Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Széchenyi István
KELETI UTAZÁSA, 1818-1819

Györffy Miklós fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1999
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF


Jegyzetek
Utószó (Fenyő Ervin)

 

[1818. augusztus 18.] Adriai tenger, 43. szélességi fok
Mihelyt Rómába értem, kész volt a tervem, hogy a lehető legtovább Frascatiban maradok. Firenzét elhagyva találkozót adtam Lützow grófnak Anconában, mégpedig minden kifogás nélkül augusztus 15-ére: ígéretemet meg akartam tartani, mert zavarba hozott volna, ha az Orionét nem találom már Anconában, és egy kereskedelmi hajóra kell várnom sokáig vagy ezernyi kellemetlenség közepette szárazföldön Manfredoniába[1] és Otrantóba utaznom. Anconában ritkán akad hajó, amely Korfuba vagy Konstantinápolyba vitorlázik. - Lützow[2] gróf a könnyű, födetlen kocsiját tengeren szállíttatta Anconából Triesztbe, hogy onnét Konstantinápolyba küldjék, ahonnan sokféle alkalmatosság akad a Levante[3] felé. - A pápa államaiban többnyire pang a kereskedés, ezért a kikötők se igen virágozhatnak. Genotte[4] augusztus 15-én szombaton meghívott ugyan ebédre, én azonban ezt kereken elutasítottam, mert ismét Frascatiban háltam, és a három Kaunitz[5] kisasszony kellemes társaságában élvezetesebb mulatságot találtam, mint amilyenre a brig[6] kapitányánál számíthattam, és Kaunitz hercegnőt[7] nem volt nehéz rávenni, hogy Rómában maradjon ebédre, így én habozás nélkül úgy is döntöttem, lesz, ami lesz, hogy csak 15-én indulok - és aztán majd úgy felgyorsítom az utazásomat, hogy 17-én este megérkezzem Anconába. - Az állomások Rómától Anconáig elég jól el vannak látva, az országút azonban kissé köves, ezért a gyors utazás elég veszélyes arra nézve, aki rossz kocsiban ül és attól fél, hogy el fog késni. - Nagyjából ebben a helyzetben is voltam, mert a két utazókocsim, amelyekkel Triesztig kalkuláltam, ahol hajóra készültem szállni, és amelyeket ezenfelül jelentéktelen összegért, 70 Lajos aranyért már el is adtam Bartholdinak, a római porosz konzulnak, nem éppen fényes állapotban volt, mindazonáltal kalandok nélkül elértem Lorettón át Anconát augusztus 17-én délután 4 óra körül. Lützow gróf Sinigagliában[8] volt - és csak éjjel 1 órakor ért haza; akkor én már mélyen aludtam, és ez így épp kedvemre való volt, mert mégiscsak zavarban lettem volna, ha mentegetőznöm kell, amiért esetleg várnia kellett volna rám. Ez a lehetőség csak akkor jutott eszembe, amikor alaposabban átgondoltam Lützow gróf szívélyes és barátságos jellemét, és az érzés, hogy netán alkalmatlanságot okoztam neki, jobban bántott, semmint hinné az ember. - Rómában minden másról megfeledkeztem azon kívül, hogy magamat jól érezzem; hiszen ezt olyan rég nélkülöztem már! Lützow gróf a dolgaiban jár el, és nem várhat és nem is fog várni rám - nem vagyok követségi attaséja és útitársa sem - így okoskodtam. Anconába érkezésem után másnap kora reggel elmentem hozzá, és úgy elhalmoztam magam szemrehányásokkal, hogy még ő vigasztalt dúltságom miatt.
17-én este és 18-án reggel minden dolgomat elvégeztem; több levelet írtam: egyet Kaunitz hercegnőnek - és este 9 órakor hajóra szálltam. Az idő gyönyörű volt - úgy fújt a szél, hogy 65 fokkal haladhattunk, azaz vitorlázhattunk.

[1818. augusztus 19.] 43-31 szélességi fok, este 11 órakor.
Múlt éjjel 8 órát aludtam. Ma szép napunk volt, a szél rossz és szembe fúj. A hajó meg se mozdul. - Pompásan érzem magam. 75 tengeri mérföldet tettünk meg Anconától, ebből 60 esik egy fokra. - Akkora a zenebona, a lárma és a mulatozás, hogy nem is lehet tőle írni.

[1818. augusztus 20.]
A tegnapi nap nagyon kellemesen telt - ma reggel ellenszél támadt, és eddig más mozgást, mint lavírozást, nem végeztünk. Legföljebb fél mérföldet haladunk óránként. Épp feltűnt Lissa és Lesina.[9] - Ma nem vagyok olyan jól, mint tegnap, de azért még tűrhetően, mert a hullámzás se túl nagy.

[1818 augusztus 25.] 1818. augusztus 25-én Korfu szigetén.[10]
Tegnap délelőtt 11 órakor meglehetősen kedvező széllel befutottunk ebbe a kikötőbe. - A brig túl kényelmetlen alkalmatosság és a mozgása csaknem mindig túl erős, semhogy ott rendszeresen naplót lehetne vezetni, ezért a későbbi leírás végett csak azokat a dolgokat jegyeztem fel ceruzámmal a tárcámba, amelyek a legjobban frappíroztak, úgyhogy most sebtében összegyűjtöm és elrendezem őket.
20-án este 11 óra felé az északnyugati égbolton zivatarfelhők mutatkoztak, és a briget készenlétbe helyezték, hogy baj nélkül fogadhassa a nagy széllökéseket. Ez az elővigyázat igencsak szükséges, mert a szél néha oly sebesen jön, hogy olyankor már semmi erővel nem lehet behúzni a vitorlákat, amelyeket a szél természetellenesen kifeszít, és a hajó könnyen elveszítheti az árbocait még akkor is, ha szerencséjére fel nem borul. Nappal az ügyes tengerész már messziről észreveheti a szél közeledését, ezért napközben, ha nem változékony az idő, ki lehet feszíteni az összes vitorlát, hogy a lehető legnagyobb utat tegye meg a hajó, ez azonban a legnyugodtabb, legvilágosabb éjszakán sem megy, et il faut absolument respecter la nuit [és az éjszakát okvetlenül tisztelni kell]. - A vihar fogadására sokkal imponálóbb módon készülődnek az olasz és a francia hajón, mint az angolon, mert az előbbi kettőnek a fedélzetén akkora a lárma, hogy össze sem lehet hasonlítani az utóbbin uralkodó vallásos csenddel. A villámlás mind sűrűbb, a szél hevesebb és a tenger haragosabb, és általában föltételezik, hogy még hevesebb és vadabb lesz. - Ezen az éjszakán a zivatar centruma Dalmácia felé húzódott, bennünket csak a jobb szárnya ért, és az olyan jó szelet hozott, hogy a brig nevetséges lassúsága ellenére óránként 9 mérfölddel hajóztunk pontosan útirányunk szerint, farral előre. (60 olasz tengeri mérföld tesz ki egy fokot = 15 német mérföld). Korfuig ez volt az egyetlen jó szelünk, 180 mérfölddel vitt közelebb célunkhoz. Hálásan fogok emlékezni erre a jó szélre! - A hajó mozgása nagy mértékben erősbödött, és kívülem, Lützow grófon és Wallenberg úron[11] kívül mindenki hányt annak tengeri rendje és módja szerint. - Én sem éreztem jól magam, megvallom őszintén, és azt reméltem, hogy a néhányszori vomitatio[12] helyreállítja korábbi jó közérzetemet, és egyszeriben megszabadít mindazoktól a pocsék ebédektől, amelyekkel az olasz vendéglősök három héten át mérgeztek! Mélyreható egészségügyi rosszullétnek adtam át magam, amelyek a legegészségesebb embert is megbetegíthetik - egyszóval csupa olyan erkölcsi indítéknak, amelyek egy becsületes embert hányásra késztethetnének, de nem ment; fizikai segédeszközökhöz pedig, amelyek szerintem teljesen abszurdak, nem akartam folyamodni; ezért egész napom jókora hányinger kíséretében telt el - keveset ettem és ittam, és azt is étvágy nélkül; ettem egy nagy darab szalámit, és ittam egy pohár bordeaux-it, ez volt a legjobb - de azért nem tanácsolnám senkinek, hogy étvágy híján fogyasszon valamit, mert az balgaság lenne, a gyomor ugyanis sokkal roszszabbul emészt, ha az ember nem érzi jól magát, mint rendesen, ezért sokkal kevesebbet is kell ilyenkor enni. - Hajón viszont mindig többet eszik az ember, mint a hétköznapi életben, és ezért bele is betegszik. Többet eszik az ember unalmában, és mert mindenki biztatja azzal a buta állítással, hogy lennie kell valaminek az emberben, hogy legyen mit kiadnia magából, de ez nagy tévedés, mert a tengeri beteg számára az a legkellemetlenebb pillanat, mikor kezdene emészteni, de mindent ki kell okádnia magából. Keveset enni - és semmilyen szert nem használni, ez a legjobb módszer, és végül, mikor már nagyon kifáradtunk és elgyengültünk, erőnek erejével, nem bánom, együnk meg egy levest, és igyunk hozzá egy pohár jó bort - minden egyéb pancsolás, és csak elrontja a gyomrot, ahelyett, hogy erősítené. - Kranichsfeld úr[13] például, az internuncius[14] szemorvosa rosszul érezte magát a tengeri út elején, és később, mikor mindenféle szert alkalmazott, amit ajánlottak neki, úgy megbetegedett, hogy gyengeségében nem bírt megállni a lábán. - A hajó folytonos mozgása következtében minden táplálék, amit elfogyaszt az ember, olyan magasra jön fel, hogy örökös nyomást érez az ember és hányingere van. A betegség megelőzésének legfőbb nyitja tehát az, hogy a lehető legkevesebb legyen az ember gyomrában, és kissé erőt vegyünk magunkon. - Aki gyöngén megadja magát és nem küzd a rosszullét ellen, az alulmarad. - Az Adriai tengeren sokkal kisebbek a hullámok, mint az óceánon. Les vagues sont semblables au bouillonement de l'eau dans une chaudiere - et les marins disent tres souvent, si la mer est agitée fortement du vent, et si elle commence a etre houleuse, que les haricot grossissent. La houle ne reste pas tres longtemps aprés une tempete, et généralement la mer n'est pas aussi désagréable dans un bon temps, qu'elle l'est toujours dans l'océan. On prétend qu'il y a beaucoup de danger en hiver et aux équinox-parceque la mer est trop petite pour se mettre au large, et le vent quelquefois beaucoup trop fort pour que l'on puisse se tenir en travers, sans courir le danger de chavirer. (A hullámzás olyan, mint a víz forrása egy fazékban, és a tengerészek azt szokták mondani, ha a tengert erősen felkorbácsolja a szél, és kezd erősen hullámzani, hogy híznak a birkák. A hullámzás nem tart soká a vihar után, és jó időben a tenger általában nem olyan kellemetlen, mint amilyen az óceán mindig. Azt mondják, sok veszélyt rejteget télen és a napéjegyenlőség idején, mert a tenger kicsi ahhoz, hogy széltében elterüljön, a szél pedig néha sokkal erősebb, semhogy keresztbe lehetne fordulni a felborulás veszélye nélkül.) Stalimene azt mondja nekem egy este: se il vento e troppo gagliardo, e bisogna di andare in puppa, o stare in traverso - ma se la tempesta vuol cacciare il bastimento nelle scoglie, che alora per forza si deve tenir il largo; perche se e necessario di negarsi, si fa con molto pui piacere stando in traverso, che nelle maledete scoglie, che gia e una cosa terribilie assai. (Ha a szél nagyon erős, akkor vagy farral kell haladni, vagy keresztbe állni - de ha a vihar a sziklás part felé sodorja a hajót, akkor erővel kinn kell tartani a nyílt tengeren, és ott vesztegelni keresztbe állva, mert az sokkal kedvezőbb, mint az átkozott szirtek mentén haladni, aminél nincs borzalmasabb.) - A szél egész éjszaka egyenletes maradt, a zaj kitartó - éjfél felé, miután kigyönyörködtem magam az égiháború és a hajón megtörő hullámok színjátékában, nyugodtan fülkémbe mentem, és ismételten megállapítottam, hogy az ember nyomorult lény! és csak addig boldog és vidám, míg be nem látja határtalan gyöngeségét és tudatlanságát. - Ha visszagondolok életem némely pillanatára, nem hihetem, hogy ép ésszel és a magam uraként cselekedtem volna akkor. Szinte lehetetlen, hogy saját akaratából valaki így lerombolja a szerencséjét! - Mi, szegény halandók, alá vagyunk rendelve a sorsnak, és életünk útja ki van szabva előre! Jövőm örökre el van rontva; de azért néhány boldog pillanat emléke megmarad számomra!
Landschulz[15] roppant kellemetlen ember, és ha megtanulok jól kijönni vele, ami már egész jól megy, akkor örökre száműzöm magamból a velem született türelmetlenséget és szeszélyt. Ender[16] a legtehetségesebb és legjobb fiú, akit csak ismerek, egész életemben érdeklődni fogok iránta. - Az előbbi kezdetben beteg volt, aztán jobban lett. Ender, aki igyekszik minden percet kihasználni, szintén hányt egy keveset, de aztán összeszedte magát, és néhány bájos tájképet készített Dalmácia partjáról és minden figyelemreméltó embert lerajzolt az Orionén. - 7 óráig aludtam, nem épp nyugodtan, de már a szárazföldön sem tudok egy ideje, mert bizonyos nyilallást érzek minden tagomban, és ez görcsösen felébreszt minden percben.- Miután felöltöztem, felhívták a figyelmem Pomo kis szigetére (kopár szikla) és Lissára[17] - a távolban látni lehetett Dalmácia világoskék hegyeit - valamint más jelentéktelen szigeteket, amelyek a legrosszabb térképen is jelezve vannak, de legfeljebb a tengerésznek kell ismernie őket felületesen; de még annak sem fontos pontosan tudnia a helyzetüket, mert a túloldali öböl oly bőséges vizet kínál a hajósnak, hogy szamár lenne, ha heves vihar idején e szirtek közt hányódna. Lagosta[18] szigetét veszedelmes láthatatlan szigetek veszik körül. - Cazza[19] szirtje a szomszédos szigetek pásztorainak kórháza gyanánt szolgál, és azt mondják, hogy a beteg juhok és kecskék az ízletes füvektől, az üde forrásvíztól és tiszta, jó levegőtől itt mind meggyógyulnak. Ha hosszabb ideig ezeken a félreeső szirteken tanyáznak, egészen elvadulnak, és ügyesség kell hozzá, hogy újra összefogdossák őket! A Pelagosa-sziget[20] az Adriai-tenger közepén fekszik, és a legveszélyesebb szikla az egész öbölben, a víz alatt szirtek húzódnak a hajósok emez ellenségétől jobbra és balra, és hosszú téli éjszakákon egy-egy hajó néha a legkedvezőbb széllel is vesztegelni kénytelen, nehogy ráfusson valamelyikre. - Egyáltalán, a hajósok sosem tudják pontosan, hol vannak, és bár a hajózás, mint mondani szokták, az emberi elmének igazán becsületére válik, a legokosabb tengerész is sokkal inkább szerencséjének, mint elméjének köszönheti, ha valahová szerencsésen megérkezik, ez az én szerény véleményem. Ezeken a szigeteken, ha lehet őket így nevezni, néhány halász éldegél, és a szardellák, amelyeket itt télen fogni szoktak, az egész környéken a legjobb hírben állnak. - Este 10 óra felé teljesen elcsendesedett a szél, és egész éjjel lavíroztunk, alig egy mérföldet óránként! - A következő éjszakán kissé jobban haladtunk, és másnap 22-én még jobban. Egyfolytában ügyeltünk rá, hogy a lehető legjobb irányban tartsuk a hajót. 65 foknál nagyobb eltéréssel a derékszöghöz képest nem lehet a hajót széllel szembe erőltetni, és még ilyenkor is nagyon kell vigyázni, nehogy elveszítsünk egy vitorlát.
22-én este megláttuk Brindisit, és csaknem partot értünk. - Szép a táj, de festőinek azért nem mondható. Találkoztunk néhány hajóval - az egyik éppen felénk jött. Az öreg Stalimene[21] megtöltette az ágyukat, mely óvintézkedésen én jó nagyot nevettem! - Messziről megszólítottuk őket szócsővel, mire ők udvariasan és meglepő alázatossággal feleltek. Tengeren az erősebbik joga rettentő! - Azt mondták nekem, hogy Otrantóból igen könnyen nagyon jó kikötőt lehetne csinálni: mindenesetre hadihajó most nem futhat be oda, még kényelmetlen menedéket sem találhat.
- 23-án reggel 60 mérföldre voltunk Korfutól. Balfelől az albániai hegyek mutatkoztak pazar szépségükben. Nincs festő, aki lefesthetné a sötétkék tengert és a fénylő hegyeket! - Fano[22] nagyon kedvesnek látszott. - Tömérdek halat láttunk, fogni azonban nem tudtunk belőlük - palamédeknek hívják őket! - Délután több apró szigetet láttunk a korfui csatorna előtt - a délután nagyon zaklatottan telt, mert a legkisebb manőverezés, kerülés-fordulás is akkora fütyöléssel jár a hajón, hogy a legjobb állapotban sem lehet egy percet sem aludni. A szél egyébként többször is megfordult. - Augusztus 24-én reggel 8 órakor már teljesen benn voltunk a csatornában, körülbelül Casopo magasságában[23] (ahol egykor Cassiopea tanyázott). Gyönyörű a kilátás a csatorna közepén álló brigről. - Albániában van valami nagyszabású, zordon, műveletlen, míg Korfu szigete maga enyhe klímájú, partját olajfák növik be sűrűn. - A franciák igen sok javítást végeztek itt. - Mely történelemben található 26 olyan esztendő, amilyet mi átéltünk!
Korfu északi oldala igen szép, a keleti oldala viszont kietlen. - A parton álló házak megszépítik kicsit a vidéket, de nem díszítik őket szép nagy fák. - En Albanie (precisement a Butrinto - petite ville vis-a-vis de l'sle de Corfu a la distance de 3 lieues a la meme hauteur) on fait des moutardes des Oeufs de Mulets. (Albániában (közelebbről Butrintóban - kis városka Korfuval szemközt három mérföldnyire azonos magasságában). - On prétend que le canal de Corfu est assez d'agrement. (Azt állítják, hogy a korfui csatorna elég tágas és biztos akár egy egész hajóraj befogadására.) Minél közelebb értünk Korfuhoz, annál inkább koncentrálódott a szép kilátás. Balra a helyiségtől egy nagy arzenál látható, egész közel Govinéhez.[24] - 11 órakor érkeztünk meg, horgonyt vetettünk és egy tisztet küldtünk a fedélzetről a városba, mialatt mi reggelihez ültünk. Az egészségügyi hatóság két embert küldött a hajóra, akik minden felírtak, amit ilyenkor tudni kell. - Előkészítették a legnagyobb csónakot, és éppen indulni készültünk Fredrick Adams tábornokhoz,[25] amikor a tábornok, aki Maitland tábornokot[26] mint a Jón szigetek és Málta kormányzóját helyettesíti, e pillanatban azonban Milánóban tartózkodik, John Maitland alezredest (Earl of Lauderdale fiát)[27] küldte hozzánk, hogy a britek nevében köszöntse az internuncius urat (őrá könnyen ráismerhettek a főárbocra tűzött négyszögletes zászlóról). Minden poggyászt tehát a várba szállították - és ünnepélyes megbeszélésre került sor. Átadtam Adams tábornoknak ajánlólevelemet, melyet Kaunitz hercegnőtől kaptam - csinos férfi a tábornok, ősz, és 34 éves: Kaunitz hercegnő 10 évvel ezelőtt ismerkedett meg vele Sziciliában. - Az angolok minden alkalmat kihasználnak, hogy jelét adják az osztrákok iránti ragaszkodásuknak, mivel nincs okuk az ellenkezőjére, és mivel az okosabbnak és értelmesebbnek jobban is áll, ha udvariasan bánik a műveletlenebb és gyengébb nemzetekkel, mint ha modortalanul közeledik hozzájuk. - Két nemzet versengése csak gyűlöletet szülhet, mint az újabb időkben az angol és a francia nép között láthatjuk: a hatalmasabbik ellen az összes többi egy táborba gyűlik, és szükségből és érdekből barátok lesznek. Még csak rövid ideje történt, hogy Franciaország általános túlhatalomra tett szert az összes többivel szemben, és ezért az angolok és osztrákok barátsága még nem szűnhetett meg. Idővel ez a szeretet is alább fog hagyni; de nem azért, mert az osztrákok a britek versenytársai lesznek, hanem mert amazoknak ugyanúgy össze kell fogniuk más népekkel emezek ellen, ahogy ők fogtak össze egykor Napóleon ellen. Ha kezünkbe vesszük a térképet, és látjuk az angolok jelenlétét a jón szigeteken, alig tudjuk megtartóztatni magunkat a nevetéstől! - Mit jelentsen ez? - Akadnak olyan jámbor és együgyű emberek, akik az Adriai-tengert az osztrák császár birtokának vélik? Az a kevés tengerésztiszt, akik a mi szolgálatunkban állnak, és akiket ama rövid ideje, mióta az Orione brigen vagyok, megismertem, sajnos, túlságosan is jól érzik, hogy személyhajók, nem pedig hadihajók parancsnokai! - Egy nagy monarchiának nagy hatalommal is kell bírnia; egy kis népnek nincs szüksége erőre, mert az mindig a nagyoknak kell, hogy felhasználják céljaikra; a kis népek élhetnek nyugodtan és boldogan. Országuk olyan szárazföldi tóhoz hasonlít, amelynek partját szép fákkal és virágokkal lehet díszíteni - az óceán viszont olyan ország, ahol a hajós könynyen alámerülhet, de győzhet is a hullámok erején. - Adams tábornok a várban fogadott bennünket, ahol Maitland tábornok lakni szokott, és amely most üres, kivéve a magántitkárát, Hankey ezredest;[28] a fellegvár jó állapotban van, a felvonóhídtól balra áll gróf Schulenburg tábornok[29] szobra, aki törökök ellen védte ezt a helyet, mikor a velencei köztársaság szolgálatában állott. Ez ugyanaz a gróf Schulenburg, akit Voltaire a "XII. Károly"-ában oly nagy dícsérettel említ. Gróf Lützow, úgy látom, nem valami jó fellépésű - ez is olyan tulajdonság, amellyel nem lehet felruházni valakit, és boldog, aki birtokolja, mert mégiscsak szép látni, ha egy követ gráciával végez el egy entré de chambre-t (hivatalos bemutatkozást), mindenkivel fesztelenül tud társalogni és csinos, lekötelező kifejezésekkel tud válaszolni. - A 7 sziget 7 szenátora szintén eljött az erődbe, és Theotoky báró, akit itt altesse-nek címeznek, vezette őket szép sorjában. - Végül kölcsönös bókok után szétoszlottunk, első útunk Paulich[30] ezredes főkonzul úrhoz vitt (a bécsi invalidus-parancsnok testvére). Szellős házban lakik, és csak 4 hete érkezett. - Kiállhatatlan fecsegő, és olyan korlátolt, hogy akkor is biztosan rájöttem volna, ha nem mondják, hogy osztrák ezen a szigeten, mert azt azért meg kell vallani, hogy bár más téren nem vagyunk ügyetlenek, csak lassúak, arra mégis különösen adunk, hogy külföldön minél gyakrabban képviseltessük magunkat nevetséges emberekkel. - A korfui angolok kinevetik a derék fickót. - Miután a vizit is véget ért, és láttam, hogy egy ilyen tökfejű konzul semmi élvezetet nem jelenthet nekem, sétáltam egy kicsit Lützow gróffal
a városban.
Korfu, úgy látom, minden itáliai várostól különbözik, a németektől még inkább. - Szűkek az utcák, a kövezet rettentő rossz, és a mocskos, feltűnően büdös emberek tömege nem csekély. - A jó gyümölcs, amelyet találtunk, nem kis élvezetet nyújtott, mert fáradtak voltunk a tengertől, ha betegek éppenséggel nem is. - Miután céltalanul lődörögtünk két óra hosszat, Landschulz-cal és Enderrel kereket oldottunk, és a Venezia vendégfogadóban néhány szobát nyittattunk. - Van itt egy angol is, akinek volna vendéglője, de a kettő egyike sem jó, még csak nem is tűrhető, és én annak, aki némi időt kénytelen vagy akar itt eltölteni, csak azt az egy tanácsot adhatom, hogy magánháznál keressen szállást, mert ezekben az intézményekben, amelyeket említettem, annyi a poloska, a bolha és más rovar, hogy egyetlen éjszaka sem tudtam nyugodtan aludni, pedig az ilyesféle dolgok nem szoktak könnyen elijeszteni, úgyhogy ennélfogva korán reggel a vidék belseje felé indultam, és hogy ne a brigünk sajkájától függjek, a szárazföldi tartózkodásnak adtam elsőbbséget. Mégis a brigen ebédeltem, és este szálltam megint partra. 25-én kora reggel Pagliopolisba mentem, ahol egykor Alcinoos kertjei voltak.[31] A franciák itt többféle ásatásokat végeznek; de az eddigi leleteik korántsem érték meg a fáradságot - látni különben semmit sem lehet. - Délidőben Adams tábornoknál voltam, aki pompás ebédet adott nekünk, teljességgel angol ízlés szerint. Itt újítottam meg az ismeretséget John Maitlanddel, a 32-es gyalogezred ezredesével, [32]Earl of Lauderdale fiával. Fivére a Glasgow fregatt parancsnoka, és teljesen a Lord High Commisioner[33] szolgálatára áll. Ebéd után hazamentem, és a kis korfui Cazzetit találtam ott; csinos egy alak! - előző este szedtem föl véletlenül az utcán, és ő minden avanien (?) mellett, a legjobb akarattal, de egyben a legnagyobb tudatlansággal, bérszolgaként kalauzolt engem és társaimat egész korfui tartókodásom alatt.

