Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Diószegi Vilmos
SÁMÁNOK NYOMÁBAN SZIBÉRIA FÖLDJÉN

Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF


Tartalom

Elöljáróban
Találkozás az első sámánnal
Kurgános pusztákon
Újra Szibériában
Csörgő ösvényeken
Bronzkori sámánok
Ázsia közepe
Ahol csokrot szedtem havasi gyopárból
Újságcikk árán kámok közelében
A félbeszakadt filmfelvétel

 

ELÖLJÁRÓBAN

Milyen lehetett a "pogány" magyarok "vallása", milyen a gondolkodásukat, szemléletüket, életüket jócskán meghatározó hitvilág, amelyről "kő, írás nem beszél"?
Ez a kérdés már gyermekkorom óta izgat.
Mintha ma történt volna! Apám, jó harminc éve, nevem napján elvitt az akkori Angolparkba. Megtekintettük Feszty Árpád körképét is, a honfoglaló magyarok bevonulását. Mint afféle naiv, rajongó kisfiút, ez a teátrális, a nemzeti hiúságnak hízelgő, tárgyi tévedésektől hemzsegő festmény hallatlanul elbűvölt. Odahaza anyám meglepve hallotta: nem a sárkányvasút, nem is a hajóhinta, hanem a körkép fehér lovat áldozó táltosa tetszett a legjobban. (Pedig az inkább elcsúszna gesztikuláló középkori szerzetesnek, vagy egyházatyának, mint ősi magyar táltosnak.)
Második emlékem az elemiből való.
Körmöst kaptam a tanító bácsitól… Mert kockás füzetemben számtanpélda helyett döcögő versikét talált a pogány magyarok táltosáról.
Mint kis gimnazista meg reggelenként hat órakor fel-felkeltem - latin szavakat magolni. Apámnak szemet szúrt a nagy buzgalom, s egyszer kivette kezemből a szószedetet.
Némi dadogás után töredelmesen bevallottam: török szavakat tanulok. És hiába magyaráztam: a jakut sámánénekeket másképpen nem tudom majd lefordítani - apám könyörtelenül elkobozta szótáramat.
Az iskolai könyvtárral is meggyűlt a bajom: be kellett köttetnem egy magyar kutató, Róheim Géza Magyar néphit és népszokások című könyvét, mert amíg néphitünk keleti gyökereit ismergettem belőle, lapjaira mállott.
Érettségi vizsgán történelemtételként a "tatárjárást" húztam ki a cédulák közül, vagyis a mongolok Magyarországon viselt hadjáratát kellett volna elmondanom.
De felelés közben nem jutottam el a harci eseményekig, előbb a mongolok nyelvéről, kultúrájáról, vallásáról beszéltem. Az érettségibiztos, az egyetem Kelet-Európai Történeti Tanszékének a professzora, a vizsga után azt tanácsolta: az egyetem C-épületében keressem fel a Belső-Ázsiai, valamint a Török Filológiai és Magyar Őstörténeti Intézetet.
Szüleim hiába igyekeztek elrémíteni azzal: ha nem iratkozom be a tanárképzőbe, az egyetem befejeztével nem kapok állást - kitartottam a török, mongol és a finnugor nyelvek meg a magyar őstörténet mellett.
Nem maradtam kenyér nélkül: a Néprajzi Múzeum ázsiai gyűjteményében kaptam munkát. Most már kedvemre bogarászhattam a magyar és a szibériai "sámánhit" adataiban.
Végül 1957. június 18-án valóra vált a gyermekkori álom: elindulhattam a sámánok nyomába.
Mert a "pogány" magyarok hitvilágának megismeréséhez
a sámánizmus tanulmányozásán át vezet az út.
A magyar nép történetében rejlik ennek az oka.
A magyarság, ahogy ezt nyelvészeink és őstörténet-kutatóink már régen bebizonyították, finnugor eredetű. Legközelebbi rokonaink a Szibériában lévő vogulok és osztjákok. Korai történetünk folyamán pedig bizonyos török népekkel kötöttük össze a sorsunkat. Mind a finnugor, mind a török népek eredetileg sámánhitűek voltak, ebből nyilvánvalóan következik, hogy a magyar nép a kereszténység felvétele előtt ugyancsak sámánhitű lehetett. A mi sámánjainkat táltosoknak, tátosoknak hívták. (A szibériai népek is bő vagy kám néven emlegetik sámánjaikat, - aszerint, hogy a mongolsághoz, vagy a törökséghez tartoznak-e; sámánnak csak a távol-keleti mandzsu-tunguzok mondják, a tudomány azonban ezt az elnevezést kapta föl, így ez vált közismertté.)
Sámánhiten vallásformát értünk: a lélekkultusz egy meghatározott fokát.
A természeti népek úgy hiszik, hogy mindennek van lelke: embernek, állatnak, növénynek, tárgynak egyaránt. Ezeken kívül léteznek szellemek is, mint az elhunytak szellemei vagy a különböző "gazdaszellemek". Szelleme van például a folyónak, a hegynek, az állatoknak. A lelkek és a szellemek mindent tudnak, mivel - testetlenek lévén - bárhová eljuthatnak. A sámánizmus fokán élő népek azt hiszik, hogy ezekkel a földöntúli lényekkel bizonyos személyek, a sámánok, kapcsolatot teremthetnek, és minden tudásukat átvehetik.
Segítségük révén időben és térben közeli vagy távoli dolgokról egyaránt tudnak - legalábbis a bennük hívők szerint. Ismerik a múltat és a jövőt, tehát jövendölnek, de megmondják azt is, hol az elvesztett tárgy, az elveszett állat, vagy hogy milyen betegség gyötri a beteget, mivel lehet gyógyítani.
Hogy mi módon "érintkeznek" a sámánok a szellemekkel? Hát ez egy egész szertartás. Rendszerint este vagy éjjel végzik. A sámán szokatlan, feltűnő fejrevalót, köntöst, lábbelit ölt magára, kezében egyfenekű dob, azt veri ütemesen, és közben énekel: magához hívja a szellemeket. Az ének egyre hevesebb, dobverés is, a sámán pedig mozog, rángatózik hozzá: sámántáncot jár.
Mindinkább nekiszilajodik, mind féktelenebbül tombol, egyszer csak az eksztázis nem fokozható tovább, akkor eszméletlenül rogy össze: vagy a szellem száll belé, ilyenkor ez beszél a sámán szájával, vagy a sámán lelke megy a túl világra, a megidézett szellem kíséretében. (A régi magyarok azt mondták erre az állapotra: rejtezik vagy révül.) Amint felocsúdott, közli a jelenlevőkkel a szellemek óhaját vagy a tőlük szerzett értesülést.
Szertatásaikon gyakran megmagyarázhatatlannak tűnő dolgokat visznek véghez. A leírások szerint képesek mezítláb tűzön táncolni, parazsat nyelni. Késsel döfik át magukat, s a szúrásnak nyoma sem marad, sőt másokon is ejthetnek ilyen sebeket. Tudunk más csodálatos mutatványaikról is. Egy csukcs sámánasszony övig levetkőzött, néhányat ráütött a sámándobra, majd egy kerek követ fogott a kezébe. Szorítani, morzsolni, tördelni kezdte. Apró, sima kavicsok hullottak alá, egész rakásra való. A nagy kő azonban továbbra is ép maradt az asszony kezében.
A sámánok egyik fő tevékenysége a gyógyítás. Ők a közösség orvosai. Bizonyos tapasztalati tudásról nyilván beszélhetünk. Talán hipnotikus módszerekkel is gyógyíthattak. Ma már azonban semmi köszönet nincs működésükben. Nem csak fölöslegesen kontárkodnak bele az orvosok munkájába, hanem kárt, bajt okoznak.
Megtörtént a szojotoknál a következő eset:
Az egyik szálláshelyen többen megbetegedtek. Hiába fordultak sámánjukhoz, nem tudott segíteni. Hívtak hát egy másik falubelit. El is jött, verte a dobját, bűvölt-bájolt, a betegek mégse gyógyultak meg. Szégyenszemre hazakotródott. Hamarosan saját falujának lakóit is sorra lepte meg a betegség.
A sámán ekkor is csődöt mondott, a szomszédos telepek sámánjai úgyszintén. Ellenben a járványos betegség az egész környéken elharapódzott: szertehurcolták a "gyógyító" sámánok.
A gyógyítást senki sem kívánhatta ingyen. Egy altaji török közmondás szerint: "Megbetegszik a jószág - zsírosodnak a kutyák, megbetegszik az ember - zsírosodik a sámán. Akadt beteg, akinek családja két év leforgása alatt tizenkét szarvasmarhát, huszonöt kád sört és harminc pud gabonát mutatott be engesztelő áldozatul - a szellemeknek.
A polgárháború éveiben a sámánok - akárcsak a különböző egyházak papjai - a szovjet hatalom ellen izgattak. Már csak emiatt is erős rendszabályokra volt szükség ellenük; sokukat internálták is. Olyan azonban szintén kerülközött, aki hűséget fogadott az új hatalomnak, s ünnepélyesen megígérte, hogy fölhagy eddigi tevékenységével.
A sámánizmust ugyanis, sajátos jellege - a papi és a kuruzsló tevékenység összefonódása - következtében a szovjet államnak másként kellett tekintenie, mint a többi vallásokat. Nem várhatta, míg lassacskán, békében elsorvad, míg magától megszűnik.
A sámánizmus ma már a múlté. A tudomány térfoglalása folytán el kellett pusztulnia. De éppen a tudomány érdekében nem tűnhetett el nyomtalanul: a vallástörténet, az összehasonlító etnológia, az etnogenetikai kutatások hasznára múlhatatlanul fontos e letűnt világ emlékeinek hiteles és részletes összegyűjtése.
Éppen ez volt a feladatom.
Néhány távoli zugban, nagy utánjárással, a kutató még rá-rábukkan egy-egy öregre, aki valamikor sámánkodott. S a kivénhedt vadászok, elaggott pásztorok között máig is jócskán akadnak, akik halálukig megmaradnak most már apáik hitében, akik egészen sohasem szabadulhatnak az öröklött hiedelmektől. Ezeket a "régi öregeket" kerestem meg Szibériát járva, 1957 koraőszén és 1958 nyarán.
A burjátok hatszögletű gerendaházaiban, a szojotok rácsosfalú nemezjurtáinak mélyén, a karagaszok kúp alakú kéregsátraiban, a medvebőrökön, örökösen csak a sámánok viselt dolgaira tereltem a szót. Csekély időmből alig-alig jutott másra. Azt, hogy miképp élnek ma Szibéria népei, úgy-ahogy én is megláttam, de a kutatómunka szüntelen hajszája nem kedvezett bizony annak, hogy mindenütt tüzetesen körülnézzek.
Utam célja magyarázza azt is, hogy mindig a legeldugottabb, a világtól leginkább elzárt helyekre, az őserdők mélyén lapuló szállásokra, településekre igyekeztem.
Az a kép tehát, amelyet ez a könyv mutathat, szükségképpen egyoldalú, s legfeljebb csak részben jellemző a mai, a természet erőit szolgálatába hajtó Szibériára. E földrész régi, eltűnő vagy már el is tűnt életének vagyok jobbára a krónikása. Gondolom, így sem lesz érdektelen az olvasónak, amit erről a rendkívüli útról elmondok.
S hogy ez az út úgy sikerült, ahogy sikerült, javarészt a szovjet emberek lépten-nyomon megnyilatkozó segítségének, támogatásának, jóindulatának köszönhetem. Nem csupán
a munkámat szívükön viselő, néprajzi szakemberekre gondolok, hanem repülőtéri, vasúti alkalmazottakra, orvosokra, tanítókra, hatósági személyekre, gépkocsivezetőkre, kolhozelnökökre, egyszerű dolgozókra, oroszokra, nem oroszokra egyaránt. Róluk is szakadatlanul esik szó e könyv lapjain. Igen nagy hálával tartozom nekik.
Budapest, 1959. október


TALÁLKOZÁS AZ ELSŐ SÁMÁNNAL

Mintha végtelen hómező felett repülnénk. Pedig nem hó: felhő csillog alattunk. Tíz-tizenkét kilométer magasan hasítja a levegőt az emberi alkotóerő új csodája, a lökhajtásos utasszállító gép.
Péntek éjjel negyed három után öt perccel bőgtek fel a TU 104-es motorjai a moszkvai repülőtéren, s kétszázhúsz perc múlva Omszkban ereszkedtünk le; az omszki órák azonban már kilencet mutatnak. Még hatvan perc a levegőben, s megérkezünk Irkutszkba. Moszkvában éppen a tízóraiba harapnak, Irkutszkban pedig már uzsonnáznak. A két város közötti távolság az időszámításban is imponáló.
Az első szibériai napom szinte elveszett. Abban a pillanatban ugyanis, amikor zsebórámat az irkutszki időszámításhoz igazítottam, hat órát öregedtem.
Mi tagadás, megindultan álltam Szibéria földjén. Voltaképpen másodszor járok Ázsiában, hisz néhány évvel ezelőtt Törökországban dolgoztam, de a sámánhit-kutatónak mégiscsak az Urálon túl kezdődik Ázsia.

*

Amíg a Moszkvai Fejedelemség meg nem hódította az Uráltól keletre eső területeket, Szibériának csak egy országot neveztek: Kücsüm és Mahmetkul tatár birodalmát.
Ezt a területet kényszerítette a cár lábai elé "Szibéria meghódítója", Jermák Tyimofejevics.
A hadjáratot az Urál nyugati területét gyarmatosító Sztroganovok szervezték, pénzelték. "Megtisztelő ajánlattal" keresték fel a vitéz kozák atamánt. Levelükben "rábeszélték, hogy hagyjon fel mostani tetteivel, méltatlanok azok egy keresztény hőshöz. Kérték, ne legyen rablóvezér, de legyen
a Fehér Cár vitézlő katonája…" A krónikás feljegyezte még a levél pontos keltét is: 1579. április 6. Jermák és társai "sírásra fakadtak", amikor elolvasták a levelet, aztán, ahogy egy kissé kisírták magukat, "kibontották zászlajukat" a Volga partján, s ötszáznegyven emberrel a Sztroganovoknál termettek.
Jermák délről, Csuszovája felől hatolt Szibériába nyolcszáz főre duzzadt, dereglyés "hadseregével". 1582-ben már a Tobol folyóra értek. Itt történt a nagy összecsapás. Az elkeseredett harc egész napon át tombolt, s a vizen menekülő kozákságot csak az mentette meg, hogy a tatároknak nem voltak csónakjaik. A Tobol torkolatánál Mahmetkul megerősített hadserege várt a kozákokra. Jermák gyengének tartotta magát a védekezésre, támadott tehát. Embereit az utolsó szálig kihajóztatta, és Mahmetkulra tört. A támadás olyan váratlanul jött, hogy a tatárok megfutamodtak.
A győzelem azonban mit sem ért, amíg állt Iszker, Kücsüm megerősített városa.
Kücsüm támadásra készült, kiosztotta főemberei közt a feladatokat. Nem feledkezett meg a mollákról meg a sámánokról sem: nem árt ismerni az égi jeleket. A sámán egész éjjel verte dobját, társalgott a szellemekkel…
Az éhhalálra, megfagyásra ítélt kozákok Jermák vezetésével október 23-án reggel megrohanták a tatárok kezdetleges erődítményét. Betörtek a táborba, ahonnan Kücsüm fejvesztetten menekült kíséretével.
Kozák részről százhét ember életébe került a csata, Jermák serege ötszáz főre olvadt. De Kücsüm hadierejét véglegesen megsemmisítette, s Iszker, a "főváros", kitárult előtte.
Kinyitotta Szibéria kapuit.
Jermák a cártól jutalmul amnesztiát s egy páncélöltözetet kapott. A kegyes hagyomány szerint - vesztére.
A legyőzött Kücsüm bosszút esküdött Jermák ellen.
Egy augusztusi, viharos éjszakán Kücsüm lecsapott legyőzőjére. Meglepte a sátortábort, s a kozákok közül csak egyetlenegy menthette meg életét.
Szibéria meghódítója halálának pontos körülményei ismeretlenek. Állítólag úszva próbált menekülni, de nehéz páncélja - a cári kegy jele - a víz alá húzta.
Halála után néhány évtizeddel egy burját kán jelent meg egyszer Tobolszk orosz vajdájánál, s arra hivatkozva, hogy több ízben is szolgálatot tett a moszkvai kormánynak, kérte: legyen segítségére egy régi páncél megszerzésében, amely jelenleg egy tatár ember tulajdona. A burját tíz rabszolga-családot és ezer juhot kínált a páncélért, de a tatár nem ment bele a vásárba. Azt mondta, nincs a földnek annyi kincse, amennyiért megválna páncéljától, minthogy annak bűvös ereje van.
A vajda mégis rávette a tatárt a cserére; a rabszolgák és ezer juh fejében lemondott ritka páncéljáról. A burját győzhetetlennek érezte magát a drága kincs birtokában, s eszébe se jutott, hogy akár egy szalmaszálat is felemeljen ezentúl az oroszokért.
A titokzatos páncél - a monda úgy tudja - Jermák tulajdona volt. Lehet, hogy most is megvan valahol: valamelyik burját vagy tatár vitéz holtteste mellett rozsdásodik. Az is lehet, hogy e kései régiségkutató ásója még egyszer napvilágra hozza, akkor talán kiderül: sohasem volt Jermáké…

*

Szibéria földjét sokféle nép lakja. Nyelvüket tekintve az őslakók több nagy csoportba tartoznak:
finnugorok és szamojédek,
törökök,
mongolok,
mandzsu-tunguzok,
ősázsiaiak (paleo-ázsiaiak).
Az első csoportba legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok meg az osztjákok, továbbá a nyenyecek, enyecek, szelkupok és a nganaszánok tartoznak.
A második csoportot a csulimi, az altaji, abakáni (vagy minuszinszki) törökök alkotják, valamint a szojotok, karagaszok, jakutok és dolgánok.
A mongolokat a burjátok képviselik.
A mandzsu-tunguz nyelvet az evenkik, evenek, valamint a nanajok, orocsok és udehék beszélik.
Az ősázsiaiak közé általában azokat a nyelveket szokták sorozni, amelyek nem tartoznak egyik említett nyelvcsaládba sem, tehát a jenyiszeji osztjákot (vagy ketet), a giljákot (vagy nyivhet), a jukagirt, csukcsot, korjákot, kamcsadált, végül az eszkimót. Ha Szibériához számítjuk Szahalin szigetét, akkor meg kell említenünk az ajnukat is.
(Mind e népek együtt sem esznek ki többet egy, másfél milliónál. Legtöbben vannak a jakutok és a burját-mongolok - egyenkint 250-250 ezer körül. Egy-két tízezerre rúg a különféle törökök, a csukcsok és osztjákok száma, de akadnak párszáz lelkes népmorzsák is, mint az enyecek, nganaszánok, karagaszok és jukagirok.)
Ennek a hatalmas területnek az őslakossága természetesen embertanilag, testi felépítésüket arcformájukat tekintve is különböző; elnagyoltan négy típust szoktak megkülönböztetni:
Az urálit. Ennek keleti határa a Jenyiszej folyó.
Az észak-ázsiait, amely - töredékekben ugyan - keleten a 160. hosszúsági körig, délen pedig egészen a szibériai határig terjed.
Ettől keletre az arktikus, Szahalin szigetén pedig az ajnu típus az uralkodó.
A finomabb osztályozás az észak-ázsiai és az arktikus típuson belül még különbségeket tesz: az előbbit bajkáli, közép-ázsiai, katangai, amuri-szahalini, jenyiszeji és dél-szibériai, az utóbbit pedig kamcsatkai és Behring-tengeri csoportra bontja.
A vallástörténet felől tekintve sem egységes Szibéria népe. A forradalom idejéig hivatalosan valamennyien pravoszlávok voltak ugyan, ez azonban alig jelentett többet puszta formaságnál. Sokkal mélyebben gyökerezett a másik két új vallás, az iszlám és a buddhizmus. A szibériaiak legnagyobb része azonban megmaradt ősi hitén, a sámánhiten.

