendelkezett. Mivel Kujildar-szecsen elsőnek jelentkezett szolgálatra, Dzsingisz kán így rendelkezett: Kujildar szolgálatainak elismeréséül Kujildar utódai, ivadékai ivadékainak végezetéig az árvák járandóságában részesüljenek.

Folytatás