[1818. augusztus 26.]
26-án Maitlandnál voltam, ebédre pedig Theotokynál - Minél jobban megismerem az angolokat, annál inkább megkedvelem őket: micsoda értelmes, reális emberek. Költői, zenei és festő tehetség géniusz egyáltalán nincs bennük, de annál kiválóbb gondolkodók és elmélkedők.
Theotokyt Bonaparte alkalmazta, nagyon okos fickó. Az angolok értelmes és derék embernek tartják. A korfuiak ellenben gyűlölik. Ez a rendes sorsa azoknak, akik valamilyen szerepet játszanak egy elnyomott országban, és nagy lelkierő kívánatos ahhoz, hogy valaki kitegye magát honfitársai gyűlöletének, a honfitársai előtt alapjában véve nagyon rossz színben tűnjön fel, és minden köszönet nélkül mégis szolgálja hazáját. Ebéd után összegyűlt néhány görög család a bárónál, és megjelent szertartásosan a hitvese is néhány sárga gyermekével. Egy görög hölgy, aki kora ifjúságában nagyon csinos lehetett, és bájos viselkedése nagy ámulattal töltött el, mert még soha nem hagyta el a szigetet, a zongorához ült, és elénekelt néhány duettet egy szigetlakóval, akinek olyan hangja volt, mint egy medvének. Néhány angol tisztfeleség ékesítette a társaságot, színtiszta nemzeti viseletben, amely még sokkal komikusabbnak tűnt előttem, mint a korfui nők divatja. Madame Fraiser egyike azoknak az angol nőknek, akiket Voltaire a "Pucelle"-jében[34] annyit emleget, qui est modeste la nuit, et insolente le jour (éjjel szende, nappal szemtelen).

[1818. augusztus 27.]
27-én reggel Dabowits felültetett, és egy öbölbeli barchettával kellett felkeresnem a Potamos patak torkolatát. Potamo falunak[35] gyönyörű a környéke, a szigeten lévő St. Salvadore hegység és az Acro Ceranuo kezdete Ó-Epirusban olyan szorosan fogják közre a tengert, hogy az ember Genf környékén vélhetné magát. Teljesen elvész a tengeri vidék kellemetlen jellege és a nagy olajfák és általában a még Itáliában sem ismert cserjék vegetációja érdekessé teszik a sétákat. 4 órakor a 32-es angol gyalogezred étkezdéjében ebédeltem. Hogy mennyire megörültem újólag ennek az intézménynek, miszerint egy ezred tisztjei együtt ebédelnek, később sub signo még elmondom, és hogy mit tartok azokról a korfui angolokról, akiket megismertem. Este 8 órakor teljes szélcsendben indultunk el Korfuból és

[1818. augusztus 28.]
másnap reggel 3 mérföldre voltunk a várostól. - Korfu sajátságos benyomást tett rám. Minden másnak látszott. A házak mind fából vannak, az utcák roppant keskenyek, és annyi ember nyüzsög rajtuk, hogy alig lehet járni. 2 vendégfogadó van, de mint később megtudtam, lehet magánházat bérelni, és ott elég jól lakni. Vásárolni nemigen van mit: a gyümölcs jó. Júliusban és augusztusban nagyon veszélyes a malária, sok angol közkatona fekszik lázasan. - Ősszel sok a fürj, de még több az erdei szalonka. A tél enyhe, a szemközti Albániában viszont nagyon zord. Jég soha nincs a szigeten, azt Albániából kell hozni, ahol a hegyek természetes tartályokat képeznek. Nem volt szerencsém friss vizet ihatni, mert 3 hete nem jött hószállítmány Epirusból. Ezt a késedelmet a pestisnek tulajdonítják, amely Ali pasa[36] országaiban állítólag nagy pusztítást végez. Ali pasa az egyetlen török, akitől a konstantinápolyi törökök félnek, és akit respektálnak.
A Nagyúr[37] gyűlöli. Néhány éve azt jósolták Ali pasának, hogy pestisben fog meghalni, ezért ő rettentően fél ettől a nyavalyától, és annyiféle óvintézkedést tesz ellene, amennyit Törökországban csak lehetséges. - Az ő országaiban egyébként akkora a rend, hogy az ember az utcán hagyhat akár egy pénzeszsákot, nem lopja el senki. Míg el nem érték ezt a tökélyt, sok embert kellett megölni! - Mister Castright,[38] akivel Adams táborok révén ismerkedtem meg, Prevezában[39] látta őt, ahová azért ment a pasa, hogy fogadja Maitland tábornokot. Fraiser kapitány, a legkolosszálisabb termetű ember, akivel valaha találkoztam, kísérte a generálist; és tréfából azt mondták a pasának, minden skót ekkora méretű, mire a pasa nyomban azt felelte, hogy nagydarab ember sohasem lehet vitéz! 70 esztendős, és olyan a nevetése, mint a tigrisé. - A 7 jón sziget szabad állam, az angolok pártfogása alatt! - Lehet-e csinosabb paszkvillust írni egy szabad államról és a protektoráról? Ha az ember keletről jön, Korfuban 40 napot vesztegzár alatt kell töltenie: ez a szabály, a kormány azonban eléggé felvilágosult, hogy kivételt tegyen néha, mikor az utazók olyan vidékről érkeznek, ahol pestisnek nyoma sem mutatkozik. A Korfuból érkezőknek az összes többi európai kikötőben 21 napot kell vesztegelniök, ezért összesen 61 napot kell az embernek a többiektől elkülönítve tölteniük, hacsak nem kap engedményt a korfui angoloktól, és a nagyúr országaiból hazájába visszatérőben útja nem egy másik szigeten át vezet. Aki tehát fel akarja keresni a jón szigeteket (mert az összes többin is ugyanolyan vesztegzárral kell számolni, mint Korfu szigetén), annak odafelé menet kell megtekintenie őket. - Közvélekedés szerint Triesztben lehet a leggyorsabban átesni a vesztegzáron, és ehhez néhány pénzérme adhatja a legnagyobb impulzust. - Az otrantói kórházban egy angolnak, akinek itt kellett letöltenie a 40 napját, jókora vadászterületet utaltak ki szórakozásul, és ő ez idő alatt, amely általában unalommal telik, igen jól elszórakozott. - Én valószínűleg Máltában fogom a vesztegzáramat tölteni. A lazarett[40] a várostól magától nagyon messze van ugyan, és télidőben minden látogatást lehetetlenné tesz, viszont kap az ember mindent kölcsön, amire szüksége van, hogy az önmagában is épp elég kellemetlen időtöltést megszépítse, a négy üres fal között lakályosabban érezze magát. Úgy képzeli az ember, hogy rettentő nagy szerencsétlenség, ha 40 napot egy szűk, barátságtalan helyen kell leélnie, én azonban ezt már nem hiszem, mióta megízleltem az unatkozást a hajón, és mióta megtapasztaltam, milyen kellemes nagy nyugalomban felidézni mindazt, amit láttunk, de csak hevenyészve és sebtében jegyeztünk meg.

[1818. augusztus 28.]
Délután 3 órakor egy kis zökkenést éreztem - un coup de ta-lon[41] -, kis kabinomban voltam, és Oehlenschläger[42] Aladdinját vagy Coreggióját olvastam, de azon nyomban úgy kiestem elmélyültségemből (Kranichsfeld úr[43] így nevezi azt hangulatot, amelyben verseket szokott írni), hogy nem tudtam ellenállni a kiváncsiságomnak, hogy fel ne menjek a fedélzetre. A hajó nem is ütődött olyan nagyot, amikor a homokzátonyra futottunk - ugyanis ezt fedeztem fel mindjárt fel, mihelyt kidugtam a fejem a kajütből - nem többet, nem kevesebbet. Óránként egy mérfölddel vitorláztunk, ezért a hajó nem is fúródhatott mélyen a homokba, és a fedélzeten is olyan jelentéktelen volt előzőleg a mozgás, hogy az ember észre sem vehette igazán a teljes megállást. De ez történt, mert még a kormánylapátot sem lehetett megmozdítani. A parancsnok aludt, és az őrséget ellátó hadnagy azt az ostobaságot követte el, hogy túl közel ment a parthoz, mert alig voltunk tőle 500 lépésnyire, úgyhogy az egész eset inkább tréfás és nevetséges volt, mint amilyen veszedelmesnek egy pillanatra látszhatott. Csak a parancsnokra és a hadnagyra nézve volt komoly az ügy, mert őket kettőjüket súlyos perbe foghatták volna - az előbbit amiatt a meggondolatlanság miatt, hogy nem fogadott fel révkalauzt, az utóbbit magáért az ügyetlenségért. Stalimene[44] nyakkendő nélkül jelent meg a fedélzeten, és olyan rémült ábrázattal, amilyet olasznál még soha nem láttam, márpedig ez elég sokat mond. Ender festett róla egy karikatúrát, hasonló tehetséggel, mint ahogy minden egyebet rajzol le. Nemsokára Lützow gróf is előjött kíséretével az odújából, és csodálkozva, de egyáltalán nem aggodalmasan néztünk hol egymásra, hol a személyzetre, mert a szárazföld közel volt, a levegő tiszta, a szél észrevétlen. - Én nagyon élveztem, ami történt, és már kész is volt a tervem arra az esetre, hogy ha a briget nem lehetne kiszabadítani a homokágyából: az embereimmel együtt partra tétetem magam, és elvitetem magunkat, ahogy csak lehet, Prevezáig - aztán Janinán[45] és Ali pasa birodalmán át Salonikiig, és onnan Konstantinápolyig szárazföldön folytatjuk az utunkat, az Orionét pedig teljesen rábízzuk jövendő sorsára. Lützow gróf sokkal nagyobb zavarban lett volna. És ha már egyszer hajótörést kell szenvednem, ami igazán lehetséges, hiszen még több tengeri útra készültem, Isten neki, soha rosszabbat, mint amilyen a korfui csatornában történt: olyan hajótörés, amelynél senki nem fúl vízbe, kétségkívül ritka dolog, és ez történt volna, ha nem ér bennünket az a szerencse, hogy másfél óra múlva ismét szabadon úszunk. - De hogy micsoda lárma és micsoda rendetlenség támadt a hajón, megint bebizonyította nekem, mennyire felületes emberek az olaszok, és mennyire hasznavehetetlenek komoly pillanatokban. Hogy elszabadulhassunk, először bevontak minden vitorlát, nehogy a hajó még jobban belefúródjon a homokba, aztán kivetettek egy nagy horgonyt, és ferde szögben húzni kezdték - hogy a horgonyt tartó vastag kötél mentén sorba állított matrózok mit összekiabáltak, az igazán figyelemreméltó volt. Később megígértük a parancsnoknak, hogy az eseményről soha nem teszünk említést Bécsbe írandó leveleinkben, és ezt én meg is fogom tartani; mert az ilyen esetnek nagyon könnyen lehet cassatio vagy lefokozás a következménye. - Őrizze meg tehát ez a lap titok gyanánt ezt az apróságot - úgysem fogja senkifia, még én magam sem többé elolvasni. Fél nyolc felé értünk ki a szorosból, és óránként 3 mérföldes sebességgel vitorláztunk kitűzött irányunkban. Az éjszaka minden manőverezés nélkül múlt el, ami igen ritka dolog a hajózásban.

[1818. augusztus 29.]
Reggel megpillantottam a Paso és Santa Maura szigeteket[46]: ez utóbbi egykor félsziget volt - és hogy sziget lett belőle, valószínűleg földrengésnek köszönhette, amely igen gyakori a jón szigeteken. Innen könnyű eljutni a lepantói öbölbe[47], ahol egykor II. Fülöpöt megverték a törökök.[48] - Délelőtt 11 órakor a Cephalonia[49] szigetén lévő Monte Nero magasságában voltunk - ez a legmagasabb hegy a jón szigeteken, és nevét sötét színéről kapta, mely a píneáktól származik, amelyek beborítják. Még ennél is sokkal sötétebb volt, de a tüzek, amelyeket a pásztorok gondatlansága okoz, évről évre ritkítják az erdőket. A píneák igen alkalmasak árbocnak, és mivel az angoloknak szükségük van ilyen fára, nem nehéz elképzelni, hogy ez a szép hegy még sokáig meg fogja őrizni jelenlegi színét. 12 órakor az északi szélesség 38. fokán voltunk. - Kephallonia szigetének egyik kiszögellő hegyfokán néhány különálló szirtet látni, ahol most Scala[50] városa víz alatt van, mivel 200 évvel ezelőtt rengés következtében szép magaslatáról alábukott. - ˝ 8-kor Zante[51] szigetének közepénél jártunk, és szívesen behajóztunk volna a szorosba, hogy megnézzük a kikötőt és Zante városát, melyek fekvésükkel állítólag igen szép és kellemes látványt nyújtanak. Csakhogy a tájak szépsége még sokkal relatívabb, mint az embereké, és bizony meg kell szoknunk, hogy olyan vidéket is szépnek találjunk, ahol nincsenek fák, és a nap kiégette a növényzetet. - Bár keleten gyümölcsöt terem minden, még az is, aminek, mondhatnám, se törzse, se ágai, se levelei nincsenek. A gazdák bizonyára még jobban szeretik ezt a napot, amely csak a hasznosnak nyújt meleget, mint a magamfajta tékozló, aki a platánt vagy a tölgyfát minden másnál többre tartja a világon, még ha az csak egy kertnek szolgál is díszéül. - Késő volt már azonban, hogy az éjjeli sötétben bemerészkedjünk a szorosba, és kívül maradtunk messze tőle.

[1818. augusztus 30.]
Másnap reggel 8 órakor megpillantottuk Morea[52] partját és egészen messziről Sapienza[53] szigetét! - Nehéz lehet elérni ezt a földet! vajon eljutok-e életemben valaha a közelébe?
11 órakor Modon[54] városát és kikötőjét láttuk - jónak mondják; ˝ 5-kor Coront.[55] Ebben a két kikötőben az a jó, hogy bármilyen szél van, vagy az egyikbe, vagy a másikba be lehet futni, mert egy földnyelvnek úgyszólván a jobb és baloldalán vannak. Este elült a szél, és egész éjjel egyhelyben vesztegeltünk - ez nem valami jó tréfa - és a lárma meg a meleg, amit a kajütben el kell viselni, türelmet kíván, ha zúgolódás nélkül akarja viselni az ember. - Nekem azonban ez nagyon a javamra válik, és jó tanulság a jövőre nézve, csak hasznát is tudjam majd venni.

[1818. augusztus 31.]
31-én reggel már kicsit jobbra fordult a Zephir, és 9 óra felé Matapan[56] magasságába értünk. Estére a közelben látszott az Ovo szirt[57] és messze az utolsó jón sziget: Cerigo.[58] Éjszaka megint bonaccia (szélcsend) volt, mint az öbölben és az Archipelagusban[59] a tengerészek mondják, és egy lépést sem haladtunk előre.

[1818. szeptember 1.]
Szeptember elseje sem volt valami kellemes nap, mert a szél csaknem szembe fordult velünk, és roppant kellemetlen táncolás közben, nagy keservesen, a lehető legunalmasabb lavírozással sem jutottunk messzebb, mint Cerigo és Cerigotto közé. Candia[60] szigetéhez, amelyre nagyszerű kilátás nyílik, egészen könnyedén eljuthattunk volna 2 óra alatt, mert ebben az irányban szinte éppen hátszelünk lett volna.