*

Ma már nagyszámú orosz lakosság is él Szibéria földjén. Valamennyien telepesek.
A telepítés még ma is folyik: a szűzföldek feltörői kemény munkájukkal fejezik be Szibéria megszelídítését.
Kezdetben azonban nemcsak veríték, hanem könny és vér is hullott erre a gazdag földre.
Az újonnan meghódított terület büntetőgyarmat lett.
Szibéria meghódítása előtt Oroszország nem ismerte a száműzetést. A nemkívánatos elemeket, mint a legtöbb államban, kituszkolták itt is a határokon. Ha az akkori idők mértékével mérve túlságosan sokra rúgott a bűne, egyszerűen kivégezték. A cárok sokáig gyakorolták a büntetésnek e két régi, bevált módszerét, de miután Szibériát uralmuk alá hajtották, bűnözőiket a gyarmatosítás eszközéül használták fel.
Szibéria meghódítása óta egyetlen cári alattvaló sem akadt, aki azt mondhatta magáról: száműzetés őt nem érheti. Egy sem! A föld szegény népét gyalog hajtották az országúton, a gazdag és előkelő emberek parasztszekereken, esetleg saját fogatukon robogtak sorsuk felé, később vonat szállította a szerencsétleneket. A politikai bűnösök felett nem is ítélkezett törvény; mentek, mert menniük kellett.
Szibériával a XVII. században azokat sújtották, akik "kártyáznak, kártyaveszteség után lopnak, az utcán embert leszúrnak, kirabolnak és elszedik sapkáját". A dohányosok rosszabbul jártak. Hogy mi volt a büntetésük az első és második rajtacsípés után, arról nem tudunk, de ha kitartottak bűnös hajlamuk mellett, és nem hagyták abba a füstölést, akkor kínpadra kellett állniuk, s "többször, mint egyszer" el kellett szenvedniük a korbácsolást. Mindezek után orrnyílásukat felhasították, esetleg orrukat levágták, s végezetül Szibériába kerültek száműzetésbe, gyarmatosító munkára.
Szibéria jutott azoknak is, akik ittas állapotban gyilkoltak, "a népben nyugtalanságot keltettek", akik gondatlanságból tüzet okoztak vagy kéregettek - bénaságot, sántaságot színleltek, vagy felkötött karral, lábbal, álvaksággal, egyszóval "tettetéssel" akartak részvétet ébreszteni maguk iránt, végül azoknak, akik "gyeplővel hajtottak". Régi időben ugyanis a moszkvai kocsis nem a bakon ült, hanem vagy a nyergesen lovagolt, vagy kantárszáron vezette lovát. Aki a bakról hajtott, azt állatkínzónak tartották, s az ilyen szívtelen ember először korbácsot, aztán természetesen Szibériát érdemelt, de ugyanoda került az is, aki terhes asszonyt bántalmazott.
A száműzés volt a legszívesebben alkalmazott büntetés. Nemcsak emberekre, de állatokra, sőt élettelen tárgyakra is kimondták a száműző, sőt halálos ítéletet. Rettenetes Iván kivégeztetett egy elefántot, a perzsa sah ajándékát, mert nem akart térdre ereszkedni előtte. Fjodor cár, Ivánnak a fia, azt a harangot száműzte, amelyet Uglicsban a kis Dimitrij cárevics meggyilkolásakor vertek félre. Ezt a bérgyilkosságot Borisz Godunov bojár rendelte el, hogy félretegye útjából a jog szerinti trónörököst. Ugyanez a Borisz volt az, aki 1592-ben rábírta Fjodort, hogy ne csupán a harangot küldje Szibériába, de mindenkit, aki elősietett a hangjára. "Mindenkit" - tehát egész Uglics lakosságát. Uglics népe kezdte meg a politikai elítéltek hosszú, véget nem érő vándorlását Szibéria belsejébe. Ők alapították, fenn, északon Pelimet, Szibéria ma is egyik legfontosabb, leggazdagabb városát.
A harang Tobolszkba került, de csak miután elszenvedte a reá kiszabott testi büntetéseket is: levágták a "fülét", kiszakították az "arcát", azaz az oldalát. A nyelvét is kitépték. De az elítéltre később szükség lett: új fület kovácsoltak rá, új nyelvet akasztottak belé, s hűségesen jelezte az időt még akkor is, amikor az utolsó cár, II. Miklós és családja Tobolszkban ette a száműzetés kenyerét.
A XVII. században mindenféle lázadás, zendülés, minden politikai megmozdulás részesei Szibériába kerültek. Akár jelentéktelen mozgolódások, akár a trónt is megremegtető országos viharok - egyrement. 1648-ban Moszkvát éhínség látogatta; kifogyott a kenyér is, só is. Először a kereskedőket és az üzérkedőket fosztotta ki az utca népe, aztán a cár hivatalnokai ellen fordult a népharag. Két hivatalnokot a cár halálra ítélt az elégedetlenkedők kedvéért. Amikor a vesztőhelyre indultak velük, a nép kitépte őket a poroszlók és a katonák keze közül, s testüket valósággal ízekre szaggatta. Amint a tömeg valamelyest lecsillapult a vér és a hirtelen előteremtett kenyér láttára, a hatalom ellenük fordult. Végeláthatatlan oszlopokban terelték a véres fejű, megcsonkított követelőzőket a hírhedt Vlagyimir úton Szibéria felé!
Következő esztendőben Usztyug és Szolvicsegodszk népe forrongott. Sójuk volt, de a kenyérnek színét se látták. El kellett hallgattatni a szenvedélyes kenyérkedvelőket - Szibériába mentek.
Egy évvel később, az elvesztett svéd háború után, az oroszoknak gabonában kellett leróniuk a hadisarcot. A kereskedők üzérkedtek, a búza szörnyen megdrágult. Novgorodban és Pszkovban fellázadt a nép. Ezreket végeztek ki, s akinek feje nem hullott le, Szibériába vándorolt.
1662-ben, a Lengyelországgal és Svédországgal vívott háború után, beköszöntött az úgynevezett "rézinfláció".
A pénz értéke csökkent, az árak magasra szöktek. Moszkva felzendült, a nép a Kreml elé vonult, és valósággal ostrom alá fogta. A lázadást elfojtották, patakokban folyt a vér. A Vlagyimir úton megint megzörrentek a bilincsek….
Az 1670-71-es éveket a híres doni kozák, Sztyepan Razin felkelése tette nevezetessé. A lázadás az egész Volga-mellékre kiterjedt. Hány ezer ember vándorolt Szibériába, miután Razint Moszkvában felnégyelték, senki nem tudja; nem tartották érdemesnek megszámlálni.
Lázadások a Don mellékén, Ukrajnában, a volgai tartományokban…Doni kozákok, zaporogi kozákok, volgai kozákok, oroszok, ukránok, tatárok, baskírok, cseremiszek - mindegy volt. Mentek.
Elérkezett a vallási üldözések kora. A XVII. század második felében kettészakadt az orosz egyház. Új egyháztörvényeket, a régi szentkönyvek átírását sürgette az egyik párt, az újítás hívei. Övék volt a hivatalos álláspont. Halálos ellenségként állt velük szemben a másik párt: az "óhithez" ragaszkodók.
Szibéria országútjain megint ezrével vonultak a száműzöttek, a régi vallás hívei. A Bajkálon túl és az Altaj-hegység völgyeiben ma is hatalmas területeket népesítenek be utódaik. Magas, egészséges, szép szál férfiak és nők. A nők különösen híresek szépségükről. Vidám és gazdag telepesek váltak belőlük, híven kitartottak a "régi erkölcs" mellett, nem ittak, nem dohányoztak, szorgalmas munkával szerezték vagyonukat, de amíg idáig juthattak, elődeik másfél századon át voltak üldözött erdei vadak. Száműzetésük helyén is kémek lestek rájuk.
Vagy ott vannak a "Jólét-szövetség" tagjai, a dekabristák, akik az érintett helységek elöljáróinak részvéte közepette vonultak Szibériába. Diadal volt az útjuk, nem büntetés. Tobolszk rendőrparancsnoka olyan vacsorát adott tiszteletükre, hogy azon tizenegy szibériai különlegességet - tizenegy halfélét - tálaltak fel. Irkutszkban a kereskedők értékes ajándékokkal kedveskedtek a hazátlanoknak.
Az elítélteket Blagodatszk ólombányáiba terelték.

*

No, de elég lesz a múlt árnyaiból. Nem ennek a múltnak idézgetésére jöttem én a Bajkál mellé.
Az időszámítás-különbség miatt bár elveszett csaknem egész napom, mégis alkalmam volt megnézni az irkutszki múzeumokat. Nem tévedés: múzeumokat. Mert Kelet-Szibéria "fővárosában" kettő is van: Művészettörténeti Múzeum és Tájkutató Múzeum.
A Tájkutató Múzeum, ahol az engem érdeklő sámántárgyakat is őrzik, négy kerek tornyot viselő, emeletes épület. A tornyok ablakai felett híres Szibéria-kutatók neve olvasható: Pallasz, Przsevalszkij, Bhering stb. Az igazgatóság azonban bizalommal viseltet az utókor iránt: néhány ablak felső párkányát szabadon hagyta.
Nem sokat vesztegettem az időt: azonnal elkértem a leltárkönyveket, hogy tájékozódjam a múzeum sámánhitre vonatkozó anyaga felől. Roppant szerencsémre a burját sámántárgyak leírását kötetbe gyűjtötték, csak az evenki, jakut meg a karagasz tárgyak vannak szétszórva különböző használati eszközök leírásai közé. Tehát viszonylag gyorsan megy majd a munka, nem kell végigtúrnom valamennyi vaskos leltárkönyvet. Hisz mintegy kétezer sámántárgyat őriz ez a múzeum.
Este ismerkedtem életem első szibériai városával.
Irkutszk az Angara és a kis Irkut találkozásánál épült. Mindkét folyónak van érdekessége. Az Irkutról geológiailag kimutatható, hogy valamikor a Bajkál tóba szakadt. Egy vulkanikus megmozdulás azonban kiszorította eredeti medréből, és most jó hatvan kilométerrel nyugatabbra az Angarába ömlik.
Az Angara nevezetes folyó: az egyetlen, amelyik elhagyja a Bajkált. Pedig az irkutszkiak szerint éppen háromszázharminchat folyó, folyócska, patak viszi vizét a hatalmas tóba.
Magától értődik, hogy az Angara különcködése mondát teremtett Kelet-Szibériában.

Egyszer volt, régen volt: volt pedig Bajkálnak, a gonosz szipirtyónak, háromszázharminchat leánya. Valamennyi leány rettegett anyjától; parancsszó nélkül, vakon engedelmeskedett: éjjel-nappal hordta, hordta a vizet.
Bajkál legidősebb lánya, a kékszemű, holdképű Angara a legszebb leány volt egész Szibériában.
Egyszer egy dali levente tért be Bajkál jurtájába, Jenyiszej vitéz. Megakadt szép Angarán Jenyiszej vitéz fekete szeme, de ettől kezdve Angara sem gondolt másra.
Bármilyen sokáig is szeretett volna a vitéz maradni, időtlen időkig mégsem vendégeskedhetett más nyakán. Búcsúzniuk kellett a szerelmeseknek.
Angara képéről eltűnt a mosoly. Éjszakánként nyugtalanul aludt, a szép északi vitézről álmodott.
Jenyiszej sem feledkezett el róla: a fehér sirályokkal mindig küldött üzenetet.
Egyszer azonban másik vitéz állított be Bajkálhoz, Irkut herceg.
A gyönyörű, holdképű, kékszemű Angarát ő is megszerette.
Irkut herceg nagy úr volt, leggazdagabb a gazdagok között, a szipirtyónak bizony megtetszett.
A herceg messze, a hegyeken túl, a tajgában lakott.
Mesterkedett-e a szipirtyó vagy nem: Irkut elhatározta, feleségül kéri magának Angarát.
Egy napon elindult Bajkál jurtája felé, hogy eljegyezze a legidősebb leányt.
A jurtától egynapi járóföldre lehetett már ráesteledett. Felverette sátrát, nyugovóra tért.
Viharos éjszaka volt. A sikoltozó sirályok hírül vitték Angarának: kérője, Irkut herceg, másnap megérkezik.
Angara kiszaladt a jurtából a zúgó szélbe, zokogva hívta Jenyiszej vitézt.
A szerelmes leány könnyei hulltak-hulltak a földre, mállasztani kezdték a jurta körül meredező, hatalmas sziklákat. Angara a feltárult úton megszökött Bajkáltól.
Bajkál szipirtyó felriadt a zajra. Amint ráocsúdott, hogy lánya elhagyja, éktelen haragjában felkapott egy hatalmas követ, utánahajította. Az eldobott kő a lány után úszó, hosszú fátyolát érte.
A kő zuhanása felverte álmából Irkut herceget. Nyeregbe ugrott, hogy utolérje a menekülőt.
Ahol ma Irkutszk városa áll, ott lelt rá Angara nyomára. De a leány már messze északon futott, és odaért Jenyiszej vitézhez.
Angara és Jenyiszej el nem szakadt egymástól máig sem.
Ettől az éjszakától fogva csak háromszázharmincöt leány hordja a vizet Bajkál szipirtyónak, az engedetlen Angara azonban elviszi mind testvérei ajándékát.
A hoppon maradt kérő könnyei mind a mai napig Angara után patakzanak.

A nagy szikla, amelyet Bajkál az engedetlen lány után dobott, ma is látható. Ott áll, ahol az Angara elhagyja a szent tavat. Sámánszikla a neve.

*

Az Angara és a Jenyiszej folyónak nemcsak az összeömlése, hanem a forrása is különös. A két forrásból eredő Jenyiszej baloldali ága, a Nagy-Jenyiszej, amelynek felső folyását a szojotok Kizil hem (Vörös folyó), a mongolok pedig Buszin gol néven emlegetik, két kilométer távolságra sincs az Angara forrásától. Mert a Buszin gol mellett - de már a vízválasztó másik oldalán - eredő Muren folyócska a Szelengába ömlik, amely a Bajkál tóba folyik, ahonnan az Angara "elszökött".
Milyen szép epizódtól fosztotta meg a legendát ennek a földrajzi furcsaságnak a nem ismerése! Hiszen Jenyiszej vitéz és Angara kisasszony már a bölcsőjüknél egymásnak rendeltettek.
A forgalmas főutcákból nyugalmasabbakba fordulok. Csipkés faragású gerendaházaikkal, járdát borító, hosszú deszkapallóikkal a kis utcák az első szibériai foglalók levegőjét örökítik ránk.
De hát Irkutszkot már nem a faházak jellemzik, hanem a szédületes iramú építkezések, mint - teszem azt - az angarai villanyerőmű.
Ehhez a munkához még a transzszibériai vasút bajkáli szakaszát is megváltoztatták: az egész sínpályát délebbre vitték. Ezt a határozott lépést csak akkor tudjuk értékelni, ha ismerjük a Bajkál menti vonal építési nehézségeit. Mert a transzszibériai vasút Bajkál körüli szakasza készült el legutoljára.
Annak idején, amikor a Bajkált még nem övezte vasút, az utasokat hajó szállította át a tavon. A hajó azonban nemcsak az utasokat és a csomagokat, hanem magát a sínpárokon álló vasúti szerelvényt is átvitte a túlsó partra.
A hajót Angliában építették, s darabokra szedve szállították a Bajkál partjára. Hogy a szerelvény felfuthasson rá, nem szabadon horgonyzott le, hanem egy erre a célra épült dokkban.

*

Irkutszkba érkezésem első pillanatától kezdve azon töprengtem: miként juthatnék ki minél előbb a burjátok közé. Olyan sokszor ábrándoztam odahaza arról, hogy majd egyszer eljutok Szibériába, hogy egész kis történetet kerekítettem magamnak a nagy pillanatról:
Megérkezem majd valamelyik szibériai városba, bemegyek a múzeumba. Találkozom ott egy muzeológussal, hátán hátizsák, vállán oldaltáska. Megkérdezem tőle: miért így felmálházva? Válaszol: megyek egy burját faluba, az utolsó sámán tudományát akarom felgyűjteni. Megkérem: várjon egy órácskát, hadd szedem rendbe magam, mert én is önnel szeretnék tartani. Azt mondja erre: jól van, megvárom. És egy óra múlva indulunk is.
Ezt többféleképpen is végigjátszottam magamnak.
Például az illető éppen olyan nemzetiségű, amilyen nyelvű népcsoport közé indulok. Így a gyűjtés még eredményesebb.
Ezt már igen merész álomnak találtam…
Most azonban Irkutszkban vagyunk.
Még Leningrádban kaptam egy irkutszki címet, Saraksinováét, egy burját asszonyét, aki burját-mongol népköltészettel foglalkozik.
Megérkezésem után néhány órával már kerestem az egyetemen. Mint docens, ott tart előadásokat.
Az első nap nem leltem meg. Másnap újból telefonáltam az egyetemre.
- Elindult expedícióra.
Ezzel azonban nem elégedtem meg: hátha még itthon találom. Délelőtt elmentem a lakására, az irkutszki múzeum igazgatójának a kíséretében.
Középkorú burját férfi támasztotta a kaput. Az igazgató barátságosan köszöntötte, majd így fordult hozzám:
- Ismerkedjenek meg, Saraksinova férje.
Sietve kérdeztem:
- A felesége elutazott tegnap?
- Csak ma. Éppen most váltunk el. Azért állok még itt a kapu előtt. Tán öt perce, hogy elment a garázshoz.
Reménykedve néztem az igazgatóra.
- Megpróbáljuk visszahívni - értette el pillantásomat. - Kit küldhetnék érte? Kerékpárral valaki talán utoléri.
- A szomszédban az egyik fiú éppen itthon van, majd szólok neki.
És a férj már indult is a szemben levő ház felé, meg sem kérdezve, hogy ugyan mit akarunk.
Hamarosan jött vissza; maradjunk türelemmel.
Amíg várakoztunk, elmondtam, mit keresek én Szibériában.
- A feleségem is éppen valami sámánhoz indult. Mehetnének együtt, valóban.
Bólintottam. Magamban úgy éreztem, egész gyűjtésem eredménye ettől függ.
Végre jó húsz perc múlva a kerékpáros fiú betoppant az ajtón, mögötte egy alacsony, csinos burját asszony. Mintha a hősénekek valamelyik telihold képű fehérnépe lépett volna elém - esőkabátban.
Vele is tudattam, miben járok, megtoldva azzal a kéréssel, várjon holnap reggelig, amíg minden formaságot elintézek.
A budapesti álom legszebb változata valósult meg azzal, hogy ráállt a kérésemre.
Mindjárt megállapodtunk az útirányban is: a boháni járásba megyünk először. Reggel hat órakor jövök érte az autóval.
Végére jártam hivatalos teendőimnek, autót is szereztem, majd a múzeumba siettem, nekiláttam másolni a tárgyak leírásait.
Reggel hatkor már a szállodám előtt várt az autó, s indultam Saraksinovához. Útközben a sofőr kelletlenül dünnyögött:
- Legjobb, ha el sem indulunk, úgyis elakadunk majd a tajgában. Nézze, mennyire zuhog.
Az eső valóban vigasztalanul ömlött.
- Dehogy akadunk el! - feleltem hősködve.
- Járt már a tajgában?
- Nem én, soha.
- Hát azért beszél így. Tegnap reggel óta egyfolytában szakad az eső, a tagjai utak már fenékig feláztak. A műutat javítják, arra nem mehetünk.
Ugyan mit válaszolhattam erre? Valóban nem ismerem az őserdei utakat. Reméltem: útitársnőmnek más lesz a véleménye.
Az ablak előtt hosszasan tülköltünk. A nagy nehezen kikukkantó Saraksinován egyáltalában nem az látszott, hogy nagy útra készülne.
Esőkabátját fejére kapva futott ki autónkhoz, üres kézzel.
- Hát így jön, minden nélkül?
- Nézze, Vilmos, ma nem indulhatunk. Ott ragadunk az őserdőben. Meg kell várnunk az eső végét; utána néhány nap alatt felszikkad a sár.
- Feltétlenül neki kell vágnunk az útnak. Lehet, hogy tíz napig is itt rostokolunk különben.
- Jobb itthon, mint az erdőben, mit csinál majd ott?
Nem adtam meg magam. Az időm véges. Próba szerencse.
- Csak tegnap óta esik. Ilyen hamar nem ázik fel a talaj. Ma még átjutunk a tajgán. Ha soká lessük az jó időt, valóban járhatatlanná áznak az utak. És ha két hétig sem áll el az eső? Magának valóban nem életbevágóan fontos, hogy most megy el Bohánba, vagy egy hónap múlva. De én akkor már a szojotok között akarok lenni. Nem veszíthetek fél napot sem.
Az arcok gondolkozó ráncba futottak. A sofőr puhításához kezdtem:
- Maga ügyes vezető. Mondták a garázsban. Igazán nem ijedhet meg egy kis sártól!
Dörmögés volt a válasz:
- Mit ér az ügyes sofőr, ha beragadt a kerék?
Jó félórás huzavona után végre megtört a jég.
Az asszonyka bement hátizsákjáért, s máris indulhattunk.

*

Hamarosan mögöttünk maradt a város, nemsokára lekanyarodtunk a kitűnő műútról is. Fenyvesek, nyíresek váltogatták egymást, egész facsoport csak ritkábban tűnt fel. Gyönyörű a tajga, s azt hiszem, ősszel a legmegkapóbb. A fenyők mélyzöldek, a fehér törzsű nyírfák levele most vörös, a többi fa pedig sárga ruhát öltött. S ha feltámad a szél, széles levélfátylak kacskaringóznak a levegőben, újabb szőnyeget terítve a földre, az egymást követő őszök ősi rendje szerint.
Kocsink akadálytalanul tört egyre előbbre a tajgában.
A burját asszony egy tobozt - cirbolyafenyő tobozt - nyújtott felém:
- Kóstolja meg, szibériai csemege.
- Köszönöm, de hogy kell ezt enni?
- Ahogy a mókus!
Az ám, csak azt tudnám, hogyan csinálja a mókus! - Lopva oldalt sandítottam.
Saraksinova gyakorlott mozdulattal törte le a pikkelyt a toboz tövéről, és már ujjai közé perdült a fekete mag. Alig nagyobb a napraforgó szemnél.
Idáig én is eljutottam. De a második mozdulatnál már csődöt mondtam. A fogaimmal összeroppantott cirbolyamag morzsákra tört, mintha mozsárban zúzták volna össze. Mosolygó útitársnőm pedig? Pontosan felénél harapta keresztbe a kemény burkot.
- Ne össze, hanem csak ketté, mint a mókus.
De könnyebb mondani, mint megcsinálni. A mókus, úgy látszik, sokkal ügyesebb nálam.
- Ne harapja, hanem a felső és alsó fogsorával ellentétes irányban csiszolja a burkot.
Most már én is szabályszerűen feleztem, mint valami mókus vagy legalábbis szibirják.
Így ismerkedtem meg az első szibériai "gyümölccsel".
Az önfeledt rágcsálásból egyszer csak arra riadok fel, hogy megállunk. Vezetőnk gázt ad, de a kocsi meg se moccan.
Kitekintek: hát a kerekünk jó félig ült már a sárban.
Sofőrünk, aki Irkutszkban váltig az utazás elhalasztása mellett kardoskodott, egyetlen szemrehányó szóval sem illetett. Viszont segíteni sem tudott.
- Várnunk kell, amíg autóval nem találkozunk - állapította meg tárgyilagosan.
Nem kérdeztem, vajon milyen forgalma lehet ennek a tajgai útnak. Azzal tisztában voltam, hogy nem a balatoni műúton várjuk a jó szerencsét.
- Legalább kinyújtózunk egy kicsit - vonta meg a vállát a burját asszonyka.
Hálásan néztem rá, hogy szemrehányás helyett még vigasztalni igyekszik bennünket. Meg hát önmagát is.
De a szerencse mellém szegődött. Félórát sem vesztegelhettünk, amikor motorzúgás keveredett a szél hangjába.
- Ha nem repülőgép, akkor nyertünk - kezdtem tréfálkozni.
Néhány perc múlva fel is tűnt egy erős Zil.
Mint a pelyhet, húzott ki bennünket a sárból. És továbbra is őrangyalunk maradt, mert valahányszor leragadtunk, viszszajött értünk.

*

Késő délután meg is érkeztünk utunk első állomására, Bohánba. Innen járom majd az Ida folyó menti burját falvakat.
Még Bohán előtt Saraksinova kiintett a mellettünk elsuhanó hegyre:
- Ezt is meg kell másznunk. Amikor fiatal lány voltam, itt tartották a tajlgát, itt áldoztak lovat. Néhányszor én is részt vettem a szertartáson.
- Maga? Hogyhogy? Eddig úgy tudtam, csak férfiak lehettek ott jelen.
- Így is van. A lóáldozás nemzetségi ünnep, csak a férfiak mehetnek el oda, hiszen az asszonyok idegen nemzetségek tagjai, mert mindig más nemzetségekből hoznak a férfiak maguknak feleséget. De a nemzetségi ünnepen minden családnak jelen kellett lenni. Nekem nem voltak fiútestvéreim, apám halála után én képviseltem hát a családot.
Csak Irkutszkban tudtam meg, a burját ongonok - vagyis szellembábuk - tanulmányozása közben, miért is kellett Saraksinova családját feltétlenül képviselni a tajgákon.
Alig mentünk tovább, az asszonyka egy lankás dombra mutatott.
- Látja, az ott a temető.
Semmit sem láttam.
- Szálljunk ki, nézzük meg közelebbről, hogy mindjárt fényképezhessek is.
Kapaszkodtunk fel a domboldalon.
Amikor a temető területére értünk (szándékosan kerülöm a "temetőbe értünk" kifejezést), kiderült: miért nem láttam semmit sem az útról. A temetőben ugyanis semmi nem vallott sírra. Se domb, se jel.
A burjátok nem jelölték halottaik nyugvóhelyét. Ennek ellenére is buzgón fényképeztem, hisz a nem látszó sír is egy sírtípus, amit szintén meg kell örökíteni.

*

Bohánban némi csalódás ért. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt képzeltem volna: Dzsingisz kán valamelyik jurtatáborában fékez majd le a kocsink - de ennél a képnél azért különbet vártam.
Egyenes utcák, a járda sok helyütt hosszú, széles pallókkal borítva, a házak pedig a jellegzetes, szibériai orosz gerendaházak.
- Hát nincs már jurta a burjátok földjén? - szaladt ki a számon, akaratom ellenére, a csalódott kérdés.
- Ne feledje, hogy a járási székhelyen vagyunk. Majd találunk jurtát, ha nem is olyant, mint Batu kán vitézeié volt a mohi pusztán.
Ha külsőben nem is sokat különbözött a falu az orosz telepektől, a burját hagyományok mindmáig megmaradtak.
Erről azonnal meggyőződhettem, amint beléptem a már-már európaias külsejű, öreg, vak népművész, Torojev házába. Saraksinova régóta ismeri: az ő szájáról jegyezte fel Bogda Geszer kán hősénekének hosszabbnál hosszabb szövegeit. Úgy gondoltam, aki ennyire rákapott a hősi énekekre, az aligha viseltetett közönnyel a sámánok iránt. Jó ajánlólevél a vakság is: általános tapasztalat, hogy a vakok hű őrzői a hagyományoknak.
A tajlgákról a lóáldozás különböző fajtáiról, formáiról kezdtem volna mindjárt nagy mohón érdeklődni.
Zöldfülű voltam még nagyon.
Kiderült, hogy addig semmiféle kérdezősködésről szó sincs, amíg az öreg burját meg nem vendégel. Annak pedig sora van. Nem is valami kurta.
Akkora üveget állítottak az asztalra, amilyent csak a budapesti Mezőgazdasági Kiállítás borászati kirakataiban láthatunk. A hatalmas palack vízszínű folyadékkal színültig tele.
-Mi van ebben a csekélységben? - kérdeztem Saraksinovát.
- Arszi.
Látta: fogalmam sincs, mi az, hát hozzátette:
- Más nyelvjárásban arhinak mondják.
Aha! - gondoltam. - Aligha lehet ez más, mint a török araka burját nyelvi változata, amit Sztambulban raki néven emlegettek, s titokban - a szabadabban gondolkozók már nyíltan is - iszogattak, vagyis pálinka.
- Oroszul hogy nevezik? - kérdeztem reménykedve.
- Taraszun. Ismeri ezt a szót?
- Hogyne, tejből készült szesz.
Szorongásom egyszerre feloldódott: hát akkor aligha lehet erős.
(Nem magam miatt aggódtam. Én még csak álltam volna a sarat, az agg Torojevnek azonban a megvendégelés után aligha forgott volna a nyelve.)
Elfogott a kíváncsiság, hiszen nem mindennapi vodka, hanem taraszunt gyöngyözik előttünk. Mennyire izgatott, milyen is az, amikor még Budapesten olvastam a burját sámán-szertartások leírásában, hogy taraszunt hintenek az ég felé a szellemeknek.
Az ivásnak azonban rendje van: a gazda teletölti a poharat, hogy szinte kicsordul, majd kétszer-háromszor kilöttyent belőle az asztal lapjára. (Úgy látszik, a szellemek nemcsak az ég felé hintett taraszunt méltányolják.) Most egy kortyot iszik, majd átnyújtja a legtiszteltebb vendégnek: Ukti! ( Idd ki!) A vendég kiüríti fenékig a vizespoharat, majd ő tölti meg, s miután áldozott a szellemeknek, és jelképesen ivott, visszaadja a poharat a gazdának, ugyancsak felszólítva: ukti!
Ez így megy körbe, míg csak valamennyi vendég nem iszik.
A pohár már egyszer körbejárt. A gazda nekem nyújtotta át a hatalmas palackot meg a poharat. Rám bízta a vendéglátó tisztét.
Az ötödik-hatodik vendég megkínálása után döbbentem rá: ennek a fele sem tréfa! Hiszen a pohár "küllővonalban" jár: kínálom az első vendéget, az engem kínál vissza, átnyújtom a második vendégnek, az megint nekem nyújtja, odaadom a harmadik vendégnek, az ismét reám parancsolja: ukti!… Hatan ülünk az asztal körül. Amikor az első pohárral mindenki megitta, én már hattal hajtottam le. A többiek a másodikat hörpintették ki, én már a tizenkettediknél tartottam. Úristen, ha tíz-tizenöt vendég gyűlik egyszer össze! Mikor az utolsó vendég még csak a negyedik pohár arhi után szusszant, a gazdája már a negyvenedik vagy a hatvanadik pohárral feszül. Ide valóban óriási palack kell. Még szerencse, hogy az arhi gyenge, csak néhány fokos. De azért… a szegény gazdára mégiscsak illenék gondolni: titokban tömlőt kéne a kezébe nyomni, vagy legalább botot, mint a boldvavölgyi vőlegénynek, hogy amit a sok ivás után az asztal alatt titokban elvégez, ne csobogjon hangosan. Mert ezt a töméntelen folyadékot még józansággal csak-csak, hanem hólyaggal…aligha bírni.
Egyszer azonban az óriási palack is kiürült, végére ért a nagy vendéglátás, én is sort keríthettem a gyűjtésre.
És most kiderült, valóban érdemes volt felkeresnünk a vak öregembert. Szépen elmondta, hogy tizenöt féle tajlgát, azaz lóáldozatot ismertek, s ezeket rendre sorolni kezdte. Csak az utolsóra nem emlékezett.
Ő is ajánlotta, keressem fel a Jehe tajlgajn hadát, vagyis a Nagy Állatáldozás hegyét, amelyre kísérőm már az autóban felhívta a figyelmem, hogy ott valamikor a boháni burjátok mutatták be állatáldozataikat az őseiknek.
Már éjfél felé járhatott az idő, amikor eltettem ceruzám, füzetem. Saraksinovával a nagynénje gerendaházához kocogtunk: itt várt az éjszakai szállás. Már a vak Torojevnél feltűnt a fekvőhely négy, oszlopos falába, mind a négy magasan meredezett az ágydeszkák fölé. "Ez a dikó akkor is lábakon állna, ha felfordítanánk! - állapítottam meg csodálkozva. - És milyen keskeny! Hogy a csudába férhet el ezen a mi kövér háziasszonyunk?"
Na egyszer én is kipróbálom a burját ágyat! - mondtam a háziaknak.
Csak le ne essék!
Nem én!
Boldogan bújtam a kecskeszőrből szőtt takaró alá.

*

Alig hajnalodott, felfelé igyekeztünk a Jehe tajlgajn hada oldalán. Tulajdonképpen nem is hegy, nagyobb domb csupán. Lábánál az Ida kanyarog; mintha félsziget lenne, úgy karolja körül. A domb teteje egyetlen fennsík, rajta bokrok, cserjék, lombos fák, fenyők: fagyalbokor és nyír, luc- és vörösfenyő, meg magas, buja fű.
Lábunk alatt az elnyúlt telep: Bohán. A burjátok bő-hán-nak ejtik. Vajon a bő és hán szó összetétele lenne? A bő sámánt jelent, a hán pedig a kán méltóságnév burját változata. Ha igen, ugyan milyen sámánuralkodó emlékét őrzi ez a helységnév?
Nem kellett soká bolyonganunk a fennsíkon, ráakadtunk valamire.
- Ez a sire, az oltár.
Egy halom kő, ennyi az egész. A huszadik század derekán már csak ezt láthatja, aki felkapaszkodik az áldozóhegyre.
Néhány évtizede egy magyar kutató, Sebők Imre, földrajzi megfigyeléseket végezvén a Bajkáltól nyugatra lakó burjátok között, még részt vehetett a lóáldozaton:

1913. augusztus 2. Az áldozati nap reggele.
Négy órakor felkelek, és kimegyek a még alvó ulusz (falu) elé. Rögtön feltűnik az áldozati hegy, éles kontúrjával és tíz-tizenkét farakással, a magányosan álló sziklahegy tetején. Nálam van Busson 1912. évi útjának leírása erről a környékről, de ő inkább az uluszokkal foglalkozik. Nekem az áldozat kell. Annak lényeges része, mint már az este hallottam, hegyen van. Nemcsak ezen az egyen lehet áldozni, vannak egyéb áldozati helyek is, de ennek a környéknek a népe ide jár.
És tényleg jönnek.
Apró telegákon (kétkerekű kocsikon) bukkannak fel, azután magányos lovasok jönnek, mindez nagy zajjal.
Ahogy az egyes családok, törzsek elfoglalják a maguk helyét, szűnni kezd a zaj, és megkezdődnek az áldozat előkészületei.
Tíz óra tájban készülnek leszúrni az első lovat; addig elvégezték az áldozás első részét: kumiszt és tejből készült pálinkát öntenek ki az oltáruk előtti földre, a még nem égő oltárra is ráfreccsentenek belőle.
Ezután hajlongó, mormogó, egyre magasabban felszökő ima következik. Az értelme, ahogyan Al-Sahanov, a burját tanító és tolmács által kiveszem, hálaadás a föld és a nyáj termékeiért. Az ő beszédéből meg a többiekéből az világlott ki, hogy az áldozat közvetlenül az ember és az Istenség között folyik le, és a sámánnak, bár a cisbajkáliai burját még erősen sámánista, semmi köze ehhez az aktushoz.
Maga az aktus, annak főrésze, elég csúnya jelenet: az állatot először meglocsolják a természet ajándékával, a tejjel, azután a földre döntik, rövid kis kést ütnek a hasába, felhasítják, és a kitóduló belek közt nyúlkálva megkeresik az aortát, azt átvágják, és "amikor az állat lelke az Istenséghez száll, ez az áldozat". A szétvagdalt test részeit anatómiai sorrendben helyezik el az oltáron; a fejet otthagyják, a többi darabot később leveszik, és hol félig sütve, hol üstökben megfőve, megeszik. A csontok tovább égtek az oltárparázson, néha tejet loccsantottak reájuk, húsdarabkákat is dobtak az oltárra, végül öt óra tájban nagy zsivajgás közben, oszlani kezdett az áldozatra összegyűlt tömeg és széjjelment.
Megtörtént az Istenségnek járó hálaadás az idei termésért.