[1818. szeptember 2.]
A legcudarabb szelet élveztük! Quelle tangage (Micsoda tánc).
Milótól[61] 16 mérföldre álltunk meg az éjjel. Szakácsom, Krebs, akit a mindenféle furcsa megjegyzései miatt már korábban elkereszteltünk emberismerőnek, éjjel fölment a fedélzetre, a legénység egyetlen tagja sem vette észre őt, ő azonban észrevette, hogy a legnagyobb csendben nagy horgonyt bocsátottak le a tengerbe. Reggelente mindig megkérdezzük, hány mérföldet tettünk meg az éjjel - és most könnyű magyarázatot találnunk a bonacciára.[62] - A jó emberek egyáltalán nem ismerik az archipelagoszt[63], és kalauz nélkül, akit elmulasztottak felfogadni Korfuban, holott a parancsnok utasítást adott rá, éjszaka nem mernek előre haladni. Különben ez a szép kényelmes éjszakázás így, hogy alig fúj a szél és szép tiszta idő van, elbűvölő, de nem tudom, hogy ezek, akik a nyugalmas és veszélytelen pillanatokban, mint láthattam, kétségkívül nagy bátorságot és tudást tanúsítottak, mit csinálnának egy viharos sötét éjszakán.

[1818. szeptember 3.]
E hó harmadika nagyon unalmasan telt. Egyfolytában tramontanánk[64] volt, és bár a hajónak ez a mozgása, az egyhelyben való imbolygás sokkal erősebb, mintha heves viharban lennénk, nem éppen kellemetlen, mégis azt hiszem, ezen a hajóúton még nem éltem át 12 kellemetlenebb órát. Közben keserves igyekezettel mégis csak Ananas szirtje[65] és Milo szigete közé értünk, és itt is éjszakáztunk: hosszú nap volt, de a szélnek annyi hasznát mégis vettük, hogy 3-án[66] kora reggel rajtunk múlott, befutunk-e Milo kikötőjébe vagy tovább lavírozunk. A parancsnok azon a véleményen volt, hogy fussunk be, Lützow gróf is, én is, egyszóval mindnyájan - csakhogy bizonyos idő óta olyan feszült a viszony köztünk, hogy nem mindig érintkezünk nyíltan, és a két párt túlzott előzékenységből nem mer semmit sem indítványozni, hanem csak a másik akaratát kívánja teljesíteni. Ez a viselkedésmód sokféle emberi viszonylatban lehet a fő oka minden félreértésnek és bajnak, aminek könnyen elejét lehetne venni, ha kitartanánk amellett a szabály mellett, hogy a túlfeszített idegzetű, érzékeny emberek a mindennapi életben legalább annyira kellemetlenek, ha nem még inkább azok, mint a durvák és faragatlanok. - A parancsnok unalmas határozatlanságának, hogy javaslatot tegyen-e a kikötőbe való befutásra, én vetettem véget - és néhány kölcsönös bók után, egyfelől, hogy a brig és az egész legénység csak az internuncius úr szolgálatára van fölszerelve, és az ő akaratától függ minden - másfelől, hogy ilyen kitűnő parancsnok mindenben szabad dönthet - végül határozat született, hogy befutunk a kikötőbe. Hogy ezt végképp megtörténhessen, előbb másfél órán át keresnünk kellett a szelet, to look for a wind, és be kellett állnunk a megfelelő irányba. Ez a manőver nem volt unalmas, mert Milo szigetének keleti partja lépésről lépésre változott: nagy meredek szikák képezik a partot, némelyek félig-meddig már leomlottak, mások éppen készülnek erre - a tenger keményen törik meg rajtuk, és a csúcsaikat nem borítják fák, a táj olyan kopár, amilyet csak képzelni lehet, és az itt-ott még a kövek között is mutatkozó fű annyira ki van égve, hogy a nevezett szigetnek ez a partja a terméketlenség tökéletes képét mutatja: 10 óra felé a Milo szigetének kikötője felé vezető csatornában úgy helyezkedtünk el, hogy Anti Milo szigete a hátunk mögé került, és így képesek voltunk végre minden veszély nélkül befutni. Balra egy sziklacsúcson Castro[67] kis városa látható, szegényesen, szárazon és rendetlenül, jobbra pedig néhány nagyobb magaslat és teljesen lakatlan, műveletlen tájék. A csatorna bal partja is nagyon szomorú, kietlen és komor képet mutat, néhány fügefa és más bokrok mégis ellátja azt a kemény szolgálatot, hogy valamiképp díszítse az utálatos környéket. - Mivel 6 napja nem ettünk marhahúst, megörültünk a tehenek és ökrök látványának, amelyek a sziklahasadékok közt szegényes táplálékukat keresgélték. És élénken el tudtam képzelni, hogy ennek a remek állatnak a látványa mennyire megörvendeztetheti azt, akik több éven arra a csekély élvezetre fanyalodnak, hogy zsíros ürühússal kell táplálkozniuk. - Olajfát sehol nem láttam, később megtudtam, hogy nincs is a szigeten. - Érdektelen képet nyújt ez az útszakasz mind a festőnek, mint a tisztnek, akinek friss élelmiszer beszerzéséről kell gondoskodnia. A festőnek két színre van szüksége, hogy ábrázolja Milo szigetét: kékre és szürkére.
A fák is szürkék, és a házaknak nincsen se tetejük, se ablakuk, és szintén szürkék. - Mikor a csatorna közepe táján voltunk, egy kis csónak jött felénk, ketten ültek benne, és mivel a szél szembe fújt velük és nagy volt a hullámzás, nehezen eveztek. Úgy véltük, halászok, de csakhamar kiderült, hogy eltökélt szándékuk felénk tartani. A briget feléjük irányították, néhány vitorlát bevontak, és odavetettek nekik egy vastag kötelet, azt a csónakban ülő egyik görög el is kapta, de mivel túl nagy erővel haladtunk, kénytelen volt mindjárt el is ereszteni, és néhány pillanat múlva már olyan messze voltunk tőlük, hogy el kellett halasztanunk a velük való beszélgetést, míg horgonyt nem vetünk. - Ez nemsokára megtörtént, miután örömmel fedeztünk fel lépésről lépésre újabb hajókat a kikötőben. A kikötő egy szurdokot vagy öblöt képez, amelyben akár 1000 jármű is elfér kényelmesen. Az egész szigettengeren nincs még egy menedék hadihajók számára, amelyet a milóihoz lehetne hasonlítani, az egyetlen hiányossága, amit kifogásolni lehetne, hogy szinte túl nagy a felszíne, és a tenger ezért erősen hullámzik benne. Kereskedelmi hajók számára ez persze nagy hiba, hadihajókra nézve nem az. Körülbelül 20 jármű volt a kikötőben, mikor megérkeztünk, köztük 2 osztrák: kölcsönösen felhúztuk a zászlókat, és a kereskedők, aki Ferenc császár[68] jogara alatt keresik a hasznukat, 7 ágyulövéssel üdvözölték az Orionét. - A görög, aki a kis csónakban felénk közeledett, időközben felvont egy kis vitorlát, és nemsokára ott is termett a fedélzeten. Révkalauz volt, aki a szolgálatát akarta felajánlani nekünk. Örömmel elfogadtuk az ajánlatát, mert biz'isten elkelt ilyen személy a fedélzetünkön. Ez a görög, aki az egyik legtekintélyesebb ember a szigeten, minden más téren is felajánlotta a szolgálatait, és nem kevéssé megörvendeztetett bennünket azzal a hírrel, hogy Castróban mindaz kapható, amire egy hajón szükség lehet, bor, kenyér, hús és víz jó minőségben és bőségesen. (2 ˝ sor törlés.) Gnoato hadnagy 12 matrózzal és néhány altiszttel a partra küldetett, hogy beszerezzen minden szükséges készletet - et pour faire de l'eau. [hogy vizet szerezzenek]. Elkísérte a számvivő és a kalauz, aki Triesztből jött velünk. - Én és embereim alig győztük kivárni, hogy ismét a szárazföldre tehessük a lábunkat, és beszálltunk a középső csónakba. - Furcsa egy vidék ez, nem hittem volna, hogy az Archipelugosban ilyen szigetek is létezhetnek. Csupa szikla minden, nagy kőtömbök mindenütt, és azt hihetné az ember, hogy tűzhányók és egész tengerek dúlták fel így a vidéket: egyszóval olyan kietlen minden, hogy mielőtt jobban megismertem a környéket, az volt az érzésem, hogy aggódva kell a számba vennem minden egyes apró falatot, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez a föld bármit is megteremhet. Sziklák közt visz a gyalogösvény Castróig - be fáradságos és hosszadalmas! Különös érzés volt az is, mikor befutottunk a kikötőbe, hogy egyre több hajót látunk, de a kikötő karéjában egyetlen házat sem, míg végre észrevettük, hogy a sziget főhelye a sziklacsúcson épült Castro! Két kis lakhely azért található a kikötőben, bor- és pálinkaraktárak, és egy jó kút is van mellettük.
A sziklai faluba menet itt-ott felásott földet láttam, keskeny sávokat kövek között, falakkal kerítve, melyek azonban egész alacsonyak. Életemben először láttam virágzani a gyapotot, és
a gyümölcsét is magán a növényen! Több fajta márványt és porfirt is láttam - és végre egy félig kiásott, kitűnő állapotban fennmaradt színházat - párosi[69] márványból - az athéniek korából. Néhány éve ásták ki, mégpedig egy mylord[70] megbízásából (hogy angol volt-e vagy olasz, nem tudja senki, mert itt így hívnak mindenkit, aki pénzt költ), aki nemrég halt meg Athénban. A nevét sem tudja senki a szigeten, a Nagyúrtól mindenesetre fermánt[71] kapott, hogy a színház az ő tulajdona, és senki emberfia ne merészkedjen a legkisebb darabjához se hozzányúlni. Hogy ki vigyáz az elhunytnak erre a tulajdonára, igazán nem tudom; de annyi bizonyos, hogy semmi sem vész el belőle - valószínűleg, mert az itt lakók úgysem tudnák mire használni. Mintegy másfél órás, roppant fárasztó gyaloglás után, amelyet a Vezúv megmászásához lehetne hasonlítani, végre megérkeztünk a kopár Castróba. Első útunk ahhoz a göröghöz vezetett, aki kalauzunkul ajánlkozott, és az is lett. - Nagy volt a hőség, az út hosszú és fárasztó, ki voltunk merülve. Landschulz magánkívül volt, aggódtam, hogy ez a nagy próbatétel komoly ártalmára lesz egészségének, de csakhamar magához tért, és már egész jól van. - Castróban konzulja[72] van minden jelentékenyebb nemzetnek, amely kereskedelmet folytat a szigetvilágban. Az osztrák császárnak jelenleg nincs. De hogy egy konzul milyen hasznot hajthat az államnak, amelyet szolgál, olyan szigeten, mint Milo, ahol a helybeliek csekély vagy inkább semmilyen ismeretekkel nincsenek megáldva és felruházva, arra még nem sikerült rájönnöm, és igazán fel nem foghatom. Fizetést mindenesetre egyáltalán nem kapnak, ez a legjobb az egészben, és ilyen feltételekkel akár ezernyi szolgát is tarthat az ember. A helybelieknek azonban nagy becsvágya, hogy betölthessenek ilyen állást, mert akkor minden adótól mentesülnek, és egyéb előjogokat is élveznek, de hogy milyeneket, folytonos kérdezősködésem ellenére sem sikerült megtudnom. Hogy egy konzulnak ilyen szigeten, mint Milo, semmi haszna nincs, abból is látom, hogy brigünket és a többi osztrák hajót, amely még a kikötőben horgonyoz, a helybeliek akkora figyelemmel halmozzák el, mintha minden lakos osztrák alkalmazásban állana, vagy akár még többel is: ezek az emberek azonban részben abból élnek, amit eladnak azoknak a hajóknak, amelyek befutnak a kikötőjükbe, hogy pótolják élelmiszerkészletüket. Ezért előzékenyek és szolgálatkészek, és nem látszanak közben túlzottan hasznonlesőnek, ami különben a görögöket általában jellemzi. A milóiak feltűnően különböznek többi gyűlöletre méltó honfitársuktól, és igen derék, szíves és rendes emberek. Jövendő révkalauzunk például olyan megnyerő és előzékeny modorú ember, hogy máris mindnyájan megkedveltük. A házában frissítőül sajtot, bort, rumot, finom kenyeret és elsőrangú szőlőt tálaltak fel nekünk. Mindent kellő mennyiségben. Hogy ilyen pillanatokban hogy ízlik a szőlő, azt el se tudja képzelni akárki. Én soha életemben nem ettem még ennyit, 4-5 óra hosszat szinte semmi más nem csináltam. A révkalauz felesége éltes, de eleven asszony, a lánya ellenben csak 14 éves, és arca a legcsinosabb, amely a világon látható. A termetéről sajnos fogalmam sincs, mert a görög lányok, valószínűleg ékesség gyanánt, akkora vánkost viselnek a hátsó felükön, hogy mit sem lehet sejteni. Ender, aki minden percet ki szokott használni, magával hozta kis rajzkönyvét, és hozzálátott Marussa kisasszony arcképéhez, csak úgy ceruzával. Lassanként összefutott az egész helység, és sokat nevettünk a lányok hiúságán, aki annak rendje-módja szerint csinosak mind és nagyon szerették volna lerajzoltatni magukat. Egyáltalán karavánunk, mihelyt megérkezett, furcsa képet festett, a tiszt, akit a partra küldtek, hogy élelmet vásároljon a legénységnek, és így szolgálatban volt, jókedvűen evett-ivott a matrózokkal, és végül békésen elaludt. Ender egyik vagy másik szüzet festegette vagy inkább rajzolgatta, én a szőlőnél maradtam, és a révkalauzzal társalogtam, aki mindenféle dolgokról érdekes felvilágosítással szolgált. Landschulz minden eszközt megragadott, hogy újra talpra tudjon állni, közben a számvivő erőnek-erejével kicsikart tőle egy dukátot[73], átváltotta parára[74], és végül, minden ok nélkül szétosztotta a gyermekek között, akik lassanként összegyűltek körülöttünk. A bor mindnyájuknak ízlett, de az utóbbi annyit és oly sebtében fogyasztott ebből az adományból, hogy holtrészeg lett tőle, és e jó hangulat első óráiban olyan tréfás és mókás mutatványokat adott elő, amilyeneket még soha életemben nem láttam. Tovább nem maradhattam, főleg, mert 5 órakor Lützow gróf ebédre várt bennünket a hajón. A visszaút roppant kellemetlen, és azt javasolták, hogy a kis hajót rendeljük Castro városának lábához, és aztán vizen vitessük magunkat vissza - ezt el is fogadtuk, mert csakugyan ez az egyetlen kényelmes módja az út megtételének. Ámde egy olasz hajón, úgy látszik, nem olyan nagy a fegyelem, hogy egy tiszt biztos lehetne benne, teljesítik a parancsait, ugyanis nem jött a hajó, holott több, mint 2 órát vártuk rá a parton, és így kénytelenek voltunk nagy keservesen ismét megmászni az öszszes hegyet, és este 8 óra felé értünk végre fáradtan és éhesen a fedélzetre. Így végződött a nap, amely örökre megmarad emlékezetemben. Bármily barátságtalan és rettentő is e sziget, lakói sokkal boldogabbak, mintsem első pillanatra gondolnánk. Abban a szférában, amelyben élnek, a boldogság egyetlen feltétele, még a műveltebbek körében is: a jó étel, a békés hajlék és egy feleség - ennek a 3 dolognak a szakadatlan élvezete és könnyű megszerzése. Milóban a Nagyúr az uralkodó, de nincsen semmilyen megbizottja, egyetlen török sincs a vidéken, és évente mintegy 45 000 piasztert[75] (3000 #) szolgáltatnak be a sciói[76] kádinak, és akkor mentesek az adótól és más rendszabályoktól. Szorgalmasan művelik a földet, már ahol ez lehetséges, és e klíma mellett még a legkisebb növény is gyümölcsöt hoz! A gyümölcstől alig látszik a fa. A lakosok közül sokan révkalauzok, és ügyesnek mondják őket. A legtöbb kereskedő, aki maga nem ismeri a szigettengert, rendszerint ezen a szigeten fogad fel révkalauzt, és mulatságos látni, amint a hivatásos révkalauzok feleségei nagy látcsövekkel az ablakokban vagy fából készített kis megfigyelő állásokon ülnek, és a sziget körül közlekedő hajókat lesik. Egész Castrónak mintegy 1500 lakosa van, akik szinte mind rokonságban vannak egymással. Egy fiatal görög, akitől megkérdeztem, hogy miért nem házasodik meg, azt felelte, hogy a szigeti lányok mind unokahúgai; mindamellett könnyű feleséget kapni, mondta, csak pénze legyen az embernek. De hogy honnan hozasson asszonyt a jóember, nem tudom, hacsak nem a szomszéd szigetekről - de azokról még nincsenek értesüléseim.

[1818. szeptember 4.]
4-én reggel vadászni mentem. Rengeteg itt a fogoly a sziklahasadékokban, és még a legjobb vadászok sem tudják kiirtani őket, még kevésbé tehát azok a görögök, akik Milón vadászattal foglalkoznak. A sziget legjobb lövésze volt a vezetőm, óriási nagy puskával, egy sovány házikutyával és fehér hálósipkában jelent meg előttem, és miután több órán át barangoltunk, volt szerencsém lőni egy foglyot. Megfigyeltem, hogy itt nem repülnek fel csapatostul, mint nálunk, hanem nagyjából úgy, mint nálunk tavasszal, amikor párosával vannak. A madár különben kicsit nagyobb és más a rajzolata, úgy vélem, ez a perdrix rouge[77], de nem vagyok biztos benne. Nyúl nem sok van. - Végre megművelt tájra és szőlőskertekre bukkantam, és az utóbbiakban hosszan időztem. A legfiatalabb tőke is terem! Szüretkor, amelynek most van az ideje, lemetszik a fürtöket, és a tőke mellé fektetik. Itt érik el érettségük felsőfokát, és aztán részben bort készítenek belőle, részben megszárítják, de ezt csak saját használatukra. Csak borral, gyapottal, gyümölccsel és árpával kereskednek. Olajfájuk kevés van, de elég saját szükségletükre. Ebédre a fedélzeten voltam, és élveztem a friss halat, amelyet a legénység fogott, de nem volt semmi különös; az estét Lützow gróf békés és kissé unalmas társaságában töltöttem.

[1818. szeptember 5.]
5-én Enderrel és Kranichsfelddel[78] egy görög bárkán, erős szélben ismét partra szálltam, és Castróban felkerestük révkalauzunkat (Signor Francesco Micheli), aki körbevezetett a városban;
a szikla szélső csúcsáról több szigetet látni - Argentera, Srifa és Srifanto stb.[79] Tiszta időben látni Moreát és az athéni földet - csak 60 mérföld a távolság odáig. - Ender lefestette Marussát[80] színesen is, akinek én minden ülésért ajándékoztam egy dukátot, aztán még egy másik görög leányt is, aki igen szépen mutat és Raffaello Fornarinájára emlékeztet.