*
Autónk hamarosan már Hada-ajl felé vitt bennünket, az egykori sámán faluja felé. Vajon milyen lesz a nagy találkozás?
Nem hagyott nyugton, amit a leningrádi kollégák bizonygattak, amikor szibériai gyűjtőutamra terelődött a szó. Szerintük ugyanis a sámánhit anyagának összegyűjtése már aligha lehetséges. A régi sámánok sorra elhaláloztak, csak elvétve akad egy-egy, az is kolhozban dolgozik, emlékezni sem akar egykori tevékenységére. Az egyes szibériai népek szakemberei saját példáikra hivatkoztak, amikor ilyesmikkel biztattak.
- Számtalanszor jártam a tunguzok, vagyis az evenkik között - legyintett az egyik. - A harmincas években sokszor vettem részt sámánszertartáson. Ma már semmit sem tudok kihúzni belőlük.
- Akár szelkupokról, akár nyenyecekről, akár evenekről esett is szó, mindenki így vélekedett, amikor a lehetőségekről kezdtem érdeklődni. "Turisztikánál aligha lesz egyéb az ön útja" - jövendölték borongón.
- Most már hamarosan ki kell derülnie: turistaként vagy néprajzi gyűjtőként járom-e Szibériát.
- Még nem tűnt el a nap a hegyek mögött, megérkeztünk az én első sámánom falujába. Itt is négyszögletes, oroszos gerendaház a többség. Autónkat a tanácsházánál hagytuk, gyalogszerrel indultunk a telep széle felé, a sámán hajlékához.
- Már messziről szemembe tűnt egy érdekes építmény: a letelepült nomádok házformája ez, átmenet a kerek nemezsátor és a nyeregtetős gerendaház között. Már nem szállítható, mert fala nem összecsukható rácsozat, és nem nemeztakaró, hanem szilárd gerenda; alapja már nem kerek, de még nem is téglalap, hanem hat- vagy nyolcszög, teteje már nem kupola alakú, de még nem nyeregtető, hanem hat- vagy nyolcoldalú gúla. Csúcsán nem kémény, hanem füstnyílás, azonban nem kerek, mint a nemezjurtáé, hanem négyszögletes. Ez a XX. századi burját jurta.
Egészen elmerültem fényképezésében.
- Menjünk be - szólt rám végre burját kísérőnőm.
Ez már nem szalad el, ha eddig itt állt. Gyerünk előbb az öreg sámánhoz.
- Hát ő lakik itt? Ebben a jurtában?
Mégiscsak hagyományőrzők ezek a kiérdemesült sámánok! - bizakodtam magamban. - Lám, nem fából rótt házikóban húzza meg magát, hanem jurtában, ha nem is nemezjurta az. Menten nyitottam is az ajtót.
Középen szabad tűz ég, füstje a tető nyílásán tódul ki a magasba. Mellette, földre terített, szakadozott nemeztakarón, maga alá húzott lábakkal, idős férfi üldögél.
- Hanhájev Hanhájevics, vendéget hoztam magának.
Kölcsönösen megnézzük egymást, miközben kezet fogunk. Ez hát Hadi sámán, aki miatt Hada-ajlba jöttem.
Jellegzetes közép-ázsiai fejforma, gyér, hegyes szakáll, ritkás bajusz, mongolredős szemhéj (vagyis mintha hiányoznék a szem felső héja), és ami feltűnő: nem fekete, hanem szürke szem. Dzsingisz kán családjának híres szürke szeme fürkészi most arcom.
Melléje telepszem a megviselt szőnyegre. Szemem végigfut a jurta belsején. A berendezés élesen két részre oszlik. Jobboldalt hosszú, magas deszkaállvány, tele konyhaedényekkel: szokatlan, nyúlánk nyakú üvegflaskák, kínaias csészék. Baloldalt hosszú, keskeny ládák, fémrátétesek vagy festett mintájúak. Az ajtónyílással szemben a már nem ismeretlen, feltűnően keskeny, négylábú dikó, a gazda hálóhelye.
Jól körül se tekinthetek, előkerül egy arhis-üveg meg egy kis fatálka, az ősi burját "pohár". Gazdánk tölt bele, majd felém nyújtja. De nem önt ki néhány cseppet a földre, és nem is kortyol belé. Úgy látszik, teljesen idegen, a burját szokásokat nem ismerő - azt tán le is néző - idegennek vél.
Én azonban egy kortynyit a földre löttyintek, csak azután iszom.
Majd kapom az üveget, s mintha gazda volnék, hintek a földre, bele is kortyolok, úgy adom kezébe. Azt is rávágom: Ukti!
Az öregember arcán egy redő meg nem rebben, amíg ezt művelem. De amikor visszakapja a fatálkát, az italból előbb a tűzbe, majd maga mellé a földre önt, végre az egészet fellocscsantja a füstnyílás felé. Közben félhangosan érthetetlen szavakat mormol.
Nem tart már idegennek, aki előtt titkolni kell az ősi szokásokat, hisz szemem láttára áldoz a tűz, a föld meg a levegő szellemeinek.
Lassan belemelegszünk a beszélgetésbe.
Elmondom, hogy a burjátok régi szokásainak megismerése végett jöttem, szeretnék sok mindent lefényképezni, feljegyezni, mert hamarosan mindez elpusztul, hisz a fiatalság ma már csak nevet ezeken. Beszélek Batu kánról, akinek lovasai Magyarországot végignyargalászták, sőt elkérkedek azzal is, hogy nálunk is éltek valamikor sámánok. Itt persze nem azt mondják, sámán, hanem azt, hogy: bő. S az én öreg burjátom igen tudós ábrázattal bólogat ahhoz, hogy az ő bő szavuk a mi nyelvünkben is megmaradt bű alakban, a bű-bájos, bűvös-bájos kifejezésben, amit eredetileg olyanra mondhattak, aki bűvölni-bájolni, varázsolni tudott. Igaz - ezt már nem akartam magyarázgatni -, hogy az egyezés nem közvetlen burját-magyar érintkezés, hanem valamilyen ősi török néppel való kapcsolat eredménye.
Éreztem, Hadi apó idegenkedése egyre inkább oszlik. Elő mertem hát állni a kéréssel: szeretnék máskor, holnap, holnapután beszélgetni vele a régi időkről.
És már fel is álltam, hogy elbúcsúzzam, hiszen szállás után kellett néznünk. Hanem az öreg intett: várjunk csak. Kísérőmmel váltott néhány szót. Amint kiderült, felajánlotta: maradjunk nála erre a néhány éjszakára.
Ennél jobbat kigondolni sem lehetne. Ha együtt lakom vele, biztosan bizalmába fogad lassacskán, és sok mindent magam is megtapasztalhatok. Megígértem melegiben, hogy hálából a szállásért, lefényképezem.
Közben megtudtam egyet-mást az én emberemről. Érdekelt, hogy-mint él, hogy-mint vélekednek róla. Míg ifjabb volt, a kolhozban foglalatoskodott; most, hogy elaggott, a dolgot már nem bírja. Kap valami járandóságot. A falubeliek becsülik, sőt észrevehetően tisztelik is. Vajon azért, mert valamikor a szellemekkel "beszélgetett?" Vagy inkább azért, mert a régi burját élet kitűnő ismerője? Az öreg ugyanis - miként kísérőm beszélte, meg hamarosan magam is tapasztalhattam - kiapadhatatlan forrása a hagyományoknak, szokásoknak, meséknek, történeteknek.
Visszamentünk autónkhoz a csomagjainkért, benéztünk még a telep kultúrházába is, megbeszélni az illetékesekkel, hogy néhány napig itt próbálok a magnetofonommal dolgozni, hiszen Hadi apó a jurtájába nem vezettette be a villanyt.
Este, visszatérőben a jurtába, elfogott a nagy-nagy bizakodás: na, mégiscsak néprajzi gyűjtő leszek! Mégsem csupán turista!
A törődött öreg saját ágyát szánta nyugvóhelyemül. Nem, ezt nem fogadhattam el. Egy világért sem akartam visszaélni a vendégjoggal.
- Jobb lesz nekem ezen a földre vetett, tarka szőttesen, ilyenen még úgysem háltam - bizonygattam udvariasan, de hajlíthatatlanul.
A burját asszonyok művészetének gyönyörű darabja volt ez a fehér és fekete sávos kecskeszőr szőnyeg. Bár házigazdám óvott: "az ám szúrós!" - a nem mindennapi fekvőhely feledtetett minden kényelmetlenséget.
Hajnalban arra riadtam, hogy a vállam rázzák. A sámán állt előttem, jobbjában fejsze. A szemével intett: kövessem. Fényképezőgéppel indultam utána, egy közeli nyírfaliget felé. Mire a felkelő nap sugarai megcsillantak a szomorú nyírfák levelein, ki is vágott egy jó karvastagságú, fehér törzset. Szó nélkül fordultunk vissza. Otthon egy fatönkön kettéhasította, s faragni kezdte. Csattogott fényképezőgépem: megörökítettem a faragás minden mozzanatát. Lassan már kialakult a forma: a pózna végét pata alakúvá faragta. - Hiszen ezt ismerem! Tucatjával fényképeztem a leningrádi múzeumban az ilyen tárgyakat: a burját sámánok "vesszőparipáit". Ezeken a lóbotokon "repül" a sámán lelke révülése idején a szellemek birodalmába. Amikor elkészült a két bot, felém nyújtotta:
- Nesze, fiam, neked csináltam.
S hogy a "fiam" szó milyen sokat jelentett ebben a kurta mondatban, csak később értettem meg, amikor egy héten keresztül napról napra oly sok szeretettel mesélt a múló sámánhitről, mint apa a fiának.
Mert szinte szünet nélkül zúgott a magnetofonom. Hadi apó mesélt a régi sámánok viselt dolgairól. Hogy a fehér és fekete, a jó és rossz sámánok - akárcsak a magyar táltosok - bika alakban viaskodtak egymással. Elgajdolta szellemidéző énekeiket. Kiokosított, mi módon kellett feláldozni a jó szellemeknek a fehér, a gonoszoknak pedig a fekete lovat. Szólott sámánná válásáról, felavatásáról meg a sokféle jó és gonosz szellemről.
De hát mindennek vége szakad egyszer. Nekem is tovább kellett mennem az Ida folyó mentén, más sámánok nyomán.
Zaglik, Ukor, Horgelok, Dundaj, ezek voltak fontosabb állomásaim. Közben több száz kilométert autóztam egy sámánköntös végett. Faluról falura követtem egyre a nyomot, mert az idők folyamán a köntös a nemzetség különböző falvakban élő tagjaihoz került. Végre eljutottam egy családhoz. Néhány évvel ezelőtt ők jutottak hozzá.
Már elkéstem! Valamelyik fiatalabb családtag három éve a tűzre vetette.
Szó nélkül fordultam ki a gerendaház ajtaján. Mi haszna lett volna magyarázni: egyetlen burját sámánköntös sincs sem a három leningrádi, sem az irkutszki múzeumban.
Saraksinova hűségesen támogatott egész utamon. Csak később tudtam meg, hogy puszta jelenlétével is mennyit segített rajtam.
Feltűnt már a gyűjtés első napjaiban, hogy sorra megmutatják, sőt a kezébe adják a szellemeket ábrázoló bábukat (burját nevükön ongonokat, zajánokat), nekem is egyszóra megengedik, hogy lefényképezzem ezeket a tárgyakat - közben olykor darabokra is szedem azokat, hogy minden részletüket megismerhessem. Egyetlen szóra egymás után mutatják meg minden faluban a lóáldozások helyét meg amit csak kívánok.
Végre valamelyik nap felpattant a titkot nyitja! A híres sámánok családfái után puhatolgattam, az egyes sámáncsaládok tagjainak nevét jegyeztem fel rendre. S ekkor megütötte a fülem egy ismerős név: Saraksin sámán.
Leningrádban vagy Irkutszkban olvastam volna, a leírások között?
A homlokomra csaptam: hát persze! Saraksinova neve miatt oly ismerős! Az -ova oroszos női családnév végződés; eredeti burját neve Saraksin volt.
De hát akkor egy híres sámáncsalád sarjával járom a burjátok falvait!
Mihelyt négyszemközt maradtunk, faggatni kezdtem: valóban abból a családból származik, amely annyi sámánt adott a Bajkálon inneni burjátságnak?
Hogyne. Mind az apai, mind az anyai ágon "van" uthám, vagyis "sámánszellemem".
Amikor visszatértem Irkutszkba, jegyzeteim közül kikerestem a múzeumok burját szellembábukról szóló leírásait, hátha szerepel köztük a Saraksin név. A leningrádi Állami Néprajzi Múzeum leltári cédulamásolatai között meg is találtam.
Ezek a rajzok egy Bazsigaltaj nevű burját meg Helge sámánasszony hat leányát ábrázolják. A leányok neve: Adagata Agalzsin, Buruzanta Bugalzsin, Tödögötö Tonholzsin, Noktoto Nohoj Saraksin, Garhato Ganzusin és Amanda Agalzsin.
A sorban a negyedik a mi Saraksinovánk sámánőse.
A hagyomány szerint Helge asszony a leányait tél idején bezárta a jurtába, ott a hidegtől, éhségtől meg a szomjúságtól valamennyien elpusztultak. Haláluk után szellemekké, ongonokká váltak.
Hogy Saraksin leányzó szült-e már előbbre, vagy talán a kegyes hagyomány téved, és Saraksin esetleg nem pusztult el: azzal a burjátok - úgy látszik - édes-keveset gondolnak.
Most már érthető, miért ment olyan simán a gyűjtés a burjátok között! Hiszen a jurták öregei tudják, hogy kísérőm sámán-ivadék! A burjátok nemzetségi szervezetben éltek. Az ilyen társadalomban erősen számon tartott a származás. Egy-egy öreg burját könnyen elsorolja ötödik, hatodik ősét is, öszszes leszármazottaival együtt. S nemcsak a maguk, de mások származását is szigorúan észben tartják. Ezért tisztelték az ongonná vált sámánleány utódaként a kedves Saraksinovát, a késői unokát, aki megértéssel egyengette utamat az utolsó burját sámánok között.


KURGÁNOS PUSZTÁKON

Időnként igyekszem meggyőzni magam, hogy nem álmodom, mert én sem hiszem, hogy mindez igaz.
Elindultam Kizil felé, hogy csatlakozzam a leningrádi Néprajzi Intézet szojotok közt dolgozó expedíciójához.
Tegnapelőtt reggel indultam Irkutszkból, tegnap délelőtt érkezett vonatunk Krasznojarszkba. Innen az abakáni szerelvénnyel utaztam tovább.
De előbb - jó ég tudja, milyen érzésemre hallgatva - táviratoztam Lipszkijnek, az abakáni tájkutató múzeum múzeológusának: egy-két napot időznék Abakánban.
Ma délután, háromnegyed hatkor futott be a gyors.
Amint lekászálódtam a szerelvényről, ősz hajú férfi lépett oda hozzám:
- Ön Diószegi?
- Igen.
- Én meg Lipszkij vagyok.
Betuszkolt egy autóba, és indultunk a szálloda felé.
Útközben megdöbbentő hírt közölt: a leningrádi expedíció néprajzi részlege visszatért Leningrádba!
A baj nem jár egyedül: közölte azt is, hogy ő sem soká segíthet, mert reggel indul az abakáni törökök közé.
Pillanatok alatt határoztam. Hát akkor gyűjtök én is az Abakán vidékén. A belső sorrend végeredményben egyre megy: édes mindegy, hogy a szojotokkal vagy az abakáni törökökkel kezdem-e a sort.
- Nagyon megkérem: várjon két-három órát! Ne reggel, hanem csak délfelé induljon. Addig elintézek itt mindent, és önnel tartok.
- Én is így gondoltam - válaszolta nevetve. - A hivatalos szervekkel már közöltem: a baráti Magyarország tudósa ideérkezik, és a terepen fog dolgozni. Minden rendben van, csak néhány udvariassági látogatást kell lebonyolítanunk.
Tulajdonképpen értetlenül álltam: a budapesti ábrándozás másodszor is valósággá vált! "Hátizsákkal hátán" találtam itt is a muzeológust, és ismét hajlandó volt "néhány órát" várni, hogy vele tarthassak.
Másnap délben, a múzeum udvarából kidübörgő teherautón, Abakán vidéki - keleties arcú, fekete szemű szagáj, beltir, kácsin - diákok mellett én is ott kapaszkodtam. Ezek a fiatal fiúk és lányok lesznek az expedíció "földmunkásai". Mert Lipszkij ásatni indult.
Messziről úgy tetszik, vakondtúrások pöttyözik tele a pusztát.
Jókora, kerek sírdombra emlékeztető halmok seregei között porzik az autónk. Mintha hullámozna a síkság. Kurgánok ezek, a magyar kunhalmok szajáni testvérei. Mert már a Nyugati Szajánokban járunk, sok ezer kilométerre a Bajkál tótól meg a burjátoktól, török népek között keresem az utolsó sámánokat. (Azaz kámokat, mert errefelé már így tisztelik őket.)
A Nyugati-Szajánokban élő törökség - akiket a tudományos irodalomban régen abakáni vagy minuszinszki törököknek, újabban hákászoknak szoktak emlegetni - öt nagy csoportra oszlik: szagájokra, beltirekre, kojhálokra, kácsinokra, valamint kizilekre. Tervünk szerint, a kizilek kivételével, mind
a négy csoportot meglátogatom.
Teherkocsink az ásatás helyére igyekszik, lerakja a diákokat, Lipszkij pedig továbbfuvaroz engem egy beltir faluba. Én ottmaradok, Lipszkij visszaautózik a feltárandó kurgánhoz. Néhány nap múlva értem jön, s visz tovább.