[1818. szeptember 6.]
6-án vasárnap volt. Az elhunyt osztrák konzul fia apja nyomdokaiba óhajt lépni, és úgy gondolja, joggal, hogy az internuncius elég fontos személy, hogy sikerre vigye ügyét: ezért ebédet ad, meghívja Lützow grófot, és egész sereg szamarat küld arra a helyre, ahol partra szoktunk szállni, és így várja legközelebbi rokonaival, mert különben az egész helységnek ott kellett volna lennie, a követet és kíséretét. - Lützow gróf elfogadja a meghívást, nem mondja le, de végül cserben hagyja a görögöt. Különben is fura ember, még nem volt a szárazföldön, és úgy vélem, nem is fog partra szállni. Igazán egyszerű életet él, s úgy vegetál, mint valami egészen ártatlan növény. Mérge nem sok van e növénynek, de gyógyító nedvei sincsenek. Ha csupa ilyen ember lenne a világon, azt hiszem, unalmában elaludna, és nem haladna tovább az útján. - Dabowits[81] Lützow grófot és a parancsnokot kivéve mindnyájunkat partra tett a középső csónakkal, és ott kezdetét vette a szamaras kavalkád. Rengeteget nevettünk! Ismét meglepődtem, milyen biztos a szamár járása, mert kantár és heveder nélkül mentünk olyan hegyeken és bérceken át, amelyeket gyalog csak nehezen lehet megmászni. A követ számára természetesen külön nyerget tettek föl a legnyugodtabb szamárra - ezt én kaptam meg (1 ˝ sor törlés) -
Ezúttal a vendéglátóhoz mentünk. Az emberek jobb ruhát viseltek, mint munkanapokon. A lányok azonban annál csúfabbak, minél inkább felöltöznek, mert a görög leány modeste maintien-je (szerény viselkedés) a legszörnyűbb turnűr[82] a világon. Nagyon éhes voltam, mert nem reggeliztem semmit, és már 2 óra volt. - Lehetséges, hogy Lützow gróf mégis lemondatta a meghívást, csak minket nem értesített róla. A kis hajó csak 5 órára volt megrendelve, hogy visszavigyen bennünket, és attól tartottam, hogy egész nap ebéd nélkül maradok. Ender hasonló helyzetben volt, de hogy ne kelljen az egész időt a szobában összegyűlt mintegy 50 személlyel együtt végigülnie, mivel csak kevesen beszéltek közülük olaszul, délelőtt el akart kezdeni néhány rajzot. Közöltem ezt az óhaját a révkalauzzal, aki azt a tanácsot adta nekem, hogy halassza el délutánig - ez elég volt nekem, hogy bizakodjam a mielőbbi lakmározásban. Kis idő múlva megterítettek egy kis asztalkát, és egy csészealjra rosszul befőzött citromhéjakat és néhány pohár limonádét helyeztek. Velem együtt mindnyájan azt hittük, hogy ebből áll az egész ebéd, és igencsak megijedtem, amikor a révkalauz hozzám lépett, hogy közölje, hogy most van időnk lerajzolni néhány arcot. Még kenyeret sem ettem, mert az nem jár ehhez az előételhez. A lehető legillemtudóbban elbúcsúztam, de mikor szóltak, hogy jöjjünk vissza, végre teljesen biztos voltam benne, hogy az igazi pranzo[83] majd még csak ezután következik. Egy óra múlva visszajöttünk - az ebéd rizsleves volt, 2 szép vízben főtt csirke és 4 befőtt. Édes bor és gyümölcs. Az egész kompánia a szobában maradt. 5 tányér volt feltornyozva minden vendég előtt, ily módon csak félreteszi őket az ember, és nem kell váltani! A déjeuner,[84] amitől úgy megijedtem, szokás itt mindenütt, mint később megmagyarázták, és azért terjedt el, hogy felcsigázzák az étvágyat. Én ezt ügyetlen kezdetnek tartom, és úgy vélem, egy pohár keserű ürmös jobb erre a célra. Ebéd közben megismerkedtem az angol konzullal. Szintén helybeli, de azért értelmes fickó. Az ételek erősen fűszeresek voltak. A jövendő konzul ebédjéhez adtam 2 dukátot a felszolgáló embereknek. Ugyanennyit a 8 szamárért. - A castrói levegő édesen enyhe, és nyugodtan lehet könnyedén öltözve az ember, sem melege nincs, sem attól nem kell tartania, hogy megfázik - érzi, hogy ez a veszély nem fenyegeti. Egy ablakon benézett 4 csinos leányzó a lakásba, ahol delektáltuk magunkat. Sok a csinos lány. Miközben Ender Marussa arcképét festette, sokan megnézték a képet, és bár nagyon bájos lett, egyáltalán nem voltak meglepve. Marussa maga azonban úgy vélte, hogy nem elég jó, túl nagy a szája, a vonalak túl kemények, túl markánsak. Hiúságában egy csomó kifogásolnivalót talált. De azért élvezte az elégtételt, hogy törtük magunkat a portréja birtoklásáért, és így megkülönböztető figyelemben részesült. Ebben a korban a leányok nagy becsben tartják az ilyen kitüntetéseket.


[1818. szeptember 7.]
7-én ismét vadászni mentem, nem annyira a lövés kedvéért, mert ahhoz nem értek, hanem hogy a környéket megnézzem és mozogjak egy kicsit. Nem lőttem semmit, de felmásztam egy magas hegyre, mégpedig nagy fáradság árán, hogy megnézzem néhány görög pap telepét, akik remeteéletet élnek ott a San Marino kolostorban, amely Szent Györgynek van szentelve. Van két veteményeskertjük, az egyetlen a szigeten, pazar vizük, és jó gyümölcseik, vendégszeretőn fogadtak, adtam nekik egy dukátot. Miután bort, likőrt, szőlőt és kenyeret kaptunk kísérőimmel együtt, még két nagy kosár gyümölcsöt is adtak az útra. - Délután 2 óra felé megfürödtem a tengerben, ami nagyon jól esett, bár a víz igen hideg volt. Lützow gróf végre partra szállt. Azt hiszem, azért halogatta ilyen sokáig, mert a tenger előzőleg túlságosan nyugtalan volt, és ő, úgy látszik, nem valami nagy barátja a víznek.

[1818. szeptember 8.]
Ma kora reggel teljesen elült a szél, és minden mozdulat vagy inkább manőver, amihez hozzáláttak a fedélzeten, hogy az első kedvező széllel folytathassuk az útunkat, olyan nagy dérrel-dúrral történt, hogy kezdem belátni: az olasz népség semmit sem tud csinálni fölösleges lárma és kiabálás nélkül, hogy kellően kidomborítsa a cselekményt. Ma meg akartam nézni az egykori Milo régi városát, ahol még most is vannak házak és lakosok, de olyan rossz itt a levegő, hogy dögletes hatása miatt lassanként mindenki kihal vagy elköltözik. Nagy szerencsétlenség, ha valakit a körülmények arra kényszerítenek, hogy olyan vidéken lakjon, ahol rossz a levegő és a víz. Ezt a 2 dolgot még a remete is jónak és tisztának akarja, ha különben lemondott is minden egyébről a világon. Ismerek mindamellett olyanokat, akik nem remeték, a friss, tiszta levegő élvezetét mégis sajnálják maguktól. Szándékomról, hogy a szigetnek ezt a vidékét is megnézzem, és így végezzek ennek a kietlen szigetnek a megszemlélésével, le kellett mondanom, mert a szél, úgy látszott, kedvezőre fordul, és mozgásba jött az egész flotta. Egyáltalán nem bántam, hogy így történt, mert időmet érdekesebb tájakon szándékozom inkább tölteni. A kikötőben veszteglő, szegény kereskedők még inkább örültek e fordulatnak, mint én, mert egyesek közülük már több, mint 2 hónapja vannak itt, és az ellenszelek mindmáig visszatartották őket attól, hogy folytathassák útjukat a Levantéba. Egyáltalán, figyelemreméltónak tartom, hogy az évszakok e szélességi fokon milyen szabályszerűen változatlanok: pl. már 6 hónapja nem esett eső! A hideg, az esők, a különböző szelek periódusa azonban napra pontosan megjön. Egyikünk megkérdezte az egyik helybelit, vajon lesz-e már hamarosan eső, mivel az égen felhők mutatkoztak, mire az a leghatározottabban azt mondta, hogy nem, "mert ez a hónap egyszerűen nem az eső évadja". Ma a hold új negyedbe lépett, és állítólag emiatt fordult meg a szél. - Lám, a legkisebb hogy összefügg a legnagyobbal, és egy örök egészben egyesül és koncentrálódik minden. - Ősszel sok itt az erdei szalonka. A tél sosem szigorú, nem is látni az egész helységben semmi előkészületet a hideg elviselésére. A házaknak nincs tetejük: felül teljesen laposak, és csak arra szolgálnak, hogy felfogják az esővizet, amely erre való agyagcsöveken a házak alatt elhelyezett ciszternákba folyik, és ivóvíznek meg másféle szükségletekre használják. Némely háznak több ciszternája is van, és így aztán az év során itt vízről már nem is kell gondoskodni. Azok, akiknek a vízkészleteik kicsinyek, kénytelenek szamarakkal felhozatni a vizet a völgyből. Ha az esővízet szénrétegen lehetne átáramoltatni, kétségkívül ez a módszer lenne a legjobb, hogy mindig a legegészségesebb és legtisztább ivóvíz legyen a háznál. - A szőlőtőkének nincs karója, viszont úgy fel van töltve földdel, hogy úgyszólván mély tölcsérben helyezkedik el, és mivel így egyáltalán nincs kitéve a szélnek, koncentráltan éri a meleg. Vajon a szőlőművelés e neme nem volna-e mindenütt előnyös? - Áloéfát többet is láttam, de ezen az éghajlaton datolya soha nem terem. Haller, egyike annak a négynek, akik Égina szigetén[85] a Minerva-templom homlokzatát megtalálták, volt az a mylord, aki kiásatta itt a görög színházat, és később Görögországban meghalt. - A szigeten van még 2 másik kolostor is, de szegények és ezért állítólag jelentéktelenek. - San Marino[86] a Santa Anilea hegy[87] lábánál fekszik, amelyet néhány hete egy francia korvett[88] kapitánya megmászott több csillagásszal és más tudóssal. A lakosok tizedet fizetnek a Nagyúrnak, és azonkívül még bármit, amit kapudan basa[89] kénye-kedve szerint kivet rájuk. - A szigetnek körülbelül 2500 lakosa van, és 3 elöljárója, akik közül az egyiket néha kormányzónak is nevezik. Ezeket mindig márciusban választja meg a nép a szavazatok többségével. A tisztség egy évig marad egyazon személyé, néha azonban ugyanazt több évig is megtartják, ha a nép elégedett vele. A konzulok mind mentesek a különadóktól, de a tizedet nekik is meg kell fizetniük. Ha kapudan basának szüksége van 2-3 ezer piaszterre, elküldi ezzel a parancsával egyik tisztjét a szigetre, és vasárnap, mikor az egész nép összegyűlik, a 3 elöljáró egyike kihirdeti, és aztán igazságosan elosztva beszedik. Mindent egybevéve Milo szigete 85 ezer piasztert hozhat a Nagyúrnak. A közönséges tizedet a kormányzó évente egyszer viszi el rendszeresen Naxia[90] szigetére. (A parancsnok azt reméli, hogy soha nem fog meghalni, mert ez a változás a világ bármelyik napján megtörténhet). - 8-án reggel kellemes az idő, egész flotta fut ki egyszerre a kikötőből. - Most végre megtudtam, mire jó egy konzul. Egyáltalán nem arra, hogy a hajóskapitánynak álljon szolgálatára, hanem arra, hogy őrizze a kereskedők áruját. Gyakran megtörténik, hogy egy kapitány eladja a hajóján lévő árut, aztán készakarva hajótörést szenved. A konzulnak jelentenie kell az ilyesmit. Déltájban rendesen minden tengeren föltámad a szél, mintha a nap hozzájárulna valamivel ereje kifejtéséhez. Gyenge széllel a könnyű hajó könnyebben és gyorsabban halad, mint a nehéz, következésképpen a hadihajó heves szélben mindig nagy előnyben van más járművekkel szemben. Óránként 15 tengeri mérföldnél nagyobb sebességgel eddig nem lehetett haladni. Ha ezt akarjuk elérni, akkor a szél nem jöhet in puppa (far felől), mert akkor bonacciát csinál egyik vitorla a másiknak. Ugyanazzal a széllel két hajó szembe is jöhet egymással. - Zante legjobb borát verdeának hívják, és meg vagyok győződve róla, hogy az a bor, amelyet Bécsben madeira gyanánt veszünk meg, mind a jón szigetekről vagy Marsalából[91] való. A korfui[92] angol helyőrségi tisztek, akik mindent meg tudnak szerezni maguknak, képtelenek madeirát kapni!

[1818. szeptember 9.]
9-én. Reggel Negropontét[93] láttam, és 9 óra tájban közte és Andros[94] között voltunk, este felé Zeánál[95] és a 10-ére virradó éjjel Mitilénénél.[96] Kitűnő szelünk volt, a hajónk nem imbolygott. Nemrég megfáztam a tengeri fürdéstől, nem érzem jól magam.

[1818. szeptember 10.]
10-én reggel Tenedos elé értünk, és horgonyt vetettünk. Két osztrák kereskedelmi hajó, melyek velünk egyidejűleg indultak el Milóból, és 8 órával később érkeztek ide, udvariasságból üdvlövéseket adtak le, noha csak 3 ágyújuk van. Ha válaszolnunk kell, mindig nagy a zűrzavar a fedélzeten, a parancsnok mindig dühbe gurul. Tenedosban pestisjárvány van, nem nagy, de azért naponta 2-3 ember belehal. A helység színe olyan, mint a sziget földjéé, úgyhogy csak távcsövön fedeztük föl, hogy a citadella mellett, amely hófehér, és messziről látható, még más épületek is vannak. A vegetáció nem látszik valami pazarnak Tenedos szigetén. A boráról mindenesetre azt mondják a szakértők, hogy a legjobb az egész szigetvilágban. karapapasnak nevezik az egyik vörösborfajtát (fekete pap, mert azok szeretik annyira). Milyen gyönyörű Ázsia partja! Micsoda színek! fák, szép formájú hegyek! Tenedos[97] szigetén akad néhány zöld folt, amely roppant jólesik a szemnek. Ázsia partját, úgy látszik, szintén fák növik be. A növényzet egyébként, mint eddig megfigyeltem, északról délnek decrescendo halad, és meggyőződésem, hogy még tavasszal és ősszel is, mikor sokkal frissebb minden, a keleti tájakat báj és kellem dolgában össze sem lehet hasonlítani a mieinkkel, és mindig visszatérek ahhoz a régi állításomhoz, hogy a tengeri táj sohasem kelthet bennünk ugyanolyan érzéseket, mint amilyenek a mi erdeinkben és folyóink mentén szoktak ébredni bennünk. A szőlőfürtök, amelyeket az osztrák alkonzul hozott nekünk a fedélzetre, és aztán gondosan megmostunk, hogy pestises jellegüket elveszítsék, változatosabbak, mint a milóiak - emezek erőteljesebb klímára vallanak, míg amabból jobb bor készíthető, és jobban is hasonlít a mi szőlőnkre. Ha Bécsben kapni lehetne milói szőlőt, az ott feltűnne. Azokat a borokat, amelyeket eddig Itáliában és a szigettengeren ittam, nyugodtan nélkülözheti az, akinek francia vagy akár magyar borok állnak rendelkezésére. Lützow gróf fogadására itt egyáltalán nem készültek, és ha Stürmer báró[98] nem pontos, nem pedáns kissé, miféle más jó tulajdonságai lehetnek? Biztosítottak róla, hogy ez a figyelmetlenség egyáltalán nem hanyagságból, hanem készakarva történt. Hogy ő állítólag már megbánta, hogy más megbizatásért folyamodott. 70 éves korban az ilyen elhamarkodás megbocsáthatatlannak tűnhet. Ám Lützow gróf azt mondja, hogy ő fel volt készülve mindenre! Micsoda szerencse! Így még ezt az embert is irigylem! - Francesco Micheli, a révkalauzunk meséli nekem, hogy néhány esztendeje egy angol fregattal Szmirnába[99] vitorlázott. Ősz volt, az ég tiszta, fénylettek a csillagok, és kedvező szél fújt. Óránként 9 mérföldet tettek meg. Csaknem az összes vitorla fel volt húzva, amikor a tenger mozgásából észrevette, hogy nyugatról vihar közeledik. Milyen szem, milyen gyakorlat kell ahhoz, hogy valaki még villámgyors érkezése előtt a hullámzásból felismerje a szelet! És milyen különös, hogy a vízen gyorsabban terjed a mozgása, mint ahogy a levegőben megérkezik! Nem is hinné az ember. - Az őrségben lévő tiszt azonban egy nyakas angol volt, és nem hitt a révkalauznak, és a vitorlák mind kibontva maradtak. Egyszercsak megérkezett a szél, mégpedig olyan erővel, hogy már nem lehetett bevonni a vitorlákat. Levágták őket, és a fregatt mindenféle bajokba keveredett. Keresztbe állni nem tudtak, és 13 mérföldet tettek meg egy óra alatt vitorla nélkül. - Egy hajóskapitány higygyen a tapasztalt révkalauznak. A bizalom azonban csak akkor ér valamit, ha jól szervezett a legénység és a hajó jól van megépítve: mindaz, amit a révkalauz jó időben és nappal elérhet, és mindaz, amit nyugodt körülmények között tudat, egy viharos téli éjszakán egycsapásra veszendőbe mehet.
Ali pasáról a következő történetet mondják el nekem. Janinában él két görög, akik rokonságban vannak egymással, és üzleti ügyeik révén még szorosabb kapcsolatba kerültek, és annyira megbíztak egymásban, hogy több alkalommal minden írás vagy kötelezvény nélkül jelentősebb összeget adtak kölcsön egymásnak. Egyszer azonban egyikük letagadta, hogy 60 ezer piasztert kapott volna kölcsön a másiktól, ez viszont állította ezt, és bevádolta amazt Ali pasánál. Mind a ketten megesküdtek, az egyik arra, hogy a pénzt valóban kölcsönadta, a másik ellenben arra, hogy nem kapott semmit. Ali nem tudott dönteni, mind a kettőjüket lemérette, aztán elküldte őket. Úgy látszott, az ügy el van intézve. Az ártatlan minden vagyonát elvesztette, a másik meggazdagodott. Az előbbi reménytelenül emésztette magát, a másik azt hitte, biztonságban élvezheti vagyonát. 3 hónap múltán egyszeriben újra hivatták és lemérték őket. Ekkor a súlyveszteség nyomban megmutatta, melyikük az ártatlan.
A frank[100] miniszterek ügyetlensége és gyenge akarata miatt mind a mai napig nem haladhat át hadihajó a Dardanellák szorosán. Tehát minden utazónak, aki víziúton akar Konstantinápolyba[101] utazni, hacsak nem akarja magát végtelen kellemetlenségeknek kitenni, kereskedelmi hajóra kell szállnia, hogy háborítatlanul folytathassa útját Konstantinápolyig, mert azt nem tartóztatják fel. Ha egy miniszter alkudozni próbál az engedélyért, hogy egy fregattal vagy briggel áthajózhasson a szoroson, a kegyes Porta[102] néha hozzájárul, ha hajlandóak a muníciót és az ágyukat kirakodni vagy legalábbis elrejteni. Metternich herceg ezt az eljárást olyan tiszthez hasonlította, aki kard és port d'epée [fegyverviselési engedély] nélkül lépne be egy díszterembe, és Lützow grófnak megtiltotta. Ezt nevezem én "meg nem adásnak" - és mély politikának! Mindamellett nekünk nincs haditengerészetünk, fölösleges is volna. - Wilson[103] generális fönn volt az Ida hegyén[104], amelyet hó borít: magasabbnak tartják, mint az Olymposzt[105[. - Zara[106] tájára hajó érkezett utasokkal, a szél kedvező volt, a kapitány azt mondta, megérkeztek, mert már egészen közel voltak Zara városához; erre mindenki nekiesett a készleteknek, és mindent fölfaltak, amijük még volt. Ekkor megváltozott a szél, és az visszavetette őket a nyílt tengerre, csaknem éhen haltak. Ezért tartja a közmondás: "siamo arrivato a Zara" [megérkeztünk Zárába]. Mi is így jártunk, mert már otthon képzeltük magunkat Tenedosban, de még sok nap vár ránk addig és némi unalom is. Végre lehorgonyoztunk, és az egyik kis hajónkat partra küldtük, abban a reményben, hogy valamilyen fermánra vagy legalább értesítésre találunk arra nézve, hogy hogyan folytassuk útunkat. - Minderről azonban semmiféle gondoskodás nem történt, és az alkonzul, egy mezitlábas görög, más utasítással nem rendelkezett, csak hogy jelentse a Dardanelláknál Lützow gróf érkezését. Unatkozva a fedélzeten maradtunk, és láttuk, amint nyugodtan haladnak el mellettünk egymás után a kereskedelmi hajók. Az ilyen elvesztegetett napok nagyon bántanak - és ezeket ilyennek lehet tekinteni, hiszen semmihez sem volt kedve az embernek.

[1818. szeptember 11.]
11-én reggel 11 órakor végre megjött Lippa[107] úr egy mihmandarral[108] - előttük megjelent még a tenedosi erőd parancsnoka is: szőlőt és 10 eunuchot kínált. Mi nem viszonoztuk az ajándékát, mert Lützow gróf azt mondta, hogy ez nem az a pillanat - milyen igaza van! A mihmandar az, akit a Nagyúr a pártütő pasákhoz küld ki, hogy zsinórral megfojtsa őket; egyben kamarás is és ezredesi rangja van, szép hivatal. A szőlőt végül elfogadtuk, mivel Konstantinápolyban és egész környékén semmi nyoma a pestisnek. - Őrjöngtem, mikor megtudtam, hogy útunk folytatásáról még nem gondoskodtak, és hogy emezek csak azért jöttek, hogy az excellenciás úr parancsait átvegyék. - A konzul és Lippa b. ostobább már nem is lehetne, hiszen ők igazán ismerhetnék a viszonyokat. A határozatlan és lassú Lützow gróf azonban előbb tanácskozást tartott, és az a döntés született, hogy a hajó, amellyel a mihmandar érkezett, menjen vissza, és rendeljenek más járműveket, hogy azok az internunciust és minden poggyászt a Dardenellákhoz szállítsák. Elhatároztam, hogy én 2 útitársammal nem maradok tovább a hajón, hanem kihasználom a jó alkalmat a partra szállásra, sosem felejtem el, hogy ilyen pillanatokban Lützow gróf milyen kellemetlen, pedáns ember. Mindent lehetetlennek és kockázatosnak tart. Utazás közben azért néha jó hangulatra derítettük, mikor szóba hoztuk Buchnert és Valentint. - Összepakoltuk hát legszükségesebb holminkat, és beszálltunk a török csónakba, amely sokkal hosszabb és mélyebb, mint a mieink.[109] Gyorsabban haladnak, de könnyebben fel is borulnak. - A kormányrúdlapát egészen a hajó alá nyúlik. A belső fala bájosan ki van díszítve. fél 2 felé indultunk el, és 7 óra körül Chanak-kalesibe értünk.[110] - A tenger, mint ismeretes, nagy erővel zúdul a Mare di Marmorából[111] a szigettengerbe, és a vízár szél nélkül is 3 mérföldet tesz meg óránként. Konstantinápoly felől tódul az áramlat.
Tenedos szigetéről Ázsia alig 3 mérföld. Onnan, ahol az Orione állt, elég jól látható, a Cap de Troya.[112] (Ez Alexandrosz[113] Trójája). Útunk elég unalmas volt, mert a nap a perzselően sütött, és az osztrák első dragomán, egy zsidó, teli torokból bömbölte Szelim legocsmányabb dalait, amelyeket az a halála előtt énekelt. Effendim, mondta mindig, mikor valamit nem értett pontosan.
A zsidók Törökországban sokkal tisztábbak, és nincs török zsidó kiejtésük. Valahányszor az áramlatba kerültünk, evezni kellett. 7 órakor szálltunk ki. - Különös érzés Ázsiában lenni! Gabriellára[114] gondoltam. A konzulhoz mentünk, de az nem volt otthon. Egy letett szultán, aki Gallipoliban[115] lakik, és beteg, illedelmes erőszakkal magához vitette. - Fogadott bennünket egy olasz, aki mint később megtudtuk, szegény ördög, ételért és italért leckéket ad a konzul gyermekeinek. Sokat mesél az előző nápolyi kiránynéról, aki megfordult Konstantinápolyban. Bevezetnek egy szobába, amelynek 3 ablaka van, és egy hosszú divány támaszkodik szorosan alájuk. Az ajtótól 3 lépésre a padló megemelkedik egy lépcsőnyit, és finom nádszőnyeggel van letakarva. A diványt sok jó párna borítja, és én okos ötletnek tartom, hogy az ablakok alá ilyen beépített nyugágyakat helyeznek el, főleg ha az ablakok jól zárnak és szép a kilátás. - Rettentő hosszú pipákat kaptunk. Jött a konzul, egy török sálat kapott ajándékba, okos fickó, és jól játssza a konzuli szerepét, egyébként kezdetben nem volt valami nyájas, de annyira nem zseníroztuk, hogy végül egész barátságos lett. Sebastianinak[116] nagy befolyása volt, mert törekedett rá. Duckworth[117] admirális 1817-ben 9 sorhajóval átment a szoroson, annak a falunak az erődjéből lőtték, ahol vagyunk. Olyan ágyúik vannak, amelyek négy mázsánál nehezebb golyókat is elbírnak. Egyetlen egy golyó talált, jelentős kárt tett a hajóban, 27 embert csapott agyon. Állítása szerint úgy reszkettek akkor a törökök Konstantinápolyban, hogy szó nélkül aláírtak volna bármilyen békét, ha Sebastiani nem akadályozta volna meg őket a hamis levelek ismert esetével. Akármit mond is a hosszadalmas Bailly,[118] biztos vagyok benne, hogy a törököknek reguláris csapatokkal szemben nincs esélyük, és az ország nagyjai ezt világosan látják is, és már többször be akarták vezetni a reguláris katonaságot, de a janicsárok[119] mindig megakadályozták. Az utolsó forradalmat is ez okozta. A janicsárok nem tudják akaratukat másképp érvényesíteni, mint hogy a fél várost felgyújtják. Ez történt most is, de az emberek azt mondják, nem számít, nincs semmi jelentősége. Milo[120] szigetén azt mondták, hogy 70 ezer ház égett le Konstantinápolyban, Tenedosban azt, hogy 30 ezer, most már kiváncsi vagyok, ténylegesen hány lett a lángok martaléka. - A törököknek sok tűzi fecskendőjük van, egész városrészeket lebontanak, hogy elfojtsák a lángok erejét, de csak akkor lehetnek sikeresek, ha megjelenik a császár - akkor viszont meg kell történnie. Ez a közvélekedés. A törökök azt mondják, "én magamnak építem a házamat, és a fiam is tegye majd ezt, ki-ki a maga ízlése szerint" - ezért vannak a házak fából, és csak egy emberéletre szánják őket. Különben, hogy egy épület igazán elegáns és könnyed lehessen, a fát mindig elsőbbség illeti meg a kővel szemben. - A konzul elmondta, hogy ismerte Capo d'Istriát,[121] akinek az apja még él Korfun. Ő maga nagy korfióta, és úgy hívják #.[122] A napot szűkös vacsora fejezte be, amelyben nem csekély szerepet játszott a befőzött zucchini.[123] - Metternich herceg levele, amelyet mindjárt gondosan felmutattam, nem tett valami nagy hatást, és a konzul tüstént visszaadta azzal a megjegyzéssel, hogy nincs szükségem ajánlólevélre ahhoz, hogy ő jól fogadjon, és lehetősége szerint megvendégeljen. A derűs kedéllyel párosult természetes nyájasság vendéglátóinkat csakhamar barátainkká tette, és még aznap este olyan fesztelenül közlekedtünk egymással, ahogy a mi országainkban többnyire csak évek múltán szokás. Ender készített egy kis vázlatot a helységről, amely első éjjeli szállásunk volt Ázsiában. Az éjszaka folyamán nyomorultul meggyötörtek a bolhák, de a mintegy 8 órán tartó fájdalmas operáció közben is nevetnem kellett a konzul történetén, aki a vacsoránál elmesélte, milyen rettenetes volt az előző éjszakája, mert a letett Nagyvezírnél[124] oly szörnyen összecsípkedték a poloskák. A bolháktól eszerint egyáltalán nem fél, gondoltam magamban, különben saját házában egyetlen éjszakára sem tudná lehúnyni a szemét.

[1818. szeptember 12.]
12-én reggel török kávéval és pipákkal kínáltak, aztán indultunk a városba. A kávéházakban a nap minden órájában üldögélnek a törökök, a sikátorokban ott hevernek azok a bizonyos községi kutyák, és az utcák lusta, mocskos és dologtalan férfitársaság képét nyújtják. A házak mind fából vannak, némelyik közülük egész jól mutat. Egy török síremléke, szőlőlomb borítja egy kertben, nem rossz, a szabad levegőt sokkal jobbnak vélem, mint egy nyirkos, sötét sírboltot. A konzul háza előtt egy eleven pelikán sétál fel-alá. - Enderrel elmentem egy török fürdőbe, a párizsi bain chinois-k (kínai fürdők) jutottak róla eszembe. Teljesen levetkőztünk, és néhány mezítelen török társaságában voltunk, akiket szinte nevetségesen végigdörzsöltek és beszappanoztak - ez utóbbit még a szemükön és a hajukon is elvégezték. - A kis hajókat végre, hosszas előkészületek után elküldték Lützow grófért. A konzul is beszállt, de nagy önfeláldozás árán - általában sokkal félénkebbek és kényelmesebbek ebben az országban az emberek, mint nálunk szokás. Egy teljes éjszakát alvás nélkül eltölteni - ez például itt valami nagy dolog. - Mindazok, akik hadihajón érkeznek Konstantinápolyba, mint tudott, kénytelenek Tenedosban megállni, és aztán a hátralévő utat kis hajókon folytatni a fővárosig, ami, főleg ha nincs az embernek fermánja vagy legalább egy bujurdija,[125] az elképzelhető legkellemetlenebb módja az utazásnak.

A török bárkáknak sok jó tulajdonságuk lehet, elismerem, de biztonságosnak nem tartom őket, és ha többről van szó, mint egy sétaútról, egyáltalán nem mondhatók kényelmesnek sem. Azt mondják persze, hogy kereskedelmi hajóval utazzon az ember Konstantinápolyba, miután leszállt a brigről vagy a fregattról, de hogyan vigye végbe a gyakorlatban, amit amazok elméletben tanítanak. A hajók sehol nem állnak meg; tehát üldögéljen az ember előbb naphosszat a parton a málhájával és az összes emberével, arra várva, hogy tárgyalhasson valamelyik gyorsan elhaladó hajóval? Ez nekem nem megy, és ha mégis szerencséje van az embernek így folytathatni az utat Konstantinápolyig, az kellemes fordulat ugyan, de csak szerencsés véletlen, amiből nem lehet biztos módszert csinálni, és én még egyszer lebeszélek minden hadihajóst, addig legalábbis, amig ennyire gyengék vagyunk, hogy hagyja magát a buta törököktől ilyen otromba módon megszégyeníteni. Dél felé egy török, aki az elhunyt kormányzó házában lakik, kávéval kínált. 6 szolga és 2 szerecsen áll némán a terem mélyén parancsra várva, tisztelettudók és mezítlábasok, hozzák a kávét és fémtálcákon a pipákat, valami különleges készséggel, aminek lehet valami sajátos értelme. A török, aki ideiglenes ügyvivőnek látszik, kérésünkre megengedte, hogy az erődben megtekintsük a nagy ágyúkat; de később azzal a megjegyzéssel mentette ki magát, hogy ez nem szokás. Mielőtt az angolok átkeltek a Dardanellákon, semmi nehézséget nem támasztottak ezen a téren. Azóta nehézkesek lettek, mert rájöttek, hogy mindazok az utasok, akik erődítményeket néznek meg, spionok. A bizalmatlanság a törökök bájos vonása, és hogy is ne volna bizalmatlan a butább az okosabbal szemben, különösen, ha a fatális viszonylatot felismeri? Ebédre a konzul megvendégelt bennünket mindazokkal a görög nyalánkságokkal, amelyeket az ország és a nagyszakállú szakácsok művészete kínál - sajnos, a levest még nem találták föl! pedig az ilyen utazásokon, ahol annyi mindent kell nélkülöznie az embernek, ami okvetlenül hozzátartozik az élet élvezetéhez, a leves az egyik legkiválóbb erősítők egyike. Erről a felüdülésről örökre le kell mondania, hacsak nem visz magával egy Krebset.[126] Egyáltalán nem értenek az elkészítéséhez, és azt hiszem, azért nem, mert túl egyszerű, és mert természetesen kell nekilátni. Ez kellő fogalmat ad általában az egyéb konyhaművészetükről is. Annyi bizonyos, hogy akár 50 évig is élhet az ember ezen a vidéken, anélkül, hogy egész idő alatt egyetlen romlatlan falatot is vehetne a szájába.

[1818. szeptember 13.]
13-án kora reggel végtelen hallózással megjött Lützow gróf. Álmunkból felverve ugrottunk ki az ágyunkból, komisz éjszakám volt. Később ismét elmentünk ahhoz a parancsnokhoz, akinél előző este már voltunk. Megkaptuk tőle az ígért bujurdit, és egy törököt, hogy elkísérjen Trójába.[127] Megkaptuk az engedélyt arra is, hogy megnézzük a nagy ágyúkat, amelyek valóban figyelemreméltóak - egyiküket 5 mázsás kőgolyókkal töltik meg, és mint az összes többi, bronzból van. 12 órakor Stalimenével[128] egy kis hajón Sidd-el-Baharba[129] mentünk, ahol az angol konzul szolgája átadta nekünk Rennel úr[130] művét, innen Kum Kaliba.[131] - Egy kis török hajón akár tengeri betegséget is kaphatnék! Valamivel több, mint 4 óra alatt érkeztünk meg. Mikor kiszálltunk, elküldtük a törököt a bujurdival, és azalatt várakoztunk. Megnéztük az erődöt, de udvariasan elutasítottak, és a minaret felé mentünk, mire a török már el is intézte a megbizatását, és jött szembe velünk a csupa kelés kormányzóval, akire, úgy látszik, nagy hatással volt a Dardanellák parancsnokának levele! Egy középületbe vezettek, amely, mint Magyarországon, mindig együttjár a hivatallal, és kemény tojással, szőlővel és igen jó sajttal vendégeltek meg. A kormányzó többször is elolvasta a bujurdit, és egyszer még Landschulz[132] pápaszemét is fölvette, de az egyáltalán nem felelt meg neki. - Nem maradtunk sokáig, és felkerestük Achilles és Patroklos[133] sírját, gyengéd búcsút vettünk a hajóskapitánytól, és Achilles sírján egy földrengés eléggé összerázott bennünket. Ez az élményem is megújult tehát. Balra a tenger felőli oldalon egész közel látható a Sigaeum előhegység, szemközt Imbros és Tenedos szigete[134] - tiszta időben a Monte Santo (Athos)[135] is látható. A középületben, ahol fogadtak bennünket, volt a szállásunk is, és sietve nyugovóra tértünk, miután Krebs első ízben tett tanúságot ügyességéről. 9 órakor mindig török zene van, amely egy mélabús sípból (egészen olyan, mint a magyar tárogatósíp) és egy dobból áll, amelyek Ľ óráig külön szólnak, és aztán csaknem ˝ óra hosszat ütem és szünet nélkül játszanak tovább. - Egy vörös macska udvarol nekem, egyesek azt mondják, attól nem lehet megkapni a pestist, mások az ellenkezőjét állítják, de hogy akinek van otthon karója-rúdja, agyonveri őket, az biztos. - A simaszőrű kutyák nem veszélyesek, annál inkább a gyapjasok. Ha a pestis erős, mindenki vidékre menekül, étkezni mindig szalvéta nélkül szoktak. A Dardanellákban az osztrák konzul nejének a 40 napos gyermeke halt meg, miközben még szoptatta. Az élethez való ragaszkodása azonban átadta helyét a gyermeke iránti szeretetnek, akit haláláig szoptatott - anélkül, hogy megfertőződött volna tőle. A pestis szimptómái ismertek, Thukydides[136] írja le őket a legjobban: az arc vörös, gyulladt színe és a kifordult szemek jellemzik elsősorban. - A Dardanellákon élő konzul orvos, és bár úgyszólván egész életét a Levantén töltötte el, mint maga is megvallja, semmit sem ért ehhez a betegséghez, még azt sem tudja, hogy fertőző-e. Akik óvakodnak tőle, gyakran épp azok fertőződnek meg, míg mások, akik egész évben pestises betegekkel érintkeznek, még el is temetik őket és felöltik a ruháikat, egészségesek maradnak! Biztos vagyok benne, hogy a mi országainkban sokkal nagyobbnak képzelik a veszélyt, mint amilyen az ténylegesen. Az emberek mindenütt szeretnek élni, ahol csak jártam eddig, ezért csak azokat az óvintézkedéseket kell alkalmazni, amelyeket a helybeliek úgysem mulasztanak el. A pestis különben nem olyan csapás, mint a tűz például, amely csak akkor szűnik meg, amikor már mindent elpusztított vagy akadályokba ütközik. A nyavalya sohasem szűnik meg teljesen, Konstantinápolyban naponta legalább 5-6 ember hal meg pestisben, mint ismeretes, nincsenek egészségügyi intézkedések, és mégsem terjed tovább! A miazma tehát jelen van, és a túlságosan nagy melegben vagy hidegben nincs ereje, bizonyára a levegőnek kell kifejlesztenie, hogy veszélyessé váljék. Ha 2 ezer ember hal meg naponta, akkor már vigyáznunk kell magunkra, előbb, mintsem hogy a betegség ilyen fokra hágott, elsietett dolog vidékre menekülni, mert Perában[137] kellően óvatosak lehetünk. - Célszerű és tanácsos, ha az ember mindig maga tűz ki magának bizonyos szabályt, hogy mimindentől érdemes félnie, és mitől nem, mert ha ezt jól begyakorolta és megjegyezte, akkor már nem kell tovább fölöslegesen aggódnia és emésztődnie. Rendkívüli balesetektől csak akkor érdemes tartani, ha az ember különleges lénynek tartja magát. Én, úgy vélem, egészen közönséges módon fogok elpusztulni, és mivel még nem sok minden történt meg velem a világon, holott erre vágyom, és mert mindig kedveltem a különös, rendkívüli dolgokat, el vagyok rá készülve, hogy egész közönséges módon fogom végezni: ezért nem sokat törődöm vele, biztosak-e a hajók, nem hordok magamnál mindig fegyvert, és minden házba bemegyek, nem kérdezősködöm a pestis felől.

[1818. szeptember 14.]
14-én a Menderes[138] balpartján Bunarbachiig mentünk - és nem találtuk a Rennel-féle térképre berajzolt Simoist.[139] Visszafelé
a Bunarbachi balpartján jöttünk.[140]

[1818. szeptember 15.]
15-én Kalifattiig,[141] hogy megleljem a Simoist: rá is találtam, de nem abban a völgyben, amelyet a Rennel-féle térkép jelöl, hanem ugyanazon a síkon, ahol a Mendere folyik. Visszafelé a Bunarbachi és a Mendere között vezetett az útunk.

[1818. szeptember 16.]
16-án a Thymbra[142] völgyében voltunk - az eső miatt nem jutottunk el Athseköig,[143] ami nagyon érdekelt volna, hogy lássam
a nagy forrást, amely felfakad itt a földből.

[1818. szeptember 17.]
17-én Ekinkön át - Ajax sírja mellett[144] - Chanak Kalesiba.[145]

[1818. szeptember 18.]
18-án elindultunk és egy félórára megálltunk Gallipoliban.[146] Úgy látom, Lechevalier[147] térképe a Dardanellákról és a Hellespontostól[148] ect. ect. Konstantinápolyig tartó részről nem valami pontos. A törökök szerint Chanak Kalesitől Konstantinápoly 250 török mérföldre van (12 török mérföld = 8 angol mérföld. De mégsem lesz ez annyi, még akkor sem, ha figyelembe vesszük azt a távolságot, amely a kis hajó által kényszerűségből megteendő kerülővel keletkezik. Mindaz a kényelmetlenség és időveszteség, amelyet kénytelenek vagyunk elviselni, akkor támad, ha hadihajóra szálltunk. A kellemetlenség, amelynek ki vagyunk téve, abban áll, hogy lehetetlen előre haladni, ha északi szél fúj - szélszünetet kell tartani, és szállás, jó étel nélkül kell több napig vesztegelni. Nekünk szerencsénkre szép időnk van. Volt némi kedvező szelünk is, és a szakácsom levest készít nekünk öreg csirkéből és birkahúsból. Ha viszont esne, ha nem volna velem a szakácsom, ha végül még tramontana[149] is fújna, akkor végzetes volna a helyzetünk. Nincs ember, aki ezt jobban átérezné, mint Landschulz, aki kétségbeesetten kuksol egy sarokban, és arra gondol, hogy már igen rosszul van. Miriofte[150] - török falu, de több görög lakik benne - a hely neve, ahol ezt írom.

[1818. szeptember 19.]
18-án reggel 9 órakor indultunk el Chanak Kalesiből, a konzul udvariasságból tiszteletemre felvonta a zászlóját, és üdvlövést adott le nekünk, és aztán derűs időben eleveztünk. - A török hajósok elég ügyetlenül vitorláznak, derekasan eveznek viszont, és néha ütemes beszélgetéssel buzdítják egymást, különösen olyankor, ha az áramlatokba kerülnek. A Fekete-tengeri áradat Gallipolitól Abydosig[151] zúdul a leghevesebben és azontúl még az alla punta dei Baibieriig.[152] - A régi Abydosnak, ahol Leander a vízbe ugrott, és Sestónak, ahol Hero élt, már csak a helyét látni, más jelét nem, de csinos vidék. - Lord Byron[153] állítólag Abydos és Sesto[154] között úszta át a Dardanellákat. Általában így tudják, ő maga beszél róla a költeményeiben, de ez nem igaz, mert a zúduló víz itt ezt egyáltalán nem teszi lehetővé, miként egy angol fregattkapitánnyal ki is próbálta. Lejjebb viszont, ahol jóval szélesebb ugyan a szoros, sikerült neki. - Szerelem nélkül egy ilyen vállalkozás nem is volna lehetséges. - A régi Lampsacumból már nem látni semmit, csak néhány érdektelen követ. Arról az időről, amely a régi Ilion[155] közelében töltöttem, a naplómon kívül majd részletesebben is írok még. [Ez nincs meg.]
A Dardanellák szorosa hol összeszűkül, hol kiszélesedik. Ott a legkeskenyebb, ahol Xerxes[156] hidat vert, legalábbis a mendemonda szerint. Nagy Sándor állítólag szintén itt kelt át serege egy részével, míg a hadvezér maga és barátja, Parmenion a Cyrique félszigetnél[157] kelt át a Propontison.[158]
Rodostóban[159] több magyar sírja található, többek között Rákóczi, Bercsényi ect. ect.