*

Első falunként Matkecsikot szemeltük ki. Itt él ugyanis a hatvanéves Igrah Csibadájev, valamikor a beltirek kámja.
Megérkeztünk. Puhatolózni kezdtem az iskola igazgatójánál.
- Nem hiszem, hogy sokra megy az öreggel. Emberkerülő ám az nagyon - azt mondja az igazgató.
Hát, szép kis biztatás. mindegy, nekivágtam a falunak, az egykori sámán hajléka felé. Szorongásom nem bizonyult alaptalannak.
Mondhattam, amit akartam, az öreg némán egykedvűen gubbasztott egy fatuskón, készülő gerendaház tövében. Ígértem, biztattam, magamban már szidalmaztam is, minden hiába, csak nem állt kötélnek.
- Tavaly leégett a házam, akkor megromlott a fejem, azóta nem emlékszem semmire, nem tudok semmit.
Hasztalan kérleltem, egyre csak ezt hajtogatta.
Tulajdonképpen nem is csodálkoztam. Ők maguk is tudják: eljárt felettük az idő; szégyellik egykori hivatásukat. És most ideállít egy idegen ember, soha nem látta, hírét sem hallotta, és faggatja erősen: milyen volt a dobja, fejrevalója, köntöse, miféle szellemek jöttek hívására… Ugyan mi szükség ilyesmire?
Eredménytelenül búcsúztam el tőle s a falujától is.
Hátha több szerencsém lesz a másik beltirrel! - vigasztaltam magam. Gyerünk Butrahtiba.
Itt is egy hatvan körüli bácsikám akadt, Nyikoláj Csibadjákov.
Megmutatták a hajlékát, egyenesen hozzá siettem. Fát aprított az udvarán. öltözéke fejébe-nyomott oroszos bundasapka, viseltes vattaruha.
Barátságosan üdvözöltem. Összevont szemöldökkel fogadott.
- Az ilyen régiségek érdekelnének, mint ez a jurta is, ni.
Nem szólt, csak bólintott. A beltir jurta szakasztott olyan, mint a burjátoké: nyolcszög alakú, gerendából ácsolt.
- Megnézhetném belülről is?
Bent is hasonló minden: az ajtótól jobbra, az asszonyi oldalon, edényekkel megrakott állványok, balra, a férfioldalon, láda, lószerszám. Az ajtónyílással szemben a tiszteleti hely, a gazda fekvőhelye. Középen szabad-tűz, füstje biztosan találta meg a gerendajurta tetején tátongó, négyszögletes füstnyílást.
A jurtába lépve, baloldalra tartok; a burjátok közt már megtanultam: a férfi balról, az asszony jobboldalról kerül a tűz mögé.
A figyelmesség nem maradt meghálálatlan: a hajlék gazdája a sarokban meghúzódó dézsaféléből rögtön merít egy tálka erjesztett lótejet.
A kumiszt már ismertem, a burjátok gyakran részeltettek belőle, amikor köztük jártam. Ennek a fatálkának azonban jelentősége van: a barátság jele. Legalábbis én annak véltem.
Aztán a beszélgetést lassan a sámánkodás felé tereltem. Ennél a témánál, éreztem, bezárkózik. A kumiszkészítés módját, a jurtában való ülés rendjét vagy bármi mást is szívesen elmagyaráz, de a sámánokról? - ne adj isten!
Bizonygathattam én, amit akartam, Csibadjákov csak némán mosolygott.
- Elmúlt ez régen mind. Mit hánytorgassuk?
S jó félóra múlva, belefáradva a rábeszélésbe, látnom kellett, hogy az én öreg beltirem véleménye megváloztathatatlan.
Még azzal sem vigasztalhattam magam, hogy majd a harmadikkal több szerencsém lesz - mert harmadik egykori beltir sámán már nincs! Legalábbis én nem akadtam nyomára.
Lógó orral hagytam el a jurtát. Nincs más választás, a másik abakáni török népcsoporttal, a szagájjal kell próbálkoznom.
És már zúgott is autónk, végig a kurgánokkal telepötytyögetett völgyekben, Poltakov falu felé.
Értesültem, hogy lakik itt valaki, név szerint Szuncsugásev, aki nem volt ugyan sámán, de mindig ott sürgött-forgott a szertartásokon, a kámok segítőjeként. Legalább megkérem, jöjjön velem, amíg a szagáj sámánokat járom, ő nyilván könnyebben rá tudja majd venni a húzódozókat az emlékezésre.
Szuncsugásevet éppel krumplikapálás közben találtuk. Értelmes tekintetű, fekete férfi, mozdulatai lassúak, nyugodtak. Megviselt embernek látszik; hallom, meglehetős hányatott élete volt. Nadrágja városias, hanem a kék vászoninge jellegzetesen szagáj: a nyak körül ráncos, a melle hímzett, az ujja borjúszájú. Meglepi a kérésem.
- Dologidő van most. Nem érek én rá autózgatni.
Gondolkozni kezdett, én meg reménykedni.
- Aligha állnak ám ezek a kámok szóba velünk.
- Dehogyis nem, ha maga eljön. Megmagyarázza nekik, hogy milyen fontos szolgálatot tesznek a tudománynak.
Tétovázott még.
- Hallottam, szeretik, becsülik magát.
Végre elindult gerendából rótt, lapos tetejű házacskája felé, hogy kezet mosson. Én meg bebújtam az autóba, megindíttattam a motort, nehogy még meggondolja magát.
Néhány perc múlva már együtt robogtunk.
- Menjünk Kizlanba. Még Abakánban hallottam, hogy ott lakik Kizlaszov. Messze földön híres kám volt valamikor. Nyilván jól ismeri.

*

Hamarosan feltűnt Kizlan, a szagáj falu. Megszokott kép fogad: négyszögletes gerendaházacskák, lapos vagy nyereg alakú tetővel, közöttük elszórtan hat- vagy nyolcszögletű jurták szerénykednek. Mintha a burjátok között járnánk… Autónk zúgására pöttöm fiúk, lányok lesnek ránk az ajtónyílásokból. Hangos csaholással Szibéria nevezetes kutyái, a lajkák, iramodnak dühöngve utánunk. A gyermekeken s a kutyákon kívül más ügyet sem vet ránk. Különösen nem a marhacsorda, amely lassan hömpölyög az út teljes szélességében. Majdhogy bele nem őszülünk, amíg átvergődünk rajta. A lovon poroszkáló, szagáj pásztorok egykedvűen pattogtatnak ostoraikkal. Tapasztalatból tudják: mit sem segíthetnek az elszántan tülköl autón. Az ő barmaik nem afféle jámbor, engedelmes barmok.
Végre átfurakodtunk az eleven falon, s eljutunk a faluszéléhez. Mert itt, a falun kívül, egy dombhajlat mögött lakozik Kizlaszov.
Szuncsugásev azt ajánlja: maradjak csak kint; jobb, ha egyedül egyezkedik az öreggel. Igazat adok neki: mit lábatlankodjék ott még egy idegen is. Ha azt kéri, kézen álljak, amíg vissza nem tér a jó hírrel, tán azt is megtettem volna.
Közben legalább szemügyre vehettem a szegényes gerendajurtát. Félreesik a falutól, magányosan áll, hátul és kétoldalt nyíres fogja körül, az erdő széle. A villanyvezeték nemis nyúlik eddig. Hirtelen megakadt a szemem valamin: a jurta mellett kocsi, a kocsin egy kis fahordó, benne araga (itt így nevezik a burját arhit, a tejből párolt pálinkát), meg egy batyu, megtömve ennivalóval. Vagy hosszú útra indul valaki, vagy ajándékot hoznak.
Hamarosan fordul ám ki az emberem:
- Kizlaszov beteg. Most is fekszik.
- De azért…
- Igen, beleegyezett.
- Hát akkor gyerünk gyorsan.
Az öreg valóban a dikószerű fekvőhelyén heverészett, de csakúgy ruhástul. Inkább csak pihent. A feje bebagyulálva ronggyal.
Rajta kívül egy koros asszonyt látok meg odabenn, nyilván a felesége, és két, ünneplőbe öltözött vendéget. Alighanem házaspár: deresedő férfi, középkorú nő.
A kocsi rakományát hát aligha hosszú útra szánták. Ejnye, mivel is szolgálhatott rá az öreg, hogy megajándékozzák? Jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.
Kizlaszov felkönyökölt fekvőhelyére, leültetett, és egy jókora tányér felé mutatott. A tányérban fekete pép.
Megkóstoltam, aztán újra vettem. Nem tudtam eldönteni: kávépótlóra vagy keserű mandulára hasonlít-e jobban. Illetve melyik íz az uralkodóbb. Határozottan ízlett.
- Fagyalbogyó.
A két vendég hamarosan, nagy hálálkodások közepette, elbúcsúzott. Magunkra maradtunk.
Most láttam, milyen bölcsen tettem, hogy kísérőt fogadtam.

*

Miután jövetelem céljával előhozakodtam, Szuncsugásev segítségével könnyen szóra bírtam Kizlaszovot. Az öreg meglepően értelmesnek bizonyult, egy-kettőre megértette, hogy miért kell régi "mesterségét" a legapróbb részletekig megörökíteni. Egy-két szó után már fürgén jegyezhettem, mit hogyan is tudtak a szagájoknál.
Az öreg oktató hangon magyarázott:
- A kámi mesterség örökségként száll nemzedékről nemzedékre.
A szagáj sámánok családjában - amint a példákat sorolták - valóban rendszerint akadt sámánős. Kerülközött Kizlaszovéban is:
- Én Kizlaszov Jegor Mihajlovics vagyok. Élek a Jesz folyó torkolatánál, Kizlan faluban. Nemzetségem Tag harga. Első ősöm Püriges volt. Püriges fia Stuk volt. Stuk sámán volt. Stuk fia volt Hizinah. Neki két fia maradt. Az idősebb nem volt sámán, a fiatalabb - Hizilasz - igen. Hizilasznak egyetlen fia maradt: Torah. Torah fia Pajataj, Pajataj fia Ocsi, Ocsi fia Mamaj. Engem Mamaj nemzett, és sámán lettem.
- Nem a képességet, hanem nemzetségem sámánszellemeit örököltem - egészítette ki a pontosság kedvéért.
- Nálunk a sámán - szólt közbe kísérőm - vagy nemzetsége sámánősének, vagy valamelyik hegynek, vagy egy-egy betegségnek az akaratából válhatott sámánná.
Kizlaszov vette vissza a szót:
- Többségük a nemzetségi sámánős óhajára lesz kámmá, szellemeket kap tőle, az elhunyt sámánok szellemeit. Ezek nemzetségek szerint élnek: az új sámán csak nemzetsége elhunyt sámánjainak szellemeit kaphatja meg, de nem amennyi tetszik, hanem amennyi szükséges.
Kísérőm szólt közbe:
- Todinov Kaptalak sámán beszélte: a nemzetségi sámánős akarata megváltoztatható. Ha valakinek nemzetsége szerint sámánná kell lennie, de ezt nem akarja, sámán kíséretében el kell "mennie" a nemzetségi sámánőshöz s meg kell "hívnia" lakomára. Akkor megkérhetik: vegyen vissza minden szellemet.
Az öreg csendesen bólogatott. Látszik rajta: ő is így tudja.
Kísérőm folytatta.
- Todinov Kaptalak sámán szerint a sámánságot nemcsak elhárítani, de kérni is lehet: Annak az embernek, aki sámán szeretne lenni, el kell mennie a nemzetségi sámánőshöz, lakomára kell hívnia, s megkérheti szellemek átadására. Az ős átadhatja neki azokat a szellemeket, amelyek saját nemzetsége elhunyt sámánjaihoz tartoztak.
Közben látom: Kizlaszov nagyon szeretne már valamit mondani.
- Sámán lehet valaki a hegy, valamelyik hegy gazdaszelleme révén is - jut végre szóhoz az öreg vajákos. A hegy szelleme révén bárki sámánná válhat, ha ősei között nem is akad földöntúli erejű. Néha maga az ős megbízza a hegyet, hogy keressen őneki sámánt. Az ilyen sámán a hegy szelleme által válik ugyan sámánná, de a nemzetségbeli sámánős óhajára!
A feleség szólt most közbe:
- Valamelyik betegség akaratából is válhat valaki sámánná. Régebben volt egy sámán: Mitkezsekov Toka. Nem hallotta hírét? Már élemedett korú volt, akkor súlyosan megbetegedett. A tarka vendég jött rá.
- Mi az a tarka vendég?
- A himlőt így nevezzük. Mitkezsekov a betegsége után sámánkodni kezdett, de csak ha valaki himlőbe esett.
- Kanyaró és tályog ellen is sámánkodott - egészítette ki az öreg.
- Igaz, igaz - helyeselt az asszony -, de semmi más egyebet nem tudott gyógyítani. Ő a tarka vendég atyja révén lett sámán.
Szuncsugásev is ismerhette ezt az esetet. Ő szólalt meg:
- Amikor a sámán kezdte bevezetni Tokát a sámánságba, útközben elvesztette.
- Sajnos, ezt nem nagyon értettem - szakítottam félbe.
- Hát révülésében egyszer el akarta kísérni lelkét a nemzetségi sámánőshöz. A sámán lelke el is ért oda, Toka lelke azonban nem volt ott. A vezető sámán abbahagyta hát a sámánkodást. Ekkor azonban látja ő is, meg a jurtában levők is, hogy Toka tovább sámánkodik. Kisült, hogy Toka a maga útján ment, a himlő atyjának az útján, nem pedig a nemzetségi sámánősén.
Hallom, amint Kizlaszov apó félhangon mormogja:
A tarka vendég útja észak felé halad.