[1818. szeptember 21.]
Kora reggel haladtunk el San Stephano[160] kiszögellése előtt, és 8 óra tájban San Stephanóban magában betérünk egy göröghöz, aki annak az ismert orvosnak a fia, akit néhány éve Konstantinápolyban orvul leszúrtak. Nagy háza van, és igen csinos kilátása a tengerre, bár nem olyan festői, mint az ember Konstantinápoly közelében vélhetné. A fürjek St. Stephano közeli földjei fölött vonulnak, és a frankok gyakran meg szoktak itt szállni, hogy el ne mulasszák a vadászat pillanatát, mert a húzás majdnem mindig éjszaka történik, és csak egy napig tart. Némely vadász 200 fürjet is elejt egy nap. Kutyák nélkül nem mennének semmire, mert a szegény kimerült fürjeken szinte taposni lehet, mielőtt fölrepülnek. Én és barátaim toalettet csináltunk, mialatt a zsidó, a tolmácsunk, akit a Dardanellákról hoztam magammal, pompás szőlőt szerzett. Krebs kávét főzött. - A zsidóról még azt kell megjegyeznem, hogy azoknak az erkölcsileg nyomorult embereknek az egyike, akik szánalmat szoktak ébreszteni bennünk, mivel egyetlen pillanatig sem élvezik azt a nyugalmat, amely nekünk néha mégis megadatik. Szinte az egész utazás alatt nem evett mást, mint kenyeret és kevéske szőlőt, nem feküdt le, és napfelkelte után szemünk láttára végezte el aggodalmas imáját. Mikor reggel felébredtem nyugalmas álmomból, láttam, amint sápadtan és gérokkjába[161] burkolózva ül előttem, és tovább növelte bennem az antipátiát, amelyet e meschino (szolgalélek) ellen éreztem, hogy Konstantinápolyban, mikor megkérdeztem, mit kíván az útért és a szolgálatokért, amelyeket nekem végzett, a legtapintatlanabb követeléssel lépett fel mindazok közül, akikkel pénzügyi kontaktusba kerültem utazásom során. A kérdést is csak azért tettem föl, hogy mindenestül lássam e nyomorult szégyenletes kicsinyességét. Különben még meg is csalt, amit azért hagytam rá, hogy semmiféle további bonyodalomba ne keveredjek a fickóval. San Stephanóból tehát kedvező széllel elvitorláztunk, amely azonban csakhamar túlságosan heves széllé fajult, és olyan gyorsan jött, hogy hajósainknak alig volt idejük bevonni a vitorlákat: ebben a manőverben általában ügyetlenek és lassúak. Két útitársam mindenben sokkal aggodalmasabb, mint én, és ebben az a jó számomra, hogy úgy ügyelnek minden veszélyre, hogy a társaságukban nekem már teljesen fölösleges gondoskodnom magamról, vigyáznom a bőrömre. - Azt szokták mondani, hogy Konstantinápoly környéke szebb, mint Nápolyé. Szerintem ez butaság, és nem is értem, kinek jutott eszébe először ez az összehasonlítás. Egyáltalán nem szeretem az összehasonlításokat, a legkevésbé az ilyeneket - mert Konstantinápolyt ugyanúgy, mint Nápollyal, más tengerparti várossal is össze lehetne hasonlítani, ugyanis fekvésük egyáltalán nem hasonlít, és teljesen különböző zsánerű a környékük. Ha megkérdeznék tőlem, melyik tetszett nekem jobban, Nápolyt mondanám. Ez azonban teljesen ízlés dolga, és egy tájra vagy egy kilátásra nézve nem lehet szabályokat alkotni - van, aki a szilajt szereti, más a szép vegetációt, a harmadik a termékeny tájra szavaz. - Nápoly például nagyobb tabló, az ember egyszerre áttekintheti az egész képet, a hátteret havas hegyek töltik ki. Konstantinápoly ellenben állandóan változó tengerszoros, közben azonban nem kínál frappáns kontrasztokat. Csúfnak azt tartom valamely tájban, ha nincs különleges jellege. Például azt, ami se nem szikla, se nem termékeny hegy ect. ect. Ilyen puszta rész többi is akad a Boszporusz partjain, jobban mondva a legtöbb domb, amely közrefogja a tengert, szomorú, szürke magaslat. A házak kicsinyek, mivel azonban piros a tetejük, és szép zöld fák vannak körülöttük, az egész kép csinosan mutat, kicsit gyerekesen, mint valami betlehemes játék. A tájképfestő számára szinte egyetlen csinos nézet sem kínálkozik, mert annyi a kicsinyes részlet, hogy az összhatás veszendőbe menne, ha valaki belemerülne, márpedig ezt nem lehet elkerülni, annál is kevésbé, mert a távolságok nem olyan nagyok, mint hinné az ember. A tájak változatossága nagy, gondolja az ember, de közben csalatkozik, ha ezt képzeli, mert mindenütt ugyanannak a nézetnek az ismétlődését látja - soha nincs más téma, mindig ugyanaz a variáció. De a legtöbb dolgot tévesen ítéljük meg, és mindig ama álláspont szerint, amelyet elfoglalunk: minden dologgal ez a helyzet, és ahogy Londonban azért frappíroznak az árusok boltjai, mert különben unatkozunk, és így minden figyelmünket zavartalanul azokra irányíthatjuk, ugyanúgy meggyőzzük magunkat, hogy Konstantinápoly környéke sokkal szebb, mint bármi más a világon, mert itt nincs más élvezetünk, csak a kilátás - ugyanis bármerre fordulunk, semmi másnak nincs a legcsekélyebb vonzereje sem. - Ama frankok, akik e fővárosban laknak, mind nemzetük söpredékének látszanak - sem külső, sem szellem dolgában nem láttam még soha jelentéktelen, tartalmatlan emberek akkora gyülekezetét, mint Konstantinápolyban. Még részben a diplomáciai testülettel sem tennék kivételt. Mert hiszen ki választhatná tartózkodási helyül Konstantinápolyt, akit nem jelentős pénzérdek fűz ide, és nyugodtan tűri mindazokat a megaláztatásokat, amelyeknek még a követek is nap mint nap ki vannak téve, éspedig egy olyan nemzet részéről, amelynek büszkesége épp oly nevetséges, mint egész alkotmánya.
Miután bevonták a vitorlákat, evezni kezdtek a hajósok, és elhaladtunk a szeráj[162] rakpartja előtt Galatáig,[163] ahol kiszálltunk. Vámot csak némely ennivalóra, úgymint gabonára, olajra ect. ect. vetnek ki, ennek ellenére kinyittatták velünk a legkisebb iszákjainkat is, hogy kénytelenek legyünk a baksis hatalmával megvásárolni szabadulásunkat. 2 zecchinót[164] nyomtunk tehát az egyik vámhivatalnok markába, aki tüzetesen megnézte, hogy eredeti-e és megvan-e a súlya. Az iszákjainkat és ágyainkat viszont ide-oda ráncigálta siralmasan egy rakás teherhordó, az elsőbbségért veszekedve. A borravaló, vagy inkább az, amit más országokban annak szokás adni, aki valamely közhivatal elöljárója, hogy legyen elnéző, Törökországban gyakoribb, mint másutt, és ez odáig megy, hogy az emberek már egyáltalán nem is szégyellik megvesztegetteni magukat, hanem mindjárt megnevezik azt a pénzösszeget, amely rábírja őket, hogy kötelességük és hivataluk teljesítése közben ne legyenek olyan nagyon pontosak. Az udvarnál ugyanúgy van ez, mint a törökök alsóbb osztályában, és ha a pénzt valóban a leghatalmasabb mozgatórugónak tekintik, azt lehetne hinni, hogy Törökországban még nagyobb hatalma, mint az összes többi országban. - A teherhordók, mint mindenütt, itt is roppant testi erőre tesznek szert: mégis meglepve hallottam, hogy a legnagyobb bőröndömet, amelyet különben 4 embernek is nehéz vinnie, mert 3 mázsa körül van a súlya, egyetlen török vitte el kiszállóhelyünktől
a perai főutcára: ami igazán bámulatos, mert nemcsak az út hosszúsága, hanem a gyalázatos út és a megmásznivaló magaslatok is éppen eléggé megnehezítik ezt a mutatványt. - A pestisről alig lehetett hallani valamit Konstantinápolyban. Hogyan lehetne elkerülni, ha nagyon erősen támadna, de közben úgy kellene partra szállnia az embernek, mint nekünk, igazán fel nem foghatom, mert csak az érintkezés kerülésével lehet úgy-ahogy távoltartani, és a poggyász átkutatása és ilyenkor keletkező konfúzió közben örülhet az ember, ha a lábai épségben megmaradnak, és nem lopják el semmijét. Nevetnem kellett, mikor Ender vázlatkönyvét vizsgálgatták, nincs-e olaj elrejtve benne. - Perát egészen másnak képzeltem, mint Konstantinápolyt. A tenger szélén laposan fekvőnek - hosszú, széles utca - és így tovább, egyszóval kicsit emberibbnek, a vendégfogadóit tűrhetőbbnek - több szabad térséget. - Pera dombokon terül el, a házak egymás hegyére-hátára épültek, az ember csodálkozik, hogyan lehetséges, hogy ilyen sok ember lakhat ilyen szűk helyen, anélkül, hogy állandóan betegek lennének, főleg, hogy a maradék szabad térségek, amelyek a házakat itt-ott elválasztják egymástól, a halottak elszállásolására szolgálnak, akiket rendszerint házuk mellett temetnek el. Az egyetlen hosszú perai utca 2 ˝ ölnyi széles lehet, kétoldalán keskeny gyalogjárda, alig 2 személyes, és a kövezet olyan pocsék, hogy az embernek egészen másfajta járást kell megszoknia, ha itt jönni-menni akar - márpedig azt kell, ha el akarja hagyni a házát, mert semmiféle gyalogos vagy lovas jármű nem létezik, amelyre élete veszélyeztetése nélkül rábízhatná magát. - A Giuseppino vendégfogadót tartják a legjobbnak, de mind olyan pocsék, olyan undorító, hogy az ember a legnagyobb embarras du choix-ban (zavarban, hogy mit válaszszon) van, amit csak képzelni lehet. A bejárat a legborzalmasabb dolgok egyike, amelyre emlékszem, nincs az a börtön, amelyhez hasonlítani lehetne, hacsak nem akarnánk azt sértegetni, kivéve némely magyar vármegyei börtönt. - A feljárat, a lépcsők természetesen fából vannak, mivel csak kevés ház épül kőből, végül maga az appartement bútorozatlan szobákból áll, rendszerint tele poloskákkal, amelyek a fában remekül tenyésznek, bolhákkal és néha tetvekkel is, és ezek mindent elkövetnek, nehogy az utas néhány órára, legalább álmában, jobb tájakon kereshessen nyugalmat. - Zárható ajtó helyett lompos koldusok és kutyák serege képezi az akadályt, amelyen át kell kelnie annak, aki be akar jutni a házba. - A kutyák, mint köztudott, a törökök kedvencei, és később is megfigyeltem, mert igazán feltűnő volt, hogy a törökök sokkal jobban kedvelik a madarakat, kígyókat, kutyákat, lovakat, mint a keresztényeket. Hogy ez miért van így, fel nem foghatom, mert a mi vallásunk igazán nem különbözik olyan nagyon az övéktől. Egy reggel Scutariban[165] voltunk, és David inasom agyonütött egy kígyót, amely épp útunkba esett, mire a janicsár tüstént megkérdezte tőle, miért tette, hiszen a kígyó nem bántotta őt. Ennek a buta jóindulatnak a következtében úgy elszaporodtak a kutyák, hogy gyakran nem tudja az ember, hová lépjen tőlük. Számuk leginkább a Porta[166] bejáratánál tűnt fel, ott, ahol a miniszterek laknak. Különben nem mérgesek, mivel a legnyomorúságosabb állapotok között élnek. Fajtáik is úgy összekeveredtek, hogy apró termetűek és gyengék, és eléggé hasonlítanak a farkasra. Vagy ilyenek voltak a kutyák, amikor még vadon éltek, még mielőtt az ember megszelídítette őket? Szerencsére nem dühödnek meg, és ennek okát a kényelmességükben látják. Egy török annyira utálta a kutyákat, hogy egyszer jókora mennyiséget a Herceg-szigetekre[167] szállíttatott belőlük, ahol aztán a kutyák felfalták egymást vagy éhen döglöttek. Lützow gróf nagy averziót tanúsít e háziállatokkal szemben, de a macskáknál azért még mindig jobban kedveli őket.
A Giuseppino vendégfogadónak minden szobája foglalt volt, és ezért az összes holminkkal együtt további keresésre kellett indulnunk. Találtunk is nemsokára másik szállást, ahol én gyorsan átöltöztem, és nyomban Lützow grófhoz indultam, mivel tudtam, hogy a Palazzo Veneziában[168] előkészítettek nekem egy szobácskát. - A palota, amelyben Stürmer báró[169] 16 esztendőt töltött el, egy hegy lejtőjén áll, és a lépcső fölött elhelyezett festett faoszlopok mókás külsőt kölcsönöznek a háznak. Az első ember, akivel találkoztam, maga az öreg Stürmer báró volt, akit nyomban felismertem. Jól fogadtak a házban, de szertartásosan, később ezt mellőzték. Stürmer báró tiszteletreméltó, jóságos öregember, aki nagyot tévedett, amikor visszahívásáért folyamodott. Állítólag a felesége az oka, mert az nem bírta elviselni tovább a konstantinápolyi életet, miután a fiát éppen akkor vitte el a pestis, amikor egyébként szinte nem is vétette magát észre. Így azonban, hogy lóról szamárhátra kerül valaki, mint a báró, mikor Bécsbe megy, más aligha jár egyhamar. - A kisasszonyok, akik még ki se dugták a csőrüket Konstantinápolyból, csúnyák és kellemetlenek, de örülnek, hogy mehetnek Bécsbe, ahol a kutya se fog rájuk nézni. - A perai misszió[170] összetétele nagy számú - az oroszé még nagyobb, a francia a legnagyobb. De hogy mivégre fizetnek ennyi embert, igazán nem tudom, mert néhány ügyes, szorgalmas ember ugyanazt elvégezhetné; nevetséges mindenesetre, mennyit fontoskodnak ezek az emberek, és mekkora pompával és reprezentációval él a házában minden egyes dragomán,[171] és mekkora nyomatékkal beszél a gran'Signorról[172] és a nagyvezírről, úgy téve, mintha valami fontos dologról lenne szó, holott mi az újságban csak átlapozzuk a konstantinápolyi cikkeket, a buta törökökön csak nevetünk, és tudjuk jól, hogy a politikában semmilyen szerepet nem játszanak már, csak a viszály almájáét, amely nota bene még nem érett meg. - Nagyon jó szobát kaptam a földszinten, és meghívtak mindennapos vendégnek, amit szívesen elfogad az, aki megismerte egyszer az undorító vendégfogadókat. Landschulzot és Endert kiköltöztették abból a vendégfogadóból, amelyet másodszorra rohamoztunk meg, és most egy másik, szerintem még sokkal rosszabban laknak, amelyet Huszár úr,[173] Stürmer báró sógora rendelt meg ideiglenesen ennek a két úrnak. Utazás közben, megvallom, nem szívesen lakom máshol, mint két útitársam, legszívesebben mindenben osztozom velük - a lakást és az étkezést azonban olyan udvariasan tukmálták rám, hogy muszáj volt elfogadnom. Legalább emberek között tölthettem az estéimet, ami nem lett volna könnyű, ha nem ebben a házban laktam volna, mivel a domb, amelyen az a bizonyos hosszú utca van, és ahol a vendégfogadó is található, olyan meredek, olyan kellemetlen megmászni, hogy az ember igyekszik kerülni ezt az utat. - Mindjárt az érkezésem utáni napon csináltam egy tervet, hogy a lehető legjobban használjam ki a napjaimat, kihasználjam főleg a jó évszakot, és legfeljebb 3 hétig szándékoztam Konstantinápolyban maradni. Megismerkedtem és beszélgetéseket folytattam Huszár úrral, rendszerint nála töltöttem a koraestéket, nargilét[174] szíva, és megtudtam tőle mindenfélét, aminek a leírásával egyik utazó sem vesződik, ami nincsen benne semmilyen könyvben, de ugyanolyan fontos tudni őket, mint ahogy nem szabad megfeledkezni a szükséges úti kellékekről és élelmiszerekről.
Nem fáradtam azzal, hogy külön naplót vezessek Konstantinápolyban, különösen azért nem, mert ottlétem első napjaiban egészségem olyan rossz volt, hogy nem nagyon érdekelt semmi. Később kicsit jobban lettem, de nem emlékszem, hogy az idegeim bárhol olyan megviseltek lettek volna, mint Konstantinápolyban. Kiváncsi vagyok, vajon mindenütt annyit kell majd foglalkoznom magammal, mint Perában, vagy csakugyan a klíma és az időjárás gyors változása hatott rám olyan különösen. - Akármilyen jó is egyébként a konstantinápolyi levegő, meg kell vallanom, hogy a változások, amelyek az északi vagy déli széllel feltűnően gyorsan bekövetkeznek, egyáltalán nem kedveznek az ember egészségének. - Nápoly nagyjából ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint Konstantinápoly, de hogy fogalmat alkothassunk, mekkora különbség van a két város klímája között, elég figyelembe venni, hogy Nápolyban a narancs és az ananász a szabadban nő, míg itt az előbbi házakban telel át, az utóbbit pedig nem is nagyon ismerik az emberek. - Pár éve Stürmer báró néhány ananászt ajándékozott a Nagyúrnak, és több sálat kapott érte. Bujukderében[175] akad néhány művelt görög, meg még a spanyol követ, Harat, akik szenvedélyes és jó kertészek, és sokat foglalkoznak a gyümölcsök nemesítésével. Így például feltűnően nagy méretűre nevelik az őszibarackot és a szőlőt, pedig az ember jobban örülne, ha nem lennének olyan óriási nagyok, és nem veszítenének annyit finom zamatjukból. A füge az egyetlen gyümölcs, amely itt jól megterem, de ne feledjük, hogy a füge tulajdonképpen vadon növő fa, és bizonyos melegben mindenütt tenyészik.
A vidékről tehát semmi többet nem akarok már mondani, csak azt, hogy sehol nem volt rám olyan hatással, hogy emelkedett vagy szárnyaló hangulatba jöttem volna. A Boszporusz maga nagyon szép, és az Európában és Ázsiában látható erődített helyek és villák állandó változatosságot nyújtanak az utasnak, aki a folyóhoz hasonló szoroson végighalad, és igaz, hogy nem láttam még a világon, vagyis az én kis világomban olyan helyet, ahol nagyobb kényelem és könnyedség kínálkozott volna arra, hogy csekély fáradsággal és kicsiny költséggel a legpompásabb tartózkodási helyet lehessen csinálni belőle. A régiek nem voltak-e a legtöbb dologban okosabbak nálunk? hiszen a boldog élethez hozzátartozik valamely egészséges és vidám tartózkodási hely is, és vajon Ázsiának egy része, az Archipelagus Görögországgal a Cycladokkal és a Jón szigetekkel együtt vajon nem ér-e többet, mint a hideg Németország, a nedves Magyarország és a poros Franciaország? - Vajon beszélnek-e most erről Aachenben?[176] és vajon ez a pazar birodalom nem lesz-e még az én életemben a viszály almájává?

- Italy's a pleasant place to me
Who love to see the Sun shine every day
Andwines, (not nail'd to walls) from tree to tree
Festoon'd, much like the back scene of a play,
Or melodrame, which people flock to sec,
When the first act is ended by a dance
In vineyards copied from the south of France - ect. Beppo[177]

Mindig eszembe jutnak ezek a verssorok, ha olyan országról van szó, ahol lakni szeretnék, és ilyen csaknem egész Törökország, ha csak néhány ha teljesülne.
Ottenfels báró,[178] aki egy ideig Konstantinápolyban tartózkodott, szerkesztett egy kis útmutatót kizárólag Konstantinápolyhoz, és minden utazó jól teszi, ha lemásolja az eredetit, amely alighanem megtalálható az osztrák missziónál. Én is ezt tettem, és megnéztem mindent, amiről ír az útmutató, korántsem azért, hogy csillapítsam a kiváncsiságomat, hanem "pour avoir la conscience nette" (tiszta legyen a lelkiismeretem) - mert sok minden, amiről ott szó van, istenbizony nem érdemel meg semmi figyelmet. - Mégis meg kell nézni mindent, amit figyelemreméltónak vél az ember, különösen azért, mert csak akkor lehet egészen biztos benne, hogy valamely tárgy megérdemli-e vagy sem, hogy megtekintsék, ha már ő maga is szemügyre vette, mert hiszen ki bízhatja rá magát az útleírásokra, amelyek részben pontatlanok, részben roppant felületesek a részletekben. Palin úr például, aki a svéd követ, és van egy csinos kislánya, aki Miltitz báró[179] szerint egy ujjhoz hasonlít, sokkal érdekesebbnek talál egy kis rézérmét, amelyen nincs semmi jelzés, de nagyon réginek tartja, bár semmi bizonyítéka nincs rá, mint amilyen különlegesnek és nagyszerűnek én a lyoni csatornát, vagy a Mont Cenisen átvezető utat állíthatnám, mert az ilyen újabb műalkotásokat jobban kedvelem. Ha tehát már Keleten utazik az ember, ahol annyiféle kényelmetlenséggel és annyi unalommal kell megküzdenie, ugyan hogyan lehetne megakadályozni, hogy szenvedélyek és hamis illúziók félre ne vezessék, csapdába ne ejtsék - hogyan lehetne elérni, hogy azon az úton maradhasson, ahol minden szépet és utánzásra méltót téves nézetek nélkül ítélhet meg, és régiség-szenvedéllyel nem vitatja el az új találmányok érdemeit? Gyakran gondolkodtam ezen, és úgy találtam, hogy az emberek többnyire ritkán élvezik okosan azt, amijük van a világon, rendszerint kicsapongóak, és túlzásokba esve megrövidítik örömeiket, vagy más bajokba sodródnak, holott a dolgok értelmes megközelítésével örömeiket, élvezeteiket megsokszorozhatnák, bőségesen variálhatnák!
Megvallom, én kedvelek bármit, ami arról tanúskodik, hogy az emberek jól használták fel az elméjüket, akár régi, akár új dolog az. Ezért nem hiszem, hogy valaha is elúrhodnék rajtam a régi érmék és a kiásott rossz szobrok iránti szenvedély.
Ottenfels báró útmutatójával felszerelve több napon át jártuk Konstantinápolyt, és nagyjából mindent megnéztünk, ami ott fel van tüntetve. Mindent elkövettünk, hogy láthassuk a Santa Sophia[180] mecsetet, de ez egyszerűen lehetetlen volt, bár szívesen adtam volna érte 200 piasztert is, hogy bejuthassunk. Néhány éve az orosz misszió pártfogásával néhány frank szerzett egy fermánt, amelynek köszönhetően abban a szerencsében volt részük, hogy zavartalanul bejárhatták az egész Santa Sophiát. Szulimánban, amelynek közelében az egyik legnépesebb iskola található, nem jártak ilyen jól,[181] és a diákok kövekkel dobálták meg a férfit és nőt, alaposan elpáholták és kikergették őket a templomból, egyik kísérőjüket (Mr de Fonton) pedig oly szerencsétlenül találták el a száján, hogy alul-felül kitörtek az elülső fogai. Emez esemény óta a Porta ahhoz az alapelvhez tartja magát, hogy semmilyen fermánt nem ad ki többé a frankoknak, mert láthatták, mennyire nem tartották tiszteletben azt sem, amellyel az említett társaság az expedíciójára ment. - Nem felejtendő el azért, hogy az orosz kabinet ez alkalomból határozott elégtételt kért és kapott is, mert az összevert és fogaitól megfosztott egyénekért fejenként átlagosan körülbelül 5000 piaszter ajándékot kapott, mely adomány után félretették az esetet. - Csodálkozni mindenesetre ezen nem lehet, mert a viselkedés odáig süllyedt ebben az országban, hogy már egyáltalán nem átallja senki fennhangon kijelenteni, hogy azért helyeztette magát Konstantinápolyba, hogy keressen itt egy kis pénzt, és aztán lelépjen. - Ezt az utóbbi kifejezést csak én használom, mert a frankok sosem lépnek meg, ugyanis nekik biztosan ül a fejük a nyakukon; ez csak a törökökre vonatkozik, akik minden téren hangadóak, így a pénzügyi és spekulációs kérdésekben is. Egy dragomán azonban holtáig megmarad nyugodtan a hivatalában, mert előmenetelről itt szó sincsen; mit is lehetne kezdeni a szabad világban olyan személyekkel, akik a hosszú zsarnokság alatt hozzászoktak a rabszolga szolgálathoz és az engedelmességhez? Mind maguknak, mind másoknak, akikkel együtt élnek, a legnagyobb terhére lennének.
Konstantinápolyról már annyit beszéltek, és a látnivalók annyira ritkák, és az ízlés annyira hiányzik mindenből, ami Napkeletről származik, hogy nem sok további feljegyeznivalóm van, legfeljebb az, hogy a fekvése kétségkívül egyike a legszebbeknek, amelyet főváros a világon magáénak mondhat. Mindent, amit Indiában és Európában előállítanak, vízi úton lehet idehozni, és a gazdag vegetáció, a termékeny környék, a bor, a gyümölcsök, a halak és vadak bősége egy művelt nemzet kezében bizonyosan az elképzelhető legszebb tartózkodási hellyé tenné Konstantinápolyt. Hogy kellemes és egészséges is, azt nem mondanám, mert az időjárás váltakozása és az egymást gyorsan követő hideg, majd meleg napok nemigen szolgálják az olyan ember egészségét, aki bizonyos mértékig érzékeny. 33 napos tartózkodásom alatt[182] mindenesetre az én egészségem olyan rossz volt, hogy ebben a pillanatban, mikor ezt írom, rosszkedvem lenne, ha nem vigasztalhatnám magam azzal, hogy minden idegbetegségem a konstantinápolyi klíma következménye.

[1818. október 24.]
24. Most a Herceg-szigetek[183] legnagyobbikán vagyok, ahová nem egészen 2 ˝ óra alatt hajóztunk el Tophanából[184] esőben és erős északi szélben. Most gondolom csak át, mi mindent láttam konstantinápolyi tartózkodásom alatt, és csak ceruzával jegyeztem föl egy kis füzetbe.
A pestis csak kis mértékű volt, s naponta legföljebb 6-10 ember halt bele. Ha valóban igaz, hogy csupán testi érintkezés útján lehet megkapni, akkor elég könnyű lenne kitérni előle, mert észrevettem, hogy általában nincs nagy tolongás - mindenesetre nem szabad megfeledkezni arról az óvatosságról, hogy a Bezesztánokba[185] és Konstantinápolynak néhány más részébe se menjen az ember a délelőtti órákban, mert ott nem annyira a tömeg, mint a szűk utcák miatt nem könnyű elkerülni az érintkezést.
A Bezesztánok kőből vannak, és olyan jellegűek, mint a párizsi Palais Royal és a Passage Faideaux. Ha tűz üt ki, minden árut ide hoznak. Ezért a pestises anyag itt alaposan összekeveredik. Ha visszatért az ember egy körútról, amelyen sok emberrel találkozott, mindig át szokott öltözni, és áloéval vagy borókával füstölteti be magát. A ruháit felaggatja, hogy a levegőn megtisztuljanak. Némelyek azt állítják, hogy ha éjjel vagy hajnalban harmat hullik bármire, amit megfertőzött a pestis, ez elegendő arra, hogy minden méreg ártalmatlanná váljék. És ez az utóbbi nézet már annyira elterjedt, hogy bár az ember megnézi azt a sálat, amelyet egy görög vagy zsidó hoz Konstantinápolyból, de addig nem ér hozzá, amíg egy éjszakára ki nem akasztotta a szabadba. De vajon nem vénasszonytréfák-e ezek? Hiszen halvány fogalma sincs senkinek, valójában mi a pestis, a legtöbb ember mégis úgy fél tőle, hogy mondhatnám, kigondolt valamit önmaga megnyugtatására, nehogy belehaljon a halálfélelmébe. - 1812-ben 1200-1800 ember halt meg naponta, ennél jobban azonban nem harapózott el a vész. És a legfurcsább az egészben az, hogy nem tesz semmi különbséget, és ugyanúgy megtámadja az öregeket, mint a fiatalokat, az erős egészségeseket ugyanúgy, mint a gyengéket - akik óvakodnak tőle, nem kevésbé mint azokat, akik sosem gondolnak rá. Bizonyított tény azonban, hogy a betegség részben a képzelődés következménye, mert mindazok, akik sokat gondolnak rá, nagy veszélyben is vannak, hogy megkapják a vészt. Vagy már a betegség volna az, ami arra készteti őket, hogy sokat gondoljanak rá? Nem láttam pestises beteget, de láttam egy halottat, egy fiatal görögöt, akit szokás szerint nyitott koporsóban vittek a temetőbe - nem volt szép látvány, bíz'isten, azt nem állíthatnám. Aznap, amikor ezt a mustrát láttam, a Héttoronytól,[186] ahová nem engedtek be bennünket, sétát tettünk a konstantinápolyi falak mentén, és láttuk 4 egyén temetését, akik közül az egyiket a pestiskórházból hoztak ki, amely a Héttorony közelében van berendezve. - Különben, ha egy ember nyugodtan meghal öregségében, mindenki azt hiszi, hogy pestisben halt meg, és ahogy az ember rendszerint minden veszélyt megnöveszt, főleg ha nők is résztvesznek a társalgásban, úgy vagyunk ezzel a betegséggel is, amely néha szörnyű ugyan és rettentő veszedelmesnek mutatkozik, de csak ritkán pusztít az ostoba törökök között. Hiszen az egész nemzetség kihalna néhány év alatt, ha úgy folyna le, ahogy sokan elképzelik. - Többnyire, mondják az emberek, Egyiptomból jön a pestis. Én ezt nem hiszem, mert Ali pasa még afféle vesztegzárat is tart fenn, és ha egy utas tavasszal Egyiptomba érkezik, nota bene Szmirnából[187] vagy Konstantinápolyból, a helybeliek, különösen az alexandriaiak alig hajlandók fogadni. Ez történt egy honfitársammal, Burkhard doktorral, aki ma itt gyógyítja az embereket, és aki a legelső magyar volt, aki egyiptomi utazásra merészkedett. Bujukderében és Perában több pestises eset jelentkezett, még egy osztrák kereskedelmi hajón is, amelyet Lützow gróf vesztegzár alá helyeztetett, és amely még mindig itt van, és egyhamar nem is fog elmozdulni, mert az egész élő legénység, kapitányostul, megszökött. Nagyjából ennyit érnek az egészségügyi rendszabályok, és bíz'isten gyalázat, hogy egy ilyen gyönyörű országot nyugodtan meghagyunk efféle vadállatok birtokában, akiknek még annyi eszük sincs, hogy a bajoknak ezt a legnagyobbikát elfojtsák. - Hogy ez teljesen megtörténhet-e, kérdés különben - megkísérelni mindamellett érdemes volna. Egy német doktor néhány éve Konstantinápolyba jött, és odáig vitte, hogy pestises kelésekkel oltatta be magát, egy pestisben meghalt beteg lepedőibe burkolózott, és halott pestisesek ágyában hentergett, anélkül, hogy több hónapon át megfertőződött volna. Végül belehalt a pestisbe. Egy Castright nevű angol néhány éve borssal és pálinkával gyógyította ki magát.
A caique-ok,[188] amelyekkel Scutariba és Terapiába, Bujukderébe[189] ect. ect. menni szokás, igen elegánsak. Igen jó, kemény fából készülnek, de olyan könnyűek, hogy ha csak kicsit is mozgolódik bennük az ember, folyton azt kockáztatja, hogy felborul. Erős hullámzás biztosan összezúzná, amint mindjárt léket ütne benne, ha csak súrlódna egy falhoz vagy sziklához. Eleinte egyetlen utas sem fog megbarátkozni ezzel a caique-kal - már csak a kényelmetlen testhelyzet miatt sem, amelyet egyfolytában tartania kell, ha nem akar felbillenni és a bárkással örökké vitatkozni. Különösen kényelmetlen ez a pozitúra Konstantinápolyban, ahol, mint mondtam, az unalommal küszködő utasnak más nem nyújthat élvezetet, csak a város környéke és fekvés. Eleinte tehát az ember egyáltalán nincs megelégedve ezekkel a csónakokkal, de később megszokja és egészen tűrhetőnek találja őket, ha látja, hogy milyen kiállhatatlanul lassú, következésképp unalmas minden más hasonló vízi jármű, amelyeket többnyire azok a hajóskapitányok használnak, akiknek a kereskedelmi hajói a kikötőben tartózkodnak, és az ember nem is érti, miért nincs ugyanolyan szép karcsú alakjuk, mint a törököknek, amelyekkel nem vetekedhet semmi a Boszporuszon, ahol olyan sebesek és gyakoriak az áramlatok, úgyhogy meg kell vallania, jobbat náluk ki sem találhattak volna. Azok közül, amelyek általában vitorla nélkül közlekednek, a 3 pár evezősök a legnagyobbak, ezeknek nincs kormánylapátjuk. A hajósoknak minduntalan körül kell nézniük, nehogy összeütközzenek azzal a számtalan bárkával, amellyel Konstantinápoly kikötője tele van hintve. Ügyesek - csak egyetlen egyszer ütköztünk össze egy másik caique-kal. Az édes vizeknél[190] történt ez - nők meg gyermekek voltak rajta. Mi voltunk felül. Egy hajós 2 evezőt tart a 2 kezében, és nagy ügyesen bánnak velük. Az evezésnek ez a módja, amelyet ebben a fővárosban megszoktak, az elképzelhető legnagyobb erőkifejtések közé tartozik - a törökök állandóan buzdítják magukat közben, és az egyik napon, mikor Terapiába mentünk, volt egy evezősünk, aki olyan egzaltációba esett, hogy szinte mintha agonizált volna előttünk, és olyan torz képeket vágott, amilyeneket az epilepsziás betegek szoktak. Később még többször utaztam ugyanezzel az evezőssel, de többé nem ismételte meg ezeket a mutatványokat. Némelyik caique-nak két evezője van, a legtöbbnek egy. Egy útért általában sokkal többet kérnek, mint amenynyit kívánatos adni nekik. Bujukderéig minden alkalommal körülbelül 18 piasztert fizettem egy 3 pár evezősért. Jó időben ez az út soha nem tart tovább, mint 2 ˝ óra. A követeknek 7 pár evezős missziós caique jár és egy kormányos, aki a zsoldjukban áll, és aki a 7 fickót fölveszi egy-egy útra, amelyről előre értesítik, és aztán ő számol el velük minden egyes út után. Egyedül
a Nagyúrnak van fedett caique-ja és 28 evezőse. Nota bene itt mindegyik csak egy evezőt kezel. A Nagyúr hajósai egészen másképp eveznek, sose láttam őket. Bizonyos decenciát tanúsítanak. A caique-nak általában a fenekén kell ülni, és ha csak a legkisebb mozdulatot is megengedi magának az ember, a törökök megszidják. Valószínűleg sokkal nehezebb úgy dolgozniuk, hogy ha a bárkájuk nincs tökéletes egyensúlyban. Hogy ki rendelt 7 pár evezőst a követeknek, nem tudom, de én ezt már nagy kegynek tartom a törökök részéről, akiktől egyébként mindent el kell tűrnünk. A csónak hátul egy kis ülésfélében végződik, amely rendszerint egy kendővel vagy szőnyeggel van letakarva - ezért elővigyázatosságból mindig el kell onnan vétetni, jobb így, mert az efféle rongyok vannak leginkább kitéve a pestises fertőzésnek. - Van a caique-nak egy nagyobb fajtája is, amelyet a mail coach-hoz (postakocsi) lehetne hasonlítani, ebben sokan elférnek; ez lassan halad, és keveset kell érte fizetni, az evezősök félmeztelenre vannak vetkőzve, és nincs munka a világon, amely nehezebb lenne az övékénél.
Néhány nappal megérkezésem után Stürmer báró, aki megvárta Lützow gróf érkezését, hogy egyeztesse vele elutazását, nagy diplomáciai vacsorát adott, amelyre az összes követet és chargé d'affaire-t (ügyvivőt) meghívták. Ilyen ünnepségeket, így nevezem őket legalábbis, mert nem találom a megfelelő szót rájuk (ha jól mondom), minden alkalommal rendeznek, amikor egy császár nevenapja vagy más különleges esemény - évforduló bizonyos jelentőséggel és érdekkel bír. - Mindazok, akik ismerik már Konstantinápolyt, azt hiszik, hogy száműzetés, ha valakit ide helyeznek, mikor különben valamennyire más életük lehetne - mert hiszen itt szinte semmi sincs, amit az ember élvezhetne. - Következésképp azt kellene gondolni, hogy ha valakit egyszer már száműztek ide, az a szavát adja, hogy a távol az udvartól és az etikettől fesztelen, könnyed életet fog élni, mert talán ez a lehetőség az egyetlen pont, amiért érdemes inkább Bujukderét vagy akár Perát választani a székváros helyett. Ugyanakkor
a látogatások viszonzásának, a vizitkártyák leadásának, a rövid nadrágban való megjelenésnek a kötelezettsége sehol másutt nem vált olyan szigorú szokássá és szabállyá, mint ebben a fővárosban. Minden szempontból kisvárosiak ezek. Néha olyan szolgáknak látszanak a szememben, akik tréfából az urat akarják egymás közt játszani, de nem igazán tudják, hogyan fogjanak hozzá. - A vacsorán megismerkedtem Beaurepaire gróffal[191] és főnökével, Marquis de Riviere-rel,[192] akinek felesége de la Ferté grófnő lánya, és aki már 3 esztendeje csücsül Konstantinápolyban, és véleményem szerint a legboldogabb frank nő azok közül, akik Konstantinápolyban laknak: mert úgy tekint Bujukderére, mint valami Párizstól jó messzire eső vidékre, ahol gyermekei és barátai körében nyugodtan múlathatja az időt. - A francia misszió XVIII. Lajos igazi köpönyegforgatóiból[193] áll. - Sztroganov, az orosz követ az egyetlen miniszter, aki mégis valamiféle tiszteletre méltó kapcsolatban áll a törökökkel, és az egyetlen, aki azt adja elő, amiért megfizetik - az összes többi azért van itt, hogy pénzt keressen. Sztroganovnak különben megvan az a kellemetlen hibája, hogy nagyon nagyra tartja magát, és ezért a tapasztalt embernek túlságosan könnyen árulja el a gyenge oldalát. - Palin[194] egy ügyetlen régész, többek között írt egy könyvet az egyiptomi hieroglifákról, amelyet később, miután megjelent nyomtatásban, már maga sem értett. - Az öreg Stürmer vacsoráját versengve viszonozták szép sorjában Sir Robert Liston,[195] Marquis de Riviere, Sztroganov báró - és ilyenkor velük futnak az olyan kisebb követek is, mint Schladen báró,[196] Ludolf gróf[197] ect. ect., de nekik nem kell viszonozniuk a meghívást. - (4 sor törlés) ahelyett, hogy a száműzöttek kellemes, vidám életet élnének egymás közt, távol a lármától és az ármányoktól, örök rangviszályok dúlnak köztük, szüntelenül neheztelnek egymásra, sokszor a legjelentéktelenebb okok miatt, akár évekig is. - - Estéimet többnyire otthon töltöttem. Mindig egy csomó ember gyűlt össze a báró nagytermében, de általában unatkozott az egész társaság - egy másik szobában néhány játékasztalt állítottak fel, és a fél szoba mentén körbefutó, alacsony diványokon tanyáztak a féltörökök és a nők kara. - A teremtés ez utóbbi monstruózus produktumait Lützow gróf üstökösöknek nevezi, mert hosszú uszályt viselnek, amely rendszerint selyemből van. A fejükön többnyire török sipka, amely hamis arannyal van a hajukhoz tűzve. A hajuk maga fésületlenül és szárazon, halott emberek hajzatához hasonlóan, ziláltan és csapzottan csüng le mindenfelől, utálkozást keltve a közönséges emberben, tökéletes stúdiumot nyújtva viszont annak a festőnek, aki fúriát vagy medúzát ect. ect. készül ábrázolni. - Ami még a társaságot illeti, részletesen és elsőrangúan ír róla Clarke.[198]
Lippánét szétszabdalta a rágalom kardja (1˝ sor törlés)
A követek mind fizetést kapnak, a miénket kivéve, aki egyúttal az egész Levante generalissimus konzulja. Mindazt, amit a kereskedelmi hajók adóznak, ami körülbelül 2-8 százalék, egy konstantinápolyi bizottság kasszírozza, és a konzulokat, alkonzulokat, dragománokat ect. ebből a pénzből fizetik. Azért kell tartani és fizetni őket, hogy elsimítsák az örökös nézeteltéréseket, amelyek a frankok és a törökök között támadnak. Nálunk az internuncius veszi át az összes százalékot, és ő fizeti ki a költségek nagyrészét. De a konzulok, akárcsak a dragománok, úgy szereznek még mind pénzt, ahogy csak tudnak.
Lützow gróf évente körülbelül 150 000 piasztert kaphat.
Miután 23-án 12 óra tájban megérkezett a posta, de 2 napig még váratták, miután Karaza oláh fejedelem[199] szökése miatt feltartóztatták, másnap reggelre tűztem ki az elutazásunkat. Testa úr,[200] az osztrák udvar első dragománja, szíveskedett kieszközölni nekem egy fermánt a Nagyúrtól, és azonkívül még Lützow gróf parancsára magától a nagyvezírtől szerzett 3 vezíri ajánló levelet. Az előbbit bárki megkaphatja és 21 piaszterbe kerül. Testa úr csak 7-et fizet érte, tehát 14 piasztert nyer minden fermánon. Ez köztudott és meg van engedve. A vezíri levelek már különlegesebbek, és ezért többe is kerülnek. Azt a tanácsot kaptam, hogy ne törődjem ezzel, és ne fizessek semmit a 4 példányért. Megfogadtam a tanácsot, mert fogalmam se volt, hogyan nyomhatnék néhány piasztert a Porta első dragománjának markába, aki maga a megtestesült szertartásosság és etikett. - A 3 vezíri levél Bursa,[201] Magnesia[202] és Tripoliza[203] pasáinak szól. Hogy átadom-e őket, majd kiderül - de nem hiszem, mert minden utazó azt állítja, hogy a pasák sokkal inkább feszélyezik az utast udvariaskodásukkal, amely kávé és pipák kínálgatásából áll, mintsem hogy hasznára lennének. - Nevetséges dolog egy fermán, mondja Testa úr, és azzal még Scutariig se lehet eljutni, mégsem lehet mellőzni, mert gyakran épp azokat tartóztatják föl, akiknek nincs fermánjuk, és az végzetes. - Ezt óvintézkedést tehát nem szabad elmulasztani, és ha Kis-ázsiába vagy Szíriába akar utazni az ember, akkor ajánlatos küldetnie magának egy fermánt. Ha jövő tavasszal csakugyan Egyiptomba utaznék, mint most gondolom, akkor már fog rám várni egy fermán Alexandriában vagy Rosette-ben,[204] ahol tudniillik partra fogok szállni. Egyiptomban és Albániában azonban sokkal kevésbé van rá szükség, mint az összes többi török tartományban: mert a két Ali pasa[205] csak pro forma van a Nagyúrnak alávetve. - Nagyon rossz volt az idő, esett az eső, és erős északi szél fújt. Lützow gróf egyáltalán nem marasztalt, hogy várjak még néhány napig, amíg megjavul az idő, a búcsúzáskor azonban egészen ünnepélyesen megkérdezte még egyszer, hogy csakugyan eltökélt szándékom-e janicsárok nélkül útrakelni? Mivel viharban a janicsár nem sokat ér, és a magam személyét illetően nem szorulok senkinek a védelmezésére, egyébiránt pedig azt sem kívánom, hogy az uram legyen valaki, és szívesen megtakarítom a fölösleges kiadásokat, már régen elhatároztam, hogy ilyen egyén nélkül merészkedem el Szmirnába. Minden utazó lebeszélt erről, és kiváncsi vagyok, hogy mit tapasztalok erre nézve, mire megérkezem Szmirnába. - Mindjárt azután, hogy megérkeztem Konstantinápolyba, Huszár úr ajánlatára fölfogadtam egy inast, akit Davidnak hívtak, de csakhamar túl is adtam ezen a bútordarabon, mert jámborsága és ostobasága csaknem a sírba vitt. Néhány nappal elbocsátása után egy másik inas lépett a szolgálatomba, akinek Gabriel a neve, és képtelen külseje van, nem tud semmit, semmilyen nyelvet nem beszél jól, de utazás közben állítólag remekül beválik - majd meglátom, addig elhiszem. Ő kísérte el Burkhard doktort egyiptomi útjára, és ott megmentette az életét, mikor az megbetegedett. Ezzel az emberrel rendeltettem magamnak a Herceg-szigetekről egy caique-ot, amely szélesebb, mint azok a szokványos bárkák, amelyeket Konstantinápolyban vagy akár a Dardanelláknál találni. Van vitorlájuk és 4 pár evezősek. A legénység 4-5 személyből áll. - 24-én reggel tehát minden holmimat, 3 ágyat, 6 köpenyzsákot, 4 pakktáskát, 7 nyerget előre vitettem a fedélzetre. Mi magunk csak 12 óra tájban hajóztunk be, miután több úr kikísért bennünket a missziótól. A tenger elég erősen hullámzott. Északi szél fújt, és mintegy 2 ˝ óra múlva kötöttünk ki Principosban (falu a Herceg-szigeteken). A hajósok elővigyázatból mindig a part közelében maradnak. Ezért hajónkkal Maltepe[206] magasságába értünk (kis falu Principosszal átellenben). A szigeti hajósoknak az a hírük, hogy nagyon merészek. Félénknek éppen nem tartom őket, de azért óvatosak. Nősek, gyerekeik vannak, és szeretik az életüket. - Ha erős déli szél fúj, a hajósok néha nem is jutnak el Konstantinápolyba, mert olyankor a tenger mindig erősebben hullámzik, mint északi szélnél. Nem szabad félnie az utasnak, ha készséggel hajlandók elszállítani. - Az úgynevezett Herceg-szigetek 9 szigetből állnak.[207] Principos, Calchi, Antigoni és Proti a nagyobbak, a többiek lakatlanok. A legnagyobb szigeten, nevezetesen Principoson szálltunk meg, mert csak itt van valami vendégfogadó-féle. Konstantinápolyban Signora Maria néven ismerik, a fogadósné genuai nő, van férje is, de az egy nyomorúságos, beteg fickó, és tudomást sem vettünk róla a házban. - Az asszony adott nekünk 2 jó szobát, és bevásárolt a konyhánk számára. Állítólag jól főz, mi azonban beértük Krebs úrral, és az ő tehetségét nem vettük igénybe. Különben az utasnak, aki ezekre a szigetekre érkezik, nem kell ellátnia magát semmivel, még akkor sem, ha hosszabb ideig marad, mert talál itt rizst, birkahúst, kitűnő kenyeret és elsőrangú friss halat. Ha ez a nő netán nem élne már, más görögöknél is lehet szállást találni. Si trovera (majd akad), ez a régi mondás járja mindig, és állítom, hogy sehol sem lehetne kellemesebben utazni, mint Törökországban, ha nem kellene az embernek a pestistől tartania, mert mindenütt kapni szállást és élelmiszert. Hanem ennek az infámis betegségnek a csapása kissé aggasztja az embert, mert soha sem lehet igazán biztonságban tőle, ha mégoly keveset törődik is vele. Konstantinápolyban a görögök és az örmények egyfajta vesztegzárt tartanak fenn egymást közt. De mit használ ez, mikor a sok török ügyet se vet rá! Ezeken a szigeten azonban a görögök zavartalanul működtethetik egymás közt ezt az intézményt, mert csak ritkán látogatnak ide Konstantinápolyból törökök vagy más utasok. - Mihelyt birtokba vettük szobáinkat, és Krebs elrendezte edényeit, felkerekedtünk, hogy kicsit becserkésszük a szigetet, mert ezen a környéken az ember kénytelen mindenütt maga lenni saját útmtutatója és ciceronéja, ugyanis a helybeliek egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy mi érdekelhetné az utazókat, mert éppen elég dolguk van a törökökkel, a pestissel és önmagukkal. Így megtörténhet, hogy az ember a legérdekesebb tárgyak mellett is elmegy, ha nem tudja mindig magával vinni a szükséges könyveket, ami rendszeresen előfordul, vagy ha nincs elég ideje, hogy mindent apróra felkutasson. - Egy elég kényelmes úton, üde bokrok között, egy épülethez értünk, amely dél felé egy meglehetős magaslaton állt, és megállapítottuk, hogy az épület egy kolostor, amely Szt. Kristófnak van szentelve. Nem álltam meg itt, mert egy sokkal magasabb hegyen, ugyanabban az irányban, észrevettem egy másik kolostort, és megvan az a hibám, hogy minden magas hegyet meg akarok mászni. Olyan út vezet oda, mint amilyenek az újabb angol kertjeinkben szoktak lenni, és roppant üde fák között és zöld mezőkön kígyózik végig. Erdő nincs az egész szigeten, nagy fák sincsenek, kivéve néhány szép magas píneát. A sziget alsó fele, úgyszólván a lába, mindenütt meg van művelve, följebb ellenben mindent benő a bozót. A bokrok és a fák nagyrésze télen sem hullatja a leveleit, és ez a szigeteknek egész éven át viruló, mosolygós külsőt kölcsönöz. A buja növényzetből itt-ott sziklák bukkannak ki, és mindez csoportokba rendeződve bizonyos életet visz a sivárságba, amit csak az érthet meg, aki nincs egészen magára hagyatva. - Mikor Szt. György kolostorhoz értünk, zárva találtuk az ajtót. 2 kutya rettentően ugatott. - Konstantinápoly vagy a Mudánia-hegység[208] és az Olympos[209] felé nem élvezhettük a kilátást, mert a Jupiter Pluvius még a Csamulgát[210] is eltakarta, az idő rossz volt, nagyon nedves és esős. - Úgy gondoltam, hogy a kutyaugatásra csak előjön végre valaki a kolostorból, már csak kiváncsiságból is. De korántsem, minden csendes maradt, ez türelmetlenné tett, úgyhogy erősen megzörgettem egy kaput, hogy a nemtörődöm szerzeteseket felverjem letargiájukból. Valaki a kapuhoz jött, de nem nyitotta ki, bentről beszélt hozzánk, de egyikünk sem értett belőle semmit, mert újgörögül volt, és csak Landschulz és Ender voltak velem. Miután nem tágítottunk, kinyílt a kapu, és egy ízetlen alak állt előttünk, aki olaszul beszélt hozzánk, és láthatólag nagyon meg volt lepve látogatásunktól, de aztán hívott egy szerzetest, és az megmutatta nekünk a templomot, és megkérdezte, hogy nem kívánunk-e fogyasztani valamit, de miután ezt udvariasan elhárítottuk, és adtunk 30 para borravalót a szerzetesnek, egy másik úton hazamentünk. - Az jutott eszembe, hogy ezek az emberek mintha valamiféle karanténban élnének, és alighogy elmondtuk a házban, hol jártunk, sejtésemet igazolta Signora Maria férjének ijedelme, aki csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor biztosítottuk róla, hogy nem nyúltunk semmihez, ennek ellenére ma estig nem mutatkozott a szemem előtt. Érkezett Konstantinápolyból egy idegen, hogy eltöltsön bizonyos időt a szigeten, ezért szobát vett ki magának a Szt. György kolostorban, ahol szerencsésen meghalt pestisben, mire a görög szerzetesek egész szent családja abba a fatális helyzetbe került, hogy 40 napig egymagukban, minden eleven embertől elkülönülve kellett élniük. Ez a legszörnyűbb dolgok egyike a pestisben, hogy az egész emberiség a beteg ellensége lesz, holott más betegségeknél sokan felajánlják készségesen a segítségüket. A Principostól (tudniillik a helységtől) balra eső völgyben van egy harmadik kolostor, amelyet Szt. Miklós tiszteletére építettek, ennek a fekvése azonban nem szép és semmi figyelmet nem érdemel. A másik két kolostor szebben fekszik. A Szt. György a 9 sziget legmagasabb pontján van, és innen nagyon szép lehet a kilátás. - A Herceg-sziget kerülete körülbelül 2 német mérföld lehet. Kizárólag görögök lakják. Nagy előnye többek között, hogy kutyák itt nem rontják a levegőt úgy, mint Konstantinápolyban. Egészségesnek tartják a szigetek levegőjét. Úgy tapasztaltam, hogy óriási különbség van Konstantinápoly és a szigetek klímája között, és míg korábban meg voltam róla győződve, hogy csak képzelgésünkben van hatása a klímának a testünkre, most úgy hiszem, hogy semmi más nincs olyan nagy hatással ránk, mert Konstantinápolyban éreztem, hogy vannak idegeim, és ez szörnyű érzés - nem tudtam sem enni, sem aludni ect. - mindenesetre északi szélnél mindig jobban voltam, mint amikor a meleg déli szél fútt. A 3 nap óta, mióta itt vagyok, úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna.