*

A beszélgetés egy kicsit elakadt. Nem is baj, legalább átfuthatom, amit feljegyeztem, s ha akad valami homályosabb részlet, mindjárt megkérdezhetem.
Miközben a jegyzetlapokat forgattam, nem győztem magamban eléggé dicsérni az ötletet, hogy kísérőmet magammal hoztam.
Egyik a másiknak juttatja eszébe a régi emlékeket, szinte egymás beszédébe vágnak.
Igaz, valami nem elég világos előttem.
- Az előbb említette, hogy az ős felelősségre vonhatja a sámánt. Erről beszéljen még - fordultam az öreghez.
- Ha valamelyik gonosz sámán rosszat tesz az embereknek, mondjuk betegséget hoz rájuk, akkor a szomszédos vidék emberei összegyülekeznek, meghívnak valaki más sámánt, s megkérik: menjen el a nemzetségi őshöz, és teregesse ki előtte a gonosz sámán viselt dolgait. A meghívott sámán "elmegy", és semmit el nem hallgat. A bűnös sámán azalatt otthon alszik, hét vagy kilenc napig is alszik. Mindaddig amíg csak ítélkeznek felette. Az olyan sámánt azonban, aki nem a nemzetségi ős, hanem a hegy vagy betegség szelleme révén sámán, nem lehet megidézni.
A számonkérés rendjét-módját hát értem, de hogyan is kapták egyesek a tudományukat? Már a nyelvemen volt, de még mindig latolgattam, vajon nem riasztja-e majd vissza az öreget ez a személyes kérdés. Abban reménykedtem: már annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy nem talál benne restellni valót.
Különben a restelkedés, szégyenkezés is igazán viszonylagos valami. Évekkel ezelőtt egy Tisza-parti faluban jártam gyűjtőúton, a szerelmi életet kellett vizsgálnom. Éppen ilyen szorongva kerestem ott is a szót, néhány nap múlva azonban ámulva tapasztalhattam: egyedül én pirulok fülig, bennem vannak gátlások, a falu apraja-nagyja fesztelenül válaszolgat a sok bizalmas kérdésre.
Hátha most is így lesz? Hiszen ezt ők mélyen hitték és hiszik.
Óvatosságból mégsem az apóhoz, hanem kísérőmhöz fordultam.
És ő éppen olyan természetesen kezdett beszélni most is, mint az előbb.
- A sámánságra szánt embert kezdetben a fekete szellemek ismerik fel. Az elhalt sámánok szellemeit nevezik fekete szellemeknek. őt betegítik meg, ők kényszerítik sámánná a kiválasztottat. A fekete szellemek félnek a nemzetségi sámánőstől, óvakodnak tőle. Ha elébe kerülnének, a sámánős bezárná őket. A fekete szellem igazában nem is szellem, hanem az elhunyt sámán feketesége.
- Mit jelent ez: a sámán feketesége?
- Hát a rosszaságát. Ez az elhunyt sámán rosszasága.
- A kiszemelt hát megbetegszik? - kérdeztem, mintha még sohasem hallottam volna erről.
- Igen, megbetegszik - felelte az asszony. - Sokáig beteg is marad. Az olyan ember, akire a sámánbetegség jön rá, és nem kezd sámánkodni, egyre jobban megsínyli. Elveszti az eszét, de még meg is halhat. Ezért tanácsolják neki: "Sámánkodnod kell, akkor majd nem kínlódsz!" Némelyik mondja is: "Én csak azért sámánkodtam, ne legyek beteg."
Úgy véltem, most már az illetékestől magától is megkérdezhetem, hogyan is lett, az ami. Azért mégis némi szorongással fordultam felé.
Az öreg a kérdésre először megdöbbent, majd mozdulatlan arccal hallgatásba merült. Felesége is zavart mosollyal nézett rám:
- Hogy ő hogyan vált sámánná? Huszonhárom éves korában megbetegedett, harmincéves korában lett sámán. Így vált sámánná a betegség után, a gyötrelem után. Hét évig volt beteg. Amíg betegeskedett, álmokat látott: sokszor megverték, néha pedig különböző helyekre vezették. Álmában mindenfelé járkált, mindenfélét látott.
Közben, sajnos, a néni a férjére pillantott.
Hogy mit olvashatott ki a szeméből, azt onnan sejtettem, hogy hirtelen másra terelte a szót.
Kísérőm, Szuncsugásev, azonban visszakanyarodott a témához:
- Itt nálunk megbetegedett egy Asocsakov-nemzetségbeli asszony. Én, mint aki ismeri a sámánőshöz vezető utat, elmentem vele akkor az őshöz ételajándékokkal. Az asszony visszaadta neki ott a szellemeket, a betegségeket hozókat. Erre megszűnt a baja. Nem is lett sámán.
A feleség újra szóhoz jutott:
- Kopkojev sámánnal történt még hasonló eset. Amikor a szovjethatalom megerősödött, a sámánsággal sokan fölhagytak. Elment ő is ajándékokkal a sámánőshöz, visszaadta minden szellemét, és hátat fordított a sámánkodásnak.
- De mi lesz azzal, aki nem adja vissza a szellemeket? - fordultam kísérőmhöz.
- Kezdetben, a sámánná válás kezdetén, vezetik. Többnyire két fekete ember vezeti szobákon keresztül, tele vannak azok a sámánkodásra való tárgyakkal. A két fekete emberen kívül senkit sem lát; a sámánős sem látható, csak ez a kettő.
- S ha a kiszemelt vonakodik elfogadni a sámánságot, mi történik? - kérdeztem most Kizlaszov feleségét.
Ha végképpen visszautasítja, erőszakhoz folyamodnak.
Kísérőm vágott közbe:
- Például Pitrahti faluban él Mukulka Borgojákov. Bátyja sámán volt, annak halála után a szellemek őt szemelték ki: "csak sámánkodjék a bátyja helyet". Ő azonban ellenszegült. Amikor semmire se mentek vele, kilökdösték a jurtából, azt mondták: "Ha így viselkedsz, valamennyi halott sámán szellemét rád szabadítjuk." Hát ilyen módon kényszerítették, s rátukmálták mind a sámáneszközöket. Mégis lemondott valamennyiről. Igaz, sámánkodik néha, de csak akkor, ha sok, legalább tizenkét vagy tizenöt szellem követeli.
- És hogyan kínozzák az ellenszegülő jelöltet?
A feleség válaszolt:
Mindaddig betegeskedik, amíg sámánságra nem adja a fejét.
Én azonban szerettem volna többet is hallani erről.
Hát a szellemek megbetegítik - felelte szűkszavúan Kizlaszov.
Nehezen megy a részletek megismerése. Azt akartam ugyanis megtudni, hogy mi is történik a betegség idején a sámán lelkével.
Mindenféleképpen forgattam a kérdéseket, míg végre Szuncsugásev erről kezdett beszélni.
Lelkét elviszik a sámánőshöz, ott egy forró szurokkal teli katlant mutatnak neki. Abban emberek vannak. Némelyiküket a sámánok is ismerik. A katlanon keresztül egy szál kötél feszül. Azt parancsolják neki: menjen át ezen a hídon. Ha átér rajta, sokáig fog élni. Ha leesik, kámmá lehet éppen, de az ilyen többnyire belepusztul.
A beszélgetők megértették végre, mit firtatok tulajdonképpen. Kizlaszovné szólalt meg:
- Ez a katlan állandóan ott szokott állni. Ebbe a katlanba nemcsak sámánok esnek bele. Azt mondják, hogy a betegek lelke is belepottyanhat. Némely sámánokat nem tudják rávenni, hogy átmenjenek a katlan felett. Ezt onnan tudom, hogy egyesek azt mondták: őket arra kényszerítették, hogy a katlan szélén menjenek. Végigmentek, nem zuhantak le, és sámánokká váltak.
Kizlaszov továbbra is hallgatásba burkolózott. Pedig szerettem volna az ő szavait is hallani, hiszen az lett volna a legfontosabb, hogy végre egy sámán önmagáról mesélje el, mi is "történt" vele sámánná válásának időszaka alatt. Nem akartam még egyszer feszíteni a húrt, így - mintha csak magamnak, egyik felé sem intézve szavam - jegyeztem meg:
- Hallottam olyasmit is, hogy a jelöltet feldarabolják. Hogy van ez pontosan?
A házban olyan csend lett, hogy behallatszott a falu lajkáinak csaholása. Mindhárom szagájom maga elé meredt. Én is még a jegyzetfüzetemet sem lapoztam, hogy még a papír se zörögjön.
Hm. Szólásra bír-e valakit ez a feszült csend?
Csak most vettem észre: a nap már lebukott a Szaján környező csúcsai mögött, s vaksi félhomály lopakodott be. Most ébredtem tudatára: már régóta úgy írok, hogy nem is látom
a papírra vetett betűimet. A csend egyre nyomasztóbbá vált.
A jurta közepén rakott tűz csak izzott, nem lángolt, alig vetett árnyékot a hátunk mögé.
Most már dobolt a csend a dobhártyámon.
Szuncsugásev végre nem bírta tovább!
A jelölt a betegségben elveszti eszméletét. Ezalatt ő odajárul nemzetsége sámánőséhez. Amikor elébe ér, megkeresik fölös-számú csontját. Egész testét apró darabokra metélik, elkülönítik a szívet és a tüdőt, majd világosságnál megvizsgálnak minden egyes darabot. Ő közben látja magát szétdarabolva, látja, amint egész testét, minden belső részét felmérik, keresik a fölös-számú csontot.
Leírtam kísérőm szavait, aztán tovább hallgattam.
Éreztem, ha ezt a helyzetet elszalasztom, sohasem sikerül szólásra bírnom a szagáj kámot.
Csend volt, nagy nyugalom, de valahogy érződött: a meszsziről jött idegen meg az öreg sámán viaskodik most.
A szótlanság megint nyomasztóvá vált. A félhomályban is láttam: Szuncsugásev az öregre néz. És most lassan a kuporgó asszony is az urára emelte szemeit. Ez a kettő már szövetségesem, velem együtt ostromolja Kizlaszov sámánt. Most nem szabad engednem.
- Magát is?
Halk volt a kurta kérdés, de a feszült csendben oly parancsoló, hogy nem lehetet tovább hallgatni. Válaszolnia kellett, és nem füllenthetett a két feszülten figyelő tanú előtt, akik "történetét" nyilván jól ismerték.
A mereven tartott fej végre megmozdult. Bólintott: Igen.
A két másik szinte felsóhajtott.
És a nagy feszültség elmúlta után nem tudtak többé nyugodtan ülni: kísérőm hasábokat dobált a tűzre, az öregaszszony pedig a lámpaüveget kezdte tisztogatni.
- Meggyújtja a lámpát? - szólaltam meg én is, hogy gyorsabban helyreálljon a nyugalom. - Kell is a világ, mert egészen besötétedett, én meg szeretném leírni a férje dolgát.
Szemem sarkából az apóra sandítottam, hiszen neki szántam a mondott szavakat.
Egy csésze teát öntött magának. Hm. Ezt a további beszélgetés előkészületének tekintsem?
És valóban, amikor a nagy sürgés-forgás mindenkiben levezette végre a feszültséget, az öreg már biztatás nélkül belekezdett:
- Beteg voltam, álmokat láttam. Álmomban elvittek az őshöz, és egy fekete asztalon darabokra vagdaltak. Fölaprítottak, beledobáltak egy katlanba, főztek. Emberek voltak ott: két fekete meg két szőke. Meg ott volt a feljebbvalójuk is. Ő rendelkezett, hogy mit kell csinálni velem. Ezt mind láttam. Amikor engem darabokra aprítva főztek, a borda körül találtak egy csontot, lyuk volt a közepén. Ez volt a fölös-számú csont. Emiatt lettem én sámán. Mert az emberek csak úgy válnak sámánná, ha találnak bennük ilyen csontot. Amikor keresztülnéz ezen a csonton, s mindent látni, tudni kezd, akkor válik sámánná… Ezután megszabadultam ebből az állapotból, felébredtem. Ez azt jelenti, a lelkem hazatért.
A sámánok most már közölték velem: "Olyan ember vagy, aki sámánná lehet. Sámánná kell válnod, hozzá kell kezdened."

*

Nincs többé titka a szagájok kámjának. Minthogy ezt a legbensőbb élményét föltárta nékem, semmiféle kérdésem elől nem zárkózhatik el.
Nemcsak én éreztem így, ő is. Mert most felállt, szólt a feleségének, készítsen vacsorát.
Amikor a jurta mellett várakozó kocsin a hordócskát meg a batyut bámultam, nem gondoltam volna, hogy még részesedem belőlük, az öreg sámán vendégeként. Mint ahogy azt se mertem volna gondolni, hogy ez a falutól távol eső gerendajurta lesz majd a szállásom.
Kizlaszov apó ugyanis vacsora közben egyszer csak felém fordult:
- Nem laknék itt, amíg ebben a faluban marad? Gondolom, napközben úgyis sokat leszünk mi együtt.
Kapva kaptam a meghíváson.
A feltálalt ételek közül az egyik, tányéromon párolgó, húsos csontról kiderült: lóborda.
- Ínyencségnek tartjuk; a napon szikkasztjuk, úgy tesszük el télire. Ritka jurtában kerülközik még ilyentájt is belőle - büszkélkedett a gazdasszony.
A cseppet sem rágós szárított-borda mellé frissen főtt juhhús is járult. A különféle italokban meg szinte dúskáltunk: tej, tea, tejes tea, araga (tejből párolt pálinka), és természetesen kumisz sorakozott az orrunk előtt.
El kellett mosolyodnom: a kumiszt kortyolva, a lóbordát rágcsálva, akár a kalandozó magyarok szentgalleni lakomájára képzelhettem magam.

*

Evés közben elgondolkodtam a hallottakon.
Ezen az estén a régi magyar hitvilág három mozzanatához is sikerült értékes párhuzamot lejegyeznem.
Odahaza, amikor a réges-régi magyar táltoshit emlékeit gyűjtögetve, a falvakat jártam, a táltosról, garabonciásról meg a tudósokról, szakadatlanul visszatérő refrénként, azt hallhattam, hogy képességük gyakorlását megelőzően lelki és testi betegségek kínozzák őket. És ma este, sok ezer kilométerre Magyarországtól, az öreg sámán jurtájában, ismét megütötte fülemet a magyar refrén: a kiszemeltet betegség gyötri, ennek folytán válik sámánná.
A másik a sámán feldarabolásának a képzete.
Világszerte elterjedt a varázslóról és szolgájáról szóló mese. Ismeretes ez a magyar nép körében is, a mi változatunk egyik motívuma azonban élesen elüt minden nép hasonló meséjétől: a hős úgy kapja tudományát, hogy előbb diribdarabba, miszlikbe aprítják. Miután újraéled, képességei már meghaladják valamennyi halandóét.
Ez a motívum az ősi magyar hiedelemvilágra utal: a táltosnak, garabonciásnak, tudósnak át kell esnie a feldaraboltatáson ahhoz, hogy tudományát megkaphassa.
Amit ma az öreg kámtól hallottam, jól megerősíti azt a véleményt, hogy meséinknek ez a különös és gyerekriasztó mozzanata a múltba vesző táltoshit emléke.
Csakúgy, mint a magyar táltos foggal vagy hat ujjal való születésének a hiedelme. Hiszen a fog meg a hatodik ujjban levő csont rendellenes, fölös-számú. Ugyanaz a képzet él tehát minálunk, mint itt a sámánhitű szagájok körében, hiszen ez azzal a csonttal azonos, amelyről az imént beszélt Kizlaszov sámán.

*

Csak arra eszméltem: befejeztük már a vacsorát, megkezdődött a csöndes terefere.
Megint a régi sámánokra terelődött a szó.
Beleelegyedtem hát én is. Mi történik aztán - faggatóztam -, amikor a sámánt már "feldarabolták".
Most is derék kísérőm, Szuncsugásev, kezdte el a beszédet.
-Mindenekelőtt elkészítteti az avató szertartás lakomájához szükséges ételeket, italokat. Egy egész birkát vágnak le, megfőzik a jobb szegyét, fejét és lábait meg a tüdejét és szívét. Amint hús is, bor is, minden együtt van, elviszi az ősnek.
- Hogyan viszi el a sámánősnek? Hiszen az nem él!
- Nem valóságban viszi el, csak neki ajánlja.
- De azt nem eheti ám meg senki - egészítette ki a feleség.
- Amikor odaérkezik - folytatta kísérőm - a szellemek elbeszéltetik vele, milyen nemzetségből származik. Sorra megnevezi nemzetsége valamennyi sámánját, aki előtte élt. Ezután szellemeket adnak neki. Ekkor kap nevet a dobja is, vagyis ekkor tudja meg, hogy milyen dobja lesz.
Amikor a sámánok a nemzetségi őshöz mennek, saját hegyük és vizük közelében odaérnek a "gazdag nyírfához". Tövében megpihennek, és megnézik a sámánok tamgáit, vagyis a tulajdonjegyeit. Mert a sámánőstől származó sámánoknak jelük szokott lenni ezen az aranyos levelű, ágas-bogas nyírfán. Aki a hegy- vagy a betegség-szellem révén kapta képességét, annak nincs ilyen jele. Ha valamelyik nemzetségből hamarosan sámánná válik valaki, a nemzetség halott sámánjának a tamgája megújul: ismét jól látható lesz a nyírfa törzsén. Ilyenkor azt mondják: ennek a nemzetségéből valaki nemsokára sámánkodik.
Alig fejezte be szavait Szuncsugásev, Kizlaszov tért át a "gazdag nyírfára".
- Amikor a sámán a fősámánhoz, vagyis a nemzetségi őshöz megy, rátalál a ham sarascsan harazi hegyre. Annak a csúcsán egy hatoldalú hasábhoz hasonló törzsű fenyő áll. Az élek közé a sámánok tamgákat vésnek. Amint valakinek odakerül tulajdonjegye, a tamgája, akkor válik igazi sámánná. Előfordul, hogy némelyik tamga "leesik", eltűnik a fáról. A tulajdonosa ilyenkor meghal. A fa lábánál megpihennek, aztán továbbmennek. Elérkeznek egy keresztúthoz, ott ül egy láthatatlan sámán. A keresztutat őrzi. Ettől a helytől indul szét minden út: a szellemeknek szentelt valamennyi állaté, a veszettség és a többi betegség sámánjaié; innen ágaznak el az összes vadon élő állatok csapái is. Ha a betegség szellemétől származó sámán ehhez a keresztúthoz ér, könyörgéssel fordul a láthatatlan sámánhoz, és gabonaszeszt ad neki. Az csak az ajándék után mutatja meg az utat. A kijelölt ösvényen mennek már tovább. Útközben egy igen gyors folyó bürüjéhez érnek, a sámánnak ezen kell átmennie. Ahogy átkelt a folyón, már nincs messze a nemzetségi őstől, de azért vár még reá egy akadály. Azt is le kell küzdenie. Két szikla ez. Hol összezáródnak, hol meg eltávolodnak egymástól. Így mozognak éjjel-nappal. Amint összeütköztek, és kezdenek szétválni, a sámánok átszaladhatnak közöttük. A restebbeknek nem sikerül átfutniuk, ott pusztulnak.
Ilyen esetben a sámán megbetegszik és meghal. Eztán már a nemzetségi ős fekete sziklákkal lepett földjein járnak. Itt él az ős. A sámánok nem láthatják, csupán érzik a jelenlétét.
Hm - tűnődtem - milyen hosszú utat járhatott be a hol összezáródó, hol eltávolodó sziklák képzete. Tudnak ilyesmikről a mi meséink, emlegetik a Grönland nyugati partvidékén élő eszkimók is.
Könnyen rámondanánk, hogy a jéghegyek világából származó eszkimó-képzet az egész, amelyet bizonyos török népek közvetítettek hozzánk annak idején, amikor még némelyikükkel közös törzsszervezetben éltünk, ha nem tudnánk, hogy az aranygyapjat kereső Jázont csak isteni bölcs tanács menti meg, a sokat-tűrt Odüsszeusz pedig csak úgy menekül meg az összecsapódó sziklák veszedelméből, hogy helyette a másik veszedelem útját, Szkülláét és Kharübdiszét választja.
Node mi történik az összezáródó sziklák közt szerencsésen átsurranó sámánnal?
- Az odaérkezőnek - Szuncsugásev szerint - megmutatják minden azutáni holmiját. Mindenekelőtt a dobverőt. A dobverők igen különfélék. Akadnak ott kőből valók meg bajnócacserjéből készültek, ezeket nyúlbőrrel ragasztották körül. Vannak olyanok is, amelyeket medvének, meg amelyeket szarvnak emlegetnek. Legrégebbinek a kő-dobverőt tartjuk. A mi időnkben már nem éltek kő-dobverős sámánok.
A sámán meg a felesége szinte egyszerre bólintottak, megerősítvén mindazt, amit kísérőm elmondott.
- De miért nevezik a dobverőt medvének vagy szarvnak?
- Mert az egyiket medvebőrrel vonták be, a másikat meg agancsból faragták -vágja rá készségesen az asszony.
- A dobverők után arra a helyre vezetik a sámánt - folytatta Szuncsugásev -, ahol a dobokat őrzik. Jókora ház ez. De nem is ház! Ha mai nyelven mondjuk, raktár illenék rá jobban. Ott csak dobok vannak, mindenféle dob. A nagy bőrdobok mellett többfajta kis bronzdob is. Ezek nem egyformák, a legkisebb belefér a marokba. A legtöbb mégis az állatbőrrel bevont, közönséges dob. Valamennyit megmutatják a sámánnak, s azon vannak, hogy találja meg a saját dobját… A dobok után fölmutatják a fejrevalókat is.
- Vagy megmutatják a fejrevalóját, vagy arra noszogatják, hogy maga találja meg - magyarázta az öreg sámán.
- Ezután a köntösét szedik elő, vagy azt is vele kerestetik meg - fejezte be kísérőm.
Kíváncsi lettem volna arra is, így történt-e mindez Kizlaszovval?
Láttam, Szuncsugásevnak ugyancsak ilyesmi motoszkál a fejében, mert az öreghez fordult.
Kérdeznem sem kellett, hiszen ő is érezte: mindannyian rá várunk.
- Amikor betegségem idején aludtam (a sámán felesége odasúgta közben: "Elveszítette az eszét!"), eljött hozzám a bátyám ("Már régen halott volt!" - mondja megint halkan az asszony), és azt mondta: már átmentem a hegyek között. Azt is mondta: a hegy miatt ("A hegy szelleme miatt!" - súgja Szuncsugásev) vagy beteg, hamar meggyógyulsz már. De én még sokáig nem gyógyultam meg. Álmomban a hegyekben kószáltam. A bátyám velem. Egyre messzebb mentem, a bátyám elmaradt. A hegyek ugyancsak elmaradtak. Más földre értem, ott is voltak emberek. Ezek valamit írtak. Az asztalok mind fekete földből rakottak, s oldalukon dobok. Szemben is asztalok, ezek oldalán ugyancsak dobok, azonban fenekükkel kifelé. Itt maguk az asztalok is lábbal meredtek az égnek.
A sámánköntösök szintén visszájukra fordítva. Azt hallottam: ezek a rövid életű sámánok dobjai. Aki innen választ, hamar meghal. Az emberek beszélték… Én a másik oldalról fölemeltem egy fehér dobot meg egy köntöst. Így lettem sámán.
Késő éjszakáig folydogált a szó.
Jóval éjfél után tértünk nyugovóra. Ez volt a kurgános pusztákon az első megelégedett éjszakám. A beltir kámok makacs bezárkózása nem is hozhatott békés álmokat.

*

Reggel rávettem az öreget, énekelje magnetofonba azt az éneket, amellyel életében először sámánkodott.
Még itt, a jurtában megmutattam a magnetofont, a mikrofont meg a szalagokat, aztán elindultunk a kultúrházba, a villany végett.
Félve kapcsoltam a magnót az áramkörbe: ugyan működik-e?
De máris búg a motor, felvételre kapcsolva, egyenletesen vibrál a varázsszem.
Nem győzöm dicsérni gépemet. Később is több ezer kilométert húztam-vontam, rázattam a szibériai őserdőben, és egyetlenegyszer sem makacsolta meg magát.
Az egyik burját faluban valamilyen építkezés miatt szünetelt a villanyszolgáltatás. Egy kis motor fejlesztett csak áramot. Kétségbeesésemben erre kapcsoltam rá. De ez a feszültség nem volt elég. Akkor a sofőrünk tanácsára autónk áramát is belevezettem. És a gép - működött.
Másutt megint gyenge volt a feszültség, a tárcsa forgása mindig akadozott. Amíg a sámán beszélt, ujjammal forgattam az egyik tárcsát. És a felvétel kitűnően sikerült!
Igaz, hogy éjjel, végignyújtózkodva egy burját jurta sávos pokrócán, álmomban állandóan forgott velem minden, annyira idegeimbe rögződött a tekercs forgása.
(Az is lehet ugyan, hogy az üveg arhi ártott meg, amit juh- és lóbordából csapott vacsorám előtt a burjátok belém kényszerítettek!)
Valamelyik megerőltető hegyi utamon pedig a magnetofon belső része félig beszakadt, ferdén lógott a dobozában. Ennek ellenére is kitűnően működött. Napokon át úgy dolgoztam vele, mert csak Irkutszkban tudtam megjavíttatni, amikor véletlenül összetalálkoztam az angarai régészeti expedíció műszerészével. Az, tán félóra alatt, mindent rendbe hozott.
Fürdött már vízben, mert egy folyócskán átkelve, autónkba beömlött a víz. És utazott a sztratoszférában. Rázta temérdek kő, mert a beltirektől jövet gépkocsinkkal - hogy utat rövidítsünk - egy vízmosás meredek medrébe ereszkedtünk alá.
És a magnetofon mégis működik. Dicséri a magyar technikát.
De mégsem ment simán a sámánének felvétele. Nem a magnetofon mondott csődöt, nem is Kizlaszov sámán gondolta meg magát. Az árammal volt baj, a feszültséggel: állandóan hullámzott.
Rögtön eszembe villant, hogy hisz útközben láttam: fűrésztelep is dolgozik, malom is őröl. Nincs más választás: gyerünk az elnökhöz.
Az iroda ajtaján tábla mutatja, melyik a kolhozelnök szobája.
Középkorú, megtermett szibirják ül az asztal mellett.
Kezet fogunk, majd furcsa kérésembe kezdek:
- A Magyar Tudományos Akadémia kiküldöttje vagyok, ezzel és ezzel foglalkozom. Magnetofonommal azonban nem tudok dolgozni, mert az áram feszültsége állandóan ingadozik. Nagyon kérem, amíg a felvétel tart, állítsák le az üzemeiket.
Miután mindezt egyszuszra elmondtam, vártam a hatást. Vajon mit szól ez a barátságos ember az én önzően hangzó kérésemhez? Vajon megérti-e a dolog tudományos jelentőségét? Meg több igen kényes oldala is van a kérésemnek. Mennyi munka megakad miattam! Ráadásul sámán-szertartást akarok végeztetni, kárhoztatni való sámánkodást, ami ellen ők évtizedek óta küzdöttek. Sőt, uramisten, még külföldi is vagyok, aki, a jó ég tudja, mire képes felhasználni egy ilyen dokumentumot.
A nyugodt, nagydarab ember azonban hosszan és jóhiszeműen a szemembe nézett, és határozottan azt mondta:
- Semmi akadálya. Rendben van. Hanem az jó lenne, ha az áramfejlesztő telep mellett dolgoznának, hogy amint a munkát befejezik, az üzemek azonnal kapják megint az áramot.
Váltig sajnálom, hogy nem jegyeztem meg a derék kolhozelnök nevét. Nagyon nagy hálával tartozom neki.
Már búg is a gép, az öreg megereszti a hangját. Mint távoli vízesés zaja, szűrődik szobánkba az áramfejlesztő egyhangú zúgása. Összefolyik a sámán énekével. Amíg az ének erőssége el nem nyomja, túl nem harsogja a gépek neszét.
Igaz, hogy életemben először hallottam élő hangon sámánéneket, először láttam, miként idézi a sámán a szellemeket, mégis egy kicsit restelkedve vallom be: döbbenetesen lenyűgözött.
Pedig csak egyszerű bemutatás ez.
Hiányzik a sámánt áhítatosan figyelő gyülekezet, amely komolyan tart a megidézett szellemektől. Hiányzik a fény játéka, a lobogó vagy parázsló tűz, amely különböző alakokat vetít a jurta falára, szinte bizony a gyülekező szellemeket. Nem dob senki a tűzbe ágakat, füveket, hogy bódító füstjük izgatására látni vélje a révedő szem mindazt, amiről a sámán énekel. Nincs kezében dobja, amelynek gyorsabb vagy lassúbb, erősebb vagy halkabb dübörgése azt sugallja, hogy a lovagló sámán vágtat vagy poroszkál, közelít vagy egyre távolodik. Hiányzik a szertartásos öltözék is, amelynek számtalan fémfüggője csilingelésével pattanásig feszíti az idegeket, több száz szalagjával pedig valószerűtlenné teszi a forgó sámán ember-voltát. Hiányzik a tánc is, amelynek mozdulatai segítenek megeleveníteni, láttatni mindazt, amit a sámán láttatni akart. És végezetül: belőlem eleve hiányzik a sámán földöntúli erejébe és a szellemekbe vetett hit, amely nemzedékeken át hagyományozódott, s a bölcsőtől kezdve belenevelődött valamikor minden szagájba. És mégis…
Feledhetetlen élmény marad.
Alig kezdett énekébe az öreg sámán, máris teljesen beleélte magát. Dob nem volt a kezében, jobbjával mégis mintha azt verte volna, lassú, majd gyors, majd szaggatott ütemben. Hol lassan, hol hadarva, egyszer beszélve, máskor énekelve, néha monológban, néha felelgetve. most halkan, majd harsogva, itt vékonyan, ott mélyen, egyszer csak fütyülve, másszor meg nyerítve csapongott a hang a puszta falak között a sámán szájából.
Most döbbentem rá: ennek megörökítéséhez hiába ceruza, hiába magnetofon! Hangosfilm kell ide. És persze az a környezet, ami mind nincs többé.
Mert azért nyilván a sámánnak sem lehet mindegy, mint a színésznek sem, hogy üres szobában, vagy a színpadon, telt, rajongó nézőtér előtt tegyen-e ki magáért.
Milyen lenyűgöző ereje lehetett egy sámánkodásnak ötven vagy száz évvel ezelőtt? Sejteni lehet csak.
De a szöveg, az eddig teljesen ismeretlen szagáj sámánének, legalább rögződött. Ezt feltétlenül használhatja majd a tudomány. Csak tudjuk-e majd valaha is értelmezni? A szöveg ütemét, a melódiát, az egyes szavak értelmét ugyan felfogjuk. De ami mögöttük van? A belső feszültség, vagy hogy mit rejt egy-egy dallammotívum, és hogy mi rejlik egy-egy kifejezés mélyén, talán örökre hozzáférhetetlen marad.

*

A sikeres felvétel után még napokig az öreg nyomában maradtam. Kifaggattam, töviről hegyire, mindenről, rendszeresen.
Megtudtam lassanként, hogy a sámándobot a nemzetségi sámánős "írja elő" a sámánnak. Vagyis meghatározza, hogy milyen nagy legyen, kávája milyen fából készüljön, milyen állat bőrét kell ráfeszíteni, a bőrre kerülő rajzokat is a sámánős szabja meg. De még azt is, hány s milyen formájú, nagyságú fémfüggő kerülhet a dobra.
Ezzel azonban nincs vége. A sámándob hiába készült el teljesen, még szanálhatatlan: előbb néhány napra kisgyerekeknek kell adni, hadd játsszanak vele, majd el kell végezni a dob "felélesztő" szertartását. Vagyis meg kell találni a dobra húzott bőrt adó állatnak a lelkét. Az állatot nyomon kellett követni, amerre csak járt, el kellett jutni egészen a születése helyéig, itt foghatták csak meg a lelkét. Ilyen módon a dob feléledt.
Végül a dobot be kellett még mutatni a sámánősnek. Ez az utolsó értesülés szerfelett becses, mert a tudományos irodalomban szó szem esett ilyesféléről.
- Amint a dob elkészült, a sámán feléleszti. A dob, felélesztése előtt, három napig a gyerekek alvás előtti játékszere. Ekkor a dobra még nincs semmi rárajzolva, ráerősítve. Mihelyt a szellemeket rárajzolták, többé nem adják gyerek kezébe. A felélesztés után a sámán elviszi a nemzetségi sámánőshöz. Mielőtt elindul, megint lakomát készíttet: birkát ölnek, megfőzik a szívét, a tüdejét, a szegy jobb oldalát meg más részeit is. Gabonából két nagyobb meg egy kisebb csöbör savanyú italt erjesztenek. Majd felállítanak egy nyírfát, úgy nevezik: gazdag nyírfa. Az erdőből hozzák, gyökerestül csavarják ki. Erre a nyírfára szalagokat, fülbevalókat aggatnak, hogy szép legyen. Ha mindez kész, a sámán sorra szemügyre veszi: elkészült-e minden, helyesen csináltak-e mindent. Megszemléli a nyírfát is: milyenek a ráaggatott fülbevalók, kiktől valók azok. Ha valamelyik tisztátalan asszony fülbevalóit is felakasztották volna, dobverőjével azonnal leveri. Majd bobot ragadva, a sámánőshöz indul. Mondottam, hogy a sámán már előbb három csöbör savanyú italt készít. Ezek közül az egyik kicsi. Ezt a keresztúton ülő, láthatatlan sámánnak viszi. Ha nem vendégelnék meg, senkit sem engedne tovább. Csak úgy nyit utat, ha megkínálják a kis csöbörből. Úgy mutatja meg, melyik úton kell tovább haladni. A két másik csöbröt a sámánősnek viszi. Amikor odaér, köszön, és megmutatja dobját. Az ős megvizsgálja, megméri, hogy pontosan megtartották-e a kívánt méreteket. Ha kiderül, hogy valamit nem szándéka szerint csináltak, ha valami kisebb vagy nagyobb, több vagy kevesebb, haragra gerjed. Olyankor is elégedetlen, ha a dobot nem adták néhány napra a gyerekek kezébe.
Példát kérdek.
- Például Butrahtiban élt Csebocsakov sámán. Úgy jelent meg a sámánős előtt, hogy dobjával nem játszhattak a gyerekek. A fősámán arra ítélte, hogy egyen meg kilencszáz szem szenet.
Kizlaszov is "végigjárta" ezt az utat.
- Amit a betegségem elmúlt, amint előkészítettem minden felszerelést, és sámánná lettem, a fősámán színe elé kísért kilenc fekete és hét sárga (szalmaszőke) ember meg három gyermek. Sámán nem kísért. Mertem kását, beletöltöttem egy teknőbe, tetejére főtt krumplit, úgy indultam a fősámánhoz, az őshöz. Ahogy odaértem hozzá, megmérte a dobot, mennyi a kerülete, a hossza és a magassága. Megvizsgálta, mennyi a fémfüggő rajta. Mikor mindezzel végzett, embereket adott nekem. (A sámán embereknek nevezi szellemeit.) Barátaim ők. Néha meg-meglepnek, néha meg eltűnnek valahová. Állhatatlanok. Nekik köszönhető, hogy jól érzem magam, és hogy amikor megfogom a beteg ütőerét, azonnal megvilágosodik előttem, milyen bajban betegedett meg. Ezután sámánkodom. A sámánkodás után némelyek meggyógyulnak, némelyek meghalnak. Mi tudjuk azt, ha az ember nem gyógyul meg, de erről nem szólunk neki.

*

A végén úgy összemelegedtem Kizlaszovékkal, alig akartak elereszteni. Hát hisz maradtam volna én szívesen, mert éreztem, hogy ilyen barátságos és - ami nekem a kutatónak, még lényegesebb - ilyen értelmes sámánnal, ilyen "hálás alanynyal" nem sűrűn lesz találkozásom.
Elmaradt a nyírliget szélén megbúvó jurta, a jurta előtt feleségestül az öreg Kizlaszov. Szagájok közt feltűnően magas termete, ritka sas-orra, a civilizáció befogadását jelző pápaszemmel, gondosan hátrasimított, dús, ősz üstöke, megfontolt beszéde, mindig előttem marad. Az emlékeimben. A róla készült fényképek, sajnos tönkrementek.

*

Ismét Butrahti felé tartott autónk, ahol egyszer már kudarcot vallottam. Nem, egyáltalán nem abban reménykedtem, hogy egy hét elteltével a beltir Csibadjákov feladja minden zárkózottságát, és mindent elmesél majd, mint az eleven eszű Kizlaszov. Nem beltir, hanem szagáj kám nyomán loholtam megint, név szerint Borgojákovén.
Szánalmas külsejű, roncsolt idegzetű vénember ez a Borgojákov, szegény. A szája tátva, mint az eszelősöké, a nyelve kilóg, és úgy rángatózik, akár a lihegő kutyáé. Ráadásul vak is.
Nem beszélek arról, miként sikerült minden érvemet, minden türelmemet összeszedve, kérlelve, rimánkodva, ígérgetve szólásra bírnom. Minek untassak mást is azzal a sok kínlódással? A lényeg csak annyi: néhány nap múlva vittük gépkocsin egy kolhoz felé, hogy magnóra vehessük a tudományát.
Ki sem nézte volna az ember ebből a szánalmas aggastyánból, mennyire megfiatalodik tánca közben, mennyi tűzzel, kecsességgel, kifejező erővel képes végigjárni.
Este fejeztünk be a felvételt; roppant hideg volt már napnyugta után, amikor visszafelé indultunk a hegyek között.
A nyelvelógató, törődött öreget, nehogy megfázzék, beültettem a sofőr mellé, Szuncsugásevhez, én pedig hátra kapaszkodtam a teherautóra. Legalább jól megtanultam, mit jelent ez a szó: kontinentális klíma.
Nappal a kabát is lekívánkozik, felgyűrt ingujjal szédelegtünk a napon, harminc-harmincöt fokos hőségben. De amikor a nap lebukik, a fogak bizony hamarosan összekoccannak.
Hidegen tündöklött fentről a telihold, én meg csak vacogtam. Mire a sámán jurtájáig értünk, már kimelegedtem. Hogy utunkat késedelem nélkül járhassuk végig, nem éjjeleztünk ott, hanem azonnal továbbindultunk.
Most már én is beülhettem a meleg motorházba. Hamarosan bánni is kezdem: nagyon melegem lett. Már le akarom húzni az ablaküveget, amikor fogam anélkül is megint vacogni kezd. Nem tart soká, megint forróság lep, majd megint hideg. Egyszeriben mindent olyan különösnek találok, Biztosan a holdfény teszi - gondoltam.
A teliholdat még sohasem láttam ilyen óriásnak. Hirtelen magnetofontárcsa lesz belőle, és olyan gyorsan forog, hogy félteni kezdem a szalagot: a végén még elszakítja. Ni! Meglassul. Már akadozik. Sebaj! Ujjammal segítek, forgatom a szélét. Hirtelen mi történhetett? Már nem is tárcsa, megint telihold. Körülöttem meg fenyők rohannak. Most a holdat, mint valami maszkot, egy kéz leveszi az arca elől. Hiszen ez Csibadjákov! Mosolyog és azt mondja:
- Elmúlt ez régen mind. Mit hánytorgassuk?
Újból visszateszi álarcát, a holdat. És ott áll mereven, épp az autó előtt. Bolond Csibadjákov, mindjárt elgázolunk! Ugorj félre! Nem hallja. Lehet, hogy hallja, csak nem érti, szegény, mert biztosan magyarul kiáltottam. Borzasztó, nem jutnak eszembe oroszul a szavak. Miért nem hoztam magammal a szótárt? Már csak öt-hat méter van köztünk. A volánhoz kapok, teljes erővel balra fordítom: talán még kikerülhetjük. De Ilja, a sofőr, olyan erősen markolja, meg sem tudom mozdítani. Ilja néz most rám. Lefeszíti kezem a volánról. A szeme olyan furcsa. Nem káromkodik, nem szid, hogy majdnem az út melletti mélységbe fordítottam az autót, hanem csak leveszi pufajkáját - a jó meleg vattakabátot -, és a vállamra teríti. Sohasem gondoltam, hogy egy tagbaszakadt szibirják ilyen gyengéden törülgesse arcom a zsebkendővel. De miért törüli? Nem gyöngyözhet a homlokom, hiszen vacog a fogam. Na, végre indulunk. Nem is tudtam, hogy a hold sugara elbír egy teherautót. Egy nanaj mesében olvastam, hogy a gonosz mostoha elől a kislány felmenekült az ezüst hídon aholdba. De az egy csöpp lány volt, nyilván nagyon könnyű… Ez meg nagy teherautó… Mindjárt felérünk a holdba. Miért állt meg megint ez az Ilja? Hiszen már egészen jól látom a vízhordó lányt. Mind a két vödröt letette a földre, és jön elénk. Az ezüst úton.
- Hozd a vödröt is, nagyon szomjas vagyok.
A lány elmosolyodik, az egyik vödröt felemeli.
És most ez a gonosz Ilja megállt.
- Gyerünk tovább, a lány már hozza a vizet.
Ilja azonban a fák közé mutat. Most látom, egy gerendajurta lapul az árnyékban.
Az ajtót képtelen vagyok kinyitni, végre Ilja segít. De miért karol belém? Nem baj, csak karoljon, mert itt, úgy látszik, mindenütt kövek heverhetnek, megbotlom bennük.
Egy asszony ugrik ki az ágyból, mosolyogva támogat engem a helyére. Biztos az édesanyám.
- Kezét csókolom. Váratlanul hazajöttem! Ilja hazahozott az ezüst hídon.
Miért nem szól anyám? Meg hogyan is kerültem én haza? Amikor a szagáj sámántól elbúcsúztam, igazán nem hazafelé indultunk!
Most egy csészét nyújt felém.
- Lekársztvo!
Nem értem mi ez.
- Em! - mondja újból. Vagyis hát orvosság.
Már az ágyban fekszem, amikor a számba tölti.