[1818. október 25.]
Október 25.-én sem volt szép idő, de a reggel azért áthajóztunk Calchi szigetére, ahol három kolostor van: Szt. György, Sta Trinita és Sta Madonna. Először az elsőhöz mentünk el, magas píneák széles alléján, amelyek különösen a Herceg-szigetről mutatnak szépen és festőien. A nagy eső megakadályozta, hogy megnézzük a teraszokra osztott kolostorkertet. - A Sta Trinita fekvése tűnik a legelőnyösebnek arra, hogy Konstantinápolyt láthassuk, de ízlésem szerint a Sta Madonna helyzete a leghívogatóbb, és legszívesebben itt rendezkednék be, ha görög szerzetes volnék. A szép fás környék, a nagy szabad térség, vagy még az üde zöld rét, amelyet akkor képzelhet el az ember, ha járt Angliában, páratlanul kellemessé teszi ezt a tartózkodási helyet, és milyen boldog lehetne az a földbirtokos, akinek a vidéki birtoka vagy az udvarháza ilyen gyönyörű környéken van. Mivel a Herceg-szigeten már semmi más dolgunk nem volt, mint hogy 6 órakor megebédeljünk, olyan sokáig időztünk Calchin, hogy végül az erős északi szél miatt nem tudtunk menten indulni viszsza, meg azért sem, hogy profitálhassunk a sziget kellemes fekvéséből, és kivárjuk a kedvező pillanatot, amikor a nap sugarai bearanyozzák Konstantinápolyt. Ezt remélhettük is, mert az északi szél olyan gyorsan kergette a sötét felhőket a régi Bithynia[211] hegyei felől, hogy az időjárás percről percre változott. Mindamellett aznapra Konstantinápoly árnyékban maradt, és a sűrű ködfelhők megakadályozták, hogy gyönyörködhessünk a híresen szép kilátásban. A szél végig erős maradt, és 5 óra körülig vártuk egy görög kávéházban, hogy hátha elül, de mivel ez nem történt meg, végre mindnyájan úgy döntöttünk a Signora Mariánál ránk váró vacsora és az ott már felállított jó ágyak miatt, hogy beszállunk a kis csónakunkba. A tenger erősen hullámzott, de nem volt veszélyes, és nem is lehet igazán az, ha a vitorlákat idejében bevonják, mert a vízmélység nem jelentős. A hajósok nem vonakodtak ugyan átvinni bennünket, mert épp előttünk kelt át egy kis hajó, a veszélyt mégis nagyobbnak láttatták, mint amekkorától tényleg tartani kellett - már csak a baksis miatt is. De mikor a mi Enderünk kicsit aggodalmaskodott, hogy merjen-e velük együtt nekivágni, ők maguk beszélték rá, hogy jöjjön csak velünk, biztosítva róla, hogy nem kockáztat a világon semmit. - Egyáltalán nyugodtan vállalkozhatunk mindenre, amihez a többi embernek van mersze. Nem ismertem még senkit, aki ne szerette volna az életét - és különösen nem szabad húzodozni attól, amiben egy házas ember hajlandó előttünk járni. Mi kötheti az embert jobban az élethez, mint feleség és gyermek? Ha az ember nőtlen, bármikor agyonlőheti magát. - Fáradságos evezés után szerencsésen visszaérkeztünk. A Herceg-szigeti caique-ok 30-34 láb hosszúak és középen alig 8 láb szélesek lehetnek. N. B. a konstantinápolyi és a Dardanelláknál használt caique-ok még rövidebbek, azok 4 pár evezősek, és a nagyobbfajta konstantinápolyi 3 pár evezősöknek meg az összes kisebbnek kormánylapátja is van. Ha eveznek, nincs kormányosuk, annak a tiszte csak a kedvező széllel és a kifeszített vitorlákkal kezdődik. Vitorlák nélkül nem hiszem, hogy ki lennének téve a felborulás veszélyének, vitorlákkal viszont lehetségesnek tartom.

[1818. október 26.]
26-án folytatni akartuk útunkat Nicomediába,[212] de a szél nem engedte meg, és kénytelenek voltunk egy napig vesztegelni. Kellemetlen dolog, amely felborítja az útitervet, akármifélét csinál is az ember. - A 26-át tehát Herceg-szigetén töltöttük, és egyesegyedül arra szántuk, hogy megvizsgáljuk alaposan a sziget fekvését, a partvonalát és kiterjedését. Brenner udvari tanácsos kiadott egy kis könyvet[213] a bursai utazásáról, amelyben több dolgot feljegyez a Herceg-szigetekről. - Reggel, tudom, 5 órakor, egy harang ébresztett fel álmomból, az egyik görög kolostorban kongatták. Törökországban a legcsekélyebb dolog, a legjelentéktelenebb apróság is elég, hogy kellemetlenül lepje meg az utazót, ha az a hazájára emlékezteti. Én is így vagyok ezzel, bár nem szeretem már a hazámat. Napkelte után Konstantinápoly egy pillanatra fényárba borult. - Ez a vidék és kilátás, megvallom, egyáltalán nem az ízlésem szerint való. Lát az ember egy síkságot is egy földnyelven, néhány fehérlő csíkot és néhány mecsetet en miniature (kicsiben), nagyjából ez az a pazar panoráma, amellyel mindazok a parvenűk, akik megfordultak Konstantinápolyban, el akarnak kápráztatni bennünket és magukat megirigyeltetni. - Elég korán, azaz 12 óra tájban hosszú sétaútra indultam, és körbe akartam járni a parton a szigetet, amelynek kerülete Brenner úr szerint 2 német mérföld. - Sok híja nem lehet. Kísérletem, melyre vállalkoztam, nem sikerült, mert a partot helyenként függőleges sziklafalak alkotják, és ezek utamat állták. Találtam a parton egy agyoncsapott nagy halat, meg az összes ruhadarabját annak a szegény utazónak, aki a Szt. György kolostorban meghalt pestisben. A szigetből kiugró kis földnyelven voltak felakasztva egy fára, hogy ott szellőzzenek! Ez a kis földnyelv úgyszólván azokból a sziklákból szögellik ki, amelyeken a Szt. György kolostor áll, és az egyik oldalán magas píneák szegélyezik. Ez a kis megművelt hely nagyon kedves. Keskeny gyalogösvény vezet a kolostorhoz. - A sziget egyik legmagasabb csúcsán hosszasan időztem, és felfedeztem, hogy kilenc kisebb-nagyobb szigetet sorolnak a Herceg-szigetek neve alá. - Calchi vitathatatlanul a lecsinosabb, de legföljebb feleakkora, mint a Principos. A della Madonna és a della Trinita kolostorok közül igazán nem tudom, melyiknek adjam az elsőbbséget. - Szigeteken - és elhagyott helyeken annyira jól érzem magam. Isten tudja, vajon nem egyedül és magányosan fogom-e végezni az életemet valami szép helyen?
Micsoda jó vizük van a szerzeteseknek! Ciszternában gyűjtik innivaló gyanánt a kolostoruk tetejéről lecsurgó esővizet. A ciszterna fölé csinos márványkutat állítottak, és úgy merik belőle a vizet, mintha az a földből fakadna. Szép virágok veszik körül mindezt - és ez az egész együttes egy tudós vagy egy vezeklő bűnös számára kínálkozik lakásul.
Antigoni szigetén, ahová semmiképp sem tudtunk eljutni, hacsak nem akartuk hetekre használhatatlanná tenni a hajósainkat, szintén van egy Szt. György kolostor, ahol a görög szerzetesek Keresztelő Szt. János jobbját mutogatják az utazóknak. - Proti szigetén most építik és rendezik be a Jézus Urunk Átváltozásának kolostorát. Egészében véve, úgy látszik, a szerzetesek ügye jól áll, mindamellett a törökökkel való viszonyukat nem ismerem elég jól ahhoz, hogy mondhassak itt róla valamit.
A szigeten sokféle szagos fű található, köztük kanyarognak az utak a kolostorok felé - de még szebbek és kellemesebbek az örökzöld fák és bokrok, amelyekből annyi van, hogy a szigetek minden évszakban üde látványt nyújthatnak.

Folytatás