*

Reggel gerendajurtában találom magam. Egy szagáj aszszony hajol fölém.
- Ugye, jobban lett az orvosságtól?
- Milyen orvosság volt?
- Szpirt, egy fatálkával.
Vagyis egy vizespohárnyi, kilencvenhat százalékos, tiszta alkohollal gyógyított meg. Radikális gyógymód, radikális eredmény. Hogy az éjjel magas láz gyötört, csak onnan látszik, hogy ajkam cserepes, fel van hasadozva.
Meg onnan, hogy rogyadozó lábon vánszorgok a gépkocsihoz.
*

Egy domboldalon, apró halmok között, embercsoportokat látok.
- Halotti tor a sírok mellett - világosít fel Szuncsugásev.
A sírhalmok végén pravoszláv keresztek meredeznek, de azért mégis különböznek az orosz síroktól: egy részük felett deszkaházacska emelkedik, más részükön nagy, lapos kövek. A házikók egyik oldalán négyszögletes nyílás: amint látom, ételt, italt dugnak be rajta a sírhalomra. Nem feledkeznek meg a halottak táplálásáról. A kőlapokkal borított sírok mellett egy vízszintes, lapos kövön ugyancsak étel és ital. Valamivel előbbre meg tűz. Időnkint néhány falatot dobnak bele, vagy egy kis pálinkát löttyentenek a lángok közé. A füst magasra csap az ég felé.
Csattog a fényképezőgépem. Különösek a keresztek függőleges oszlopai: ember alakúra faragottak. Mint némely református temetőben, Magyarországon.
A füst már messziről látszik csupán, hamarosan meg sem különböztethetem a gépkocsi porától.

*

Kojbálok közé megyünk. Ma már törökül beszélnek, de száz évvel ezelőtt lejegyzett szavaik azt mutatják: nyelvük akkor még szamojéd volt.
Sajnos, az eddig bejárt vidéken nem tudtak kojbál sámánról.
Kétnapi szorgos puhatolózás, érdeklődés után bele kellett törődnöm a változtathatatlanba: ilyen többé nem is él sehol.
Fordulunk vissza Abakán felé.

*

Késő délután értünk a városba, egyenesen az intézet elé hajtottunk. Röviden beszámoltam az eredményekről, megmutattam néhány énekrészletet. Az intézet környékbeli munkatársai megértették jól a szöveget. Reggel tehát kezdjük a lejegyzést. A könyvtárból még magammal viszek néhány könyvet.
Szállodai szobámban nekiesek az olvasásuknak. A cikkek száma mintegy ötven. Nem kevés. De ez a kép csak messziről kedvező. Mert az Abakán folyó vidékén öt népcsoport él, így az ötven cikk eleve öt részre oszlik. És a leírások is - sajnos - eléggé felszínesek.
Az egyik közlés mégis megragadott. Nem azért, mert ismeretlen jelenségre hívta fel a figyelmet, nem is azért, mert valamilyen ismert dolgot végre alaposan írt le, hanem mert az abakáni törökök és a szojotok érintkezésére utalt, s én éppen a dél-szibériai sámánhit interetnikus - "népközi", egymás közötti - kapcsolatait vizsgálgatom.
Maga a történet szinte semmitmondó:

A hatvanas években a Fehér-Ijusz folyó mentén élt egy híres sámán. Név szerint Szurrasz, családi nevén Tácsejev. Egyszer azt gondolta, átköltözik a szojotokhoz. Vajon előre látta, vagy a régi sámánok jóslataiból tudta meg, hogy különböző vidékekről nagyszámú nép érkezik majd a földjükre? Ezek a népek kerek sapkát, faháncs bocskort viselnek majd, s velük együtt sokféle betegség is megjelenik. Azt hajtogatták: a betegségek elűzésére nem akad elég sámán; akkor sem lesz erejük valamennyit visszakergetni, ha minden faluban sámánkodnak is.
Akkor eszébe jutott ennek a sámánnak: mielőtt áttelepül, sámánkodás révén először megszemléli a szojotok földjét. Így is lett. Mindent bejárt. Visszatérőben az Abakánon túli pusztaságon egy lesoványodott, alig-alig élő emberi lelket talált. Dobverőjével dobjához szorította, majd szemügyre vette: honnan származik. Végigpillantott az egész Abakán mentén, de sehol sem látta, kié ez a lélek. Akkor tovább vitte, s nagy sokára, már a kizilek földjén, megtalálta végre, akihez tartozott. Ez az ember kerek három éve betegeskedett, élt is, nem is. A sámán kirázta dobjából a lelket, a beteg meggyógyult. Senki nem tudta gyógyulása okát. A sámán azonban odahaza elmesélte ismerőseinek. Így derült ki, minek köszönhető az ember gyógyulása. Ettől kezdve még jobban hitték, hogy igazi sámán.

A történet arra figyelmeztetett: az abakáni törökök sámánhitében szojot, a szojotokéban pedig abakáni török jelenségek, átvételek várhatóak, vagyis feltétlenül el kell majd jutnom a szojotok földjére is.

*

Reggel a Tudományos Kutatóintézetben megkezdődött a munka.
Milyen hatalmas változás ment végbe Szibéria-szerte századunk második negyedében! Magyar Szibéria-kutatóink, az úttörő Reguly, majd Pápai Károly és Jankó János, utánuk Pápay József és Munkácsi Bernát, az egyes népek körében dolgozva, csak adatközlőket láthattak munkatársaikban. Ma viszont az adatközlők mellett képzett kollégák is segítenek a kutatómunkában. Kizlaszov sámán, Borgojákov sámán mellett egy sor szagáj, beltir és kácsin tudományos kutató. Az adatgyűjtés után elvégezhető segítségükkel a feldolgozás egyik legnehezebb szakasza: a szöveg értelmezése.
Ez a munka azonban - mégsem ment simán. Mert a sámánének nagy fejtörő ám: nyelve erősen eltér a beszélt nyelvtől, mivel számos régiességet, sok kacifántos kifejezést (például szellemnevet) tartalmaz. Némely sorokat tízszer, hússzor is meg kellett ismételnünk, el kellett játszanunk a magnetofonon, amíg végre megvilágosodtak.
A szöveg leírása hosszadalmas, fárasztó munka, mégis reggeltől estig azzal vesződtünk, hogy mielőbb befejezzük végre. A kutatóintézet munkatársai egymást váltogatva ültek a magnetofon mellé. Néha négyen-öten is összedugták a fejüket, hogy egy-egy tekervényesebb szövegrészt egyesült erővel próbáljanak kibogozni.
Az egyik munkatárs egy csinos, fiatal kácsin lány, valamennyi között az ő esze vág legjobban. A fogósabb részeknél mindig őt hívtuk végső segítségnek.
Hm. Mi lehet ennek az oka? - töprengtem magamban.
A telefon oldotta meg a rejtélyt.
Mivel úgy láttuk, a töméntelen szövegnek csak igen sokára érnénk a végére, az igazgatót kértem, engedje meg, hogy munkaidő után is dolgozhassak náluk, egy munkatárs segítségével.
A többletmunkát a kácsin szépség vállalta, hiszen ő értette legjobban a szövegeket.
Egyik este csengett a telefon.
- Hákász Tudományos Kutatóintézet - jelentkezet kolléganőm.
Nyilván a nevét kérdezhették, mert a leány azt mondta:
- Tatjána Grigorjevna Tácsejeva.
Bevallom idáig nem tudtam a családi nevét, hiszen a bemutatkozásnál az ritkán érthető, és én szégyelltem újból megkérdezni. Mindig csak Tatjánának szólítottam.
Vezetékneve hallatára átfutott agyamon: de hisz Tácsejeva ezek szerint Tácsejev leszármazottja, azé a Tácsejev sámáné, aki sámánkodása közben "elrepült" a szojotok földjére, s útközben megtalálta a beteg ember eltévedt lelkét.
Alig vártam, hogy letegye a telefont.
-Tatjána, a maga családjában nincsenek sámánok? - kezdtem óvatosan.
Nevetett:
- Az unokája vagyok annak, akiről a napokban olvasott.
- Hát ezt honnan tudja?
- Láttam, hogy azt a könyvet is kivette a könyvtárból, amelyikben az a történet van.
Most már nem csodáltam, hogy jobban értette a többieknél a sámánénekek szövegét.

*

Miután a város közelében lévő kácsin falvakat is sorra jártam, hogy - ha ilyen rövid idő alatt sámánra nem is - legalább olyan öregekre akadjak, akik az eltünedező sámánhitre még jól emlékeznek, lassan beállott a szibériai tél. Abba kellett hagynom a gyűjtőmunkát.
Amikor az abakáni repülőtéren a gép ablakánál búcsút integettem, azzal a jóleső tudattal indultam Moszkva felé, hogy első szibériai utam mégsem csak amolyan kirándulás volt, mint leningrádi kollégáim jövendölgették.
Moszkvából nem Budapest felé vitt a vonat, hanem - Leningrádba. Úgy terveztem: a télen az ottani múzeumokat bújom, nyáron pedig másodszor is nekivágok Szibériának.


ÚJRA SZIBÉRIÁBAN

Hatodik hó hatodika. Ha igaz, hamarosan újra megláthatom Ázsiát.
Utolsó napom ez a szívemhez nőtt Leningrádban. Leningrád… Mennyi lemondás és mennyi győzelem tapad e kilenc betűhöz.
Már hónapokkal ezelőtt úgy számítottam, hogy az utolsó napon búcsúzkodni fogok a várostól.
Még egyszer összehasonlítom majd a városalapító Nagy Péter cár két lovasszobrát: Rastrelli lovagló "cézárját" a Mérnök-kastély előtt, meg Falconet hatalmas, sziklatömbön ágaskodó, merész lovasát a Dekabristák terén; újból megcsodálom az Izsák- meg a Kazáni-katedrálist, a buddhista "templomot", valamint a szamarkandi stílusban épült, mohamedán dzsámit, amit itt "mecsetnek" neveznek.
Újból meghallgathatom a hullámok egyhangú locskolását a Péter-Pál-erőd falán, amelynek kazamatáiból csak két út vezetett kifelé, egyik a tébolydába, másik a temetőbe.
Még egyszer végigsétálok majd a Nyevszkij-proszpekten, kerülök egyet a földalattin, és utolsó pillantást vetek a Palota téren az Árkád faláról kinyúló közlekedési tábla galambjára, amely figyelmezteti az autóvezetőket: "Lassan hajts: galamb!"
De mindez terv maradt csupán. Mert az Embertani és Néprajzi Múzeumban le kellett fényképeznem az utolsó harminc sámánsapkát, a Vallástörténeti Múzeumban fel kellett írnom a fényképtárból kapott képek hátára a leltári számokat, az Állami Néprajzi Múzeumban ellenőriznem kellett a vogul-osztják sámántárgyak leírásáról készült másolatokat, el kellett sietnem a fényképészeti intézetbe, hogy átvegyem azokat a mikrofilmeket, amelyeket két napja készítettek a Tudományos Akadémia megfelelő kéziratairól.
Nemcsak búcsúzkodni, de még ebédelni sem maradt időm. Még így is egy hajszálon múlott, hogy le nem késtem a moszkvai gyorsot.
Amikor szerelvényünk lassan kigördül az állomásról, szemerkélni kezd az eső. Lám, megsiratnak Leningrádban.
Az utóbbi időben izzott már a levegő a leningrádi Néprajzi Intézetben: lázasan készülődtek a munkatársak a szibériai expedíciókra. A teherautó már néhány nappal ezelőtt leindult Dél-Szibéria felé, a tuvai expedíció egy része is vonatra ült. Mások ellenőrzik a hálózsákokat, készülnek fel északra,
a Jenyiszej alsó folyásához. Állítják össze tervek részleteit, a menetirányt… Állandóan cseng a telefon: Mennyi a hajóút innentől-idáig? Hánykor van csatlakozás a TU 104-eshez Irkutszkban? Közlekedik-e repülőgép Nyizsnyeugyinszk és a karagaszok földje között? Helyet foglaltatnak a moszkvai gyorson, szállodai szobát jegyeztetnek elő a fővárosban; levelek, táviratok, telefonok, fel északra, hogy zajlik-e már a jég, megindult-e már a hajójárat. Csupa mozgás, csupa élet minden. Vége már a téli nyugalomnak. Néhány nap múlva nagy csend lesz a Szibériai Osztályon.
Gyorsan elszaladt az a kilenc hónap, amit szibériai utam előtt és után Leningrádban töltöttem.

*

Milyen is volt az érkezésem napja?
Szitáló esővel fogadott a város. A pályaudvaron egy kis szorongás: várnak, nem várnak? Hosszú keresés után megtaláltam a szovjet Tudományos Akadémia kiküldöttjét: néhány román, csehszlovák és német vendég körében. Végre valamennyiünket összegyűjtött, mint kotlós a csibéit, s elindultak az autók a Hotel Európa felé.
A szállodában ki sem csomagoltam, csak megfürödtem, s irány a leningrádi Akadémiai Néprajzi Intézet. Miként felvilágosítottak, a 10-es trolibusz éppen ott áll meg.
Akárcsak Prágában, az utasok itt is szépen sorba álltak a megállónál. Trolibuszunk végigsuhant a Nyevszkij sugárúton, elhaladt az Ermitázs mellett, átment a Néva-hídon, és már szállhattam is le az Intézet kapujában.
Megnézem a számtáblát: minden rendben van, valóban Egyetem part 3. Elsétálok a tornyos épület előtt, átmegyek a túloldalra is, hogy jobban szemügyre vehessem a Nagy Péter cár alapította Kunstkammer épületét. Mert itt székel a Néprajzi Intézet, a Néprajzi Múzeummal együtt.
Kicsit megilletődve lépek be a kapun. Azokon a lépcsőkön koppan lábam, amelyeket fiatalon elhunyt kutatóink is róttak Szibériába való indulásuk előtt: Reguly Antal egy évszázada, Jankó János pedig hat évtizede.

*

Mintha mindez tegnap történt volna…
Azóta mennyire a szívemhez nőtt ez az épület. Hisz minden áldott nap falai közt dolgoztam.
És a nagy elhatározás, hogy tovább maradok, amíg a tervezett munkát mind el nem végzem! Milyen rég volt az is.
Már az első hét után nyilvánvaló lett: hivatalos kiküldetésem két hónapja, célul tűzött feladatom megvalósítására, elégtelen. Hiszen azt terveztem: minden sámánokra vonatkozó fénykép és tárgy leírását lemásolom, a fényképekről másolatot készíttetek, a tárgyakat pedig lefényképezem. A viaszhengereken lévő sámánénekeket is mind át akartam játszani magnetofonszalagra. És persze a sámánhit irodalmát is meg akartam szerezni mikrofilmen; ehhez is idő kell, hisz bibliográfiámban mintegy 1200 cikket gyűjtöttem össze.
Milyen szorongva gondoltam arra, vajon mit szól az Intézet igazgatója, Potápov, ahhoz a tervhez, hogy Szibériából nem Budapestre utaznék, hanem visszajönnék ismét Leningrádba. És milyen boldog nap volt, amikor közölte velem: az Intézet hivatalosan támogatja tanulmányutam meghosszabbítását.
Mennyit aggasztott a gond: ugyan hogy teremtem elő majd az anyagiakat a további itt-tartózkodáshoz?
Mintha ma lett volna, úgy emlékszem erre a napra is.
Délben az egyetemi menzán kíváncsian néztem az árjegyzéket, hiszen ettől függött, vajon hány napra telik a hivatalos hatvan nap napidíjából. Az árjegyzék alján bűvös szót olvastam: Komplex ebéd: 4 rubel. A vacsora és reggeli együttesen ugyancsak futja négy rubelból. Egy hónapra, váratlan kiadásokkal együtt, elegendő 300 rubel. Mosolyogtam, amikor arra gondoltam: otthon a leningrádi, moszkvai aspiránsok menynyire erősködtek, hogy havi 600-800 rubelre lesz szükségem.
Jókedvűen léptem be egy üzletbe, hogy szovjet cigarettát vegyek. Amikor az elárusítónő letette elém, fogalma sem volt, hogy ez a kis doboz szovjet cigaretta - jelkép.
Megszokott cigarettámból hoztam magammal tartalékot, de csak két hónapra. Persze most, hogy tovább maradok, ez nem lesz elég, meg kell szoknom az ittenieket. A tanulmányút meghosszabbítását jelképezte hát a kezembe tartott csomag papirósza.
Nem tarthattam fenn tovább a szállodai szobát sem.
Ahogy a lakásra gondolok, kezem önkéntelenül jobb zsebemhez kap: a vasárnap írt levél bizony még itt lapul. Ebben a levélben ugyanis éppen a szállásomról írtam… Előveszem, olvasni kezdem, legalább gyorsabban múlik az idő itt a vonaton.

Leningrád, 1958. június 1.

Folytatás